Kik csinálják a cigánykérdést Magyarországon?

Magyarország történelmében a "cigánykérdést" többször is "napirendre tűzték". A mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől: manapság a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. A cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztizse – más szóval a cigányellenesség – aláássa a cigányság bizalmát és részvételét a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és a cigányokat külön cigányszervezetekbe kényszeríti. Ennél fontosabbak azonban a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra.

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés
kerekasztal-beszélgetése

Kossuth Klub, 2002. január 19.

A beszélgetés résztvevői: Bíró András újságíró, Kállai Ernő és
Kerékgyártó T. István szociológusok, Martin Kovats politológus (London)
Vitavezető: Krausz Tamás

 

 

Krausz Tamás

Kedves vendégeink, tisztelt hallgatóság!

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés, e rendezvény szervezői, az úgynevezett cigánykérdést mind elméleti-tudományos, mind pedig társadalompolitikai problémaként rendszeresen napirendre tűzik. De nem mint olyan ügyet, amelynek elsősorban a politikai aspektusait érdemes vizsgálni; mi a “cigánykérdésre” a társadalom egészének egyik tipikus problémája gyanánt tekintünk, amelynek az okait kell feltárni ahhoz, hogy bármiféle megoldást komoly formában felvethessünk. Ezért is kérek mindenkit, hogy a beszélgetésben ne az éppen hivatalos politikai kalandorok aktuális lépéseiről essék szó, ne a politikai pártoknak a romákhoz való pillanatnyi hozzáállásáról beszélgessünk, hanem arról a kérdéskörről, amit a címben elég egyértelműen és világosan megfogalmaztunk. Milyen okokból táplálkozik ez a kérdés, hogy évszázadok óta feszítő erővel van jelen.

Egyáltalán, létezik-e “cigánykérdés” önmagában? Nincs-e igazam akkor, ha azt állítom, hogy a “cigánykérdést” – létezésének objektív történeti-kulturális okait természetesen nem tagadva – módszeresen és tudatosan tartják napirenden “megfelelő” csoportok, amelyek a társadalmi élet, a politika etnicizálásában érdekeltek. Az ilyen kérdésfelvetés általában nem mint szegénységkérdést fogja föl a “cigánykérdést”, nem a rendszer lényegéről beszél, hanem leggyakrabban a dolog kriminalizálásáról van szó; a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit egyetlen etnikumra koncentrálják. Persze, amikor ezt a provokatív tézist megfogalmazom, inkább csak a vita felkért résztvevőit és a hozzászólókat kívánom arra sarkallni, hogy minél világosabban és tömörebben, a dolog lényegéhez szóljanak hozzá.

Martin Kovats

1992 óta tanulmányozom a magyarországi roma helyzetet. Lényegében arra a kérdésre keresek választ, mi a cigányok politizálásának jelentősége, és hogy vajon fontos-e ez, s ha igen, akkor kinek, mennyire és miért fontos? E rendezvény jó alkalmat ad arra, hogy néhány konklúziót előterjesszek. A kerekasztal címe: “Kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, azt sugallja, hogy vannak bizonyos emberek, politikusok, szervezetek és intézmények, akiknek, illetve amelyeknek a tevékenysége a mai “cigánykérdést” meghatározza. Természetesen mindezeknek a szereplőknek – politikai erejüktől függően – vannak saját érdekeik és hatásaik. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy a cigány ügy létrejötte valóban a résztvevő érdekcsoportok közötti verseny terméke. Emiatt fontos hangsúlyozni, hogy a cigány ügy nem kizárólag a cigányok és a cigány szervezetek dolga. Sőt, akkor is, ha nevezetesen róluk van szó, a cigány embereknek csak annyi befolyásuk van, amennyi politikai erőt képviselnek a többi érdekkel szemben. Azt is fontos tudni, hogy a mai “cigánykérdés” nem a semmiből “csinálódott” – csakis szélesebb politikai, gazdasági, szociális és kulturális kontextusban értelmezhető. Magyarország történelmében a “cigánykérdést” többször is “napirendre tűzték”, a mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől, mert manapság létezik kifejezetten cigánypolitikai tevékenység; pontosabban, a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. Az alapvető ok: Magyarország és azon belül a hazai cigányság történelmi fejlődése. Most nem akarok belebonyolódni fogalmi és számbeli vitakérdésekbe, annyi azonban tudható, hogy a második világháború óta a magyarországi cigányság hivatalos létszáma ötszörösére növekedett, százezerről kb. félmillióra. A cigányok az összlakosság öt százalékát teszik ki, ami politikai, szociális és gazdasági szempontból számottevő társadalmi csoportnak tekinthető, s ami mind relatív, mind abszolút számban tovább fog növekedni a belátható időben. Minőségi változást is észlelhettünk ez alatt a hatvan év alatt. Az iparosítás és a modernizálás következménye, hogy a cigány ember és közösség egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal és más társadalmi intézményekkel. Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja szerezni azokat a javakat és lehetőségeket, illetve azt a védelmet, ami szükséges a boldoguláshoz, neki kell ezekkel az intézményekkel tárgyalnia. A “kommunizmus” összeomlása óta a felszínen megváltozott a helyzet, mivel az állam az állampolgár életének több területéről visszavonult. De ez leginkább a gazdag emberre hat előnyösen, aki a saját pénzéből tudja a szükségleteit fedezni, azaz kevésbé függ az államtól. Az új feltételrendszerben a szegény ember függő helyzetben marad nem csak az állammal szemben, hanem az új intézményekkel, nem-állami szervezetekkel szemben is. Egyre inkább az intézményekkel való kapcsolatnak van nyílt politikai dimenziója, mivel szervezetten az ember többet érhet el, mint egyedül. Röviden: a cigányok politizálásának az az alapvető mozgatórugója, hogy a szegény ember a közéletben való részvétel lehetőségével jobban éljen. Ez semmi más, mint egyfajta “nemes próba” a demokrácia ígérete, az esélyegyenlőség megvalósítására, és ezért dicsérendő és támogatandó mindenki számára, aki a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget, a sovinizmust és a paternalizmust elutasítja a munkanélküliséggel egyetemben, a közélet szintjén is.

Az alapvető dinamika ellenére azonban a cigányok politikai kompetenciája és általában a “cigánykérdés” pontos evolúciója több tényezőtől függ. Ez fontos probléma a cigány embereknek, mert ők általában nem rendelkeznek azzal az anyagi bázissal, amely szükséges a hatékony politikai lobbizáshoz. Hiányzik a politikai hagyomány és tapasztalat; az egyszerű etnikai diskurzus ellenére, a magyarországi cigányság sem nyelvi, sem kulturális, sem pedig társadalmi közösséget nem alkot. A magas munkanélküliség és a dolgozó cigányok helye a munkamegosztásban azt jelenti, hogy a munkabeszüntetés nem alkalmazható mint érdekérvényesítő fegyver. A cigányságnak mint szétszórt kisebbségnek kevés szavazati ereje van, és a romáknak, alacsony társadalmi státusuk miatt, alig van természetes szövetségesük. Mindezek a strukturális hátrányok azt jelentik, hogy a cigány embereknek nagyon kevés hatásuk van nem csak a “cigánykérdésre”, hanem saját önszerveződésük fejlesztésében is, és hogy különböző, a cigányságon kívüli érdekek könnyen manipulálhatják mindkettőt. De egyáltalán miért beszélünk cigányokról, vagy cigánypolitikáról? Nyilvánvaló, a cigányok többségének nehéz élete van, de ugyanakkor számbelileg több nem-cigány él szegénységben. Politikailag miért különleges eset a cigányság? Részben azért, mert a cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztízse – más szóval a cigányellenesség – nagyjából aláássa a bizalmukat és a részvételüket a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és külön cigányszervezetekbe kényszeríti őket. Azonban ennél fontosabbak a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra. Vagyis a nem-cigány szegény és dolgozó emberekkel ellentétben a cigánypolitika kívülről van tudatosan stimulálva, ami egyszerre felgyorsítja és torzítja annak fejlődését.

Ez a folyamat 1984 óta folyik, amikor az ország gazdasági nehézségei hatására a kádári integrációs politika csődbe jutott. Azóta az állam cigányokkal kapcsolatos politikája egy kultúrára támaszkodó politika, amely a cigányokat specifikus képviselettel bíró külön népcsoportként kezeli. Más szóval, a cigányügyet etnikai kérdésként definiálták. Ez az úgynevezett “új közmegegyezés”. Mint jól tudjuk, az anyagi bázisa ennek a megközelítésnek azóta tovább erősödött, amit a posztkommunista szabad piac ideológiája szentesít. Az eredmény: a tartós munkanélküliség, az elszegényedés és az ebből fakadó hátrányok más területeken, mint például az oktatás, a lakásügy, az egészségügy stb. terén, és ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi konfliktusok. Az új közmegegyezés első tíz éve alatt, 1985-től ’95-ig semmiféle komoly állami stratégia nem született a cigányok drasztikusan romló helyzetének megoldására. A kormányok inkább a cigány identitás etnikai felismerésével és a kulturális másság hangsúlyozásával foglalkoztak. A külön cigányképviselet az ország politikai rendszerváltását követte. Először volt a Hazafias Népfront által kiválasztott cigánytanácsok rendszere, azután az állami pénz megosztása nyomában, virágzó szervezeti pluralizmus, utóbb pedig a kisebbségi törvény teremtett új helyzetet és intézményi keretet. A cigány érdekképviselet konszolidációja a kisebbségi önkormányzati rendszer formájában előfeltétel volt egy átfogó állami politika bevezetéséhez. 1995-ben a kormány rendeletet bocsátott ki a cigányok helyzetével kapcsolatos legsürgősebb feladatokról. Két középtávú intézkedési csomag következett (1997-ben és ’99-ben), és ez év január 26-án egy hosszú távú stratégiát hoztak nyilvánosságra. Az új közmegegyezés a cigányügyet az úgynevezett “többségi” vagy “rendes” politikából koncepcionálisan, szervezetileg, költségvetésileg is kizárja, azzal az indokkal, hogy a cigányok lényegesen különböznek a többi állampolgártól.

Természetesen van cigány identitás, mi több, léteznek tapasztalatok, képességek és a kilátásokból fakadó olyan attitűdök és magatartások, amelyek kultúrának tekinthetők. Azonban a feltételezett másság politikai hangsúlyozása az ország kulturális kontextusa révén érthető úgy, hogy a nem-cigány többség azt mondhatja: “nem vagyok cigány, miért aggódjak értük, miért segítsek nekik?” Az új közmegegyezés párhuzamosan fut a cigányemberek többségének életszínvonal-csökkenésével. Ennek magyarázata elsősorban a magyar állam költségvetési és politikai korlátaiban található. Hazai és külföldi nyomások miatt az állam kevés forrással rendelkezik, aminek az elosztásáért erős verseny folyik számos politikai érdek között. A viszonylag gyenge cigány lobby csak keveset nyom a latban az erősebb és politikailag hasznosabb érdekekkel szemben. Amíg nincs szükség a cigányok munkaerejére, a magyar kormány nem csupán nem hajlandó, de lényegében nem is képes olyan hatalmas összeget fordítani a cigányokra, mint ami szükséges volna a többség életszínvonalának észrevehető javítására és az esélyegyenlőség megteremtésére. Az integrációs politika csak arra törekszik, hogy létrehozzon egy elenyésző létszámú középosztályt, az átlag cigányember elvárásait pedig elnyomja. Az etnikai diskurzus nélkülözhetetlen szerepet játszik ennek a kínos helyzetnek a kezelésében. A költséges integrációnál sokkal olcsóbb “megoldás”a kulturális fejlesztés és az etnikai öntudat megőrzése. Egyértelmű vívmánynak tűnik az eddig nem létező kisebbségi jogok megadása és a cigány identitás megerősítése, a cigány vagy roma szóval fémjelzett intézmények és programok szaporodása – a problémát felszínen tartó szociális és gazdasági kérdések megoldása helyett.

A politikai elit szintjén, a pártok között lényegében konszenzus áll fenn a cigány üggyel kapcsolatban. E konszenzus a kisebbségi törvény széleskörű elfogadásában, a Horn- és Orbán-kormány középtávú intézkedési csomagjainak hasonlóságában nyilvánul meg. Ennek a konszenzusnak más politikai alapja is van. Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny lehet a “cigánykérdés” Magyarországon. A pártok attól félnek, egyikük arra törekszik, hogy politikai tőkét kovácsoljon a populista, cigányellenes kártya kijátszásával. Ezért az állami cigánypolitika olyan szinten marad, amit mindenki támogathat. A konszenzus azon is alapul, hogy külföldön jó hírneve legyen az országnak, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán. A posztkommunista cigánypolitika azonban alapvetően ellentmondásos. Annak érdekében, hogy csökkenthesse a reá ható politikai nyomást, ami a cigányok szociális és gazdasági dezintegrációjából fakad, új szereplőket és érdekeket teremt, ami további politikai nyomást gyakorol az államra. Ezek közül négyet szeretnék röviden elemezni.

1. A hazai cigány önszerveződés. Mint mondtam, a cigány emberek politizálásának alapvető dinamikája a jobb élethez szükséges javak megszerzése, amelyeket elsősorban az állam biztosít. Az etnikai diskurzus felgyorsítja ennek természetes fejlődését, és kifejezetten külön, etnikai pályára taszítja, s így eltorzítja. Lényegében az állam azt mondja a cigányoknak: bajban vagytok, és az egyetlen esélyetek a boldogulásra, hogy politizáljatok úgy, mint cigányok. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számú cigány ember próbálja ki ezt az utat. Minden rendben van, amíg a kormány lépést tart a cigányok politikai képességével, aktivitásával és törekvéseivel. Ha viszont nem, politikai válság keletkezhet. Eddig az állam képes volt a problémát “kezelni”, például 3000 állást biztosított a cigány kisebbségi önkormányzatokban. Az éretlen cigány politizálás azonban csak az évek során, a tapasztalat felhalmozásával fog fejlődni, és az elégedetlen aktivisták új eszközöket és taktikákat vesznek igénybe, mint például a fenyegető migráció.

2. A nem állami szervezetek, az NGO-k és az úgynevezett “ethno­biznisz”. Az etnikai diskurzus lehetőséget ad az államnak, hogy privatizálja a cigányokkal kapcsolatos feladatok egy részét. A kisebbségi önkormányzati rendszer intézményeket hoz létre, amelyeken keresztül a nem állami szervezetek pénzzel és más forrásokkal járulhatnak hozzá a cigányok helyzetének javításához. Nyilvánvalóan többféle NGO van, és sokan jó, hasznos és őszinte munkát végeznek. De tudni kell, hogy mivel a cigányok hátrányai indokolják e szervezetek tevékenységét, az az alapvető érdekük, hogy a cigányok függő helyzetben maradjanak. Az állammal ellentétben az NGO-k senkinek sem tartoznak elszámolással, sem azoknak, akikkel közvetlenül kapcsolatban állnak, sem a tágabb magyar társadalomnak. A nemzetközi NGO-k vonzó piacot látnak a kelet-európai cigányügyben. Hogy minél több pénzt szerezzenek támogatóiktól (a nyugati államokat is beleértve), ezek a szervezetek hajlamosak úgy értelmezni a cigány helyzetet, hogy az nekik legyen megfelelő, ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Ezért az NGO-k tevékenysége segít az államnak, mivel több forrást ad a cigány ügyben, és részben mentesíti az államot a felelősség alól. Mindezt azonban azon az áron, hogy egyre több bíráló elemzés születik az országról, ami csökkenti a bizalmat az állam politikája iránt.

3. Az európai intézmények. Akárcsak az NGO-k, ezek sem egyformák. Az Európai Unió komoly politikai és jogi hatáskörrel és költségvetéssel rendelkezik. Elsősorban a bővítési tárgyalások keretében foglalkozik a kelet-európai cigány üggyel, politikai kritériumok jegyében. Mivel az Uniónak az az érdeke, hogy olyan problémák ne merüljenek fel, amelyek a folyamatot akadályozhatják, ezért a keleti kormányok álláspontjait veszik figyelembe. Az EU az utóbbi években egyre több pénzt fordít cigányprogramokra a PHARE-alapból. A következő években az Uniónak kulcsfontosságú szerepe lesz a cigány ügy alakulásában. Más a helyzet az Európa Tanáccsal és az EBESZ-szel, amelyek kevés politikai felelősséggel bírnak. Az utóbbi években mindkettő létrehozta saját cigányügyi hivatalát és “lelkesen”, ahogyan egy jó üzlettel illik, foglalkoznak a cigánykérdéssel, szűk ideológiai szempontból. 1993-ban az Európa Tanács “igazi európai kisebbségnek” nyilvánította a cigányságot, és úgy használja, mint a nemzetállamiság kudarcának a szimbólumát, s ezzel igazolja az európai szintű kormányzást. A jól ismert valóság ellenére, a cigánykérdést mind a két szervezet leegyszerűsíti kulturális kérdésre, pontosabban a rasszizmus kérdésére, mert költségvetés hiányában csak erkölcsi alapon indokolhatják beavatkozásukat a keleti országok belügyeibe.

4. A nemzetközi cigánypolitika egyre több támogatást kap e két európai szervezettől. A nemzetközi cigánypolitika legtekintélyesebb szervezete, az International Romani Unio (IRU) több mint harminc éve létezik. A hetvenes években, bár csak pár tucatnyi aktivistából állt, az indiai kormány segítségével NGO-státust kapott az ENSZ-nél. A kilencvenes években már majdnem kihalt, amikor is lehetősége nyílt egy több mint egymilliárd dollár értékű holokauszt-kártérítési alap kezelésére. A IRU feltámadásában emellett az is közrejátszott, hogy az EBESZ lelkesedett a cigány ügy iránt, és több keleti kormánynak, de elsősorban a cseh kormánynak az volt az érdeke, hogy a “cigánykérdést” európai ügyként definiálják.

A cigány világkongresszuson, 2000-ben, az IRU kiadta a “Declaration of a Nation”-t, amely követeli a külön cigány képviseletet a nemzetközi politikai fórumokon. Emellett cigány nagykövetségeket, európai cigány parlament létrehozását. Normális körülmények között ez az egész jó vicc lenne, mert semmi esély nincs arra, hogy a hihetetlenül heterogén európai cigányság politikai társadalmat alkosson. Ez a megosztó nacionalizmus, amelyet egyre inkább finanszíroznak és intézményesen támogatnak, az elkövetkezendő években komoly politikai veszélyt jelent. Bármiféle demokratikus megbízás vagy mandátum hiányában egyre gyakrabban jelentkeznek ezek az aktivisták politikai fórumokon mint szakértők, tanácsadók vagy képviselők. Volt már tárgyalás arról, hogy legyen külön cigány képviselet az Európai Parlamentben, és néhányuk azt várja, hogy Macedónia szétesése esetében egy cigány államocska jöjjön létre, nemzetközi védelem alatt…

Eddig Magyarország viszonylag immunis volt a nemzetközi cigánypolitikával szemben. Én azonban a növekvő nacionalizmus veszélyének hangsúlyozásával szeretném befejezni az előadásomat. Eddig a magyarországi helyzetelemzésemben a “cigánykérdés” gazdasági alapjával foglalkoztam, azonban van ideológiai alapja is, amely a következő években egyre jobban meghatározhatja az ország politikáját. A “kommunizmus” összeomlása következtében újból felmerült a kérdés az állam és a nemzeti öntudat közti viszonyról. Ez a kihívás különösen érinti ma Magyarországot a nagy számú határon túli magyarok miatt. De ez már egy új téma felvetése volna.

Nemcsak a globalizációból fakadó gazdasági és politikai nyomás mozgatja a “cigánykérdést”, hanem egy mélyen ható ideológia is. Ezért nem pontos a kérdés, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’”. Sok szereplő van, de senki nem “csinálja” – csupán a történelem. Inkább értsük úgy, hogy a “cigánykérdés” elválaszthatatlan része egy másik kérdésnek, amelyre mindenki válaszolhat, hogy: milyen legyen a magyar társadalom jövője?

Bíró András

Nagyon örültem Martin előadásának, mert valóban a lényeges kérdésekhez szólt hozzá. Magam csupán egy-két pontot kívánok érinteni. Mindenekelőtt egy dolgot kiemelnék, ami engem nagyon foglalkoztat, ez az etnicizálás problematikája. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyar politika a cigánykérdésben ott etnicizál, ahol nem kellene, ott viszont nem etnicizál, ahol pedig kellene. Pontosabban, a szociális, gazdasági, oktatási kérdésekben, a különböző politikai érdekek mentén állandóan arról van szó, hogy például az Országos Cigány Önkormányzat építsen házakat a cigányoknak. Ne felejtsük el – túlzó, amit mondani fogok, de alapvetően igaz –: minden cigány szegény, de nem minden szegény cigány. Ami persze azért szintén nem igaz, mert nem minden cigány szegény, bár a zömük mégis nyilvánvalóan az. Na most, ebben talán az Autonómia Alapítvány – amit én kezdeményeztem tizenkét évvel ezelőtt – is “bűnös”, mert a támogatásokat tulajdonképpen mi is etnicizáltuk. Tehát cigányokat, specifikusan cigányszervezeteket segítettünk. Előfordult, hogy egy faluban odajöttek hozzánk nem cigányok, pont olyan szegények, mint a cigányok, s azt kérdezték, “mi mért nem kapunk?” Ennek a politikának tehát van egy olyan oldala, amely a szegények közötti konfliktust és a megkülönböztetést erősíti. Vagyis a szociális, gazdasági, kulturális problémáknak ez a fajta etnicizálása – problematikus, sőt, néha drámai. Ahol viszont kellene etnicizálni, az az emberi jogi és diszkriminációs oldal. Hogy világosabb legyen: Magyarországon évek óta folyik a harc azért, hogy valamilyen értelmes és használható diszkrimináció-ellenes törvény létrejöjjön. Teljesen egyetértek Martinnal abban, hogy a kormányok között, politikai színezetük ellenére, nincs jelentős különbség a “cigánykérdésben”. Feltétlenül van egyfajta konszenzus nemcsak az elitben, hanem tulajdonképpen a társadalomban is, s ez a cigányok negatív megítélése. Fönt, lent, jobboldalt, baloldalt. Ez általános jelenség, amitől nem tekinthetünk el. De visszatérve arra, amit mondani szerettem volna, azt kérdezheti a kisebbségekért felelős igazságügyi államtitkár: “Mi az, hogy diszkrimináció-ellenes törvény? Ez azt jelenti, hogy ha egy kocsmáros nem szolgál ki egy cigányt, akkor meg kell őt büntetni százezer forintra? Hát hol vagyunk, hova megyünk?” Ezt mondja az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, aki kisebbségi kérdésekkel, azon belül specifikusan a cigánykérdéssel foglalkozik. Úgy hívják, Hende Csaba. Na most, hogy ki csinálja, vagy ki nem csinálja a “cigánykérdést – valóban a történelem csinálja, ezzel szinte teljesen egyetértek, s hogy ki hogyan használja ki, ez az adott pillanat kérdése. Ha még a jogi keretek sem biztosítottak annak érdekében, hogy valamilyen állampolgári egyenjogúság létrejöjjön, akkor rettenetesen nehéz bebizonyítani, hogy itt nem etnicizálunk, illetve elérni, hogy a rasszista megkülönböztetés mindennapjairól tudomást szerezzünk. A megoldás ott keresendő, ahol létrejön a cigány önszerveződés mozgalma, a cigány tudat megjelenése. Az amerikai egyesült államokbeli feketék, a fekete mozgalom párhuzama elképzelhető s egyáltalán nem őrült párhuzam.

A kisebbségi önkormányzati törvény meghozatalával államosították a mozgalmat. Nem tudom, világosan beszélek-e, az történik tehát, hogy kezdenek kialakulni az önszerveződő cigányszervezetek: 240 regisztrált szervezet van ma Magyarországon, ami egyesek számára vicc, számomra viszont rendkívül pozitív dolog. Azt mutatja, hogy legalább 240 cigány ember volt, aki kezdeményezett valamit Magyarországon. És egyáltalán nem kizárólag családi alapon, ahogyan itt valaki megjegyezte.

A cigányság proletarizálódása még a szocializmus alatt kezdődött. Ez nem olyan egyszerű ügy. Egyáltalán nincs kutatva. Hogy milyen akkulturáció történt, ez egy rendkívül izgalmas téma. Minden marginalizált emberi csoport esetében az önkép sokszor öngyűlöletben nyilvánul meg. Ez egy banális megfogalmazás, már minden antropológus megtette, de hát látni kell, hogy új önkép kezd kialakulni abban a fiatal roma értelmiségben, amely most jön létre, amely nem a szocializmus, hanem, mondjuk, a “demokrácia” produktuma. És ez függ össze a roma nemzetre vonatkozó elképzeléssel, amely területen kívüli nemzetként fogalmazódik meg.

 

Krausz Tamás

Csak a vita kedvéért jegyzem meg, és visszatérnék az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen amit elmondtatok, inkább azt bizonyítja, hogy a történelem nem csinál semmit. Hanem nagyon is konkrétan, meghatározhatóan, a ti érvelésetekből is az derül ki: intézmények, államtitkárok, meghatározott politikai és gazdasági szervezetek azok, akik és amelyek e problémát életben tartják, amelyek az egész úgynevezett “cigánykérdésből” élnek és megélnek. Ezt nem egyszerű elvi kérdésként vetem föl, hanem a gondolataitokat akarom tovább vinni, mert ez az egyik leglényegesebb kérdés, amiről eddig szó esett. Ennek jegyében adom át a szót Kállai Ernőnek.

 

Kállai Ernő

Tényleg egyetértve sok tekintetben azzal, amit Martin, illetve Bíró András mondott, én kicsit tovább finomítanám ezek megközelítését. Mert úgy érzem, hogy amit Martin mondott, annál a kérdés némileg több dimenzióban mozog – vagyis nem csak az állam oldaláról lehet megközelíteni. Az nagyon helyes, ha azt nézzük, hogy a rendszerváltozás után a “cigánykérdés” már nem csak egyszerűen szociális problémaként van definiálva. Mindenki tudja, hogy a Kádár-rendszer működésében ez az integráló politika látszólag nagyon sok eredményt hozott. De e rövid távú elképzelésnek és felfogásnak 1990 után azonnal felszínre kerültek a hibái. Az természetesen nagyon jó volt, hogy mindenkinek volt munkalehetősége, sőt mindenki, aki erre hajlandó volt, vagy akarta – és a legtöbben akarták – OTP-kölcsönből még házat is tudott építeni magának. De hát pillanatokon belül kiderült ’90 után, hogy mennyire kevés gondot fordítottak arra, hogy mondjuk társadalmilag – az oktatás, a kultúra területén – is beillesszék a cigányságot, s mivel a cigányság a legképzetlenebb és legvédtelenebb munkaerőt jelentette, 1990 után tömegesen vált munkanélkülivé. S ez a korábbi eredményeket pillanatok alatt maga alá temette. Tehát az állam elengedte a cigányok kezét, ugyanis ne felejtsük el, amellett, hogy dolgozhattak, a cigányokat abban az időben nem tekintették egyenrangú félnek. Vagyis azért egy nagyfokú lenézés mindig is megvolt a cigányság iránt; megvolt mindenkinek a maga “házi cigánya”, úgy, ahogy a XIX. században mindenkinek volt “házi zsidója”, s ez a szemlélet sok tekintetben még a mai napig is megmaradt.

Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy a cigányság is nagyrészt képzetlen, felkészületlen volt a rendszerváltozás adta lehetőségekre. Ezért jó, hogy a civil szféra kifejlődése erősen meglódult az elmúlt tíz évben, mert e keretek között legalább elkezdhet az ember politizálni a “tenni kell valamit a helyi közösségért” elkötelezettség jegyében.

A másik lehetőség, a másik forma az, hogy úgy érzi az ember, hogy nagy a baj, valamit tenni kell. Nálunk mind a két forma működik, s ezt a problémát etnicizálták a cigányok esetében a nagypolitika szintjén. A történelmileg évszázadok alatt felhalmozódott előítélet-halmazt és a valóban megkülönböztethető cigány kulturális vonásokat “jól” felhasználja a politika. De szerintem nem az NGO-kal meg a kormánypolitikák létezésével van a fő probléma, hanem azzal, hogy egyelőre még nagyon kevéssé vannak felkészült cigány vezetők. És ezeket a vezetőket könnyen lehet manipulálni. Csak azok a cigány vezetők fognak majd komolyan politizálni, akik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottak semmilyen politikai hatalomnak, meg tudják őrizni különállásukat mind anyagilag, mind szellemileg, és ebből társadalmi bázist teremtve a cigányság körében tudják majd politikai nézeteiket megfogalmazni.

Krausz Tamás

Anélkül, hogy összefoglalnám a vita eddigi menetét, jelezném, hogy van két tipikus beállítódás. Egy rendszerkritikai pozíció, amit leginkább Martin képviselt, és egy, a rendszeren belüli koncepció, amit Kállai Ernő vázolt fel. Ez utóbbi, a rendszer kereteit elfogadó, “immanens” megközelítés jobban megoldhatónak tartaná a “cigánykérdést”, ha a cigányoknak több felkészült vezetőjük lenne. Van-e a két megközelítésnek lehetséges szintézise?

 

Kerékgyártó T. István

Számomra az egészből a következő a dilemma. Először is, nem szeretem használni a “cigánykérdés” kifejezést. A cigányságról való diskurzus vagy gondolkodás az, ami irányadó számomra. Ha kellő lakonikussággal fogalmaznám meg, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, akkor a válaszom az, hogy mi, akik itt ülünk! S nem akarok etnikai alapon válogatni, és föl se merem azt a kérdést tenni, hogy hány cigány van itt a teremben, mindenesetre jóval fölülreprezentáltak vagyunk mi, nem cigányok. Csak néhány kérdés felvetésével szeretnék a vitához hozzájárulni. 1. Politikailag gyarmatosíthatók-e a cigányok? 2. Egyáltalán, van-e kolonizáció a mai rezsimben, pontosabban a rezsim bizonyos hatalmi tényezői hogyan próbálják ezt megvalósítani?

Vagyis csupán arról van szó, hogy ez a népcsoport is kulturálisan, szociálisan és politikailag is tagolt, magyarán: a cigányság csupán a politikai harc eszköztárában játszik bizonyos szerepet a mai kormánypárt, a FIDESZ szolgálatában. Akkor a kérdésemre a válasz: igen, gyarmatosítható politikailag a cigányság. Azért gyarmatosítható, mert az a folyamat, amit politikai emancipációnak nevezünk, még el sem indult! Miközben én is örülök annak, hogy 275 – vagy nem is tudom mennyi – szervezetük van, ezek a szervezetek, társulások, szövetségek, jogvédő irodák stb. döntően családi alapon működnek, hiába is tagadnánk ezt. Bizonyos érdekeket megjelenítenek ugyan, hasonlóképpen, ahogy a cigány önkormányzatok is működnek. Én nem tartom rossznak, hogy létezik kisebbségi önkormányzat, hiszen azt vallom, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nyilvános szereplés tereiként jelennek meg. Tehát akármennyire is, de mégiscsak kapcsolatot tartanak a többségi hatalom képviselőivel, mégiscsak meg kell tanulnunk bizonyos szabályokat tiszteletben tartani. Miközben azt is tudom, hogy az önkormányzatiság de jure egyetlen jogosítványt tartalmaz, jelesül a kulturális autonómia jogosítványát. Tehát magyarán, nem látom a politikai emancipációt sem, nem látom a társadalmi integrációt sem. Nem látom azt sem, hogy az önként vállalt asszimiláció modell lenne, miközben tudom azt, hogy elvontan bárki bármikor állampolgárnak mondhatja magát, jelezve, hogy ő nem cigány, hanem állampolgár.

 

Krausz Tamás

Akkor most a hozzászólásokon van a sor.

 

Szigeti Péter

Én a magam részéről nem tartanám kötelezőnek, és másoknak se nagyon ajánlanám, hogy minden diskurzusba úgy lépjünk be, hogy az államszocializmusba jó nagyot rúgunk. Úgyhogy az egyik kérdésem Martinhoz az, hogy ő miért 1984-ben látta azt a bizonyos határt és fordulatot. Noha egy érvet mondott a gazdasági nehézségekkel kapcsolatosan. Én azt gondolom, hogy azért itt nagy különbségek vannak, mert ahhoz, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, látni kell, hogy az államszocializmusban volt egy kooperatív szolidaritási politika, ami nem csak munkahelyeket és ilyen értelemben bizonyos integrációt hozott, hanem elképzelhetetlen volt mondjuk a rasszizmus és a fajbiológia, tehát egy ideológiai stop is volt, hatalmi eszközökkel, ami nem nehezítette, hanem könnyítette a cigányság akkori helyzetét, az akkori Magyarországon. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is hasonlítható össze az akkori helyzet a ma uralkodó politikai dimenzióval és atmoszférával; gondoljunk bele, hogy itt és most a diszkrimináció-ellenes törvényért kell küzdenünk.

Egyébként egy ilyen törvény az USA-ban a Legfelsőbb Bíróságon is átment, Magyarországon is átmehet, legfeljebb nem Hende Csaba típusú embernek kell lenni az államtitkárnak, hanem valaki másnak, de a dolognak nem ez lesz a lényege. Persze mindettől függetlenül, a politikai emancipációt az államszocializmusban sem sikerült elérni, tehát a régi rendszer nem oldotta meg a problémát, “csak” átfogóbban és koncepciózusabban dolgozott a probléma megoldásán, mint a jelenlegi rendszer és annak protagonistái.

Az utolsó kérdés, vállalkozna-e valaki arra, hogy leírja tömören a cigányság belső tagoltságát. Azt hiszem ugyanis, hogy azért nem csak az atomizáltság áll fenn a cigányság soraiban sem, hanem bizonyára van bizonyos metszetekben megfogható belső tagoltsága is, aminek megértése nélkül a megoldások is egyre nehezebbek, bonyolultabbak lesznek.

 

Kovács Árpád

Kovács Árpád vagyok, a IX. kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat képviselője. Martin Kovats úr egyik állításával szeretnék vitatkozni. Azt hiszem, hogy van egy olyan tény, történelmi tény 1998-ban, ami az Ön állítását cáfolja. Én önnel ellentétben úgy gondolom, hogy van nyelvi közösség a cigányok körében, és ha valaki megsérti, akkor az úgy fog járni, mint 1998-ban a fővárosi cigány önkormányzati választásokon Zsigó Jenő. Ő elkövetett egy nagy hibát, és azért nem lett fővárosi önkormányzati képviselő…

 

Krausz Tamás

Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést! Ön abban biztos, hogy a cigányságnak cigány alapon, vagyis etnikai alapon kell szerveződnie? Vagy nem is tartja jogosnak ezt a kérdést?

 

Kovács Árpád

Hát, érdekes ez a kérdés, nem gondolkoztam rajta. Attól függetlenül, hogy kinek mi erről a véleménye, szerintem az etnikai alapon való szerveződés megtörténik.

 

Krausz Tamás

De hát akkor a cigányok is elfogadják a “mi és ők”-re való felosztást, szembeállítást.

 

Kovács Árpád

Hát igen, így szocializálódtunk, mert én, akin nem nagyon látszik, hova tartozom, még gyakrabban találkoztam a cigánygyűlölettel. A szemembe mondták a különböző dolgokat…Tudja mire gondolok…, hogy mit kellett volna tenni velünk… S akkor bizony, mit mondjak?

 

Horváthné Ács Kató

Meggyőződésem, hogy pozitív diszkriminációra lenne szükség. Sajnos, az aktuális kormányokban semmiféle elhatározás nincs ez irányba, és a közvélemény is inkább ellene van. Lehet, hogy a pozitív diszkrimináció jövőbeli hosszú távú eredményeit lerontanák a korábban jelentkező negatívumok, ennek ellenére szükség lenne a pozitív diszkriminációra! Erről a tisztelt előadók véleményét is kikérném.

Hozzászóló (Dániel)

A “cigánykérdés” lényegében a fizikai dolgozó rétegek és a munkanélküliek problémájának a része, a magyar fizikai dolgozók tragédiájának a kérdése koncentrálódik a cigánykérdésben. A második kérdés, hogy a “cigánykérdés” természetesen kulturális kérdés – is. Én állítom például, hogy sokfajta cigány nemzeti öntudat van, tapasztalatból tudom, hogy az erdélyi cigányság egy része magyarnak vallja magát, tehát a cigányöntudat együtt jár magyarságtudattal, ők tehát cigányként magyarok, nekünk pedig el kéne ezt fogadni. Más kérdés a bőrszín. Az, aki azt hiszi, hogy a bőrszíntől függ a nemzeti öntudat, rasszizmust csinál a cigánykérdésből.

 

Kerékgyártó T. István

A pozitív diszkriminációról. Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy sokkal több kára van a pozitív diszkriminációnak, mint előnye. Fenntartja a kirekesztést, nem megszünteti. Semmi megkülönböztetésnek nem vagyok híve.

 

Kállai Ernő

A pozitív diszkriminációhoz én is hozzátennék egy szót. Ebben az értelemben, ahogy Ön használja, én sem vagyok a híve. Én az esélyegyenlőség biztosításában látnám a megfelelő utat, mind jogilag, mind a társadalmi esélyegyenlőség biztosításában. Ezért fontos lenne mindehhez egy antidiszkriminációs törvény.

 

Krausz Tamás

Ha jól értem az álláspontodat, akkor a tőkés rendszerben, a piacgazdaságban Te lehetségesnek tartod az esélyegyenlőség megvalósítását. Lehet, hogy rosszul értem?

 

Kállai Ernő

Erre azzal válaszolnék, amit Sir Winston Churchill mondott, hogy a demokrácia ugyan nagyon rossz dolog, de jobbat még nem találtak ki, s ez valóban így működik. Tehát én ezért – bár nem akarom bántani az államszocializmust – nem is szeretném visszasírni a régi rendszert, hogy reagáljak az előző hozzászóló (Szigeti Péter) megjegyzésére. A cigányságon belüli etnikai megoszlásról és különbözőségekről pedig már sok mindent leírtunk, abban egyetértünk, hogy nem lehet csak politikai és jogi úton megoldani a cigányság esélyhez juttatását.

 

Bíró András

A pozitív diszkriminációt illetően én a következőt szeretném elmesélni: nemrégiben voltam egy nemzetközi konferencián, ahol két amerikai fekete (afro-amerikai) egyetemi tanár volt jelen, és az egyik nagyon izgalmas módon fogalmazta meg a problémát. Két angol kifejezést használt, ami nemzetközileg érthető: contract és contact. Tehát jogi szinten, a társadalmi szerződés, a contract szintjén, szerinte Amerikában a kérdés megoldódott, olyan értelemben, hogy ha egyenlő ismeretek vannak, akkor már nem lehet nem fölvenni a feketét. Vagyis nem lehet negatívan diszkriminálni a színes bőrűt. Gyakorlatilag tehát elérte azt a pozitív diszkrimináció, immár harminc éve, hogy ezen a szinten jelentős javulás álljon be, ami persze nem oldotta meg a contact kérdését, azaz a társadalmi kérdést, hiszen a gettók zöme még mindig fekete gettó stb.

Egyetértek azzal – sőt, szeretném –, hogy Magyarországon, a demokrácia keretein belül egy erős cigánymozgalom, egy alulról jövő nyomás a hatalom felé kialakuljon. Egy ilyen mozgalom nélkül nem lett volna változás a feketekérdésben sem. Enélkül nincs demokrácia, ez a nagyon magyar levegő, ami itthon van, hogy “csak ne legyen konfliktus”, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mert a történelem nem változott meg konfliktusok nélkül és még a demokrácia keretei sem adják meg annak a lehetőségét, hogy a kirekesztettség, amiben a cigányok már évszázadok óta, s még mindig élnek, hogy ebben társadalmilag elfogadott, jelentős változás álljon be. Tehát itt az etnicizálás–dezetnicizálás konfliktusa, paradoxona állandóan jelen van. És még egy utolsó mondat. Itt két fő vonal van a cigány gondolkozásban: az egyik a szociológiai, a másik az antropológiai vonal, és bármelyiket nézzük külön-külön, zsákutcába kerülünk, szükség van egy interdiszciplináris hozzáállásra.

 

Martin Kovats

Először a pozitív diszkriminációról. 1997 óta a pozitív diszkrimináció már része Magyarország állami cigánypolitikájának. Egyetértek a többiekkel, hogy ez elvileg ellentmondásos és általában nem kívánatos kifejezés. Annál inkább szeretném, hogy esélyegyenlőséget használjunk itt, Magyarországon. De itt van a probléma, ami kapcsolódik Dániel álláspontjához, a fizikai dolgozók tragédiájához. Tudni kell, hogy ami a cigányokkal történik, és általában ami Magyarországon történt, nem egyedülálló, mindenhol megtörtént valamilyen formában a második világháború óta. Például beszéljünk az én országomról, Angliáról. Az ötvenes években behívtuk a feketéket, mint olcsó munkaerőt. Egy idő után az angol rasszizmus és az angol fekete munkások marginalizálódott helyzete problémát jelentett a gazdasági mechanizmusnak. Akkor szükség volt antirasszista egyenlőség-politikára, hogy minél jobb minőségű legyen az a fekete munkaerő, hogy minél kevesebb akadálya legyen a társadalomban e munkaerő mobilitásának. És a kommunista cigánypolitikának is valami hasonló volt az alapja. Mert a második világháború előtt és a második világháború fasiszta tapasztalata alapján 1945–50-ben a magyar cigányság túlnyomó része rémes állapotban volt. A kádári integrációs politika lényege az volt, hogy behozzák a cigányokat a gyárakba, hogy fölszámolják a telepeket, a cigányok iskolába járjanak, hogy jobb minőségű legyen a cigány munkaerő stb. A jelenlegi helyzetben az a legfélelmetesebb, hogy ez az alapvető mozgatórugó kihalt, nem működik sem Nyugaton, sem Keleten. Nincs rájuk szükség a piacon mint munkaerőre. Ezért lett újra etnikai kérdés a cigánykérdés, nincs alapja az esélyegyenlőség megteremtésének. Inkább behívjuk, mondjuk, az olcsó román munkást.

A másik kérdés: miért beszélek 1984-ről mint határpontról? Részben, mert megszületett a döntés feketén-fehéren. A cigány ügy egyébként nem kapott erős prioritást, túl nagy figyelmet a “kommunizmus” idején, fontosabb dolgai voltak Kádárnak és a Politbürónak, mint a cigány ügy, ráadásul a cigány ügyet a Hazafias Népfronthoz utalták. Az 1984-es dokumentum kimondta, hogy egy új közmegegyezés szellemében kezeljük a cigányokat mint külön népcsoportot. Ennek a következménye volt, hogy 1985-ben megjelentek a cigánytanácsok. Ez a politika lényegében két lábon állt. Külön képviselet kaptak a cigányok mint népcsoport, a másik “láb” pedig a kulturális másság fejlesztése volt. 1986-ban jött létre a cigány kulturális szövetség. Ezért mondom: Magyarországon különösen cigány ügyben “hosszú rendszerváltás” valósult meg, tehát a rendszerváltás jóval ’89 előtt kezdődött.

A nyelvről. Lényegében arra céloztam, hogy az etnikai diskurzussal szemben nyissunk utat egy másiknak is, amelyet igyekeztem körvonalazni. A cigányok kulturálisan nem egyformák. Ez egy nagyon-nagyon heterogén társadalmi csoport, más országokban még inkább.

 

Márkus Péter

Hogy ha történelmileg létrejött egy jelentős különbség, hátrány a cigány lakosság rovására, akkor ez spontánul sosem fog eltűnni. Ezért tehát én azt gondolom, hogy bár átmenetileg, de kell pozitív diszkrimináció. Tehát nem tudok elképzelni olyan modern rendszert, amelyik a kialakult egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem inkább ezeket széthúzza, minden tendencia ezt mutatja. Viszont miért kell átmenetinek lenni a pozitív diszkriminációnak? Azért, mert ennek addig van emberileg létjogosultsága, amíg a versenyfeltételeket valóban ki nem egyenlíti. Véleményem szerint, jelenleg három fontos eleme lehetne egy ilyen pozitív cigánypolitikának, pozitív diszkriminációnak. Az egyik az évszázadok óta elszabotált és évtizedek óta soha meg nem csinált, elfogadható minőségű és mennyiségű földhöz juttatás. E nélkül nem lehetséges az integráció a magyar társadalomba. Ez az egyetlen olyan elem, ami mindenféle katasztrófa ellen védhető háttér vagy bázis lehet; a második elem pedig egy gyorsított mértékű saját értelmiség-kinevelődés vagy -kiképződés a cigány lakosság körében. A harmadik elem: mivel jelenleg a cigány lakosság politikai reprezentációja rendkívül gyenge és zavaros, azt gondolom, hogy átmenetileg, mintegy trójai falóként, egy kétkamarás rendszerben etnikai alapon igenis általuk delegált, jelentős létszámú képviselőnek ott kéne lenni a parlamentben, és nem más pártokba belecsimpaszkodva. Tehát kétkamarás megoldás és elfogadható mértékű földhöz juttatás – ez a javaslatom lényege.

Krausz Tamás

Érdekes volt Márkus Péter hozzászólása, noha naivnak tetszik a földhöz juttatás gondolata. Tőke, eszközök hiányában a tönkremenés elkerülhetetlen, a kisparcella e régióban nem nyújt igazi megoldást.

 

Láng László

Szeretném keményen leszögezni, hogy igen nagy bajt csinálnánk, magyar értelmiségiek és főleg baloldali magyar értelmiségiek, ha bármikor kétségbe vonnánk azt, hogy a cigányok etnikai dimenziók mentén is szerveződhessenek. Próbálják csak megszervezni az önvédelem jegyében a szegények szegényeit. Szóval ház is kéne, munka is kellene – nem csak nyárra, nem csak télre. Régi dolog ez.

 

Krausz Tamás

Adok magamnak is harminc másodpercet hozzászólásra, ahhoz a kérdéshez, amelyet itt utoljára érintettünk, az etnikai jellegű szervezkedés kérdésköréhez. Elvi síkon én is úgy látom, hogy reménytelen elkülönült cigány szervezetekben a cigányság sorsát megjavítani. Ugyanakkor: miután a rendőrség és általában a hatalom tudatosan nem védi meg a cigányokat, ezért a cigány önvédelmi szervezetekre mégis szükség van, legalábbis, ameddig a társadalom nem tudja rákényszeríteni a rendőrségre az akaratát, hogy a cigányokat megvédje.

 

Zsigár Ágnes

A X. kerületi Kisebbségi Önkormányzattól vagyok. Hogy végül is kik csinálják a “cigánykérdést”? Mi, cigányok tehetnénk fel Önöknek ezt a kérdést. Mi nem érezzük magunkat úgy, hogy a mi életünkből “cigánykérdést” szeretnénk csinálni. Éppen hogy nem cigányok módjára szeretnénk élni, hanem emberek módjára. Lehetőségeket tessék nekünk adni ahhoz, hogy mi is eljuthassunk egy emberi szintre. Semmivel sem vagyunk értelmileg rosszabbak, mint mások.

 

Szigeti Péter

A cigányság társadalmi felemelkedésében a pozitív diszkrimináció szükséges, de nem elégséges. Tehát félreértés is elhangzott a vitában. Például az amerikai tőkés rendszerben egy pozitív szakasz volt a polgárjogi mozgalom, ilyen értelemben ezt Magyarországon is érdemes végigvinni, de ahogyan ez önmagában ott sem hozott megoldást, azaz felemelkedést önerőből és a körülmények által támogatott módon, azonképpen ennek a gazdasági és társadalmi tényezői itt is felmerülnek, és ezeknek a mozgásba hozására egy versenytársadalom önmagában nem alkalmas. Szervezett társadalmi tömegmozgalom nélkül nem fog menni a dolog nálunk sem.

Márkus Péter éleseszűen vetette fel a földhöz juttatás kérdését. Csak van itt egy probléma: a magyar mezőgazdaságnak a dezintegrálása, hogy az EU-ba beilleszkedjen, és ennek kapcsán, ugye, az egész infrastruktúra “szétbombázása” a magántulajdon jegyében, egyben azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság versenyképességében a tőke szerves összetétele magasabb, mint az iparban. Tehát a földhöz juttatás önmagában nagyon kevés, de az mindenképpen nagyon fontos gondolat, hogy a gazdasági tényezők nélkül nem fog menni a felemelkedés.

Legvégül egy szó az esélyegyenlőségről. Ez a fogalom is éppen olyan rossz, mint a pozitív diszkrimináció, mert az esélyegyenlőségnél 0,1 ezrelék is esély, meg 99 százalék is. Az esélyegyenlőség pontosan annak a terminológiája, hogy a valóságos problémákat nagyon jól el lehet kenni vele, mert természetesen a társadalmi-gazdasági egyenlőség a cél, nem pedig annak terminológiai megkerülése.

 

Bíró András

A párhuzam, amit bedobtam a vitába az afroamerikaiak mozgalmával kapcsolatban, azt hiszem, gyenge abban az értelemben, hogy az Egyesült Államokban nehezen lehet megtagadni a feketék csoportjához való tartozást. Míg nálunk, egyrészt – amiről már szó esett – rendkívül sokrétű, sokszínű a cigányság, másrészt a modern értelemben vett polgárjogi cigánytudat kialakulása rendkívül új jelenség. Próbálok válaszolni arra a fölvetésre, amit a vitavezető is felvetett, hogy számos területen “dezetnicizálni” kellene a romaproblematikát, mindenekelőtt gazdasági, szociális, oktatási téren. Annak érdekében kell “dezetnicizálni”, hogy az iskolákban nem speciális cigányosztályok kellenek, hanem jól kell tanítani.

Hogy legyen vagy ne legyen cigányiskola, ez szintén vitatott és komplex kérdés. Szerintem nagyon is kell a Gandhi Gimnázium vagy kollégium és még kellene ilyen néhány egy bizonyos ideig, ameddig hiányzik az a pedagógus roma értelmiség, amely nélkül nincs cigány társadalmi önvédelem, másrészt hogy a roma pedagógusok ne csak romákat tanítsanak, hanem nem romákat is.

Isten őrizzen attól is, hogy a költségvetést etnicizálják. Ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy szegénységellenes és kirekesztésellenes politika alakuljon ki, s ez így összefüggésbe hozható lesz a cigány polgárjogi mozgalommal is.

 

A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon

Az államszocialista korszak több tekintetben is konszolidálta a magyarországi cigányság életkörülményeit, a rendszerváltás azonban súlyos csapást mért a romák gazdasági, politikai és kulturális pozícióira. A legutóbbi időszak fontos előrelépése a kisebbségi önkormányzat megvalósulása, a források szűkössége miatt azonban leginkább a különféle roma szerveződések közötti konfliktusok kiélezését figyelhetjük meg.

Az új bizonyítékok három fontos dol­got tisztáznak. Egyrészt a társadalmi kohézió erősödése, amit mindannyian kívánatosnak tartunk, nagyban függ a jövedelemkülönbségek csökkentésé­nek mértékétől. Másrészt a szűkebb jö­vedelemkülönbségek és a növekvő tár­sadalmi kohézió nagyon erőteljes sze­repet játszik nemcsak az erőszakos bűncselekmények csökkentésében, ha­nem azon nemzeti halálozási mutatók javításában is, amelyek a legjelentő­sebb betegségekből adódnak. Harmad­részt tekintet nélkül arra, hogy a múlt­ban mi volt érvényes, a modern gazda­sági életben a szűkülő jövedelemkü­lönbségek kapcsolatban állnak a gyor­sabb – nem lassabb – gazdasági nö­vekedéssel." (Richarc F. Wilkinson)1

Bevezetés

Az 1990-es évek közepén a magyar kormány az ország roma lakosságával kapcsolatban szerencsétlen helyzetben találta ma­gát. A „piacgazdaságba" való átmenet a legtöbb roma életében romboló hatással járt. A képzetlen munkaerő iránti kereslet visszaesése drámaian csökkentette a roma férfiak foglalkozta­tottságát, az 1984-es 85%-ról 1994-re 26%-ra. A roma nők es­tében még rosszabb a helyzet: a foglalkoztatottsági szint ugyan­ebben az időszakban 53%-ról 18%-ra csökkent.2 A hosszú távú, strukturális munkanélküliség kelepcéjében (amely arra késztet­te a Munkaügyi Minisztériumot, hogy új kategóriát vezessen be a munkamegosztásba, nevezetesen a „cigányok" kategóriáját)3 a Magyarországon élő romák 70%-a a szegénység állapotába került.4 A szegénység növekedésével és ennek társadalmi, ok­tatási és egészségi állapotbeli következményeivel párhuzamo­san az állam a romákkal kapcsolatban újfajta megközelítésmó­dot fogadott el. 1984 óta növekvő hangsúlyt helyezett a romák­kal folytatott „párbeszéd" ösztönözésére. Kezdetben ez egy or­szágos és több megyei szintű Cigány Tanács megalakítását és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének (MKCSZ) megalapítását jelentette, de azóta a romák által létrehozott szer­vezetek révén és a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakí­tásán át fejlődött tovább.

Ennek az írásnak az a célja, hogy megvizsgálja a romák kö­rében növekvő szegénység és a politikai „párbeszéd" közötti kapcsolatot. Azt a látszólagos paradoxont elemzi, miszerint a történelem egy adott időszakában, amikor a romák (potenciális) követelései nagymértékben megnőttek, az állam elősegítette, hogy olyan politikai követeléseknek adjanak hangot, amelyeket nem képes teljesíteni. Azt állítja, hogy a „párbeszéd jó", mivel a legkisebb rossz elvét követi annyiban, amennyiben a kialakult helyzetre a kormányzatnak viszonylag korlátozottan rendelkezé­sére álló eszközökkel kellett reagálnia. Azonban a „párbeszéd egyszersmind rossz" is, mert reakciós jelleggel bír, és elkerül­hetővé teszi azon lényegi problémák megnevezését, amelyek­nek kezelése eleve külön politikákat követelne meg. A romák érdekkinyilvánításra való buzdításának „csúf" következménye pedig, a potenciális követelések skálájának drasztikus bővíté­sével egyidőben az, hogy a kormányzat a kinyilvánított követe­lések olyan szoros ellenőrzésére törekszik, amely aláássa a roma képviselők befolyását. Mind a társadalmi konvenciók, mind a kohézió szempontjából egyértelműen szükséges annak biztosí­tása, hogy az állam sikeresen kezelje a problémát. Felmerül te­hát a kérdés, mennyire hatásos hosszú távon a jelenlegi roma­politika.

A „párbeszéd" politikájának kifejlődése

Magyarország modernizációja és iparosodása módosította a korábbi egyensúlyt az ország roma népessége és az állam kö­zött. A születés előtti és a gyermekgondozási szolgáltatások megnövekedett hozzáférhetősége lehetővé tette, hogy a roma népesség mind abszolút, mind relatív értelemben a Holocaust előtti 100.0005 főről kb. félmillióra6 növekedjen, bár egyéb becs­lések magasabb értéket is mutatnak. A romák ma a teljes né­pességének legalább 5%-át teszik ki. 1961-től a kommunista re­zsim olyan politikát kezdett kifejleszteni, amely a romák margi­nalizálódásának és szegénységének a megszüntetését céloz­ta. Az újfajta megközelítési mód mögött kettős motiváció rejlett. Egyrészt az, hogy a romák nem maradhatnak el a társadalom többi részének fejlődése mögött, mivel ez nemcsak feltárná a szocializmusnak az egyetemes haladás megvalósításával kap­csolatos hiányosságát, hanem a romáknak a többiektől való nö­vekvő társadalmi és gazdasági eltávolodása csökkentené is a társadalmi stabilitást. Másrészt a romák növekvő számától, a munkakínálat növekedését, valamint a képzettebb foglalkozások felé áramló munkaerő felváltását várták. Ilyen okokból célozták meg az intézkedések a romák lakás-, egészségügyi és oktatási színvonalának emelését, javítva ezzel a roma munkaerő minő­ségét és hozzáférhetőségét.

Egy negyedszázad leforgása alatt ez a megközelítés néhány figyelemre méltó eredményt produkált. A romák foglalkoztatott­sága az egyharmados arányról a társadalom többi részéhez ha­sonló szintre emelkedett. Javultak az életfeltételek, ami sok roma számára biztosította az elektromos áramhoz, a folyóvízhez és egyéb létfontosságú forráshoz való hozzájutást. Az oktatás szín­vonala lassan, de biztosan olyan szintet ért el, hogy a roma gyer­mekek több mint fele kijárta az általános iskolát, és 20%-uk kö­zépiskolában tanult tovább.7 Sajnos az 1980-as évek gazdasá­gi válságával ez az időszak véget ért. Két tényező együttes je­lenléte, a képzetlen (roma) munkaerő iránti kereslet mérséklő­dése és a kormányzati kiadások csökkentésére irányuló nyomás arra késztette a kormányzatot, hogy újragondolja elképzeléseit. Olyan kritikák láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték a vonzó statisztikák mögötti valóságot, különösen a lakáshelyzet alacsony színvonalára és a romák által végzett kellemetlen, alul­fizetett munkákra hivatkozva. A kormánynak ekkor már az elért eredmények elvesztésével kellett szembenéznie. Mivel a kor­mányzat a romákat minden korábbinál nagyobb függőségbe hoz­ta a társadalom többségétől és az államtól, így már nem vetheti el magától egyszerűen a felelősséget, és nem engedheti meg, hogy a dolgok maguktól fejlődjenek, hiszen az elkerülhetetlen társadalmi katasztrófához vezetne.

A megoldás, amellyel a kormány előállt, a „párbeszéd" politi­kájának bevezetése volt. Ahelyett, hogy. a romák életkörülmé­nyeinek javítására összpontosítottak volna, a figyelem azokra az eszközökre terelődött, amelyek segítségével a politikai ügyeket meg lehetett vitatni a romákkal, pontosabban a roma lakosság képviselőivel. Számos tényező közrejátszott egy ilyen irányú vál­tozásban, nem utolsó sorban a romák (bár szűk) intellektuális rétege (amely az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésben történt előrelépésnek a terméke volt), továbbá az európai roma mozgalom erősödése8 és a kisebbségekre a Helsinki Egyezmény eredményeképpen fordított nagyobb figye­lem. Azonban a változások legfontosabb oka a gazdasági vál­ság és a roma programok költsége volt. Ezt a kapcsolatot A Ha­zafias Népfront szerepe a cigány lakosság segítésében című dokumentum tette explicitté, amely 1984-ben jelezte az újfajta politika bevezetését. Eszerint: „[természetesen a cigányságról van szó]… Felzárkózásukat… korlátozza nehéz gazdasági hely­zetük … aminek következtében a cigányságot mint az új köz­megegyezés létrehozásában fontos szerepet játszó népcsopor­tot kell figyelembe vennünk."

Más szóval a gazdasági válság eredményeképpen az integ­rációs politikát felváltotta a romákkal folytatott „párbeszéd" kiépí­tése.

Az előző rezsim hanyatlásának évei alatt ez a „párbeszéd" az 1985-86-ban alapított országos és megyei szintű Cigány Taná­csok kizárólagos hatáskörébe tartozott. A központ megőrizte az ellenőrzést ezen politikaifórum-kezdemények felett, amelyeknek tagságát a Hazafias Népfront Titkársága hagyta jóvá. Egy ké­sőbbi testület, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1986-ban alakult meg. Mint neve is jelzi, ez egy kevésbé politi­kai irányultságú intézmény volt, amely elsősorban a roma mű­vészek támogatását tartotta feladatának. Bár a rendszerváltás a Cigány Tanácsok végét jelentette, a kormány romapolitikája megmaradt a párbeszéd ösztönzésénél. Ez nem meglepő, hi­szen azok a problémák, amelyekkel az első posztkommunista kormány szembekerült, hasonlítottak az öt évvel azelőttiekhez, habár még súlyosabbak voltak. Azonban az eszközök, amelyek­kel a politikát végrehajtották, módosultak. Az állam elkezdte pénz­ügyileg támogatni a növekvő számú roma szervezeteket, ami­nek következtében ezeknek száma drámaian emelkedett: míg 1989-ben 2,1990-ben pedig 18, addig 1993-ban már 200 körüli volt a számuk.

A párbeszéd politikája később, 1993-ban újabb lépést tett előre a „nemzeti ós etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény" (kisebbségi törvény) elfogadásával, amelynek legfon­tosabb eleme a kisebbségi önkormányzati rendszer volt. A tör­vény engedélyezte, hogy a romák (éppúgy, mint a másik 12 el­ismert kisebbségi közösség tagjai) önkormányzatot hozzanak létre helyi és nemzeti szinten. Lényeges, hogy a párbeszéd po­litikájából ez az, ami intézményesült, s tisztázta azt, hogy a roma közösségekből kikkel tárgyalhatnak a kormány és az egyéb ad­minisztratív szervek. Bár a rendszert nemcsak a romáknak al­kották, ők azok, akik azt leginkább használták, létrehozva 483 kisebbségi önkormányzatot, amelyek a hasonló intézmények két­harmadát teszik ki, s ezzel nagyobb arányban vannak jelen, mint amekkorát a magyarországi nem magyar polgárok között képvi­selnek.9

Eredménytelen válságkezelés

Míg az elmúlt évtizedben a párbeszéd mechanizmusának kiépí­tése képezte a kormány romákhoz való viszonyulásának gerin­cét, a párbeszéd nem az egyedül követett politika volt. Számos programot hajtottak végre, elsősorban az oktatásban és a fog­lalkoztatásban, ám e programok nem tudták megállítani a ha­nyatlást ezeken a területeken: a munkanélküliség nőtt, az isko­lázottsági mutatók romlottak. E programok sikertelenségének fő oka a rájuk áldozott források korlátozottsága, nemkülönben az, hogy zavar mutatkozik a kitűzött célok és az azok eléréséhez szükséges módszerek, röviden – egy gyakran használt kifeje­zést használva – a válságkezelés tekintetében.

A romák iskolázottsági mutatóinak javítása hosszú távon a leg­jobb megoldásnak látszik a munkanélküliség és a szegénység problémájára. Az 1960-as évektől kezdődő, általános javulás el­lenére a romák és a társadalom többi része között meglévő tá­volság nem szükségszerűen mérséklődött az országos színvo­nal javulásából adódóan. Míg számos romának lehetősége volt középfokú végzettséget szerezni, ez majdnem teljes egészében a szakmunkásképző iskolákra korlátozódott, kevesebb mint 2%-uk járt gimnáziumba, és kevesebb mint 1%-uk tanult tovább a felsőoktatásban.10 A kormánypolitika törekszik a roma gyerme­kek támogatására a hátrányos helyzetű tanulók és a nem ma­gyar anyanyelvűek (arányuk kisebb, mint az ország roma lakos­ságának 30%-a) számára létrehozott pótlólagos alapokon ke­resztül. Emellett jelentős forrásokat fektettek egy speciális cigány iskola, a Gandhi Gimnázium létrehozásába. A kisebbségi tör­vény engedélyezi, hogy a kisebbségi önkormányzatok oktatási tevékenységet végezzenek, és néhány helyi hatóság épületet is biztosított számukra erre a célra. Ezek a lépések a roma gyer­mekek külön iskolákba történő szegregációjának folyamatára emlékeztethetnek, azonban a szülőknek még mindig megvan a joguk arra, hogy gyermekeik a klasszikus iskolarendszeren be­lül tanulhassanak. A fő kérdés az, hogy a javul-e színvonal egyál­talában véve, illetve a társadalom többi részéhez képest. Saj­nos a rendszerváltás óta folytatott politikák nem vezetettek a szín­vonal növekedéséhez. Az utóbbi években az iskolázottság emel­kedő trendje nemcsak hogy megállt, de meg is fordult. Azon roma gyermekek aránya, akik az általános iskola után folytatják tanul­mányaikat, 22%-ról 11,8%-ra csökkent,11 azoké pedig, akik gim­náziumba, szakközépiskolába vagy technikumba járnak, az 1988-89-es 0,23%-hoz képest 1992-93-ra 0,19%-ra csökkent.12

A romák foglalkoztatottsága az utóbbi években drámaian be­szűkült. Az 1980-as évek végén a romákra aránytalanul voltak hatással az országban jelentkező munkaerőbőség első hullámai, bár sokan képesek voltak helyzetükön javítani a korkedvezmé­nyes és a rokkantsági nyugdíj révén. Számos tényező felelős a romák között kialakult magas munkanélküliségért, köztük a roma népesség földrajzi elhelyezkedése is, többségük ugyanis az or­szág szegényebb északi és keleti megyéiben, nem urbanizált régióiban lakik. A roma népességben túlsúlyban lévő fiatalok aránya is arra utal, hogy sok munkanélkülinek nincsen semmi­lyen munkatapasztalata. Az alacsony képzettségi szint, ideért­ve az újfajta képzettségek – a nyelvek és a számítógép haszná­latának ismerete-teljes hiányát, csökkenti a lehetőségeket. Még akkor is, ha a romák rendelkeznek a munkához szükséges kép­zettséggel, a diszkrimináció gyakran akadályozza meg őket ab­ban, hogy munkát találjanak.13

Az MDF vezette kormány (1990-94) nem rendelkezett átfogó romafoglakoztatás-politikával, bár 1993-ban a Munkaügyi Minisz­tériumban elkészült egy Munkaterv a cigány munkanélküliség csökkentésére és foglalkoztatottságuk támogatására. Ez azon­ban inkább az információgyűjtésre összpontosított, mintsem a foglalkoztatás tulajdonképpeni növelésére, és gyakran még a korlátozott javaslatokat sem ültették át a gyakorlatba.14 1992-ben bevezették a „szociális földprogramot", amely megengedte, hogy a roma közösségek (1996-ban 124) az üresen hagyott föld­területeken élelmiszert termeljenek a maguk számára. Ez ugyan bizonyosan sok embernek nyújt segítséget, illetve mezőgazda­sági jártasságot is ad, hosszú távon azonban nem tekinthető megfelelő megoldásnak. Az igazi esélyegyenlőséghez, valamint a szegények és a társadalom többi része közötti szakadék csök­kentéséhez, amely a társadalom stabilitásához szükséges, a romáknak képesekké kell válniuk egyenlő eséllyel versenyezni minden állásért, és nem szabad a gazdaságnak egy fejletlen te­rületére sodródniuk.

A színre lépett MSZP-SZDSZ koalíció nagyobb elkötelezett­séget tanúsított a romák munkanélkülisége csökkentésének ügyében. 1994 októberében megalakult a Cigány Válságkezelő Programiroda, azonban az annyira áhított válságmenedzselési program soha nem öltött testet, így a hivatalt 1995 végén meg­szüntették. A kormánypolitika ma arra helyezi a hangsúlyt, hogy a romákat segítse saját gazdasági vállalkozásaik megalapítá­sában. 1995-ben 150 millió forint tőkével megalakult a Magyar­országi Cigányokért Közalapítvány (MCK), azzal a szándékkal, hogy roma közösségeket, főként önkormányzatokat támogassák kereskedelmi vállalkozások létrehozásában. Sok tekintetben ez annak a nagy és hivatalos változata, amivel az Autonómia Köz­alapítvány 1990 óta foglalkozik, így nem meglepő, hogy az Au­tonómia alapítóját, Bíró Andrást nevezték ki az MCK vezetőjé­nek, A romák foglalkoztatottságának efféle támogatását csak üdvözölni lehet: azonban ahhoz, hogy egy életképes vállalko­zás jöjjön létre, több kell, mint egy jó terv és a sikeres alkalma­zás. Ha nincs a megtermelt árunak piaca, az üzlet túlélése hosszú távon kétséges, mint ahogy az Autonómia fel is ismerte, „hogy az alapítvány akciói minden erőfeszítés mellett sem vol­tak sikeresek".15 Gazdasági növekedés nélkül, főként azokban a szektorokban, melyekben a képzetlen munkaerő iránt növe­kedni fog a kereslet, és azokban a régióban, melyekben sok roma él, kevés kilátás van arra, hogy a jelenlegi intézkedések jelentő­sen csökkentenék a roma munkanélküliséget.

A politika címszó alatt azokat az erőfeszítéseket is meg lehet említeni, amelyeket a kormány tett annak érdekében, hogy kife­jezze a romák egyenlőségét a többi állampolgárral, illetve jogu­kat arra, hogy elfoglalják helyüket a magyar társdalomban. A ki­sebbségi törvény harmadik paragrafusa (1) szerint „a Magyar Köztársaságban élő kisebbségek részesei a népi hatalomnak: államalkotó tényezők, Kultúrájuk része a magyarországi kultú­rának." Horn miniszterelnök ennél messzebbre ment a Roma Napon (1994. augusztus 3.) annak hangsúlyozásával: „a magyar­országi cigányok igenis ennek a hazának gyermekei, nem befo­gadott, hanem jogokkal született polgárok".16 1995 decemberé­ben a kormány deklarálta, hogy a romák szegénysége nemzeti érdekeket érintő kérdés, és a következő márciusban kijelölte a parlament munkarendjének egy napját a romákról szóló politi­kai vitának, amelyen az összes párt képviselője fel is szólalt.

A hivatalos befogadó diskurzus ellenére az utóbbi években hanyatlás volt tapasztalható a romák szociális helyzetében. Pár­tos Ferenc 1979-es kutatása arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb magyarnak, aki romák környezetében él és/vagy dolgo­zik, pozitív a hozzáállása a kérdéshez – viszont ezt erősen el­lensúlyozza azoknak a negatív véleménye, akik kevésbé van­nak kapcsolatban romákkal.17 Az 1980-as évek közepére meg­jelent a cigányellenes skinhead-mozgalom, és Kenedi János megjegyezte, hogy „a cigányságtól való megkülönböztetés ré­vén újra magához kezd térni egy egyre inkább kiüresedő ma­gyar etnikai öntudat".18 Egy 1994-es kutatás megállapította, hogy a romák kevésbé népszerűek, mint a kínaiak, az afrikaiak, vagy az arabok (valójában mint minden, a kutatásban résztvevő egyéb csoport), s a válaszadóknak csupán 18%-a mondta, hogy „szí­vesen fogadna" cigányt barátjául, 15%-a pedig azt, hogy szom­szédjául.19 Valószínű, hogy a tömeges szegénység és az ah­hoz kapcsolódó jelenségek, mint a növekvő bűnözés, droghasz­nálat, prostitúció és a szorongás, teljesen meghiúsítják a romák szociális helyzetén javítani kívánó hivatalos próbálkozásokat. Va­lóban sok megfigyelő van azon az állásponton, hogy ezek a té­nyezők valószínűleg növekvő feszültségekhez és konfliktusok­hoz vezetnek majd, különösen a falusi térségekben.

Időt nyerni

Ebben a kritikus állapotban a tömeges, strukturális munkanélküli­ségnek és a hozzá fűződő jelenségeknek (növekvő bűnözés, tár­sadalmi feszültségek, az egészségi állapot színvonalának romlá­sa) a távoli jövőbe történő elhúzódása, valamint a iskolázottság zuhanó trendje miatt a legtöbb roma számára kilátástalan a hely­zet. Magától értetődő annak szükségessége, hogy hatékony meg­oldást találjunk ezekre a problémákra, nem csak azért, hogy meg­mentsünk 100.000 nehéz sorsra ítéltet, hanem azért is, mert ha engedjük, hogy ezek a nehézségek fennmaradjanak, akkor előbb-utóbb alá fogják ásni az ország gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetét. Ezért a „párbeszédre", amelyet a kormány a romák­kal kapcsolatos elsődleges politikai eszköznek tekint, nagy fele­lőség hárul a problémák megoldásának elősegítésében.

Sajnos ez a párbeszéd önmagában nem rendelkezik a mun­kanélküliség csökkentéséhez és az iskolázottság színvonala ja­vításához szükséges eszközökkel. Nem tudja növelni a roma munkaerő és szolgáltatások iránti keresletet, nem tesz ételt az asztalra, nem csökkenti a kirekesztettek osztályának méretét, és nem száll szembe a diszkriminációval. Mindezek alapvetően a gazdasági fejlődéstől függnek. Ha nincs a romák munkájára ke­reslet, az állam nem fog különösebben invesztálni sem munka­helyekbe, sem szakmai gyakorlatba, és forrásokat sem fog biz­tosítani a roma iskolarendszer számára, ha a végzősökre csak a segély vár. Történnek ugyan intézkedések a rasszista meg­nyilvánulások betiltására, ám a romák általános társadalmi hely­zete nem fog javulni, ha a valóság: szegénység és szorongás. A párbeszéd legfeljebb a helyzet jelentős javulását eredményez­heti, de azt önmagában nem képes megteremteni.

Ezzel nem azt állítjuk, hogy a párbeszéd nem tudja javítani a romák többségének helyzetét. Annak ellenére, hogy ennek a politikának tudatosan az a célja, hogy felváltsa azon korábbia­kat, amelyek a romák társadalmi és gazdasági integrációját cé­lozták, a kommunikációs csatornák javítása elősegítheti olyan politikák hatékonyabb kifejlesztését és alkalmazását, amelyek csökkenthetik a szegénységet. A romák nézeteinek ismeretében a politika alkotói és tervezői olyan programokat javasolhatnak, amelyek a romák törekvéseivel jobban összhangban vannak, és így hatékonyabbá is válhatnak. Az önkormányzati rendszer a közösségi alapú roma intézmények százait összefogó hálózat megalkotásával létrehozott egy olyan mechanizmust, amelyen belül átfogó politikát lehet folytatni. Egy másik demokratikus érv az lehet, hogy a roma érdekek képviseletének elősegítése erő­sítheti a roma képviselői lobbikat, ami ahhoz vezethet, hogy a nemzeti jövedelemnek egy nagyobb szeletét fektetik majd pél­dául munkahelyteremtésbe. Ez az érv kevésbé meggyőző, mi­vel Magyarországon az egész közösségi szektor válságban van, nemcsak az a terület, amely a romákkal foglalkozik. Egy véges tortából bármely újabb, roma ügyekre fordított szelet hátrányt je­lenthet egy másik csoport számára. Nem valószínű, hogy ez megtörténik bármilyen méretben, bármely esetben tekintettel a romák mint csoport és szervezeteik politikai gyengeségére, de ha mégis megtörténne, valószínűleg konfliktust okozna a poten­ciális „vesztesekkel", akik saját részesedésük megőrzésére tö­rekednek.

Melyek a lehetőségei annak, hogy a párbeszéd jelentős vál­tozások katalizátoraként működjön? A tendencia nem túl bizta­tó, ha arra gondolunk, hogy miként fogant meg ez a politika, s hogy a kormányzat kudarcot vallott a romák létfeltételeinek biztosításában és az oktatási eredmények javításában. Az alapve­tő problémák a jelenleg divatos makrogazdasági fejlődés esz­méjében keresendők. A magyar gazdaság strukturális kiigazítá­sa, ami az exportra helyezi a hangsúlyt – a hazai kereslet elfoj­tása és a kormányzati kiadások szűkítése mellett -, nemhogy nem segíti elő a romák sorsának javulását, hanem inkább fele­lősség terheli a jelenleg létező tragikus körülmények kialakulá­sáért. A világ országainak tapasztalatai Bolíviától Nagy-Britan­niáig jól mutatják, hogy az efféle politikák nemcsak növelik a sze­gények számát, de a szegénység csapdájában is tartják őket. A szegényekkel az a gond, hogy túl sokba kerülnek. Nemcsak az életben tartásukhoz szükséges költségek merülnek fel, hanem azok a spekulatív költségek is, amelyek a szegényeknek a tár­sadalom többi tagjával egyenlő szintre emeléséhez lennének szükségesek. A sors iróniája, hogy olyan politikák gyakorlása, amelyek a nyomor magasabb szintjét termelik ki, az olyan álla­mi költekezés iránt növelik a keresletet, amelyet éppen most kur­títanak meg – és ezért jellemző a kormányokra, hogy aláássák a jogosultságok morális alapjait. Mivel számos roma elszántan igényli a jogosultságot (például az elviselhető életszínvonal ér­dekében), a jelenlegi helyzet, úgy tűnik, strukturálisan nem ked­vez olyan politikák kifejlesztésének, amelyek valóban újra mun­kához juttatnák a romákat, és segítenék csökkenteni a szegény­séggel járó problémákat. Ha így tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy a párbeszéd politikája nem annyira kifinomult politikai esz­köz egy demokratikus korban, hanem inkább egy gyorsan fel­húzott rozoga gát a problémák mindent elöntő áradata ellen. Az időnyerés módszere, abban a reményben, hogy a körülmények változni fognak, és majd lehetővé teszik, hogy szembeszálljunk a problémákkal és enyhítsük őket, mielőtt véglegesen elboríta­nak mindent.

Mi van Pandora szelencéjében?

A párbeszéd politikájának két jellegzetességét tartják számon. Elsőként azt, hogy egy gazdasági válságra adott válaszból fej­lődött ki, s szükségszerűen azt az űrt töltötte be, amely az elő­ző politikákkal való felhagyást követően keletkezett. Másodsor­ban a párbeszéd lényegében reakciós. Azzal, hogy olyan for­mális struktúrák megteremtésére összpontosít, amelyek azt a benyomást keltik, hogy valami történik, a párbeszéd csökkenti a kormányok indíttatását arra, hogy valódi problémákat vessenek fel és hatékony megoldásokkal álljanak elő. Azonban van en­nek a párbeszédnek egy harmadik jellemzője is, amely látszó­lag szöges ellentéte az első kettőnek. Arra irányul ugyanis, hogy növelje az állammal szemben támasztott követelések számát, melynek következtében olyanok is előkerülnek, amelyeket az ál­lam nem tud vagy nem akar teljesíteni, s ezzel egy potenciáli­san robbanásveszélyes politikai konfliktusnak biztosít talajt. Egy ilyen helyzetben világos, hogy a párbeszédet úgy kell irányítani, hogy megelőzhető legyen az olyan követelésekre irányuló poli­tikai nyomás kialakulása, amelyeknek a kormányok nem hajlan­dók eleget tenni. A romapolitika utóbbi tíz év alatt végbement fejlődésének vizsgálata jól mutatja, hogy ez volt a helyzet.

A kommunista időszakban a romák politikai képviselete feletti ellenőrzés viszonylag egyszerűen történt: „megerősített" szemé­lyeket választottak a Cigány Tanácsok tagjainak. Mindamellett a kormány még ebben a korai szakaszban sem számíthatott az összes roma értelmiségi feltétlen támogatására. A romák ma­gyar társadalomban elfoglalt hátrányos helyzetének, s az 1984-es kormánypolitikában bekövetkezett változásoknak következ­tében s egy valószínűleg még nehezebb jövőnek tudatában nem meglepő, hogy néhány roma, akit kirekesztettek a hivatalos ro­mapolitikából, elégedetlenségét fejezte ki a kormány hozzáállá­sával kapcsolatban. Magyarország hangsúlyosabb nyugati ori­entációjának, a kisebbségi jogok növekvő tudatosodásának és az Európai Roma Mozgalom erősödésének hatására a („ma­gyar") politikai ellenzék szorgalmazta, hogy a romák kisebbségi jogokat kapjanak. Maguknak a roma intézményeknek a kialaku­lása volt az ellenzék központi témája az MCKSZ megalakítása körüli vitában 1986-ban. Olyan személyiségek, mint például Daróczi Ágnes, azt követelték, hogy a roma érdekékét mind a politikaiakat, mind a kulturálisokat – egyetlen olyan szervezet­ben képviseljék, amely érzékenyen tud reagálni a roma közös­ségek szükségleteire és kívánságaira. Független szervezetek megalakításának a lehetősége nélkül ezek az ellenzéki hangok háttérbe szorulhatnának, s ha továbbra is kritikus hangot ütné­nek meg, rendőri beavatkozással is fenyegethetnék őket.20

Megtervezett demokrácia

A rendszerváltás azzal, hogy a politikai tevékenységnek új ke­reteket szabott, más eszközök megteremtését tette szükséges­sé a roma érdekképviselet ellenőrzés alatt tartására. Annak az okait, hogy a kormánynak miért kell ellenőriznie a roma politika fejlődését, Báthory János, a kormány fő cigányügyi tanácsadó­ja világosan vázolta A nemzeti egységtörekvések és a cigány mozgalom című bizalmas dokumentumban,21 amelyet 1989-ben készített az MSZMP-nek. Az 1990-es választásokat követően Báthory lett az MDF vezette kormány cigányügyi szakértője. A dokumentumban kifejezett nézeteit beépítette a Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Hivatal (NEKH, felállítva 1990-ben) munkájába – ezzel biztosítva a folytonosságot a kommunista és a poszt­kommunista korszak között.

Báthory azt hangoztatta, hogy a „cigány mozgalom" (ahogy ő nevezte) potenciális veszélyt jelent a nemzeti egységre (amely egy másik kifejezés a politikai stabilitásra). Beismeri ugyan, hogy az asszimilációs politikákkal felhagytak, valamint hogy a cigány­ügyek lekerültek a nagypolitika napirendjéről. De megjegyzi: „nemzetközi példák mutatják, hogy hátrányos szociális helyzet és etnikai mozgalom ideológiája kétkomponensű társadalmi rob­banóanyagként fogható fel". A kormánynak nemcsak a nem je­lentéktelen roma népességgel kell szembeszállnia, hanem az­zal is, hogy a roma ügyek megvitatása által gerjesztett indula­tok nagy teret engednek az egységtörekvés megbontásának, az indulatok eltérítésének és a bűnbakkeresésnek, ami lehetővé teszi a demagógoknak, hogy a romák ügyéből politikai tőkét ko­vácsoljanak.

Báthory elég éles eszű volt ahhoz, hogy felismerje: a kialaku­ló roma politizálás a veszélyek mellett lehetőségeket is hordoz magában a kormány számára. A kisebbségpolitika alapelveként elfogadott pluralista szemlélet megszabadította az államot a ro­mák társadalmi és gazdasági integrációjával kapcsolatos fele­lősségétől, s ezzel arra redukálta szerepét, hogy elősegítse „az optimálisként feltételezett folyamat érvényesülését". A roma po­litikát a külpolitikában is fel lehetett használni (konkrétan a szupranacionális európai intézményekhez való csatlakozáshoz és a szomszédos országokra történő nyomásgyakorláshoz a magyar kisebbségek védelmében), hiszen „a magyar külpoliti­kai eszközrendszer lényeges része, hogy európai normáknak megfelelő kisebbségi politikát kíván folytatni és ezt a nemzetkö­zi kapcsolatban érvként kívánja használni".

Az elkerülendő veszély az volt, hogy a romapolitikát olyan „ra­dikálisok" uralják, akik „túl sokat" követelnének az államtól. A ro­mákat Báthory „a megszokott játékszabályok között gyenge nyo­másgyakorló csoport"-nak tekintette, amelyet kivételes körülmé­nyek etnikai felkelésre késztethetnek. Csodálta azt, ahogy a „de­mokratikus rendszerek sikeresen kanalizálták, 'pacifikálták' az agresszív etnikai mozgalmakat" azáltal, hogy intézményesítet­ték őket a főáramú politikai rendszeren belül. Javasolta a Ma­gyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségének (MCDSZ) támogatását, amelyet nemrég alakítottak a Cigány Tanácsok re­formszellemű romái, mivel „nem támaszt teljesíthetetlen feltéte­leket, mozgalmi módszere a hivatalos tárgyalás, egyezkedés". Felismerte, hogy a küszöbönálló pluralizmus következtében a romák nyilvánosan is kritizálhatnák a hivatalos romapolitikát: ezért a „mérsékeltek" gyors támogatását sürgette, hogy védő­pajzsul szolgáljanak a radikalizációval szemben. Báthory azt is javasolta, hogy a romák választott hivatalnokok lehessenek. Ez „a rendszerben érdekeltté" tenné a roma képviselőket, akik így hajlanának a kompromisszumra.

A Roma Parlament tündöklése és bukása

Közvetlenül a rendszerváltást követő években úgy tűnt, hogy Báthory félelmei valóra válnak. Amikor a roma radikalizmus ve­szélyeiről írt, legbelül a kommunista rezsimmel szemben kriti­kus, növekvő számú roma értelmiségi politizálására gondolt. 1989 áprilisában sokan közülük (mint Osztojkán Béla, Zsigó Jenő, Horváth Aladár, Hága Antónia, majd később Daróczi Ág­nes) megalakították a Phralipe nevű független szervezetet. Ez a csoport akkor már kapcsolatokat épített ki a liberális ellenzék­kel olyan kampányok-ügyek során, mint a miskolci „gettóügy". Az 1990-es választások hajrájában a Phralipe és az SZDSZ vá­lasztási paktumot kötött, melynek eredményeként Horváth Ala­dár és Hága Antónia lett az első két roma képviselő az első poszt­kommunista parlamentben.

A Phralipe aktivistái gyorsan kezdeményező szerephez jutot­tak a roma politikai életben, és ők voltak a Roma Parlament 1991. januári megalakulásának legfőbb kezdeményezői. A Par­lamentet, amelyet tizennégy tagszervezet csúcsszervezeteként alakítottak meg, azért hozták létre, „hogy a tagszervezetek ér­dekeit képviselje, és érvényre juttassa a Magyar Köztársaság legfelsőbb döntéshozó és végrehajtó fórumain", s tagjai között „radikálisok", „lojalisták" csakúgy szerepeltek, mint újonnan po­litizáló romák.22 Phralipe-tagok foglalták el a vezető helyek több­ségét az új szervezetben, habár Nadáy Gyulát, az MCDSZ ve­zetőjét választották alelnöknek. Annak ellenére, hogy a formális egység megvolt, folytatódott a már korábban elkezdett küzde­lem a két tábor között, kezdetben a Roma Parlament keretein belül. Egy éven belül Nadáy pénzlopással vádolta meg a Phralipe tagjait, és tüntetést szervezett a Parlament irodái előtt. Az MCDSZ-t 1992 elején kizárták a Parlamentből. A Parlament 1992. februári II. Kongresszusán Raduly József (100 tagú Ci­gányzenekar) sikertelen elnöki kampányt folytatott azzal a jel­szóval, hogy kiveszi a Parlament irányítását a „radikálisok" ke­zéből. Az év végére ő és Farkas Flórián (Lungo Drom) kivonták szervezeteiket a Roma Parlamentből miután azzal vádolták meg őket, hogy bizalmas információkat továbbítottak a NEKH-nek.23

A Roma Parlament külső ellenállással is szembesült. Rövid­del a Parlament megalapítása után az MDF létrehozta a Cigány Szervezetek Érdekszövetségét, amely Rostás Farkas Györgyöt támogatta. 1991 végén Mohácsi Attila alakította meg a Roma Fórumot, amelynek az MSZP székházában voltak az irodái, és a következő évben Raduly. József és Farkas Flórián alapította meg az Együttélés Magyarországi Cigányok Szövetségét, amely „a másik két ellencsúcsszervezettel együtt támadta a Roma Par­lament 'radikális' irányvonalát".24 A Roma Parlamenttel ellentét­ben egyik szervezet sem törekedett tömegbázis kialakítására vagy a roma érdekek képviseletére a Kisebbségi Kerekasztalban (amelyet 1991-ben állították fel azért, hogy a beterjesztett kisebb­ségi törvényről tárgyaljon a kormánnyal). Ezek lényegében elit­formációk voltak, amelyek az aktivisták csak egy szűk csoport­jának biztosítottak állást. Ezek a szervezetek eszközök lettek a nagyobb pártok kezében, amelyeket a roma politika uralkodó erejének érzékelhető SZDSZ-orientációja ellen fordíthattak.

Pár évig a Roma Parlament volt a legdinamikusabb roma po­litikai szervezet. Petíciót szervezett, amelyben kárpótlást jöve­telt a Holocaust okozta veszteségekért, valamint azt, hogy a kor­mány valósítson meg egy kétmilliárd forintos foglalkoztatási és továbbképzési programot, amely a romák munkába való vissza­állítását célozná.25 Tüntetéseket kezdeményezett romák elleni rasszista támadások ellen (Eger és Gyöngyös), és egy sor köz­életi kérdésben állást foglalt. A Parlament a Kisebbségi Kerekasztalban is a legaktívabb roma hang volt, s a kisebbségi testület szóvivője is a Parlamentből került ki (Zsigó Jenő). A Par­lament egyre erősebben kritizálta a kormány előterjesztéseit, különösen miután a kisebbségi törvény ún. „konszenzus-vázla­tát" egyoldalúan visszavonták 1992-ben; szóvá tette a törvényi és pénzügyi garanciák hiányát, amely nem teszi lehetővé az önkormányzati rendszer hatékony működését. A Parlament ak­tivitása magához vonzott számos újonnan alakult roma szerve­zetet: tagszervezeteinek száma az alapítástól számított tizen­nyolc hónap alatt 44-re emelkedett.

A Phralipe vezetősége ugyanakkor megosztott lett. Daróczi Ágnes röviddel az alakulás után távozott a Roma Parlamentből, mondván: kár minden erőfeszítés a korábbi riválisokkal való kö­zös munka érdekében. Hamarosan követte őt Hága Antónia, aki Péli Tamással, az MSZP roma parlamenti képviselőjével karölt­ve később azt szorgalmazta, hogy a Parlamentet váltsa fel egy információs központ.26 A korábbi ellenségek és szövetségesek távozásával egyre inkább a Horváth Aladár – Zsigó Jenő -Osztojkán Béla alkotta 'triumvirátus' gyakorolta a hatalmat a Roma Parlamentben. 1993 elejére Osztojkánnak kétségei me­rültek fel a Parlament megítélésével kapcsolatban. 1992-ben a megváltozott szabályok kizárták a Roma Parlamentet a közvet­len állami támogatást kapók köréből, ami arra késztette, hogy hozzájárulásokat csikarjon ki a tagszervezetektől. Elterjedt az a hiedelem is, hogy maguknak a tagszervezeteknek a támogatá­sa azért csökken, mert a kormány ellenségesen szemléli a Par­lamentben való részvételüket. A Roma Parlament döntésképes­ségére nézve fenyegetőleg hatott, hogy a tagszervezetek szá­ma 1993 februárjára 25-re esett vissza. Osztojkán úgy vélte, hogy a Parlament kritikája a küszöbön álló kisebbségi törvényről túl összetett és érthetetlen a romák nagy tömege számára. Míg a vezetők, akik közelről követték a Kisebbségi Kerekasztalban foly­tatott vitákat, tisztában lehettek a Parlament aggályaival, addig a romák többsége (valójában az állampolgárok többsége) szá­mára egy megalkotásra váró kisebbségi törvény önmagában pozitív dolog volt.27 Ezeket az aggodalmakat nem lehetett a Roma Parlamenten belül tartani, így Osztojkán rövidesen vissza­vonult, és követte őt a Phralipe-szervezetek többsége. Egy év­vel később Zsigó és Horváth összekülönbözése az önkormány­zati választásokon való részvétel kérdésében újabb töréshez vezetett, melynek eredményeképpen a Roma Parlament egy maroknyi szervezetre zsugorodott, és elvesztette befolyását a roma politikában.

A lojalizmus győzelme a liberalizmus felett

A Roma Parlament elhalása nagyban tulajdonítható a kisebb­ségi önkormányzati rendszer előretörésének, amely a roma po­litika újrarendeződését vonta maga után. A rendszerben elnyer­hető „díj" az 53 Országos Roma Kisebbségi Önkormányzat (ORKÖ) – a tagszervezetek – feletti ellenőrzés megszerzése volt. Az önkormányzati rendszer előnyben részesíti a jól pénzelt or­szágos szervezeteket. A helyi aktivisták érdeke, hogy szövet­ségre lépjenek egy olyan szervezettel, amelytől pénzügyi és po­litikai támogatást kaphatnak és így növeljék esélyeiket az ön­kormányzati választásokon. Az országos szervezetek pedig hasznot húznak abból, hogy minden lehetséges jelöltet támo­gatnak, hiszen az ORKÖ-t egy olyan választási bizottság választ­ja, amely főleg helyi önkormányzati képviselőkből áll. Mivel a helyi szintű romapolitika alapja nem az ideológia, és a helyi ügyek kevésbé fontosak, mint a nagypolitikaiak, az országos szerve­zetek sikere nagyban múlik azon, hogy jelen tudnak-e lenni egy körzetben, amit viszont nagyban meghatároznak a rendelkezé­sükre álló pénzügyi és személyi források.

Az első helyi kisebbségi önkormányzati választásokat 1994 decemberében tartották és 422 roma intézmény megalakulását eredményezték. A választások hajrájában világossá vált, hogy az igazi versenyzők a Farkas Flórián vezette Lungo Drom, és az Osztojkán-féle Phralipe. Ők ketten támogatták az összes nem független jelölt 83%-át. 1995 áprilisában az ORKÖ megválasz­tására Szolnokon, a Lungo Drom városában került sor. Négy je­löltlistát állítottak fel, amelyeket Farkas, Osztojkán, Nadáy és Horváth vezetett, és a választás eredménye az volt, hogy a Lungo Drom listájáról mind az 53 jelöltet megválasztották, s az 54 megválasztott képviselőjelölt közül csak egy szerepelt a Phralipe listáján. A Lungo Drom és a Phralipe közti viszony, amely már eleve rossz volt, tovább romlott azzal, hogy Osztojkán sikertelenül megóvta az eredményt. Amikor a bíróságok vissza­utasították azt a panaszát, hogy a kormány manipulálta a vá­lasztást, Osztojkán megalakította a Cigány Kisebbségi Önkor­mányzati Képviselők Országos Szövetségét, hogy az ÖRKÖ el­lenpólusaként működjön. Egy kifejlet nélküli megvesztegetési botrány következményeként Osztojkán végül is az ORKÖ tagja lett, de hamarosan kizárták az ülésekről a jogorvoslat lehetősé­ge nélkül.

Farkas Flóriánt azonnal megválasztották az első ORKÖ elnö­kének. Az ő pályafutása az 1980-as évek végén kezdődött az Országos Cigánytanácsban, majd az MCDSZ-ben folytatódott, amelynek a főtitkára volt. 1990-ben megalapította saját szerve­zetét, a Lungo Dromot, amellyel folytatta azt a közeledést a kor­mányzó MDF felé, amely már az MCDSZ politikáját is meghatá­rozta. Miután elhagyta a Roma Parlamentet, a Lungo Drom sa­ját szervezeti bázisának kiépítésére összpontosított, melyben az is segítségére volt, hogy több állami támogatásban részesült, mint bármely más roma szervezet. Farkas úgy fogalmazott, hogy a Lungo Drom azért kapott több pénzt, mert több politikai és társadalmi tevékenységben vett részt, mint a rivális szerveze­tek.28 A Lungo Drom bevételének nagy részét költötte az ön­kormányzati választásokra, amelynek jelentőségét a Lungo Drom sokkal előbb felismerte, mint a többi roma szervezet. A Lungo Drom láthatóan jó kapcsolatokat létesített az NEKH-val, és annak egyik hivatalnokát, Kurunczi Sándort, akinek a pénz­ügyi támogatásokkal kapcsolatos javaslattétel volt a feladata, Farkas a választási győzelmet követően ki is nevezte az ORKÖ főállású titkárává.29

1989 és 1996 között a roma politika kereke egy teljes fordula­tot tett, A rendszerváltás lehetőséget biztosított azoknak a roma aktivistáknak, akik azelőtt ki voltak zárva a hivatalos kommunis­ta roma politikából, hogy az új korszakban magukhoz vegyék a kezdeményezést a roma politika irányának meghatározásában a Roma Parlament keretén belül. Mindazonáltal a radikálisok di­namizmusa nem tudta elfedni az alapvető nézetkülönbségeket. Az egyes csoportok-irányzatok a belső és külső csatározások eredményeképpen leszakadtak: amikor ez a folyamat megállt és helyébe egy olyan politizálás lépett, amely jobban alkalmazko­dott azokhoz a keretekhez, amelyeket a kormányzat hozott lét­re. Ma a roma politizálást az Osztojkán-féle 'mérsékelt' Phralipe és a Lungo Drom vezette koalíció szeli ketté: ez utóbbinak töb­bek között tagjai Mohácsi Attila, Raduly József és Rostás Far­kas György, s „lényegében azoknak az egységfrontja, akik a HNF cigányszervezeteiben kezdték és a Roma Parlamenttel szem­ben létrehozott csúcsszervezetekben folytatták a 'radikálisok' el­leni harcukat".30

Biztatás a kompromisszumra

A Lungo Drom-koalíció győzelme nyomán Báthory elképzelése vált valóra: a roma politikát olyan aktivisták határozzák meg, akik 'megbízhatóak' a kormány számára. Azonban azt, hogy mely egyének vagy szervezetek lesznek 'benn' vagy 'kinn', nem egy zenei székfoglaló játszma döntötte el, amelynek végén a leg­ügyesebbek vagy legtapasztaltabbak kerülnek ki győztesként. Ez inkább a roma politizálás környezetének a kormányzat veze­tése alatt történő újjászervezéséből következett. Báthory felis­merte, hogy az új rendszerben nem lesz elegendő azokat támo­gatni, akik már korábban mérsékeltnek mutatták magukat, mivel a roma politikában rejlő potenciál azt jelenti, hogy egy gyökeres változás követelése elhomályosíthatja vagy akár radikalizálhatja is az együttérző romákat. Egy olyan struktúrát kell megalkotni, amely arra ösztönzi a roma képviselőket, hogy inkább a kor­mánnyal, mint a kormány ellen dolgozzanak; ő úgy látta, hogy egy ilyen struktúrának hozzá kell segítenie a roma képviselőket ahhoz, hogy választott hivatalokhoz juthassanak. Valójában a kormányok által a rendszerváltás óta alkalmazott eszközök, ame­lyekkel azt biztosították, hogy a roma képviselők ne követelje­nek túl sokat az államtól, bonyolultabbak, mint ahogy azt Báthory eredetileg 1989-ben elgondolta. A fő eszközök a roma szerve­zetek állami pénzelése és a roma politikai tevékenység állami­lag ellenőrzött kereteinek, más néven az önkormányzati rend­szernek a megteremtése voltak.

Báthory érdeme a romák pontos azonosítása volt: egy olyan „gyenge nyomásgyakorló csoport [amelynek] nincsenek hatékony politikai, gazdasági eszközök a kezében (például munkaerejé­nek visszatartásával nem tud komoly hatást gyakorolni a kor­mányra)". Szervezetelméleti szemszögből a roma népesség zö­mének szegénysége azt jelenti, hogy a roma szervezetek nem tudják finanszírozni önmagukat a közösségen belülről: bevétel­ük legnagyobb, ha nem teljes része az állami támogatástól függ. A szervezeteknek jutó állami pénzt a Roma Parlament osztja szét, miután az Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottság mérlegelte a NEKH javaslatát. Habár léteznek objektív kritériu­mok a szervezetek finanszírozásával kapcsolatban, általánosan elfogadott, hogy az állami források megkaparintásáért folytatott harc áll a romák közötti viszony középpontjában. Csalog, Zsolt szerint „ez a pénz nem az önszerveződés segítését, hanem épp ellenkezőleg, riválisok összeugrasztását, a kisebbség szervező­désének manipulálását, végső tönkretételét célozta".31 Bogdán Béla, az NEKH főosztályvezetője is beismerte, hogy egyes szer­vezetek azért lobbiznak a kormánynál, „hogy saját érdekeiket szembeállítsák egy másik szervezet érdekével: magyarán elkö­vetnek mindent, hogy azt a másikat a sárga földig lehordják".32 A finanszírozási mechanizmus a roma szervezeteknek ahhoz szolgál eszközként, hogy demonstrálják kormány iránti lojalitá­sukat. A Blaha-Havas-Révész szerzőhármasnak a források el­osztásáról készített elemzése emellett megmutatja, hogy a sza­bályokat gyakran figyelmen kívül hagyják, és hogy „a pénzek el­osztásában sokszor jelentősebb szerepet játszottak a politikai hűségnyilatkozatok, a diplomáciai manőverek (beleértve a felje­lentői buzgalmat is), mint a bizottsági határozat kritériumai vagy a szervezetek tényleges teljesítménye".33

Míg az állami finanszírozás hozzájárult a roma politizálás újra­rendeződéséhez (mint pl. a csúcsszervezetek kizárása), hatáso­sabb újítás volt az önkormányzati rendszer. A kisebbségi törvény, amellett, hogy a roma intézmények számának rohamos növeke­dését eredményezi, mind több romát vonz a közéletbe, és lehető­vé teszi, hogy a politikai tevékenység mélyebbre hatoljon a roma közösségekben. Egyúttal a romák politikai tevékenységét is sza­bályozza azzal, hogy megmondja: mi az, amit ezek az intézmé­nyek megtehetnek, és mi az, amit nem. A jogi és pénzügyi garan­ciák hiánya azzal kapcsolatban, hogy az önkormányzatok a ki­sebbségi törvényben lefektetett módon gyakorolhassák jogaikat, azt jelenti, hogy a romák politikai tevékenységének felügyelete na­gyobbrészt a helyi hatóságokra tartozik. A helyi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatok politikai és pénzügyi támogatásá­nak elsődleges forrásai, mindamellett ők maguk is egyre szigorodó pénzügyi felügyelet alá kerültek az utóbbi években. Az önkormány­zati rendszer valóban hozzájárulhat a problémák javításához he­lyi és országos szinten egyaránt, de inkább csak katalizátorként, amely a politikai és pénzügyi támogatásba történő befektetést hatékony programokká változtatja. Önmagában képtelen elérni sok mindent, és ellenséges körülmények között még növelheti is a tár­sadalmi különbségeket, hiszen nézetkülönbségek esetén (mond­juk a helyi önkormányzat és a hozzá tartozó roma kisebbségi ön­kormányzat között) az intézmények általában az őket támogatók mozgósítására törekednek. A rendszer jelenlegi formájában tar­talmaz egyfajta kompromisszumkényszert, mivel a helyi roma kép­viselők, eredendő gyengeségük tudatában, tisztában vannak az­zal, hogy jó kapcsolatokat kell létesíteniük a helyi hatóságokkal, ha bármit is el akarnak érni. Sőt, a magas munkanélküliség miatt számos képviselő rá van utalva képviselői jövedelmére, hiszen az adja az összes jövedelmének túlnyomó részét. Az pedig, hogy mindenki szavazhat egy önkormányzatra, azt jelenti, hogy az olyan aktivistát, aki a nem roma többség érdekeit valamilyen módon sértő követeléseket támasztott, a következő alkalommal már nem biz­tos, hogy megválasztják.

Következtetés

Az utóbbi tíz év katasztrofálisnak bizonyult Magyarország roma népességére nézve. A korábban munkával rendelkezők többsé­ge munkanélküli lett, és a fiatalok előtt nem nyílnak lehetősé­gek. A félgőzzel haladó kormánypolitikának, amely a romák tár­sadalmi és gazdasági helyzetét hivatott javítani, nem sikerült megállítania a romák rohamos elszegényedését. Olyan szegény­séggel kapcsolatos problémák megoldásához sem látott hozzá, mint az oktatás csökkenő színvonala, a szorongás, a rossz egészségi állapot, a bűnözés, a prostitúció stb. A gondok egyre halmozódnak, és szembe kell nézni velük, ha Magyarország bármiféle társadalmi, politikai vagy gazdasági előrelépést kíván tenni hosszú távon. Mialatt az integráció folyamata a visszájára fordult és dezintegrációvá vált, a romák lehetőségei a közpoliti­kai arénába történő belépésre jelentősen kibővültek.

Első pillantásra paradoxnak tűnik, hogy annak ellenére, hogy egy érdekcsoport lehetőségei a formális politikai nyomásgyakor­lásra megsokszorozódtak, a csoport zömének életkörülményei rosszabbodnak. Azonban közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy valóban létezik okozati összefüggés a két jelenség között. A roma képviselőkkel való „párbeszéd" kialakítása 1986 óta a kormány­politika sarokköve. Ezt a politikát egészen pontosan azon politi­kákat felváltandó fejlesztették ki, amelyek a romák életszínvo­nalának javítását és a nagyobb társadalmi integrációt tűzték ki célul. Elsőre ez bölcs lépésnek tűnik. A gazdasági válság miatt a korábbi politikák finanszírozhatatlanná váltak, és a párbeszéd, az olcsóbb változat szükséges volt annak az űrnek a betöltésé­re, amelynek nem volt szabad létrejönnie. A párbeszéd azon­ban nem olyan politika, amely önmagában képes kezelni a léte­ző, valódi problémákat. Ezzel csak időt nyer a kormányzat, azt remélve, hogy a körülmények megváltoznak, lehetővé válik a befektetés a szegénység és az azzal járó nehézségek enyhíté­sébe. Mivel a körülmények ilyetén megváltozása az előrelátha­tó jövőben valószínűtlennek tűnik, a párbeszéd annak lett a mód­ja, hogy hogyan kerüljük meg a problémák súlyosságának^jelis­merését, és hogyan előzzük meg fantáziadúsabb és hatékonyabb kormányzati intézkedések kialakulását.

A jelenlegi helyzetben csak idő kérdése, hogy a követelések dagálya elmossa azoknak a politikusoknak a szavahihetőségét, akik azt állítják, hogy minden lehetőt megtesznek. A roma politi­zálás rendszerváltás utáni története jól mutatja, hogy milyen erő­feszítéseket kellett tennie a kormányoknak annak érdekében, hogy a romák törekvései ellenőrizhető szinten maradjanak. Ugyanakkor mivel az egyetlen reális politika a kínálatban olyan, amely azt teszi lehetővé az embereknek, hogy képviselőkön ke­resztül hangoztassák követeléseiket, az állam számtalan re­ménnyel kecsegtet a politikai folyamatban. Ezt fenntartandó a reményeket éltetni kell azzal, hogy az emberek életében valódi javulások mennek végbe. A kormányok mind a mai napig sike­resek voltak a romák mint politikai erő strukturális gyengeségei, valamint amiatt, hogy a gyengék nem hajlandók felvállalni a konf­liktust. Mindazonáltal a párbeszéd óhatatlanul növeli majd a ro­mákban a hajlamot, hogy a politikai folyamaton keresztül tegyék jobbá életüket. Ezért, ha a kormány nem hoz hatékony intézke­déseket a roma szegénység széles körű visszaszorítására, ak­kor a párbeszéd politikája saját bukását fogja elősegíteni.

(Fordította: Kocsis Viktória és Szikszai Szabolcs)

Jegyzetek

1 Wilkinson, R. (1996): For richer not poorer. Guardian [Society], szep­tember, 11.6.

2 Mezey B. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Kossuth Könyvkiadó, 276., Beszámoló a magyarországi roma (cigány) népesség helyzetével foglalkozó, 1993 októbere és 1994 januárja között végzett kutatásról. MTA Szociológiai Intézet (kézirat).

3 Ágoston E. (1994): Hungary – The State of Crisis Management in the Social Stratum of Unemployed Gypsies. Ministry of Labor, 2.

4 Népszabadság, 1995. május 13.

5 Pomogyi L. (1995): Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 10.

6 Havas G. – Kertesi G. – Kemény I. (1995): The statistics of Depri­vation. Hungarian Quarterly nyár, 67.

7 Uo. 73.

8 A Roma Világkongresszus Háborús Bűnök Bizottsága (the War Crimes Commision of the World Romany Congress) 1974-ben Magya­rországra látogatott, és „javasolta", hogy a romáknak adjarjak nemzeti státuszt. A kormány válaszul formálisan újjáélesztette az 1961-ben meg­szüntetett Cigányszövetséget, habár a szervezetnek „nem volt semmi­féle tényleges hatása a cigányok ügyeire". Crowe D. (1991): The Gypsies in Hungary. In: Crowe D. – Kolsti J.: The Gypsies of Eastern Europe. ME Sharpé, Armonk, 124.

9 422 roma önkormányzatot alapítottak 1994-ben, további 61-et pedig 1995-ben. Mivel azóta közülük számos feloszlott, jelenleg 476 helyi roma önkormányzat létezik.

10 Havas-Kertesi-Kemény: I. m.

11 Uo.

12 Kertesi G. (1995): Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 58.

13 Az utóbbi hónapokban nagyobb hajlandóság mutatkozott a kormány részéről a munkahelyi romaellenes diszkrimináció mértékének felisme­résére, amely lehetővé teheti egy, a Brit Fajok Közötti Viszonyról Szóló Törvényhez (Britain's Race Relations Act) hasonló törvény megalkotá­sát.

14 Ágoston: I. m.

15 Mikor pénzről van szó, mindig vigyázni kell. Interjú Bíró Andrással. In: Osztojkán B. (1994): Megkérdezem Önt is. Phralipe, 53.

16 Amaro Drom, 1994. október, 2.

17 Pártos F. (1980): A cigány és a nem cigány lakosság véleménye a főbb társadalompolitikai célkitűzésekről. Szociológia, 1. sz. 4.

18 Kenedi J. (1986): Why is the Gypsy the scapegoat and not the Jew? East European Reporter, 2/1. 12.

19 Lendvay J. – Szabó I. (1994): Zárt karokkal. HVG, április 29. 105­106.

20 Osztojkán B. (1995): Verőviszonyok. Phralipe, 7-9. sz. 26-28.

21 A dokumentum teljes szövegét I.: Phralipe, 7-9. sz. 104-108.

22 A Roma Parlament Alapító Nyilatkozata. In: Vajda I. – Zsigó J. (szerk.) (1993): Roma Parlament '92 – Válogatás a Magyarországi Roma Parlament 1992. évi Dokumentumaiból. I. k. 1.

23 Blaha M. – Havas G. – Révész L. (1995): Nyerőviszonyok. Beszé­lő, 19. sz. 27.

24 Uo.

25 A petíció teljes szövegét lásd Vajda I. – Zsigó J.: lm. 88-89.

26 Osztojkán B.: I. m. 114.

27 Uo. 144.

28 Az önkormányzat nem lesz a politika cigánysora. Interjú Farkas Fló­riánnal. Lungo Drom, 1994. február 4-5.

29 Blaha-Havas-Révész: I. m. 26.

30 Uo. 28.

31 Amaro Drom, 2. sz. 28.

32 Miért ne lehetne kormányához lojális egy szervezet. Interjú Bogdán Bélával. In: Osztojkán B: I. m. 140.

33 Blaha-Havas-Révész: I. m. 28.