Az ATTAC hívei közül aligha cáfolná bárki, hogy az állami politika nagymértékben befolyásolta a pénzügyi piacok fejlődését. Végül is nemzeti kormányok szüntették meg a rögzített valutaárfolyamokra épülő Bretton Woods-i rendszert, azok liberalizálták a nemzetközi tőkemozgásokat, és azok döntöttek a pénzügyi piacok deregulációjáról is. De milyen szerepet játszik a kormányzati politika napjainkban? Igaz-e, hogy a pénzügyi piacok diktálják, mit kell tennie és mit kell tűrnie, ahogyan azt Oskar Lafontaine egy ATTAC-kongresszuson állította? Az ATTAC majd’ minden elemzése a következő lényegi mondanivalóra fut ki: a nemzetközi pénzügyi piacok alulszabályozottak; a politika nem tudta követni a gazdaság, de különösen a pénzügyi szektor – globalizációnak köszönhető – gyors változásait. A megoldás ezzel szemben kézenfekvő: a Tobin-adó bevezetésével, az adóparadicsomok felszámolásával, a valutaárfolyamok rögzítésével stb. véget kell vetni ennek a zűrzavarnak, és újra helyre kell állítani a politika elsőbbségét.
Az ATTAC fenti álláspontja a baloldali liberális és a baloldali keynesiánus globalizáció-bírálatokkal mutat rokonságot. Habermastól Bourdieu-ig, mindenki állami beavatkozásért kiált a pénzügyi piacok látszólagos mindenhatósága ellen. A ’70-es években még intenzív vita folyt az államról mint a “társadalmi erőviszonyok anyagi lecsapódásáról”, a neoliberális struktúraváltás közepette azonban ez a vita elapadt. Az állam baloldali kritikája – a neoliberális politika katasztrofális következményeire való tekintettel – háttérbe szorult az állami “kormányzóképesség” helyreállítását sürgető álláspontok mögött. Az állam ezzel újra benyomult egy olyan pozícióba, ahonnét egyszer már kibillentette a társadalomelméleti kritika: a legszélesebb körökben ismét az államot tekintik a közjó letéteményesének, amely képes megszabni a piac működésének társadalmi-gazdasági kereteit.
Ezzel szemben két ellenérvet is felhozhatunk. Az első elméleti jellegű, s a piac és az állam összefonódására utal. A tőkés gazdaságnak ugyanis szüksége van az államra, hogy zátonyra ne fusson saját ellentmondásain, hogy fel ne eméssze saját társadalmi és ökológiai létfeltételeit. A politika és a gazdaság kapcsolata tehát az ellentmondások egysége.
Különösen igaz ez a pénzügyi piacok esetében. Nem mondhatjuk, hogy az állam egyszerűen kivonult volna erről a területről. (Ez a második, az empirikus jellegű ellenérv.) Inkább arról van szó, hogy megváltoztak a formák, ahogyan e piacok “beágyazódnak” a politika irányító gépezetébe – ugyanúgy, ahogy a gépezetet alkotó állami-politikai szereplők erőviszonyai is eltolódtak. A pénzügyminisztériumokkal, a jegybankokkal és a Nemzetközi Valuta Alappal azoknak az apparátusoknak a súlya nőtt, amelyek az államon belül a neoliberális-monetarista doktrinát képviselik. Ezekben a körökben a pénzpiaci fejleményeket nem tekintik az állami szabályozóképességet fenyegető veszélynek, sőt: ezeket “a jóléti állam okozta torzulások” szükségszerű korrekciójaként értelmezik, amely megerősíti saját pozícióikat az inkább szakszervezeti vagy ökológiai orientáltságú állami apparátusok ellenében.
E neoliberális apparátusok azután a pénzügyi piacok szereplőinek szája íze szerint irányítják a tűzoltó akciókat, amikor e piacok nyüzsgése önpusztításba csap át. Jól példázza ezt az IMF szerepvállalása a ’90-es évek válságaiban. Ezzel párhuzamosan új szabályozó mechanizmusok is létrejönnek, amelyek feladata a válságok megelőzése. Így például állami szereplők – jegybankok, szabályozó hatóságok – és magántulajdonú bankok együttműködésével olyan rugalmas szabályozási kereteket dolgoznak ki, ahol a nemzeti felügyeleti szervek és nemzetközi szervezetek, mint az IMF, a Világbank vagy a Nemzetközi Fizetések Bankja, közös erőfeszítéseket tesznek a kockázatok minimalizálása érdekében. Az ilyen intézmények léte, illetve a tény, hogy folyamatosan dolgoznak kialakításukon, arra utal, hogy az állam nem vonul vissza a pénzpiaci politikától, mindössze átalakítja az állami beavatkozás formáit.
A fenti érvelésre az ATTAC részéről többnyire azt válaszolják, hogy a politika és a gazdaság viszonyát boncolgatni a pénzügyi piacok területén merőben akadémikus, és a kérdésnek semmi jelentősége a politikai gyakorlat számára. Csakhogy ez nincs így. Lényeges különbség, hogy erősítenünk kell-e az államot egy “elszabadult” piaccal szemben, vagy azt gondoljuk, az állam – a pénztőke érdekeinek megfelelően – maga ösztönzi és biztosítja a piac “felszabadítását”. Az előbbi nézőpont olyan követelésekhez vezet, mint a devizaügyletek megadóztatása vagy az “adóparadicsomok” bezárása. Az utóbbi viszont alapvetően bizalmatlanná tesz mindenféle állami politikával szemben, hiszen eszerint minden ellentmondás és érdekellentét dacára az állam elsődleges feladata az, hogy biztosítsa a tőke lehetőség szerint zavartalan értékesülését. Így aztán emancipatorikus ügyekben csak igen korlátozottan számíthatunk a szövetségére. Amennyiben mégis követeléseket támasztunk az állami politikával szemben, mint például a Tobin-adó esetében, számításba kell vennünk, hogy uralmi viszonyoktól átjárt területre merészkedtünk. Olyan játékszabályoknak vetjük alá magunkat, amelyek eredendően ellenkeznek mindenféle emancipatorikus törekvéssel, hiszen az uralkodó (hatalmi) érdekek hozták őket létre.
Súlyosabb az ATTAC másik ellenvetése. Ez nem a radikális követelések ideje – mondják; a létező szocializmusok bukása és a neoliberális offenzíva az emberek túlnyomó többsége számára oly mértékben hiteltelenné tett minden nem-kapitalista alternatívát, hogy a baloldalnak újra egészen kis követelésekkel kell kezdenie – mint a Tobin-adó, vagy más, könnyen elfogadtatható intézkedés. A siker ebben a kérdésben igazolni látszik az ATTAC álláspontját. Azon viszont lehet vitatkozni, hogy az ATTAC sikerei tényleg az efféle üzeneteknek és cselekvési alternatíváknak köszönhetők, vagy inkább csak annak, hogy végre valaki kínált valami cselekvési alternatívát. Talán csak azzal járt jól az ATTAC, hogy a megfelelő időben bírálta a pénzügyi piacokat, miközben a kritika tartalma és mélysége inkább másodrendű volt.
A kérdés nem is olyan megválaszolhatatlan, mint ahogy hangzik. Végül is létezik egy sor más globalizációellenes kezdeményezés, mint mondjuk a Peoples Global Action, amelyek álláspontja jóval radikálisabb az ATTAC-énál, anélkül, hogy mozgósító erejük ennek kárát látná. Emellett az ATTAC bázisa nyitottabbnak látszik a radikális kritikára, mint a mozgalom vezetése. Az ATTAC francia szekciójában például néhány hónapja intenzív vita folyik politikai álláspontjuk radikalizálódásáról.
Önértelmezése folytán az ATTAC meglehetősen nyitott a baloldali hatásokra, amennyiben magát “innovatív jellegű szervezetnek” tekinti, valahol a nem-kormányzati szervezetek és a társadalmi mozgalmak határán, amely lehetővé akarja tenni “a politikai tanulást és tapasztalatszerzést”, ahogy egy dokumentumuk fogalmaz. Az ATTAC politikai álláspontjának radikalizálódása nem tűnik kizártnak. Ez lényegében azt jelentené, hogy többé nem ismerik el “a politikai biznisz” szokásos játékszabályait. Mind ez ideig az ATTAC tartja magát ezekhez a játékszabályokhoz, és saját működésében is újratermeli azokat. Áttörni ezeket a játékszabályokat azt jelentené, hogy többé nem terjesztenek szabályozási kívánságlistákat a kormányon lévők elé, hanem megvonják tőlük a legitimációt, hogy a közérdeket képviselik. Áttörni a játékszabályokat azt jelentené, hogy az állami politikát a hatalmasok részérdekeinek általánosításaként ábrázolják.
Ez persze nem zárja ki a konkrét követeléseket. Az IMF felszámolása például a szervezet nemzetközi pénzügyi rendszerben játszott gyászos szerepére való tekintettel még népszerű is lenne. Ugyanígy a létminimum-juttatás bevezetése, ami lényegében annak a megkérdőjelezése, hogy a kapitalizmusban csak az részesülhet a társadalmi gazdagságból, aki magára veszi a bérmunkaviszony kötelékeit. A Tobin-adóval ellentétben az ilyen követelések már nem integrálhatók minden további nélkül egy hegemoniális természetű politikába. Tartalmaznak ugyanis egy messzebbre mutató, emancipatorikus elemet, és elősegíthetnek egyfajta társadalmi erjedést.
(Fordította: Bellon Erika)
