Marx jelentősége napjainkban, 150 évvel a Grundrisse megírása után – interjú Eric Hobsbawmmal

Eric Hobsbawm, korunk legnagyobb történészeinek egyike, élő legenda, a Birkbeck College (London University) elnöke és a New York-i New School of Social Research professzor emeritusa. Művei közül kiemelkedik a „hosszú XIX. századról" írott trilógiája: A forradalmak kora (1789-1848) (angolul 1962, magyarul először 1964); A tőke kora (1848-1874) (angolul 1975, magyarul 1978); A birodalmak kora (1875-1914) (angolul 1987, magyarul 2004), valamint A szélsőségek kora. A rövid huszadik század története (1914-1991) (angolul 1994, magyarul 1998).

Marcello Musto:

Professzor úr, két évtized telt el azóta, hogy 1989-ben, a rendszerváltozás után sokan – meglehetősen elhamarkodottan – úgy vélték, hogy Karl Marx hamarosan a feledés homályába vész, ehhez képest most a nagy gondolkodó ismét az érdeklődés középpontjába került. Miután elmélete megszabadult a Szovjetunióban rákényszerített instrumentum regni szerepétől és lerázhatta magáról a „marxizmus-leninizmus" béklyóját, az utóbbi években műveinek új kiadása révén nemcsak intellektuális érdeklődés övezi, hanem a szélesebb körű figyelem középpontjába is sikerült bekerülnie. Ezt bizonyítja például, hogy a Nouvel Observateur című francia folyóirat 2003-ban különszámot szentelt Karl Marxnak ezzel a címmel: Karl Marx – le penseur du troisiéme millénaire? (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?). Egy évvel később Németországban a ZDF televíziós társaság közvéleménykutatást rendezett arról, hogy a megkérdezettek szerint ki volt minden idők legjelentősebb német személyisége, és több mint ötszázezer válaszadó Marxot nevezte meg; a végső összesítésben a nagy gondolkodó harmadik lett, de első helyen végzett a „jelenkori fontosság" kategóriájában. Aztán 2005-ben a Der Spiegel címlapfotót közölt róla ezzel a felirattal: Ein Gespenst kehrt zurück (Egy kísértet visszatér), a BBC rádió 4-es csatornájának In Our Time (Korunk) című programjában a hallgatók a legjelentősebb filozófus címét Marxnak szavazták meg.

A közelmúltban ön egy beszélgetésben, melyet Jacques Attalival folytatott, azt mondta, hogy paradox módon „leginkább és mindenekelőtt a kapitalisták azok, akik újra felfedezik Marxot", s beszámolt megdöbbenéséről, amelyet az üzletember és liberális politikus Soros Györggyel folytatott egyik beszélgetése kapcsán érzett; Soros ugyanis ezt mondta önnek: „Mostanában Marxot olvasom, és rengeteg igazság van abban, ami mond". Bár e feltámadás körvonalai még gyengék és meglehetősen haloványak, de mi lehet vajon a kiváltó oka? Ön úgy látja, hogy a Marx munkássága iránti érdeklődés megmarad a specialisták és az értelmiség körében, hogy az egyetemi előadásokon majd mint a modern gondolkodás nagy klasszisát elemzik, akiről nem volna szabad megfeledkezni? Vagy elképzelhetőnek látja azt is, hogy ismét jelentkezik majd egyfajta új „igény Marxra" a politika oldaláról is?

Eric Hobsbawm:

Kétségtelenül tapasztalható a kapitalista világban az érdeklődés feltámadása Marx művei iránt, ez alól valószínűleg kivételt jelentenek az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott kelet-európai országok. Az érdeklődést minden bizonnyal előmozdította az a tény, hogy a Kommunista Párt kiáltványa kiadásának 150. évfordulója egybeesett egy különösen súlyos nemzetközi gazdasági válsággal, amely a szédítően gyorsan lezajlott szabadpiaci globalizáció korszakának kellős közepére érett be.

Marx százötven évvel korábban a „burzsoá társadalom" elemzése alapján körvonalazta, milyen lesz a XXI. század elejének világgazdasága. Cseppet sem meglepő, hogy intelligens tőkéseket – különösen a globalizált pénzügyi szektorban – lenyűgözte és lenyűgözi Marx, hiszen ők mindenkinél jobban, szükségszerűen átlátják a kapitalista gazdaság természetét és instabilitását, melynek feltételei között működnek. Az intellektuális baloldal ugyanakkor nem tudott mit kezdeni Marxszal. Egyfelől súlyosan demoralizálta, hogy a legtöbb észak-atlanti államban az 1980-as években megbukott a szociáldemokrata projekt, illetve hogy a nemzeti kormányok egymás után tértek át a szabadpiaci ideológiára, másfelől pedig alaposan lejáratta annak a politikai és gazdasági rendszernek az összeomlása, mely magát Marx és Lenin örökségének megvalósulásaként aposztrofálta. Az úgynevezett „új társadalmi mozgalmaknak", például a feminizmusnak, szintén nem volt logikus kapcsolódási pontja a kapitalizmusellenességgel (noha tagjai egyénenként adott esetben akár egyet is értettek volna ezzel). Más esetekben pedig az foglalkoztatta őket, miképpen tudják kétségbe vonni azt a hittételt, mely szerint az ember a természet ellenőrzését szakadatlanul és egyre szélesebb körben érvényesítheti: ez a meggyőződés jellemezte ugyanis korábban mind a kapitalizmust, mind a hagyományos szocializmust. Ezzel egyidejűleg az erősen megosztott és megfogyatkozott „proletariátus" elvesztette azt a hitét, hogy ő lesz a Marx által megfogalmazott társadalmi átalakulás történelmi végrehajtója. Az is tény, hogy 1968 óta a legjelentősebb radikális mozgalmak előszeretettel éltek a közvetlen akciók módszerével, és ezek nem szükségképpen alapultak elméleti elemzésen vagy megalapozott tudáson.

Persze, mindebből nem következik az, hogy Marxot a jövőben ne tekintenék nagy és klasszikus gondolkodónak, bár politikai okokból – különösen az olyan országokban, ahol korábban erős kommunista pártok léteztek, mint Franciaországban vagy Olaszországban – szenvedélyes intellektuális támadás indult Marx és a marxizmus ellen, ami csúcspontját az 1980-90-es években érte el. De ma már mutatkoznak annak jelei, hogy ez a korszak lecsengőben van.

Marcello Musto:

Marx egész életében éles elméjű és fáradhatatlan kutató volt, aki a maga korában mindenkinél jobban ismerte fel és elemezte a kapitalizmus világméretű fejlődési tendenciáit. Megértette, hogy a globalizált nemzetközi gazdaság inherensen adott a kapitalista termelési módban, és előre látta, hogy a globalizálódás folyamata nemcsak a liberális teoretikusok és politikusok által büszkén hangoztatott növekedést és prosperitást hozza majd magával, hanem véres konfliktusokat, súlyos gazdasági válságokat és nagyarányú társadalmi igazságtalanságot is. Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk a kelet-ázsiai pénzügyi válságnak, amely 1997 nyarán kezdődött, aztán 1999-2002-ben bekövetkezett az argentin gazdasági válság és, mindenekelőtt, az ingatlanhitel-válság, amely 2006-ban indult az Egyesült Államokban, és mostanra a II. világháború utáni időszak legnagyobb válságává terebélyesedett. Helyes-e tehát, ha azt mondjuk, hogy a Marx iránti érdeklődés feltámadása a kapitalista társadalom válságán alapul, illetve Marx azon a felülmúlhatatlan képességén, hogy magyarázatot tud adni korunk lényegi ellentmondásaira?

Eric Hobsbawm:

Az, hogy a baloldal politikáját a jövőben újra a marxi elemzés inspirálja-e, ahogyan az a régi szocialista és kommunista mozgalmakra jellemző volt, attól függ, mi történik majd a világkapitalizmussal. Ám ez nemcsak Marxot illetően érvényes, hanem a baloldalra mint koherens politikai ideológiára és célkitűzésre általában is. Ahogy helyesen megállapította, a Marxhoz való visszafordulás nagyban – én azt mondanám, főképp és elsősorban – a kapitalista társadalom jelenlegi válságán alapul, a kilátások sokkal biztatóbbak, mint az 1990-es években voltak. A jelenlegi pénzügyi világválság, amely nagyon könnyen fordulhat át az Egyesült Államokban mély gazdasági visszaesésbe, élesen rávilágít az ellenőrizetlen, globális szabadpiac elméletének bukására, és még az USA kormányát is arra készteti, hogy olyan állami lépések megtételét vegye fontolóra, amelyeket a harmincas évek óta nem alkalmazott. A politikai nyomás már érezhetően gyöngíti a neoliberális gazdaságpolitika talaján álló kormányzatok elkötelezettségét az ellenőrizetlen, korlátozatlan és szabályokat nem ismerő globalizáció iránt. Egyes esetekben (Kína például ilyen) a súlyos egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, melyeket a szabadpiaci gazdaságra való teljes körű átmenet termelt ki, máris jelentős problémákat vetettek fel a társadalmi stabilitást illetően, és kétségeket támasztanak még a magasabb kormánykörökben is.

Világos, hogy a „Marxhoz való visszatérés" lényegileg Marx kapitalizmuselemzésének újrafelfedezése lesz, illetve abban áll majd, hogy ezen elemzés újra elfoglalja az őt megillető helyét az emberiség történeti fejlődésében – beleértve mindenekelőtt a kapitalista fejlődés lényegi instabilitásával foglalkozó marxi elemzést, mely kimutatja az instabilitás öngerjesztő, periodikus gazdasági válságait, ezek politikai és társadalmi vetületét. Egyetlen marxista sem hihette egy percig sem, hogy – mint azt 1989-ben a neoliberális ideológusok állították – a liberális kapitalizmus most már örökre meggyökeresedett, hogy a történelem véget ért vagy azt, hogy bármely emberi viszonyrendszer valaha is örökkévaló és minden ellentmondástól mentes lehet.

Marcello Musto:

Egyetért-e ön azzal az állítással, hogyha – tegyük fel – a nemzetközi baloldal politikai és szellemi erői ma, az új évszázadban önvizsgálatot tartva, arra a következtetésre jutnának, hogy a szocializmus tapasztalatait figyelembe véve meg kell tagadniuk Marx eszméit, akkor a napjaink valóságának vizsgálatához és átalakításához szükséges alapvető vezérelvüket vesztenék el?

Eric Hobsbawm:

A szocialisták nem tagadhatják meg Marx elméletét, hiszen a nagy filozófusnak azon meggyőződése, hogy a kapitalizmust egy másik társadalmi formációnak kell felváltania, nem reményen vagy akaraton alapult, hanem a történelem – és különösen a történelem kapitalista fázisának – komoly és alapos elemzésén nyugodott. Az a gyakorlati előrejelzése, hogy a kapitalizmus helyére egy társadalmilag irányított és tervszerű rendszernek kell lépnie, ma is helytállónak és ésszerűnek látszik, noha Marx ténylegesen alábecsülte a piac azon elemeit, melyek minden poszt-kapitalista rendszerben fennmaradnak. Mivel tudatosan kerülte a jövő fejleményeire vonatkozó spekulációkat, nem is tehető felelőssé a konkrét formákért, melyekben a „szocialista" gazdaságok testet öltöttek a „létező szocializmus" modelljében. Ami pedig a szocializmus céljait illeti, nem Marx volt az egyetlen gondolkodó, aki kizsákmányolás és elidegenedés nélküli társadalmat óhajtott volna, melyben minden ember teljes egészében felszínre hozhatja a benne rejlő képességeket, éppen csak annyi különbséggel, hogy ő mindenkinél erőteljesebben tudta megfogalmazni elképzeléseit. Szavai máig sem vesztették el inspiratív erejüket.

Ugyanakkor igaz, hogy Marx mindaddig nem térhet vissza a baloldal politikai megújítójaként, amíg él az a nézet, hogy műveit nem szabad kötelező, fajsúlyos politikai programokként értelmezni, vagy a világkapitalizmus mai, tényleges válsága leírásának tekinteni, hanem inkább történelmi segédanyagoknak kell tekinteni,, hogyan értelmezte ő a kapitalista fejlődés természetrajzát. Nem lehet és nem is szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Marx nem vitte végig eszméinek koherens és teljes kidolgozását, noha Engels és mások is kísérletet tettek arra, hogy Marx kézirataiból megszerkesszék, összeállítsák A tőke második és harmadik kötetét. Mint ahogyan a Grundrisse is mutatja, még egy befejezett, megírt A tőke is csak egy részét alkotta volna Marx saját, talán túlzottan is ambiciózus, eredeti tervének. Másrészt viszont, Marx nem térhet vissza a baloldalhoz, amíg az a jelenlegi tendencia érvényesül a radikális aktivisták körében, mely a kapitalizmusellenességet globalizmusellenességbe fordítja át. A globalizáció létezik, és hacsak az emberi társadalom össze nem omlik, visszafordíthatatlan valóság. Való igaz, hogy Marx ezt tényként kezelte, és lévén internacionalista, elvben üdvözölte is. Amit Marx kifogásolt, és amit nekünk is bírálnunk kell, az a kapitalizmus által teremtett globalizáció volt.

Marcello Musto:

Marxnak az új olvasók és kommentátorok körében legnagyobb érdeklődést kiváltó műve a Grundrisse. Ez a mű 1857 és 1858 között született, és mint ilyen, Marx politikai gazdaságtanra vonatkozó bírálatának ez az első vázlata, és egyúttal az első, A tőkéhez készített előtanulmány; számtalan megjegyzést tartalmaz olyan dolgokkal, jelenségekkel kapcsolatban, melyeket befejezetlen életművében sehol máshol nem fejt ki részletesen. Mivel magyarázza ön azt, hogy ezek a kéziratok mindmáig több vitát kavartak, mint bármely más műve annak ellenére, hogy mindössze azzal a szándékkal írta meg, hogy összegezze a politikai gazdaságtanra vonatkozó kritikájának alapelveit? Mi lehet az oka szűnni nem akaró vonzerejének?

Eric Hobsbawm:

Véleményem szerint a Grundrisse a marxista értelmiség köreiben két, egymással összefüggő okból váltott ki ilyen jelentős nemzetközi hatást. Egyfelől ezek a kéziratok gyakorlatilag ismeretlenek voltak az 1950-es évek előtt és, ahogyan ön fogalmazta, temérdek olyan megjegyzést, gondolatot tartalmaztak, melyeket Marx máshol nem említett, nem dolgozott ki. Nem képezték részét az ortodox marxizmus jórészt dogmatizált korpuszának a szovjet típusú szocializmusban, viszont a szovjet szocializmus nem tudta ezeket egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Ezért aztán azok a marxisták vették hasznát, akik az ortodoxiát akarták bírálni vagy a marxista elemzés perspektíváját akarták kitágítani, s ebben segítségükre volt egy olyan szöveg, melyet nehezen lehetett volna eretneknek vagy antimarxistának minősíteni. Ezért aztán az 1970-80-as kiadások (jóval a berlini fal leomlása előtt) további vitákat váltottak ki főképp azért, mert ezekben a kéziratokban Marx olyan súlyos kérdéseket vet fel, melyekkel nem foglalkozik A tőkében, így például azokkal a kérdésekkel, melyeket az ön által szerkesztett esszékötet előszavában említettem meg [Karl Marx's Grundrisse. Foundations of the Critique of Political Economy 150 Years Later, ed. Marcello Musto, London-New York, Routledge 2008].

Marcello Musto:

E könyvhöz, amely a Grundrisse születésének 150. évfordulója alkalmából készült és számos nemzetközi szakember tanulmányait fogja egybe, ön a fent említett előszóban többek között így fogalmaz: „Talán ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy visszatérjünk a Grundrisse tanulmányozásához, hiszen már nem nehezednek ránk sem a baloldali politika időleges megfontolásai, sem Nyikita Hruscsovnak Sztálint leleplező bejelentései, sem Mihail Gorbacsov bukása." Hogy e szöveg hallatlan értékére rámutasson, ön azt állította, hogy a Grundrisse olyan „elemzéseket és sejtéseket tartalmaz például a technikai fejlődésről, melyek révén Marx kapitalizmuselemzése túlemelik a tizenkilencedik századon, s átnyúlik egy olyan társadalom korszakába, amelyben a termeléshez már nem szükséges a tömegek munkaereje, azaz az automatizmus és a megnövekedett szabadidő korszakába, illetve eljut az új körülmények hatására megváltozott elidegenedés alakváltozásainak felvetéséhez. Ez az egyetlen olyan szöveg, mely túlmegy A német ideológiában Marx által felvázolt kommunista jövő vázlatos bemutatásán. Egyszóval, joggal jellemezhető úgy, hogy ez a mű Marx szellemi zenitjének gondolatait foglalja egybe." Ennek fényében tehát milyen eredménnyel járhat ön szerint a Grundrisse újraolvasása?

Eric Hobsbawm:

Jó, ha tucatnyi szerkesztő és fordító akad ma, akik teljességében ismerik ezt a terjedelmes és legendásan bonyolult, óriási mennyiségű szöveget. De egy újraolvasás, illetve inkább egy figyelmes, alapos olvasás hozzásegíthet minket ahhoz, hogy újraértelmezzük Marxot: hogy meg tudjuk különböztetni Marx kapitalizmuselemzésében az általánost attól, ami a tizenkilencedik század közepének „burzsoá társadalmára" volt jellemző. Azt persze nem jósolhatjuk meg, milyen konklúziók lehetségesek és valószínűek ezen elemzés eredményeképpen, legfeljebb azt, hogy minden bizonnyal nem kíséri majd őket egyhangú fogadtatás.

Marcello Musto:

Befejezésül engedjen meg egy kérdést. Miért fontos ma ön szerint az, hogy Marxot olvassuk?

Eirc Hobsbawm:

Akit érdekelnek az eszmék, legyen egyetemi hallgató vagy érdeklődő ember, az egyértelműen látja, hogy Marx ma is, a jövőben is a tizenkilencedik század egyik legjelentősebb filozófiai elméje és közgazdasági elemzője és – legkitűnőbb munkáiban – a szenvedélyes prózaírás mestere. Marxot továbbá azért is fontos olvasni, mert mai világunkat nem lehet megérteni anélkül, hogy tudnánk, ennek a férfiúnak az írásai milyen jelentős hatást gyakoroltak a huszadik századra. És végül azért kell őt olvasni, mert – mint ő maga írta – ha nem értjük a világot, akkor nem tudjuk hatékonyan megváltoztatni, és Marx a legkitűnőbb idegenvezetőnk a világ megismerésében és a megoldandó problémáink felismerésében.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az interjú az Alternatives International című honlapon jelent meg: 2008. szeptember 16-án.

A Grundrisse terjesztése és fogadtatásavilágszerte. Fejezet a marxizmus történetéből

A szerző Marx Grundrisséjének keletkezéstörténetét járja körül, elemezve e mű helyét Marx szellemi fejlődésében és A tőkére gyakorolt jelentős hatását.

1858-1953: száz év magány

Amikor 1858-ban Marx befejezte a Grundrisse írását, és  nekilátott A politikai gazdaságtan bírálatához (Zur kritik der politischen Ökonomie) című műve kidolgozásának, akkor a korábbiból egyes részeket átvett ebbe az újabb művébe, de aztán soha többé nem nyúlt hozzá. Tény, hogy az 1861-1863 közötti időszakban született kéziratokat leszámítva, A tőke előkészítő tanulmányaiban egyetlen alkalommal sem hivatkozik a Grundrissére, pedig bevett szokása volt, hogy korábbi műveire utal, sőt, hogy teljes szövegrészeket változatlanul átemel újabb írásaiba. A Grundrisse azokkal a vázlatokkal hevert együtt, melyeket a szerző nem szándékozott hasznosítani, mivel olyan specifikus problémák elemzésébe merült bele, melyekkel e vázlatok nem foglalkoztak.

Teljességgel biztosan nem állíthatjuk, hogy Friedrich Engels sem olvasta soha a Grundrissét, de azt igen, hogy ennek meglehetősen nagy a valószínűsége. Köztudott, hogy Marxnak A tőke első kötetét sikerült csak befejeznie, és a második, illetve a harmadik kötet félbehagyott kéziratait Engels válogatta és rendezte kiadásra. E válogatás során Engels minden bizonnyal több tucatnyi, A tőke előtanulmányaként született jegyzetfüzetet nézett át, és így joggal feltételezhetjük, hogy miközben a kézirathegyekben rendet kívánt teremteni, a Grundrissét is átlapozta és nyílván arra következtetésre jutott, hogy A tőke egy korai változata – még az 1859-ben írott A politikai gazdaságtan bírálatához című mű megszületése előtti -, vagyis hogy nem veheti hasznát a kötetek összeállításában. Ráadásul Engels soha nem tett említést a Grundrisséről, sem A tőke általa sajtó alá rendezett két kötetéhez írott előszavában, sem kiterjedt levelezésében.

Engels halála után Marx eredeti kéziratainak java Berlinbe, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) archívumába került, ahol az elképzelhető legnagyobb mellőzésben részesültek. A párton belül dúló politikai csatározások útját állták annak, hogy Marx hagyatékának számos, jelentős darabja megjelenhessen; mi több, a kéziratok szétszóródtak, és ez a helyzet eredményezte, hogy műveinek teljes kiadása olyan hosszú ideig váratott magára. Még azzal sem törődött senki, hogy Marx intellektuális örökségéről részletes, alapos leltárt készítsen, és ez vezetett aztán ahhoz, hogy a Grundrisse a többi kézirat között lappangott.

Ebben az időszakban mindössze egy részlete látott napvilágot, és ez a „Bevezetés" volt, melyet Karl Kautsky 1903-ban a Die Neue Zeit hasábjain adott közre egy rövidke jegyzet kíséretében, mely szerint „a vázlattöredék" 1857. augusztus 23-án készült. Mivel Kautsky úgy vélte, a szöveget Marx fő művéhez bevezetőként írta, ezért az Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie (Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához) címet adta neki, és kijelentette, hogy „töredékes jellege ellenére" a szöveg „számtalan új megközelítést kínál" (Marx, 1903: 710, n. 1). A publikáció jelentős visszhangot keltett: hamarosan napvilágot látott a francia (1903) és az angol nyelvű (1904) fordítás is, és hamarosan még szélesebb körben vált ismertté, amikor Kautsky 1907-ben A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című Marx- mű függelékeként megjelentette. Az első fordításokat továbbiak követték, így például 1922-ben oroszul, 1926-ban japán nyelven, 1927-ben görögül és 1930-ban kínaiul is megjelent; végül ez lett az egész marxi elmélet egyik legtöbbet hivatkozott és legtöbbször értelmezett darabja.

A szerencse rámosolygott a „Bevezetés"-re, ám a Grundrisse egészében az  ismeretlenség homályába merült hosszú időre. Alig hihető, hogy Kautsky a „Bevezetés" felfedezésekor nem bukkant volna rá az egész kéziratra, de erre egyetlen esetben sem utalt. És egy kicsivel később, 1905 és 1910 között, amikor elhatározta, hogy közreadja Marx néhány korábban ismeretlen művét, elsődlegesen az 1861-1863 között írott munkákra koncentrált, melyeknek az Értéktöbblet-elméletek címet adta.

A Grundrisse felfedezésére végül 1923-ban került sor; David Rjanazov, a moszkvai Marx-Engels Intézet (MEI) igazgatója és a Marx Engels Gasamtausgabe (MEGA), azaz Marx és Engels összes művei kiadásának felelős szerkesztője bukkant rá a kéziratok között. Miután a hagyatékot Berlinben áttanulmányozta, jelentésében beszámolt a moszkvai Szocialista Akadémiának a Grundrisse létezéséről, Marx és Engels irodalmi hagyatékáról:

„Marx iratai között újabb nyolc jegyzetfüzetet találtam, melyek közgazdasági tanulmányokat tartalmaznak… A kéziratok valószínűleg az 1850-es évek közepén íródtak, és Marx művének [A tőke] első vázlatát tartalmazza, melynek a szerző még nem adott címet ekkoriban; ez ugyanakkor A politikai gazdaságtan bírálatához című mű első változatának [is] tekinthető."1 (Rjazanov, 1925: 393-394)

„Az egyik jegyzetfüzetben" – folytatja Rjazanov – „Kautsky megtalálta A politikai gazdaságtan bírálatához című mű «Bevezetését» „- és úgy véli, hogy A tőke előtanulmányainak kéziratai „kiemelkedő jelentőséggel bírnak abból a szempontból, hogy rávilágítanak Marx intellektuális fejlődésének történetére és jellemző kutatási és munkamódszerére" (Rjazanov, 1925: 394).

A MEGA kiadásáról a MEI, a frankfurti Társadalomkutató Intézet és a Német Szociáldemokrata Párt (mely még ekkor is a Marx – Engels hagyaték őrzője volt) által kötött megállapodás értelmében több más kiadatlan írással együtt a Grundrisséről is fényképmásolat készült, és ezt a moszkvai szakértők kezdték tanulmányozni. 1925 és 1927 között a MEI munkatársa, Pavel Veller katalógusba vette A tőke összes előkészítő tanulmányát, melyek sorában az első éppen a Grundrisse volt. 1931-re elkészült a teljes mű desifrírozása és gépelése, és 1933-ban oroszul megjelent egy része is „A pénzről szóló fejezet" címmel, melyet két évvel később németül is kiadtak. Végül 1936-ban a Marx-Engels-Lenin Intézet (MELI, a MEI utódintézménye) a Grundrisse szövegét tartalmazó nyolc jegyzetfüzetből hatot megszerzett, s ezzel lehetővé vált a felmerült szerkesztői problémák megoldása is.

1939-ben Marx jelentős kéziratai közül utolsóként végül megjelent Moszkvában életének egyik legtermékenyebb korszakából való, terjedelmes műve Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857-1858 címmel, melyet Pavel Veller adott a kéziratnak. Két évvel később napvilágot látott egy függelék (Anhang) is, melyben Marxnak az 1850-1851-ben Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás elvei című művéhez írott kommentárjai, Bastiat és Carey nézeteinek bírálata, a Grundrisséhez készített saját kezű tartalomjegyzéke, továbbá az 1859-es A politikai gazdaságtan bírálatához készített előtanulmányainak szövege (az ún. Urtext) szerepelt. Az 1939-es kiadásban a MELI bevezetője rávilágított a szöveg kivételes jelentőségére: „…az 1857-1858-ban írott kézirat, mely teljességében ebben a kötetben lát először napvilágot, Marx közgazdasági műveinek sorában meghatározó fejlődési fokot jelentett" (Marx-Engels-Lenin-Institut 1939: VII).

Bár a szerkesztői alapelvek és a kiadvány formája megegyezett a MEGA köteteiével, a Grundrisse mégsem került be a kötetek sorába, hanem önálló kiadványként jelent meg. Mi több, a második világháború közelsége hatással volt a mű további sorsára: gyakorlatilag az ismeretlenség homálya fedte. Az első kiadás háromezer példánya hamarosan rendkívüli ritkasággá változott, és csak néhány példány került ki a Szovjetunióból. A Grundrisse az 1928 és 1947 között megjelent Szocsinénija – Marx és Engels műveinek első orosz nyelvű gyűjteményes kiadása – kötetei között nem szerepelt, az első német nyelvű kiadásra pedig csak 1953-ban került sor. Míg egyfelől megdöbbentő, hogy egy olyan szöveg, mint a Grundrisse, egyáltalán megjelenhetett a sztálini korszakban, hiszen az akkoriban vitathatatlannak tekintett dialmat – a szovjet típusú „dialektikus-materializmus" – kánonjaihoz képest eretnekségeket tartalmazott, másfelől azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkoriban ez volt a legjelentősebb olyan Marx-szöveg, amely Németországban ismeretlen volt. Amikor végül Kelet-Berlinben harmincezer példányban megjelent, a kiadás a Karl Marx Jahr, a Marx-évforduló (a szerző születésének százharmincötödik és halálának hetvenedik éve) egyik ünnepi eseménye lett.

Így esett, hogy az 1857-1858-ban írott Grundrisse világszerte csak 1953-tól, száz év magányt követően olvasható.

Világszerte ötszázezer példányban hozzáférhető a könyv

Annak ellenére, hogy ennek a jelentős, A tőke előtt íródott új kéziratnak számottevő visszhangja volt, illetve hogy milyen kiemelkedő elméleti értéknek tekintik világszerte, a Grundrisse további fordításai meglehetősen sokat várattak magukra.

A „Bevezetés" mellett egy másik kivonat – „A tőkés termelést megelőző formák"-  keltett először érdeklődést.  Ezt a szöveget 1939-ben fordították oroszra, aztán 1947-1948-ban oroszból japánra. Ezt követően ennek a részletnek az önálló kiadása német nyelven, illetve angol nyelvű fordítása végre meghozta a szélesebb körű ismertséget: a német kiadás 1952-ben jelent meg a Kleine Bücherei des Marxismus-Leninismus (Kis marxista-leninista könyvtár) című sorozat részeként, s ez szolgált alapul a magyar és az olasz fordítás elkészítéséhez ( magyarul 1953-ban, olaszul pedig 1954-ben); az angol nyelvű kiadás pedig, mely 1964-ben készült el, lehetővé tette a mű megismerését az angol nyelvű olvasóközönség számára és az argentinai (1966) és spanyolországi (1967) megjelenés révén elérhetővé vált a spanyol nyelvű olvasók számára is. Eric Hobsbawm, az angol nyelvű kiadás szerkesztője, a marxi szöveg elé bevezetőt írt, amelyben kiemelte a mű jelentőségét: A tőkést termelést megelőző formák – írja – „jelentették Marx legszisztematikusabb kísérletét a történelmi evolúció problémájának megragadására", és „kétségek nélkül megállapíthatjuk, hogy minden olyan marxista történeti elemzés, mely figyelmen kívül hagyja [ezt a művet], ezen írás fényében újragondolandó" (Hobsbawm 1964: 10). Világszerte egyre több társadalomtudós látott hozzá a szöveg értelmezéséhez, mely számos újabb nyelveken jelent meg, és mindenhol jelentős történelmi és elméleti vitákat eredményezett.

A Grundrisse teljes szövegének fordításaira az 1950-es évek végétől került sor; a mű lassan, de feltartóztathatatlanul beszivárgott a köztudatba, és ez végső soron elvezetett Marx életművének alaposabb és bizonyos tekintetben a korábbiaktól eltérő megítéléséhez. A mű legkiválóbb értelmezői az eredeti, német nyelvű szöveggel küzdöttek meg, de szélesebb körű tanulmányozására – mind a németül nem olvasó társadalomtudósok, mind pedig különösen a politikai aktivisták és az egyetemi hallgatók körében – azt követően került sor, hogy a nemzeti nyelvű fordítások is napvilágot láttak.

Az első fordítások Keleten jelentek meg: Japánban (1958-1965), illetve Kínában (1962-1978). Az orosz nyelvű kiadásra a Szovjetunióban csak 1968-1969-ben került sor; ekkor a Grundrisse a Szocsinenija (1955-1966) második, kibővített kiadásának pótköteteként szerepelt. Az, hogy a korábbi kiadásból ez a mű kimaradt, azzal a súlyos következménnyel járt, hogy ugyancsak kimaradt az 1956-1968 között megjelent Marx-Engels Werke (MEW) című sorozatból, mely a szovjet szövegválogatás alapján készült. A MEW – Marx és Engels műveinek legszélesebb körben használt kiadása, mely egyúttal a többi fordítás alapjául is szolgált – ilyenformán nem tartalmazta a Grundrisse szövegét egészen 1983-ig, amikor az összkiadás pótköteteként végül megjelent.

A Grundrisse az 1960-as évek végén kezdett elterjedni Nyugat-Európában is. Az első fordítás Franciaországban jelent meg (1967-1968), de ez meglehetősen gyenge minőségű szöveg volt, és 1980-ban újabb, immár hitelesebb fordítással kellett felváltani. Ezt az olasz kiadás követte 1968 és 1970 között, s kezdeményezője lényegileg – akárcsak Franciaországban – olyan kiadó volt, mely a kommunista párttól függetlenül működött.

A spanyol nyelvű kiadás az 1970-es években jelent meg. Ha eltekintünk a Kubában 1970-1971-ben kiadott spanyol változattól, mely a szövegnek meglehetősen gyenge fordítása volt, mivel a francia változat alapján készült, továbbá ha figyelembe vesszük, hogy a kubai kiadás kizárólag a szigetországban volt elérhető, akkor kijelenthetjük, hogy az első alkalmas spanyol fordítás Argentínában 1971 és 1976 között látott napvilágot. Ezt hamarosan követte újabb három, Spanyolországban, Argentínában és Mexikóban együttműködve készült újabb fordítás, s ezzel a Grundrisse fordításai között a spanyol nyelvűek szerepelnek a legnagyobb számban.

Az angol fordítást megelőzve először egy válogatás jelent meg 1971-ben, melynek szerkesztője, David McLellan, felcsigázta az olvasók várakozását: „ A Grundrisse jóval több, mint A tőkéhez készült vázlatos tanulmány" (McLellan 1971: 2); minden más marxi műnél inkább képes „Marx gondolatrendszerének szintézisét" nyújtani. „Bizonyos értelemben Marx mindegyik műve befejezetlen, de a legteljesebb közülük a Grundrisse" (McLellan 1971: 14-15). A teljes szöveg fordítása végül 1973-ban készült el, vagyis éppen húsz évvel a német nyelvű kiadás után. A fordító, Martin Nikolaus, ezt írta az előszóban: „Életrajzi és történelmi jelentőségén túl ezek [a Grundrisse szövegei] sok új anyaggal szolgálnak, és Marx teljes politikai-közgazdasági tervezete egyetlen létező vázlatának tekinthetjük… A Grundrisse Marx elméletének minden egyes korábbi, komoly interpretációját újragondolásra készteti és mérlegre teszi" (Nicolaus 1973: 7).

Az 1970-es évek a kelet-európai fordítások történetében is meghatározó jelentőségű évtizednek bizonyultak. Miután a Szovjetunióban a Grundrisse kiadása zöld utat kapott, már semmi nem állt útjában a „szatelit" országokban sem a fordításnak: Magyarországon 1972-ben, Csehszlovákiában 1971-1977-ben cseh nyelven, 1974-1975-ben szlovákul) és Romániában 1972-1974-ben, illetve Jugoszláviában 1979-ben került a könyv az olvasók kezébe. Ugyanebben az időszakban, nagyjából egy időben jelent meg két, egymással szemben álló dán kiadás. Az egyiket a Dán Kommunista Párt által támogatott könyvkiadó dobta piacra 1974-1978-ban, a másikat pedig az újbaloldalhoz közeli kiadó (1975-1977).

A nyolcvanas években a Grundrisse fordítása Iránban is megjelent (1985-1987), ahol is ez volt az első olyan perzsa nyelven kiadott Marx-mű, mely a szigorú szerkesztői-kiadói elveknek megfelelt. Ugyancsak ebben az évtizedben a könyv számos további európai nyelven is megjelent. A szlovén kiadás 1985-ben indult, a lengyel  és a finn pedig 1986-ban (az utóbbi szovjet támogatással).

A Szovjetunió felbomlása és az ún. „létező szocializmusnak" – valójában a marxi elmélet égbekiáltó megcsúfolásának – bukása után Marx írásainak kiadása egy időre szünetelt. Ugyanakkor azonban még azokban az években is, amikor a Marxot övező csendet csak azok törték meg, akik biztosak lehettek abban, hogy írásaik sorsa  a teljes mellőzés lesz, a Grundrisse újabb és újabb fordításai láttak napvilágot. A görög (1989-1992), a török (1999-2003), dél-koreai (2000) és a brazíliai (kiadását 2008-ra tervezik) megjelenések révén Marx e műve az elmúlt két évtizedben a legtöbb idegen nyelvre lefordított könyv lett.

Összegezve, a Grundrisse teljes szövegét eddig huszonkét nyelvre2 fordították le, összesen harminckét változatban. A részleges kiadásokat nem számítva eddig több mint ötszázezer példányban3 látott napvilágot – s ez az adat minden bizonnyal nagyon meglepné azt a férfiút, aki a Grundrissét a legnagyobb sietséggel csak azért írta, hogy összegezze azokat az eredményeket, melyekre  közgazdasági tanulmányai során addig jutott.

Olvasók és szövegelemzők

A Grundrisse recepciójának – akárcsak terjesztésének – történetére az jellemző, hogy meglepően későn kezdődött. Ennek döntő oka pedig, eltekintve azoktól a kitérőktől és fordulatoktól, melyek újrafelfedezését kísérték, magának a töredékesen és elnagyoltan felvázolt kéziratnak a komplexitása, mely olyannyira megnehezítette értelmezését, illetve idegen nyelvű változatainak elkészítését. Ebből a szempontból is figyelemre méltó az irányadó, tekintélyes tudós, Roman Rosdolsky alábbi megállapítása:

„1948-ban, amikor jó szerencsém lehetővé tette, hogy a nagyon nehezen megszerezhető könyv egyik példányát tanulmányozhassam…, az első perctől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy ez a mű alapvető szerepet játszik Marx elméletében. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy szokatlan formája bizonyos értelemben homályosnak mondható megfogalmazása kevéssé teszi alkalmassá arra, hogy széles olvasóközönséghez juthasson közel." (Rodolsky 1977: xi)

Ezek a megfontolások indították arra Rosdolskyt, hogy kísérletet tegyen a szöveg világos magyarázatára és kritikai vizsgálatára: az eredmény a Zur Entstehungsgesschichte des Marxischen 'Kapital'. Der Rohentwurf des 'Kapital' 1857-1858 (Marx: A tőke című művének létrejötte), amely 1968-ban Németországban jelent meg és mindmáig a Grundrissével foglalkozó első és legfontosabb monográfia. Ez a sok nyelvre lefordított munka bátorította Marx könyvének fordítóit és terjesztőit, és jelentős hatást gyakorolt a nyomában járó szövegelemzésekre is.

Ezerkilencszázhatvannyolc kiemelkedő dátumnak bizonyult a Grundrisse sorsát illetően. Rosdolsky könyvén kívül ebben az évben jelent meg a könyv első angol nyelvű elemzése is a New Left Review márciusi és áprilisi számában; ezt Martin Nicolaus írta „The Unknown Marx" címmel. Az esszének köszönhető a Grundrisse szélesebb körű megismertetése és annak az igénynek a megfogalmazása, hogy a teljes szöveg fordítása megkerülhetetlen. Időközben a Grundrisse Németországban és Olaszországban a diáklázadások néhány vezetőjét egyszerűen lenyűgözte; felvillanyozta őket a mű lapjain lépésről lépésre kibontakozó, radikális és gyújtó hatású mondandó. A vonzerő ellenállhatatlannak bizonyult különösen azon újbaloldaliak körében, akiknek feltett szándéka volt a marxizmus-leninizmus által meghonosított marxi interpretációval való szakítás.

Másrészt, Keleten is változtak az idők. Egy rövid, bevezető korszakot követően, amikor is a Grundrissét teljesen mellőzték vagy csak félénken közeledtek hozzá, gyökeres fordulat állt be Vitalij Vigodszkij bevezető tanulmányának megjelenésével – Isztorija odnogo velikogo otkrütija Karla Marxa (Egy nagyszabású felfedezés története: Hogyan írta Marx A tőkét), melyet 1965-ben publikált oroszul, 1967-ben pedig a Német Demokratikus Köztársaságban németül . Meghatározása szerint ez „zseniális mű", mely „a marxizmus »teremtő laboratóriumába« vezet be minket és lehetővé teszi számunkra, hogy lépésről lépésre nyomon kövessük azt a folyamatot, melynek során Marx kidolgozta közgazdasági elméletét" és melyhez ennélfogva szükségszerűen csak kellő óvatossággal lehet közelíteni (Vigodszkij 1974: 44).

A Grudrisse mindössze néhány év alatt kulcsfontosságú szöveg lett sok befolyásos marxista számára. A fentiekben már említetteken túl élénken foglalkoztatta a következő társadalomtudósokat: Walter Tuchscheerert a Német Demokratikus Köztársaságban, Alfred Schmidtet a Német Szövetségi köztársaságban, a magyarországi Budapesti Iskola tagjait, Lucien Sève-et Franciaországban, a japán Kijoaki Hiratát, a jugoszláv Gajo Petrovičot, az olasz Antonio Negrit, a lengyel Adam Schaffot és az ausztrál Allen Oakley-t. Általában megállapítható, hogy a Grundrisse olyan mű lett, mellyel minden komoly Marx-kutatónak meg kellett küzdenie. Sokféle hangsúlyeltolódással ugyan, de a Grundrisse magyarázói lényegében két csoportra bomlottak: egyfelől voltak azok, akik konceptuálisan egész, önmagában is érvényes, autonóm műnek tekintették, másrészt pedig azok, akik szerint csak A tőkét előkészítő egyik tanulmánynak tekintendő. A Grundrisséről folytatott ideológiai vita háttere – a vita alapjában arról folyt, hogy léteznek a marxi gondolatkört legitim és illegitim módon megközelítő interpretációk, melyeknek óriási politikai visszahatásuk van – kedvezett az inadekvát és mai szemmel nézve egészen komikus megközelítéseknek. A Grundrisse legbuzgóbb magyarázói között akadtak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy elméletileg ez fölötte áll A tőkének annak ellenére is, hogy az utóbbihoz még tízévnyi intenzív kutatás eredményeit használta fel a szerző. Hasonlóképp, a Grundrissét alábecsülő tudósok körében akadtak olyanok, akik szerint a mű lényegében semmi újdonsággal nem szolgál korábbi ismereteinkhez képest – leszámítva talán attól a néhány részlettől, melyek új megvilágításba helyezik Marxnak Hegelhez való viszonyát, illetve az elidegenedést taglaló jelentős fejezetektől eltekintve.

Nem pusztán eltérő olvasatok léteztek a Grundrissével kapcsolatban, de tapasztalható volt az a mellőzés is – ebben a tekintetben a legmegdöbbentőbb és legreprezentatívabb példával Louis Althusser szolgált. Még amikor kimondott szándéka volt, hogy Marx feltételezett elhallgatásait feltárja és hogy A tőkét úgy olvassa, hogy „láthatóvá váljanak a még rejtett gondolatmaradványok is" (Althusser and Balibar 1979: 32), megengedte magának azt a luxust, hogy a Grundrisse több száz oldalnyi, igazán szembeötlő szövegét félresöpörje, és Marx eszmerendszerét ifjúkori és érett korszakokra osztotta (amit később heves vitát váltott ki) úgy, hogy közben ügyet sem vetett az 1857-1858-ban keletkezett kéziratok tartalmára és jelentőségére.4

A hetvenes évek közepétől ugyanakkor a Grundrisse egyre több olvasót és szövegelemzőt ragadott meg. Ekkor látott napvilágot két jelentős kommentár, az egyik japán nyelven 1974-ben (Morita, Kiriro és Toshio Yamada, 1974), a másik németül 1978-ban (Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems, 1978), de számtalan egyéb elemzés is megjelent a műről. Sok társadalomtudós ezt a művet kulcsfontosságúnak tekintette Marx elméletének egyik leginkább vitatott problematikája szempontjából, nevezetesen a Hegelhez való szellemi viszonya kérdésében. Másokat egyenesen lenyűgöztek a töredékekben vázolt, profetikusnak minősíthető megállapítások a gépesítés és az automatizálás jövőjéről, és Japánban is úgy olvasták a Grundrissét, mint rendkívül aktuális, a modernitás megértéséhez közelebb vivő elemzést. Az 1980-as években láttak napvilágot az első, részletekbe menő tanulmányok Kínában, ahol a Grundrissét A tőke keletkezéstörténetébe illesztve elemezték, míg a Szovjetunióban egy gyűjteményes kötet jelent meg, melyben a tanulmányok kizárólag a Grundrissével foglalkoztak (Vv. Aa., 1987).

Az utóbbi években világszerte sok társadalomkutató merített ihletet abból, hogy Marx művei továbbra is magyarázatot adnak a kapitalista termelési mód sajátosságainak elemzéséhez (miközben persze bírálják is azokat) (ld. Musto, 2007). Ha ez az újjáéledt érdeklődés fennmarad és ha ezt a politika területén a marxi elmélet iránt mutatkozó igény kíséri, akkor kijelenthetjük, hogy a Grundrisse ismét bizonyíthatja jelentős figyelemfelkeltő hatását.

Mindenesetre addig, amíg remélhetőleg bekövetkezik az a helyzet, hogy „Marx elmélete az ismeretek, illetve az ezen ismeretek által irányított politikai gyakorlat élő forrása lesz" (Rosdolsky 1977: xiv), e sorok szerzője a Grudrisse világméretű megismertetésének és fogadtatásának fentebb vázolt történetét a  Marx előtti szerény tisztelgésnek szánta, továbbá kísérletnek, melyben megpróbálta rekonstruálni a marxizmus történetének egyik hiányzó fejezetét.

(Fordította: Baráth Katalin)

Függelék

 A Grundrisse fordításainak időrendi táblázata

1939-41

Az első német kiadás

1953

A második német kiadás

1958-65

A japán fordítás

1962-78

A kínai fordítás

1967-8

A francia fordítás

1968-9

Az orosz fordítás

1968-70

Az olasz fordítás

1970-1

A spanyol fordítás

1971-7

A cseh fordítás

1972

A magyar fordítás

1972-4

A roman fordítás

1973

Az angol fordítás

1974-5

A szlovák fordítás

1974-8

A dán fordítás

1979

A szerb és szerb-horvát fordítás

1985

A szlovén fordítás

1985-7

A perzsa fordítás

1986

A lengyel fordítás

1986

A finn fordítás

1989-92

A görög fordítás

1999-2003

A török fordítás

2000

A koreai fordítás

2008

A portugál fordítás

Jegyzetek

1 Az orosz nyelvű jelentés 1923-ban látott napvilágot.

2 Lásd az 1. függelékben közölt időrendi tábla agatait. A fentebb említett teljes kiadásokhoz hozzá kell tenni még a válogatásokat is, melyek svéd nyelven (Karl Marx, Grunddragen i kritiken av den politiska ekonomin, Stockholm: Zenit/R&S, 1971) és macedónul (Karl Marx, Osnovi na kritikata na političkata ekonomija [grub nafrlok]: 1857-1858, Skopje: Komunist, 1989) jelentek meg, továbbá a Bevezetés és A tőkés termelést megelőző formák című fejezetek fordításait is. Ez utóbbiak a vietnamitól a norvégig, az arabtól a hollandig, a hébertől a bolgárig számtalan nyelven láttak napvilágot.
 
3 Az adatot úgy számoltuk ki, hogy hozzáadtuk a szóban forgó országokban a tanulmány megírása idején nyomdában vagy kiadás alatt lévő példányokat is.
 
4 Lásd Lucien Sève, Penser avec Marx aujourd'hui, Paris: La Dispute, 2004, aki felidézi, hogy „egyes szövegrészek, mint például a Bevezetés kivételével […], Althusser sosem olvasta a Grundrissét a szó eredeti értelmében vett olvasással" (29. oldal). Gaston Bachelardnak az „episztemológiai törés" (coupure épistémologique) fogalmát átültetve, melyet Althusser maga is kölcsönvett és használt, Sève arról beszél, hogy „mesterséges bibliográfiai törés (coupure bibliographique)" keletkezett, „mely Marx érett elméletének geneziséről és következésképpen összefüggésrendszeréről szóló, messzemenőkig téves nézetekhez vezetett" (30. oldal).

Hivatkozások

Althusser, Louis and Balibar, Étienne (1979) Reading Capital, London: Verso.

Hobsbawm, Eric J. (1964) ‘Introduction', in Karl Marx, Pre-Capitalist Economic Formations, London: Lawrence & Wishart, pp. 9-65.

Marx, Karl (1903) ‘Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie', Die Neue Zeit, Year 21, vol. 1: 710-18, 741-5, and 772-81.

Marx-Engels-Lenin-Institut (1939), ‘Vorwort' (Foreword), in Karl Marx, Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf) 1857-1858, Moscow: Verlag für Fremdsprachige Literatur, pp. VII-XVI.

McLellan, David (1971) Marx's Grundrisse, London: Macmillan.

Morita, Kiriro and Toshio Yamada, Toshio (1974) Komentaru keizaigakuhihan'yoko (Commentaries on the Grundrisse), Tokyo: Nihonhyoronsha.

Musto, Marcello (2007) ‘The Rediscovery of Karl Marx', International Review of Social History, 52/3: 477-98.

Nicolaus, Martin (1973) ‘Foreword', in Marx, Karl Grundrisse, Harmondsworth: Penguin Books, pp. 7-63.

Projektgruppe Entwicklung des Marxschen Systems (1978) Grundrisse der Kritik der politischen Ökonomie (Rohentwurf). Kommentar (Outlines of the Critique of Political Economy. Rough Draft. Commentary), Hamburg: VSA.

Rosdolsky, Roman (1977) The Making of Marx's ‘Capital', vol. 1, London: Pluto Press.

Ryazanov, David (1925) ‘Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels' (A legfrissebb jelentések Karl Marx és Friedrich Engels irodalmi hagyatékáról), Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung, Year 11: 385-400.

Sève, Lucien (2004) Penser avec Marx aujourd'hui, Paris: La Dispute.

Vv. Aa. (1987) Pervonachal'ny variant ‘Kapitala'. Ekonomicheskie rukopisi K. Marksa 1857-1858 godov (The first version of Capital, K. Marx's Economic Manuscripts of 1857-1858), Moscow: Politizdat.

Vygodskii, Vitalii (1974) The Story of a Great Discovery: How Marx Wrote ‘Capital', Tunbridge Wells: Abacus Press.

A Kommunista Kiáltvány fogadtatása és népszerűsítése Olaszországban – A mű megszületésétől 1945-ig

Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma megint a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a művet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelhetjük, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is. Milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert?

1. Bevezető

Elméleti viták, illetve politikai események hatására a Marx művei iránt tanúsított érdeklődés mindig meglehetősen nagy ingadozást mutatott, és néhányszor kétségtelenül a hanyatlás jeleit tükrözte. Marx elméletének bírálata mindig érzékelhetően túlmutatott a marxizmus konceptuális hori­zontján, amint azt jó néhány példa igazolja, kezdve a „marxizmus válsá­gától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitától a szovjet kommunizmus tragédiájáig. Ugyanakkor egy idő után minden esetben tapasztalható „a Marxhoz való visszafordulás" is. Ilyenkor újra meg újra megfogalmazódik az igény, hogy gondolataira hi­vatkozzanak, akár a politikai gazdaságtan kritikája, akár az elidegenedés meghatározása, akár a politikai viták briliáns lapjai kerülnek terítékre, s művei továbbra is ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak a nagy teoretikus követőire és ellenfeleire egyaránt. Miután a huszadik század végén elmé­letének már halálhírét költötték, Marx egyszeriben újra a világtörténelem színpadán termett: a nézetei iránti érdeklődés újra fellobbant, és mind több európai, amerikai és japán könyvtárban söprögetik le az olvasók a könyveire telepedett finom porréteget.1

Ráadásul a Marxszal foglalkozó irodalom, ami tizenöt évvel ezelőtt már teljesen elapadni látszott, sok országban újra életjelet mutat. A folyóiratok egyre szívesebben fogadják a marxi életművet és a marxizmust vizsgáló dolgozatokat, és ezzel egyidejűleg újra nemzetközi konferenciák, egye­temi kurzusok és szemináriumok szerveződnek a témában. Végül pedig, bár tétován és gyakorta zavaros formát öltve, de a Marx iránti igény a politikában is újra felbukkant Latin-Amerikától Európáig, és megérintette az alternatív globalizációs mozgalmat is.

Az olvasók és az elemzők figyelmének középpontjában ma ismét a Kommunista Kiáltvány áll, melyet a föld minden sarkában tucatnyi új kiadásban jelentetnek meg az 1989-es fordulat ellenére is; ezt a mű­vet nemcsak mint a történelemben a legtöbbek által olvasott politikai szöveget ünnepelik, hanem mint a kapitalizmus fejlődési tendenciáit legpontosabb előrelátással elemző művet is.2 Emiatt is érdekes lehet ma, százhatvan évvel 1848-as megírását követően megvizsgálni, milyen nehézségek és hányattatások közepette zajlott népszerűsítése Olasz­országban, az egyik olyan országban, ahol a legjelentősebb sikerre és befolyásra tett szert.

2. Karl Marx: az olaszországi félreértés

Olaszországban Marx elmélete elképesztő népszerűségnek örvendett. Jelentős hatással volt a pártokra, a szakszervezetekre és a társadalmi mozgalmakra, és ezáltal példátlan módon befolyásolta a nemzet politikai életének átalakulását. A tudomány és a kultúra minden területét áthatotta, ezért megmásíthatatlanul meghatározta fejlődésük irányát és politikai szótárukat. Az alsóbb társadalmi osztályok öntudatra ébredéséhez jelentősen hozzájárult, és ezáltal millió és millió ember emancipációs fejlődésének alapvető elméleti támaszaként szolgált.

Aligha akad olyan ország, ahol Marx elméletének közismertségét akár csak párhuzamba lehetett volna állítani az olaszországival. Hogy mikor beszéltek vajon az emberek először „Carlo Marxról"? Mikor bukkant fel ez a név első ízben az olaszra fordított szövegek szerzőjeként? Mikor kezdett hírneve szárnyra kapni a szocialista munkások és aktivisták kollektív képzeletében? De persze mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: hogyan és miképpen vertek gyökeret eszméi Olaszországban?

Marx – akinek nevét szinte senki sem ismerte az 1848-as forradalmi fellángolás időszakában – műveinek legelső fordításai az 1860-as évek második felében láttak napvilágot. De csak nagyon kevés anyagot for­dítottak le olaszra, és ezek főképp a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internacionálé) „felhívásaihoz" és „határozataihoz" kapcsolódtak. Ez a hiány elsősorban annak a következménye volt, hogy Marx és Engels Olaszországról alig tudtak valamit, mert – bár az ország történelmét és kultúráját rajongva tisztelték, és foglalkoztatta őket a korabeli olasz valóság is – 1860-ig nem volt olaszországi tudósítójuk, igazi politikai kapcsolataik pedig csak az 1870-es évekre alakultak ki.

Marx személye iránt elsőként akkor kezdtek az érdeklődés jelei mutat­kozni, amikor a párizsi kommün forradalmi tapasztalatai előtérbe kerültek. Alig néhány hét alatt az országos napilapok, illetve természetesen a megszámlálhatatlanul sok munkáskiadvány egyaránt életrajzi vázlatokat közölt az „Internacionálé alapítójáról és irányítójáról",3 továbbá levelek és politikai határozatok egyes részleteit (többek között A polgárháború Franciaországban című művét) is kiadták. Ugyanakkor azonban a meg­jelent írások – Engels munkáival együtt 1871-1872-ben egy év alatt nyolcvanöt művét publikálták – továbbra is kizárólag az Internacionálé dokumentumaira korlátozódtak. A Marx iránti érdeklődés eredetileg politikai indíttatású volt, az elméleti művek iránti figyelem csak áttétele­sen, a politikai írások révén támadt fel.4 Néhány írás erősen kiszínezett képet festett róla, aminek elsődleges célja az volt, hogy mitikus aurával vegyék körül alakját: „Marx Károly minden helyzetben zseniális és bátor embernek bizonyul. Villámként cikázik egyik országból a másikba, közben állandóan képes alakot váltani úgy, hogy Európa összes rendőrspiclijének éberségét ki tudja játszani."5

Az alakját övező mítosz egyre terebélyesebb és ugyanakkor határta­lanabb lett.6 Ebben az időszakban ugyanis a propaganda-kézikönyvek Marxról olyasfajta – leginkább kitalált – képet terjesztettek, mely őt egy sorba állította Darwinnal és Spencerrel.7 Elméletét a legalizmus vagy a pozitivizmus szinonimájaként értelmezték.8 Olyan, az övétől fényévnyire eső, ellentétes elméletekkel fércelték ügyetlenül össze, mint Fourier, Mazzini és Bastiat filozófiája. Vagy pedig, sokféle egyéb félreértés következtében, alakját Garibaldival9 vagy Scháfflével10 állították párhu­zamba.

Ám Marxnak még ez a felületes ismertsége sem volt elégséges ahhoz, hogy politikailag mellette sorakozzanak fel. Az Internacionálé olasz köve­tői gyakorlatilag egyhangúlag Bakunyint támogatták Marxszal szemben, akinek az állásfoglalásai ténylegesen ismeretlenek maradtak, és az Inter-nacionálén belüli konfliktusokat az olaszok inkább a két férfiú személyes vitájának, mintsem elméleti versengésnek tekintették.11

Ezután persze nem ütközött kemény akadályokba, hogy a következő évtizedekben az anarchisták kerüljenek hegemón helyzetbe Olaszor­szágban, tehát egy olyan országban, ahol a modern ipari kapitalizmus nem létezett, a lakosságon belül a munkások aránya rendkívül alacsony volt, és a konspiráció hagyománya a nem sokkal korábbi forradalom hatására elevenen élt tovább. Mindezek következtében Marx elméleti analízise csak lassan hatolt be a munkásmozgalomba. Paradox módon az elmélet először éppen maguknak az anarchistáknak köszönhetően vált széles körben ismertté, akik teljes egészében osztották Marxnak az osztályharcról és a munkásság önfelszabadításáról az Internacionálé „határozataiban" és „beszédeiben" is megmutatkozó álláspontját. Ilyen módon láttak Marx művei napvilágot – gyakorta úgy, hogy vitában álltak egy verbálisan szocialista, ám a gyakorlatban legalista és „revizionista" nézettel. Az első, kétségtelenül legjelentősebb kezdeményezésre 1879-ben került sor, amikor kiadták A tőke első kötetének rövid kivonatát Carlo Cafiero szerkesztésében. Ekkor nyílt először alkalom arra, hogy Marx legfontosabb elméleti tézisei Olaszországban hozzáférhetővé váljanak, igaz, népszerű, leegyszerűsített formában.

3. A nyolcvanas évek és a Marx nélküli „marxizmus"

Marx írásait az 1880-as években sem fordították le. A szocialista sajtóban megjelent pár cikktől eltekintve mindössze két, Engelsszel közösen írt művét adták ki (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig -ez 1883-ban jelent meg, illetve A család, a magántulajdon és az állam eredete – ez 1885-ben látott napvilágot), és ezeket is csak kis példány­számban: az tette őket eladhatóvá a piacon, hogy egy sorozatban sze­repeltek a szigorú és érdemdús szocialisták – Beneventótól Pasquale Martignettiig – műveivel. Másfelől a hivatalos kultúra túlnyomó többsége kezdett felfigyelni Marx műveire, és ebben a vonatkozásban kevesebb fenntartással éltek, mint Németországban. Vezető kiadók és tudósok kezdeményezésére a rendkívül tekintélyes Biblioteca dell'Economista – melynek köteteit kutatásai során Marx is számtalanszor felhasználta a British Museumban – folytatásokban közölte A tőke első kötetét 1882 és 1884 között, 1886-ban pedig önálló kiadványban is megjelentette. Az olasz szocialista mozgalom általános nívótlanságát jól mutatja, hogy erről a kezdeményezésről, amit újabb hasonló lépés csak a második világháború után követett, Marx mindössze két hónappal halála előtt szerzett tudomást, Engels pedig csak 1893-ban!

Ám a fentebb vázolt korlátozások ellenére a „marxizmus" mégiscsak kezdett bekerülni a szellemi élet vérkeringésébe ebben a korszakban. De Marx műveinek olyan csekély hányadát fordították olaszra, és olyan nehéz volt még ezeknek a fordításoknak is a nyomára bukkanni, hogy e művek gyakorlatilag sosem az eredeti írások alapján váltak ismertté, hanem jórészt közvetett utalások, másodkézből való hivatkozások vagy sietve összeállított és hamarjában kiadott szöveggyűjtemények révén, melyeket epigonok vagy Marx állítólagos követői hordtak egybe.12

Ezekben az években valóságos kulturális ozmózis alakult ki, melybe nemcsak az Olaszországban jelen lévő, legkülönfélébb szocializmus­koncepciók áramlottak bele, hanem olyan ideológiák is, amelyeknek egyébként semmi közük sem volt a szocializmushoz. Kutatók, politikai agitátorok és újságírók mindannyian egyfajta sajátos hibrideszmét termeltek ki, melyben a szocializmust a rendelkezésükre álló legkülön­félébb elméleti elképzelésekkel keresztezték.13 És ha a „marxizmus" sebesen fölébe tudott kerekedni a többi doktrínának – részben annak következtében, hogy nem létezett valódi olasz szocializmus -, akkor az így létrejött kulturális homogenizáció szüleménye egy elsekélyesített és eltorzított marxizmus lett; amolyan passe-partout (minden zárat felnyitó, mindenre jó) marxizmus. Mindenesetre egy olyan „marxizmus", mely nem ismerte Marxot magát, hiszen egy kézen meg lehetett számolni azokat az olasz szocialistákat, akik Marxnak akár csak egyetlen eredeti szövegét is olvasták.14

Annak ellenére, hogy ez a „marxizmus" lapos volt és zavaros, deter­minista és funkcionálisan a korszak politikai feltételei által meghatá­rozott, mégis képes volt arra, hogy a munkásmozgalomnak identitást biztosítson, és hatást gyakoroljon az 1892-ben megalapított Partito dei Lavoratori Italiani (Olasz Munkáspárt) sorain belül, valamint hogy az olasz kultúra és tudomány terén hegemóniára tegyen szert.

Ami a Kommunista Kiáltványt illeti, annak az 1880-as évek végéig sem­mi nyomát nem találni. Később azonban legjelentősebb magyarázójával, Antonio Labriolával együtt jelentős szerepet kap majd az olaszországi felvizezett marxizmussal való szakításban. Mielőtt azonban ezzel részle­tesebben foglalkoznánk, vissza kell lépnünk egy kicsit az időben.

4. A Kommunista Kiáltvány első olasz kiadásai

A Kommunista Párt kiáltványának eredeti, 1848-as bevezetője azzal zárult, hogy a művet majd „angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven" is hamarosan közreadják.15 A valóságban ez a szándék nem teljesült. Pontosabban fogalmazva, a Kommunista Kiáltvány az emberi­ség történetének egyik legismertebb szövege lett, de nem úgy, ahogyan azt a szerzők eredetileg elképzelték.

Az első kísérletre, hogy a „Kommunista Kiáltvány olasz és spanyol nyelvre lefordítattassék", Párizsban került sor Hermann Ewerbeck, a Kommunisták Szövetsége párizsi szervezetének egyik vezetője jóvoltá-ból.16 S jóllehet néhány évvel később írott Vogt úr című művében Marx azt állította, tévesen, hogy a Kommunista Kiáltványnak létezik olasz kiadása, a tervezetet nem sikerült megvalósítani.17 Az egyetlen olyan fordítás, me­lyet nemcsak tervbe vettek, hanem valóban el is készítettek, az 1850-es angol változat volt, melyet az 1848-ban megjelent svéd fordítás előzött meg. Mindezek következtében, továbbá azért, mert az 1848-1849-es forradalmak sorra megbuktak, a Kommunista Kiáltvány feledésbe merült. Kivételt ez alól csak a német kiadások jelentettek: az 1850-es években kettő, míg az 1860-as években három újabb kiadás látott napvilágot. Az egyéb nyelveken való megjelenés húsz évig váratott magára: az orosz változat 1869-ben került nyomdába, a szerb 1871-ben, az amerikai szin­tén 1871-ben, New Yorkban, a francia pedig 1872-ben. Az első spanyol fordítás is 1872-ben látott napvilágot, melyet egy esztendővel később a portugál változat követett.18

Ez alatt az időszak alatt a Kommunista Kiáltvány továbbra is ismeret­len maradt Olaszországban. Az első rövid bemutatás, mely a szöveg összegzéseit tartalmazta, illetve kivonatokat, 1875-ben jelent meg Vito Cusumano Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale (A németországi közgazdasági iskolák – különös tekin­tettel a társadalmi kérdésre) című művében. Itt azt olvashatjuk, hogy „a proletariátus számára ez a program ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Déclaration des droits de lhomme a burzsoáziának; egyike ez a tizenki­lencedik század legjelentősebb eseményeinek, melyek meghatározzák a század arculatát, nevet és irányt adnak neki".19 A következő években csak elvétve akadt egy-egy utalás a Kommunista Kiáltványra – annak ellenére, hogy 1883-ban a Marx haláláról beszámoló cikkek sokszor hivatkoztak rá. A szocialista napilap, a La Plebe azt írta a műről, hogy „egyike a modern szocializmus alapdokumentumainak […], a szocialista proletariátus szimbóluma Nyugaton és Észak-Amerikában".20 A polgári Gazzetta Piemontese című napilap a maga részéről Marxot mint „a híres Kommunista Kiáltvány szerzőjét" mutatta be, „s ez a mű a harcos szo­cializmus jelszava lett, a nincstelenek katekizmusa, az az evangélium, melyre a német munkások szinte mindegyike és az angol munkások többsége szavazott, felesküdött és amelynek szellemében harcolt".21 Az effajta elismerések ellenére azonban az olasz kiadás továbbra is váratott magára.

1885-ben, miután Martignetti kapott Engelstől egy példányt a Kommu­nista Kiáltványból, elkészítette a mű teljes szövegének olasz fordítását – ám anyagi fedezet hiányában ezt soha nem adták ki. Az első fordítás, amely végre meg is jelent, 1889-ben, a Kiáltvány megírása után negyven évvel látott napvilágot; ekkorra már huszonegy német nyelvű, tizenkét orosz nyelvű, tizenegy francia, nyolc angol, négy spanyol, három dán (az első 1884-ben), két svéd, illetve egy-egy portugál, cseh (1882), lengyel (1883), norvég (1886) és jiddis (1889) nyelvű kiadás is sorra megjelent. Az olasz nyelvű szövegnek ezt a címet adták: Manifesto dei socialisti redatto da Marx e Engels (A szocialisták kiáltványa, Marx és Engels műve), és a cremonai székhelyű demokratikus lapban, a L'Eco del popolóban tíz részletben közölték augusztus és november között. De ez a fordítás rendkívül gyenge volt, Marx és Engels előszavai hiányoztak, akárcsak a harmadik fejezet („Szocialista és kommunista irodalom"), másrészt a fordító a szöveget számos ponton megváltoztatta vagy tartalmilag összefoglalta. Leonida Bissolati fordítása, amely az 1883-as német kiadást vette alapul, de támaszkodott Laura Lafargue 1885-ös francia fordítására is, leegyszerűsítette a legbonyolultabb kifejezéseket. Mindent egybevéve, ez a kiadás nem annyira fordítás volt, mint inkább a szöveg népszerűsítése, melyben néhány eredeti részlet olasz nyelvű fordítása is olvasható volt.22

A második olasz kiadás 1891-ben jelent meg, ami az első volt abból a szempontból, hogy önálló brosúraként látott napvilágot. A fordítás (ami a párizsi La Socialiste által 1885-ben közölt francia változaton alapult) és az előszó az anarchista Pietro Gori munkája volt. Ám a szöveg, amely­ből hiányzott a bevezetés, számos súlyos hibát tartalmazott. A kiadó, Flaminio Fantuzzi, aki maga is közel állt az anarchista állásponthoz, Engelsről fait accompli, megfellebbezhetetlen véleményt formált, és En­gels Martignettihez írt egyik levelében hangot is adott annak, mennyire feldühítették „a Gori-féle ismeretlen emberek előszói".23

A harmadik olasz fordítás 1892-ben készült el és a Lotta di classe című milánói magazin mellékleteként jelent meg. A fordítást Pompeo Bettini készítette az 1883-as német kiadás alapján, és e szavakkal jellemezte művét: „a Kommunista Kiáltvány első és egyetlen olyan fordítása, amely valóban hűséges az eredetihez".24 Ebben is akadtak hibák, és ez is le­egyszerűsített néhány bekezdést, de egyértelműen megbízhatóbb volt, mint a többi fordítás, és 1926-ig számtalanszor adták ki újra; ilyenformán ez a kiadás indította el az olasz marxista terminológia kialakulásának folyamatát. 1893-ban ezer példányban, brosúraformában is megjelent számos helyesbítéssel és stilisztikai javítással, valamint azzal az uta­lással, hogy „a teljes mű az ötödik német kiadás (1891, Berlin) alapján készült".25 1896-ban ezt a változatot nyomták újra kétezer példányban. A szöveg tartalmazta az 1872-es, 1883-as és 1890-es előszó szövegét is Filippo Turati fordításában – Turati a Critica Sociale (akkoriban az olasz szocializmus legfontosabb orgánuma) igazgatója volt -, valamint „Az olasz olvasóhoz" írott speciális bevezetést, melyet Engels Turati ké­résére írt, és amely segít megkülönböztetni ezt a kiadást a korábbiaktól. Ez az olasz kiadáshoz írott előszó volt az utolsó, melyet a Kommunista Kiáltvány szerzői maguk írtak a mű elé.

A következő években megjelent újabb két kötet lényegileg és döntően Bettini változatán alapult, anélkül hogy a fordító nevét szerepeltették volna. Az első, melyből hiányzott az előszó és a harmadik rész, azzal a céllal látott napvilágot, hogy a Kommunista Kiáltvány olcsó, népszerű formában hozzáférhető legyen. Az Era Nuova című folyóirat támogatá­sával először 1897. május elsején jelent meg a liguriai Diano Marinában, nyolcezer példányban. Az előszók nélküli második kiadás a firenzei Nerbini Kiadónál látott napvilágot 1901-ben.

5. A Kommunista Kiáltvány a XIX. század végén és a fasiszta korszakban

Az 1890-es években Marx és Engels írásainak terjesztése hatalmasat lépett előre. Jelentősen hozzájárult Marx munkáinak széles körű meg­ismertetéséhez a kiadói struktúrák megszilárdulása a Partido Socialista Italiano (Olasz Szocialista Párt) keretein belül, illetve a számtalan kisebb-nagyobb folyóirat és kiadóvállalat működése, továbbá Engelsnek a Critica Socialéval való együttműködése. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy az eredendő torzításoktól megszabaduljanak. Sok kísérlet történt arra, hogy Marx eszméit a legkülönfélébb elméletekkel házasítsák össze mind a „elméleti szocializmus" (Kathedersozialismus), mind a munkás­mozgalom részéről, melyek elméleti hozadékaira – noha akkorra jelentős eredményei is mutatkoztak – továbbra is Marx szövegeinek felületes ismerete nyomta rá a bélyegét.

Marx hírneve vitán felül állt, de a korszak szocialista személyiségeinek sokaságában még ekkor sem ismerték fel, hogy ő primus inter pares. Először is, elméletének tolmácsolói elképesztően felkészületlennek bizonyultak; jó példa erre Achille Loria, „az olasz közgazdászok között a legszocialistább, legmarxistább" figura,26 aki kijavította és tökéletesítette Marx munkáit, miközben senkinek sem volt fogalma arról, milyen is az igazi Marx, akinek a műveit ez a jó szocialista tökéletesítette. Loriát jól ismerjük Engelsnek A tőke harmadik kötetéhez írt előszavából: „Határ­talan pökhendiség, párosulva azzal, hogy angolna-simasággal bújik ki lehetetlen helyzetekből, hősi megvetést tanúsít, ha rúgásokat kap, mohó sietséggel kisajátítja mások teljesítményeit, tolakodó vásári kikiáltó módjára reklámozza magát, baráti klikk révén megszervezi hírnevét – ki mérkőzhet mindebben vele?"27 Egy anekdota, melyet Benedetto Croce mesélt róla 1896-ban, segíthet megértenünk, hogyan hamisította meg és torzította el a Marxról és műveiről kialakult képet. 1867-ben Nápolyban az Internacionálé első olasz szekciójának megalakítása alkalmából egy ismeretlen külföldi, egy „nagyon magas, hirtelenszőke, a régi összees­küvők modorában és titokzatosan beszélő férfi" is segédkezett a kör elismertetésében. Sok évvel később egy nápolyi ügyvéd, aki részt vett a fenti eseményen, teljes meggyőződéssel állította, hogy „a magas, szőke férfi Karl Marx volt",28 és hosszas rábeszéléssel lehetett csak eltántorítani ettől az álláspontjától. Mivel számtalan, Marxszal kapcsolatos koncepciót az „illusztris Loria"29 vitt be az olasz köztudatba, könnyen arra a követ­keztetésre juthatunk, hogy a kezdetekkor Marxként azonosított figura eltorzított alak volt, egy „magas és szőke" Marx.30

Ezt az állapotot csak Antonio Labriola munkássága változtatta meg; neki köszönhető Marx gondolatainak hiteles bemutatása Olaszország­ban: nem magyarázni akarta, a korhoz igazítani vagy „kiegészíteni" más szerzők segítségével.31 Itt, ebben az esetben a kulcsszöveg a Saggi sulla concezione materialistica della storia (Esszék a történelem materialista felfogásáról) volt, melyet Labriola 1895 és 1897 között adott ki, s melynek első darabja, az In memoria del Manifesto dei comunisti, pontosan a Kommunista Kiáltvány genezisének kérdéskörére koncentrált. Engelsnek röviddel halála előtt írt elismerő szavai32 garantálták, hogy „marxista" oldalról Labriola műve vált a legjelentősebb kommentárrá és hivatalos magyarázó szöveggé.

Ilyen módon sok, Olaszországban kialakult tévhittel szemben fel lehetett lépni. Labriola szerint a forradalom „nem eredhet a kevesek által vezetett tömegfelkelésből, hanem az magának a proletariátusnak a cselekedete kell legyen, és lesz is".33 „A kritikai kommunizmus" – a nápolyi filozófus szerint ez volt a legalkalmasabb terminus Marx és Engels műveinek meghatározására – „nem gyárt forradalmakat, nem készít elő felkeléseket, nem látja el fegyverekkel a lázadókat. Egyszóval, ez nem szemináriumi kurzus, ahol a proletárforradalom magasabb tisztjeit képzik; nem több, és nem is kevesebb, mint ennek a forradalomnak az öntudata."34 Ebből következően a Kommunista Kiáltvány nem „a proletárforradalom kézi-könyve",35 hanem inkább eszköz arra, hogy megmutassa annak a szoci­alizmusnak a naivitását, mely azt hiszi, hogy „forradalom nélkül, vagyis a társadalom általános alapstruktúrájának fundamentális megváltoztatása nélkül" megvalósulhat.36

Labriola személyében az olasz munkásmozgalom végre olyan teoreti­kusra talált, aki egyszer s mindenkorra tudományos méltóságot biztosított a szocializmusnak, amely így áthatotta és új életre keltette a nemzeti kultúrát, és egyidejűleg az európai filozófia és a marxizmus legjavával is kiállta az összehasonlítást. Ám marxizmusának rigorozitása, mely a közvetlen politikai körülményekkel problematikus viszonyban állt, és amely az elméleti kompromisszumok iránt meglehetősen kritikusnak mutatkozott, Labriola elméletét kissé időszerűtlenné tette.

A századfordulón napvilágot látott La filosofia di Marx című Gentile-könyv (erről a könyvről később Lenin azt írta, hogy „figyelemre méltó"37 ), Croce írásai, ahol a „szocializmus haláláról"38 beszélt, valamint Francesco Saverio Merlino és Antonio Graziadei harcos politikai szövegei mind azt mutatták, hogy Olaszországba is betört a „marxizmus válságának" vihara. Ám Németországgal ellentétben az Olasz Szocialista Párton belül nem létezett „ortodox" marxista irányzat: a harcot a kétféle „revizionizmus" képviselői vívták meg, az egyik reformista, a másik forradalmi-szindika-lista alapon állt.39

Ugyanebben a korszakban, 1899 és 1902 között, az olasz olvasók Marx és Engels műveinek túlnyomó részét már fordításban is olvashat­ták. Ebben a közegben jelent meg a Kommunista Kiáltvány új fordítása, mely Labriola In memoria del Manifesto dei comunisti című műve har­madik kiadásának függeléke volt; a könyv Olaszországban a második világháború végéig nem jelent meg újra. Egyesek szerint maga Labriola fordította a szöveget, mások szerint viszont felesége, Rosalia Carolina De Sprenger, mindenesetre számtalan pontatlanságot tartalmazott, illetve egyes részek ki is maradtak belőle. A további kiadásokban nem is használták ezt a fordítást.

így aztán főképpen Bettini verzióját jelentették meg az 1940-es évek végéig. 1910-től számtalanszor újranyomták, és sok kiadása a „Societá editrice Avanti" gondozásában látott napvilágot; ez a szervezet volt az Olasz Szocialista Párt propagandájának fő szervezője. Két olyan kiadás is volt 1914-ben, melyek különösen is figyelemre méltóak; a második még Engelsnek A kommunizmus alapelvei című művét is tartalmazta, s 1914 és 1916 (majd 1921 és 1922) között bekerült Marx és Engels művei (Opere) első kötetébe. Ez a válogatás jól tükrözte a korszakra jellemző zűrzavart, mert – akárcsak Németországban – helyt kaptak benne Lassalle különféle írásai is. Aztán következett egy újabb kiadás 1917-ben, kettő 1918-ban, melyek függelékben közölték a kienthali kon­ferencián elfogadott 14 pontot és a zimmerwaldi konferencia kiáltványát, majd pedig 1920-ban megjelent Gustavo Sacerdote fordítása (1922-ben kétszer is újranyomták), a korábbi szöveg javított változata, s a sort egy 1925-ös kiadás zárta. Ezen Avanti-kiadványokon túl 1920 és 1926 között hét reprint kiadást jelentettek meg kisebb kiadók.

A huszadik század első évtizedében az Olasz Szocialista Párt napi gyakorlatából száműzte a marxizmust. Egy híres parlamenti vitában 1911-ben Giovanni Giolitti miniszterelnök kijelentette: „A Szocialista Párt jelentősen mérsékelte programját. Karl Marx a padlásra került."40

A Marx írásait kommentáló művek, melyek nem sokkal korábban még elárasztották a könyvpiacot, mostanra eltűntek. És ez a tendencia foly­tatódott az 1910-es években annak ellenére, hogy Rodolfo Mondolfo filozófiai tanulmányai és néhány más munka jelezte, hogy „visszatértek Marxhoz". Időközben, más társadalmi körökben, a polgári tábor „a marxizmus széthullását" ünnepelte, a katolikus egyház előítéletektől terhes elítélő véleménye pedig hosszú időn át megbénította az elemzési kísérleteket.

1922-ben a fasiszta barbárság tört be az olasz színtérre; a következő évre a Kommunista Kiáltvány minden példányát eltávolították a nyilvános és az egyetemi könyvtárak polcairól. 1924-ben Marx minden munkája és a munkásmozgalommal bármilyen értelemben összefüggésbe hozható irodalom feketelistára került. Végül 1926-ban „a szélsőséges fasiszta" törvények elrendelték az ellenzéki pártok feloszlatását, és ezzel kezdetét vette a modern olasz történelem legtragikusabb korszaka.

Leszámítva a féltucatnyi gépelt vagy stencilezett, illegálisan készült kiadást, az 1926 és 1943 között olaszul kiadott néhány Marx-írás külföl­dön látott napvilágot; ezek között szerepelt a Kommunista Kiáltvány két, Franciaországban 1931-ben és 1939-ben megjelent változata, továbbá egy 1944-ben, Moszkvában kiadott, Palmiro Togliatti által készített új for­dítás. Ugyanakkor A Kommunista Párt kiáltványának három, egymástól független kiadása kivételt jelentett a konspirációs kényszer okozta űrben. Kettő „a tudós kutatók" sürgető követelésének eleget téve 1934-ben jelent meg; az első a Politica ed economia című, Robert Michels által szerkesz­tett kötetben (Michels maga fésülte át Bettini fordítását41 ), melyben helyet kapott Labriola, Loria, Pareto, Weber és Simmel néhány szövege is; a má­sodik Firenzében jelent meg; a Labriola-féle fordítás pedig szerepelt a Le carte dei diritti című gyűjteményben, ami „A liberalizmus és a szocializmus klasszikusai" című sorozat első kötete volt. A harmadik 1938-ban jelent meg, ismét Labriola fordításában, ám ekkor Croce szerkesztésében a The Materialist Conception of History című Labriola-esszékötet függelékeként. A válogatás tartalmazta továbbá Croce később híressé vált, igen kifejező című esszéjét is: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900) (Hogyan született és hogyan halt meg az elméleti marxizmus [1895-1900]). De az idealista filozófus tévedett. Az olasz „marxizmus" nem halt meg, csak visszaszorult Antonio Gramsci Börtönfüzeteinek lapjaira, melyek elméleti és politikai értéke nem sokkal később feltárult.

A fasizmus elsöprése lehetővé tette a Kommunista Kiáltvány számos új kiadását. Az Olasz Kommunista Párt helyi szervezetei, melyek már koráb­ban is támogattak kisebb kiadókat a felszabadult déli országrészekben, új életet leheltek Marx és Engels szövegeibe; 1943-ban három kiadás, 1944-ben pedig nyolc kiadás jelent meg. És ez a folyamat a következő években is töretlenül haladt előre: 1945-ben, a háború befejezésekor kilenc kiadást ért meg a Kiáltvány, 1948-ban, a századik évfordulón pedig egészen kivételes ünneplésben részesült.

6. Összegzés

Ez a történeti áttekintés világos mutatja, Olaszország mennyire elmaradt a többi európai ország mögött a Kommunista Kiáltvány publikálásában. Míg akadtak olyan országok, ahol ez volt Marx és Engels első, a nem­zeti nyelvre lefordított műve, itt csak számos más írást követve látott napvilágot.42 Politikai hatása szerény volt, és közvetlenül soha nem alakította a munkásmozgalom alapvető dokumentumait; mint ahogyan nem volt döntő hatással a szocialista vezetők politikai tudatosságának formálódására sem. Ugyanakkor rendkívül nagy figyelmet szenteltek neki a társadalomtudósok (Labriola történetét fentebb bemutattuk), és sokféle kiadása révén jelentős szerepet játszott a párttagság soraiban, míg végül legjelentősebb politikai kiindulópontjuk is ez a szöveg lett.

Százhatvan évvel a Kiáltvány első megjelenése után Marx megszám­lálhatatlanul sok követőjének, ellenfelének és magyarázójának elemzései során a mű a legeltérőbb periódusokon ment át és a legkülönbözőbb módokon közelítették meg: mint a „tudományos szocializmus" mérföld­kövét vagy mint a Victor Considerant-féle Manifeste de la démocratie gyenge másolatát; mint uszító hatású szöveget, mely az osztályok közötti gyűlöletet szítja fel, vagy mint a nemzetközi munkásmozgalom felszaba­dulásának szimbólumát; mint antik klasszikust vagy mint a „kapitalista globalizáció" mai valóságát előrevetítő látnoki szöveget. Ám bármelyik magyarázatot fogadja is el az ember, egy dolog kétségtelen: a történe­lemben kevés olyan mű akad, mely ennyire életképesnek bizonyult és amely ilyen széles körben ismert volna. Mert a Kommunista Kiáltványnak újabb és újabb kiadásai látnak napvilágot, melyekről Latin-Amerikában és Japánban, az Egyesült Államokban és szerte Európában beszélgetnek és vitatkoznak az olvasók.

Ha egy szöveg örök érvényessége abban áll, hogy képes beérni vagy új gondolatokat életre segíteni, akkor elmondhatjuk, hogy a Kommunista Kiáltványnak kétségtelenül birtokában van ez az erény.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Lásd Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája. Eszmélet, 72. sz. (2006), 96-99.; uő: Korunknak címzett bírálat: Karl Marx újra­felfedezéséhez. Eszmélet, 76. sz. (2007).

2 Lásd különösen Eric J. Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx and Friedrich Engels. The Communist Manifesto, London, Verso, 1998.

3 „Carlo Marx capo supremo dell'Internazionale". Il proletario Italiano (Turin), 1871. július 27.

4 Lásd Roberto Michels: Storia del marxismo in Italia. Luigi Mongini Editore, Roma, 1909, 15. A szerző hangsúlyozza, hogy „kezdetben a politikus Marx sar­kallta az olaszokat arra, hogy felfedezzék a tudós Marxot is".

5 „Carlo Marx capo supremo dell'Internazionale", i. m.

6 Vö. Renato Zangheri, Storia del socialismo italiano. Vol. 1. Turin: Einaudi, 1993, 338.

7 így tett például az Oddino Morgari által írt kézikönyv: L'arte della propagan­da socialista. Florence: Libr. Editr. Luigi Contigli, 1908 (2. kiad.), 15. A szerző azt tanácsolja a párt propagandistáinak, hogy oktatási módszerük a következő legyen: először olvastassák el az érdeklődőkkel Darwin és Spencer elméletének összefoglalását, ami a modern gondolkodásról általános képet nyújt, és aztán ezt egészítsék ki Marx elméletének ismertetésével, aki így „a csodálatos triád" egyik tagjaként megfelelő módon megkoronázza a „kortárs szocialisták bibliáját". Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 102.

8 Lásd Enrico Ferri Socialism and Positive Science (Darwin – Spencer – Marx) című népszerű könyvét; London, Independent Labour Party, 1905 [1894]. A bevezetésben a szerző ezt írja: „Célom az, hogy bebizonyítsam: a marxista szo­cializmus gyakorlatilag nem más, mint a modern tudományos forradalomnak a társadalmi életre való, gyümölcsöző gyakorlati kiterjesztése […], melynek alapjait és rendszeres formáját Charles Darwin és Herbert Spencer adták meg."

9 Lásd például „Macerata Demokratikus Szövetsége" 1871. december 22-én kelt, Marxnak címzett levelét. Ez a szervezet Marxot így nevezte: „tiszteletbeli tri­umvir Giuseppe Garibaldi és Giuseppe Mazzini oldalán". Amikor 1872. január 2-án Engels beszámolt erről Wilhelm Liebknechtnek, ezt írta: „A romagnai Maceratában egy társaság három tiszteletbeli elnököt választott: [G.] Garibaldit, Marxot és Mazzinit. Ez a zűrzavar pontosan megmutatja neked, hogyan áll a közvélemény az olasz munkások között. Csak Bakunyin hiányzik még ahhoz, hogy komplett legyen a dolog." Karl Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM), 33. köt., Budapest, Kossuth, 1975, 355.

10 Lásd Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 101., itt a szerző megál­lapítja, hogy „sok ember Scháfflét tekinti az összes marxista között a legigazibb marxistának".

11 Vö. Paolo Favilli: Storia del marxismo italiano. Dalle origini alla grande guerra. Milan: Franco Angeli, 2000 (1996), 50.

12 Vö. Roberto Michels: Storia critica del movimento socialista italiano. Dagli inizi fino al 1911, i. m. 135. A szerző megfogalmazása szerint Olaszországban a marxizmus „követői majdnem kivétel nélkül nem rendelkeztek alapos tudással a mester tudományos munkásságát illetően, hanem kisebb jelentőségű politikai írá­sainak és néhány közgazdaságtani szöveggyűjteménynek a felületes ismeretéből merítettek, illetve gyakorta – és ez a legrosszabb eset – a német szociáldemokrata epigonoktól szerezték tudásukat".

13 Vö. Antonio Labriola: Socialism and Philosophy. St. Louis: Telos Press, 1980, 120.: „Sokan vallották azt [Olaszországban], hogy azok között, akik elfogadják a szocializmust, és nem pusztán csak az agitátorok, az előadók vagy képviselője­löltek, sokan érzik úgy, hogy csak abban az esetben lehetséges a szocializmust tudományos meggyőződésként elfogadniuk, ha valamilyen formában összekap­csolható a dolgok többi, eredendő koncepciójával, mely többé-kevésbé minden tudomány mélyén ott rejtőzik. Ezzel magyarázható sokaknak az a mániája, hogy a szocializmus látóterébe minden egyéb tudományt is beállítsanak, melyekről tudomásuk van."

14 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 99.

15 MEM, 4. köt., 441.

16 Lásd Engels Marxhoz írott 1848. április 25-i levelét, MEM, 27. köt., 115.

17 Lásd Karl Marx Vogt úr című művét, MEM, 14. köt., 379.

18 A Kommunista Párt kiáltványa bibliográfiájáról és kiadásának történetéről lásd Bert Andréas alapvető fontosságú munkáját: Le Manifeste Communiste de Marx et Engels. Milan: Feltrinelli, 1963.

19 Vito Cusumano: Le scuole economiche della Germania in rapporto alla questione sociale. Giuseppe Marghieri Editore, Prato 1875, 278.

20 La Plebe (Milan), 1883. április, no. 4.

21 Dall'Enza: „Carlo Marx e il socialismo scientifico e razionale". Gazzetta Piemontese (Turin), 1883. március 22.

22 Vö. Andréas: i. m. 145.

23 Engels Pasquale Martignettihez, 1891. április 2., MEM, 38. köt., 68.

24 Lotta di classe (Milan), I/8, 17-18, 1892. szeptember.

25 Carlo Marx – Friedrich Engels: Il Manifesto del Partito Comunista. Milan: Uffici della Critica Sociale, 1893, 2.

26 Filippo Turati írása Achille Loriának 1890. december 26-án, melyet a Paolo Favilli könyvéhez készült Függelékben közölt: Il Socialismo italiano e la teoria economica di Marx (1892-1902). Nápoly: Bibliopolis, 1980, 181-182.

27 Friedrich Engels: Előszó Karl Marx A tőke harmadik kötetéhez. MEM, 25. köt., 22.

28 Benedetto Croce: Materialismo storico ed economia marxistica. Naples: Bibliopolis, 2001, 65.

29 Engels: Előszó…, i. m. 22.

30 Croce: i. m. 65.

31 Lásd „Antonio Labriola a Benedetto Croce, 25-V-1895". In Croce: i. m. 269.

32 „Minden nagyon jó, csak néhány kisebb ténybeli félreértés van benne, s az elején egy kissé túl tudományos a kifejezésmód. Nagyon kíváncsi vagyok a többire." Friedrich Engels levele Antonio Labriolának, 1895. július 8. előtt. MEM, 39. köt., 494.

33 Antonio Labriola, „In Memory of the Communist Manifesto". In uő: Essays on the Materialistic Conception of History (1903), újranyomva New Yorkban: Monthly Review Press, 1966, 59. A fordítást kiigazították.

34 Labriola: i. m. 53.

35 Uo. 40.

36 Uo. 84.

37 Vlagyimir Iljics Lenin: Karl Marx (Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével), LÖM, 26. köt., Kossuth, 1971, 80.

38 Erről lásd Croce esszéjét: Come nacque e come mori il marxismo teorico in Italia (1895-1900). In Croce: i. m. 265-305.

39 Vö. Michels: Storia del marxismo in Italia, i. m. 120.

40 A fent említett mondatok 1911. április 8-án hangzottak el a parlamentben.

41 A Bettini-féle fordításon ekkor elvégzett változtatások ténylegesen torzítani, illetve kiiktatni igyekeztek a szöveg bizonyos részeit annak érdekében, hogy jobban megfeleljen a fasiszta ideológia követelményeinek és kihúzza a szöveg „méregfogát".

42 Marx és Engels főbb műveinek olasz nyelvű fordításai – beleértve A Kom­munista Párt kiáltványát is – a következő sorrendben láttak napvilágot:

  • 1871: Karl Marx: La guerra civile in Francia (A polgárháború Franciaor­szágban);
  • 1873: Friedrich Engels: Dell'autoritá (A hatalomról); 1873: Karl Marx: Dell'indifferenza in materia politica (A politikai közömbös­ségről);
  • 1879: Carlo Cafiero: Il capitale di Carlo Marx brevemente compendiato da Carlo Cafiero (Karl Marx A tőkéjének Carlo Cafiero által rövidített válto­zata);
  • 1882-84: Karl Marx: Il capitale (A tőke);
  • 1883: Friedrich Engels: L'evoluzione del socialismo dall'utopia alla scienza (A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig);
  • 1885: Friedrich Engels: L'origine della famiglia, della proprietá privata e dello Stato (A család, a magántulajdon és az állam eredete);
  • 1889: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bissolati fordítása);
  • 1891: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Gori fordítása);
  • 1892: Karl Marx – Friedrich Engels: Manifesto del partito comunista (Bettini fordítása).

 

Korunknak címzett bírálat – Karl Marx újrafelfedezéséhez

Mély teoretikus dimenziókban mozog a Marx kutató szerző tanulmánya: egyfelől az alapító atya hagyatékának szisztematizálását állítja szembe a dialektika nyitottságával, másfelől a mozgalmi szükségletek tudománnyal szembeni eluralkodását látja érvényre jutni az oroszországi recepció során. Amikor is a társadalmi lét sajátlagos objektivitását a természettudományos megismerés szükségszerűségei vették át, á la Kautsky – szemben Antonio Gramsci korabeli törekvéseivel.

Bevezetés

A világra kevesen gyakoroltak olyan megrendítő hatást, mint Karl Marx. Bár halálát nagy csend övezte, életművének jelentősége meglepően rövid idő elteltével a történelemben szinte példátlan elismertséget nyert. Rá hivatkoztak Detroit és Chicago munkásai éppúgy, mint az első indiai szocialisták Kalkuttában. A forradalom után Moszkvában összehívott bolsevik kongresszus alaphangját az ő szellemisége adta meg. Eszméi inspirálták a munkásság politikai és szakszervezeti mozgalmainak programját és szabályzatait Európától Sanghajig.

Gondolatai végérvényesen megváltoztatták a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan irányát.

Ám annak ellenére, hogy elméletét szerte a világon elismerik, mi több, munkája a XX. század folyamán az emberiség jelentős része számára domináns ideológiává és állami doktrínává is vált, és írásai széles körben hozzáférhetők, még mindig nem áll rendelkezésünkre műveinek korszerű, csonkítatlan és tudományos alaposságú kiadása. Az emberiség legjelentősebb gondolkodói közül Marx az egyetlen, akinek a művei erre a sorsra ítéltettek.

E sajátos helyzet legfőbb oka főképpen Marx oeuvre-jének alapvetően befejezetlen jellege. Az 1848 és 1862 között írt újságcikkektől eltekintve, melyek jórészt a New York Tribune című lapban – a korszak egyik legjelentősebb napilapjában – láttak napvilágot, az életében publikált munkáinak száma viszonylag alacsony volt, szemben a csak részben befejezett művekkel, illetve az óriási mennyiségű kutatási és jegyzetanyaggal. Jellemző, hogy amikor 1881-ben (tehát Marx életének vége felé) Karl Kautsky felvetette Marxnak, hogy szükség volna művei teljes kiadására, Marx így válaszolt: „Először is meg kéne írni őket."1

Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyit megjelentetett. Ellentétben a közkeletű elképzeléssel, oeuvre-je töredékes, időnként egymásnak ellentmondó elemekből áll, s életművének ez az aspektusa ékes bizonyítéka egyik sajátos vonásának: a befejezetlenségnek. A szélsőségesen rigorózus módszer és a könyörtelen önkritika szinte lehetetlenné tette, hogy elkezdett műveinek többségét befejezze; a mélységes nyomor, az állandó betegségek, melyek egész életében kínozták; csillapíthatatlan szomja az új ismeretek befogadására semmit sem csökkent az évek múlásával, újabb meg újabb kérdések tanulmányozásához vezetett; és végül az utolsó éveiben megerősödött felismerése, hogy a történelem komplexitását szinte lehetetlen az elméleti megközelítés keretei közé zárni, egész intellektuális művének, mi több, magának az életének is elválaszthatatlan társává és átkává tette a befejezetlenséget. Egy kis részt leszámítva életművének kolosszális terve nem vált kézzelfogható valósággá. Szüntelen intellektuális erőfeszítései a megformálás sikertelenségébe fulladtak. Ám mindezek ellenére sem állíthatjuk, hogy életműve kevésbé volna zseniális, vagy hogy elképesztő szellemi hordereje kevésbé lenne termékenyítő hatású.2

Annak ellenére, hogy Marx hagyatéka töredékes jellegű, s hogy a szerző ösztönösen idegenkedett egy szisztematikus társadalmi doktrína kidolgozásától, a befejezetlen művet később szétzilálták, és helyébe új rendszer, a „marxizmus" lépett.

 

Marx és a marxizmus: töredékesség versus rendszerezés

Marx halála után 1883-ban Friedrich Engels volt az első, aki annak az elképesztően nehéz feladatnak szentelte magát (hiszen az anyag rendezetlen volt, a megfogalmazás sokszor homályos, a kézírás olvashatatlan), hogy barátja hagyatékát rendszerezze és kiadja. Engels elsődlegesen az eredeti anyagok rekonstrukciójára és válogatására, illetve a publikálatlan és töredékes szövegek kiadására törekedett, és ezzel egyidejűleg a korábban már megjelent szövegeknek az újbóli kiadására és fordítására vállalkozott.

Még ha akadtak is kivételek – mint például a Tézisek Feuerbachról című mű, mely 1888-ban a Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége című kötet függelékeként jelent meg, továbbá A gothai program kritikája, amelyet 1891-ben adtak ki -, Engels szinte kizárólag A tőke befejezésére koncentrálta kiadói erőfeszítéseit, mivel e nagy műből csak az első kötet látott napvilágot Marx életében. Engels e vállalkozásának, mely több mint egy évtizedig tartott, az volt a kimondott célja, hogy „összefüggő és a lehetőségekhez képest teljes művet"3 hozzon létre. Így szerkesztői tevékenysége során Engels a távolról sem végleges és egymástól gyökeresen különböző szövegek válogatását végezte el, és attól a céltól vezérelve, hogy az egész anyagot egységesítse, nem pusztán rekonstruálta A tőke második és harmadik kötetének genezisét és fejlődését (melyek igen távol voltak a végleges formától), hanem a kiválogatott részleteket egységesítve befejezett, kész kötetekként adta át a kiadónak.

Ám Engels saját írásaival már korábban is közvetlenül hozzájárult a hagyaték elméleti rendszerezéséhez. Az 1879-ben megjelent Anti-Dühring, amely szerinte „a Marx által és általam képviselt dialektikus módszernek és kommunista világnézetnek többé-kevésbé összefüggő kifejtésébe csapott át",4 döntő hivatkozási pontja lett a „marxizmusnak" mint rendszernek a megteremtése során, valamint a világban akkorra már széles körben elterjedt eklektikus szocializmusról való leválasztásakor. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig még nagyobb jelentőséggel bírt: az először 1880-ban publikált mű az Anti-Dühring három fejezetének átdolgozása volt, kimondottan népszerűsítő célokat szolgált, és A Kommunista Kiáltványhoz hasonló népszerűségre is tett szert a későbbiekben.

Még ha egyértelmű különbség volt is az ilyesfajta népszerűsítő munkák – melyeket az enciklopédikus szintézisnek a végtelenségig leegyszerűsítő rövidítéseivel szembeni nyílt polémia eszközeként használtak – és a német szociáldemokrácia következő generációja által elfogadott populáris művek között, Engelsnek a természettudományokra való hivatkozása utat nyitott a szociáldarwinizmus evolucionista elméletének, melyet a munkásmozgalom nem sokkal később magáévá is tett.

Marx elmélete kétségtelenül kritikus és nyitott rendszer, mely néha enged bizonyos determinisztikus csábításoknak, ám a XIX. századi Európa kulturális klímájába került bele: ezt a kultúrát korábban soha nem tapasztalt mértékben hatotta át a szisztematikus elméletek iránti igény; az ilyen típusú elméletek között a darwinizmus volt a legnépszerűbb. Hogy megfelelő választ adjon erre a kihívásra, az újszülött marxizmus, mely a Kautsky szerkesztette Die Neue Zeit című folyóirat hasábjain koravén ortodoxiává érett, gyorsan alkalmazkodott ehhez a modellhez.

Meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy ebben – a Marx műveit rendszerré alakító – folyamatban milyen módszereket alkalmaztak az elmélet terjesztésére. Előszeretettel jelentettek meg szintézisre törekvő könyvecskéket és tendenciózus, tömör kivonatokat, amint azt jól mutatják Marx művei korabeli kiadásainak adatai is. Mi több, néhány munkája egyre inkább a politika eszközévé vált; a szerkesztők mindig alakítottak rajtuk egy kicsit, úgyhogy valahányszor új kiadásban jelentek meg Marx művei, egyre jobban különböztek az első kiadástól. Ez a gyakorlat, melyre Marx hagyatékának töredékessége adott lehetőséget, a továbbiakban egyre gyakrabban társult Marx néhány művének cenzúrázásával. Az a kézikönyv, amely Marx elméletét világszerte hatékonyan vitte közel az olvasókhoz, s amely egyben nagyon erőteljes propagandaeszköz is volt, elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy Marx eredeti koncepciója lényegileg átalakult. Ezt a kompletté gyúrt és megcsonkított, a pozitivizmussal kacérkodó marxi művekből származtatott anyagot abból a célból terjesztették, hogy a proletár párt gyakorlati szükségleteit szolgálja; ez az átszabás azonban elméletileg olyannyira elszegényítette és vulgarizálta az eredeti anyagot,5 hogy a végén már szinte nem is hasonlított eredeti önmagára, és Kritikből Weltansschauunggá (világszemléletté) alakult át.

Ezen folyamatok eredményeképpen egyfajta szisztematikus doktrína öltött testet, amolyan kezdetleges evolucionista világmagyarázat, megspékelve egy kis gazdasági determinizmussal: ez volt a II. Internacionálé (1888-1914) marxizmusa. A történelem automatikus előrehaladásába vetett szilárd, bár naiv meggyőződés vezette, és az az elvitathatatlan hit, hogy a kapitalizmust a szocializmus váltja fel; ebből logikusan következett, hogy ez az elmélet nem tudta értelmezni az aktuális fejleményeket, és miután elszakította a forradalmi gyakorlathoz fűződő szükségszerű kapcsokat, egyfajta fatalista kvietizmusban csúcsosodott ki, amely hozzájárult a fennálló rendszer stabilitásához.6 Ilyenformán ez a doktrína Marx elméletétől fényévnyi távolságra került; ő ugyanis már első munkájában kijelentette, hogy „a történelem semmit sem tesz […]; nem a »történelem« az, amely az embert eszközül használja fel a maga céljainak keresztülvitelére – mintha a történelem valamilyen különálló személy volna -, hanem a történelem nem egyéb, mint a maga céljait követő ember tevékenysége".7

A század vége felé a válságelméletet [Zusammenbruchstheorie] vagy a burzsoá-kapitalista társadalom küszöbönálló bukásáról szóló elméletet, melynek leglátványosabb kifejeződése az 1873 után kibontakozó, húsz éven át tartó nagy gazdasági válság volt, a tudományos szocializmus alapvető lényegének nyilvánították. Marx állításait, melyek a kapitalizmus dinamikus alapelveit, illetve még általánosabban a princípiumokon belül tapasztalható fejlődési tendenciákat8 szándékoztak felvázolni, olyan örökkévaló történelmi törvényekké formálták át, melyekből le lehetett vezetni a történelmi események alakulását, mi több, egyes konkrét részleteket is.

Az ellentmondásos, végnapjait élő kapitalizmus eszméje, melynek sorsa az automatikus összeomlás, kitapinthatóan jelen volt egy politikai párt első, tisztán „marxista" platformjának, az erfurti programnak az elméleti alapjaiban és Kautsky kommentárjában, melyben bejelentette, hogy a „kérlelhetetlen gazdasági fejlődés a természeti törvények szükségszerűségével vezet el a kapitalista termelési mód összeomlásához. A jelenlegi helyett egy új társadalmi forma megteremtése többé már nem pusztán kívánatos, hanem mára elkerülhetetlenné vált."9 Ez a legtisztább és legszignifikánsabb kifejeződése volt a korszakban érvényesülő koncepció lényegi korlátainak, de annak is, hogy milyen messzire került ez a koncepció attól az embertől, akinek a gondolatait kiindulópontnak használták.

Még Eduard Bernstein is, aki a szocializmust nem mint szükségszerűséget, hanem mint lehetőséget fogta fel, vagyis aki szakított a kortárs marxi interpretációkkal, Marxot hasonlóan erőltetetten értelmezte, s ez a felfogás ténylegesen nem különbözött a korszakban tapasztalható többi interpretációtól. A széles körben ismertté vált Bernstein-vita révén hozzájárul egy olyasfajta Marx-kép kialakulásához, mely ugyancsak hamis és mesterséges volt.

Az orosz marxizmus, mely a huszadik század folyamán meghatározó szerepet játszott Marx nézeteinek népszerűsítésében, a korábbinál is nagyobb hévvel követte a szisztematizálás és vulgarizálás eme pályáját.

S valóban, az orosz marxizmus legformátumosabb úttörője, Georgij Plehanov számára „a marxizmus teljes világkép",10 melyet egyszerűsítő monizmus jellemez, s melynek alapján a társadalom struktúrák feletti átalakulásai a gazdasági változásokkal egyidejűleg mennek végbe. V. I. Lenin 1909-es Materializmus és empiriokriticizmus című művében a materializmust úgy definiálja, mint ami „a természet objektív törvényszerűségének és e törvényszerűség az ember fejében való körülbelül hű visszatükrözésének felismerése".11 Az emberiség akaratának és tudatának „kétségtelenül és szükségképpen"12 alkalmazkodnia kell a természet szükségszerűségeihez.

Az ekkoriban zajló durva ideológiai konfliktusok ellenére a II. Internacionáléra jellemző elméleti vonások többsége tovább élt a III. Internacionálé kulturális mátrixát meghatározó elemekben. Ez a kontinuitás egyértelmű kifejezést nyert Nyikolaj Buharin 1921-ben kiadott, A történelmi materializmus elmélete című művében, mely szerint „a természetben és a társadalomban meghatározott rendszeresség, állandó természeti törvény érvényesül. E természeti törvény meghatározása a tudomány elsődleges feladata."13 Ez a társadalmi determinizmus, mely egészében a termelőerők fejlődésére koncentrált, azt a doktrínát eredményezte, mely szerint „az okok sokszerűsége, melyek a társadalomban éreztetik hatásukat, a legkevésbé sem mondanak ellent annak, hogy a társadalmi fejlődésnek egyetlen törvénye létezik".14

Ezzel a nézettel fordult szembe Antonio Gramsci, aki szerint a „kérdésfelvetés[e] (törvények, állandó, szabályos, egyforma irányvonalak keresése) azzal a – kissé gyermekes és naiv módon értelmezett – következménnyel kapcsolatos, hogy végérvényesen megoldják a történelmi események előreláthatóságának gyakorlati problémáját".15 Gramsci egyértelműen elutasítja, hogy Marx praxisfilozófiáját puszta szociológiára csupaszítják le, hogy „egy világnézetet mechanikus formagyűjteményre redukálnak, amely azt a látszatot kelti, mintha az egész történelem a zsebében volna",16 s ez az egyértelmű elutasítás annál is fontosabb volt, mert túllépett Buharin szövegén, és elmarasztalta ezt az általános tendenciát, mely később -példátlan módon – uralkodóvá vált a Szovjetunióban.

A Marx gondolatait eltorzító folyamatra a koronát a marxizmus-leninizmus „megteremtése" tette fel. Megfosztva azon funkciójától, hogy a cselekvés vezérfonala legyen, az elmélet ilyenformán a posteriori igazolássá degradálódott. Amikor napvilágot látott a „dialmat" (Dialekticseszkij materializm), mint „a marxista-leninista párt világnézete",17 akkor már nem volt visszaút. Sztálinnak az 1938-ban kiadott, A dialektikus és a történelmi materializmusról című, számtalan kiadást megért brosúrája kijelölte ennek a doktrínának az alapvető elemeit: a közösségi lét jelenségei, a „társadalmi fejlődés szükségszerű törvényei" „tökéletesen felismerhetők", és „a társadalom története szükségszerű társadalmi fejlődésként nyilvánul meg, és a társadalom történetének tanulmányozása tudománnyá lesz". Ez „azt jelenti, hogy a társadalomtörténet tudománya a társadalmi élet minden bonyolult jelensége ellenére éppen olyan egzakt tudomány lehet, mint például a biológia",18 és hogy, a fentiek következtében, a proletariátus pártjának az a feladata, hogy tevékenységét ezen alapok ismeretében végezze. Szembeszökő, ahogy a „tudományos" és a „tudomány" koncepciójának félremagyarázása eljutott egészen eddig a pontig. Marx végtelenül alapos és koherens elméleti kritériumokon nyugvó módszerének tudományossága helyébe a természettudományok módszerei léptek, melyek az ellentmondásnak mint olyannak nem adtak teret. Végül megfogalmazódott a történelmi törvények objektivitásának babonája, mely szerint ezek a törvények az emberi akarattól függetlenül működnek, akárcsak a természeti törvények.

A fentebb vázolt ideológiai katekizmus ugyanakkor tág teret biztosított a legmerevebb és legszigorúbb dogmatizmusnak. A marxista-leninista ortodoxia szigorú és merev monizmusra alapozott, s ennek elképesztően visszás hatása volt Marx műveire. Kétségtelen tény, hogy a szovjet forradalom révén a marxizmus mind társadalmilag, mind földrajzilag azokhoz a széles közegekhez is eljutott, ahonnan korábban ki volt rekesztve. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy a marxizmus címén terjesztett szövegek többsége brosúra, párt-kézikönyv, különböző témájú „marxista" antológia volt, s kevésbé magának Marxnak az írásai. Ráadásul egyre több szövegét cenzúrázták, illetve egyes írásait szétszedték és átalakították: divatba jött például az a módszer, hogy céltudatosan válogatott, a szövegösszefüggésekből kiemelt idézetgyűjteményeket szerkesztettek Marx szövegeiből. Ehhez az eljáráshoz azért folyamodtak, mert műveiben előre meghatározott következtetésekhez kerestek igazolást, és a kiválasztott szövegeket olyanformán kezelték, mint ahogy Prokrusztész bánt el az áldozataival: ha túl hosszúak voltak, akkor megcsonkították őket; ha meg túl rövidek, akkor hozzátoldottak egy keveset.

Persze, tudjuk, milyen nehéz megvalósítani egy gondolatkör népszerűsítését úgy, hogy közben elkerüljük a sematizálást, hogy úgy vigyük végbe egy bonyolult elmélet széles körű megismertetését, hogy közben elméletileg ne üresedjen ki, és azt is tudjuk, hogy Marx művei esetében ez a feladat még a szokásosnál is nehezebb. Ám ami vele és gondolataival történt, annál elképzelni sem lehet rosszabbat.

A legkülönbözőbb szempontoknak megfelelően eltorzítva s az esetleges politikai céloknak alárendelve elméletét lezüllesztették és megmásították. A kritikai szemléletű eredeti művet a Bibliához hasonlóvá tették, és úgy is használták. Az így keletkezett szövegmagyarázatokból a legképtelenebb paradoxon született meg. Elméletének ezek az átalakítói figyelmen kívül hagyták szavait, melyben óva intett attól, hogy elméletét úgy olvassák, mint „recepteket […] a jövendő lacikonyhája számára".19 A figyelmeztetést olyannyira nem fogadták meg, hogy Marxnak, mint afféle „törvénytelen apának", a nyakába varrták az újonnan formálódott társadalmi rendszert. Ő, aki munkájával mindig rigorózusan kritikus volt, következtetéseivel viszont mindig elégedetlen, utóéletében a legmakacsabb doktrinerség forrásává torzult. Eszméit, melyek a történelem materialista koncepciójába vetett szilárd hiten alapulnak, minden más filozófus gondolatrendszerénél jobban kiszakították történelmi összefüggéseiből. Azt a meggyőződését, hogy a „munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kivívnia",20 teljesen kiforgatták, éppen ellenkezőjére változtatták, s olyan ideológiát varrtak Marx nyakába, amely a politikai élcsapatok és a párt vezető szerepét abban látták kifejeződni, hogy ők az osztálytudat elsődleges fenntartói és a forradalom vezetői. Marxot, aki annak az eszmének volt az elkötelezett képviselője, hogy az emberi teljesítmény kibontakozásának alapvető feltétele a munkaidő csökkentése, most a sztahanovista termelés mániákus krédójához igazították. Őt, aki meggyőződéssel hirdette az állam felszámolásának szükségességét, most az állam védőbástyájaként szerepeltették. Azt a gondolkodót, aki olyan mély érdeklődést tanúsított az emberi személyiség szabad kibontakozása iránt, és aki tiltakozott a burzsoá jogrend ellen, mondván, az a puszta jogegyenlőség mögé rejti a társadalmi egyenlőtlenséget, és aki azt mondta, hogy „A jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kellene lennie",21 olyan koncepcióba erőltették bele, amely a társadalmi élet kollektív dimenzióinak végtelen gazdagságát a homogenizálás homályába taszította.

Marx kritikai munkásságának eredeti befejezetlensége áldozatul esett az epigonok rendszerezési kényszerének, s ezek az epigonok kérlelhetetlenül addig lúgozták gondolatait, amíg azok teljesen feloldódtak és önnön ellentétükké váltak.

 

Marx és Engels művei kiadásának odüsszeiája

„Vajon Marx és Engels írásait […] a maguk teljességében elolvasta-e valaha akárki is, a közeli barátok és tanítványok szűk körén, valamint magukon a szerzőkön kívül?" – tette fel a kérdést Antonio Labriola 1897-ben Marxnak és Engelsnek azokkal a műveivel kapcsolatban, melyek akkoriban ismertek voltak. Következtetései egyértelműek voltak: „Szemmel látható, hogy mind ez idáig csak a beavatottak privilégiuma, hogy a tudományos szocializmus alapítóinak összes írását elolvassák"; „a történelmi materializmust egy sor mellébeszélés, félremagyarázás, groteszk torzítás, furcsa félreértelmezések és megalapozatlan kitalációk révén"22 terjesztik. Valóban, mint később a historiográfiai kutatások igazolták, az a korabeli általános vélekedés, hogy Marxot és Engelst sokan olvassák, a legendák köré tartozó tévhit volt.23 Éppen ellenkező volt a helyzet: sok szövegüket csak nagyon nehezen lehetett elérni, illetve nagyon ritkán adták ki őket még az eredeti nyelven is. Az olasz tudós javaslata, hogy szervezzék meg „Marx és Engels minden munkájának teljes és kritikai kiadását", megkerülhetetlen szükségszerűség volt. Labriola úgy gondolta, nem kell az antológiák összeállítása, mint ahogy nincs szükség a testamentum juxta canonem receptum felvázolására sem. Ehelyett „a kritikai szocializmus két alapítójának minden politikai és tudományos tevékenységét, minden irodalmi termékét, legyenek bár alkalmiak, az olvasók rendelkezésére kell bocsátani […], mert ezek közvetlenül szólnak azokhoz, akiknek igényük van a befogadásukra".24 Labriola terve több mint egy évszázaddal annak megfogalmazása után sem valósult még meg.

A filológiai értékelésen túl Labriola még egyéb, meglepő éleslátásról tanúskodó elméleti jellegű javaslatokat is tett – s éleslátása különösen meglepő, ha összevetjük véleményét a kortársaiéval. Szerinte Marx és Engels minden befejezetlenül maradt műve „töredéke annak a tudománynak és politikának, amely az állandó keletkezés állapotában van". Annak érdekében, hogy ne keressünk a munkákban „olyasmit, ami nincs bennük, és nem is kellene hogy bennük legyen", vagy éppen „a mindenkori történelem magyarázatának vulgáris változatát és szabálykönyvét", csak akkor lehet e műveket teljes egészükben megérteni, ha keletkezésük pillanatába és helyére helyezzük őket vissza. Másrészt, mondta Labriola, azok, akik „a gondolatot és tudást nem folyamatában értelmezik", „a doktrinerek és a legkülönfélébb öntelt emberek, akik nem tudnak bálványok nélkül létezni, az örökkévalóságig érvényes klasszikus rendszerek kiagyalói, a kézikönyvek és enciklopédiák összeállítói hiába keresik a marxizmusban azt, amit soha nem is szándékozott nyújtani senkinek sem":25 vagyis a történelmi problémák összefoglaló, pontos, egyértelmű megoldását.

Az opera omnia megvalósításának természetes végrehajtója csak és kizárólag a Sozialdemokratische Partei Deutschlands lehetett volna, a Nachlaß őrzője, hiszen e párt tagjai rendelkeztek a legjelentősebb elméleti és nyelvi kompetenciával. Ugyanakkor azonban a szociáldemokrácián belül mutatkozó konfliktusok nemcsak hogy megakadályozták a nagy tömegű, kiadatlan Marx-írások publikálását, hanem a kéziratok szétszóródásához vezettek, s ezzel a rendszeres kiadás lehetőségét is megakadályozták.26 Hihetetlen, de igaz, hogy a német párt egyáltalán nem törődött ezzel, s irodalmi hagyatékukat a lehető legnagyobb gondatlansággal kezelték.27 Egyetlen teoretikusuk nem akadt, aki leltárba vette volna a két alapító elméleti hagyatékát. De nem foglalkoztak a levelezés összegyűjtésével sem, mely annyira szétszórt, mint amennyire kiterjedt volt, pedig nyilvánvaló, hogy nagyon hasznos forrásai lehetnek sok kérdés tisztázásának, mi több, sok esetben maguknak a műveknek a folytatásai.

A teljes életmű első kiadására, a Marx-Engels Gesamtausgabe (MEGA) megjelentetésére csak az 1920-as években került sor a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatójának, David Boriszovics Rjazanovnak a kezdeményezésére. Ám ez a vállalkozás is megfeneklett a nemzetközi munkásmozgalom zűrzavaros eseményein; e mozgalom gyakrabban állított akadályokat a kiadás útjába, mint ahányszor támogatta. A Szovjetunióban zajló koncepciós perek, melyek sajnos érintették a kiadáson dolgozó tudósokat is, illetve Németországban a nácik hatalomra kerülése miatt a kiadás munkálatai korán megszakadtak.28 Ilyen ellentmondásos produktumot eredményezett az a merev ideológia, mely ihletét egy részben még tulajdonképpen feltáratlan életműből merítette. A marxizmus megerősítése és kikristályosodása, mint egyfajta dogmatikus corpus, hamarabb végbement, mint azoknak a szövegeknek a megismerése, melyeket Marx eszméi kialakulásának és fejlődésének megértéséhez meg kellett volna ismerni.29 A MEGA-ban a korai művek közül csak 1927-ben látott napvilágot például A hegeli jogfilozófia kritikájához, 1932-ben az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia. Ahogyan az korábban már A tőke második és harmadik kötetével megtörtént, ezeket az írásokat is úgy publikálták, mintha önálló művek volnának; s mint később kiderült, ez volt a forrása számos további interpretációs félreértésnek. Még később látott napvilágot néhány, A tőkét előkészítő fontos mű: 1933-ban jelent meg a vázlatos fejezet: A közvetlen termelési folyamat eredményei, illetve 1939 és 1941 között A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, ismertebb nevén a Grundrisse, de ezek is kimondottan alacsony példányszámban. Ráadásul ezek a korábban nem publikált írások, a többi, ezeket követő művekhez hasonlóan, amikor végre megjelenhettek – vagyis amikor nem tartottak attól, hogy a szövegek aláássák az uralkodó ideológiai kánont -, olyan interpretációs körítést kaptak, mely a közvetlen politikai szükségletet igyekezett kielégíteni. A predeterminált interpretációkhoz őket igazoló kiegészítéseket fűztek, és ezzel hosszú időre megakadályozták Marx műveinek komoly újraértékelését.

Marx és Engels összes műveinek első orosz kiadására 1928 és 1947 között került sor a Szovjetunióban: ez a Szocsinenija (összes művek). A cím ellenére a gyűjtemény csak az életmű részleteit tartalmazta, de ezzel együtt is a (33 kötetben) napvilágot látott 28 mű akkoriban a két szerző mennyiségi értelemben legteljesebb kiadása volt. A második Szocsinenija, melyet 1955 és 1966 között adtak ki, 39 művet ölelt fel (42 kötetben). 1956-tól 1968-ig a Német Demokratikus Köztársaságban a Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának kezdeményezésére Marx Engels Werke (MEW) címen 41 mű jelent meg 43 kötetben. Egy ilyen kiadás azonban, mely távolról sem volt teljes,30 s melynek köteteit alaposan megterhelték a bevezető fejezetek és a jegyzetapparátus, a szovjet modell mintájára a marxizmus-leninizmus ideológiai szellemében kézen fogva kalauzolták az olvasót.

Egy újabb, második MEGA kiadásának terve az 1960-as években merült fel, s célja a két gondolkodó minden munkájának szöveghű és kiterjedt kritikai apparátussal ellátott publikációja volt. Sajnos azonban az 1975-ben megkezdett kiadás szintén félben maradt az 1989-es történelmi változásokat követően. 1990-ben a kiadás folytatása érdekében az amszterdami Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis és a trieri Karl Marx Haus együttesen létrehozták az Internationale Marx-Engels-Stiftung (IMES) nevű intézményt. Az újjáalakulás nehézkes korszakát követően, amikor is megállapodás született az új kiadói elvekről, és a Dietz Verlag helyébe az Akademie Verlag lépett, 1998-ban újraindult az ún. MEGA2 sorozata.

A pesszimista előrejelzésekkel ellentétben, melyek érdektelenséggel számoltak, Marx újra elnyerte a nemzetközi tudóstársadalom érdeklődését. Gondolatainak értékét sokan újra felismerték; az európai, az egyesült államokbeli és a japán könyvtárak polcain található írásairól újra lefújják a port. Ennek az újrafelfedezésnek az egyik legszámottevőbb példája éppen a MEGA2 kiadása. A teljes projekt, melyben a legkülönfélébb szaktudományos érdeklődésű, a világ számos országából érkezett tudósok vesznek részt, négy szekcióban zajlik: az első az összes művel, cikkel és vázlattal foglalkozik – A tőkét kivéve; a második A tőke és az 1857-tel kezdődött előtanulmányok kiadását készíti elő; a harmadik feladata a levelezés rendszerezése; míg a negyedik a szemelvényekkel, kommentárokkal és széljegyzetekkel foglalkozik. A tervezett 114 kötetből már 53 napvilágot látott (13 az 1998-as újraindulás óta), melyek mindegyike két kötetből áll: a szövegből, illetve a hozzá tartozó kritikai apparátusból, mely tartalmazza a tárgymutatókat és jegyzeteket.31 Akkor érthetjük meg, hogy ennek a vállalkozásnak milyen óriási a jelentősége, ha arra gondolunk, hogy Marx kéziratainak jó része, terjedelmes levelezése és azoknak a kivonatoknak és jegyzeteknek az elképesztő mennyisége, melyeket szokása szerint olvasás közben készített, korábban még soha nem voltak elérhetők az olvasók számára.32

Joggal merül fel a kérdés: milyen új Marx-kép alakul ki az új történeti-kritikai kiadás nyomán. Kétségtelen, hogy ez a most megmutatkozó, valóságos Marx különbözik a legtöbb követője és ellenfele fejében kialakult Marx-képtől. Írásai megismertetésének bonyolult feladata és művei egységes kiadásának hiánya, melyhez társultak még az eddigi kiadások alapvető hiányosságai, az epigonok hitvány munkája, a tendenciózus olvasatok és az ennél is nagyobb számú hibás interpretációk: mindezek együttesen eredményezik az óriási paradoxont: Karl Marx félreértett szerző, aki mélységes és szinte általánosnak tekinthető hozzá nem értés áldozata lett.33 A kőbe faragott istenként a korábbi, antiliberális kelet-európai rendszerek számos terén ott díszelgő, Marxot ábrázoló szobrok dogmatikus bizonyossággal a jövőbe mutató figuraként ábrázolták, ezzel szemben ma olyan szerzőnek látjuk, aki írásainak nagy részét nem fejezte be, mert egészen haláláig további tanulmányokat folytatott annak érdekében, hogy téziseinek minél alaposabb tudományos hátteret biztosítson.

Műveinek újrafelfedezése végtelenül gazdag, problematikus és polimorf gondolatrendszert és gondolati horizontot vetít elénk; tágas térségeinek feltárásához számtalan ösvényt kell még a Marx Forschungnak (Marx kutatásának) bejárnia.

 

Marx, az a „döglött oroszlán"

Elméleti viták vagy politikai események mindig is jelentősen befolyásolták a Marx művei iránt tanúsított érdeklődést, és már a kezdetektől kétségtelenül voltak olyan periódusok, amikor az irántuk mutatkozó érdeklődés megcsappant. A „marxizmus válságától" a II. Internacionálé feloszlatásáig, az értéktöbblet-elmélet korlátairól folytatott vitáktól a szovjet kommunizmus tragédiájáig Marx elméletének bírálata jól érzékelhetően mindig túlmegy a mű konceptuális horizontján. Ugyanakkor mindig tapasztalható volt egy másik tendencia is, melynek jelszava a „visszatérés Marxhoz". Mostanában, úgy tűnik, újra felfutóban van e jelenség; ismét jelentkezik az igény, hogy műveire hivatkozzanak, s a politikai gazdaságtan bírálatától az elidegenedés megfogalmazásáig vagy a briliáns stílusban megírt, szellemes politikai vitairatokig művei ellenállhatatlan varázserőt gyakorolnak követőire és ellenfeleire egyaránt. Mindazonáltal, a század végén, amikor már teljes egyetértés uralkodott abban a kérdésben, hogy Marx eltűnt a történelem süllyesztőjében, hirtelen újra a történelem színpadán termett.

Miután megszabadult az instrumentum regni gyűlöletes szerepétől, melynek a múltban ki volt szolgáltatva, s megszabadult a marxizmus-leninizmus láncaitól, melyhez bátran kijelenthetjük, nincs semmi köze, Marx elméleti munkája újabb területeket hódított meg, és újra olvassák szerte a világon. Értékes elméleti hagyatékának teljes, pontos megismerése, önhitt bitorlóktól való visszavétele és elmélete alkalmazási korlátainak felszámolása ismét lehetővé vált. Ám ezzel együtt is igaz: ha Marx már nem is azonosítható a huszadik századi szürke „létező szocializmus" kőbe vésett szfinxével, ugyancsak hiba volna azt hinni, hogy elméleti és politikai hagyatéka olyannyira csak a múlthoz kapcsolódik, hogy már nincs semmi mondanivalója a jelen konfliktusairól, és nagy hibát követnénk el, ha gondolatrendszerét mumifikálódott, a múltban ragadt klasszikus elméletnek tekintenénk, melynek ma semmi jelentősége nincs, illetve ha mégis, akkor kizárólag a tudomány specialistái profitálhatnak belőle.

A Marx iránt mutatkozó érdeklődés megújulása jócskán túlnyúlik a tudósok szűk körén, akárcsak azok a roppant jelentős filológiai kutatások, melyek a marxi életmű sokrétű jellegére mutatnak rá – tekintettel magyarázóinak nagy számára. Marx újrafelfedezésének alapot ad a nagy gondolkodó azon szívós és kitartó erőfeszítése, hogy megmagyarázza a jelent: ennek megértésében és a jelen megváltoztathatóságának felismerésében Marx elmélete mindig is nélkülözhetetlen eszközünk marad.

A kapitalista társadalom válságjelenségeinek és a mély ellentmondásoknak, melyek e válságot kiformálják, a számbavételekor újra vissza kell térni ahhoz a szerzőhöz, akit 1989-ben elhamarkodottan félresöpörtek. Így Jacques Derrida kijelentése, hogy „mindenkor hiba lesz nem olvasni, nem újraolvasni és vitatni Marxot",34 ami még néhány évvel ezelőtt is legfeljebb csak elszigetelt provokációnak tűnt, mára széles körben helyeslésre talált. Az 1990-es évek vége óta az újságok, folyóiratok, televíziós és rádióműsorok folyamatosan vitákat tartanak arról, hogyan magyarázható az a jelenség, hogy Marxot tekinthetjük korunk legjelentősebb gondolkodójának.35 1998-ban, megjelenésének 150. évfordulóján a Kommunista Kiáltványt a világ minden táján tucatnyi nyelven adták újra közre, és a méltatások nemcsak azt az érdemét emelték ki, hogy az emberiség történetében mindmáig ez a legtöbbet forgatott politikai szöveg, hanem arra is rámutattak az elemzők, hogy ez a mű a kapitalizmus fejlődési tendenciáinak legpontosabb, legelőrelátóbb vázlata.36 Mi több, a Marxszal foglalkozó irodalom, amely gyakorlatilag eltűnt 15 évvel korábban, sok országban van újjászületőben, és a tanulmányok sora37 mellett egyre több nyelven látnak napvilágot olyan könyvek, melyek azzal a kérdéssel foglalkoznak: Miért is tanácsos ma Marxot olvasni? Hasonló konszenzust figyelhetünk meg azon folyóiratok esetében is, melyek helyet adnak a Marx életművéről folyó vitáknak és a különböző marxizmusértelmezéseknek,38 de joggal említhetjük itt a marxi elmélet vizsgálatának szentelt nemzetközi konferenciákat, egyetemi kurzusokat és szemináriumokat is. Végül, ha mégoly bátortalanul és gyakran zavaros formában is, az alternatív globalizációs mozgalmak közvetítésével Latin-Amerikától Európáig politikai értelemben is megélénkül a Marx művei iránti érdeklődés.

Mi maradt mára a marxi életműből?; mennyiben hasznosíthatók gondolatai az emberiség felszabadulásért folyó harcában?; életművének mely része a legtermékenyítőbb korunk folyamatainak bírálata szempontjából?; hogy lehetséges „meghaladni Marxot Marxszal együtt"? – íme néhány azon kérdés azok közül, melyek válaszra várnak, s melyek megítélése távolról sem egyértelmű. Ha van a jelenkori Marx-reneszánsznak biztos pontja, akkor az éppen abban a diszkontinuitásban ragadható meg, mely az előző korszak monolit ortodoxiáit jellemezte, s mely ortodoxiák korábban meghatározták és alapvetően korlátozták ennek a filozófusnak a megítélését. Annak ellenére, hogy vitathatatlanul léteznek bizonyos korlátok, és kétségtelenül fennáll a szinkretizmus kockázata, mégis elmondhatjuk: beköszöntött az a korszak, amely már sokféle Marxot ismer, és valóban, a dogmatizmus korszakát követően nem is lehet ez másképp. Az elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkozó kutatás, a tudósok új nemzedékének és a politikai aktivistáknak a közös feladata, hogy ezekre a kérdésekre megtaláljuk a választ.

Az emberiség számára nélkülözhetetlen Marx-imázsok közül legalább kettőt fel kell idéznünk. Az egyik a kapitalista termelési mód kritikusának képe: annak az analitikus, éles szemű és fáradhatatlan kutatónak a képe, aki ösztönösen megérezte és globális szempontból elemezte a kapitalista fejlődés tendenciáit, és aki a polgári társadalmat mindenki másnál pontosabban írta le. Ő az a gondolkodó, aki elutasította, hogy a kapitalizmusra és a magántulajdonra mint kőbe vésett, az emberi természetben gyökerező, elkerülhetetlen történeti jelenségre tekintsen, és aki ma is lényegi javaslatokkal segíti azokat, akik a neoliberális gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekkel szemben alternatívát kívánnak állítani. A másik Marx-kép, amelynek szintén óriási a jelentősége napjainkban, a szocializmus teoretikusáé: hiszen Marx volt az a gondolkodó, aki elutasította az államszocializmus eszméjét, melyet Lassalle és Rodbertus már akkoriban támogatott; és ő volt az a gondolkodó, aki a szocializmust a termelési viszonyok átalakulása egyik lehetséges formájának tekintette, nem pedig a társadalmi problémákra adott cukormázas nyugtatószernek.

Marx nélkül politikai afáziára ítéltetünk, és egyértelműnek látszik, hogy az emberiség emancipációjának ügye nem mehet előre az ő segítsége nélkül. Marx „szelleme" arra ítéltetett, hogy még jó sokáig kísértse a világot, és újra felrázza az emberiséget az apátiából.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Karl Kautsky: Mein Erster Aufenthalt in London. In Benedikt Kautsky (ed.): Friedrich Engels' Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia Verlag, Wien, 1955, 32.

2 Vö. Maximilien Rubel: Marx critique du marxisme. Paris, Payot, 2000, 439-440.

3 Friedrich Engels: Előszó A tőke II. kötetéhez. Budapest, Kossuth, 1973, 3.

4 Friedrich Engels: Előszó. In: Anti-Dühring. MEM. Budapest, Szikra, 1950, 9.

5 Vö. Franco Andreucci: La diffusione e la volgarizzazione del marxismo. In Eric J. Hobsbawm et al. (eds.): Storia del marxismo. Vol. 2, Einaudi, Turin, 1979, 15.

6 Vö. Erich Matthias: Kautsky und der Kautskyanismus. In Marxismusstudien, II. Tübingen, Mohr, 1957, 197.

7 A szent család. Karl Marx és Friedrich Engels művei, 2. kötet. Kossuth, Budapest, 1971, 91-92.

8 Vö. Paul M. Sweezy: The Theory of Capitalist Development. Monthly Review Press, New York – London, 1942, 19, 191.

9 Karl Kautsky: Das Erfurter Programm, in seinem grundsätzlichen Teil erläutert. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. GmbH, Hannover, 1964, 131. sk.

10 Gheorghi V. Plekhanov: Fundamental Problems of Marxism. Martin Lawrence Ltd., London, é. n. 3-4.

11 Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus. LÖM. Budapest, Szikra, 1949. 2. kiadás, 151. (Czóbel Ernő fordítása).

12 Uo. 187.

13 Nikolai I. Bukharin: Theory of Historical Materialism. International Publishers, Moscow, 1921, 18.

14 Bukharin: i. m. 248.

15 Antonio Gramsci: Filozófiai írások. Budapest, Kossuth, 1970, 194-195.

16 Gramsci: i. m. 182.

17 Joszif V. Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmusról. Budapest, Szikra, 1945.

18 Sztálin: i. m. 13-15.

19 Karl Marx: A tőke I. Utószó a második kiadáshoz. Budapest, Magyar Helikon, 1967, 21.

20 A Nemzetközi Munkásszövetség ideiglenes szervezeti szabályzata MEM. Budapest, Kossuth 16. kötet 12.

21 A gothai program kritikája MEM. Budapest, Kossuth 19. kötet, 19.

22 Antonio Labriola: Discorrendo di socialismo e filosofia, Scritti filosofici e politici. Ed. Franco Sbarberi. Einaudi, Turin, 1973, 667-669.

23 Marx életrajzának írói, Borisz Nyikolajevszkij és Otto Maenchen-Helfen helyesen állítják könyvük bevezetőjében, hogy „a sok ezer szocialista közül legfeljebb ha egy olvasott Marxtól gazdasági tárgyú munkát; a sok ezer antimarxistából pedig még egy sem akad, aki Marxtól bármit olvasott volna". Vö. Karl Marx. Eine Biographie. Dietz, Berlin, 1976, VII.

24 Labriola: i. m. 672.

25 Uo. 673-677.

26 Vö. Maximilien Rubel: Bibliographie des œuvres de Karl Marx. Rivière, Paris, 1956, 27.

27 Vö. David Ryazanov: Neueste Mitteilungen über den literarischen Nachlaß von Karl Marx und Friedrich Engels. In Archiv für die Geschichte des Sozialismus und der Arbeiterbewegung. Hirschfeld, Leipzig, 1925. Lásd különösen: 385-386.

28 Rjazanovot elbocsátották, 1931-ben deportálták, a művek kiadása pedig 1935-ben megszakadt. Az eredetileg tervezett 42 könyvből mindössze 12 látott napvilágot (13 kötetben). Vö. Marx-Engels: Historisch-kritische Gesamtausgabe. Werke, Schriften, Briefe. A Rjazanov vezette Marx-Engels Intézet (1933-tól Moszkvai Marx-Engels-Lenin Intézet), szerk. David Ryazanov (1932-től Vladimir Adoratskij), Frankfurt am Main – Berlin – Moskau – Leningrad, Marx-Engels-Verlag, 1927-1935.

29 Vö. Rubel: i. m. 81.

30 A kiadás például nem terjedt ki az 1844-ben íródott Gazdasági-filozófiai kéziratokra vagy a Grundrissére; ezeket a műveket csak később csatoltak a sorozathoz. Ugyanakkor a más nyelveken megjelent analóg kiadások, mint például a magyar nyelvű, a MEW kötetein alapultak. Ennek a kiadásnak 2006-ban indult meg a reprint megjelentetése.

31 Részletes információk a MEGA2-ről a következő honlapon találhatók: www.bbaw.de/vs/mega

32 Vö. Marcello Musto: Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája (Marx-Engels-Gesamtausgabe). Eszmélet, 72 (2006), 96-99.

33 Az itt vázolt „marxista" félreértésektől nem állnak távol a liberálisok és konzervatívok „antimarxista" félremagyarázásai, mert azokat meg az előítéletes ellenséges érzület hatja át éppilyen mélységesen.

34 Jacques Derrida: Marx kísértetei. Pécs, Jelenkor, 1995, 23.

35 Az első, ilyen szellemben íródott elemzés, melynek bizonyos visszhangja támadt, John Cassidynek a „The return of Karl Marx" című cikke volt (The New Yorker, 1997. október 20., 248-259.). Aztán jött a BBC, amely az évezred legjelentősebb gondolkodójává Marxot választotta. Néhány évvel később a Nouvel Observateur című hetilap egy teljes számot szentelt a következő témának: „Karl Marx – le penseur du troisième millénaire?" (Karl Marx – a harmadik évezred gondolkodója?), 2003. október 1. Nem sokkal később Németország fejezte ki elismerését az előtt a férfi előtt, aki annak idején negyven évnyi száműzetésre kényszerült: 2004-ben a ZDF, az egyik országos televíziós csatorna több mint 500 000 nézője Marxot nevezte minden idők harmadik legmeghatározóbb német személyiségének (ugyanakkor első helyezett lett a „jelenkori relevancia" kategóriában), és a legutóbbi politikai választások során (2005. augusztus 22-i számában) a híres képes újság, a Der Spiegel címlapjára tette Marx arcképét, amint győzelmi jelet mutat, s a képaláírás így szólt: „Ein Gespenst kehrt zurück" (Egy kísértet visszatér). E különös sorozatra a BBC 4-es csatornája által kezdeményezett 2005-ös közvélemény-kutatás tette fel a koronát. A kutatás során véleményüket nyilvánítók Marxot nevezték meg az angol hallgatók által legjobban tisztelt filozófusként.

36 Különösen Eric Hobsbawm: „Introduction" to Karl Marx-Friedrich Engels. In The Communist Manifesto. Verso, London, 1998.

37 Lehetetlen volna felsorolni azt a sok könyvet, amely az utóbbi évek során látott napvilágot, de itt és most felsoroljuk azokat, amelyek a legszélesebb körű és kimondottan jó kritikai fogadtatásban részesültek. Két új és népszerű életrajz irányította a figyelmet a trieri gondolkodó élettörténetére: Francis Wheen: Karl Marx. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004; Jacques Attali: Karl Marx ou l'esprit du monde. Fayard, Paris, 2005.

Moishe Poistone könyve, a Time, Labour and Social Domination (CUP, Cambridge) 1993-ban, megjelenésekor szinte észrevétlen maradt, azóta viszont számtalan utánnyomást ért meg; akárcsak az a szöveg, melyet Terrell Carver írt: The Postmodern Marx (Manchester University Press, Manchester, 1998); és Michael A. Lebowitz: Beyond Capital. Palgrave, London, 2003 (2. kiadás), amelyek ugyancsak Marx elméletének egészen eredeti interpretációi.

Marx korai munkáinak elemzését adja egy nemrégiben kiadott könyv: David Leopold: The Young Karl Marx: German Philosophy, Modern Politics, and Human Flourishing. CUP, Cambridge, 2007.

A Grundrisse megírásának 150. évfordulójára jelenik meg majd Marx jelentős kéziratainak gyűjteménye, melyeket a legfontosabb nemzetközi Marx-kutatók tanulmánygyűjteménye kísér: Marcello Musto (szerk.): Karl Marx's Grundrisse: Foundations of the Critique of Political Economy. Routledge, London – New York (megjelenés 2008-ban).

Fontos továbbá John Bellamy Foster írása, a Marx's Ecology. Monthly Review Press, New York, 2000; és Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. Mindkettő a környezeti probléma felől közelíti meg Marxot.

Végezetül, mint a világszerte megnyilvánuló érdeklődés bizonyítékát, mindenképp meg kell említenünk a latin-amerikai elméleti szakember, Enrique Dussel ezen kérdéssel foglalkozó, jelentősebb művekből készített angol nyelvű fordítását: Towards an unknown Marx. Routledge, London, 2001; valamint a Hiroshi Uchida szerkesztésében kiadott, japán kutatók által készített elemzéseket tartalmazó Marx for the 21st century című könyvet (Routledge, London, 2006); akárcsak a kínai kutatók újabb generációjának elméleti fejlődését, akik egyre otthonosabban mozognak a nyugati nyelveken közölt irodalomban, és messze távolodtak a hagyományos dogmatikus marxizmustól.

38 A legjelentősebb elméleti folyóiratok között meg kell említenünk a következőket: a Monthly Review, a Science & Society, a Historical Materialism, a Rethinking Marxism az angol nyelvű világban; a Das Argument, a Marx-Engels-Jahrbuch Németországban; az Actuel Marx Franciaországban; a Critica Marxista Olaszországban; és a Herramienta Argentínában.

Karl Marx: a befejezetlenség egyetemleges bája, Marx-Engels Összes Művei új kritikai kiadásáról

Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2)

Az utóbbi egynéhány évben a nemzetközi tudóstársadalom megújult figyelemmel kíséri egy félreértett szerző: Karl Marx munkásságát. Bár gondolatrendszere kétségkívül régimódi, ám tagadhatatlan, hogy tudományos eredményei nélkülözhetetlenek jelenünk megértéséhez. Ráadásul elmondhatjuk, hogy végre visszakerült a tudomány szabad területére. Műveiről lehullott az instrumentum regni gyűlöletes szerepe, az a funkció, ahogyan a múltban gyakorlati eszközként szolgált, s ez tette lehetővé, hogy mára újra az érdeklődés középpontjába került. Ennek a figyelemnek kétségtelen jele egyrészt a Marx-Engels-Gesamtausgabe (MEGA2) útjára indítása, amely a szocialista országok összeomlását követő hosszabb publikációs szünet után 1998-ban kezdődött újra. A figyelem jele továbbá Marx írásai kiadásának újraszervezése, valamint a MEGA2 kiadói főhadiszállásának a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften kereteiben való további működtetése. A 114 kötetesre tervezett kiadás jelenleg a 15. darabjánál tart. Ez a MEGA kiadásának újraindítása óta a 10. publikált kötet, mert nem sorrendben haladnak. Minden egyes kötet két részből áll: az eredeti szövegtestből és a kritikai apparátusból.

Az új történelmi-kritikai kiadással kapcsolatos legfrissebb filológiai kutatások Marx műveinek egy eddig kevéssé ismert sajátosságára: befejezetlenségükre derítettek fényt. Marx jóval több kéziratot hagyott hátra, mint amennyi nyomatásban napvilágot látott. Ez igaz A tőke esetében is, melynek teljes kiadása, beleértve az 1857-től elkezdett előkészületi munkálatokat, majd csak a 2007-ben megjelenő MEGA második részében nyeri el teljes alakját.

Marx halála után Engels látott hozzá elsőként e bonyolult és nehéz vállalkozáshoz, barátja töredékes hagyatékának kiadásához (bonyolulttá és nehézzé az tette a munkát, hogy az anyag szét volt szórva; Marx írásainak furcsa-különc a nyelvezete; kézírása majdnem olvashatatlan). E számtalan nehézség és buktató különösen A tőke harmadik kötete esetében érzékelhető (MEGA, II/15. Karl Marx: Das Kapital. Kritik der politischen Ökonomie. Dritter Band. Hamburg, 1894, Akademie Verlag, Berlin 2004), melyet Marx nem tudott még nagyjából sem rendszeres formába önteni (ez volt az egyetlen ilyen könyve). Engels energiáját 1885-1894 között az intenzív kiadási tevékenység kötötte le, s ennek eredménye, hogy az eredetileg erősen fésületlen, főképp "in statu nascendi lejegyzett gondolatokból" és előtanulmányokat rögzítő megjegyzésekből álló szöveg rendszeres gazdaságelméletet megfogalmazó, organikus szöveggé alakult. Cseppet sem meglepő, hogy ez az eljárás számtalan értelmezési hibát eredményezett. Ebből a szempontból nagy jelentősége van a megelőző kötetnek (MEGA, II/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Manuskripte and redaktionelle Texte zum dritten Buch des "Kapitals", 1871 bis 1895. Akademie Verlag, Berlin, 2003). Ez a kötet tartalmazza Marx utolsó, 1871-1882 közötti időszakából származó hat kéziratát, melyeket A tőke harmadik kötetéhez készített. E kéziratok közül a legfontosabb az 1875-ös, terjedelmes Mehrwertrade und Profitrate mathematisch behandelt, valamint azok a szövegek, melyeket Engels kiadói minőségében Marx kézirataihoz hozzáfűzött. Ezek a kéziratok egyértelmű pontossággal mutatják be azt a folyamatot, amelynek során elnyerték publikált formájukat, és mivel élesen rávilágítanak a szövegen végrehajtott számtalan beavatkozásra – melyek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint azt mostanáig feltételeztük -, lehetővé válik, hogy megértsük Engels kiadói szerepének erős és gyenge pontjait. E mű értékének további megerősítéseként érdemes kiemelni, hogy a könyvben szereplő 51 szövegből 45 itt jelenik meg először nyomtatásban.

A MEGA filológiai vizsgálata jelentős eredményekkel járt az első szekció kötetei esetében is, melyek Marx és Engels írásait, cikkeit és vázlatait tartalmazzák. Nemrégiben két kötet látott napvilágot. Az első (MEGA, I/14. Karl Marx – Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Januar bis Dezember 1855. Akademie Verlag, Berlin, 2001) kétszáz cikket és vázlatot tartalmaz, melyeket a két szerző 1855-ben írt a New-York Tribune és a breslaui Neue Oder-Zeitung részére. Különféle kiegészítő kutatások tették lehetővé további 21 cikknek a kötetbe való beemelését (melyeket korábban nem soroltak e két szerző művei közé, mivel a jelentős amerikai napilapban név nélkül láttak napvilágot), így ezek is bekerültek Marx és Engels leghíresebb, az európai diplomáciáról és politikáról, a nemzetközi gazdasági válságról és a krími háborúról szóló cikkei közé. Ezzel szemben a második kötet (MEGA, I/31. Friedrich Engels: Werke, Artikel, Entwürfe. Oktober 1886 bis Februar 1891. Akademie Verlag, Berlin, 2002) Engels kései írásaiból közöl néhányat. A kötetben jegyzetek és tervezetek szerepelnek, többek között a Rolle der Gewalt in der Geschichte kézirata (a kéziratot először publikáló Bernstein kommentárjai nélkül), a munkásmozgalmi szervezeteknek írott beszédek, illetve a korábban már megjelent írások és cikkek új kiadásaihoz írt számtalan előszó. Ez utóbbiak között különös érdeklődésre tarthat számot a "Die auswärtige Politik des russischen Zarentums", az orosz külpolitika két évszázados történetének a Die Neue Zeitben napvilágot látott elemzése, melyet 1934-ben Sztálin betiltott, valamint a "Juristen-Sozialismus", melyet Engels Kautskyval közösen írt, s most különíthetők el végre világosan, hogy mely részleteket is írta Kautsky.

Érdekes új fejlemények bontakoznak ki az új történeti-kritikai kiadás harmadik szekciójában is, mely a levelezést tartalmazza. A nemrég publikált kötet (MEGA, III/13. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Oktober 1864 bis Dezember 1865. Akademie Verlag, Berlin, 2002) középpontjában Marxnak az 1864. szeptember 28-án Londonban létrehozott Nemzetközi Munkásszövetségben végzett politikai tevékenysége áll. A levelek bemutatják Marx tevékenységét a Munkásszövetség működéséneknek első évében, azt a folyamatot, melynek eredményeként Marx egyre fontosabb szerepet töltött be, és egyben bizonyítják, hogy közéleti elkötelezettségét – 16 év után újra visszatért a frontvonalba – mindenképp megkísérelte összeegyeztetni tudományos munkásságával. A tárgyalt kérdések között ott van a szakszervezetek szerepének elemzése, melynek fontosságát Marx azzal is hangsúlyozta, hogy azonnal szembehelyezkedett Lassalle azon javaslatával, hogy a porosz állam által finanszírozott szövetkezeteket kellene felállítani: "a munkásosztály vagy forradalmi, vagy nincs is", mondta Marx. A kérdések között szerepel továbbá az owenista Westonnal folytatott vitája, melynek eredményeképp született meg előadássorozata, s ennek darabjait halála után, 1898-ban akarták megjelentetni Érték, ár és profit címmel; továbbá az egyesült államokbeli polgárháborúval kapcsolatos meglátásai, valamint Engels könyvecskéje, A porosz katonai kérdés és a Német Munkáspárt. A levelezés másik, nemrég megjelent kötetének (MEGA, III/9. Karl Marx – Friedrich Engels: Briefwechsel Januar 1858 bis August 1859. Akademie Verlag, Berlin, 2003) alaphangját az 1857-es gazdasági válság adja meg. E válság lobbantotta fel Marx reményét, hogy az 1848-as vereséget követő holtpontról végre kimozdulhat a forradalmi mozgalom ("a válság úgy ás magának utat, mint a jó öreg vakondok"). Ebbéli reménye felélesztette Marx intellektuális termékenységét, és arra sarkallta, hogy még "az özönvíz bekövetkezése előtt" vázolja fel gazdaságelméletének körvonalait; a vágyott és remélt vízözön azonban ugyancsak elmaradt. Szintén ebben a korszakban születtek meg a Grundrisséhez írott utolsó jegyzetfüzetek – a szerző koncepciójának fejlődését e kitüntetett támpontról nagyszerűen megfigyelhetjük. Marx ekkoriban arra az elhatározásra jutott, hogy munkáját folytatásokban jelenteti meg. Ezek első része – A politikai gazdaságtan bírálatához címmel – 1859 júniusában jelent meg. Ami Marx személyes helyzetét illeti, ezt a korszakot "az elüszkösödött nyomor" jellemzi: "Nem hiszem, hogy valaha is írt olyasvalaki »a pénzről«, aki ennyire híján volt vizsgálati tárgyának." Azt látjuk, hogy Marx – ingatag helyzete ellenére – kétségbeesetten harcol, hogy "gazdaságtanát" befejezze: "Tűzön-vízen át ki kell tartanom tárgyam vizsgálata mellett, s nem szabad hagynom, hogy a burzsoá társadalom pénzcsináló géppé fokozzon le." Bár mindent megtett annak érdekében, hogy a soron következő folytatást megírja, ám azt soha nem tudta befejezni, és A tőke első könyve csak 1867-ben látott napvilágot. Bámulatos tervének további részeiből, noha sok elemében rendszerezett formájúak, csak egyes fejezetek valósultak meg, viszont megszámlálhatatlanul sok félbemaradt kézirat, odavetett vázlat és befejezetlen tervezet halmaza maradt ránk.

A befejezetlenség, Marx egész irodalmi munkásságának hűséges társa és elmaradhatatlan átka, természetesen már korai munkáiban is felfedezhető. A Marx-Engels-Jahrbuch új sorozatának első száma (Karl Marx – Friedrich Engels – Joseph Wydemeyer: Die deutsche Ideologie. Akademie Verlag, Berlin, 2004), melyet teljes egészében A német ideológiának szenteltek, kétségbevonhatatlanul bizonyítja ezt. Ez a mű, mely előrevetíti a MEGA2 I/5. kötetének megjelenését, ami 2008-ban várható, s amelynek kézirata tartalmazza a joggal Moses Hessnek tulajdonítható részeket, a régebbi kiadványoktól eltérően abban a formában közli majd Marx és Engels szövegeit, ahogyan azokat szerzőik hátrahagyták, azaz nem tesz kísérletet a szövegek rekonstrukciójára. Az évkönyvben megjelent részek megegyeznek a "Feuerbach" és "Szent Bruno" című I. és II. fejezetekkel. Az a hét kézirat, mely túlélte "az egerek rágcsálásának kritikáját", önálló szövegekként, időrendi sorrendbe állítva kerülnek egy csoportba. A szöveg egyenetlen színvonala világosan kiolvasható ebből a kiadásból. Különösen igaz ez a Feuerbachról szóló fejezetre, mely távolról sem kész. Mégis, egészében véve ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megbízható alapokkal rendelkezzünk Marx gondolatrendszerének részletes feldolgozásához a további kutatásokat illetően. A német ideológia, melyet időnként Marx materialista koncepciójának kimerítő példájaként elemeznek, visszanyeri eredeti, töredékes jellegét.

Végül, ami a fiatal Marx munkásságát illeti, érdemes szót ejteni arról, hogy változatlan kiadásban újra megjelent a két szociáldemokrata tudós, Landshut és Mayer által szerkesztett, Marx korai műveit összegyűjtő kötet (Karl Marx: Die Frühschriften. Kröner, Stuttgart, 2004). Az eredeti kiadás 1932-ben látott napvilágot – az "első" MEGA-val egy időben -, s ez tette lehetővé, hogy ismertté váljon az addig még nem publikált Gazdasági-filozófiai kéziratok és A német ideológia, bár a tartalomban és a szöveg különböző részeinek elrendezésében számos hiba van, az eredeti verziót pedig sok helyen rosszul betűzték ki.

Számos oka volt annak, hogy Marx műveit sokáig mély és meg-megújuló értetlenség övezte, például a marxi kritikai elmélet rendszerezésére tett kísérlet – ami műveinek lényegileg befejezetlen és nem rendszeres jellegét akarta megváltoztatni -; hogy az elméletének népszerűsítésére tett kísérletek konceptuálisan elszegényítették a gondolatait; hogy írásait meghamisították és cenzúrázták, mi több, hogy ezzel egyidejűleg politikai célokra használták. A helyzet mára gyökeresen megváltozott: most elméletének csonkasága ad egyfajta egyetemleges bájt életművének, s ennek nem állhatnak már útjában azok az értelmezések, melyek korábban olyan mértékben meghamisították az életművet, hogy az nyilvánvalóan önmaga tagadásává lett.

Ebből a csonkaságból születik újjá egy problematikus és sokarcú elmélet és olyan horizont, amely távlatainak feltérképezéséhez a Marx-Forschung még számtalan ösvényt, utat kínál.

 

(Fordította: Baráth Katalin)