Duczynska Ilona – veszteségek és remények

A szerző Duczynska Ilona önéletírásának első fejezetei alapján megkísérli rekonstruálni azokat a hatásokat, élményeket és benyomásokat, amelyek egy gyerekben 12 éves korára kialakították későbbi világnézetének, szilárd elkötelezettségének csíráit.

Az önéletrajz, amely felfedi: hogyan lesz valakiből forradalmár

A forradalmárok nem forradalmárként jönnek a világra, forradalmárt csinálnak belőlük. Forradalmárt csinálnak saját magukból, a tapasztalataikra építve. Tapasztalatszerzésük azonban a megfigyelés olyan különleges képességét előfeltételezi, amelyhez az értékelés igénye és az ítélkezés merészsége társul.

Duczynska Ilona, hosszú életének vége felé járva, sokat töprengett azon, hogy milyen ügyet is képviselt valójában, és hogy miként jutott el idáig. Miért tette meg azokat a bizonyos, súlyos következményekkel járó lépéseket, mi vitte odáig, hogy társadalmát halálosan betegnek lássa, hogy radikális változtatásokat követeljen az emberi megújulás érdekében? E kérdésekre adott válaszai sok szempontból különböztek egymástól, de mindegyik gyermekkorát és fiatalkori éveit állította középpontba.

Duczynska Ilona hatvan éves volt, amikor hozzáfogott múltjának feldolgozásához. Sokat emlegetett diáklányos hangja, mosolya, életfelfogása valamint a magyar fiatalsághoz fűződő egyre intenzívebb barátsága és elkötelezettsége mind hozzájárult ahhoz, hogy sikerült megtalálnia a kulcsot saját múltjának megértéséhez. Olyan kulcsnak bizonyult ez, amelyen nem fogott az idő vasfoga, sőt még a mára már berozsdásodott zárakat is könnyűszerrel felnyitotta.

Még nem volt 21 éves, amikor a magyar politikai élet aktív szereplője lett: kezdeményező szerepet játszott abban a küzdelemben, amely arra irányult, hogy hazáját kimenekítse a Nagy Háborúból. Még nem volt negyven, amikor az osztrák munkásosztály oldalán harcolt a modernkori Európa által valaha is ismert leghatalmasabb totalitariánus fenyegetés, az egyre jobban előrenyomuló fasizmus ellen. Mindkét esetben a politikai aktivitás egy olyan új formája mellett kötelezte el magát, amely a döntéshozatalban való részvételt és a kölcsönös elismerésen alapuló munkás–értelmiségi kapcsolat javítását is magában foglalta. Az akkor fennálló parlamenti rendszerrel kapcsolatos nézetei tették őt forradalmárrá: szerinte ugyanis az a status quo fenntartását, a karrierizmust és az autoriter formákat támogatta. Lényegében ugyanazon kritikák ezek, amelyeket a Magyar Kommunista Párttal szemben fogalmazott meg nem sokkal azután, hogy tagjává vált. A szocializmus és a szabadság iránti elkötelezettsége mércéjeként értelmezhető az a tény, hogy innen is, majd az Osztrák Kommunista Pártból is kizárták. Duczynska a determinizmus elutasításával – legyen az gazdasági vagy történelmi – mindig is az egyén meghatározó szerepét kívánta érzékeltetni, akinek viszont mindig a lelkiismerete alapján kell döntenie. Ebből következően, bár kiadásra került emlékiratai véget érnek a magyar szocialista forradalom megvalósításáért folytatott harc kezdetével, élete azonban csak azzal a végső kampánnyal, amely a létező magyar szocializmus meghaladásával a forradalom minél tökéletesebb megvalósítását tűzte ki célul.

Három mozzanatát lehet elkülöníteni annak, ahogy Duczynska igyekezett saját maga számára a forradalmár mibenlétét megragadni. Az első a The Plough and the Pen (Az eke és a toll) című irodalmi antológiájához kapcsolódik, amely válogatott magyar írások fordítását tartalmazza az 1930 és 1956 közötti időszakból. Duczynska ebben 1956-ot spontán forradalmi lendületként ábrázolja, amely egy olyan megújult szocializmus irányába hat, amely a jövőre nézve minden eddiginél hitelesebben foglalja magában az emberi gyarlóság beismerését és az egyéni felelősség iránti elkötelezettséget. A második mozzanat azon döntéséhez kapcsolódik, hogy lefordítja angolra a meglehetősen individualista kommunista író, Lengyel József (“a magyar Szolzse­nyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek nagy részét. Ezen írásokban a szerző a forradalmárok különböző típusait veti egybe, kezdve saját magával, aki csupán opportunista módon hagyja magát sodródni az árral, egészen az olyanokig, mint Duczynska, akik egy új társadalom felépítéséért szállnak síkra.

Írásunkban a forradalmár meghatározásának arra a harmadik mozzanatára helyezzük a hangsúlyt, amikor is Duczynska saját emlékiratai segítségével, saját tapasztalatai tükrében próbálja megfejteni a politikai elkötelezettség gyökereit. Tartózkodó mivolta és másokért érzett felelőssége sajnálatos módon nem tette lehetővé számára, hogy befejezhesse ezt a feladatát. Bár számos interjút adott, több cikke is megjelent, és bőséges kézirat is rendelkezésére állt (néhány ezek közül a régi elvtársakkal folytatott levelezéseken alapul), emlékiratainak így is csak az első fejezete készült el “Korán reggel” címmel, amelyet – jellemző módon – az unokák generációjának ajánlott. Ezen írások nagy része életének első 21 évéhez kapcsolódik, azokhoz az évekhez, amelyek saját bevallása szerint meghatározták jövőjét. Bár az utalásokban bővelkedő első fejezet közel áll a szépirodalmi szinthez, minden bizonnyal nem ilyen céllal íródott, már csak azért sem, mert Duczynska pontosan ezzel a váddal illette Kelen Jolánnak ugyanebben az időszakban született összegző művét. Tisztában volt azzal, hogy az emberi emlékezet szelektív, de ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy amit leírt, az csak olyan tapasztalatokon nyugszik, amelyeket teljes mértékben átélt. (Pontosan ezért elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik, s így nem is tud írni a Tanácsköztársaságról, arról a forradalomról, amiért küzdött, mivel egy jó ideig beteg volt.) Emlékirataiban azokat a legmélyebb érzéseket fogalmazza meg, amelyeket már gyermekkorában is magában hordott: a késztetést arra, hogy szembeszálljon a hatalom különös szervezetével – legyen az a családon, a társadalmi osztályon, a valláson, az oktatáson, a politikán vagy a nemek közötti viszonyokon belül –, és ellenálljon azoknak az eszközöknek, amelyeken keresztül ez jóvátehetetlen károkat okoz. Duczynska számára a veszteség fogalma már életének első 12 évében is meghatározó értelemmel bírt (még a szűk családon belül is az oda begyűrűző társadalmi viszonyok következtében), és ez a felismerés egyrészről dacot, másrészről a változtatásban való kötelességszerű részvételt alakított ki benne.

Duczynska emlékiratai bevezetőjében azon elmélkedik, hogy vajon mi lehet a forradalmár egyedi jellemvonása. Véleménye szerint a forradalmárt az a megszállottság jellemzi, amely “az ördögi múlt és a múlt ördöge elleni harc szükségességébe vetett vak hiten alapul, ami nélkül nem létezik, és nem is létezhet sem forradalmi újjászületés, sem forradalmi megújulás”. Ezek az emberek olyan “soha ki nem alvó fénysugarak”, akik nem riadnak vissza csak azért, mert a siker bizonytalan. Ezek az emberek alkothatják a “hősök bölcsőjét”, de akár a “szellemek kertjét” is. Duczynska pályafutásának kezdetén még minden rögtönzött volt. Ez az időszak jelentette számára a “tavaszt”, amelynek virágai még a felnőttkor “reményvesztett éveiben” sem veszítettek pompájukból. Emlékeit tulajdonképpen azzal a céllal vetette papírra, hogy felhívja a fiatalabb nemzedék figyelmét arra, hogy az ő tavaszuk is számtalan lehetőséget rejt magában. Vajon hogyan sikerült neki elindítania azt, amit ő az “út kezdetének” nevezett? Honnan tudta, hogy létezett-e valaha is ilyen út? Vagy talán csak hagyta magát sodródni ebbe az irányba? Duczynska úgy látja, hogy sokkal inkább arról volt szó, hogy “sietett megtalálni ezt az utat, úgy, mintha hosszú időn keresztül szinte alig kivehető nyomokat követett volna, úgy, mintha alvajáró lett volna”.

Duczynska 1978-ban hunyt el, távol szülőföldjétől, egy már-már elvadult kert közepén álló apró kunyhóban, a kanadai Rouge (Vörös) folyó mentén. Közvetlensége, szerénysége és barátságos hangvétele mögött a szabadság tüzes szelleme rejtőzött. Túlélte a budapesti börtön szigorú fegyelmét, a tbc-t a helyőrségi kórházban, a hírhedt 1918-as influenza-járványt, a fasizmus győzelmét és hatalomra törését az 1934 utáni Bécsben, az 1940-es londoni bombatámadást, a transzatlanti hajójáratokat a háború idején, az évente beköszöntő kemény kanadai tél hófúvásait, amelyek eltorlaszolták kunyhójának ajtaját – mindezt örökös bizonytalanság, betegeskedés és soha meg nem szűnő szegénység közepette. Mindezek dacára, kötelességérzetének megingathatatlan volta tartotta benne az erőt, és nem engedélyezett számára egy perc nyugodalmat sem. Duczynska mindvégig gyakori utasa volt az Atlanti-óceánt átszelő hajójáratoknak, hiszen az évet Kanada, Bécs és a Balatontól nem messze fekvő monoszlói nádtetős házrész között kellett megosztania. Annak ellenére, hogy Magyarországon a haszonleső hivatalnoki kar nagy tisztelettel viseltetett Duczynska iránt, és képeit még múzeumokban is kiállították, ő egyre nagyobb figyelmet fordított a disszidens írók, filozófusok és szociológusok támogatására és ösztönzésére. Egy feledhetetlen csoportképen, amely egy fiatal maoista filozófus és író bírósági tárgyalásának nyitó napján készült, a tárgyalóterem első sorában a forradalom három megözvegyült királynőjét lehetett felfedezni: Duczynska Ilonát, Károlyi Katalin grófnőt és Rajk Júliát.

Duczynska célja az írással az volt, hogy megmutassa, hogyan lehet következetes magatartást kialakítani és fenntartani még azokban az esetekben is, amikor előre nem látott eseményekkel találjuk szembe magunkat. Valóban, az ilyen eseteket – amelyeket sikerült előásnia a fél évszázados “sűrű ködből” – nem tekinti a szó igazi értelmében vett “fordulópontnak”, hanem sokkal inkább küldetése megerősítésének.

Duczynska tulajdonképpen saját életének azt a “kora reggeli” szakaszát eleveníti fel, amely 1917 derekán érte el csúcspontját. A “Korán reggel” olyan cím, amelyen minden bizonnyal sokat töprengett, de amelyet mégis egy olyan konkrét eset kapcsán választott, amely az első mélyre ható élményt jelentette számára. Duczynska elmeséli azt a történetet, amikor hatéves kislányként egyszer a szokásosnál korábban ébredt fel egy magyarországi vidéki házban. A madarak szokatlanul hangosan énekeltek; a kertész nagy zajjal gereblyézte a kavicsos utat. Kinézvén a vendégszoba ablakának rácsain, megpillantotta a pázsiton csillogó harmatcseppeket. Mozgolódása felriasztotta anyját, aki valószínűleg ugyanabban az ablak melletti ágyban aludhatott. Az anya ráripakodott a kis Ilonára, hogy maradjon csendben, és bújjon vissza az ágyba aludni, mert még korán van – túlságosan korán! (Vajon fiatalok hány nemzedéke hallhatta ugyanezt különböző összefüggésben?) A kislány ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy felkeljen, kimenjen és szaladgáljon a hűvös reggeli frissességben. De engedelmeskednie kellett; forró könnyeket hullatott, látta, ahogy átitatják párnáját, érezte, ahogy égetik arcát. Duczynska amúgy érzelmileg visszafogott emlékezéseiben sehol máshol nem találjuk az érzéseknek ilyen ábrázolását (és más forrásokban sem, még akkor sem, amikor az első férjével való megismerkedéséről ír). Később, amikor újra felébredt, “a reggel már messze járt, és minden olyan volt, mint máskor”. Ez a reggel jelentette számára a veszteség-érzet első tapasztalatát, a lehetőség elveszítését, de mindenekelőtt a bizalom elvesztését azon személy iránt, aki pedig a legközelebb állt hozzá, és aki mindezt orvosolni tudta volna. Ezt az esetet felidézvén, Duczynska hozzáfűzi: “Vannak dolgok, amelyeket a gyermek soha nem bocsát meg a szerencsétlen szülőknek, ha azok nem értik meg őket.” Ez a kora reggeli közjáték két olyan dolgot hozott felszínre, amelyekkel aztán a felcseperedő lány újra és újra szembekerült: a dolgok mögé látás képességével és az ellenállás ösztönével.

A vendégszoba ablakából felfedezett ragyogó reggel képe úgy is értelmezhető, mint a teljességet képviselő új világ egyfajta látomása. Már csak azért is, mert pontosan ez volt a kis Ilona életének azon szakasza, amikor ráeszmélt arra, hogy ez a teljesség saját családjából is hiányzik. A nyarakat apjától távol, Magyarországon töltötte; az apa még bécsi lakásukban is tanulmányaiba merült – ha nem éppen munkában volt. A kislány tudatában volt annak, hogy családjában két világ között él. Korai emlékeiben elevenen él a két és félszobás bécsi lakás képe, egy olyan lakásé, amelynek hangulata inkább határtalanságot, mint biztonságot sugallt: a magas átjáróajtók mindig kitárva álltak, így a falakon elhelyezett tükrök egymásba nyíló szobák hosszú sorának érzetét adták. Hasonlóképpen, a család két hanyatlófélben levő világ szülte bizonytalanság talaján igyekezett egyfajta egzisztenciát megteremteni: apai oldalról a Duczynskiak, az elszegényedett osztrák–lengyel nemesi család, anyai oldalról pedig a magyar fölbirtokos dzsentri-réteghez tartozó Békássy család adta a keretet. Nem véletlen, hogy Duczynska az “Inga” címet adta emlékiratai első részének. A két család a nyelv és a kultúra két külön világát képviselte. És természetesen a várakozások két külön világát is. Így a “művelt, szegény, de becsületes” Duczynski-rokonság felfogása szöges ellentétben állt Ilona anyjának hozzáállásával, aki rosszalló rokonságának befolyása alatt a “hajlongó és alázatoskodó kétlaki létet” dicsőítette. Anyjának ez az buzgó engedelmessége még az akkor három éves Ilonának is szemet szúrt, ahogy azt írta is: “a kisgyerek tudja, hogy az anyja mikor fél”.

Ezek a tényezők (a szemmel láthatóan hiányzó bensőséges családi kapcsolat, a “gyermeki magány”, az iskola, a testvérek hiánya) voltak tehát a leginkább meghatározók a fiatal Duczynska fejlődése szempontjából, mielőtt életének első, valóban súlyos veszteségével – nevezetesen apja elvesztésével – szembe találta volna magát. Bár szinte alig volt ideje megismerni apját, mégis az ő alakja rajzolódik ki legtisztábban Duczynska emlékezetében: ő volt az egyedüli, aki az öröm, az ösztönzés, sőt – ha rövid ideig is – a bensőségesség forrását jelentette a lánya számára. Duczynska csak három pillanatra emlékszik abból a felhőtlenül boldog kéthetes nyaralásból, amelyet apja feleségével és lányával töltött egy vidéki házban. Ezekben az emlékfoszlányokban rejlő érzékiség azonban olyan érzelmi és fizikai eszmélést sugall, mint írásaiban sehol másutt. Elmeséli, hogyan sétálgatott szüleivel fel és alá anyaszült meztelenül a veteményes kertben – ez feltehetőleg apjának a homeopátia iránti érdeklődéséhez, illetve az akkoriban értelmiségi körökben divatos “Rikl way” irányzathoz kapcsolható. Elmeséli azt is, hogyan visított talán ugyanazon a délután, amikor zöld békák ugráltak elő a kútból kivezető cső végéből, amelybe az apja előzőleg vizet öntött a teli vödörből, és hogy hogyan gurultak szerte-szét a porlepte ezüstös vízcseppek az ösvényen. A harmadik emlékfoszlány azt idézi fel, ahogy apja pisztollyal célbalövést gyakorolt ugyanabban a kertben. Bár Duczynska soha nem mondja ki, hogy szerette őt, csak azt, hogy “mindenki szerette őt”, nyilvánvaló, hogy Amerikába utazása után a családban űr keletkezett, hiányzott az apa központi figurája. Duczynska apjával kapcsolatos legmélyebb érzelemnyilvánítása ez volt: “Biztosra tudom, hogy apám volt a legjobb minden ember közül.”

Vajon az apa nélkül maradt lány azt a társadalmi rendszert hibáztatta-e, amely megtagadta apjától a támogatást technikai leleményességének kibontakoztatásához, vagy azt az amerikai társadalmat, amely elcsábította őt? Ha az indítékok tisztázására nem is került sor, a következmények világosan látszottak. Az otthoni bizonytalanság elviselhetetlenné vált: a bécsi “háztartás szétbomlott”, és a körülmények (“az inga”) kivetették őket az országból, hogy aztán Magyarországon egyik vidéki házból a másikba vándoroljanak, mintha csak vendégek lennének. Három évvel később Chicagóból kapták a hírt, hogy apja meghalt.

A tragédia azonban minden bizonnyal segítségére volt az akkoriban már tíz éves Ilonának, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön azzal, ami később érdeklődésének középpontjába került. A magánélet nem nyújtott biztonságot a világ kegyetlenségeivel szemben. Ez vette rá a gyereket arra, hogy közelebbről megnézze ezt a bizonyos világot. Bizonyos értelemben apja szellemisége továbbra is hatással volt rá: házikönyvtára hamarosan a lány kedvenc időtöltései közé tartozott, megmaradtak természettudományos, társadalomtudományos és az orosz irodalommal kapcsolatos munkái is. Ezek az írások segítségére voltak lánya felkészülésében az első iskolai évekre, amelyeket Baden-bei-Wienben töltött. Az iskolában teljesen újradefiniálták számára a világot. Ez történt akkor is, amikor a természettudományokat oktató tanár, akinek a nevére Duczynska ugyan már nem emlékszik, de ahogy írja, “még most is hálával gondol rá”, kifejtette azt a véleményét, hogy ha az emberek képesek lennének szervetlen dolgokat is elfogyasztani, akkor a szegények földdel is táplálkozhatnának… és így “a szociális kérdés (social question) megszűnne létezni”! Duczyinska így emlékszik vissza az esetre: “Ez volt az első alkalom, hogy ezeket a szavakat hallottam. Még egy fáklya sem tudott volna hamarabb lángra lobbanni.”

A szociális kérdésre történt utalás Duczynska szerint egyenesen a megértéshez és az ítélkezéshez vezette őt. A helyszínek és események összevisszasága – a lakhelyek folyamatos cserélődése, az utazások oda-vissza Ausztriába, Magyarországra és később Németországba, a kultúrák, gazdasági és társadalmi viszonyok korábban megmagyarázhatatlan összeütközése –, ez a “gyökerét veszített és ide-oda hánykolódó különös élet” most mind közös nevezőre került a “szociális kérdés” fogalmában.

A fiatal Ilona számára talán még az apja halála okozta személyes trauma leküzdésében is segítséget nyújtott ez a kezdődő vonzódás a szociális tényező iránt. Miért is ment el elsősorban az apja? Mert a családnak pénzre volt szüksége (“das lumpige Geld”, Duczynska a német kifejezést használja). Apjának pénzre volt szüksége ahhoz is, hogy finanszírozni tudja találmányait. Anyjának is szüksége volt rá, vagy legalábbis azt gondolta, miközben sokkal inkább csak arra volt szüksége, amit a pénz szimbolizált. Nem lehet nem észrevenni kritikus felhangját Duczynska azon megjegyzésének, hogy “anyámnak a pénzbe vetett hite felér egy igazi hívőével”. Anyja számára a férje oldalán elért anyagi jólét jelentette volna kisebbségi érzésének dicsőséges leküzdését, a család két ága közötti, “végeláthatatlan perhez hasonló élet” felszámolását és “romantikus házasságuk újabb bizonyítékát”. Nem elégítette ki, hogy férje a Békássyaknál magasabb szinten állt a “szellemi képességek” terén, azt szerette volna, ha a “földi javakban” is megelőzte volna őket. Szemmel láthatólag a feleség családjára csekély vagy éppen semmilyen hatással sem volt az a tény, hogy a férj – édesapjával együtt – elsőként készített motoros, navigálható léghajót (a kislánynak azonban megmutatták a terveket a Bécsi Műszaki Múzeumban, és ő fel is figyelt a dologra). Az apa a feleség családja számára mindössze egy “őrült”, egy “elmebeteg” volt. A későbbiek során, meg nem erősített források azt állították, hogy apját üzlettársa ölte meg: halálos injekciót adott neki, hogy zsebre tehesse a biztosítási pénzt és talán a szabadalmi jogokat is. Apja Amerikába utazásával kapcsolatos élményei hatására – hogy kénytelen volt elmenni, ahelyett, hogy itthon maradt volna a családjával – Duczynska fejében hamarosan az a kép alakult ki Amerikáról, hogy ez az ország a kapitalizmus megtestesítője, azé a kapitalizmusé, amelyet a későbbiekben elítél.

Duczynska számára tehát – aki persze még mindig gyerekkorban volt – az élet kezdte felvillantani azt, hogy mi az, amivel szembe kell szállni, és ami ellen küzdeni kell. Ha a gazdasági vagy a társadalmi hierarchia érvényben levő szabályai (valójában szokásai) azok, amelyek felelősek a család széthullásáért, az élet pusztulásáért, akkor ezeket meg kell tagadni! Nincsenek könnyek, nincsen félelem, csak elszántság: “Én, tízévesen, én fogom örökölni apám magányát, én fogok felkelni a világ ellen!” Tizenkétéves korára megtanulta gyűlölni a hatalmon levő társadalmi intézményeket, az Egyházat és a Koronát. De látszólag hasztalan. Hiszen ahogy írja, “ahol mi voltunk, abban az időben szinte semmi nem történt, a Monarchia világa egyszer és mindenkorra bebetonozta magát”.

A lány azonban hamarosan további információkat kap arról a szélesebb útról, amelyen haladnia kell. Az első ezek közül szimbolikus, de túlságosan is “átérezhető”. Nem sokkal azelőtt, hogy apja halálhírét megtudták, a fiatal Duczynskán teljes letörtség, lidércnyomásos állapot lett úrrá, ami tulajdonképpen a közeledő családi tragédiát és egyúttal a dualista monarchia világának közelgő romba dőlését is jelképezte. Annak a vidéki háznak a pincéjében, ahol laktak, volt egy mély kút, amelyben – a helyi babona szerint – egy víziszörny élt. Egy téli éjszakán anya és lánya éktelen morajra, reccsenő és loccsanó hangokra ébredt. Másnap reggel, gyertyafénynél lementek megnézni mi történt, és azt látták, hogy a kutat kitámasztó korhadt gerendák összetörtek, és a mélybe zuhantak. E történet szimbolikája messze ható. Olyan volt ez, mintha miközben anya és lánya aludtak, az élet vizeinek folyását a babona és a múlt szörnyei eltorlaszolták volna.

Természetes, hogy elsőként a családon belül vált nyilvánvalóvá az, hogy a múlt összeroskadóban van saját terhe alatt. Teljesen megvalósíthatatlannak tűnt az anya azon ábrándja, hogy újraélhetik családjának dzsentri múltját. Ahogy Duczynska is írja: “anyám minden igyekezetével azon volt, hogy olyan életet éljünk, amelyre nem volt ereje nemet mondani, de amihez – az álmokat kivéve – visszaút sem volt”. Ez volt az az időszak, amikor az apai rokonok beavatkoztak a család életébe, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányt iskolába küldjék. Azok a dolgok, amelyeket egyedülléte során megtapasztalt, minden bizonnyal felkészítették őt arra, hogy az iskolát úgy tekintse, mint új “realitást”, egy olyan kalandot, amely ötvözi a “lehetségest és a lehetetlent”. Ott vezették be őt a “szociális kérdés” rejtelmeibe – ami persze valószínűleg inkább egy elejtett megjegyzésen alapult –, amely később olyan fáklyát jelentett számára, amely mindig meghatározta előrehaladásának irányát.

Sokkal konkrétabb hatást gyakorolt rá anyjának a szociális bizonytalanságra irányuló, soha meg nem szűnő aggodalma, ami végül az alternatív életformák felé irányította érdeklődését. Tizenkétéves korára így “olyan erős tapasztalattal rendelkezett, amely talán sorsdöntőbb volt minden eddiginél”. Azon törekvés által vezérelve, hogy életének “több értelmet” adjon, anyja kapcsolatba lépett egy svájci vallásos szektával. A szekta karizmatikus vezetőjének levelei, valamint ebben az agráriánus közösségben tett látogatás egy sokkal aprólékosabban kidolgozott társadalmi vízióval gazdagította Duczynskát: “Csak a közösségi életben, a közös használatra termelt javakra épülő közösségi életben lehet szent életet, emberi életet élni.” Nem az üdvözülés vallásos terminológiája, hanem a megvalósításához szükséges eszközökre vonatkozó világi nyelvezet az, amely új utakat nyitott, amelyekben a társadalmi és az anyagi keresztezte egymást. Új fogalmakat tanult meg: termék, kizsákmányolás, eladás, vétel. Ezek, ahogy Duczynska írja, “új régiókba” emelték őt. De sokkal emelkedettebb régiókba, mint a szekta világa, mert ezek sokkal befogadóbbak, sokkal egyetemesebbek voltak. Hiszen a szekta életvitele kivonulásra, a bűnös világtól elzárt életre, kizárásra épült. A jövő forradalmára számára azonban, és talán mindenki számára, aki olyan, mint ő, a lényeg pontosan a befogadáson és nem a kizáráson van. Amikor a szekta vezetője meghozta döntését – amellyel őt befogadta, de anyját kizárta – semmi kétsége nem volt afelől, hogy mit feleljen.

1910-ben, az emlékiratok első fejezetének nem egészen a felénél járunk, amikor pontot teszünk a sor végére. Azokkal a szavakkal zárjuk írásunkat, amelyek akár a fiatal Duczynska Ilona első papírra vetett gondolatai is lehetnének. A proletár internacionalizmus összeomlása felett érzett fájdalom, az 1917-es orosz forradalom lelkesítő ereje már a későbbi oldalak tárgya. A tizenkétéves lány kijelentései azonban már annak nőnek a testamentumaként is szolgálhatnak, akivé ez a lány nemsokára majd válik. A “szociális kérdést” egy magasabb szinten ragadja meg, a részvállalás, a tenni akarás, a befogadás szintjén. Az emberi szolidaritás elvének abszolút felvállalásáról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy elveti azt a gondolatot, hogy elhagyja anyját. Azt írja: “Ha az emberi társadalom, mint egész a bűn állapotában van, akkor nincs eszköz arra, hogy elválasszuk tőle. Az embernek vállalnia kell benne saját részét, mindenben, a szenvedésben is. És keresni kell a kivezető utat. Lennie kell egy útnak, egy útnak, amely mindenkié.”

Duczynska Polányi Ilona rövid életrajza

 

E rendkívüli asszony életútjával kapcsolatban számos anyagot találhatunk Ausztriában és Magyarországon is. Annak ellenére, hogy életének jelentős részét Angliában és Kanadában töltötte, tevékenysége és munkássága csak az utóbbi időben kezd ismertté válni az angolszász országokban. Kiemelkedő emberi kvalitásaival legalább olyan elismerést érdemel, mint Polányi Károly vagy Polányi Mihály.

1897-ben született, Bécstől nem messze. Gyermekkorát különböző vidéki kúriákon töltötte. Mérnöki tanulmányokat folytatott Zürichben, és 1917-ben ő csempészte be Magyarországra az szocialista internacionalisták háborúellenes Zimmerwaldi Nyilatkozatát. Tüntetéseket és földalatti mozgalmakat szervezett, amiért letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték.

Az 1918-as forradalom idején szabadult, majd részt vett a Tanácsköztársaságban. 1920-ban Moszkvába menekült, majd Bécsbe küldték. Ott szerkesztőként, íróként és politikusként tevékenykedett, részt vett 1934-ben az osztrák dolgozók (a Schutzbund) fegyveres fasizmusellenes mozgalmában (erről ír a Workers in Arms című művében).

1936-ban követte férjét, a világhírű gazdaságtörténészt, Angliába és az angol hadierőknél dolgozott, az aeronautikai kutatásoknál. Magyarország háború utáni kilátásait vizsgálva került kapcsolatba Londonban Károlyi Mihály gróffal. 1947-ben Magyarországra utazott, hogy saját szemével tanulmányozhassa a mindent elsöprő földreformot.

1955 és 1963 között férjével együtt egy olyan antológiát állítottak össze, amely egyedülálló összegzését adja az 1956-os forradalom intellektuális, társadalmi és irodalmi gyökereinek (The Plough and the Pen). Néhány magyarországi íróval való kapcsolata hatására közreműködött egy közismert költő verseskötetének fordításában (The Selected Poems of Ferenc Juhász), és öt kötetben megjelentette Lengyel József (“a magyar Szolzsenyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek fordított változatait.

Osztrák tudósok elismeréssel adóztak a munkásmozgalom 1918 és 1938 közötti történetére irányuló levéltári kutatásainak. Magyarországon – és sok más országban is – figyelemmel kísérte férje szinte összes munkájának megjelentetését, és számos írásműve született az 1916–1919-es időszakról (több TV-műsorban és filmben is szerepelt). Szülőhazájában kiemelkedő pártfogója lett a fiatal disszidens értelmiségieknek – köztük a kiváló írónak, Konrád Györgynek is –, akiket bizonyos mértékig védeni tudott azzal, hogy elismertsége révén befolyással bírt a hivatalos körökben.

Végül, de nem utolsósorban fáradhatatlan és szókimondó támogatója volt mindazoknak, akikről úgy gondolta, hogy megtagadták tőlük az igazságot – mint például Peter-Paul Zahl, fiatal német költő –, és mindig azoknak az oldalán állt, akik a diktatúra és az imperializmus helyett a szabadságot keresték, akár a szovjet, akár az amerikai válfaját. 1978-ban hunyt el otthonában, Pickeringben, Ontario államban, Kanadában.

(Ford: Nagy Zsuzsa)

A költészet gazdaságtana – Polányi Károly: A nagy átalakulás

A magyar társadalomtudományokban méltatlanul mellőzött Polányi Károly piacértelmezése a nyugati szociológia és gazdaságtörténet egyik meghatározó paradigmája. Szerzőnk abból a szempontból vizsgálja Polányi főművét (A nagy átalakulás), hogy milyen irodalmi, kulturális eszközöket vonultat fel a piacgazdaság, a kapitalizmus bírálatában.

I.

Ennek és a többi Polányi-konferenciának1 a során is megálla­píthattuk, hogy a gazdaságtörténész remekműve, A nagy átala­kulás (The Great Transition, 1944) nem keltett különösebb feltű­nést, amikor először megjelent. Amellett szeretnék érvelni, hogy ennek az oka ugyanabban keresendő, mint ami a konfe­renciák sikerének titka lehet, vagy ami megmagyarázza a nö­vekvő számú, a társadalomtudományi irodalomban megjelenő, Polányival foglalkozó cikkek a létezését. Nevezetesen az, hogy Polányi munkái sokkal kevésbé tekinthetők tudományos kuta­tási eredmények összegzésének (amelyeket az újabb kutatások meghaladhatnának), mint inkább az emberiségbe vetett szen­vedélyes hiten nyugvó szintetizáló vízióknak, amelyeket az iro­dalmi érzékenység minden lehetséges forrásának segítségével fejezett ki.

Először, egy kevésbé ismert működési területén, versfordító­ként és egy magyar irodalmi antológia szerkesztőjeként (The Plough and the Pen; Az eke és a toll, 1963) találkoztam Polányi Károllyal, és mint kitűnő közgazdászt csak ezek után ismertem meg. Most, a korábbi időkre visszatekintve tudom igazán ér­tékelni kettős tehetségének jelentőségét. Különösképpen pedig azt, hogy milyen mértékben lehetett hatással irodalmi művelt­sége és érzékenysége, valamint a művészetről vallott felfogása A nagy átalakulás megírására.

Polányi ebben a munkájában eltörli a tudomány és a művé­szet közötti határokat. Amint a tudomány az emberi megértés eszközeivel írja le a természetet, úgy ő az emberrel együtt vizs­gálja a művészetet is; hogy milyen lehetett, milyen a jelenben, és – az irodalom esetében – milyenné válhat. Mindezekre uta­lások találhatók Polányi könyvében.

Úgy tűnik, hogy a zene és a képzőművészet nem gyakorolt mélyebb benyomást Polányira. Az irodalommal azonban egé­szen más a helyzet. Ha eltekintünk széles körű prózai olvasott­ságától, és csak a költészet berkeiben kutakodunk, legalább négy kulcsfontosságú hatást mutathatunk ki. Először is a klasszikusokét – különösképpen az izlandi sagákét, Shakespeare-ét és Goethéét -, ahol is a konfliktushelyzetbe került főhős szabad akaratából inkább mindent kockára tesz, semmint hogy az ál­tala hirdetett etikai és morális elvekből engedne. Másodikként a magyar 1848-as és 1918-19-es forradalmi költészetet kell em­lítenünk, annak elkötelezettségét a nemzet, a függetlenség és egy újrafogalmazott individuális szabadság felé. Harmadik­ként Polányi angliai tartózkodásának hatása mutatható ki – egy pozitív hatás a sok negatív mellett -, nevezetesen, a kul­turális tradícióhoz való viszonyulása. Évekkel korábban – ami­kor még Magyarországon élt – ismerte meg a szocialista „mes­ter-művész", William Morris munkásságát. „Eltekintve attól a vágytól, hogy szép dolgokat alkossak, életem legnagyobb szen­vedélye a modern civilizáció iránt érzett gyűlölet volt." – írta William Morris. (A „civilizáció" alatt értsd a kapitalizmust.) Hasonlóképpen ide tartoznak az 1920-as és 1930-as évek vezető angol költőinek munkáiban fellelhető többé-kevésbé baloldali kritikák: például W. H. Auden (akivel egyébként Polányi sze­mélyes ismeretségben állt), és T. S. Eliot versei. Utóbbinak The Waste Land című hosszú költeménye késztethette Polányit, hogy ehhez hasonló költői képeket alkalmazzon munkáiban az ipari piacgazdaság kialakulása nyomán bekövetkező nyomo­rúság leírására. Negyedikként pedig a magyar népi irodalmi tradíció említhető, mely Polányi megítélése szerint az 1956-os forradalomban kulminálódott, megtestesítve a szocializmus humanisztikus lényegét, kijelölve a „harmadik utat".

II.

A közgazdaságtan és az irodalom az emberi termelés egészé­nek meghatározó komponensei, annak ellentétes pólusain. Mindkettő, az emberiség és a természet találkozásának dimen­ziója. Az előbbi az élet materiális szükségleteivel foglalkozik, az utóbbi pedig azokkal a nem kevésbé alapvető szükségletek­kel (társadalmi, érzelmi, pszichológiai) amelyek esetében az élet a legmélyebben tapasztalható.

A közgazdaságtan és az irodalom ötvözésének két korábbi példája jut eszünkbe. Elsőként William Morris munkássága, akinek a művészetekről vallott felfogása, miután a szocializ­mus elkötelezettje lett, új dimenzióval egészült ki. Másodikként pedig Kari Marx, akinek közgazdaságtani írásaiban tulajdon­képpen minden oldal arról az igényéről tanúskodik, hogy a világirodalom egészéből merítsen, idézetekkel és utalásokkal adva nyomatékot, sőt olykor még érvényességet is érveinek, gondolatainak.

De amíg Marx nyíltan támaszkodott számos kultúra és idő­szak irodalmára (és valójában gyakran a szövegbe is emelte őket), addig Polányi Károlynál közvetlen irodalmi utalások A nagy átalakulás című könyvben a lehető legkevesebb esetben fordulnak elő. így a bibliográfiában szinte nem is találunk re­gényírót vagy költőt: de a szövegben mégis felbukkannak, csak hogy a legrövidebb listát adjuk, Blake-re, Defoe-ra, Dickensre, Kingsley-re és Lawrence-re vonatkozó utalások. Helyettük egyedül a harmadrangú Hannah More egyik versére történik irodalmi hivatkozás.

Ennélfogva máshol kell kutakodnunk: nem az irodalom je­lenlétét, hanem az irodalom hatását kell megvizsgálnunk A nagy átalakulásban. Minekután Polányi szinte kizárólag az ang­liai gazdasági folyamatoknak szenteli figyelmét ebben a mun­kájában, ennek a nemzetnek költőire emeli tekintetét. Nyilván­valóan úgy érzi, az angol szerzők támogatják érveléseinek ki­fejtésében és megvédésében. Leginkább az írás művelői ismerik fel az ember bemocskolódását – állítja Polányi. Ezt a gondo­latmenetet követve jut el addig a kijelentésig, miszerint „min­den író, világnézettől függetlenül" megegyezett az országra tört „romlás végtelen mélységén".

Az olvasó A nagy átalakulás legelső lapjától az utolsóig emel­kedett nyelvezettel, költői eszközökkel, prófétai vádakkal szembesül. De ebben a munkában legalább a tudomány kilép komor falai közül, és átalakul sugárzó tudománnyá.

III.

Polányi Károly irodalmi műveltségének és érzékenységének négy területét választottam ki rövidebb vizsgálat tárgyául.

Az első dolog, ami meglepi az olvasót, az a metaforák, az irónia, a kontraszt, a paradox és az ellentmondás forrásainak alkalmazási módja, amellyel Polányi az ipari forradalom meg­jelenésével járó drámát kívánja érzékeltetni.

Vegyük most csak a metaforákat. Polányi kétféleképpen használja a őket. Olyan gazdasági jelenségeknek tulajdoníthat­nak jelentőséget, amelyek máskülönben semlegesek és ezért megvizsgálatlanok maradnának. Másfelől „fordított jelentést" alkothatnak, azáltal, hogy határozottan negatív értékeket és je­lentéseket társítanak olyan jelenségekhez amelyeket konvenci­onálisan ellenkező módon ítélnek meg.

így a piacgazdaság megszületését és kifejlődését Polányi nem a statisztika, a technika és az anyagi javak tükrében írja le, hanem sokkal inkább azzal a hatással, amelyet megjelené­sével az embereken gyakorolt. Ezt vagy hetvenöt jelző segítsé­gével teszi, amelyek nyolc csoportba sorolhatók. A rombolást leíró tizenhárom jelző közül a „katasztrófa" a leggyakrabban használt. Ez történik a passzív emberiséggel – amely lehet az individuum, a tömeg, vagy akár az egész emberi faj is. A mo­rális züllés és fertő nem kevesebb, mint tizenhat jelzővel van képviselve; a borzalom és a durvaság további néggyel. A tár­sadalmat beborító víz metaforája a legkidolgozottabb (nem ke­vesebb, mint tizenöt terminussal). A földet is megidézi, de mint mozgó, földrengésszerű, elterülő entitást (öt jelzővel). A háború és a megsemmisülés kilenc alkalommal jelenik meg; a halál, a kínzás és a rabszolgaság pedig mint az emberiség múltja és jelen sorsa hét jelzős szerkezetben.

Ennek a terminológiának a használata Polányi azon törek­vését jelzi, hogy a termelési folyamatban az emberi tényező elsődleges figyelmet nyerjen. Ebből következik, hogy Polányi legkomolyabb vádja a piaci rendszer ellen a dehumanizáció. Itt tűnik a legerősebbnek az irodalmi inspiráció, aminthogy Polá­nyi árulkodóan konstatálta: a rendszer szörnyűségét elhallgató közgazdászok „fagyos csöndje" áll szemben az irodalmárok, költők, írók véleményével, miszerint „maga az ember mocskolódott be". A „dehumanizáció" terminusát gyakorta használja, hogy kifejezze a dolgozó osztályok nyomorát: ők, akik már alig számítanak emberinek, most már pusztán „árnyak, akik rémál­mokat kísérthetnek", akiknek az „analóg dehumanizációja" a bennszülött gyarmati népekéhez hasonlatos.

Polányinál a metaforák használata összhangban áll a költők által követett stratégiával, úgy, hogy azok nem vállnak hiper­bolákká. Célja feltárni azokat a különös jelentéssel bíró dimen­ziókat, amelyek a hétköznapi szemlélettel közelítve máskülön­ben rejtve maradnának. így ő arra törekedett, hogy keresztül­törjön a konvenció falán, a technikai nyelvezet páncélján, és különösképpen a hallgatás palástján, azon, amely, megakadá­lyozza, hogy a társadalom felismerje cselekedeteinek emberi konzekvenciáit.

IV.

A nagy átalakulás Polányi vízióját testesíti meg arról a hatalmas emberi drámáról, amely két évszázadot ölel át (a mezőgazda­ság forradalmától a második világháborúig). Ezt a drámát tra­gédiaként mutatja be (gyakran élve is ezzel a kifejezéssel). A szereplők egy új forgatókönyv alapján cselekednek. Mi a drá­ma utolsó felvonását láthatjuk: a tetőpontot és a lehetséges megoldást. A mű nyitó mondata pisztolylövésként éri az olva­sót: „A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott"! Ez a felütés már önmagában megadja a drámai alaphangot. Ezt kö­veti a „végzetes tévedés" (a drámaírói eszköz) művészi alkal­mazása. Polányi hamarosan utal a rendszer „túlzott egyszerű­ségére", „bizonytalan eredetére", amelyből következik „az át­alakulás … szörnyű hirtelensége … (amely) teljesen meglepte a világot". És a megoldáshoz vezető tetőponton megismerke­dünk „a vér tengeréből kiemelkedő … új birodalmakkal".

V.

Leginkább talán a művészi érzékenység képes a teljesen em­berire fókuszálni, azáltal, hogy az önmegvalósítás dimenzióit még ismeretlennek, vagy legalább meg nem kíséreltnek tételezi fel. Ennek megfelelően, egy ilyen érzékenység a létező rendet alapjaiban bomlaszthatja fel. Ebben érhető utol, hogy Polányi stratégiája és stílusa, a munka, a föld és a pénz kommodifikációjának negatív hatásaival való szembesítés ennek a kommodifikációnak a tagadásához vezet.

Ez az érvelés a konvencionális látásmód melletti alternatív vízió kidolgozásának a javaslatával fejlődik ki. Itt helyezi szem­be Polányi azt, amit a civilizáció összeomlása víziójának ne­vezhetünk azzal, amit leleplez, mint a mind ez idáig fennálló „a 'fragmentált' élet piac által behatárolt víziója", ahol is „va­kon", és „fikciók" alapján (ezt a kifejezést gyakran használja) lehet csak működni, és ami a „megtévesztett" és „téves" pszi­chológia terméke.

A hibás vízióval összefüggésben – amit Polányi „gazdasági babonának" nevez – jelennek meg a vallással kapcsolatos hi­vatkozásai: a „hit" (különösképpen a „vak hit") és a „miszti­kus" a leggyakrabban előforduló kifejezések. így a laissez fairé, mint a „világi üdvözülés" „világi vallása" bírálódik«t nála. Hasonlóan kipellengérezi az arany standardot, mivel „sátáni crédójában" „hitté" és „meggyőződéssé" lett, „láthatatlan va­lósága" pedig elvezetett a „mennyország és a pokol közötti háborúhoz".

Még két további dimenzió létezik, mert ez az ütközet az egy­más ellen küzdő víziók között a jog, sőt még a természet ter­ritóriumain is folyik.

Imígyen, Polányi azért kritizálja a valóság konvencionális ví­zióját, mert az ragaszkodik jelenlétéhez a „törvények" megha­tározásánál. Azonban ezek nem „emberi törvények", állítja Po­lányi, hanem önmagára szabott „kereskedelmi törvények", amelyeket a klasszikus közgazdászok a „természet törvényeivé és ennélfogva isteni törvényekké" emeltek. Polányi ismételten azt állítja, hogy az ilyen törvényeket felelőtlenül felruházták a természet autoritásával – Ricardo olyan messzire ment, hogy azt állította, miszerint „a gravitáció törvénye sem bizonyosabb náluk".

Ez felveti a kérdést, vajon mire gondol Polányi, amikor a természetről ír. A nagy átalakulásban a természet a német romantikusok természetfelfogásához hasonlatos: természetesen nem egy erdei paradicsom, nem is mint példa, vagy mint szi­gorú tanító, hanem másféleképpen. Éppen úgy, ahogy a „na­turalizmus kísértette az ember tudományát", mondja Polányi, úgy hívta segítségül a közgazdasági gondolkodás (persze hi­básan!) a természetet mint igazolást. Ezt úgy tekintették és úgy fogadták el, mint a „zord realitás" természetét, amely a „kér­lelhetetlen törvények" folyománya. A „növényélettant" és a „dzsungel törvényeit" lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadták azok, akik igazolni akarták az alacsony béreket és a nyomort. Polányi észrevette veszélyét „a természet és az ember új integ­rációja" téves eszméjének.

A piaci rendszer igényt tartott arra, hogy a törvényekben és a természetben öltsön testet – és ez Polányi szerint tulajdon­képpen meg is valósult. Mindennek az lett a gyakorlati követ­kezménye, amit ma a globalizáció irányába való elmozdulás­nak nevezünk. A tulajdonképpen már világszerte létező „uni­verzalitást", „uniformitást" és „standardizáciőt" Polányi ismé­telten elítéli. Ebben a folyamatban „bolygónkat" – és ezzel együtt „az egész emberiséget", sőt „a még meg nem született generációkat" is (teszi hozzá következetesen Polányi) – „be­szőtte a pénzügyi háló".

VI.

Polányi akkor mutatkozik a leghatározottabbnak és legmetszőbbnek a kapitalizmust illető kulturális kritikájában, amikor a munka jelenségéről esik szó. Annak ellenére, hogy támogatja a „termelési folyamatot" – akkor, ha valaki nem kényszerből vesz benne részt -, nyilvánvalóan elfogadja a „fejlesztést" -, amennyiben az nem „vaktában" történik -, és kiáll „az egyén munkához való joga" és „munkahelyének biztonsága" mellett.

Ugyanis (vagy tudatosan, vagy pedig ösztönösen) egyre kö­zelebb kerül William Morris művészi ideáljához: a munka sze­mélyiséget gazdagító jutalmához. És mivel A nagy átalakulás a létező piacgazdasági rendszer perzselő vádirata, talán ezért is szenteli Polányi a munka utolsó oldalait (beleértve a források jegyzékét is) ennek a szinte egyedüli pozitív jelenségnek. Erről árulkodik a fejezet alcíme is: „Élvezet". Itt írja, hogy „a mun­kára általában nem a nyereség ösztönöz, de a reciprocitás, a megmérettetés, a munka öröme és a társadalmi helyeslés". És annak a víziónak az igazolására, miszerint egyszer majd ilyen­né válhat a munka, antropológusoktól kölcsönöz idézeteket. Az ő megfigyeléseik szerint, a törzsben élő népek „a pusztán szükségesnél jóval több" időt és munkát fordítanak „esztétikai célokra", amelyek „semmilyen kapcsolatban nincsenek a fizet­séggel". Nyilvánvalóan „más motivációs tényezők" játszanak közre ebben – írja Polányi. Ilyen motivációs tényezőkre már máshol is célzott a szövegben, mint például abban a kijelenté­sében, miszerint „a gazdasági motivációs tényezők önmaguk­ban sokkal kevésbé hatékonyak a legtöbb ember esetében, mint az érzelmi tényezők".

A fentiek fényében tehát sokkal kevésbé meglepő, hogy Po­lányi Károly életének későbbi szakaszában, érdeklődésének kö­zéppontjába egyre inkább az esztétika került, mint az emberi­ség alapvető szükséglete és legfőbb alkotó attribútuma. Ezt az érdeklődést szemlélteti Az eke és a toll című antológiája is.

[Bécs – Vancouver, 1994. november]

(Fordította: Török Zoltán)

Jegyzet

1 A Karl Polányi Institute of Politicai Economy (Concordia University, Montreal, Kanada) és Karl Renner Institut (Bécs) támogatásával Bécs­ben megtartott Ötödik Nemzetközi Polányi Károly Konferencia (Bécs, 1994. november 10-13.) alkalmával, a 17-es munkacsoportban (A Polányiak és a költészet) elhangzott előadás szerkesztett változata.