Közbiztonsági tornádó. Neoliberalizmus és büntetés a XXI. század hajnalán

A neocon büntető- és szociálpolitika – azaz a zéró tolerancia és a szegénység kriminalizálása – változatlanul tombol. Miért? Mert a gazdasági deregulációról szóló „washingtoni konszenzus" és a szociális védőháló szűkítése immár magába foglalja a bűnelkövetés büntető kontrollját, s mert a piac „láthatatlan keze" feltételezi és szükségessé teszi a büntető állam „vasöklét". Tíz év kiterjesztett vizsgálatai arra is rámutatnak: már nem csupán büntetőpolitikáról és kriminológiáról van szó, hanem egy új, általános politikai vonal kialakulásáról.

Az 1990-es évek elején Rudolph Giuliani, New York újonnan hivatalba lépő republikánus polgármestere rendőrségi hadjáratot indított a „zéró tolerancia" jegyében. Keményen lépett fel az utcai apró bűnöket elkö­vetők ellen, akiket az ő szemében a squeegee man*1 testesített meg. New York a rendfenntartás agresszív közelítésének a mintapéldájává vált, amelyet annak ellenére, hogy elképesztő költségeket emésztett fel, és hogy nem mutatható ki összefüggés az elkövetések számának a csökkenésével, más amerikai és nyugat-európai városok is csodál­tak és utánozni kezdtek. A nyomor börtönei című, 1999-ben megjelent művemben [A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia" világméretű terjedése. Budapest, Helikon, 2001. Lásd Szigeti Péter ismertetését: Eszmélet 53. 2002. tavasz] bonckés alá vettem a szlogenek („a börtön hat"2 , az úgy­nevezett elméletek „a törött tükör") és az intézkedések (mint például az elzárás eszközének a nagyobb gyakorisága, a „küszöbbüntetések", a javítótáborok és a fiatalkorúak kijárási tilalma) inkubációs folyamatát és nemzetközivé válását, amelyektől a posztindusztriális városokban egyre erősödő egyenlőtlenség és marginalizálódás megállítását várták. Bemutattam, hogyan kovácsolták meg mindezeket a fegyvereket a Reagan elnöksége alatt alapított és a Manhattan Institute által vezetett konzervatív agytrösztök a jóléti állam felszámolásáért és a szegény­ség kriminalizálásáért folytatott keresztes háborújukban, miközben a gazdasági különbségek tovább nőttek és a társadalmi bizonyta­lanság egyre csak terjedt. Nyomon követtem „importálásukat" azon neoliberális gondolkodásra áttért politikusok, domináns médiumok és piacpárti politikai tanácsadó intézetek révén, amelyek ebben az idő­szakban szaporodtak el az Európai Unióban, különös tekintettel Tony Blair Nagy-Britanniájára. Bemutattam azt is, hogyan csempészték be hazájukba és álcázták tudományos köntössel egyes egyetemi oktatók az amerikai büntetéstechnikákat. Fő állításom kapcsolatot teremt a neoliberális szerkezetváltás és a büntetésfilozófia között: a gazdasági deregulációról szóló „washingtoni konszenzus" és a szociális védőháló szűkítése immár magába foglalja a bűnelkövetés büntető kontrollját, mert a piac „láthatatlan keze" feltételezi és szükségessé teszi a büntető állam „vasöklét".

Jelen írásomban a húsz nyelvre is lefordított A nyomor börtönei nemzetközi fogadtatásával foglalkozom, amelyből kirajzolódik a fejlett társadalmak büntetőjogi fejlődése az elmúlt évtizedben. Megállapítom, hogy az Egyesült Államok példája által ihletett világméretű közbiztonsági tornádó, amelyre az 1999-es könyvem figyelmeztetett, azóta is tombol mindenhol. Olyannyira, hogy az Első világ országaiból már átterjedt a Második világra is, és akkora mértékben változtatta meg a büntetőjog tétjét és gyakorlatát a világban, amekkorát alig tizenöt évvel ezelőtt nem hogy előre jelezni, de még elképzelni sem lehetett volna. Kiterjesztem elemzésemet az agytrösztöknek az amerikai típusú büntetési gyakorlat latin-amerikai kisugárzásában játszott szerepére (ezt nevezem „Giuliani-hatásnak"). Végül pedig ismét áttekintem és átvizsgálom a neoliberaliz­mus és a súlyosbodó büntetési tételek közötti kapcsolat eredeti modelljét, ami elvezet a Punishing the Poor (A szegények megbüntetése) című könyvemben felvázolt – az államot a szociális bizonytalanság korára történő átszabás – elemzéséhez.

A közbiztonsági tornádó nyomában

A nyomor börtönei a társadalomtudomány eszközeivel foglal állást a nyugati országokban napjainkban folytatott kiemelt fontosságú vitában. A vita témája a börtön megnövekedett szerepe és a büntetőpolitikában bekövetkezett kemény fordulat, amely a XX. század utolsó két évtizede óta megfigyelhető a fejlett társadalmak nagyobb részében. Az eredeti célpont Franciaország és szomszédjai voltak, amelyek mohón importálták az Egyesült Államokban az 1990-es években megalkotott kategóriákat, szlogeneket és bűnözésellenes intézkedéseket, s ezáltal történelmi fordulatot hoztak az ország gyakorlatában a társadalmi problémák ke­zelésétől a nagyvárosi marginalitás büntetőjogi kezelése felé. Művem megírásában az a cél vezérelt, hogy elutasítsam a politikusok és a média domináns beszédmódját, amely táplálta ezt az új vélekedés-együttest a büntetés gyakorlatáról, és hogy Európa-szerte felhívjam a tudományos kutatók, a társadalmi szervezetek vezetői és a politikusok, valamint az aggódó állampolgár figyelmét az ezen elveket vezérlő szándék gyanús voltára csakúgy, mint az állam büntető karjának az erősödéséből és dicsőítéséből származó társadalmi következményekre és politikai ve­szedelmekre. Könyvem írása idején nem terveztem ennél messzebbre merészkedni egy számomra új és kevéssé ismert terület vizsgálatában. Elemzésem körébe azért vontam be az igazságszolgáltatást, mert az a polgárjogi mozgalmak visszaszorulása után hihetetlen mértékben megnövekedett és agresszív módon nyert alkalmazást a belső robbanás fázisába érkezett amerikai fekete gettókban és azok környékén, és mert feltett szándékomban állt kitérni a nagyvárosi egyenlőtlenség és a faji eredetű dominancia kérdéseire3 . Ám időközben két váratlan fejlemény is arra késztetett, hogy tovább mélyítsem a kutatásnak és az értelmiségi aktivizmusnak ezt a barázdáját.

Az első a könyv szokatlan fogadtatása volt előbb Franciaországban, majd azokban az országokban, amelyek nyelvére hamar lefordították, s így segítettek a műnek átkelni a tudományos kutatást, az aktivizmust és a közpolitika alakítását általában elválasztó határokon. A második pedig az a tény, hogy kettős tézise – miszerint az Egyesült Államokban a jóléti állam ellen indított offenzíva keretében kialakított új „büntető szellemű józan ész" átszeli az Atlanti-óceánt és elterjed Nyugat-Európában; illet­ve ez a propagáció nem a bűnözési rátára és a bűnözés jellegének a fejlődésére adott belső indíttatású válasz, hanem a neoliberális projekt külső terjeszkedésének a terméke – eklatáns módon nyert bizonyítást A nyomor börtönei tucatnyi nyelven történő kiadása révén. Ez a heves kül­földi reakció teremtett számomra alkalmat arra, hogy három kontinensen is a gyakorlatban tesztelhessem könyvem érvelésének megalapozott­ságát. Ennek köszönhetően megerősítést nyert, hogy a rendfenntartás „New York-i modelljének" a népszerűsége világszerte – amely a hajdani rendőrfőnök, William Bratton és az őt kinevező (majd leváltó) Rudolph Giuliani polgármester nevéhez kötődik – valóban csak egy jéghely csú­csa. Ez a jéghegy a hatóságok szélesebb körű átszervezése: ezen belül értelmezhető a fenti modell a közpolitika országhatárokon túl is átlépő trendjének az elemeként, amely trend magába foglalja a képzettség nélküli munka piacának a rugalmassá tételét és a szociálpolitika restriktív átalakítását „workfare"-ré, a Ford és Keynes utáni Amerika modelljének megfelelően4 . Kiragadva néhány momentumot A nyomor börtönei eredeti kiadásának az üstökösszerű pályafutásából, a vita különböző színterei­ről és különböző országokból, talán jobban tetten érhető az értelmiségi diskurzus és a hozzá kötődő politikai harcok tétje, amely nem is annyira a bűnre és a büntetésre vonatkozik, mint inkább az állam szerepének az újbóli megfogalmazására a neoliberális hegemónia alatt kikristályosodó gazdasági, társadalmi és morális feltételek favorizálásával, illetve az azoknak való megfeleléssel.

A könyv azonnal átkelt az egyetemi, újságírói és polgárjogi körök határain. Franciaországban A nyomor börtönei bemutatóját egyenesen a büntetés-végrehajtás központjában tartottuk: egy szürke és hűvös novemberi délutánon egyenes adásban mutattam be nyomozásom eredményét a Canalweb és a Télé La Santé adókon. Utóbbi a párizsi La Santé börtön belső, az elítéltek által üzemeltetett televíziós csatornája. A bemutató után pedig késő estig telt ház előtt vitatkoztunk a könyvön a személyzettel és a büntetés-végrehajtási főiskola hallgatóival a fővá­roshoz közeli étkezdéjükben. A vita pár hét alatt átterjedt az országos médiára és a legkülönbözőbb tudományos és militáns körökre, mint például az École normale supérieure elitegyetemre és a Lutte Ouvriére szakszervezet évi rendes ünnepségére, a nantes-i Maison des sciences de l'homme-ra és a zöld párt lyoni „vitabárjára", a Centre national pour la recherche scientifique-re és az École de la magistrature-re csakúgy, mint az országszerte rendezett nyilvános gyűlésekre, amelyeket többek között a Les Amis du Monde diplomatique, az Amnesty International, az Attac, az Emberi jogok ligája, a Raisons d'agir, a börtönbeli oktatással foglalkozó Genepi diákszövetség, számos egyetem és lakóhelyi szer­vezet, több politikai párt és az ország egyik fő szabadkőműves páholya tartott. A gyerekkorom városában, Montpellier-ben, a szakszervezetek házában tartott egész napos nyilvános találkozó „A nyomor büntetéséről" jól illusztrálja ezt a katolikus és dinamikus vitaszellemet, amelyben részt vettek társadalomtudományi kutatók, ügyvédek, bírók, aktivisták és szak­szervezeti vezetők számos állami szektor képviseletében: közoktatás, egészségügy, szociális védelem, ifjúságvédelem és büntetés-végrehaj­tási adminisztráció5 . A nyomor börtönei-t rövid időn belül színpadra alkal­mazták (2001 júniusában, a Rencontres de la Cartoucherie keretében elő is adták), érveit dokumentumfilmek is átvették (például a La Raison du plus fort), és megjelentették egyetemi antológiákban, szabadságharcos fanzinokban és kormánykiadványokban is. Mi több, felkérést kaptam a Nemzetközi Munkaügyi Szervezettől, hogy könyvemet mutassam be az ENSZ genfi Forum 2000 című rendezvényén, minekután több ország képviselői sürgettek, hogy látogassak el a hazájukba, és nyissam meg ott is a kötetemben javasolt közpolitika nyilvános vitáját.

Nehéz is lett volna visszautasítanom ezeket a felkéréséket, hiszen alig pár hónap alatt féltucatnyi országban lefordították és kiadták a könyvet, ami meghívások egész lavináját indította el egyetemek, emberjogi köz­pontok, helyi önkormányzatok, szakmai és politika szervezetek széles skálája részéről. Egymástól annyira különböző országokban akarták megvitatni a tézisem következményeit, mint Olaszország és Ecuador, Kanada és Magyarország, Finnország és Japán. Az Ibériai-félszigeten A nyomor börtönei igen gyorsan megjelent nem csak spanyol, de katalán, galíciai és portugál fordításban is. Bulgáriában a fordítómat hívták meg az országos televízióba kötetem érvelésének a bemutatására, mivel nem tudtam személyesen elmenni Szófiába. Brazíliában az Instituto Carioca de Criminologia és az Universidade Candido Mendes büntetőjogi kara által támogatott Prisões da miséria bemutatója alkalmából az igazság­ügy-miniszterrel és Rio de Janeiro volt kormányzójával folytatott vitámról beszámolt a helyi országos sajtó is (figyelmüket nyilván felkeltette az elő­adásom címe: „Diktatúrát akar bevezetni a brazil polgárság?" – Wacquant 2003)6 . Pár hét leforgása alatt a könyvem tézisét megemlítették újság­írók, egyetemi kutatók, ügyvédek, sőt, még a Legfelső Bíróság egyik döntésében is hivatkoztak rá. Görögországban a könyv megjelenése alkalmából kétnapos konferenciát tartottak az athéni francia követség társszervezésében „A büntető állam az USA-ban, Franciaországban és Görögországban" címmel, amelyen társadalomkutatók, jogászok, törté­nészek, igazságszolgáltatási tisztségviselők és újságírók is részt vettek. Dániában szociális gondozók egy haladó szervezete azért támogatta a De fattiges fængsel megjelenését, hogy ezzel tudományos muníciót szerezzen a szegények büntető jellegű felügyelete irányába elmozduló bürokrácia elleni küzdelméhez. Törökországban a legális kiadás elké­szültéig a rendőrfőiskola révén kalózfordításban kezdett elterjedni a könyv, amelyet egy rendőrfelügyelő készített, aki még Franciaországban folytatott szociológiai tanulmányai idején olvasta.

De a 2000 áprilisában Argentínában tett látogatásom mutat rá a legjob­ban, hogy milyen érzékenyen érintette a könyvem a társadalompolitika idegrendszerét. Ez volt az első utam ebben az országban, nem tudtam semmit rendőrségi, igazságügyi és büntetés-végrehajtási intézményeiről és hagyományairól, ám mégis minden úgy történt, mintha elemzésem kerete kifejezetten az aktuális argentínai események megértésére és megvilágítására készült volna. Egy feszült helyhatósági és regionális választási kampány finisére érkeztem Buenos Airesbe, amelyben mind a baloldali, mind a jobboldali jelöltek elsődleges prioritásként kezelték a bűnözés elleni küzdelmet az USA-ból átvett módszerek szerint. Alig egy hónappal azután, hogy William Bratton, a „zéró tolerancia" globális apostola meghirdette náluk a kemény rendőri fellépés igéjét, valóságos értelmiségi, politikai és médiavihar kellős közepén találtam magamat. Tíz nap alatt 29 előadást tartottam egyetemi és aktivista közönségek előtt, szakértői találkozókon vettem részt kormányképviselők és jogászok tár­saságában, és interjúk egész sorát adtam a nyomtatott sajtó, a televízió és a rádió teljes spektrumának. Egy héttel azután, hogy Buenos Airesbe érkeztem, járókelők megállítottak az utcán, hogy újabb és újabb sürgős kérdéseket tegyenek fel nekem a Las Cárceles de la miseria kapcsán.

Ennek az összefoglalásnak semmiképp sem az a célja, hogy A nyo­mor börtönei külföldi fogadtatásával igazolja elemzői érdemeit, csak érzékeltetni akartam vele a könyvemben lekövetett jelenség széleskörű elterjedtségét és az Első és Második világ társadalmainak politikusi, újságírói és értelmiségi köreiben kialakult heves visszhangját. Igenis tombol világszerte a közbiztonságot védelmező tornádó, amely teljesen átalakította a bűnözésről és a büntetésről folyó vitát és közgondolkodást, méghozzá oly mértékben, hogy azt jó tíz évvel előtte senki sem tudta volna megjósolni. A könyvem iránti ritka méretű nemzetközi érdeklődés magyarázata ugyanaz, mint Franciaországban: mindezekben az orszá­gokban a helyi hatóságok üdvözölték az amerikai kormányzat képviselői által kanonizált és a Giuliani-Bratton páros által kirakatba helyezett szlogeneket a „zéró toleranciáról" és a börtönbüntetés hatékonyságáról, mint a New York-i bűnözési statisztikák csodálatos javulásának közvet­len okozóit. Jobboldali és – ami jóval meglepőbb – baloldali politikusok7 egymással versengve importálták mindenhol a rendfenntartás amerikai módszereit, mint a nagyvárosi erőszak és zavargás elleni csodálatos gyógymódot, miközben az ezen módszereket kétkedéssel vagy kritiká­val illetők elméleti érveket, empirikus adatokat és polgárjogi tűzfalakat kerestek annak a megakadályozására, hogy a büntetés elrettentő ereje általános alkalmazást nyerjen a járványszerűen terjedő szociális bizony­talanság kezelésében.

A „Washingtoni konszenzus" magában foglalja a bűnözés elleni harcot

A könyv nemzetközi terjedése igen rövid idő alatt a társadalomtudomány ismeretének a politikájáról szóló rögtönzött élménnyé változott át. Noha én az Európai Unió belső magját helyeztem elemzésem célkeresztjébe, kiderült, hogy a könyvben felvázolt kapcsolat modellje neoliberalizmus és szigorodó büntetés között még inkább napirenden van az óvilág poszt­szovjet átalakulásával küszködő perifériáján, valamint a Második világ azon országaiban, amelyeket a tekintélyelvű kormányzás súlyos örök­sége, a polgári lét hierarchikus felfogása és a mély, sőt, tovább mélyülő egyenlőtlenséggel párosuló tömeges szegénység jellemez – ebben a kontextusban a szegénység büntetése garantáltan katasztrofális követ­kezményekhez vezet. Ebből a szemszögből nézve azok a latin-amerikai társadalmak, amelyek már korán radikális gazdasági deregulációs (vagy a multinacionális cégeknek kedvező újra regulációs) kísérletekbe kezd­tek, majd a monetáris dogmákat rájuk kényszerítő nemzetközi pénzügyi szervezetek gyámsága alá kerültek, még alkalmasabb terepet jelentettek a büntető populizmus keménykezű változatának a bevezetéséhez és a bűnüldözés amerikai stratégiáinak az importjához. Ha egy képlettel akar­nánk leírni: azok a vezető elitek, amelyeket az 1970-es években meg­szédítettek és átalakítottak a Milton Friedman vezette „chicagói fiúk", az 1990-es években természetszerűen hagyták magukat elcsábítani a Rudy Giuliani-féle „New York-i fiúk" által, amikor elérkezett az idő, hogy meg­zabolázzák a neoliberális átstrukturálás szerteágazó következményeit és szembenézzenek a terjedő szociális bizonytalansággal és a duálissá tett osztályszerkezet alján kialakult „piacosodásból" fakadó nagyvárosi zavargásokkal. Nem véletlen, hogy a chicagói egyetem „pénzorvosai" által diktált politikát elsőként magáévá tevő Chile az (Valdés 1984), ahol a legmagasabb a büntetés-végrehajtási intézménybe zártak aránya a kontinensen: míg 1992-ben 155 elítélt jutott 100 ezer lakosra, 2004-re ez a szám 240-re ugrott, miközben Brazíliában a megfelelő arányszámok 74 és 183, Argentínában 63 és 140, Uruguayban pedig 97 és 2208 . Nem­csak, hogy az egész földrészt átjárja a nagyvárosi bűnözés villámgyors növekedésétől való félelem, amelyet tovább fokoztak a demokrácia visszatérését és az államnak a szociális szektorból való kivonulását követő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek és a problémás területek és tár­sadalmi csoportok kezelése iránti politikai aggodalmak, hanem mindenhol a büntető megoldásoknak ugyanazt a tárházát óhajtják megvalósítani: kiszélesíteni a rendőrség hatalmát és előjogait, központba helyezve az utcai és kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket; kibővíteni a bör­tönöket és puszta emberraktárrá silányítani azokat, valamint elfogadott gyakorlattá tenni a szociális és területi szempontok szerint differenciáltan alkalmazott „sürgősségi eljárásokat" (egy kolumbiai példával szolgál erre Iturralde 2008). Mindezeket az Egyesült Államokból érkezett „csoda­szereket" ihlette vagy legitimálta egyes külföldön serénykedő amerikai diplomaták és igazságügyi szervezetek tevékenysége, amerikai agy­trösztök és helyi szövetségeseik célzott akciója, valamint ezen országok vezetőinek az amerikai jóváhagyásba burkolt rendfenntartási szlogenek és intézkedések iránti étvágya.9

Ahogy Nyugat-Európában, a déli féltekén is kulcsszerepet játszot­tak az agytrösztök az „amerikai gyártású" agresszív büntetéskiszabás terjedésében. Az 1990-es években a Manhattan Institute vezette azt a transzatlanti kampányt, amely mélyen átrendezte a brit kormányzati politika paramétereit a szegénység, a szociálpolitika és a büntetőpolitika tekintetében. Egy évtizeddel később ugyanez az intézet hozta létre az Inter-American Policy Exchange (IAPE) nevű programot10 azzal a céllal, hogy az utcai bűnözés elleni harc által preferált stratégiáit exportálja Latin-Amerikába egy neoliberális intézkedéscsomag keretében, amely csomag magába foglalta a „gazdasági rendezés területeit" (business improvement districts*), az oktatás reformját „iskolai kuponok" (school vouchers*) osztása révén és a bürokrácia kiértékelését, a közigazgatás leépítését a tisztviselői állások csökkentése és privatizáció által. Az inté­zet legfőbb nagykövetei nem mások voltak, mint maga William Bratton, egykori asszisztense a New York-i rendőrségénél, William Andrews, és az úgynevezett „törött tükör" elmélet egyik feltalálója, George Kelling. A biztonsági rend eme misszionáriusai délre utaztak, ahol nem csak a nagyobb városok rendőrségi vezetőivel és polgármestereivel, hanem kor­mányzókkal, miniszterekkel és köztársasági elnökökkel is találkoztak. Az IAPE Santiago de Chile-i állandó irodájának a támogatásával a helyi jobb­oldal agytrösztjeinek, az Egyesült Államok kereskedelmi kamaráinak, a munkaadói szervezetek és gazdag magánszemélyek révén terjesztették a propagandát, előadásokat és politikai szakértői találkozókat tartottak, sőt, még nyilvános gyűléseken is részt vettek – Kelling odáig is elment, hogy nagy feltűnést keltett beszédet mondott Buenos Airesben annak a mintegy tízezer embernek, akik a Luna Parkban tiltakoztak a bűnözési arányok növekedése miatt11 . Szükség esetén az IAPE megkerüli a helyi hatóságokat és a kormányzat regionális vagy helyi ellenzékével össze­fogva hirdeti piaci és rendőri gyógymódjait. Ez történik Venezuelában, ahol a baloldali elnök, Hugo Chávez a szegénység és az egyenlőtlenség csökkentésével akar harcolni a bűnözés ellen, míg politikai ellenfelei – köztük Caracas polgármestere – a Manhattan Institute álláspontját teszik magukévá, miszerint a bűnözésről kizárólag maguk a bűnözők tehetnek, és a probléma kezelése pusztán rendészeti ügy.

A Manhattan Institute lefordítja spanyolra és portugálra a saját ér­veit alátámasztó jelentéseket, politikai dossziékat és sajtócikkeket, és eljuttatja Dél-Amerika valamennyi „véleményformálójához". Továbbá csoportos kirándulásokat szervez New Yorkba latin-amerikai hatóságok képviselői számára, terepszemlékkel, képzési programokkal, valamint az állam (szociális és gazdasági) szerepének a csökkentéséből és a rend könyörtelen (az alsóbb néposztályok bűnözését célba vevő) fenntartásából származó előnyök és erények intenzív sulykolásával. Ez a politikai evangelizáció „latin-amerikai vezetők egész nemzedékét nevelte ki", akiknek a szemében „a Manhattan Institute egy ideológiai Vatikán szerepét tölti be"12 , és akiknek a számára az állam szerepének az intézet által átértelmezett koncepciója szent dogma: laissez faire és támogatás fent, beavatkozás és korlátozás lent. Ezek a politikusok szívükön viselik a rend kérlelhetetlen fenntartását és a börtönbüntetési tételek növelését az utcai rend helyreállítása és a városaikat megrázó zavargások megfékezése céljából, méghozzá a rendőrség köreiben járványszerűen terjedő korrupció, az igazságszolgáltatási eljárások csődje és az országaik büntetés-végrehajtási intézményeiben uralkodó kegyet­len brutalitás dacára, amivel garantálják, hogy a kemény kéz stratégiája következtében meredeken nő a bűntől, az erőszaktól és az „apró bűnöket törvénytelen elzárásokkal és büntetésekkel, akár egész lakónegyedek katonai megszállásával és kollektív számonkéréssel" büntető gyakorlattól való félelem (Dammert – Malone 2006)13 .

Figyelemre méltó tény: az Egyesült Államok büntetőjogi gyakorlatának és az általa ígért politikai előnyöknek akkora a vonzereje, hogy latin-ame­rikai vezetők egész sora továbbra is büntetőeljárási válaszokat követel az utcai bűnözésre, miközben baloldali pártok jutottak hatalomra, és a régiót „a neoliberális gondolatokkal és az Egyesült Államok gazdasági és politikai dominanciájával szembeni ellenállás epicentrumává tették" (Hershberg – Rosen 2006, 432). Ezt a szakadást illusztrálja, hogy Andrés Manuel López Obrador, Mexikóváros haladó polgármestere ünnepélyes keretek között írt alá egy 4 és fél millió dolláros szerződést a Giuliani Partners tanácsadó irodával (a számlát helyi munkaadók konzorciuma állja, élén Latin-Amerika leggazdagabb emberével, Carlos Slim Herúval) a „zéró tolerancia" varázsreceptjének az alkalmazására a mexikói fő­városban – annak ellenére, hogy szokásos intézkedései nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak erre a terepre (Lorpard 2003)14 . Így például a város megtisztítása az utcai árusoktól és az ablakmosóktól (többnyire gye­rekektől) rendszeres rendőri beavatkozások útján eleve kudarcra ítélt elképzelés, hiszen több tízezer főről van szó, arról nem is beszélve, hogy központi szerepet töltenek be a város második gazdaságában, és ebből következően éppen azon szegényebb háztartások büdzséjében, amelyeknek a szavazatai nélkülözhetetlenek Obrador számára. Mi több, maguk a mexikói rendőrök is jelentős mértékben részt vesznek a legkü­lönbözőbb informális – legális és illegális – tranzakciókban, amelyekkel kiegészítik nyomorbérüket. De ez mit sem számít: Mexikóban ugyanúgy, mint Marseille-ben vagy Milánóban nem az a fő cél, hogy realista stra­tégiákkal csökkentsék a bűnelkövetési rátát, hanem sokkal inkább az, hogy demonstrálják a hatóságok eltökéltségét a leszámolásra, és ezzel közvetve a hatalom erejét bizonygassák.

A nyomor börtönei nemzetközi fogadtatása és a bűnügyi igazságszol­gáltatás alakulása az elmúlt évtizedben annyira különböző országokban, mint Svédország, Franciaország, Spanyolország és Mexikó nemcsak, hogy megerősítették azt a tényt, hogy a Bratton-mánia immár (majd­nem) globális jelenséggé vált, hanem azt is, hogy a „zéró tolerancia" terjesztése egy szélesebb értelemben vett politikai receptsor nemzetközi propagálásába illeszkedik, amely összeköti a piac mindenhatóságát, a szociális védőháló zsugorodását és a büntetőrendszer eszköztárának a bevetését (Tham 2001; Mucchielli 2008; Medina-Ariza 2006 és Davis 2007). A „washingtoni konszenzus" a gazdasági deregulációról és a szo­ciális védelem csökkentéséről valójában kiegészült a kriminalitás büntető kontrolljának pornográf és menedzseri közelítésével: a piac „láthatatlan keze" a büntető állam „vasöklét" hívja maga után. Terjedésük földrajzi és időrendi egybeesése igazolja központi tézisemet, mely szerint a rendőr­ség, a bíróság és a börtön szerepének erősödése és magasztalása az Első és a Második világ országaiban az elmúlt két évtized során teljes mértékben részét képezi a neoliberális forradalomnak. Azokban az idő­szakokban és régiókban, amelyekben korlátozás nélkül egyre nagyobb teret nyer, az alacsonyan bérezett munka piacának a deregulációja szükségessé teszi a szociális védőháló restriktív újraszervezését, hogy a posztindusztriális proletariátust rákényszerítse bizonytalan időtartamú, alkalmi munkák vállalására. Ez a két folyamat pedig együttesen váltja ki az állam büntető szerepének az aktivizálását és megerősödését, elsőként abból a célból, hogy elnyomja és visszatartsa a társadalmi és regionális hierarchia alján kialakult szociális bizonytalanságból fakadó nagyvárosi diszlokációt, majd pedig azért, hogy helyreállítsa azoknak a politikusok­nak a legitimitását, akik hitelüket vesztették, amikor tevőlegesen vagy hallgatólagosan hozzájárultak a szociális és gazdasági területek lebon­tásához (Wacquant 2008c). Ezzel szemben ott, ahol a neoliberalizmus ellenállásba ütközött a munkahelyek és a szociálpolitika védelmének a területén, a büntetőrendszer erősödését is megállították vagy elterelték: ezt bizonyítja a „zéró tolerancia" szirénénekének makacs elutasítása az északi országokban (annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben egyre határozottabban lépnek fel a kábítószerrel kapcsolatos elkövetések és az ittas vezetés ellen)15 és ebből következően a büntetés-végrehajtási intézményekben elzártak számának stagnálása vagy csak mérsékelt növekedése, noha maga a kriminalitás egyre nagyobb figyelmet és ag­godalmat kelt ezekben a társadalmakban.

Tanuljunk a neoliberális büntetésfilozófia kóborlásaiból és vajúdásából

Ebből következően A nyomor börtönei felveti annak a szükségességét, hogy a napjainkban a fejlett társadalmakban a kriminálpolitika változásá­ról folytatott elméleti vita evolucionista modelljeit kiegészítsük, sőt, inkább helyettesítsük egy diszkontinuista és diffuzionista elemzéssel, amelynek a tárgyai az Egyesült Államokban kidolgozott büntetési elvek, normák és eljárások, vagyis a neoliberális kormányzás által alakított szociális egyenlőtlenség és nagyvárosi marginalitás összetevői lennének.

A Jock Young által megfogalmazott „kirekesztő társadalom" víziójában és David Garlandnak az „ellenőrzés kultúrájára" irányuló elemzésében, csakúgy, mint a büntetés legfrissebb eliasi, neodurkheimi és neofoucault-i felfogásában (Young 1999 és 2007; Garland 2001; Pratt 2002; Boutellier 2004; O'Malley 1998 és Simon 2007), a bűn és a büntetés politikai rekonfigurációjának a mai mozgásai egy társadalmi fázis – késői modernitás, posztmodernitás, a kockázat társadalma – beköszöntéből fakadnak, és endogén módon következnek a közbiztonság növekvő hiányára és annak a teljes társadalmi térre gyakorolt folyományaira adott válaszként. A nyomor börtöneiben felvázolt (és későbbi közlések­ben átdolgozott) modellben a keményebb büntetések irányába történt közpolitikai fordulat – amely egyszerre érinti a szociális védelmet és az igazságszolgáltatást – egy olyan politikai projekt alkotórésze, amely a szociális bizonytalanságra és annak a társadalmi és térbeli rend alsó szintjein jelentkező destabilizáló hatásaira reagál. Ez a projekt feltételezi az állam átalakítását és átrendezését a piaci jellegű mechanizmusok támogatására és az új, posztindusztriális proletariátus megfegyelmezésére, miközben féken kell tartania a bérből élők fragmentációja, a szo­ciális védelmi rendszer visszafogása és a fennálló etnikai (az USA-ban etnoraciális, Európában etnonacionális, Latin-Amerikában a kettőt keverő – Wacquant 201016) hierarchia korrelatív újjászerveződése által generált belső zavargásokat. Ám az új Leviatán létrehozása magába foglalja az országhatárokon átlépő, több szintű ideológiai marketingkampányt folytató politikai mozgatók és értelmiségi vállalkozók külső hatásait is a tőke/munka viszonyra, a szociális védelemre és a rend fenntartására. Noha a neoliberalizmus a kezdeteitől fogva multilokális, policentrikus és földrajzi értelemben egyenlőtlen képződmény (Peck – Theodore 2007), a századforduló óta ennek az állam, a piac és a polgárság triászának a csúcsáról indított átalakításnak a neuralgikus központja igenis az Egyesült Államokban van, a belső körben néhány kollaboráns ország (mint például Európában Anglia és Dél-Amerikában Chile) az átjátszó állomás szerepét tölti be, a periférián pedig az infiltrációs és hódító tervek célpontjai találhatók.

A késő modernitás vagy a posztmodernitás korába lépést szorgal­mazók által bemutatott büntetésfilozófiai változás víziója és A nyomor börtöneiben felvázolt modell közötti elméleti ellentét összefoglalása a következő táblázatban tekinthető meg. Előbbiek számára a büntetési tételek keményedése egy kulturális képződmény, amely a kriminalitás trendjeire adott válaszokban fogalmazza meg a szociális dilemmákat, míg a második szerint a szociális védelem korlátozása és a börtönök bővítése nem más, mint a nagyvárosi marginalitás kezelésének az eltolódása a segítéstől a büntetés felé. Szerves részét képezi az állam átfogalmazásá­nak, amely a gazdasági deregulációt és a társadalom alsó osztályaiban, etnikumaiban és térségeiben erősödő szociális bizonytalanság követ­kezményeinek a kordában tartását célozza. A két megközelítés között természetesen léteznek közös pontok és átfedések, így például a kizá­rólag a „bűn és büntetés" párosra koncentráló kriminológiai felfogások elutasítása, valamint a büntető szankció permutációját a mai társadalom általános tulajdonságaihoz kötő szándék, és a büntetésfilozófia kulturális dimenziója iránti kitüntetett figyelem. Ugyanakkor fontos rámutatni az eltérésekre, különös tekintettel a szegénység és a létbizonytalanság kér­désének, a nemzetközi hegemóniának és a nemzeteken felüli aktoroknak tulajdonított szerepre a szavaknak és a tetteknek az átszervezésében a büntetőjog területén, az új évszázad elején.

 

(Young, Garland, Pratt, Simon)

(Wacquant)

Modell

késői modernitás/ posztmodernitás

neoliberalizmus

Motor

társadalmi fázis: késői modernitás, posztmodernitás, kockázati társadalom

politikai tervezet: a neoliberaliz­mus mint az állam átformálása

Eredet

endogén: fejlődés

vegyes: fejlődés és terjesztés (nemzeteken átnyúló aktorok)

Előidéző

közbiztonság hiánya: bűnelkö­vetések aránya és összetétele

szociális bizonytalanság: a bér­ből élők fragmentálódása és annak következményei

Hordozók

a kriminalitás elleni harc po­litikája és a rendfenntartás kultúrája

a workfare* és prisonfare* kombinációja

Célpontok

szétosztva a társadalmi tér egészében

a társadalmi osztályok, etniku­muk és térségek alsó szintjei

Néhány ritka kivételtől eltekintve az amerikai büntetőpolitikai szakem­berek nem vettek tudomást az Egyesült Államokban a fordi-keynesiánus kompromisszum elutasítására válaszul kidolgozott rendőri, igazságszol­gáltatási és büntetés-végrehajtási sémák külföldi szövődményeiről – sőt, többnyire még a puszta létezésüket is tagadják17. Márpedig a neoliberális büntetőpolitika analitikai és politikai tétjeinek a felderítéséhez elengedhe­tetlen figyelembe venni ezt a határokat átlépő terjeszkedést, amely nem csak a zéró tolerancia elvét vitte el Európa szívébe, hanem a kijárási ti­lalmat és az elektronikus megfigyelést, a fiatalkorúak átnevelő táborait és a preventív elzárást, a küszöbítéleteket, a szexuális természetű bűnökért korábban elítéltek nyilvántartásba vételét és a fiatalkorúak átterelését a felnőtt bíróságok elé. Először is felfedi a munkaerő-piac deregulációja, a szociális védelem csökkentése és a keményebb büntetések terjedése közötti közvetlen kapcsolatokat, miközben rámutat együttes és egymást követő terjedésükre minden egyes ország esetében. Árulkodó jelzés pél­dául, hogy az Egyesült Királyság elsőként a munka világát rugalmasabbá tevő politikát, majd az Egyesült Államok által megújított kötelező workfare modelljét tette magává, mielőtt importálta volna a kriminalitás elleni harc tengerentúlon kifejlesztett agresszív idiómáit és programjait, hogy aztán megágyazzon a hatóságok megújult erkölcsi kérlelhetetlenségének és büntetőjogi szigorának (King – Wickham-Jones 1999; Peck – Theodore 2001; Jones – Newburn 2002).

Ezután az amerikai gyártású büntetésjogi receptek nemzetközi útjának a követésével elkerülhetjük az amerikai kivételesség fogalmi csapdáját, csakúgy, mint a „késői modernitás" homályos bizonygatását, és rámu­tatunk a büntető állam erősödését szolgáló mechanizmusokra – vagy esetleg azt fékező intézményi akadályokra és ellenállási vektorokra – a hasonló politikai-gazdasági tropizmus alá rendelt társadalmak teljes spektrumában. Ez pedig elvezet minket az Egyesült Államok büntető gyakorlatának a keményedését nem idioszinkratikus jelenségként, hanem egy különösen virulens esetként való értelmezéséhez, amely számos tényező együttállásának köszönhetően segíti, gyorsítja és erősíti az amerikai társadalom szociális bizonytalanságának a büntető eszközökkel történő mérséklését: ezen tényezők közé tartozik a bürok­rácia szélsőséges fragmentálódása, a „személyes felelősség" mantráját sulykoló morális individualizmus ereje, a munka általános értékvesztése, az etnikai és osztályalapú szegregáció szokatlanul magas foka és az a vastag és merev etnorasszista választóvonal, amely a feketék széteső hipergettókba zárt alsóbb osztályait a csökkenő szociális védelem és az erősödő büntetőpolitika konvergáló hadjáratainak a célpontjaivá teszi (Wacquant 2008d és 2010).

Végül pedig visszamenőleges okozati kapcsolat létezik a politikai inno­váció és versengés területén a helyi (városi vagy regionális), országos és nemzetközi szinten, amiből kiderül, hogy a „zéró tolerancia" és „a börtön hat" szlogen globalizációjának a nyomon követésével kielemezhetők a büntetőjogi fogalmak és intézkedések kiválasztási és értelmezési folya­matai az egyes kormányzati szinteken, amely folyamatok általában egyet­len országon végzett elemzés esetén nem észrevehetők vagy elkerülik a figyelmet. Ez az országhatárokon átnyúló közelítés új oldalról mutatja be a napjainkban mindenhol uralkodó neoliberális vélekedést, amely az Egyesült Államokbeli döntéshozók és professzorok helyi fogalmainak és problémáinak a globális elterjedésével változtatta meg a politikai vitákat: büntetésfilozófiájának és gyakorlatának az exportálásával Amerika világ­szerte igazodási pontként határozta meg magát a bűnözés elleni harc­ban, és lényegében partikularitásának az univerzálissá tételével legitimál­ta saját felfogását a rend fenntartásáról18. Ha végigkövetjük az Egyesült Államokban gyártott büntetőjogi szlogenek és intézkedések terjedését a határokon túlra, hangsúlyosan tevődik fel a keményebb büntetésekkel szembeni politikai ellenállás szociális és kulturális bázisának a kérdése: mivel magyarázható, hogy Németország és Skandinávia, Kanada és Japán nem követte a példát, vagy csak vonakodva hajlandó fokozni a büntetési tételeket és növelni a börtönnépességet? Azért van ez, mert kevésbé haladtak előre a gazdasági dereguláció, az osztálykülönbségek és a nagyvárosi elszegényedés útján, vagy mert fáziskésésben vannak a szegénység szociális ellenőrzéséből a büntetőjogi ellenőrzésbe történő átmenetben? Netán a közeli társadalmi ellenőrzés formáinak, a kulturális értékeknek, a bürokrácia szervezettségének, a szakértői tekintélynek és a társadalmi befogadás iránti civil elkötelezettségnek olyan sajátos kombinációival rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra az elzárások számának az emelésére irányuló nyomás kikerülését, ahogy azt a közelmúltban Japánban történtek illusztrálják (Johnson 2007)?19

Úgy is, mint az amerikai büntetésjogi modell századvégi nemzetközi terjedésének szentelt első monográfia, A nyomor börtönei élen járt abban, hogy a „közpolitikai transzfer" tanulmányozását kiterjessze a rendőrség és az igazságszolgáltatás területére (vö. Newburn – Sparks 2004; Jo­nes – Newburn 2006; Muncie – Goldson 2006 és Andreas – Nadelmann 2006). Ebben a tekintetben könyvem közvetett módon hozzájárult a kriminalitás és az igazságszolgáltatás globalizációjának a büntetés szemszögéből történő kutatásához, ám szembe megy a globalizáció tanulmányozásának jelenlegi trendjeivel, amennyiben azt állítja, hogy az a folyamat, amely a globális konvergencia felé tartó spontán és jóindulatú, a politikai szféra technológiai és kulturális unifikációja által kialakított mozgásnak álcázza magát, valójában egy rétegezett, diffe­renciált és diffraktált amerikanizációs folyamat, és ezt elősegíti az állami döntéshozók, az ideológiai vállalkozók és az Egyesült Államokbeli és a befogadó országokbeli egyetemi marketingesek hierarchikus hálózatai­nak a stratégiai tevékenysége. Felhívja továbbá mindazokat a kutatókat, akik a közpolitika globális migrációját vizsgálják, hogy elemzésük körébe vonják be a gazdasági és szociális politikák mellett a büntetéspolitikát is, és figyeljenek fel a kormányzati akciótervek nemzetközi terjedésé­ben az agytrösztök és a heteronóm diszciplínák és kutatók által játszott mozgatószerepre20.

A nyomor börtöneinek a nemzetközi pályája – az általa lekövetett bün­tetőpolitikai hulláméhoz hasonlóan – megértette velem, hogy a neoliberá­lis büntetésfilozófia nemcsak hogy előrehaladottabb fázisban tart, hanem diverzifikáltabb és komplexebb, mint amiként a könyvemben leírtam. Ahogy léteznek „variánsai" a kapitalizmusnak, ugyanúgy létezik számos, a piac uralma felé vezető út is, és ebből következően ugyanannyi, a szegénység kriminalizálása felé vezető út is. Maga a kriminalizálás is számos formát ölt, amely nem csak az elzárások szaporodását jelentheti (Európában inkább a „rendőriesség" formái terjednek, amire bizonyíték a házi őrizetesek számának a megduplázódása Franciaországban 2002 óta). A rendőri, bírói és büntetés-végrehajtási szervek különböző alosztá­lyainak a szűrőjén átjutva különböző hatásokat eredményez. Beleágyazó­dik az állampolitika különböző területeibe, beavatkozik más közjavak és szolgáltatások biztosításába, mint például az egészségügy, a gyermek­védelem és a szociális lakások kiutalása. Gyakran vált ki ellenérzéseket, sokszor ütközik ellenállásba, és néha élénk ellentámadásokat idéz elő21. Mi több, a büntetőpolitika anyagi és diszkurzív összetevői között megsza­kadhat a kapcsolat, és külön utakon járhatnak, ami a büntetésnek, mint a kategorizálás eszközének és a határok meghúzásának a szimbolikus hivatását hiperbolikusan emeli ki. Mindezek miatt szükséges módosítani és továbbfejleszteni A nyomor börtöneiben felvázolt, neoliberalizmus és büntetőpolitika közötti kapcsolatrendszer kezdetleges modelljét.

Erre a feladatra vállalkozik a Punishing the Poor: The Neoliberal Government of Social Insecurity (Wacquant 2009). Ez a könyv szakít a büntetés gazdaságpolitikájának a hagyományos paramétereivel és ugyanabba az elméleti keretbe foglalja a szociálpolitika és az igazság­szolgáltatás fejlődését, miközben egyenlő figyelmet szentel a közpolitika instrumentális és expresszív vetületeinek. Magáévá teszi és alkalmazza Pierre Bourdieu fogalmát a „bürokratikus térről", hogy bemutassa: az elmúlt negyedszázad során a fejlett társadalmakban bekövetkezett szociális és büntetőjogi változások kölcsönhatásban állnak egymással (Bourdieu 1993); a fukarul mért workfare és a bőkezűen osztott prisonfare egyazon rendszer részeit képezik, amely a morális behaviorizmus égisze alatt szándékozik megfegyelmezni és felügyelni a szegényeket; és a terjeszkedő és drága büntetőrendszer nem egyszerűen következménye a neoliberalizmusnak – ahogy azt A nyomor börtöneiben feltételeztem -, hanem szerves része magának a neoliberális államnak. A buzgón teljesítő rendőrség, a kérlelhetetlen igazságszolgáltatás és a jól feltöltött börtön hadrendbe állítása nem ellentétes a neoliberalizmussal, és nem is tér el tőle, hanem éppen ellenkezőleg, nélkülözhetetlen komponense, amennyiben az általa generált nagyvárosi szegénység és szociális marginalizálódás kezelési technikája, hozzájárul a gazdaság deregu­lációjához és a szociális védelem szűkítéséhez. A neoliberalizmusnak pusztán gazdasági, piaci birodalomként való, a neoliberális ideológiából fakadó „finomabb" felfogásával szemben a valódi neoliberalizmus „kemé­nyebb" szociológiai jellemzését javaslom, amely négy intézményi logikát fog össze: mindenre kiterjedő piacosodás, fegyelmező megfigyelés a workfare eszközével, egy aktívan büntető állam és az „egyéni felelősség" kulturális trópusa.

Úgy tűnik, a büntetéspolitika mai ténykedése az állam modellváltásá­nak és potensebbé válásának egy szélesebb folyamatába illeszkedik be, és meghaladottá teszi a szociálpolitika és a büntetőpolitika hagyo­mányos szétválasztását mind tudományos téren, mind pedig a politikai vitákban. A rendőrség, az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás intézményei nem pusztán a hatóságok technikai eszközei, amelyekkel a kriminalitásra adnak választ – ahogy azt a jog és a kriminológia által is alátámasztott józan ész feltételezné -, hanem lényegi politikai tényezők, amelyeknek révén a Leviatán egyszerre létrehozza és menedzseli is az egyenlőtlenséget, a marginalitást és az identitásokat, valamint bizonyítja saját létjogosultságát is. Mindezek a küldetések együttesen mutatnak rá arra, hogy szükséges kifejleszteni a büntető állam történelmi visszaté­résének a politikai szociológiáját a XXI. század hajnalán, amely szellemi projekthez a Punishing the Poor egyben hozzájárul és invitál is22.

(Forditotta: Bayer Antal)

A cikk A nyomor börtönei új (átdolgozott és bővített) amerikai kiadásához [University of Minnesota Press, 2009] készült utószón alapul.Eredeti megjelenés: Mouvement des idées et des luttes, 2010. június 5. http://www.mouvements.info/La-tornade-securitaire-mondiale.html .

Jegyzetek

1    A csillaggal jelölt kifejezésekhez lásd a cikk végén található Fogalommagyará­zatot.

2    A „prison works" szlogent Reagan, az idősebb Bush és Clinton elnökök idején vezették be és skandálták az igazságügy hivatalnokai, ezzel bizonygatva, hogy az elzárás hatásos módszer a bűnelkövetések számának csökkentésére. Az óceán innenső partján Jack Straw, Tony Blair brit kormányának munkáspárti igazságügy-minisztere vette át lelkesen ezt a jelszót, amit a kriminológusok leegyszerűsítésre hajlamos része is visszhangzott.

3    Elsőként az „alulról történő" városi polarizáció logikáját az Egyesült Államokban és Európában, lásd Wacquant (2006). Kimutatom az analitikus kapcsolatokat a letaszításról szóló tanulmányom és a pönalizáció között, lásd Wacquant (2008a).

4    A posztindusztriális társadalmak munkaerő-piaci deregulációjának a különböző ütemét elemzi Boje (1993), Esping-Andersen – Regini (2004) és Koch (2006). Az amerikai ihletésű „workfare" elterjedését más fejlett társadalmakban Trickey Loedemel (2001), Peck (2001) és Handler (2004) követi nyomon.

5    A találkozó egy könyv kiadásához vezetett, amelyet az igazságért harcoló aktivisták széles körben olvasnak és használnak Franciaországban (Sainati Bonelli 2001). A szegénység amerikai hatásra kialakult franciaországi pönalizációjáról részletes és naprakész diagnózist ad Sainati – Schalchli (2007), Bonelli (2008) és Mucchielli (2008).

6    A szegénység elleni harc latin-amerikai büntetőpolitikájának a konkrét módo­zatairól és következményeiről lásd Wacquant (2008b).

7    Egy egyszerű meglátás Argentínával kapcsolatban: a középbal jelöltje, Anibal Ibarra kampányának a fő szórólapján „Buenos Aires, un compromiso de todos" címmel a kriminalitás elleni harcot helyezte választási ígéreteinek az élére. „El compromiso de Ibarra-Felgueras: Con la seguridad: vamos a terminar con el miedo y a combatir el delito con la ley en la mano". Miután szerepeltem az országos televízióban egy, a könyvemről szóló vitaműsorban, a peronista párt jelöltjei megkeresték a kiadómat, hogy vállalnám-e a közös megjelenést egy sajtókonferencián, ahol taktikai okokból tiltakoznának Ibarra „keménykezű" elkötelezettsége ellen.

8    Valamennyi számadat forrása: International Center for Prison Studies (2007). Lásd még Salla – Ballesteros (2008).

9 Az Egyesült Államok külpolitikája és az igazságszolgáltatás normái és céljai közötti kapcsolatokat elemzi hosszabb távlatban Nadelman (1994).

10 Ennek a szervezetnek a nevét „Amerika-közi politikai eszmecsere fórumának" fordíthatnánk, ám egyoldalú cseréről van szó, hiszen kizárólag az Egyesült Államokból irányul a latin-amerikai országok felé.

11 A Manhattan Institute dél-amerikai szövetségesei közé tartozik Brazíliában az Instituto Liberal, a Fundação Victor Civita és a Fundação Getúlio Vargas, Chilében az Instituto Libertad y Desarrollo és a Fundación Paz Ciudadana, Argentínában a Fundación Libertad. A „zéró tolerancia" elvének közvetlen alkalmazhatóságába vetett vakhitet a két kontinens közötti hatalmas szociá­lis, politikai és adminisztratív jellegű különbségek ellenére W. Bratton és W. Andrews elemzi „Driving Out The Crime Wave: The Police Methods that Worked in New York City Can Work in Latin America" című cikkében (Time Magazine, 2001. július 23.).

12 „The Americas Court a Group That Changed New York" (New York Times, 2002. november 11).

13 Egy brazíliai példát hoz fel Resende (1995), valamint lásd még J. Padilha díj­nyertes dokumentumfilmjét (Tropa de Elite 2007).

14 A 36 órás villámlátogatás rövid összefoglalóját, amely alatt „a világ legjobban fizetett bűnüldözési tanácsadója" Mexikóváros rosszhírű negyedeit és luxus­szállodáit is felkereste, lásd T. Weiner: „Mexico City Journal: Enter Consultant Giuliani, His Fee Preceding Him" (New York Times, 2003. január 16.).

15 Jelzésértékkel bír, hogy a Journal of Scandinavian Studies in Criminology and Crime Prevention elmúlt évtizedének egyetlen száma sem tartalmaz akár csak egyetlen utalást Brattonra vagy Giulianira, és a „zéró tolerancia" elvéről is csak annyit jegyez meg, hogy az északi társadalmak keretén belül nem alkalmazható.

16 Lásd még az erre a szövegre adott válaszokat: J. Campbell, B. Harcourt, M. Mayer, J. Peck, F. Piven, és M. Valverde, in: Theoretical Criminology 13, No. 4 (2009).

17 Miközben az amerikai büntetőjogi kategóriák és politikák tengerentúli terjesztése már nagyban folyt, M. Tonry (2001, 519) azt írta, hogy „az Egyesült Államok nem hatékony importőr és nem is befolyásos exportőr" a bűnüldözési intézkedések terén, és azt állította, hogy „a nyugat-európai országok arra törekednek, hogy átveszik mindazokat az újításokat, amelyek más európai országban sikeresnek tűnnek, de az Egyesült Államok gyakorlatából lényegében semmit". Egy friss, az amerikai „Börtönállam"-ról szóló társadalomtudományi elemző áttekintés (Gottschalk 2008) egy szót sem ejt az Egyesült Államokbeli fejlemények külföldi hatásairól.

18 Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a kriminalitással kapcsolatos fo­galomrendszert és politikát a „zéró tolerancia" elvével, a szegénységgel kapcsolatosakat az „underclass" mítoszával, a „fajjal" kapcsolatosokat pedig a hipodeszcendencia (a vegyes házasságokból származó utódokat automati­kusan az „alacsonyabb rendű" szülőhöz soroló) elvével együtt exportálta, lásd Bourdieu – Wacquant (1998).

19 Néhány példa a kevés, de gyorsan gyarapodó számú műből a fejlett társadal­mak büntetőfilozófiai különbségeiről: Pratt (2008a és 2008b), Oberwittler – Höfer (2005), Doob – Webster (2006), Cavadino – Dignan (2006) és Lacey (2008).

20 Egy tekintélyes szociológiai összefoglaló a politikai gondolkodás nemzetközi terjedéséről (Dobbin – Simmons – Garrett 2007) meg sem említi a bűnözés és a büntetés kérdéseit, és csak egyszer esik szó benne az agytrösztökről.

21 Az amerikai és nemzetközi hatások izgalmas elemzését adja a fiatalkorú bűnö­zés legújabb tendenciáiról és az újrapönalizáció ellenzéséről Muncie (2008).

22 Ezt a hozzájárulást egészíti ki az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Brazíliában folytatott elemzés az etnikai-faji megkülönböztetés és a pönalizáció szinergetikus kapcsolódásáról: Deadly Symbiosis: Race and the Rise of the Penal State (2010).

Fogalommagyarázat

*   Business improvement districts: ez a fogalom az amerikai metropoliszok város­központjában létesített vállalkozások számára a köz- és a magánszféra együtt­működésével kialakított zónák politikájára utal. Ez lehetővé teszi a számukra, hogy magasabb színvonalú közszolgáltatásokban részesüljenek (takarítás, biztonság, közterületi bútorzat, marketing, stb.), amelyek különadók fizetése ellenében javítják a környék „életminőségét".

*   Prisonfare: a „welfare", avagy a függő viszonyba került szegényeknek célzottan szóló, stigmatizáló és fegyelmező célú szociális segélyprogramok analógiájára megalkotott kifejezésen mindazokat az eszközöket értem, amelyek révén az ál­lam büntetőjogi választ ad a szociális bizonytalanság és a nagyvárosi marginali­zálódás terjedése által okozott anyagi és erkölcsi károkra, valamint a rendőrség, az igazságszolgáltatás és a börtön egymással összefüggő hadrendbe állítása körüli fogalomrendszert, közbeszédet és szakértői tudást. A problematikus po­pulációk és területek „kezelésének" három lehetséges stratégiája a pönalizáció, a szocializáció és a medikalizáció.

*   School vouchers: a kifejezés egy olyan adóhitel-rendszert takar, amelynek a keretében az állam visszatéríti a közoktatásra eső adóhányadukat azoknak a családoknak, amelyek magániskolákba íratják be a gyerekeiket. Ezzel a két szektor konkurenciáját és az „iskolai piac" logikájának az érvényesülését segítik elő.

*   Squeegee man: az 1990-es évek elején Manhattanben a piros lámpánál megálló autósoknak aprópénz fejében ablakmosást szolgáltatókat nevezték így. Bár a szabad vállalkozás feltétlen híve volt, államügyészként és polgármester-jelölt­ként Giuliani megígérte, hogy felszámolja ezeket az informális utcai vállalkozó­kat (akiket „a társadalom élősdijeinek" nevezett), mert véleménye szerint foltot ejtettek a város összképén és fenyegetést jelentettek a tisztességes polgárok számára.

*   Workfare: általában minden olyan szociális segélyt nyújtó politika, amely a ked­vezményezettjeit igyekszik visszajuttatni a munkaerő-piacra (avagy „aktivizációs politika", mint például a Franciaországban bevezetett RSA, avagy aktív szoli­daritási jövedelem). Ezek a politikai megoldások egy adott kategóriának járó jogra épülő védelmet lecserélnek egy szerződéses és feltételekhez között kapcsolattal, amelynek a keretén belül a kedvezményezett kénytelen elfogadni alkalmi munkákat is. A workfare fogalom megfelelője az állam büntető ágában a fent ismertetett prisonfare.

Bibliográfia

Andreas, P. – Nadelmann, E. 2006: Policing the Globe: Criminalization and Crime Control in International Relations. Oxford University Press

Boje, Thomas P. (dir.) 1993: Post-Industrial Labour Markets: Profiles of North America and Scandinavia. Routledge

Bonelli, L. 2008: La France a peur. Une histoire sociale de l'insécurité. La Découverte

Bourdieu, P. 1993: Esprits d'État: genèse et structure du champ bureaucratique. Actes de la recherche en sciences sociales No. 96-97 (1993), 49-62.

Bourdieu, P. – Wacquant, L. 1998: Les ruses de la raison impérialiste. Actes de la recherche en sciences sociales No. 121-122 (1998), 109-118.

Boutellier, H. 2004: The Safety Utopia: Contemporary Discontent and Desire as to Crime and Punishment. Kluwer Academic Publishers

Cavadino, M. – Dignan, J. 2006: Penal System: A Comparative Approach. Sage

Dammert, L. – Malone, M. F. T. 2006: Does It Take a Village? Policing Strategies and Fear of Crime in Latin America. Latin American Politics and Society 48 (4) (2006), 27-51.

Davis, D. E. 2007: El factor Giuliani : delincuencia, la „cero tolerancia" en el trabajo policiaco y la transformación de la esfera pública en el centro de la ciudad de Mexico. Estudios Sociológicos 25 (2007), 639-641.

Dobbin, F. – Simmons, B. – Garrett, G. 2007: The Global Diffusion of Public Policies: Social Construction, Coercion, Competition, or Learning? Annual Review of Sociology 33 (2007), 449-472.

Doob, A. N. – Webster, C. M. 2006: Countering Punitiveness: Understanding Stability in Canada's Imprisonment Rate. Law & Society Review 40 (2) (2006), 325-368.

Esping-Andersen, G. – Regini, M. 2004: Why Deregulate Labour Markets? Oxford University Press

Garland, D. 2001 : The Culture of Control: Crime and Social Order in Contemporary Society. University of Chicago Press

Gottschalk, M. 2008: Hiding in Plain Sight: American Politics and the Carceral State. Annual Review of Political Science 11 (2008), 235-260.

Handler, J. 2004: Social Citizenship and Workfare in the United States and Wes­tern Europe: The Paradox of Inclusion. Cambridge University Press

Hershberg, E. – Rosen, F. 2006: Latin America After Neoliberalism: Turning the Tide in the 21st Century? New Press

International Center for Prison Studies 2007: World Prison Brief. King's College

Iturralde, M. 2008: Emergency Penality and Authoritarian Liberalism: Recent Trends in Colombian Criminal Policy. Theoretical Criminology 12 (3) (2008), 377-397.

Johnson, D. T. 2007: Crime and Punishment in Contemporary Japan. Crime and Justice: A Review of Research 36 (2007), 371-423.

Jones, T. – Newburn, T. 2002: Learning from Uncle Sam? Exploring US Influences on British Crime Control Policy. Governance: An International Journal of Policy 15 (1) (2002), 97-119.

Jones, T. – Newburn, T. 2006: Policy Transfer and Criminal Justice. Open University Press

King, D. – Wickham-Jones, M. 1999: From Clinton to Blair: The Democratic (Party) Origins of Welfare to Work. Political Quarterly 70 (1) (1999), 62-74.

Koch, M. 2006: Roads to Post-fordism: Labour Markets and Social Structures in Europe. Ashgate

Lacey, N. 2008: The Prisoner's Dilemma: Political Economy and Punishment in Contemporary Democracies. Cambridge University Press

Lorpard, J. P. 2003: Robocop in Mexico City. NACLA: Report on the Americas 37 (2) (2003)

Medina-Ariza, J. 2006: The Politics of Crime in Spain, 1978-2004. Punishment & Society 8 (2) (2006), 183-201.

Mucchielli, L. (dir.) 2008: La frénésie sécuritaire. Retour à l'ordre et nouveau contrôle social. La Découverte

Mucchielli, L. 2008: Le „nouveau management de la sécurité" à l'épreuve: délinquance et activité policière sous le ministère Sarkozy (2002-2007). Champ pénal 5 (2008)

Muncie, J. 2008: The „Punitive Turn" in Juvenile Justice: Cultures of Control and Rights Compliance in Western Europe and the USA. Youth Justice 8 (2) (2008) 107-121.

Muncie, J. – Goldson, B. (dir.) 2006: Comparative Youth Justice. Sage

Nadelman, E. A. 1994: Cops Across Borders: The Internationalization of U.S. Criminal Law Enforcement. Pennsylvania State University Press

Newburn, T. – Sparks, R. (dir.) 2004: Criminal Justice and Political Cultures:National and International Dimensions of Crime Control. Willan

O'Malley, P. (dir.) 1998: Crime and the Risk Society. Ashgate

Oberwittler, D. – Hôfer, S. 2005: Crime and Justice in Germany: An Analysis of Recent Trends and Research. European Journal of Criminology 2 (4) (2005) 465-508.

Peck, J. 2001: Workfare States. Guilford Press

Peck, J. – Theodore, N. 2001: Exporting Workfare/Importing Welfare-to-Work: Exploring the Politics of Third Way Policy Transfer. Political Geography 20 (4) (2001) 427-460.

Peck, J. – Theodore, N. 2007: Variegated Capitalism. Progress in Human Geography 31 (6) (2007) 731-772.

Pratt, J. 2008a: Scandinavian Exceptionalism in an Era of Penal Excess. Part I: The Nature and Roots of Scandinavian Exceptionalism. British Journal of Criminology 48 (2008) 119-137.

Pratt, J. 2008b: Scandinavian Exceptionalism in an Era of Penal Excess. Part II: Does Scandinavian Exceptionalism Have a Future? British Journal of Criminology 48 (2008) 275-292.

Pratt, J. 2002: Punishment and Civilization: Penal Tolerance and Intolerance in Modern Society. Sage

Resende, J. 1995: Operaçâo Rio. Relato de uma guerra brasileira. Pagina Aberta

Sainati, G. – Bonelli, L. (dir.) 2001: La Machine à punir. Pratique et discours sécuritaires. L'Esprit frappeur

Sainati, G. – Schalchli, U. 2007: La Décadence sécuritaire. La Fabrique

Salla, F. – Ballesteros, Rodriguez P. 2008: Democracy, Human Rights and Prison Conditions in South America. Nûcleo de Estudos da Violência

Simon, J. 2007: Governing Through Crime: How the War on Crime Transformed American Democracy and Created a Culture of Fear. Oxford University Press

Tham, H. 2001: Law and Order as a Leftist Project? The Case of Sweden. Punishment & Society 3 (3) (2001) 409-426.

Tonry, M. 2001: Symbol, Substance, and Severity in Western Penal Policies. Punishment and Society 3 (4) (2001) 517-636.

Trickey, H. – Loedemel I. (dir.) 2001: An Offer You Can't Refuse: Workfare in International Perspective. Policy Press

Valdés, J. G. 1984: Pinochet's Economists: The Chicago School in Chile. Camb­ridge University Press

Wacquant, L. 1999: Les Prisons de la misère. Raisons d'agir

Wacquant, L. 2003: Towards a Dictatorship over the Poor? Notes on the Penalization of Poverty in Brazil. Punishment & Society 5 (2) (2003) 197-205.

Wacquant, L. 2006: Parias urbains. Ghetto, banlieues, Etat. La Découverte

Wacquant, L. 2008a: Le corps, le ghetto et l'État pénal. Labyrinthe No. 31 (2008) 71-91.

Wacquant, L. 2008b: The Militarization of Urban Marginality: Lessons from the Brazilian Metropolis. International Political Sociology 1 (2) (2008) 56-74.

Wacquant, L. 2008c: Ordering Insecurity: Social Polarization and the Punitive Upsurge. Radical Philosophy Review 11 (1) (2008) 9-27.

Wacquant, L. 2008d: Racial Stigma in the Making of the Punitive State. In: Loury Glenn, C. et al.: Race, Incarceration and American Values. MIT Press, 2008, 59-70.

Wacquant, L. 2009: Punishing the Poor: The Neoliberal Government of Social Insecurity. Duke University Press

Wacquant, L. 2010a: Crafting the Neoliberal State: Workfare, Prisonfare and Social Insecurity. Sociological Forum 25 (2) (2010) 197-220.

Wacquant, L. 2010b: Deadly Symbiosis: Race and the Rise of the Penal State. Polity Press

Young, J. 1999: The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. Sage

Young, J. 2007: Vertigo of Late Modernity. Sage

A neoliberális állam megalkotása – munkalét, börtönlét és szociális bizonytalanság

A neoliberális állam a perifériára szorultakkal szemben egyszerre él a hagyományosnak mondható nemtörődömség – „maguk tehetnek a sorsukról, beavatkozást nem igényelnek" -, illetve e rétegek büntető jellegű fegyelmezése, adott esetben a közvetlenül is kitapintható, direkt és brutális elnyomásuk eszközeivel.

Három teoretikus váltás kellett ahhoz, hogy elkészítsük A szegények büntetésében (Punishing the Poor, Duke University Press, 2009) bemu­tatott restriktív „munkalétet" (feltételekhez kötött szociális ellátásokat) és expanzív „börtönlétet" párosító társadalmi bizonytalanság új államának diagnózisát, illetve hogy értelmezni tudjuk a büntetőpolitikai fordulatot, amely az Egyesült Államokban és más élen járó országokban a gaz­dasági dereguláció és a jóléti megszorítások útjára való rálépés után következett be.1

Az első: kitörés a bűn és büntetés zsákutcából, mely továbbra is félreviszi a bebörtönzésről szóló elméleti és politikai diskurzusokat, annak ellenére, hogy ennek az összetartozó párosnak a szétválasztása minden eddiginél arcátlanabb nyíltsággal zajlik. A második kitörési pont a társadalmi jólét és a büntetőpolitikák újbóli összekapcsolása, mivel a szegényekre irányuló kormányzati lépéseknek ez a két ága ugyanarra az elrettentésre, rendőri felügyeletre, stigmákra és a viselkedés befo­lyásolását célzó többszintű szankciókra építő behaviorista filozófiára támaszkodik. A feltételekhez kötött ellátássá lett jóléti ellátás és a reha­bilitációs célkitűzéseitől megfosztott börtön immár egyetlen szervezeti hálót alkot, melyet ugyanarra a – kettészakadó metropoliszok szaka­dékaiba és árkaiba taszított – kliensi körre vetettek ki. Egyesült erővel igyekeznek láthatatlanná tenni a problematikus populációt – azáltal, hogy kitoloncolják őket a segélyezettek listáiról egyfelől, s lakat alatt tartják másfelől -, így végső soron a virágzó másodlagos munkaerőpiac perifériáira szorítva az érintetteket. A harmadik szakítás a Karl Marx és Émile Durkheim emblematikus alakjaitól származtatott materialista és a szimbolikus megközelítés megszokott ellentétén való túllépés, a büntető apparátus instrumentális és expresszív funkcióinak figyelembe vétele és egységben tartása érdekében. Azáltal, hogy összeszőjük a kontroll és a kommunikáció, a deprivált rétegek irányításának és a szembetűnő társadalmi határvonalak megerősítésének szempontjait, lehetővé válik a tiltás nyelvén megfogalmazott elemzésen való túllépés. Továbbá an­nak megértése, hogy a börtön és intézményes csápjainak kinyúlása és átrendeződése (a próbaidős feltételes szabadlábra helyezés, a krimino­lógiai adatbázisok, a bűnözés körül örvénylő diskurzusok és a tettesek nyilvános befeketítésének ártalmas gyakorlata) miként alakította át a szocioszimbolikus tájképet, s alkotta újra magát az államot.

Célszerűnek tartom élesen megrajzolni az élenjáró társadalmak közpolitikájában az ezredfordulón végrehajtott és a szegényeket célzó büntető fordulatot vizsgáló írásom analitikus kontúrjait, illetve teoretikus implikációit. Kapcsolódom Pierre Bourdieu-nek az államról, Frances Fox Piven-nek és Richard Cloward-nak a jóléti ellátásokról, Michel Foucault-nak és David Garland-nak a büntetésről és David Harvey-nak a neoliberalizmusról szóló írásaihoz. Mindez elvezet minket e zavaros és baljóslatú alakzat szociológiai vázának megrajzolásához, túllépve annak szokásos gazdasági jellemzésén.

Amikor a munkalét találkozik a börtönléttel: elméleti (utó)rengések

A világ súlyában és más kapcsolódó írásaiban Pierre Bourdieu azt java­solta, hogy az államot ne mint monolitikus és koordinált egységet, hanem mint az általa „bürokratikus mezőnek" nevezett közjavak definiálásának és elosztásának uralmáért versengő erők töredezett terét értelmezzük.2 E tér összetétele egy adott társadalmi formációban működő különböző tőkefajták hosszú koncentrációs folyamatának, különösen „a szimbolikus tőke jogi tőkeként való objektivációjának és kodifikációjának" végeredmé­nye. Ez lehetővé teszi, hogy az állam monopolizálja az identitások hiva­talos definícióját és az igazságszolgáltatás adminisztrációját.3 Jelenleg a bürokratikus mezőt két gyilkos harc szeli ketté. Az első egymás ellen fordítja a piacorientált reformokat ösztönző politikacsinálók „magasabb státusú nobilitását" a hagyományos kormányzati feladatok végrehajtásá­hoz kötődő végrehajtók „alacsonyabb státusú nobilitásával". A második a Bourdieu által az állam „Bal", illetve „Jobb kezének" nevezett jelenségeket ütközteti egymással. A Bal kéz, a Leviatán feminin oldala a „szociális funkciókat" ellátó „pazarló" minisztériumokban ölt testet (közoktatás, egészségügy, lakhatás, jóléti ellátások és munkajog), melyek védelmet és támaszt kínálnak a gazdasági és kulturális tőkétől megfosztott társadalmi rétegek számára. A Jobb kéz, a maszkulin oldal, feladata az új gazdasá­gi rend bevezetése költségvetési megszorítások, fiskális ösztönzők és gazdasági dereguláció által.

Azáltal, hogy az alsóbb osztályok életfeltételeit és esélyeit adminiszt­ráló állam különböző ágait egyetlen konceptuális keretben vizsgáljuk, és hogy ezeket az ágazatokat a bürokratikus mezőn belül az elsőbbségért való harc során egymással antagonisztikus kooperációs viszonyokba gabalyodott elemekként tekintjük, az általam képviselt koncepció segít­ségünkre van abban, hogy feltárjuk a városi marginalitás kezelésének szociális jellegűből büntető jellegűvé válásának jelen idejű folyamatát. Azáltal, hogy a rendőrséget, a bíróságot és a börtönt mint az állam „Jobb kezének" a gazdasági és költségvetési minisztériumok melletti fő alko­tórészeit iktatja közbe, ez az elemzés a Bourdieu modelljében fellelhető réseket tömi be. Azt állítja, hogy a polarizálódó városban akkumulálódó, körülárkolt szegénység és a mélyülő egyenlőtlenségek kezelését a fordista-keynesista társadalmi megegyezés felszámolásával kezelni kí­vánó kormányzati programok újragondolásának és hadrendbe állításának elemzésében a büntetőpolitikát a perifériáról a középpontba kell hoznunk. Az Egyesült Államokban megvalósult és a többi fejlett ország számára is modellként kínált társadalmi bizonytalanság új kormányzata egyrészt az állam szociális ágától a büntető ág felé való elmozdulást vonja maga után. Ez tetten érhető a közpénzek és a személyi állomány újraelosztá­sában, illetve a prioritások változásaiban. Másrészt a poszt-rehabilitációs büntetés-végrehajtási bürokrácia mindenre kiterjedő és büntető jellegű logikája leigázza a jóléti szférát. Az állam tevékenységének a szociális­ból a büntető ágba való átcsúsztatása és a jóléti ellátotti státusz rejtett büntetése remaszkulinizálja az államot. Ez válasz a női mozgalmak és a kommercializálódás ellen ható szociális jogok intézményesülése által a politikai mezőben kiváltott széles körű változásokra. A kötelességeknek a jogokkal szemben és a szankciónak a támogatással szemben adott új prioritása, az „állampolgári kötelezettségek" rideg retorikája, valamint a társadalmat önnön csökönyös tagjaitól férfiasan védelmező állami hiva­talnokokkal szemben „függőségi és engedelmességi alárendeltségben lévő", bajkeverő szegények (a jóléti támogatások címzettjei és a bűnözők) lakat alatt tartását szolgáló kormányzati kapacitások harcias megerősítése:4 mindezek a politikai programpontok a fordista-keynesista korszak kedves „dajka államából" a neoliberalizmus szigorú „apaállamába" való átmenetet hirdetik és segítik.

A szegények irányítása című, klasszikussá vált tanulmányukban Frances Fox Piven és Richard Cloward az ipari kapitalizmust jellemző szegénység kezelésének új modelljét javasolták. E modell szerint az ál­lam a gazdasági fellendülési és recessziós időszakokhoz, a kapcsolódó munkaerő-piaci pangáshoz és szűküléshez, illetve az alsóbb osztályok­ban a megnövekedett munkanélküliség és nélkülözés által periodikusan kiváltott társadalmi leszakadás hullámzásaihoz igazodva, ciklikusan terjeszti ki, illetve szűkíti segélyprogramjait. A jóléti expanzió fázisai a fennálló hierarchiákat fenyegető „állampolgári zavargások lecsendesítését" szolgálják, miközben a restrikciós szakaszok célja „a munkanormák erősítése" azáltal, hogy a segélyezetteket a munkaerőpiacra való visszatérésre ösztönzik.5 A szegények büntetése azt állítja, hogy míg ez a modell jól működött a fordista-keynesista korszakban, és szerepe volt az Egyesült Államokban a nagy világválság idején, illetve a bővelkedő, de nyugtalan 60-as években tapasztalt két jóléti fellendülésben, az elmúlt negyed században az állam neoliberális újraalkotása elavulttá tette. A darabokra hullott munkaerőpiac, a hipermozgékony tőke és az egyre élesedő társadalmi egyenlőtlenségek és feszültségek korszakában „a segélyezésnek a marginális munkaerőpiac szabályozásában és a tár­sadalmi rend fenntartásában betöltött központi szerepét"6 a társadalmi tér alsóbb régióiban a rendőrség, a bíróságok és a börtönök erőteljes hadrendbe állítása helyettesíti, illetve egészíti ki. A szegényeknek a Bal kéz általi egyszerű felügyelete helyett győzedelmeskedik a büntető jel­legű munkalétnek, illetve a szorgos és hadviselő büntető bürokráciának a szegények fölötti kettős kontrollja. A közellátások beszűkülésének és kiterjesztésének ciklikus váltakozásait felváltja a jóléti ellátások folyama­tos szűkítése és a börtönlét lendületes expanziója.

Az állam Bal és Jobb kezének a behaviorizmus és a moralizmus fe­gyelmező filozófiájának égisze alatt álló szervezeti összekapcsolódása egyrészt a szegény-segélyezésnek és a büntető elzárásnak a feudaliz­musból a kapitalizmusba való kaotikus átmenet korszakába nyúló közös történelmi gyökereinek felidézésével érthető meg. Mindkét politikát a XVI. században agyalták ki, a korszakos átmenet által „megszokott környezetéből kiszakított elégedetlen embertömegek felszippantására és szabályozására".7 A XX. század utolsó két évtizedében újra e két politikához folyamodtak a neoliberalizmus által kiváltott szocio-ökonómiai vándorlásokra adott válaszként. Kalifornia államban csak az 1980-as években közel ezer, az elzárással járó ítéletek meghozatalát kiterjesztő törvényt szavaztak meg, a segélyezések visszafogásával egy időben; szövetségi szinten az 1996. évi reform, mely „véget vetett az általunk ismert jóléti ellátásoknak", kiegészült az elsöprő erejű, 1993. évi Crime Omnibus Act-tel [a bűnözés fogalmát kiterjesztő salátatörvény] és az ezt megtámogató 1995. évi No Frills Prison Act-tel [a bebörtönzöttek életvitelét részletesen szabályozó törvény].

A másik útja annak, hogy megértsük a közellátásoknak és a bebörtönzéseknek a zabolátlan szegények megregulázását szolgáló intézményi összepárosítását, ha megfigyeljük a munkalét és a börtönlét mint az azonos jellegű, problematikus populációkra irányuló „embermegmunkáló intézmények" strukturális, funkcionális és kulturális hasonlóságait.8 A jóléti ellátások büntető irányban való elmozdulása és a büntetés-végrehajtási rendszer aktiválása megkönnyítette, hogy a nélkülözőknek nyújtott támo­gatások hagyományos klientúrájának nagyobb részét tartsák felügyelet alatt – ez a jóléti ellátások rejtett „büntetése", ami jól illeszkedik a börtön „jólétesítésének" visszafogásához. Ezeknek az elmúlt harminc évben párhuzamosan zajló reformja elősegítette szervezeti konvergenciájuk bebetonozódását, annak ellenére, hogy ezzel ellentétes alapelveknek voltak alávetve. A közellátás fokozatos erodálódása és a feltételekhez kötött juttatásra való 1996. évi átváltásuk nyomán nehezebb lett beke­rülni a rendszerbe, lerövidült a listákon való „fennmaradási" időszak és felgyorsult a lekerülés, ami a kedvezményezett állomány látványos csökkenéséhez vezetett (az 1992. évi közel 5 millió háztartásról ez a szám egy évtized alatt kétmillió alá zuhant). A büntetőpolitika trendjei éppen ellentétes irányt mutattak: sokkal könnyebbé vált fegyházba és börtönbe kerülni, a rács mögött töltött időszakok meghosszabbodtak, a szabadlábon töltött periódusok megrövidültek; mindez a lakat alatt lévő lakosság számának látványos növekedését eredményezte (az 1990-es években túllépte az egymilliót). A jóléti ellátások valós célja 1988 után passzív „ember-kezelésből" aktív „ember-változtatásba" ment át, különö­sen az AFDC [a kiskorú gyermekeket nevelő családok számára nyújtott támogatás] megszüntetését követően. Közben a börtönszféra a másik irányba mozdult el: a bent lévők megreformálásának céljától (az 1920-as évektől az 1970-es évek közepéig domináló rehabilitációs filozófia jegyében) puszta tárolásuk felé (ahogy a büntetés funkciója a megtorlásra és a semlegesítésre degradálódott).

Az amerikai bürokratikus mező segélyező és büntető pólusainak közös történelmi gyökereire, szervezeti izomorfiájukra és működési konvergenciáikra további bizonyíték az a tény, hogy klienseik szociális profilja gyakorlatilag megegyezik. Az AFDC kedvezményezettjei, illetve a börtönlakók egyaránt a szövetségi szegénységi küszöb 50%-a körül, vagy az alatt élnek (felük, ill. kétharmaduk); mindkét csoportban túlrep­rezentáltak a feketék és a spanyolajkúak (37% és 18%, valamint 41% és 19%); többségük nem végzett középiskolát, és komoly testi vagy mentális fogyatékosságban szenvednek, ami kizárja a munkaerőpiacon való részvételüket (az AFDC anyák 44%-a, illetve a börtönlakók 37%-a). Továbbá: messzire nyúló rokoni, házassági vagy társadalmi kötelékek révén szorosan kötődnek egymáshoz, az esetek túlnyomó részében ugyanazokban az elszegényedett háztartásokban és nélkülöző szom­szédságokban, egyformán sivár életkilátásokkal élnek az osztály- és etnikai struktúra alján.

A szegények büntetése nemcsak azt bizonyítja be, hogy az Egyesült Államok a szegények egyrétegű (jóléti) regulációjától elmozdult a kétréte­gű (szociális-büntető) irányítás felé, hanem azt is, hogy az amerikai szo­ciálpolitika Piven és Cloward9 által remekül elemzett „elhibázott fejlődése" közvetlen okozati és funkcionális kapcsolatban áll Amerika túlfejlett és hiperaktív büntetőpolitikájával. Az ezredforduló amerikai jóléti ellátása­inak gyötrelmei és az amerikai börtön szféra tündöklése ugyanannak a politikai éremnek a két oldalát jelentik. Az utóbbi bőkezűsége egyenes arányban áll az előbbi fösvénységével, a mértéket pedig a vezérlő elvet jelentő morális behaviorizmus határozza meg. Az amerikai államnak ugyanazok a jellemzői – bürokratikus széttöredezettsége, faji és etnikai aszimmetriája, az univerzális „társadalombiztosítás" és a kategoriális „jóléti ellátások" intézményes kettőssége, valamint a segélyprogramok piactámogató szerepe -, melyek az 1960-as évek faji válságára és az 1970-es évek gazdasági zavaraira adott válaszként lehetővé tették a jóléti ellátások szervezett elsorvasztását, és az egyazon instabil popu­lációra irányuló büntetőpolitika kontrollálatlan burjánzását. Ráadásul érződött „a rabszolgaságnak és az intézményesült rasszizmusnak az amerikai közigazgatás rendszerére gyakorolt kínzó hatása". Nemcsak a segélyezés „alulfejlettségében" és abban a „decentralizált és fragmentált kormányzati és pártrendszerben", mely ezt a nélkülözők kiválasztott szegmensei között szétosztja,10 hanem büntető ágának túlfejlettségében és elképesztő szigorában is. A faji és etnikai megosztottság és a fekete bőrszín veszélyesként elkönyvelt stigmájának (újjá)éledése jelentik a kulcsot a poszt-emberjogi korszak amerikai jóléti államának kezdődő sorvadásához és gyorsuló hanyatlásához egyfelől, s ahhoz az elképesz­tő könnyedséghez és gyorsasághoz másfelől, mellyel ennek romjain a büntető állam szárba szökkent.11

Visszájára fordítva mindazt, amit a kései XIX. század a munka és a bűnözés problematikájának történelmi megkettőzésében elért, a XX. század végén a büntető jellegű kontroll, mint az egyre inkább leszakadó városi marginalitás kezelésének kormányzati technikája, sikeresen újra­egyesítette a szociálpolitikát a büntetőpolitikával. Lecsapolja a társadalmi tér középső és alsó rétegeit átjáró, a bérmunka széttöredezésére és az egyenlőtlenségek újraéledésére válaszként adott diffúz társadalmi nyugtalanságot. A jóléti támogatások címzettjei és az utcai bűnözők el­len irányuló közös gyűlöletté változtatja, azáltal, hogy szétválasztott és rossz hírbe keveredett ikrekként láttatja őket, akik züllött moralitásukkal és erkölcstelen viselkedésükkel aláássák a társadalmi rendet, ezért szi­gorú gyámság alá helyezendők. A szegénységnek az USA által feltálalt, a társadalmi bizonytalanság normalizálását célzó újszerű kormányzása így teljesen új jelentést ad a „szegénység-kezelés" fogalmának: a büntető megszorítások immár nem a szegényeknek nyújtott támogatást, hanem a szegényektől való védelmet jelentik, éspedig a legrenitensebbek erő­szakos „eltüntetésével" az egyre zsugorodó jóléti támogatási névsorokból egyfelől, az egyre terjeszkedő börtönvárak zárkáiba másfelől.

Michel Foucault írta meg a börtönnek a kapitalista modernitásban való megerősödéséről és szerepéről szóló leghatásosabb elemzést, s hasz­nosnak tűnik állításaimat ütköztetni az általa inspirált és indukált elemzé­sek gazdag anyagával. Egyetértek a Fegyelem és büntetés szerzőjével abban, hogy a büntetés egy ezerarcú erő, mely rendkívüli módon termé­keny, és kiemelt figyelmet érdemel a jelenkori hatalom vizsgálatában.12 Noha eredeti funkciója a szocio-morális rend törvényes erőszakkal való érvényesítése, a büntetést nem a megtorlás szűk és technikai prizmáján keresztül kell szemlélni, hanem a termelés fogalmához kapcsolva. A büntető állam erőszakos terjeszkedése új kategóriákat és diskurzuso­kat, új adminisztratív testületeket és kormányzati politikákat, társadalmi kategóriákat és kapcsolódó tudásformákat hozott létre a kriminalisztika és szociális jólét területein. Ettől a ponttól kezdve azonban érvelésem legalább négy dologban jelentősen különbözik Foucault-nak a büntető társadalom felemelkedésére és működésére vonatkozó nézeteitől.

Először is, tévedett, amikor az igazságszolgáltatás háttérbe szorulását jósolta. A fegyelem talán diverzifikálódott és szétterjedt, erős kontrollhálókba vonva a társadalmat, ám a börtön ettől még nem lépett le a törté­nelem színpadáról és nem „vesztette el raison d'etre-jét."13 Ellenkezőleg, a büntető elzárás elképesztő lendületű visszatértének és önmagának a Leviatán központi feladataként való megerősítésének lehetünk tanúi, mi­közben Foucault és követői a kimúlását jövendölték. Az 1600-as évekbeli első nagy robbanást és az 1800-as évekbeli konszolidációt követően az ezredfordulót a „szabadságvesztés harmadik korszakának" tekinthetjük, amire a kriminológus Thomas Mathiesen egyébként már 1990 körül felhívta a figyelmet.14 Továbbá, akárhogyan is volt a XVIII. században, a mi fin de siécle-ünk idején a fegyelmezési technikákat nem alkalmazzák a túlméretezett és telhetetlen büntetés-végrehajtás rendszerében. Hie­rarchikus osztályozás, bonyolult napirendek, a semmittevés elkerülése, szoros követés és a test karban tartása: a büntető „normalizálásnak" ezek a technikái a túlnépesedés okozta demográfiai káosz, a bürokrácia ridegsége, a források kimerülése és a büntető hatóságoknak a rehabili­tációval szembeni jól megfontolt közönye, ha nem ellenségessége miatt gyakorlatilag kivihetetlenné váltak. A Foucault által tételezett „engedel­mes és produktív emberek" formálását célzó dressage [„képzés" vagy „megszelídítés"] helyett – akaratlanul vagy sem -, a jelenkori börtön a brutális semlegesítés, a gépies megtorlás és a puszta tárolás mellett köteleződött el. Ha a büntető hatalmak szövevényében léteznek is a „tu­datosság mérnökei" és az „individualitás ortopédusai", egészen biztosan nem alkalmazzák őket a korrekciós részlegekben.15

Harmadsorban, a büntetés-végrehajtási intézményekben meghonoso­dott „normalizációs eszközök" nem terjednek ki, a társadalmi test egészét behálózó kapillárisokként, a társadalom egészének szövedékére. Sőt, a neoliberalizmus alatt egyre szélesedő büntetésháló meglehetősen diszkrimináns: a gazdasági bűnözés nyilvánvaló burjánzása ellenére (melynek jelképe a Savings and Loans 1980-as évek végi botránya és az Enron egy évtizeddel későbbi összeomlása), alapvetően a társadalmi és fizikai tér alsóbb régióinak polgárait érinti. Valójában az a tény, hogy befogadóképességének jelentős megnövelése során a börtön szociális és faji-etnikai szelektivitása megmaradt, mutatja, hogy a büntetés-vég­rehajtás egyáltalán nem egy mindenkire kiterjedő mesterlogika szerint működik, mely áthágná a társadalmi rendet, s egyes alkotóelemeit kénye­-kedve szerint helyezi ide vagy oda. Ellenkezőleg: sanda technika, mely az osztályok, etnikumok és terek meredek lejtői mentén működik, célja a lakosság felosztása és kategóriák szerinti megkülönböztetése a morális értékek aktuális koncepciójának megfelelően. A XXI. század hajnalán Amerika városi (szub)proletariátusa „büntető társadalomban" él, a kö­zép- és felső osztályok azonban nem. Hasonlóképpen, a jogérvényesítés USA stílusú szlogenjeinek és módszereinek importjára és adaptálására irányuló erőfeszítések Európában – mint pl. a zéró tolerancia elve alap­ján működő rendőrség, a kötelező minimum büntetéskiszabás vagy a fiatalok kiképző táborai -, a kontinenst az elmúlt évtizedben elárasztó „gettósodási" pánik kellős közepén a rossz hírű területekre száműzött, alsóbb osztályokhoz tartozó és bevándorló bűnelkövetőket sújtja.

Végül, a törvény és rend pornográfiájának kikristályosodása, vagyis az elsősorban a hatóságok általi rituális végrehajtás céljából kitervelt, megjelenített és végrehajtott büntetőtevékenység gyorsuló elfajulása és inflációja, a paradigma, melyet a csíkos rabruhába bújtatott, összeláncolt rabok félig elvetélt újjáélesztése is szolgál, azt sugallja, hogy a „vérpad­előadások" haláláról szóló hírek meglehetősen túlzóak voltak. A „büntető szektor egész gazdaságának" poszt-fordista redisztribúciója nem a közbeszédből való eltűnését hozta magával, ahogy azt Foucault jöven­dölte, hanem intézményes relokalizációját, szimbolikus feldolgozását és társadalmi elburjánzását, túlnőve mindazon, amit a Fegyelem és büntetés megjelenésekor bárki elképzelhetett. Az elmúlt negyed században az új kulturális és társadalmi formák egész galaxisa, a bűnelkövetők és a jog­érvényesítés képi bemutatását kihasználó egész iparág szökkent szárba és terjeszkedett el. A büntetés teatralizálása az államtól teljes egészé­ben a kereskedelmi médiához és a politikai mezőhöz került. A szankció végső ceremóniáján túl immár a büntetés teljes folyamatára kiterjed, kiemelt helyen, a rendőrségnek az alacsony jövedelmű kerületekben végrehajtott műveleteihez és a hírneves vádlottak körüli tárgyalótermi csatározásokhoz igazodva. A Place de Gréve-et (ahol a királygyilkos Damiens-t felnégyelték), nem a Panoptikum helyettesíti, hanem a Bí­rósági Tv és a bűn-és-bűnhődés „valóság show-k" bőséges kínálata, melyek elárasztották a televízió képernyőjét (Cops, 911, America's Most Wanted, American Detective, Bounty Hunters, Inside Cell Block F, stb.), nem beszélve a bűnügyeknek a napi hírrovatokban és sorozatokban töltelékként való felhasználásáról. Ennyit arról, hogy a börtön nem „vál­totta fel" a „büntetés szimbólumainak társadalmi játékát és az azt elindító locsi-fecsi vendégsereget"16 . Mostanra sokkal inkább annak intézményes védőburkaként működik. A törvény és rend bábszínház mindenütt valódi polgári színházzá lett, melynek színpadán válogatott hivatalnokok illegetik magukat, dramatizálva a morális normákat, és állítólagos kapacitásaikat határozott cselekedetek végrehajtásával fitogtatják, vagyis újfent megerő­sítik a Leviatán politikai relevanciáját, ugyanabban a szent pillanatban, amikor a piacra való hivatkozással hatalomnélküliségét szervezik.

Ez elvisz minket a büntetés-végrehajtás politikai hozadékához, ami központi téma David Garland A kontroll kultúrája (The Culture of Control) c. könyvében, mely Foucault óta a bűnözés és a társadalmi rend kapcso­latának leglendületesebb és leginspirálóbb számvetése. Garland szerint „a késői modernitás megkülönböztető társadalmi, gazdasági és kulturális rendelkezései" „a bűn és a bizonytalanság új kollektív tapasztalatát" alakították ki, melyre a hatóságok reakciós értelmezést és kettős választ adtak. Ez a „preventív partnerségeken" keresztül megvalósuló praktikus adaptációt ötvözi a „büntető szegregáción" keresztül megvalósuló hisz­térikus elutasítással.17 Az igazságszolgáltatás újraalkotása a hatalmon lévőknek az egyének kormányzására és a mai társadalom normalizá­lására való képtelenségére utal, és tökéletes inkoherenciája rávilágít „a szuverén állam korlátaira". Garland szerint a „kontroll kultúrájának" csomósodási pontja az „új kriminológiai alaptétel", mely összeházasítja a magas bűnözési arányokat az igazságszolgáltatás elismert korlátaival, egyaránt jelez és elrejt egy politikai kudarcot. A szegények büntetése ez­zel szemben azt állítja, hogy a büntető magatartás meglehetősen sikeres politikai stratégiának bizonyult: nemhogy nem „erodálta a modern társa­dalom egyik alapvető mítoszát", mely szerint „a szuverén állam képes a törvényesség és a rend megteremtésére"18 , hanem újjáélesztette azt.

Azáltal, hogy a bűnözéstől való biztonságot (safety, sécurité, Sicherheit, sicurezza, stb.) az elsődleges kormányzati prioritások közé emelték, az államhivatalnokok összesűrítették a diffúz osztálynyugtalanságot és a lappangó etnikai haragot, melyet a fordista-keynesista szerződés le­bontása generált, és a (fekete bőrű) utcai bűnözés felé terelték, melyet aztán, a züllött jóléti ellátottakkal együtt, bűnösnek kiáltottak ki a városban jelentkező társadalmi és morális zűrzavar előidézésében. A büntető állam megerősödése és a feltételekhez kötött ellátással való összepárosítása hatékony eszközt adott a magasságos állam kezébe a munkaerőpiaci dereguláció ösztönzésére és a gazdasági dereguláció által a társadalmi hierarchia alsóbb köreiben kiváltott zavarok kordában tartására. De ami a legfontosabb, a politikusok számára lehetővé tette, hogy ledolgozzák legitimációs hátrányukat, mely minden alkalommal gyötri őket, amikor megkurtítják a tradicionálisan a Leviatán által biztosított gazdasági támogatást és szociális védelmet. Garlanddal ellentétben én azt gon­dolom, hogy a városi szegénység kriminalizálása jól szolgálta az állami szuverenitás rituális megerősítését az igazságszolgáltatás szűk és teatralizált területén, melyet kifejezetten ezzel a céllal emelt prioritássá, akkor, amikor ugyanez az állam a határain keresztül folyó tőke, ember és jelmozgások kontrolljára való képtelenségét bizonygatja.

Először is, fin de siécle-ünk időszakában a büntetés felé való gyors és lendületes elhajlás nem kriminológiai, hanem a társadalmi bizonyta­lanságra adott válasz. Pontosabban, a fejlett társadalmakat megzavaró társadalmi nyugtalanság áramlatai a szokásos szociális „járadékoktól" megfosztott instabil és alulfizetett bérmunka elterjedésével rosszabb anyagi körülmények közé került posztindusztriális munkásosztály objektív társadalmi bizonytalanságából erednek. Továbbá annak a középosztály­nak a szubjektív bizonytalanság érzetéből, amelyiknek a puszta repro­dukcióra és felfelé irányuló mobilitásra való kilátásai szertefoszlottak, amint az értékes társadalmi pozíciók megszerzésére irányuló verseny intenzívebbé vált, és az állam visszafogta közjóléti kiadásait. Garland állítása, mely szerint „a magas bűnözési arányok normális társadalmi ténnyé, a modern tudatosság rutinszerű részévé, mindennapos kocká­zattá váltak", amit a lakosság egészének, de különösképpen a közép­osztálynak „szem előtt kell tartania és kezelnie kell", ellentmond mind a hivatalos bűnözési statisztikáknak, mind a bűnelkövetésekre irányuló kutatásoknak. A hivatalos statisztikák azt mutatják, hogy az 1970-es évek közepe után az Egyesült Államokban a törvényszegések száma 20 éven keresztül visszaesett vagy stagnált, majd az 1990-es években hirtelen zuhanni kezdett, miközben az erőszakos támadások áldozatává válás esélye nagy eltéréseket mutatott a társadalmi és a fizikai térben való elhelyezkedés függvényében. Továbbá, az európai országok bűnözési statisztikái hasonlóak vagy magasabbak az amerikainál (két speciális kategória, az összes támadásnak csak kis részét kitevő erőszakos nemi közösülés és az emberölés kivételével), s mégis meglehetősen eltérő válaszokat adtak a bűnözési aktivitásra: a bebörtönzési arány egyötö­de-egytizede az amerikainak, annak ellenére, hogy ott is emelkedett ez a mutató.

Mindez elvezet minket a második eltéréshez: Garland szerint az ál­lamnak a magas bűnözési arányokra és alacsony igazságszolgáltatási hatékonyságra adott reakciója inkoherens, sőt, skizoid, miközben én annak átfogó koherenciáját hangsúlyoztam. Ez a koherencia azonban csak akkor válik láthatóvá, ha az elemzés hatókörét kiterjesztjük a bű­nözés-büntetés dimenzión és a politikai birodalmakon túlra, és egyfelől a büntetés-végrehajtási trendeket összekötjük a városi rend szocio-ökonómiai átstrukturálódásával, másfelől összekapcsoljuk a munkalétet a börtönléttel. Amit Garland „az állam által adott válasz strukturális ambivalenciájának" nevez, nem annyira ambivalencia, mint inkább a zavarkeltő szegények kezelésében jelentkező, megjósolható szervezeti munkamegosztás. Bourdieu államelmélete ezen a ponton segítségünkre lehet annak megértésében, hogy az „adaptív stratégiák", melyek felisme­rik a bűnözés kordában tartására irányuló, megelőzést és decentralizációt hangsúlyozó állami kapacitások korlátait, a bürokratikus mező bünte­tés-végrehajtási szférájában valósulnak meg. Miközben azok, melyeket Garland ennek a bizonyos kapacitásnak az újra megerősítésére irányuló „elutasító és szerepjátszó", „nem adaptív stratégiáknak" nevez, a politikai mezőben, különösen annak a zsurnaliszta mezővel való kapcsolódási területén működnek.19

Harmadrészt, mint a jelenkori büntetés-végrehajtás más vezető elemzői, például Jock Young, Franklin Zimring és Michael Tonry, a büntetésben tapasztalt fordulatot Garland is a jobboldali politikusok reakciós termékének tekinti.20 A szegények büntetése szerint azonban a szegénység kriminalizálása egyrészt nem egyszerű visszatérés egy múltbeli állapothoz, hanem valódi intézményi innováció, másrészt pedig semmiképpen nem a neokonzervatív politikusok kizárólagos szüleménye. Ha a jobboldali politikusok találták is ki a formulát, alkalmazásából és finomításából centrista, sőt, „progresszív" riválisaik is kivették a részü­ket. Azt az elnököt, aki a bebörtönzési statisztikák messze legnagyobb arányú növekedését felügyelte, nem Ronald Reagan-nek, hanem William Jefferson Clinton-nak hívták. Az Atlanti óceán túloldalán Angliában a bal­oldali Blair, Németországban Schröder, Olaszországban d'Alema, Spa­nyolországban pedig Gonzalez az, aki a proaktív büntetés-végrehajtást megerősítette, nem pedig konzervatív elődeik. Ennek magyarázata az, hogy a büntetési fordulat végső oka nem a késői modernitás, hanem a neoliberalizmus, az a program, melyet a jobboldal és a baloldal politikusai egyaránt magukénak vallhatnak.

A trendek dzsumbuja, melyeket Garland a késői modernitás termi­nusának ernyője alá gyűjt – „a kapitalista termelés és a piaci csere modernizálódó dinamikája", a háztartások összetételében és a rokoni kötődésekben való elmozdulások, a városi ökológiában és demográfiá­ban bekövetkezett változások, az elektronikus média kiábrándító hatásai, a „társadalmi élet és kultúra demokratizálódása" -, nem egyszerűen rendkívül homályos és gyengén korreláló fogalmak. Vagy nem jellemző­ek a XX. század utolsó évtizedeire, különösen az USA esetében, vagy pedig nagyon is hangsúlyos formában jelennek meg a nyugat-európai szociáldemokratikus országokban, melyeket azonban nem öntött el a kriminalizáció nemzetközi hulláma. Ráadásul a késői modernitás fokoza­tosan és evolúciós jelleggel kezdődött, miközben a büntetés-végrehajtás legújabb permutációi hirtelen és forradalmi jelleggel alakultak ki.

A szegények büntetése azt állítja, hogy nem „az idegenek nyílt, átjárha­tó és mobilis társadalmának, vagyis a késői modernitásnak"21 a generikus „kockázatai és nyugtalanságai" ösztönözték a javíthatatlan, érdemtelen és deviáns fajtaként elkönyvelt alacsonyabb társadalmi osztályok elleni retorziókat, hanem az a specifikus szociális bizonytalanság, melyet a bérmunka visszaszorulása, az osztálykülönbségek növekedése és az Egyesült Államokban a fehérek (az EU-ban pedig a nacionalisták) kol­lektív privilégiumai feletti monopóliumot garantáló, fennálló faji-etnikai hierarchia eróziója generált. A büntető államnak az 1970-es évek közepét követő hirtelen kiterjeszkedése és konszenzusos túlfűtöttsége nem a „ké­sői modernitás" kulturálisan reakciós olvasata, hanem az uralkodó osztály válasza. Célja a Leviatán határainak és feladatainak újradefiniálása, egy új, a tőke hipermobilitásán és a munkaerő rugalmasságán alapuló gazdasági rezsim megteremtése, valamint a neoliberalizmus építőköveit jelentő piaci dereguláció és szociális jóléti megszorítások által az urbánus rend legalján generált szociális viharok megfékezése.

A neoliberalizmus szociológiai specifikációja

A posztindusztriális proletariátus ingatag részeinek kettős regulációja, a szociális és a büntető politikának a polarizált osztálystruktúra alsó szintje­in való összeházasítása által, fontos strukturális innováció, mely túlmutat a jólét-szegénység nexus Piven és Cloward által a fordista-keynesista rezsim felbomlása idején kidolgozott modelljén. Ennek az intézményes eszköznek a megszületése ugyancsak nem szerepel Michel Foucault-nak a „fegyelmezett társadalomról" szóló víziójában, sem pedig David Garland-nak a „kontroll kultúrájáról" szóló elképzelésében. E szerzők közül egyik sem tud elszámolni a huszadik század utolsó évtizedeiben a büntetési trendekben történt hirtelen váltás megjósolhatatlan ütemé­vel, faji-etnikai szelektivitásával és egyedülálló szervezeti jellegével. A városi marginalitásnak a szociális biztonsági háló összébb húzásával és a rendőrség- és börtön-háló szimultán kiterjesztésével, illetve ezeknek egyetlen bebörtönző-támogató ketrecbe szövésével való büntető regu­lációja nem valamiféle széles társadalmi tendencia terméke – legyen az akár a Foucault féle „biopower" megerősödése vagy a „késői modernitás" előrehaladása -, hanem, az alapoknál, az államalkotás gyakorlata. A hatóságok gazdasági, szociális jóléti és büntetés-végrehajtási frontokon való határainak, feladatainak és kapacitásainak összehangolt újragon­dolását jelenti. Ez az újragondolás egyedülállóan gyors, széles körű és mély volt az Egyesült Államokban, de folyamatban, vagy napirenden van minden olyan fejlett társadalomban, mely ki van téve az amerikai mintához való igazodás folyamatos pressziójának.

Amerika hiper-bebörtönzési gyakorlat felé vezető elképesztő roha­nása gyökereinek és körülményeinek vizsgálatán keresztül egyedülálló bepillantás nyílik a neoliberális Leviatán szentélyébe. Két fő teoretikus állítást fogalmazhatunk meg. Az első szerint a büntető apparátus az állam lényegi szerve, megjeleníti annak szuverenitását, közreműködik az osztályok meghatározásában, fenntartja az anyagi és szimbolikus megosztottságot és a társadalmi és fizikai tér szelektív térhódításán ke­resztül befolyásolja a kapcsolatokat és viselkedésmódokat. A rendőrség, a bíróságok és a börtön nem pusztán a törvényes rend fenntartásának technikai függelékei, hanem a valóság politikai előállításának, valamint a deprivált és hírbe hozott társadalmi kategóriák, illetve területeik szemmel tartásának eszközei. A második tétel szerint a jelenleg zajló, „felülről jövő kapitalista forradalom", melyet köznapian neoliberalizmusnak neveznek, a bürokratikus mező büntető szférájának megnövekedését és megerő­södését eredményezi, miáltal az állam kontrollálhatja az osztály- és etnikai hierarchia alsóbb köreiben a szociális bizonytalanság terjedése által kiváltott társadalmi hatásokat, illetve lecsitíthatja a hagyományos gazdasági és szociális feladataiból való kivonulása miatti általános elé­gedetlenséget.

A neoliberalizmus gond nélkül veszi azt az akadályt, ami a Garland féle „kontrollkultúra" számára a késői modernitás enigmatikus parado­xonja marad, nevezetesen azt a tényt, hogy „a kontroll ismét hangsú­lyossá lett a társadalmi élet minden területén – az egyetlen és döbbe­netes kivétel a gazdaság, melynek deregulált területéről származik a mai világ legnagyobb kockázatainak többsége."22 Az állam neoliberális újraalkotása magyarázatot ad azokra a súlyos osztály-, faji-etnikai és téri egyenlőtlenségekre is, melyek szociális kebleinek elapasztását és büntető öklének meglengetését jellemzik. Az a populáció, melyre a legdirektebb és legellentmondásosabb módon hat a munkaerőpiac és a közjóléti ellátások szimultán beszűkülése, egyben a hatóságok büntető nagylelkűségének privilegizált „haszonélvezője" is. Végül, a neolibe­ralizmus szoros korrelációt mutat a büntető politikáknak mind a jóléti, mind a büntető szférában való nemzetközi elterjedésével. Nem véletlen, hogy azok a fejlett országok, melyek importálták először a társadalmi vonatkozásaitól megfosztott bérmunka rendjének stabilizálását célzó munkaügyi rendelkezéseket, majd pedig az amerikai stílusú igazság­szolgáltatási jogszabályok ilyen-olyan verzióit, megegyeznek azokkal az államokkal, melyek a „szabad piac" amerikai varázsszere által inspirált agresszív gazdasági deregulációs politikákat is végrehajtották. A „zéró toleranciát" gyakorló rendőrség és a „börtönvállalat" szirénhangjának azok az országok tudtak leginkább ellenállni, melyek ragaszkodtak a társadalmi bizonytalanságot kordában tartó erős regulázó államhoz. Ha­sonlóképpen, a második világ olyan államai, mint Brazília, Dél-Afrika és Törökország, melyek az 1990-es években az amerikai fejlemények által inspirált szupermegtorló büntető sablonokat adaptáltak, s ennek ered­ményeként börtönpopulációjuk hirtelen megugrásával szembesültek, nem azért tettek így, mert végre valahára elérték a „késő modernitás" állapotát, hanem azért, mert a piaci dereguláció és az állami megszorítá­sok útjára léptek.23 Ahhoz azonban, hogy megértsük a büntető Leviatán felvirágzásának és a neoliberalizmus elterjedésének többszintű össze­függéseit, szükségünk van az utóbbi precíz és átfogó koncepciójának meghatározására. Ahelyett, hogy ejtjük a neoliberalizmust, miként azt Garland teszi, mondván hogy „túlságosan is specifikus" jelenség a bün­tető szféra eszkalációjának magyarázatára, ki kell terjesztenünk a róla szóló koncepciót, elmozdulva a gazdasági szemlélettől egy komplex szociológiai megértésig.

A neoliberalizmus csalóka és sokat vitatott fogalom, hibrid terminus, mely esetlenül lóg a levegőben a politikai diskurzus nem professzionális nyelvezete és a társadalomtudományok szakmai terminológiája között, s amit ráadásul sokszor világos tartalom nélkül használnak. Legyen akár egységes, vagy polimorf, evolúció jellegű vagy forradalmi, a neolibera­lizmus általánosan elfogadott fogalma alapvetően gazdasági jellegű: a piacbarát politikák tárházát, például a munkaerőpiaci deregulációt, a tőke mobilitását, a privatizációt, a defláció és a financiális függetlenség monetarista forgatókönyvét, a kereskedelmi liberalizációt, a lokalitások versenyét, valamint az adóterhek és a közkiadások csökkentését hang-súlyozza.24 De ez a koncepció vékonyka és hiányos, illetve túlságosan szorosan kötődik a neoliberalizmus szószólóinak prédikáló érveléséhez. Túl kell lépnünk a gazdasági magon, s ki kell dolgoznunk egy teljesebb fogalmat, mely meghatározza azt az intézményi gépezetet és szimbolikus kereteket, melyeken keresztül a neoliberális doktrínák testet öltenek.

Az alábbiakban egy minimalista szociológiai jellemzésre teszek kísér­letet. A neoliberalizmus egy transznacionális politikai projekt, mely a piac, az állam és az állampolgárság nexusának felülről jövő újraalkotására tesz kísérletet. Ezt a projektet egy új globális uralkodó osztály vezeti, mely a transznacionális vállalatok vezetőiből és felügyelőbizottsági tag­jaiból, magas rangú politikusokból, állami vezetőkből és multinacionális szervezetek (OECD, WTO, IMF, Világbank és az Európai Unió) vezető hivatalnokaiból, valamint az általuk alkalmazott és a különböző orszá­gokra vonatkozó releváns képzettséggel, illetve mentális kategóriákkal rendelkező kulturális-szakmai szakértőkből (közülük is elsősorban köz­gazdászokból, jogászokból és kommunikációs szakemberekből) áll. Ez a projekt nem egyszerűen a tőke privilégiumainak újra megerősítését és a piac promócióját szolgálja, hanem a következő négy intézményi logikai képlet artikulációját is:

  1. – gazdasági dereguláció, vagyis újrareguláció, melynek célja azok­nak „a piaci" vagy piac jellegű mechanizmusoknak az ösztönzése, melyek nem csak a vállalati stratégiák és gazdasági tranzakciók megvalósításá­nak optimális eszközei (a vállalat részvénytulajdonosi érték-koncepció­jának égisze alatt), hanem az összes emberi tevékenység megszerve­zésének, beleértve a tisztán közjavak feltételezett hatékonyság alapján történő privát szolgáltatását is (az igazságosság és egyenlőség sokat vitatott kérdésének tudatos mellőzésével).
  2. – a jóléti állam hanyatlása, visszavonulása és újjászervezése, melynek célja hogy elősegítse az áruvá válás expanzióját, növelje annak intenzitását, illetve hogy a renitens egyéneket a „munkalét" különböző verzióin keresztül alárendelje a társadalmi vonatkozásaitól megfosztott bérmunka fegyelmének, létrehozva egy kvázi szerződést az állam és az alsóbb osztályokhoz tartozó ellátottak között, akiket nem állampolgárokként, hanem kliensekként vagy alattvalókként kezel (meghatározva a folytatódó közellátás feltételét jelentő viselkedési kötelezettségeket).
  3. – az egyéni felelősség kulturális szóképei, melyek elárasztják az élet minden szféráját és létrehozzák a „motiváció szótárát", ahogy C. Wright Mills mondaná, mely az én (vállalkozói modell alapján történő) megalkotását, a piacok kiterjesztését és a kiszélesedett piaci verseny legitimálását szolgálja, amit kiegészít a vállalati felelősség és az állami felelőtlenség (vagy legalábbis az állam szociális és gazdasági ügyekben való elszámoltathatóságának jelentős redukciója).
  4. – expanzív, tolakodó és proaktív büntető apparátus, mely behatol a társadalmi és fizikai tér alsóbb rétegeibe annak érdekében, hogy meg­fékezze a terjedő szociális bizonytalanság és mélyülő egyenlőtlenség által generált zavarokat, hogy fegyelmező felügyeletet hozzon létre a posztindusztriális proletariátus kétes csoportjai fölött, és hogy a válasz­tott hivatalnokok elillanó legitimitásának megerősítése érdekében újra hangsúlyozza a Leviatán autoritását.

A neoliberalizmus egyik központi ideológiai alapvetése a „kis állam": az állítólagosan impotens és túlméretezett keynesi állam leépítése és kar­csú, mozgékony munkaléti állammá alakítása. Ez az állam – az ideológia szerint – „beruházna" a humán tőkébe, és a saját erőkre való támaszko­dást, a fizetett munka melletti elkötelezettséget és a menedzserizmust hangsúlyozó „partnerségeken" keresztül „aktiválja" a közösségi kezdemé­nyezéseket, valamint a munkára és az állampolgári részvételre irányuló igényeket. A szegények büntetése bemutatja, hogy a neoliberális állam valójában egészen másmilyen: miközben felül, a tőke korlátok alóli felsza­badításával és a gazdasági és kulturális tőketulajdonosok életesélyeinek kiterjesztésével a laissez faire-t támogatja, alul minden csak nem laissez faire. Amikor a dereguláció által kiváltott társadalmi zavarok kezeléséről és a kétes munkásréteg fegyelmének megteremtéséről van szó, az új Leviatán erőszakosan intervencionistának, uraskodónak és drágának bizonyul. A felső osztályt favorizáló szabadelvű hajlamok gyengéd érin­tése az autoriter kontroll durva végletei előtt nyit utat, amikor az alsó osztály viselkedésének befolyásolására, sőt, meghatározására törekszik. A gazdasági terminológia szerinti „kis állam" tehát „nagy államot" jelent a munkalét és a börtönlét kettős frontján. A történelem első kiemelkedően biztonsághiányos társadalmának megteremtésében szerzett nagy ame­rikai tapasztalat lényege a következő: a beavatkozó, expanzív és drága büntető állam nem elhajlás a neoliberalizmustól, hanem annak egyik lényegi alkotóeleme.

Érdekes módon, a neoliberalizmusnak ezt az oldalát, mind védelme­zői, mind kritikusai elködösítették vagy figyelmen kívül hagyták. Ez a vakfolt világít Anthony Giddens-nek a neoliberális imperatívuszokat az Új Munkáspárt alapelveivé alakító hírneves írásában is. A Harmadik Út kiáltványában Giddens a hanyatló munkáskerületek magas bűnözési arányait mint a „polgári hanyatlás" jeleit nevesíti, és érdekes módon a keynesiánus jóléti államot teszi értük felelőssé (nem az iparosítás vissza­esését és a szociális megszorításokat): „A régi baloldal egalitarizmusa jó szándékú volt, de ahogy azt jobboldali kritikusai mondják, olykor ellent­mondásos következményekhez, például a hanyatló és a bűnözés által uralt lakótelepeket hagyatékul hátra hagyó társadalmi manipulációhoz vezetett." Szerinte a „közösségi regenerációban" központi szerepe van az állami-lokális partnerségeken keresztül megvalósuló „bűnmegelőzésnek és a bűnözéstől való félelem visszaszorításának", s kiáll a „betört abla­kok" jog és rend mitológiája mellett: „A kriminológia legfigyelemreméltóbb új felfedezéseinek [sic] egyike az, hogy a köznapi élet hangnemének hanyatlása közvetlen kapcsolatban áll a bűnözéssel… A rendellenes viselkedés azt üzeni az állampolgároknak, hogy a terület nem biztonsá-gos."25 De Giddens következetesen elkerüli a mérleg büntetés oldalát: A Harmadik Út egyetlen szóval sem említi a börtönt, és bagatellizálja az igazságszolgáltatás bekeményítését valamint a börtön boom-ot, melyek mindenhol követték az általa sürgetett gazdasági deregulációt és jóléti megszorításokat. Ez a negligálás különösen feltűnő Nagy-Britannia esetében, mivel Anglia és Wales bebörtönzési aránya az 1992. évi 88 börtönlakó/100.000 lakosról 2004-re 142/100.000-re ugrott, miközben a bűnözés csökkent, vagyis Anthony Blaire elnökölte végig az ország történetének legnagyobb elítéltállomány-növekedését (ami korrelál az Atlanti óceán túlpartján működő, „Harmadik Út" társszponzor, Clinton hőstettével).

Hasonlóképpen siklanak el a büntető intézményeknek a társadalmi bizonytalanság kormányzatában betöltött központi szerepe fölött a neo­liberalizmus eminens kritikusainak munkái. Például David Harvey-nak A neoliberalizmus rövid történetében a „neoliberális államról" adott részletes jellemzése elképesztő pontossággal világítja meg a büntetés tradicionális politikai gazdaságtanának kérlelhetetlen korlátait, melyek lebontását a könyv is szorgalmazza. Harvey szerint a neoliberalizmus célja a piaci tranzakciók hatókörének maximalizálása „a dereguláción, a privatizáción és az államnak a szociális ellátás számos területéről való visszavonulá­sán keresztül". Miként a kapitalizmus korábbi szakaszaiban, a Leviatán feladata „a profitábilis tőkeakkumuláció feltételeinek elősegítése mind a hazai, mind a külföldi tőke számára", de ez most a büntetés-végre­hajtás expanziójába transzformálódik: „A neoliberális állam kényszerítő törvénykezéshez és rendfenntartási taktikákhoz (például sztrájkellenes intézkedésekhez) fog folyamodni annak érdekében, hogy megossza vagy elnyomja a vállalati hatalommal szembeni ellenállás kollektív formáit… Az állam kényszerítő keze a vállalati érdekek védelmében, és amennyi­ben szükséges, az ellenállás elnyomása érdekében nyúlik ki. Ezek egyike sem tűnik összeegyeztethetőnek a neoliberális teóriával."26

Mivel alig néhány szóban említi a börtönt, és egy szót sem szentel a feltételekhez kötött ellátásoknak, Harvey-nak a neoliberalizmus fel­emelkedéséről szóló beszámolója fájdalmasan foghíjas. A neoliberális államról szóló elmélete meglepően korlátoltnak bizonyul, egyrészt mert továbbra is a hatalom elnyomó koncepciójához kötődik, ahelyett, hogy a büntetés-végrehajtás sokféle funkcióját a termelés expanzív kategóriáján keresztül értelmezné. Azáltal, hogy a büntetés-végrehajtási intézmé­nyeket a kényszerítés rubrikájába sorolja, figyelmen kívül hagyja a jog érvényesítésének expresszív funkcióját és az abból következő kézzel­fogható hatásokat, melyek elősegítik a közvélemény és a közbeszéd kategóriáinak kontrollját, kollektív érzelmeket táplálnak, kihangsúlyozzák a szembeszökő társadalmi határokat és aktiválják a kormányzati bürok­ráciát a társadalmi kötelékek és stratégiák befolyásolása érdekében. Továbbá, Harvey úgy jellemzi ezt az elnyomást, hogy a vállalati rend ellenfelei és „a deviáns belső mozgalmak" ellen irányul, melyek veszé­lyeztetik a magántulajdon és a profit hegemóniáját (mint pl. a Waco-i dávidista szekta vagy az 1991-es Los Angeles-i zavargások résztvevői és az antiglobalista aktivisták, akik 1999-ben megrengették a Seattle-i G-8 csúcsot)27 . Valójában azonban a poszt-fordista éra büntetés-végrehajtá­sának elsődleges célcsoportjai a dualizálódó metropolisz magára hagyott, lepusztult kerületeiben koncentrálódó proletariátus ingatag részei, azok, akiket szigorú prés alatt tart a mindennapi megélhetés, és meglehetősen kicsi kapacitásuk vagy figyelmük van a vállalati rend elleni harcra.

Harmadszor, A társadalmi igazságosság és a város szerzője szerint az állam csak akkor avatkozik be erőszakkal, ha a neoliberális rend széthul­lik, a gazdasági tranzakciók helyreállítása, a pénzt fenyegető kihívások elhárítása és a társadalmi krízis feloldása érdekében. Ezzel ellentétben A szegények büntetése azt állítja, hogy az állam jelenlegi büntető aktivi­tása – mely az Egyesült Államokban őrületes börtönétvágyba, Nyugat-­Európában pedig rendőri hiperaktivitásba csapott át – a neoliberalizmus permanens és rutinszerű jellegzetessége. Valójában nem a gazdasági kudarc, hanem a gazdasági siker az, ami a rendőrség, a bíróságok és a börtön agresszív alkalmazását igényli a társadalmi és fizikai tér alsóbb rétegeiben. És a „törvény és rend" körhinta gyors fordulói nem az állam gyengeségének, hanem éppen az állami szuverenitás megerősödé­sének jelei. Harvey megjegyzi, hogy a jóléti állam visszaszorulása „a lakosság egyre növekvő tömegeit teszi ki a szegénységnek" és hogy „a szociális biztonsági hálót a puszta minimumra redukálják egy az egyéni felelősséget hangsúlyozó rendszer érdekében, s túl gyakran okolják az áldozatokat."28 Nem veszi azonban észre, hogy pontosan ezek – a gazdasági dereguláció és a jóléti megszorítások által okozott szokásos zavarok – azok, amiket a megnövekedett büntető apparátus, karöltve a kontrolláló feltételes ellátásokkal, menedzsel. Ehelyett Harvey a „börtön­gazdasági komplexum" mumusát idézi, azt sugallva, hogy a bebörtönzés a kapitalista profithajhászás és akkumuláció egyik fő pillére, noha ez egy fegyelmezési eszköz, a közpénzeket elfolyató hatalmas csatorna és elképesztő béklyó a gazdaságon.

Végül, negyedrészt, a kényszer és a rend helyreállításának neokonzervatív hangsúlyát Harvey a neoliberalizmus krónikus instabilitására s funkcionális kudarcaira adott ideiglenes megoldásként láttatja. Én azt gondolom, hogy az autoriter moralizmus a neoliberális állam integráns al­kotóeleme, legalábbis amikor a polarizálódó osztálystruktúra alsóbb körei felé fordul. Miként Garland, Harvey is művi úton kényszerül dichotomizálni a neoliberalizmust és a neokonzervativizmust annak érdekében, hogy magyarázni tudja az állam szegények fölötti felügyeleti hatóságának megerősödését. Szűk neoliberalizmus-definíciója megkettőzi ideológi­áját és megcsonkítja szociológiáját. Ahhoz, hogy világosan megértsük a büntetés-végrehajtás ezredfordulón történt paternalista átalakulását, feltétlenül ki kell kecmeregnünk a bűnözés és büntetés csapdából, és egyszer s mindenkorra le kell számolnunk Louis Althusser szellemével, akinek a Leviatánra és az ideológiai és elnyomó apparátusok nyers dualitására vonatkozó instrumentalista koncepciója megbénítja a neoli­berális korszak államának történeti antropológiáját. Bourdieu nyomán a bürokratikus mező belső komplexitásából és dinamikus újjáalakításából kell kiindulnunk – valamint a büntetés-végrehajtás szimbolikus struktú­ráinak teremtő erejéből – annak érdekében, hogy feltérképezzük a piac és a morális fegyelem kusza hálózatait a gazdaság, a jóléti ellátások és az igazságszolgáltatás szféráiban.29

Az 1920-as évek eugenetikai intézkedéseit, az 1930-as évek kötelező munkatáborait és az 1990-es angliai és amerikai, feltételekhez kötött ellátások sémáit összehasonlító elemzésében Desmond King kimu­tatta, hogy a „nem-liberális szociálpolitikák", melyek az állampolgárok viselkedésének erőszakos befolyásolását célozzák, „immanens részei a liberális demokrata politikáknak" és tükrözik azok belső ellentmon-dásait.30 Annak ellenére, hogy sértik az egyenlőség és a személyes szabadság alapeszméit, ilyen programok időről-időre zajlanak, mivel káosz idején ideális eszközt jelentenek a társadalmi tag-lét korlátainak kihangsúlyozására és megerősítésére. Fürge eszközök ezek az állami elitek kezében a fenyegető körülmények megfékezésére, és a magára hagyott, deviáns rétegek ellen irányuló közharag lecsendesítését célzó új keletű elszántságának kommunikálására; illetve széthintik a másság koncepcióit, melyek megtestesítik a társadalmi rendet összetartó szimbo­likus ellentéteket. A restriktív munkalétet az expanzív börtönléttel párosító szociális bizonytalanság neoliberális államának felemelkedése kapcsán azonban nem pusztán az állami politikák nem-liberálisak, hanem maga a struktúra. A fordista-keynesista rend felbomlását követő, szegények ellen irányuló amerikai büntetőpolitikák megjelenését és működését, valamint a fekete gettó belső robbanásait vizsgálva kiderül, hogy a neoliberalizmus nem az állam visszavonulását, hanem a kentaur állam felemelkedését hozza magával, mely liberális fölül, paternalista alul, vagyis radikálisan különböző arcokat mutat a társadalmi hierarchia két végén: vonzó és gondoskodó arcot a közép- és felső osztály, ijesztő és fenyegető grimaszt az alsó osztály felé.

Zárásként érdemes hangsúlyozni, hogy a liberális paternalista, Janus arcú Leviatán felépítése nem a mindentudó irányítók boszorkánykonyhá­jában kiterveltek szerint ment. Az ezredforduló városi marginalitásának megregulázására irányuló büntető elnyomás általános alkalmazhatósága egy durva post-hoc összefüggés, mely három, egymástól független intéz­kedési terület – az alacsony képzettségű munkaerő piaca, a segélyezé­sek és az igazságszolgáltatás csomópontjában jelen volt kezdeti politikai szándékok, az időközbeni bürokratikus kiigazítások, véletlenszerű politi­kai próbálkozások és a választói profithajhászás – keverékeként született meg. A fenti három terület állami programjainak egymást kiegészítő jellege és összekapcsolódása részben tervezett, részben következmé­nyes jelenség, melyet egymással összefüggő lehetőségeik kezelésének praktikus igénye, a morális behaviorizmus lencséin keresztül való közös formálásuk és a rutinszerű működésüket jelentősen befolyásoló közös faji-etnikai részrehajlásuk hívott életre, miközben a hipergettó (szub)proletár feketéi testesítik meg a piaci dereguláció, a jóléti megszorítások és a büntetés-végrehajtás penetrációjának találkozása által kifejtett hatások maximumpontját.

Akármik is voltak felerősödésük körülményei, az kétségtelen, hogy a jóléti szárny fösvénységének és a büntető szárny nagyigényűségének a moralizmus irányítása alatt történt összekapcsolódása megváltoztatta a bürokratikus mező képét, méghozzá a demokratikus ideálok szempont­jából rendkívül káros módon.31 Mivel mindkettő ugyanazokra a marginális populációkra és területekre irányul, az elrettentő feltételes ellátások és a neutralizálódó börtön az osztály- és etnikai rétegek spektrumában az állampolgári lét nagymértékben eltérő profiljait és tapasztalatait erő­síti meg. Nem egyszerűen áthágják az állam általi egyenlő bánásmód alapelvét és rutinszerűen megnyirbálják a nélkülözők egyéni szabadsá­gait. A személyes felelősséget megkövetelő, nem önkéntes programok erőszakos alkalmazásával, illetve az ezek támogatásához szükséges intézményes állami segítség szimultán visszavonásával és az államnak saját szociális és gazdasági feladataiból való kivonulásával aláássák a kormányzottak közti konszenzust. Elnyomják továbbá az érdemtelen­ség levakarhatatlan címkéjét viselő jóléti ellátottakat és elítélteket adó proletariátus renitens csoportjait. Röviden, a szegénység büntetése az osztályvonalak mentén darabokra szabdalja az állampolgári létet, az alsó rétegekből kiszippantja az állampolgári bizalmat és degradálja a köztársaság ideáját. Végül, a társadalmi bizonytalanság új államának megteremtése bizonyítéka annak, hogy a neoliberalizmus korrodálja a demokráciát.

 

(Fordította:Farkas Gabriella)

Jegyzetek

1 Ez a cikk A szegények büntetése: a szociális bizonytalanság neoliberális kormányzata (Durham and London, Duke University Press, „Politika, Történelem és Kultúra" sorozat, – kiadás alatt) c. könyvem „elméleti utószavának" módosított és rövidített változata. A könyv érvelési íve négy lépésben bontakozik ki: az 1. rész bemutatja az amerikai szociális állam hanyatlását és gyötrelmeit, melyek a védelmet adó jólétnek a büntető jellegű munkaléttel való helyettesítésében kulminálódtak 1996-ban; a 2. rész a büntető állam növekedésének és nagysze­rűségének módozatait mutatja be 1973-tól napjainkig; a 3. rész megmagyarázza, hogy a büntető aktivitás miért két „kiemelt célpontra", az összeomló fekete gettóra és a kóbor nemi erőszak-elkövetőre irányul; a 4. rész pedig nyomon követi a szo­ciális bizonytalanság új, nyugat-európai politikáinak aktuális elhajlásait, azzal a céllal, hogy bemutassa az új „törvény és rend" logika kritikáját, a büntetőpolitikai csapdából való szabadulás módjait, a neoliberális állam megkülönböztet jegyeit és feladatait.

2 Pierre Bourdieu: Rethinking the State: On the Genesis and Structure of the Bureaucratic Field. Sociological Theory 12, no. 1. March 1994 [1993], 1-19, illetve: The Abdication of the State. In Pierre Bourdieu et al.: The Weight of the World. Cambridge, Polity Press, [1993] 1999, 181-188.

3 Bourdieu: Rethinking the State., 4 és 9.

4 Iris Marion Young: „The Logic of Masculinist Protection: Reflections on the Current Security State", in: Marilyn Friedman (ed.): Women and Citizenship. New York, Oxford University Press, 2005, 16.

5 Frances Fox Piven and Richard A. Cloward: Regulating the Poor: The Functions of Public Welfare, new expanded ed. New York, Vintage, 1993, orig. 1971, xvi és másutt.

6 Ibid., xviii.

7 Ibid., 21. A büntetés XVI. századi expanzióját és aktivizálódását Piven és Cloward futólag említi (ibid, 20, 32. lábjegyzet).

8 Yeheskel Hasenfeld: People Processing Organizations: An Exchange Approach. American Sociological Review 37, no. 3. June 1972, 256-263.

9 Piven and Cloward: Regulating the Poor, 409.

10 Ibid., 424-25.

11 A faji-etnikai megosztottság katalizátor szerepét az államnak a fordista-keynesista társadalmi konszenzus félredobását és a fekete gettó összeomlását követő újjáépítésében részletesen elemzi Loïc Wacquant: Deadly Symbiosis: Race and the Rise of the Penal State. Cambridge, Polity Press, 2008).

12 Michel Foucault: Surveiller et punir. Naissance de la prison. Paris, Gallimard, 1975, trans. as Discipline and Punish. The Birth of the Prison. New York, Vintage, 1977. Az összes Foucault-fordítás a szerző munkája.

13 Ibid., F304-305/297-298).

14 Thomas Mathiesen: Prison on Trial: A Critical Assessment. London, Sage, 1990, 14.

15 Foucault: Discipline and Punish, F301/294.

16 Ibid., F134/131.

17 David Garland: The Culture of Control: Crime and Social Order in Contemporary Society. Chicago, University of Chicago Press, 2001, 139-147 és másutt.

18 Ibid., 109.

19 A politikai mezőnek a bürokratikus mezőtől való analitikus és történelmi külön­bözéséről és a hatalom mezejében elfoglalt helyükről lásd Loïc Wacquant (ed.): The Mystery of Ministry: Pierre Bourdieu and Democratic Politics. Cambridge, Polity Press, 2005, 6-7, 14-17 és 142-146.

20 Jock Young: The Exclusive Society: Social Exclusion, Crime and Difference in Late Modernity. London, Sage, 1999; Franklin Zimring, Gordon Hawkins and Sam Kamin: Punishment and Democracy: Three Strikes and You're Out in California. New York, Oxford University Press, 2001; Michael Tonry: Thinking about Crime: Sense and Sensibility in American Penal Culture. New York, Oxford University Press, 2004.

21 Garland: The Culture of Control, 165.

22 Garland: The Culture of Control, 165, kiemelés tőlem.

23 Loïc Wacquant: Les Prisons de la misére. Paris, Raisons d'agir Éditions, 1999; tr. Prisons of Poverty Minneapolis, University of Minnesota Press, 2008.

24 A fegyelmezésről szóló hatalmas (és változó színvonalú) irodalomból ld. Neil Fligstein elemzését: The Architecture of Markets. Princeton, Princeton University Press, 2001; John Campbell and Ove Pedersen (eds.): The Rise of Neoliberalism and Institutional Analysis. Princeton, University Press, 2001; Jean Comaroff and John L. Comaroff: Millennial Capitalism and the Culture of Neoliberalism. Durham and London, Duke University Press, 2001; Neil Brenner and Nik Theodore (eds.): Spaces of Neoliberalism: Urban Restructuring in North America and Western in Europe. New York, Wiley/Blackwell, 2002; Gérard Duménil and Dominique Lévy: Capital Resurgent: Roots of the Neoliberal Revolution. Cambridge, Harvard University Press, 2004.

25 Anthony Giddens: The Third Way: The Renewal of Social Democracy. Camb­ridge, Polity Press, 1999, 16, 78-79, és 87-88. [magyarul: A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása. Budapest, Agóra Marketing, 1999.]

26 David Harvey: A Brief History of Neoliberalism. New York, Oxford University Press, 2005, elsősorban 2-3. és 77.

27 Ibid., 83.

28 Ibid., 76.

29 Bourdieu: Rethinking the State, 15-16, and Loïc Wacquant: Symbolic Power and the Rule of the „State Nobility", in The Mystery of Ministry, 133-150.

30 Desmond King: In the Name of Liberalism: Illiberal Social Policy in the United States and Britain. New York, Oxford University Press, 1999, 26.

31 A demokrácia vonatkozó republikánus és liberális koncepciójáról ld. David Held: Models of Democracy. Stanford, University Press, 1996.