Munkások vagy migránsok?

A tanulmány áttekinti a nemzetközi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációs folyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban.

Globalizáció és migráció a társadalomtudományi irodalom tükrében1

 

1. Bevezetés2

 

A globalizáció témakörének, illetve a nemzetközi migráció területén tapasztalható régi/új jelenségeknek a vizsgálata szorosan összekapcsolódik egymással. Sőt a két problémakör irodalma nemcsak több területen érintkezik, hanem bizonyos pontokon ma már elválaszthatatlan is egymástól. E tanulmány célja, hogy áttekintse azt a nemzetközi társadalomtudományi irodalmat, amely globalizációs szemszögből vizsgálja a nemzetközi migráció kérdését, illetve a migrációfolyamatok elemzése során jut el újabb következtetésekhez a globalizáció folyamatával kapcsolatban. A tanulmány során először a globalizáció fogalmát vesszük szemügyre, majd pedig elemezzük a fontosabb közös témákat és kérdésköröket. Tanulmányunkban amellett érvelünk, hogy bizonyos történeti folyamatosságok ellenére igen nagy váltás zajlott le a múlt század hetvenes éveiben a világ politikai gazdaságtani és geokulturális rendszerében, amely átalakulás átrajzolta a nemzetközi migráció rendszerét és belső összefüggéseit. Megjegyzendő persze, hogy ezen átalakulás a hetvenes évek törése mellett sokban felidézi a szocialista világrendszer létrejöttét megelőző globális (modern-koloniális) rendszer elemeit. Így leginkább egyfajta visszarendeződésről beszélhetünk.

 

2. A globalizáció fogalma

 

A társadalomtudományokban a globalizáció fogalma több olyan folyamatra utal, amelyek csak részben köthetők össze (Castles, 2000, 4.; Mittelmann 2000; Sklair, 2002; Roberts-Hite, 2000; Forsander, 2002; Kalb et al., 2000; Held et al., 1999, Sassen, 1996; 1998, Appadurai, 1996; Beck, 2000).

  • Egyrészt egy olyan folyamatra utal, amelynek keretében az új információs technológiák révén a képi, szövegbeli és más elektronikus formában létező tudás és információ mind szabadabban áramlik az országhatárokon át, és amely folyamatnak rendkívül nagy hatása van a társadalmak és politikai rendszerek területi, nemzeti vagy regionális megszerveződésére. Még pontosabban a globalizáció fogalmával operáló elemzések szerint a társadalmi és politikai szervezetek (legelsősorban is a nemzetállamok) adott, jól körülhatárolható területhez való kötődése jelentős mértékben lecsökken.
  • Másrészt egy olyan piaci alapú globális gazdaság kialakulására utal, amelyben leginkább is a pénzügyi és befektetői tőke a lehető legszabadabban áramlik. A transznacionális társaságok révén a termelés, az áruk és a szolgáltatások terén létrejön egy viszonylag egységes globális piac, amelynek kiszolgálása válik a nemzetállamok egyik legfontosabb feladatává. Ez összekapcsolódhat az állam gazdasági szerepvállalásának csökkenésével, széles körű privatizációval, kiszervezéssel (részfeladatok piaci szereplőkkel történő ellátásával) és deregularizációval, azaz a gazdasági szabályozás bürokratikus szintjeinek csökkentésével, illetve szabályozások leépítésével. Fontos elem még a nemzetközi munkamegosztás átalakulása is.
  • Harmadrészt olyan regionális gazdasági egységek kialakulásával függ össze, amelyeken belül a tőke, a munka és a munkaerő szinte teljesen szabadon mozoghat. Ezen regionális blokkok mintaesete az Európai Unió, illetve az egységesülés egy alacsonyabb szintjén a North American Free Trade Area (NAFTA), Asia-Pacific Economic Cor­po­ration Forum.
  • Negyedrészt olyan szupranacionális intézmények és jogi rendszerek kialakulására utal, amelyek igen aprólékosan szabályozzák az alájuk tartozó politikai szervezeteket. Ide sorolandó többek között az Európai Unió, az Európai Bíróság, a Világkereskedelmi Szervezet, amelyek már a nemzetek feletti kormányzás szervezeti formái. Ugyanebbe a körbe sorolandók azok az “univerzális” jogi normák is, amelyek kapcsolatosak lehetnek az egyetemes emberi jogok kérdésével vagy éppen a nemzetközi kereskedelmi ügyletek szabályozásával.
  • Ötödrészt e fogalom értelmében kulturális téren is átrajzolódik a világ. A kulturális teret illetően összeszűkül, illetve új módon darabolódik fel. Az egységes identitások helyett kevert, hibrid identitások és kulturális-térbeli önazonosságok alakulnak ki, vagy éppen régi ellentétek kerülnek újra a felszínre.

 

3. Történeti összefüggések

 

3.1. A 18–19. századi modern-koloniális rendszer és a vándorlás összefüggése, illetve a nemzetállami bezárkózáshoz vezető út

 

Mint látható, a legfontosabb közös elem a fenti meghatározásokban a kapitalista világrendszer makroszintű átalakulása az első világháborútól a hatvanas–hetvenes évekig tartó nemzetállami bezárkózást követően. Ekkor a 18. és 19. századi modern-koloniális rendszerhez hasonlóan (Mignolo, 1998, 2000) a kapitalista politikai gazdasági rendszer komolyabb akadályok nélkül túlnyúl a nemzeti kereteken, és ennek megfelelő szervezeti formákat hoz létre, illetve azok között működik. Mint azt a 18–19. századi modern, kapitalista, koloniális rendszer is megmutatta, a migráció az expanzió egyik fontos formája. E tekintetben úgy fogalmazhatunk, hogy ebben az időszakban bontakozik ki először a kapitalista rendszerhez kötődő tömeges migráció, amely már az egész világot átfogja. Ez a nagymértékű mobilizáció már kihatott az adott korszak kulturális-ideológiai önképére is, sőt tulajdonképpen hozzájárult a nemzetállami bezárkózáshoz és a “liberális” rendszer összeomlásához. Ezen folyamat követésében lehet nagy segítségünkre a globalizációs szakértő Saskia Sassen 1999-es összefoglaló történeti munkája, amely éppen a jelenlegi globalizációs folyamatok megértését szolgáló munkának készült (Sassen, 1999).3

Sassen legfontosabb állítása az, hogy Amerika és Európa a bevándorlók és vándorlók hazája legalábbis a 18. századtól, azaz az európai népességrobbanás és a modern-koloniális rendszer megszilárdulásától. Ebben az időszakban rövid és hosszú távú migrációs minták keveredéseként hihetetlen tömegekben mozdultak meg az emberek Európán belül. És mozgásuk nemcsak az óceánon túlra nyúlt, hanem igen fontos migrációs utak alakultak ki kelet–nyugati és észak–déli irányokban. Olasz területekről nemcsak Amerika kapott bevándorlókat, hanem hasonlóan többmilliós számban érkezett innen mezőgazdasági vagy ipari munkás Németországba és Franciaországba, amely utóbbi ország olasz bevándorlók révén tudott valamit javítani európai összehasonlításban hihetetlenül visszafogott népességnövekedési eredményein.4 Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt az olasz bevándorlás Németországban is, ahol a 19. század végén még olasz szakszervezeti mozgalom is alakult a szervezkedni éppen nem túlságosan akaró olasz “vendégmunkások” között. Bár megjegyzendő, hogy ez utóbbi országban nem az olasz migráns népesség jelentette a legfontosabb csoportot számbelileg és különösen nem a politikai diskurzusok szintjén. E téren az első világháború előtti “keleti” bevándorlók sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak, sőt úgy tűnik, hosszabb távon “megalapozták” a német birodalmi fóbiákat és hisztériákat, hogy Bibó István méltatlanul elfelejtett megközelítésére utaljunk (Bibó, 2001). Ezen “zavaró” keletiek pedig nem mások voltak, mint a keleti “Auspolen” és “Ostjuden” csoportok, amelyek “elérték”, hogy külön törvények foglalkozzanak velük vagy még pontosabban távozásukkal. A nem porosz területeken élő lengyel, agrár idénymunkások ugyanis minden év végén el kellett, hogy hagyják Németország területét ahhoz, hogy néhány hónap múlva visszatérhessenek kizsákmányoltatni magukat a szociálisan nem túlságosan érzékeny porosz nagybirtokosok által, akik rengeteg “honos” agrármunkást veszítettek el a nyugati területek, illetve Amerika irányában.

A lengyelekéhez hasonlóan fontos történet a nemzeti bezárkózásban a 700 ezer főre tehető Ostjuden csoportok hányattatása is, akiket Németország egészen addig “tudott” befogadni, amíg továbbküldhette őket Amerikába. Jellemző, hogy a 19. század közepétől az első világháborúig beérkező 700 ezer főből körülbelül 70 ezer maradt Németországban. És itt nem a keletkonstrukcióba (értsd orientalizmusba) ágyazott antiszemitizmus a legérdekesebb. (Bár fontos momentumként mutatja a fóbia történeti folyamatosságát, hogy a nácik egyik első törvénye volt az első világháború után bevándorló keleti zsidók megfosztása az állampolgárságtól.5) Hanem az a Sassen által nagyon finoman leírt migrációs rendszerbeli váltás, amely a felszínre hozta a fentihez hasonló kizárási reflexeket és az első világháború utáni nacionalista őrjöngéseket. Ugyanis Németország esetében jól nyomon követhető, hogy Észak-Amerika bezáródása, hogyan vezetett el az addig “liberális” módon nemigen definiált állampolgárság aprólékos meghatározásához, illetve ezzel összefüggésben a határellenőrzés és az ehhez természetszerűleg kapcsolódó nemzetállami kontroll megteremtéséhez. Tehát más szavakkal, a transzatlanti migráció (mint az európai “népességfelesleg” lecsapolása) a 19. század végén elnehezül, és az 1920-as években szinte leáll, legalábbis a korábbi szintekhez képest (lásd az amerikai bevándorlást korlátozó törvényeket: Chinese Exclusion Act, 1882; National Quotas Act, 1924).6 És ez Európát is befelé fordította, illetve bezárkózóvá tette. Így alakult ki az első világháború után az a helyzet, amelyben, Sassen leírása szerint a nemzetállam mint migrációs aktor aktív szerepet vállalt széles tömegek mozgatásában a nemzeti homogenizáció érdekében. Az első “etnikai tisztogatási” jelenet e téren a Balkánon zajlott még az első világháború előtt, majd onnan tevődött át Európa más részeire. Magyar példák e nemzetállami népességmozgatásra is ebbe a sorba illeszkednek (Tóth, 1997).

Ezen összefüggések feltárása után pedig már csak fél lépés, hogy meglássuk a kapitalista modern-koloniális rendszer migrációs történeti szociológiai összefüggéseit (lásd még Held et al., 1999, 284–297.; Staring in: Kalb et al., 2000). Ugyanis felsejlik, hogy például a kelet-európai agrárnépesség “kitántorgása”, sőt a kelet-európai lakosságcsere rémtörténete összefügg az afrikai rabszolgák több mint 10 milliós tömegének Atlanti-óceánon való áthurcolásával, illetve az indiai “kulik” és kínai bányamunkások vándorlásával és szociális kizárásával. Vagy más oldalról ugyanígy az angol, francia, belga társadalmi csoportok elvándorlása a gyarmati területekre szociológiailag összefügg német telepesek kelet-európai megjelenésével. Ugyanis a transzatlanti migráció fentebb már említett lelassulásával és a 19. század végi birodalmi mámorban a vérségi állampolgárság fogalmára építő Német Birodalom például (az 1913-as állampolgársági törvényben) a közép-afrikai német gyarmati népesség jogállásához kötötte a kelet-európai “aussiedler” népcsopor­tok állampolgári státusát.

Más szavakkal a modern koloniális rendszer mozgatta meg nagy tömegekben a világ népességét, és ez a rendszer került rendkívül komoly válságba az első világháború során, amely aztán elvezetett a nemzeti elzárkózáshoz és a modern-koloniális rendszer liberális változatának válságához. Ezt a kort követi az a korszak, amelynek során a legtöbb állam legalábbis kísérletet tesz a nemzeti szuverenitás, a nemzeti közösség és a nemzeti terület közötti teljes egyezőség megteremtésére, azaz az exkluzív nemzetállami rendszer megteremtésére. Ez persze mindvégig kísérlet maradt, hiszen a korábbi birodalmak romjain és a kirobbanó nemzetállami viszályok közepette szinte egyetlen állam sem volt képes ezen homogenizációra és teljes területi kontrollra. Ennek ellenére e törekvések és a korábbi transznacionális folyamatok megakadása jelentősen kihatott a nemzetközi migrációs folyamatokra, és bizonyos területeken (mint például Kelet-Európában) a háborús időszakok felfordulását leszámítva szinte meg is akadt a vándorlás, főképp ha a korábbi időszakok perspektívájából vizsgáljuk azokat (Melegh, 2001; Tóth, 1997). A globalizáció ebből a szemszögből tulajdonképpen nem más, mint ezen nemzetállami kísérlet végleges kudarca, amely a második világháború után a hatvanas és hetvenes években vált véglegessé.

 

3.2. A globalizáció és egy új vándorlási rend kezdetei a hatvanas és hetvenes években. Váltás a társadalomtudományi és politikai diskurzusban és annak szociális összefüggései

 

A globalizációs irodalom egyik igen fontos önreflexiós történeti témája magának a gondolatnak a nyolcvanas évek eleji megjelenése és ezen eszmetörténeti probléma szociális összefüggései. A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel a kommunizmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.7 Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 2000; Melegh, 2002; Melegh, 2003: 1. és 2. fejezet).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a társadalomtudományi diskurzusban megfigyelhető váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

E kapcsolat és a modernizációs diskurzus összeomlásában egyik fontos elem lehet azonban maga a migráció és a migrációs politika is, amely a hetvenes évek gazdasági recessziója során rendkívül fontos változáson ment keresztül (Sassen, 1999; Held et al., 1999, 297–302.; Okólski, 1999; Salt, 2001; Salt in: Sik, 2001, 61–62.; Hansen, 2002). Nevezetesen több nyugati államban megkísérlik leállítani a dél- és délkelet-európai országokból északra irányuló munkaerő-vándorlást (vendégmunkásrendszer), illetve a volt gyarmati területek felől érkező bizonyos előjogokat élvező népesség bevándorlását. A törekvés ugyan alapjában véve kudarcot vall – és erre majd a globalizációs irodalom egyik fontos témájaként visszatérünk –, mégis úgy tűnik, hogy a diskurzív váltás, nevezetesen a második és főképp az első világháború előtti civilizációs diskurzus újbóli megjelenése összefügg ezzel a kísérlettel és annak kudarcával. Úgy tűnik, hogy az új kelet–nyugat diskurzus egyik változata, amely a “mély”, szinte meghaladhatatlan kulturális különbségeket hangsúlyozza a megoldható és kvantitatívan értelmezett “szegénységi” problémákkal szemben, tulajdonképpen jól jön, illetve jól illeszkedik a bevándorlók kizárását célzó törekvésekhez. Például a “túl nagy” tömegben érkező, illetve az egyre inkább a befogadó országban születő török vendégmunkások integrálása úgymond komoly kulturális, nemzeti kérdéseket vet fel ezen nem modernizációs beszédmód szerint, és ezért lehet kívánatos ezen “idegen” népesség növekedésének korlátozása. Más szavakkal a bevándorlással kapcsolatos intézkedések szinte tökéletesen beleillenek a régi/új civilizációs diskurzusba. Ezen történeti vizsgálódás után azonban már érdemes közelebbről megvizsgálni a globalizáció és migráció elmúlt néhány évtizedbeli összefüggéseit a vonatkozó irodalom tükrében.

 

4. Globalizáció és migráció a múlt század nyolcvanas éveitől

 

Az alábbi táblázat azokat a főbb témákat foglalja össze, amelyek révén a különböző szerzők összekapcsolták a globalizáció és migráció kérdéskörét.

Mint a táblázatból is látható, a globalizációval és migrációval foglalkozó irodalom igen széles témakört alakított ki. E témakört áttekintve érdemes felfigyelni arra, hogy a legtöbb vizsgált probléma makroszintű és leginkább a gazdasági és politikai rendszerek átalakulásával kapcsolatos. Más szavakkal a migráció területén történő átalakulásokat a szerzők a szélesebb rendszerek és összefüggések leképeződéseként értelmezik. Sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy éppen az egyik sajátossága a globalizációs irodalomnak, szemben a migrációt elemző “neoklasszikus” írásokkal, amelyek nyíltan vagy kevésbé nyíltan Ravenstein vonzási és taszítási elméletére, illetve valamiféle “racionális kalkulációra” hivatkoznak (Carling, 2002). Ezen makroösszefüggésen kívül, amely a legpregnánsabban az ellentétes irányú tőke- és munkaerőmozgás témájában érhető tetten, ez az irodalom vagy a networkelemzéshez és a csoportszintű transznacionális kapcsolati hálókhoz nyúl, vagy pedig, és ebben különösen erősnek tűnik, a diaszpóra és kevert identitások kérdéskörén dolgozik (Massey et al. és Zolberg in: Sik, 2001, 9–55.). Tehát makroirányultságú ez az irodalom, idegenkedik a nyíltan mikro- vagy individuális szintű elemzésektől, és igazából a csoport-, intézmény- vagy rendszerszintű jelenségek és magyarázatok izgatják.

A globalizáció és migráció jelenbeli összefüggéseivel

foglalkozó irodalom főbb témái

Migrációs politika és intézményi változások Állampolgárság és a nemzetállam exkluzivitásának megszűnése. Többszintű állampolgárság. Transznacionális jogok és univerzális emeberi jogok kérdése. Privilegizált etnikai csoportok. A bevándorlás- korlátozó intézkedések hatékonysága bevándorlás lassítása érdekében. Illegális bevándorlók, ember- csempészet. Szexiparral összefüggő (kényszer) vándorlás ellenőrzése. A menekült státust kérők számának megugrása és az arra adott politikai válaszok. Biztonsági kérdések.
Migráció és a globális makro rendszerek A globális gazdasági különbségek növekedése és a szegény államok kiszolgáltatottsága, rendezetlen belső viszonyai. Koloniális múlt és poszt- koloniális jelen. Váltás a modernizációs világrend és a globalizáció között. A munkaerő és a tőke ellentétes irányú mozgása. Befektetés az export- orientált ágazatokba a fejletlen gazdaságokban és az onnan való elvándorlás összefüggése. Globális városok megjelenése. Migrációs jelenségek: szerződéses munka, kiszolgáló személyzet a globális városokban, cselédipar, a munkaerő vándorlás elnőiesedése, szakképzettség elvesztése, álturisták, eldobható emberek, rabszolgák versus menedzser vándorlás. Turizmus és életstílus migráció. Rasszizmus, osztály és gender, mint kombinált hatalmi rendszer. Multi- kulturalizmus.
Migrációs döntések elemzése (mikroszint) Hálózatok és transznacionális kapcsolatrendszerek. Etnikai bank.      
Migráció és térbeliség Családi stratégiák. A regionális migráció felerősödése. Új területek bekapcsolódása a nagyobb térségek közötti migrációs folyamatokba. (pl. Kelet Európa) Rurális területek védelme. Ökológiai öszefüggések. Területen kívüliség.
Migráció, identitás és kulturális globalizáció Univerzális fogyasztói kultúra, mint a tömeges migráció indítéka. Kulturális diszkrepancia. Migráció és identitás. Transznacionális közösségek és diaszpóra identitás. Transznacionális mezők. Migráció, népesedés és egészségügy. Vallás.

 

 

 

Már a fentiekből is jól látszik, hogy a kérdéskör tárgyalása összefügg egy kritikai mozgalommal, amely előszeretettel bírálja a nemzetek szintje felett operáló aktorokat, a szupranacionális intézményeket és a makroszintű egyenlőtlenségek újratermelését eredményező makroösszefüggéseket. Ezen kritikai szálon túlmenően újító jellegű ezen irodalom abban is, hogy megpróbál túllépni a nemzeti keretekben vagy a globális összefüggésekben nem gondolkodó társadalomtudományon, és kísérletet tesz transznacionális jelenségek és kapcsolatok értelmezésére. Fontos megjegyezni, hogy szemben más megközelítésekkel ezen irodalomban viszonylag kicsi az érdeklődés a számbeli nagyságok iránt, és meglepő módon ritkán hivatkoznak statisztikákra. A kvalitatív indíttatást jól mutatja, hogy a közvetlen népesedési kérdések milyen kis mértékben foglalkoztatják az ebben a megközelítésben hívő szerzőket. Ezen összefoglaló táblázat után nézzük meg részletesebben az egyes témákat és az ott felmerülő vizsgálati kérdéseket. E konkrétabb vizsgálat során már kísérletet teszünk arra is, hogy saját kutatásunk számára is fogódzókat keressünk.

 

4.1. Migráció és politika a globalizáció korában

 

A globalizáció és migráció kérdéskörét elemző irodalomban meglepően élénk az érdeklődés a migrációs politika kérdései iránt. Szinte mindegyik szerző nyíltan kitér azokra a nemzetállami vagy szupranacionális törekvésekre, amelyek a migráció szabályozását és kontrollját hivatottak szolgálni, és leginkább az izgatja őket, hogy miért nem sikerül e folyamat ellenőrzése. Ezzel kapcsolatban több hipotézis fogalmazódik meg (Hansen, 2002; Castles-Davidson, 2000; Sassen, 1996; 1999; Salt, 2001; Okólski, 1999; George-Wilding, 2002; Teitelbaum, 1998; Mittelman, 2000; Staring in: Kalb et al., 2000).

 

4.1.1. Migráció mint üzletág

 

A nemzetközi migráció egyre nagyobb transznacionális üzletággá vált, amelyben egyszerre több szinten és több intézmény bevonásával szerveződik az emberek áramlása a tőke és a javak mozgása mellett. Ebben az üzletágban megjelennek a küldő és fogadó államok, kormányzati szervek, a multinacionális cégek, a munkaerő mozgását szervező ügynökségek, nemzetközi migrációs szervezetek, etnikai csoportok, illetve az embercsempész-hálózatok is (kiemelten foglalkozik a csempészéssel Salt, 2001). Kiváló példa erre az összefüggésre az újból fellendülő külföldi háztartásialkalmazott- (cselédipar-) business, amelyben a küldő kormányok, ügynökségek, civil szervezetek és egyházak vesznek részt, miközben a fogadó államok kormányai általában kísérletet sem tesznek a szabályozásra, illetve egyszerűen szemet hunynak az e téren kialakuló visszásságok felett (Lutz, 2002). Érdekes momentum ebben a folyamatban, hogy a Fülöp-szigetek kormánya például évente díjat oszt ki a legjobb külföldön dolgozó háztartási alkalmazottnak (lásd még Phizacklea in: Koser–Lutz, 1998). Ide tartozik még a szex- és a házasságipar is, amely például Délkelet-Ázsiában milliós nagyságrendű népességeket képes megmozgatni. Csak a japán szórakoztatóipar évente 100 ezer külföldi nőt “foglalkoztat” (többek között Biemann, 2002; Lutz, 2002).

 

4.1.2. Globalizációs hipotézis

 

A migráció mint üzletág hipotézissel összefüggő, de attól részben elkülönülő magyarázat a migrációs kontroll kicsi hatékonyságára a globalizációs hipotézis, amely leginkább Sassen nevéhez és globális város elméletéhez fűződik, bár implicit módon igen sokan mások alkalmazzák (Hansen, 2002; Staring in: Kalb et al., 2000; Sassen, 1996; 1999; 2001). E hipotézis alapja az, hogy a globális piac korában a migrációs kontroll gondolata is tarthatatlan, hiszen nem egyeztethető össze a szolgáltatások, áruk és a tőke szabad mozgásával. E keresleti magyarázat szerint nem a migrációs nyomás a nagy, hanem állandóan fennáll a kereslet a külföldi munkaerő iránt, és ez messze ellensúlyozza a migrációs korlátozásokat és a nemzeti idegenellenes közhangulatot. Ebben a folyamatban értelemszerűen nagy szerepet játszanak a gazdasági élet szereplői, a kis- és nagyvállalkozók, amelyek különböző okoknál fogva érdekeltek a külföldi munkaerő állandó jelenlétében. Jól mutatják ezt a dilemmát az amerikai viták is az illegális bevándorlásról (a déli határok kapcsán), ahol is a jogi kontroll gondolata felett végül szinte mindig győzedelmeskedik a nyílt gazdasági érdek az olcsó munkaerő iránt (lásd Teitelbaum, 1998, 7. fejezet). Vagy éppen nyílt kormányzati programok készülnek bizonyos szakember-szakmunkás csoportok behívására, mint nemrég Németországban. Tulajdonképpen nemcsak a neve miatt, hanem szellemisége miatt is ez a globalizációs irodalom legfontosabb hipotézise a migráció és a migrációs politika kapcsán, és e keresleti modellre majd még részletesebben kitérünk a makrorendszerek elemzése kapcsán.

 

4.1.3. Politikai és jogi korlátok

 

A kicsi hatékonyságra született harmadik válasz szemben az előző két magyarázattal nem a politikán kívül keresi az okokat. E magyarázat kétféle olyan politikai korlátot ismer, amely nem engedi, hogy a korlátozások teljes egészében érvényesüljenek. Egyrészt vannak “hazai” korlátok, másrészt pedig vannak olyan transznacionális jogok és nemzetközi normák, amelyek nem engedik a sorompó leengedését (Castles–Davidson, 2000). Hazai korlátot egyrészt az idegenellenes politikai diskurzusok alkotmányos kontrollja és korlátozása jelent, másrészt pedig bizonyos olyan történeti megfontolások jönnek számításba, amelyek egy adott ország hazai represszív vagy nemzetközi koloniális múltjából erednek (Hansen, 2002). Ez utóbbira kiváló példa a mind a mai napig meglévő ódzkodás Németországban a külföldi menekültek jogainak korlátozásával szemben, amely a náci múlttal hozható összefüggésbe (Kumin, 1995). Megjegyzendő, hogy a jelenleg zajló antiterrorista és nemzetbiztonsági kampánysorozat a világban erősen lecsökkentette a fenti belpolitikai korlátok visszatartó erejét, és ma már nyíltan megsértik a legálisan tartózkodó külföldiek jogait, vagy éppen megalázó procedúrákkal lehetetlenítik el a beutazást egyes országokba. A transznacionális jogok korlátja egyrészt utal az egyetemes emberi jogokra és arra, hogy, mint például az Európai Unióban, az egyes nemzetállamok már nem elkülönülő jogi entitások, hanem, mint azt Soysal állítja, egymással alkotmányosan összekapcsolt országok sorozata, amelyek már nem dönthetnek teljesen szabadon. Egyrészt tehát nem nemzeti alapú jogi intézmények vannak a menekültek és bevándorlók jogainak a védelme érdekében, másrészt pedig a kontroll egyik legfontosabb alapját képező “nemzeti” állampolgárság nélkül is megszerezhet valaki állampolgári jellegű jogokat (Castles–Davidson, 2000, 18.). A transznacionális jogok használata és a menekültstátus védelme különösen akkor került a figyelem középpontjába, mikor a nyolcvanas évektől egészen a kilencvenes évek közepéig rohamosan nőtt a menekültstátust kérők száma az Európai Unió országaiban (Okólski, 1999). Ezt az emelkedést, amely igen komoly belpolitikai ellenkezést váltott ki nemcsak az egyes nemzetállamok szintjén, hanem már az egész Unióban is, a globalizációs irodalomban úgy értelmezik, mint a nemzeti korlátozásokra adott választ vagy éppen azok megkerülését (Okólski, 1999).

 

4.1.4. Privilegizált etnikai csoportok

 

A hetvenes évek során elindult korlátozási folyamat sikertelenségének utolsó felemlegetett oka a privilegizált etnikai csoportok kérdése (Okólski, 1999; Hansen, 2002). Ezek a csoportok (a magukat vér szerint németnek valló, de nem Németországban élő csoportok vagy a koloniális múlt jogán könnyebben vagy automatikusan állampolgárságot kapó volt gyarmati alattvalók, mint az algériaiak vagy az Afrikában élő indiaiak) ugyanis kivételes bánásmódban részesültek vagy részesülnek mind a mai napig. Az ebből fakadó “kontrollhiány” különösen élesen jelentkezett Németország esetében, ahol a kilencvenes évek elején a Kelet-Európából érkező “aussiedler”-ek száma többszörösen meghaladta az innen menedéket kérők számát az ún. “menekültválság” idején (Melegh, 2002a). Ebből a szempontból érdemel különleges figyelmet a magyar státustörvény is (Melegh, 2002b, Hegyesi–Melegh, 2003).

 

4.2. Migráció és a globális makrorendszerek

 

Mint már fentebb, a témák általános bemutatásánál jeleztük, a globalizációs irodalom egyik legfontosabb problémáját a makrorendszerek és a migrációs minták összefüggése képezi. Tulajdonképpen ugyanezt figyelhettük meg a történeti kérdések irodalma esetében is, és ezért az alábbiakban nem a makroszintű összefüggésekre koncentrálunk elsősorban, hanem azokra az új migrációs formákra (típusokra), amelyek összekapcsolódnak a globális gazdasági és társadalmi rendszerek működésével.

 

4.2.1. Szerződéses munkaerő-vándorlás

 

Egyrészt van a határokon át ingázó, “szerződéses munkaerő-vándorlás”, amely kormányok és munkáltatók által időben korlátozott mozgást jelent, és amelynek legfőbb célja olcsó, szakképzetlen vagy gyengén szakképzett munkaerő szezonális biztosítása, majd “rendezett” hazaküldése és a családok áttelepülésének megakadályozása. E forma, mely már a 19. század végi és a mai globalizáció előképeként értelmezett liberális rendben, illetve expanziós időszakokban is jelen volt (Németországtól, az USA-n keresztül Dél-Afrikáig), ma újból előtérbe került, és igen komoly projektek kerültek kidolgozásra (pl. mezőgazdasági idénymunkások Nagy-Britanniában) (Castles, 1995; Okólski, 1999; Morawska, 2001). A magyar státustörvény bizonyos vonatkozásai is beleillenek ebbe a sorba (Melegh, 2002b).

 

4.2.2. Kiszolgáló személyzet

 

A globalizáció korában a szakképzetlen munkaerő vándorlásának “rendezetlenebb” formája a világ pénzügyi és gazdasági szervezőközpontjaként működő “globális” városokba nagyobb tömegekben frissen vagy időlegesen bevándorolt szakképzetlen “kiszolgáló személyzet” megjelenése (Sassen, 2001, Chapter, 9). E társadalmilag és etnikailag hihetetlenül heterogén csoport tömeges jelenlétét jól mutatta a World Trade Center összeomlásának tragédiája, ahol ezrével haltak meg takarító, ügyintéző, burkoló, büfés munkát végző mexikóiak, bangladesiek, indiaiak, törökök és más nemzetiségűek. Megjegyzendő, hogy már saját interjúnk is van egy magyarországi roma kőművestől is, aki a WTC-hez hasonló irodaházakban dolgozott illegális migránsként.

Ezek a vándorlók, akik a szerződéses munkásokhoz hasonlóan esetleg csak ideiglenesen jelennek meg az adott ország munkaerőpiacán, háromféle funkciót tölthetnek be a globális városok gazdaságaiban:

 

  • Alacsony bérű munka a gazdaság elmaradottabb szektoraiban.
  • Alacsony bérű munka a magasan specializált és felfutó szolgáltatói szektorban. E csoportot növelheti a korábban állami feladatként ellátott szolgáltatások privatizációja. Kitűnő példát hoz fel erre Forsander Helsinki buszközlekedése alapján (Forsander, 2002, 105–109.).
  • Elhagyatott szektorok és területek rehabilitációja. Jó példa lehet erre a kínaiak budapesti jelenléte, akik a hanyatló, alacsony árú és rosszabb minőségű árukat előállító és forgalmazó textil-kiskereskedői szektort vették át (Nyíri, 2002).

 

Fontos megjegyezni, hogy a fenti hipotézist valló szerzők szerint ezen “láthatatlan” és a lokális munkaerő-társadalomtól teljes egészében elszakított és rasszista alapon diszkriminált csoport leginkább azon fejletlenebb térségek nem túlságosan szegény rétegeiből kerül ki, ahova nagyobb volumenben érkezik külföldi transznacionális és az exportorientált ágazatokban érdekelt tőke (Sassen, 2001, Portes in: Kalb et al., 2000; Mittelman, 2000, 58–73.). E hipotézis számunkra is rendkívül érdekes lehet, hiszen Magyarország is igen nagy mennyiségben kapott külföldi tőkét exportorientált ágazatokban, sőt Magyarország világviszonylatban is különösen függ ettől a külföldi transznacionális szektortól. Ez alapján azt várhatjuk, hogy Magyarország is kibocsátója lesz a globális központok kiszolgáló személyzetének, illetve kérdés, hogy vajon ez a szektor mennyiben alkalmaz még szegényebb nem magyarországi munkaerőt.

 

4.2.3. Cselédipar

 

A növekvő cselédiparról már tettünk említést a migrációs politika kapcsán, azonban külön is érdemes ezzel a csoporttal foglalkozni a globális makrorendszerek keretén belül. Két szempontból is fontos lehet ez az újból növekvő csoport. Egyrészt közvetlenül felveti a hazaadott pénzek gazdasági jelentőségét és összefüggését a függőség problémájával. Egyes szerzők a hazaadott pénzeket a globális kiegyenlítődés példájaként hozzák fel, míg mások a függőség példájaként kezelik (Orozco, 2002; Mittelman, 2000, 62.). Az utóbbi vélemény szerint a pénzjuttatás nem helyettesíti a fejlesztést, miután elsősorban nem a termelői szférába kerül, másképpen pedig a nem helyi termékek fogyasztását növeli, hiszen kapcsolatot teremt a globális piac és szegényebb, nem migráns csoportok között. Másrészt a cselédipar két szinten is kiszolgálhatja a globális gazdaságban privilegizált pozíciót elfoglaló nyugati menedzserrétegeket. Egyrészt a cselédek a gyakran utazó menedzserek “csonka” családjait szolgálják ki (Mittelman, 2000, 66), másrészt pedig lehetőséget teremt privilegizált nyugati nők oly módon való tehermentesítésére, hogy nem borulnak fel a hagyományos férfi–női szerepek (Biemann, 2002; Lutz, 2002; Phizacklea, in: Koser–Lutz, 1998). Fontos megjegyezni, hogy gyakran vélik úgy a munkaerő elnőiesedése kapcsán, hogy ez a vándorló nők számára is egyfajta kiszabadulást jelent az otthoni patriarchális viszonyokból, hiszen aktív szereplőként tudják alakítani saját életüket az otthoni háztartáson kívül. Ezzel szemben megjegyzendő, hogy a fogadó helyek gyakran kezelik a háztartási alkalmazottakat házi rabszolgaként, és igen gyakori a velük szembeni testi-lelki és szexuális erőszak (Bales, 1999, 1–6.). A cselédipar esete különösen jól mutatja az osztály, gender és faji alapú kizárások együttes meglétét. Ezen iparág különlegesen fontos csoport lehet a magyarországi globalizáció vizsgálata során, hiszen igen nagy felfutás lehetett a nem magyarországi cselédek alkalmazásában.

 

4.2.4. Álturisták

 

A globalizációval foglalkozó szakirodalomban egy további új csoportot jelentenek az álturisták, akik vagy igen rövid távú munkát végeznek, vagy pedig kiskereskedőként lépik át a határokat. Ide tartozhatnak a kelet-európai “lengyel”, “ukrán” stb. piacok árusai, a bőrholmit magukon átcsempésző román turistabuszok utasai vagy a Közép-Amerika és az Egyesült Államok között bőröndökkel ingázó ruhakiskereskedők vagy éppen az európai piacokon megjelenő dél-amerikai poncsóárusok (Okólski, 1999; Portes in: Kalb, 2000). Okólski joggal sorolja be őket a “befejezetlen” migráció kategóriájába.

 

4.2.5. Átmeneti szakképzett vándorlók és a turizmus

 

A globalizáció nemcsak a rasszista megkülönböztetésnek is gyakran kitett szakképzetlen munkaerő vándorlásában jelenik meg, hanem megfigyelhető a magas szakképzettséggel vagy speciális tudással rendelkező, egyesek által új “elitként” leírt csoportok mobilitásában is. Ezek a (menedzser, informatikus stb. foglalkozással bíró) átmeneti szakképzett vándorlók szintén területen kívüliek abban az értelemben, hogy mozgásuk állandó, tulajdonképpen sehol sem telepednek le egy-két évnél hosszabb időre (Findlay, 1995; Rudolph-Hillmann, in: Koser–Lutz, 1998; Sassen, 2001, 34.). Általában nagyobb multinacionális cégeknek szolgálnak, vagy azok szatellit beszállítójaként dolgoznak, és feladatuk egy-egy nagyobb beruházás megszervezése, végrehajtása vagy éppen egy átszervezés levezénylése. Jellemző, hogy ez a gyakran már nemzetközi menedzserosztályként is leírt és a rasszista szempontból “láthatatlan” csoport hat a globális városok térbeli megszerveződésére is, hiszen például elemi igényük a repülőterek gyors és megbízható elérése, amely szempontokat a globális városok vezetése általában figyelembe veszi. Magyarországon e csoport éppen a jelentős nyugati tőkebefektetés okán rendkívül fontos lehet, kutatása elsődleges fontosságú.

Megjegyzendő, hogy a globális társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából a felsőbb rétegekhez kapcsolható sok tekintetben a nemzetközi turizmus mint időszaki migráció is. Ennek a szervezeti kerete is a globális “szabadidő-kapitalizmus”, amely az egyenlőtlenségi viszonyok újratermelésének formája. A szabadidő-migráció pedig kultúra átalakító hatása révén a kulturális és ideológiai uralom és hegemónia fontos terepe (Böröcz, 1996). Hasonlóan idesorolható a növekvő oktatási, tudományos és kulturális célú időszaki migráció is.

 

4.2.6. Virtuális migráció

 

A globalizációs kor egy újabb migrációs formája már a testek térbeli mozgását sem igényli, hiszen az online állások megjelenése pl. a biztosítási szakmákban, szoftverfejlesztésben lassan létrehozza a virtuális migráció különböző formáit, amelyek területen kívüliek nemzetállami szempontból (Aneesh, 2001, 2003). Ugyanide tartoznak a különböző hívásközpontok (call centres), amikor is az Amerikában tartózkodó érdeklődő Indiából kap választ a kérdésére. Ugyancsak a testek virtuális mozgatásának számíthat az internetes pornóipar is, ahol nők és férfiak internetes kapcsolatok révén bocsátják áruba testüket.

 

4.3. Migráció és térbeliség

 

Mint azt a virtuális migráció fogalma is mutatja, a globalizáció és migráció együttes vizsgálatában rendkívül fontos szerepet játszik a térbeliség kérdése. A térbeliség esetében a virtuális migrációnál is megfigyelhető deterritorializáció mellett főképp az identitás kérdése kapcsán folyik originális kutatómunka az új térbeli konstrukciók elemzése kapcsán, amelyekről a migráció és identitás, migráció és kultúra kapcsán majd bővebben is szót ejtünk. Ugyancsak a térbeliség kérdése izgatja a szerzőket a nemzetállami területek és főképp a nemzetállami exkluzív szuverenitás megtörése kapcsán, amely kérdéskör az állampolgársági kérdések esetében már felmerült (Castles–Davidson, 2000, Sassen, 1998).

A térbeliség kérdése hagyományosabb szinten is felmerül, mikor is többszöri kísérlet történik a migrációs mezők és a migrációs terek meghatározására és az itt megfigyelhető változások követésére (Salt, 2001). Szinte minden szerző kitér a migráció “változó földrajzára” a múlt század utolsó két évtizede kapcsán. Ez a változó földrajz egyszerre több dolgot is jelent. Egyrészt ugyancsak egyöntetű a vélemény az irodalomban, hogy olyan új területek kapcsolódtak be a globális migrációs folyamatokba, amelyek korábban vagy legalábbis a múlt század 50-es éveitől nem vettek részt benne. E téren legelsősorban is Kelet-Európa kerül említésre (mint egy új migrációs mező), miközben megjegyzik az Öböl-térség változó szerepét, Afrika egyre intenzívebb bekapcsolódását egy Észak–Dél migrációs rendszerbe a hagyományosan fontos szerepet betöltő Dél-Amerika és Közép-, Délkelet-Ázsia mellett. Ezen túlmenően komoly hangsúly kerül arra is, hogy a migráció leginkább egyes térségeken belül erősödött fel, és nem a nagyobb régiók között (Mittelman, 2000; Okólski, 1999).

 

5. Összefoglalás

 

Összefoglalóan tehát azon képzet, hogy területhez kötött nemzetállamok és az államok között egy adott irányban mozgó vándorlók jelentik a nemzetközi vándorlás alapját, a globalizáció korában már érvénytelen. A kapcsolat megbomlott mind a nemzetállamok, mind pedig a vándorlók oldalán, és ezért csak politikai eszme szintjén értelmezhető a közkeletűen “olvasztótégelyként” elgondolt nemzetállam gondolata. Úgy tűnik tehát, hogy a migráció elemzésekor elsősorban a transznacionális (globális) gazdasági és társadalmi kapcsolatok és terek mentén lehet teljes körűen megérteni a nemzetközi migráció folyamatát.

E kapcsolatok vizsgálatában és az elemzett makroösszefüggések, illetve a történeti háttér megítélésében már komoly viták vannak, bár a fenti elemzett körben szinte megegyezik, hogy a globális piac formálódása és működése kvalitatívan új folyamatokat indított el legalábbis a múlt század második harmadában tapasztaltakhoz képest. Úgy tűnik, a globalizáció és az ahhoz kapcsolódó migrációs minták egyszerre tekinthetők régi és új folyamatoknak, hiszen a 18. században létrejött modern-koloniális rendszer már jórészt megalkotta azokat az összefüggéseket és szociális formákat, amelyek a globalizáció korában, jelentős módosulásokkal ugyan, de feléledtek. Ez arra figyelmeztet minket, hogy saját kutatásunkban is hangsúlyozottan figyeljünk az első világháború előtti mintákra.

Magyarország “globalizációs” esete a fenti irodalom alapján pedig rendkívül fontos és eddig még nem vizsgált szociológiai kérdéseket vethet fel. Nevezetesen azt, hogy egyszerre vizsgálhatjuk függőségünket globális befektetésektől és annak szociális és így migrációs következményeit, másrészt pedig elemezhetjük, miképpen alakítunk ki mi például migrációs folyamatok által függőségi viszonyokat szomszédos vagy még távolabbi területek társadalmaival. Más szavakkal amennyiben kellően jól tudjuk tisztázni az ország helyét a globális politikai gazdaságtanában, akkor “átmeneti státus” révén olyan kérdéseket tehetünk fel, amelyek “középről” tesztelik a fenti hipotéziseket, miközben a globalizációs irodalomban fókuszba került el- és bevándorló csoportok szinte mindegyike releváns számunkra. Ezzel a tranzíciós elemzéssel pedig utat nyithatunk olyan komparatív vizsgálatok irányába, amelyek már végre szakítanak a globalizációs irodalomban is gyakran megfigyelhető teleologikus, nyugatcentrikus szemlélettel.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Aneesh, A. (2001): Virtual Migration: Indian Programmers in the US–based Information Industry. Manuscript.

Aneesh, A. (2003): “Between Fantasy and Despair: Nationalist Closures in the Transnational Lives of Indian Programmers, in Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives” edited by Colin Wayne Leach and Dona Gabaccia. Routledge, forthcoming. In: Leach, Colin Wayne and Gabbacia, Dona (eds): Immigrant Life in the United States: Multi–Disciplinary Perspectives, Routledge, forthcoming.

Appadurai, A. (1996): Modernity at large: cultural dimensions of globalization. University of Minnesota Press. Minneapolis, London.

Bales, K. (1999): Disposable people. New slavery in the global economy. University of California Press. Berkeley, Los Angeles, London.

Baumann, Z. (1996): “From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity” in: Hall, Stuart–Du Gay, Paul (eds): Questions of Cultural Identity. London, Sage.

Beck, U. (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, P. L. (2000): A globális kultúra négy arca, 2000, 16–20. Translated from: National Interest 1997/49, 1998.

Bibó I. (2001): Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Budapest, Múlt és Jövő K.

Biemann, U. (2002): “Remotely sensed: a topography of the global sex trade Feminist review”, Spring 2002, No. 70, pp. 75–88.

Böröcz J. (1996): Leisure Migration. A Sociological Study on Tourism Pergamon, Oxford, New York.

Carling, J. (2002): “Migration in the age of involuntary immobility: theoretical reflections and Cape Verdean experiences”. Journal of ethnic and migration studies, Jan 2002, vol. 28, No. 1, pp. 5–42.

Castles, S. (1995): “Contract labour migration”. In: Cohen, Robin: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 510–515.

Castles, S.–Davidson, A. (2000): Citizenship and migration: globalization and the politics of belonging New York: Routledge.

Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991. Előszó. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetek 9. 187–230.

Findlay, A. M. (1995): “Skilled transients. the invisible phenomenon?” In: Cohen, R.: The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press. pp. 515–522.

Forsander, A. (Ed.) (2002): Immigration and Economy in the Globalization Process Sire Reports Series. No. 20. Vantaa.

George, V.–Wilding, P. (2002): Globalization and human welfare. Palgrave, New York.

Hansen, R. (2002): “Globalization, embedded realism, and path dependence: the other immigrants to Europe”. Comparative political studies, Apr 2002, Vol. 35, No. 3, pp. 259–283.

Hegyesi A.–Melegh A. (2003): “Immár nem mi vagyunk a szegény rokon a nemzetközi világban. A státustörvény és az Orbán–Nastase egyezmény vitájának sajtóbeli reprezentációja és diskurzív rendje”. In: Sárközy, Erika and Schleicher, Nóra (eds): Kampánykommunikáció. Akadémiai, Budapest, 135-171.

Held, D.–McGrew, A, Goldblatt, D.–Perraton, J. (1999): Global transformations: politics, economics and culture. Polity, Cambridge.

Kalb, D.–van der Land, M.–Staring, R.–van Steenbergen, B.–Wilterdink, N. (Eds.) (2000): The neds of globalization. Bringing society back in. Rowman & Littlefield Publishers, Lanham, Boulder, New York, Oxford.

Koser, K.–Lutz, H. (Eds.) (1998): The new migration in Europe. Social const­ructions and social realities, Palgrave, Macmillan Press Ltd. London.

Kumin, J.: Asylum in Europe: Sharing or Shifting the Burden?

USCRI World Refugee Survey (http://preview.refugees.org/world/articles/europe_wrs95.htm  Megnyitva: 2003. január 15.) http://www.refugees.org/home.aspx

Livi-Bacci, M. (1992): A concise history of world population, A. Cambridge, MA: Blackwell.

Lutz, H. (2002): At your service madam! The globalization of domestic service, Feminist review, Spring 2002, No. 70, pp. 89–104.

McMicheal, P. (2000): “Globalization: Myths and Realities”. In: Roberts, T.–Hite, A. (Eds.): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden: Massachusetts, Oxford, England. 274–292.

Melegh A. (2001): “International migration in Hungary in the 1990s”. In: Demo­graphic and Cultural Specificity and Integration of Migrants. Bundesinstitut for Population Research in co–operation with the Network of Integrated European Population Studies. Wiesbaden, Germany pp. 213–224. In: German (2001): Internationale Migration und Ungarn in den 90er Jahren. Probleme und Perspek­tiven. Zeitschrift für Bevölkerungs-wissenshaft. Demographie. 26. Jahrgang. No. 3–4. pp. 463–64.

Melegh A. (2002): “Mozgó kelet. Globális térképek és a státustörvény”. In: Kovács János Mátyás (Ed.). Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globali­zációról. 2000, Sík Kiadó (in print). Also published in Eszmélet. No. 55. pp. 33–62.

Melegh A. (2002a): “Migráció Magyarország és Németország között a kilencvenes években”. In: Illés, Sándor (ed.). Migráció és Statisztika. KSH NKI, Kutatási jelentések, No. 71. pp. 53–67.

Melegh, Attila (2001). “Mondialisation, nationalisme et petit imperialisme”. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

Melegh A. (2003): “East in the East. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe.” Manuscript. (RSS grant No. 651/1999, Improving Human Research Potential Program of the European Commission, 2003).

Mignolo, W. D. (1998): “Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures”. In: Jameson, F.–Miyoshi, M. (Eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, W. D. (2000): “Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking”. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Mittelman, J. H. (2000): Globalization Syndrome. Transformation and Resistance. Princeton University Press, Princeton.

Morawska, E. (2001): “Structuring migration: the case of Polish income-seeking travelers to the west”. Theory and society, Feb. 2001, Vol. 30, No. 1, pp. 47–80.

Nyiri P. (2002): “Chinese in Hungary and their significant others: a multi-sited approach to transnational practice and discourse”. Identities, Jan–Mar 2002, Vol. 9, No. 1, pp. 69–86.

Okólski, M. (1999): “Migration pressures on Europe. In: van de Kaa, D.–Leridon, H.–Gesano, G.– Okólski, M. (eds): European Populations. Unity in Diversity Kluwer Academic Publishers, Dordrecht, Boston, London.

Roberts, T.–Hite, A. (Eds.) (2000): From modernization to globalization. Perspec­tives on development and social change Blackwell, New York.

Salt, J. (2001): “Az európai migrációs térség”. In: Melegh Attila (ed.): Válság vagy átmenet. I. Regio. 2001/1. pp. 177–212.

Sassen, S. (1996): Losing Control? Sovereignity in an Age of Globalization. Columbia University Press, New York.

Sassen, S. (1998): Globalization and its discontents, New York, The New Press.

Sassen, S. (1999): Guests and aliens, New York, The New Press.

Sassen, S. (2000): “Women’s burden: counter-geographies of globalization and the feminization of survival”. Journal of international affairs, Spring 2000, Vol. 53, No. 2, pp. 503–524.

Sassen, S. (2001): The global city. New York, London, Tokyo Princeton University Press, Princeton, Oxford.

Sik E. (szerk.) (2001): A migráció szociológiája, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest.

Sklair, L. (2002): Globalization. Capitalism and its alternatives. Oxford University Press, Oxford, New York.

Teitelbaum, M. S.–Winter, J. (1998): A Question of Numbers. High Migration, Low Fertility and the Politics of National Identity, Hill & Wang. A Division of Farrar, Straus, Giroux, New York.

Tóth P. P. (1997): Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új állampolgá­rok Magyarországon (1988–1994), Budapest, Püski.

 

 

Jegyzetek

 

1 Az NKFP5–/0084/2002., “A magyarországi bevándorlás okai és következményei” című kutatási projekt keretében készült tanulmány átdolgozott változata.

2 A kérdéskörrel már foglalkoztam egy nagyon rövid írásban ugyanezen cím alatt a Korfa című időszaki, KSH NKI-kiadvány 2002/1-es számában.

3 A könyvvel részletesebben foglalkozom egy recenzió kereteiben, amely megjelent: Faragó–Őri (szerk.): Történeti Demográfiai Évkönyv, 2002. KSH NKI. Ezen recenzió egyes rövidebb szövegrészleteit itt fel is használom.

4 A demográfiai átmenet típusaihoz és a franciaországi sajátosságokhoz lásd: Livi Bacci (1992): Demográfiai átmenet Magyarországon, 1991; 187–230.

5 Lásd Simon Wiesenthal Center (http://motlc.wiesenthal.com/resources/courage/p04.html Megnyitva: 2003. január 27.)

6 Lásd még: Daniels, Rogers (1988): Asian America: Chinese and Japanese in the United States since 1850. Seattle: University of Washington Press; Hodgson–Dennis (1991): “The Ideological Origins of the Population Association of America”. Population and Develeopment Review, 17. No. 1. March 1991.

7 E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan e szerint az értelmezési keret szerint készülnek (Chirot 1999; 2001).

Mozgó Kelet – globális térképek és a státustörvény

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egyesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások érvényüket vesztik, vagy átértékelődnek. A globalizáció azonban szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet-nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn.

Globális térképek és a státustörvény*

 

A globalizáció fogalma azt sugallja, hogy a világ egységesül, és a korábbi nagy hagyományos felosztások (kirekesztések és elzárkózások) érvényüket vesztik vagy átértékelődnek. A társadalmak geopolitikai és geokulturális felosztásai, a földrajzi téren és a történelmi időn alapuló kombinált osztályozások (első, második, harmadik világ, Észak-Dél, Kelet-Nyugat, fejlett-fejletlen, modern-tradicio­nális) egyike a Kelet-Nyugat dichotómia. Ez a rendező elv az észak-nyugat-európai társadalmak XVIII. századi gyarmatosító terjeszkedése óta uralja a geopolitikai és geokulturális viszonyok értelmezését a tudományon belül és kívül.1 Mi történik ezzel a felosztással a globalizáció során? – tesszük fel a kérdést egy olyan országban (Magyarország) és egy olyan térségben (Közép-Európa, Kelet-Európa), amely egy geopolitikai és geokulturális rendszer (“keleti blokk”, “szocialista világ” stb.) felbomlása után keresi a helyét a globalizálódó világban.

Fontos megjegyeznünk, hogy a Kelet/Nyugat diskurzus globalizációs összefüggései és “Kelet-Európa” geo-kulturális helyzetének elemzésekor a célunk nem a “helytelen”, “torz” kelet-nyugat sémák történeti, kulturális vagy szociológiai kritikája valamilyen “valós” Kelet-Európa fogalom vagy gondolat birtokában, hanem ezen kognitív sémák tudásszociológiai értelmezésére törekszünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tanulmányunk nem vállalkozik és nem is vállalkozhat a társadalomtudományi és közéleti vitákban oly sokszor előkerülő, különböző régiófogalmak teljes körű bemutatására vagy eszmetörténeti analízisére, hiszen azok eltérnek a különböző diskurzusok szerint, és írásunk középpontjában csak a nyolcvanas évek elejétől domináns geo-kulturális világrend feltárása és elemzése áll. Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk, nézzük meg a Kelet-Európával kapcsolatos Kelet-Nyugat diskurzusok megváltozását az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

 

Váltás a Kelet-Nyugat diskurzusban

 

A globalizációként ismert folyamat kiteljesedésekor, tehát majd egy évtizeddel az államszocializmus bukása előtt, a versengő modernizációs utakat első, második és harmadik világként ábrázoló diskurzus meglepő gyorsasággal összeomlott.2 Helyébe olyan régi/új civilizációs beszédmód lépett, amely a minőségi, regionális különbségekre helyezi a hangsúlyt (McMichael, 1996, 2000; Melegh, 2001: 1. és 2. fejezet). Valójában negyvenévi szünet után az európai intellektuális és politikai közélet szereplői újból felfedezték Kelet-Európát és más nem Nyugat-Európákat (például Közép-Európát). E régi/új diskurzus képviselői minőségileg eltérő keleti fejlődési utakról beszélnek az egyetemes normaként szolgáló “európai”, “nyugati” fejlődési modellhez viszonyítva. Ugyanakkor pedig azt feltételezik, hogy szemben a modernizációs utak gondolatával (a szocializmus ezek egyike volt), a “kelet-európai”, “balkáni” társadalmi rendszerek fejlődésképtelenek, és sorsuk vagy a “nyugatosodás”, a “civilizálódás”, vagy pedig a leszakadás és a teljes elkülönülés. A leszakadás nemcsak a társadalmak egészét fenyegeti, de “civilizálatlan” állapotként megjelenik az emberek mindennapi életében is.3

E diskurzusváltás szűkebb térségünkben számos közéleti vitában és tudásterületen is megfigyelhető – a történeti-demográfiai Hajnal-vonaltól a népesedési vitákon át a “sajátos” európai és nyugati fejlődésről szóló eszmecserékig.4 A polémiák egyik legfontosabbika volt a híres Közép-Európa vita, amelyben nem csak a fogalom “kísértetszerű” létezése, illetve újrafelfedezésének politikai és szellemi haszna volt napirenden. Ha gondosan olvassuk a szövegeket Haveltől Bencén át Timothy Garton Ash-ig, akkor pontosan nyomon követhetjük a (kvantitatív) moder­nizációs verseny gondolatára épülő diskurzus kiüresedését és a régi/új beszédmód megjelenését (Havel, 1989; Bence, 1993; Ash, 1989). A beszédmódban a szociális haladás gondolata már értelmezhetetlen. Jól példázza ezt Havel zöldségese, aki (már) nem hisz a “világ proletárjai egyesüljetek” gondolatában, azaz a progresszió egyik alapdokumentumának jelmondatában (Havel, 1989). Vajda Mihály egyik esszéjében pedig expressis verbis kimondatik, hogy a “polgári társadalom transzcendálhatatlan” (Vajda, 1981).

Eszerint Kelet-Európa két részre osztható: egy “igazi” Kelet-Európára (leginkább az orosz területekre, amelyek “magukat zárták ki Európából”), illetve az “elrabolt” Nyugatra, Közép-Európára, amely újszerű kezdeményezésekkel (civil mozgalmak, antipolitika stb.) próbál úrrá lenni a “keleti” erőszaktételen. Az utóbbiak Dosztojevszkij érzelmi irracionalizmusától egészen a szovjet inváziókig terjednek (Vajda, 1989; Kundera, 1989).

Érdekes módon körülbelül a vita időpontjától gyorsul fel a globalizáció, más szavakkal a nemzeti tőkepiacok liberalizálása, az úgynevezett második és a harmadik világ újraintegrálása a világgazdaság pénzügyi folyamataiba a hitelképesség elvei alapján (McMichael, 2000). Az időbeli egybeesés azt sejteti, hogy a Kelet-Nyugat diskurzusban megfigyelhető mennyiségi-minőségi váltás valamiképp összefügghet a globalizáció kiteljesedésével: vagy valamilyen közvetlen kapcsolat révén, vagy pedig olyan történelmi tényezők hatásaként, amelyek a háttérben egyszerre üresítették ki a modernizáció kvantitatív felfogását, és indították útjára a transznacionális cégek világméretű terjeszkedését.

Tanulmányom ezt az összefüggést boncolgatja. Rövid elméleti áttekintés után a globális szereplők (transznacionális cégek, nemzetközi politikai és gazdasági napilapok és nemzetközi alapítványok) által közreadott honlapok, cikkek, önbemutatások és programleírások alapján elemzem a vizsgált intézmények térérzékelésének jellegzetességeit, illetve a Kelet-Nyugat dichotómia használatát. Vizuális jelképek, regionális kategóriák, szövegek, címek, narratí­vák és szellemi térképek kerülnek terítékre. E térképeken külön megfigyelem Magyarország helyét: úgy tűnik, “eminens” országunk fontos adalékokkal szolgál a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia megértéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt a státustörvény példáján mutatom be.

 

Homogenitás-heterogenitás és fundamentalizmus

 

A téma szakavatott ismerői fölöttébb megosztottak a globalizáció kulturális hatásainak megítélésében. Általában a homogenizáció és a heterogenizáció híveit szokták emlegetni vitázó felekként, ám ez félrevezető, hiszen mindkét tábor a hagyományos identitások és “képzelt közösségek” – részleges vagy teljes – felbomlásáról ír, míg velük szemben valódi ellenfélként szólalnak meg azok a szerzők, akik a rejtett vagy mély identitások (például a Kelet-Nyugat kettősség) felszínre kerülését tekintik a globalizáció elsődleges következményének.

A “homogenizálók” szerint a globalizáció a korábbi nemzeti és regionális különbségek eltűnéséhez vezet (Berger, 1998; Karnoouh, 1993a, 1993b; Sklair, 1999). Egyebek között “McDonaldizálás”, “McVilág”, “Davos kultúra”, “tanszéki internacionalizmus” kifejezésekkel jelzik a világ egységesülését (Karnoouh könyvének címe: Adieu à la difference). A Kelet és a Nyugat szerintük egybeér a hamburgerrel és a kólával fémjelzett egyetemes fogyasztói nihilben. Vagy legalábbis oly mértékben “hibridizálódik” és töredezik szét ezáltal az ellentét, hogy többé-kevésbé értelmét is veszti. Ezt a paradox összefüggést érzékelteti Sklair a Kelet-Nyugat dichotómia kapcsán:

 

 

A Kelet-Nyugat dichotómia kettős, központosított világa darabokra törik politikailag és kulturálisan, miközben a kapitalizmus mit sem veszít homogenitásából és rendszerszerűségéből. Jóllehet nem mindenki ért egyet azzal, hogy a kapitalizmus intakt marad, továbbra is rendszerszerű és valójában a globalizáció kereteként szolgál, a »kettős Kelet-Nyugat hegemónia« összetöredezése kétségtelen. A hibridizáció és kreolizálás gondolatai kerülnek előtérbe azon történet fogalmi megragadásához, melynek során emberek és tárgyak különböző (gyakran – de nem mindig – domináns és alárendelt) kultúrákból egymással kapcsolatba lépnek.” (Sklair, 1999: 148)

Innen már csak egy lépés annak állítása, hogy a globalizáció során a kulturális különbségek, identitások megszaporodnak, főképp az előbb jelzett keveredési, feldarabolódási folyamatok következtében (Appadurai, 1996; Bauman, 1996; Beck, 2000; Lepenies, 1996, Schweder, 1993). Ily módon a homogenizáció és a kulturális törésvonalak burjánzása nem mond ellent egymásnak, hiszen mindkettő a Kelet-Nyugat szakadék feltöltődéséhez vezet.

Ugyanez a gondolat jelenik meg a területnélküliségről (globalizációs műszóval: deterritorializálásról) szóló feltevésben, amely szerint a nemzetközi gazdasági és társadalmi cselekvések jelentős része mostanában – az elektronikus kommunikációs eszközöknek köszönhetően – közelebbről meg nem határozható területen folyik. A gazdasági ügyletek mindinkább az elektronikus térben és nem valamely nemzetállam területén köttetnek, és a nemzetközi civil mozgalmak is túllépnek az államilag ellenőrzött területeken. Továbbá, a növekvő migráció diaszpóra­közösségeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva, illetve az elektronikus önreprezentáció új formái következtében kibogozhatatlan, nemzetállamilag megfoghatatlan kötődésrendszereket építenek ki. (Mignolo, 1998; Kovács Éva, 2001b; Szilágyi, 2001). Egyes elemzések szerint a területnélküliség olyan abszurd formákat is ölthet, hogy egész kontinenseket lehet elszakítani földrajzi helyüktől, amit jól mutat az Afrikát megjelenítő Notting Hill-fesztivál Londonban (Beck, 2000 ).5 E megközelítés hívei tehát a tér, a kultúra és az időbeliség “rendezett” kapcsolatán alapuló geoklasszifikációk lebomlását, összezavarodását feltételezik.

Nem úgy, mint a globalizáció fundamentalista értelmezői, akiknek érvei az elfedett “mélyidentitások” felszínre töréséről szólnak. Legnépszerűbb képviselőjük Samuel Huntington, aki sokat vitatott könyvének egész érvrendszerét arra építi, hogy a globalizáció, a “modernizáció” és a világ összeszűkülésének előrehaladásával nem egy univerzális vagy egy kaotikus, mozaikszerű világ felé tartunk, hanem egy vallási alapú civilizációk mentén tagolt világrend felé (Huntington, 2000).6 Szerinte se az egységesülés, se a pluralizálódás nem képes elfedni a legmagasabb szintű közösségi szerveződés, a civilizáció identitás-meghatározó szerepét a társadalmi és politikai cselekvésben. Sőt, a Földet egyetlen helyként felfogó szemlélet és a globalizáció előbb-utóbb megszüli a vágyat, hogy “visszatérjünk a szentségekhez”, vagyis általános vallási és civilizációs reneszánszhoz vezet.7 E fundamentalista (helyenként egyenesen rasszista) érvelésre kiváló példa az alábbi szövegrész, amely szinte pontról pontra megelőlegezi a szeptember 11-e utáni hivatalos amerikai álláspontot:

 

 

Az a mai elgondolás, hogy a nyugati tömeg- és fogyasztói kultúra a nyugati civilizáció diadalát testesíti meg, bagatellizálja a nyugati kultúrát. A nyugati civilizáció lényege a Magna Charta, nem pedig a Magna Mac. Az, hogy nem nyugati emberek is szívesen megeszik az óriáshamburgert, még nem jelenti, hogy a Magna Charta is közel áll a szívükhöz. Mindez nem jelent semmit a Nyugathoz való viszonyulást illetően sem. Meglehet, valahol a Közel-Keleten egy maroknyi fiatalember farmernadrágot visel, kólát iszik, rapzenét hallgat, ám miközben a kellő időben mindig meghajol Mekka felé, bombát szerel, hogy felrobbantson egy-egy amerikai repülőgépet.” (Huntington, 2000: 80–81)

Tehát a globalizáció során a Kelet-Nyugat dichotómia Huntington szerint nem veszti értelmét, és ha igen, csak abban az értelemben, hogy a Nyugattal szembeállítható “keleti” kultúrákat elsősorban vallási alapon tovább kell bontani iszlám, latin-amerikai, keleti ortodox, hindu, japán és kínai civilizációra. A legjelentősebb eltérés a Nyugat és a többi civilizáció között van.8

Az 1980-as évek Közép-Európa-vitája tulajdonképpen a huntingtoni fundamentalizmus egyik előképe, hiszen másról sem szól, mint hogy térségünknek van egy “igazi” civilizatorikus jellegzetessége, amelyet elfed a “hamis” jaltai máz, azaz elnyom a szovjet uralom “keleti” “barbarizmusa”. Kundera 1984-es tanulmánya “elrabolt Nyugatként” aposztrofálta Közép-Európát; a mitologikus képzet azt sejteti, hogy vannak olyan történetileg-vallásilag kialakult értékközösségek (civilizációk), amelyek határait nem igazán lehet módosítani (Kundera, 1984, 1989).

Nem véletlen, hogy térségünkben a “nyugatos” és a “Kelettől” elszakadni kívánó értelmiség a globalizációt vagy a nyugati civilizációval azonosítja, vagy pedig az előbbi érveléshez hűen máznak tekinti. Ezt a szellemi rokonságot Huntington maga is érzi, amikor Közép-Európát vallási alapon nyugatosítja, illetve amikor lelkesen idézi a már említett Közép-Európa-vitában is megszólaló Havel globalizációról szóló szössze­netét:

 

 

»Egyetlen globális civilizációban élünk« és »ez nem több vékony máznál«, amely »eltakarja vagy elrejti a kultúrák, népek, vallási világok, történelmi hagyományok és történelmileg kialakult attitűdök végtelen sokaságát, amelyek mindegyike bizonyos értelemben a globális civilizáció ,alatt’ nyugszik.” (Huntington, 2000: 78)

Havel szerint ezek a kultúrák nemcsak hogy léteznek a globális felszín alatt, hanem az “ősi hagyományok”, vallások új formákban felélednek, “új teret” keresnek maguknak, és “növekvő erővel” törekednek sajátságuk, különbözőségük elismertetésére, még politikai szinten is. Havel úgy vallja: olyan új multikulturális világban kell gondolkodnunk, amelyben nem az egyes kultúrák, civilizációk egyediségének “aláásására” törekszünk, hanem lehetővé tesszük mind teljesebb kibontakozásukat (Havel 1995).

A globalizáció publicisztikai és társadalomtudományi gondolata nem határozza meg egyértelműen, hogy minek kellene történnie a Kelet-Nyugat dichotómiával. Vizsgáljuk meg, mit mondanak minderről a globális szereplők szellemi térképei.

 

Globális szereplők, szellemi térképek

Módszertani megjegyzések

 

Háromfajta globális szereplő térérzékelését vizsgálom Kelet-Európa, Magyarország és a Kelet-Nyugat dichotómia szemszögéből: a Fortune 500-as listáján előkelő helyen szereplő és Kelet-Európában nagybefektetőnek számító tizenhét transznacionális társaság9 , valamint nyolc, globális hálózatot fenntartó alapítvány és fejlesztési bank10 önmegjelenítésén túl a nemzetközi napilapok, elsősorban a Financial Times címeiben és szövegeiben rejtőző térképeket is szemügyre veszem. Ezek az intézmények nemcsak a mai világ befolyásos szereplői, hanem bizonyos értelemben megtestesítik a világ összeszűkülését is, illetve – gondoljunk az alapítványokra és a fejlesztési bankokra – ki is jelölik a világ belső határait. Jelenlétük és kivonulásuk legtöbbször jelzi, hogy az adott ország a világ “jobbik” vagy “rosszabbik” felébe tartozik-e.

A térérzékelés szabályszerűségeit elvileg közvetlenül fel lehet tárni a kijelölt térkategóriák (például Kelet-Európa versus Ázsia) alapján. Ezek a kategóriák azonban nemegyszer hiányoznak, ráadásul számos olyan térszerkesztési módszer van, amellyel egy adott szereplő “rendet” teremthet a világban. A társadalmakat szimbólumok, témák, jelzők, asszociációk, illetve kizárólag az adott térséget megcélzó projektek segítségével is el lehet helyezni a szellemi térképeken.

De pontosan mit is kellene bevonni az elemzésbe? Hiszen bármilyen nyelvi és vizuális elem alkalmas lehet a térbeli rend megjelenítésére. Ez kulcsproblémája a foucault-i diskurzuselemzésnek (egy diszkurzív kijelentés ugyanis csak a diskurzus ismerete alapján választható ki), amelyet a nyelvészek gyakran élesen el is utasítanak (Foucault, 1972, 21–134; 1999, Smart, 1994). Pedig a probléma dinamikus megközelítéssel megoldható. A következőkben éppen erre teszek kísérletet.

Voltaképp egy hermeneutikai pingpongmérkőzést kell lebonyolítani, amelynek során van valamilyen elképzelésünk a vizsgált diskurzus rendjéről. Ennek alapján kijelölünk bizonyos kijelentéseket, majd ezeket elemezve keressük a kijelentések megformálásának és szétszóródásának rendjét, azaz a diskurzust vagy diskurzusokat.11

 

Nem regionális térérzékelés

 

A globalizáció és a térérzékelés összefüggésének elemzésekor leggyakrabban a területnélküliség fogalmával találkozunk: a világban nincsenek határok, a Föld leginkább egy “globális falura” emlékeztet. A határok, ha mégis vannak, porózusak, átjárhatók, nincs különbség Kelet és Nyugat között. Egyre szűkülő világban élünk, amelyben érvénytelenek a korábbi nagy tagolódások.

A regionalitás hiánya több üzleti társaság és filantropikus szervezet honlapján megjelenik, főképp a nemzetközi tevékenységet bemutató szekciókban. A leggyakoribb jelképe maga a glóbusz, ami körbe forog, vagy a Föld térképe, amin különböző részek villannak fel (CIPE, Ford Foundation, Philip-Morris-KFI, Procter & Gamble). Az ábrázolás gyakran kiegészül különböző “fajú” emberek képeivel vagy nemzeti zászlókkal; valamilyen módon való összekapcsolódásuk a világ részeinek összeérését mutatja. A kapcsolatot szimbolizálhatja összefonódó kéz (Johnson & Johnson) vagy telefon (SBC), esetleg különböző nemzeti valutákat megtestesítő bankjegyek kupaca (Citibank).

Az egész Föld behálózását és a határok átlépését azonban nemcsak a glóbusz imázsával lehet érzékeltetni, hanem az univerzális termék képzetével is. Ilyenkor a szervezetek általában kerülik a földrajzi utalásokat (még a glóbuszt is), és azt próbálják megmutatni, hogy az adott termék (áru, humanitárius projekt) köti össze a világ különböző részeit (Coca-Cola, General Electric, GTE, Johnson & Johnson, Rockefeller Foundation, Xerox). Közülük legvilágosabban a Xerox fogalmaz, amely a következő jelmondattal jelzi a határok átlépését: “Legyen akár Tajpeiben vagy Torontóban, a Xerox minőségi termékek és szolgáltatások elérhetők egy, az Ön közelében található kereskedelmi irodában.”

Ugyanezt a képzetet erősíti, amikor a honlapot termékek és üzletágak szerint szervezik, és a lokalitást ennek rendelik alá. Így jár el például a Magyarországon is nagybefektető General Electric, amely – amikor termékszerkezetét ismerteti – a Xerox jelmondatának szellemében nem térségekre és országokra utal, hanem településekre. Ez megfelel a globalizációs irodalomban gyakran idézett “glokalitás” fogalomnak (lásd például Szilágyi, 2001).

A területnélküliség rendező elve úgy is képviselhető, hogy egyes, régiókba nem csoportosított országokat említ együtt a globális szereplő (Coca-Cola, Marriott, Nokia, Volkswagen-Audi, Xerox). A nemzetállamok megjelenítése ilyenkor paradox módon szintén a határok jelentőségének kisebbítésével jár: egyfelől több tucat ország felsorolása az egyes államok relatív fontosságát csökkenti, másfelől a nemzetállamok a globális szereplőnek alárendelten tűnnek fel. Más szavakkal, a transznacionális cég mintegy magában foglalja, összeköti az egyes államokat, nemzeteket (nem üzleti szervezetek körében ilyen utalást nem találtam). Az alárendelődést jól mutatja a Coca-Cola cég honlapja, amelyen az egyes országok elnevezését Coca-Cola előtaggal látja le: “Coca-Cola Argentina”, “Coca-Cola Belgium”, “Coca-Cola Denmark” stb.

Ugyanezt a fajta alá-fölérendeltségi viszonyt jelzi néhány, Magyarország és a General Electric kapcsolatát megjelenítő, honlapon kívüli diszkurzív elem. A General Electric az 1990-es évek elején reklámfilmet készített magyarországi befektetéséről, a Tungsram megvásárlásáról. Már önmagában figyelemre méltó, hogy a film – amely a cég nemrég elhunyt politológus képviselője szerint elsősorban a részvényesek meggyőzését szolgálta – az egész magyar kultúrát hozza összefüggésbe a General Electric tevékenységével: hosszú képsorokat szentel a budapesti operának, balettnek vagy a magyar népzenének. E kulturális propaganda kiegészül a rendszerváltás apoteózisával, amikor Magyarország a sötétség birodalmából a fény világába tér át, amit tört angolsággal beszélő “egyszerű” fiatalok és öregek “szabadság” felkiáltásokkal üdvözölnek. A filmben, amely kiterjed a Tungsram megvételét bemutató magánosítási aktusra is, a villanykörte gyártója a fényhozó szerepében tetszeleg.12

Ugyanez a fajta “hűbéresi” (patrónus-kliens) térérzékelés bontakozik ki Jack Welshnek, a General Electric nagy sikerű elnökének szavaiból. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara által szervezett üzleti reggelin, 1999 júliusában, több száz üzletember előtt nemcsak a Tungsramot és a Budapest Bankot üdvözölte a General Electric “családjában”, hanem az egész országot:

 

 

Tehát mi valójában szeretnénk tovább terjeszkedni. Kiépítettük a tehetség egy infrastruktúráját, amelynek további üzletekre van szüksége ahhoz, hogy növekedjék és virágozzék. És éppen az a mi célunk itt, hogy Magyarországot a GE család még fontosabb tagjává tegyük”. (Welsh, 1999)

Vagyis nem a General Electric tevékenykedik több országban, hanem a cég – termékei és komplex tevékenysége révén – fogalmilag megalkotja az egyes országokat, köztük Magyarországot. S érdekes módon éppen ez a globalizációs elem az, amely behív bizonyos expanziós, posztkoloniális, misszionárius és a Kelet-Nyugat diskurzusba illő elemeket a beszédbe. Jól mutatja ezt Jack Welsh egy másik gondolata az idézett beszédben:

 

 

Az emberek azt mondják nekünk, »Hogyan lehet elvinni a GE kultúrát Kínába, Indiába, Magyarországra«, bárhová. A GE-kultúra lényege, hogy mindenkinek lehetővé teszi a megszólalást, hogy mindenkinek garantálja a méltóságát. És ez minden egyes országban működik. Ki nem akarja hallatni a hangját, ki nem akar méltóságot?” (Welsh, 1999)

Ez a fajta kapcsolat a posztkoloniális, orientalista beszédmód, valamint a regionális és országhatárokat átlépő globalizációs térérzékelés között még az előbbieknél is egyértelműbb az AES, az önmagát globális energiatársaságnak nevező és Tiszaújvárosban nagybefektetőként számon tartott amerikai transznacionális cég honlapján. A társaság önbemutatása, megjelenített szervezeti rendje mintapéldánya a globális területi zsonglőrködésnek és az ahhoz kapcsolódó orientalista világképnek. A cég egyrészt figyelmen kívül hagy mindenféle regionális kötődést, amikor például egyik (mára már átszervezett) leányvállalata, az AES Electric 2000-ig olyan országokban szervezi együttesen a termelést, mint Wales, Anglia, Lengyelország, Spanyolország, Uganda és Magyarország, illetve amikor az egyes részegységek elnevezésében kerül mindenféle regionális megjelölést. Másrészt azonban igen érdekesen kereszteli el őket: e kis orientalista mestermű keretében a főképp nem nyugati országokban tevékenykedő AES társaságok olyan egzotikus neveket kapnak, mint az AES Auróra, Oázis, Orient, Sirokkó (idetartozik Magyarország) és Selyemút. Eközben az inkább nyugati részegységeket AES Horizont, Vállalkozás, Elektromos, Erőfeszítés megjelölésekkel illetik. Ebben a rendben nemcsak az egzotikus nevek az árulkodók, hanem a nyugati önbemutatás is, amely a terjeszkedés, az aktivitás asszociációit kelti. Ez utóbbi (aktív Nyugat, passzív Kelet) az orientalista beszédmódok kulcseleme (Said, 2000). Tehát míg a szóban forgó transznacionális társaság átlépi a regionális határokat, addig az elnevezésekben határozott területjelzőkkel él (Mignolo, 2000: 26), amelyek összecsengenek a civilizatorikus indíttatású Kelet-Nyugat diskurzusban megismertekkel.

 

Regionális kategóriák

 

A globális szereplők többsége mégis gyakran használ regionális kategóriákat tevékenysége bemutatásakor. Különösen igaz ez a világméretű alapítványok és fejlesztési bankok esetében. A legfontosabb különbség a földrajzi, valamint a geokulturális és geopolitikai megközelítések között található, bár a mögöttes diskurzusok érvényteleníthetik az osztályozást. Az első esetben általában olyan bevett földrajzi neveket használnak, mint Észak-Amerika, Dél-Amerika, Európa, s kerülik az olyan kulturális-politikai megjelöléseket, mint Latin-Amerika vagy Kelet-Európa. Ezzel szemben a második megközelítésben már az utóbbi elnevezések a gyakoriak. Mindkét esetben megfigyelhetjük ugyanakkor a posztkoloniális és a Kelet-Nyugat diskurzusok használatát, igaz, más-más formában.

 

“Expanzió”, avagy a földrajzi kategóriák

 

A földrajzi terminusok első látásra semlegesnek tűnnek a Kelet-Nyugat diskurzus szempontjából, hiszen például Magyarországot, Litvániát, de még a távoli Csecsenföldet is van, hogy besorolják az “Európa” címszó alá (Exxon-Esso, Ford Motors, SBC Communication).13 Mindazonáltal a földrajzi kategóriarendszer orientalista és posztkoloniális minták hordozójává válhat (Said, 2000: 370–372). Nem lehet véletlen ugyanis, hogy az otthon fogalma, szemben a terjeszkedés és területfoglalás gondolatával, helyet kap a földrajzi kategóriákat használó honlapokon. Az Exxon az általa közreadott – katonai ihletésű – térképen más-más jellel látja el a vállalati központokat, a regionális centrumokat, a technológiai helyszíneket és a főbb feldolgozó üzemeket, miáltal egyértelműen meghatározza az otthon távolságát/különbségét a nem otthontól.

Ugyancsak katonai-koloniális nyelv köszön vissza az SBC kommunikációs vállalat honlapjáról, amikor az a nemzetközi “műveletek” megjelenítésekor a “terjeszkedés, globális elérhetőség, beruházások” szlogenjével él. Az pedig, amikor a nemzetközi tevékenységi kört nem fehér bőrszínű emberek közreműködésével ábrázolják, értelmezhető az idegenség és a bőrszín azonosításaként is. Tehát a földrajzi megközelítés összeépülhet egy lappangó orientalista diskurzussal (Said, 2000: 345–387).

 

“Keleti bővítés” és “harmadikvilágosítás”: geokulturális és geopolitikai kategóriák

 

A politikai és kulturális térség megnevezéseiben a Kelet-Nyugat diskurzus más elemei kerülnek előtérbe, éspedig a “keleti bővítés” (Böröcz, 2001a) vagy – Karnoouh kifejezésével – a “harmadikvilágosítás” (tiers-mondialisation, Karnoouh, 2001) logikáját követve. Ez a logika leginkább a nem üzleti szervezetekre jellemző. Európát (néha Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt) vagy Kelet-Európát, netán annak egy részét ilyenkor közel-keleti, ázsiai vagy épp afrikai területekkel kapcsolják össze. Ily módon némelyiküket tovább “orientalizálják” azáltal, hogy még “keletibb”, még “fejletlenebb” régiókkal társítják őket.

Az eljárás mögött különféle megfontolások húzódhatnak, amelyek nem minden esetben tekinthetők kulturális értelemben orientalizálóknak, főképp akkor nem, amikor Európát egységes területként kezelik. Nagyobb üzleti társaságok például túl szűknek tekinthetik az európai piacokat, és az összekapcsolás a világ nagyobb piacokra való felosztását szolgálhatja (Hewlett-Packard, Procter & Gamble). Valószínűleg azonban nem a nagy egyenlő blokkokra felosztás szempontja mozgatja az európai egységet, hanem a megnevezés szintjén fenntartó globális alapítványok és fejlesztési bankok önreprezentációja, hiszen – mint jeleztem – esetükben az egyik legfontosabb szempont a világ dichotomizálása a “szerencsések” és a “sajnálatra méltók” ellentéte mentén (Tamás, 1999). E logika indíthatja e szervezeteket arra, hogy a “kétes” területeket olyan régiókkal kapcsolják össze, amelyek “elmaradottságához”, “szegénységéhez” nem fér kétség. Ily módon jár el a Világbank és a USAID, amikor a Cseh Köztársaságot, Írországot, Magyarországot Tadzsikisztánnal vagy Üzbegisztánnal sorolja egy csoportba.

A többi szervezet felbontja Európát, és használja a “kelet-európai” régiók elnevezéseit (Kelet-Közép-, Délkelet-Európa, FÁK stb). Esetenként azonban ők is élnek a “keleti bővítés” diszkurzív eszközével, mégpedig kétféle formában. Vagy összekötik az egységes “Közép- és Kelet-Európát” ázsiai, közel-keleti és afrikai területekkel (AIG, Philip Morris–KFI), vagy – s ez inkább a filantropikus szervezetekre áll – felbontják a volt “keleti blokkot”, és annak egy részét társítják olyan “keleti” területekkel, mint Törökország, vagy olyan “távol-keletiekkel”, mint Kína. Az utóbbi módon jár el például a CIPE vagy az IREX.

A “kétes” területek további bontása a Kelet-Nyugat lejtők egyike mentén különösen figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert úgy tűnik, egész narratívák szerveződnek e görgetett orientalizálásra, másrészt pedig – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a legkönnyebben a lebegtetett határok fogalma segítségével kapcsolódhat össze a globalizáció és a Kelet-Nyugat dichotómia.

 

Kelet-Európa tematikus megalkotása és dekomponálása avagy a Kelet-Nyugat lejtő

 

Kelet-Európa fogalmi feldarabolását a legtisztábban a nem üzleti szereplők körében figyelhetjük meg. Az alapítványok és a nemzetközi befolyású újságok a globális rendek kialakításakor inkább élnek a dekomponálás, mint a teljes deterritorializálás és a globális zsonglőrködés eszközével. A dekomponálás módszerét követve a nagyobb Kelet-Nyugat felosztáson belül a keleti oldalt tovább lehet bontani, Kelet-Nyugat lejtőt képezve ezáltal.14

Már a New York Times szövegeinek elemzésekor feltűnt nekem két módszer, amellyel a volt keleti blokk egységes térségként kezelhető, szemben egy szintén egységes nyugati tömbbel (Melegh, 1999). Az egyik módszer egy olyan Oroszország megalkotása volt, amely minden, a Kelet-Nyugat dichotómia keretein belül Kelet-Európával összefüggésbe hozható témát magához vonz vagy megtestesít: a nyugati viselkedés utánzásától kezdve a kommunizmus örökségén át egészen az intoleráns nacionalizmus problémájáig. Más szóval Oroszország árnya rávetül minden volt “keleti” országra, beleértve Magyarországot is. A másik egyesítési metódus egy sajátos témának, a “rossz” (főképp kommunista) történelmi hagyománynak a hangsúlyozása minden egyes bemutatott ország kapcsán. Ezt egészíti ki egy “tanulási”, “megjavulási” narratíva (lásd Todorova, 1997a, 1997b; Neumann, 1999).

Az utóbbi módszert alkalmazzák a globális alapítványok és fejlesztési bankok is. Latin-Amerikával és az ázsiai térséggel szemben Kelet-Európa sajátja az “átmenet”, melynek kiindulópontja a “központilag tervezett, tekintélyuralmi” rendszer, végállapota pedig “a nyugati típusú, piac vezette demokrácia vibráló gazdaságokkal” (USAID). Kelet-Európa azzal tűnik ki a többi “sajnálatra méltó” térség közül, hogy miközben illik rá a legtöbb globális fejlesztési projekt (a gazdaság átalakítása, a privatizáció, az infrastruktúra bővítése, a társadalmi stabilizálás, a környezetvédelem stb.), addig néhány téma hiányzik, úgymint a “népesedési egyensúly helyreállítása”, a “szexuális és reproduktív egészség megőrzése” és “az emberi kapacitás építése” (USAID, Világbank). Sőt, a régió kitűnik lakosainak képzettségével, azaz mód van felsőoktatási és tudományos csereprogramok beindítására is (IREX). Tehát a Kelet-Nyugat diskurzuson belül Kelet-Európa megőriz bizonyos “köztes” pozíciót a világ “szerencsétlenebb” felében azzal, hogy itt nincs szükség a legalapvetőbb oktatási feladatok külső segítséggel való megszervezésére (“humánkapacitás-építés“), elemi népegészségügyi problémák megoldására, és a térség népesedése sem fenyegetés a Nyugat számára.

Ennél összetettebb azonban a kép, amennyiben a Kelet-Nyugat hierarchiában egy szinttel lejjebb lépünk. Kiderül ugyanis, hogy egyes országok és térségek a konkrét projektek szintjén átkerülnek a harmadik világba, miközben mások majdnem nyugati képzeteket keltenek anélkül, hogy valóban átlépnék a Kelet és a Nyugat szimbolikus határát.

Már a New York Timest olvasva kitűnt, hogy “Közép-Európa”, szemben számos itteni értelmiségi vágyaival, nem válik egyértelműen “nyugativá”, hanem csak az “eminens tanuló” viszonylagos előnyeit élvezi, aki nem kap további fekete pontot mondjuk a korrupció vagy a nacionalizmus miatt. Vagyis nem sorolódik át “nyugativá”, hanem csak “felmentést” kap a többi kelet-európai “vizsgafeladatból” (Melegh, 1999).

A “keletibb” részek leválasztása figyelhető meg az alapítványok és fejlesztési bankok (CIPE, EBRD, USAID, Világbank) szellemi térképein is. Ha összevetjük az Oroszország vagy más FÁK-beli ország és a Magyarország számára szervezett projekteket az 1999-es évben, akkor a mi esetünkben egy pénzügyi és szociális téren “technikai” segítségre szoruló ország képe rajzolódik ki (“közszolgálati alkalmazkodás”, “portfóliómenedzsment”, “kis volumenű kölcsönök”, “a tőkepiacok fejlesztése“), szemben olyan országokkal, ahol az alapvető “intézmények építése” és bizonyos értékek elterjesztése is hátravan (“gazdasági szeminárium jövőbeli vezetők számára”, “orosz reformhálózat kiépítése”, “független televíziós hírprogram”, “intézményépítés Örményországban”, “állami statisztikai rendszer” stb).

 

A határok és a globalizációs Kelet/Nyugat lejtő. A Financial Times térképe

 

A globalizáció és a Kelet-Nyugat diskurzus összefüggéseit, valamint az új diszkurzív rend alapjait jól mutatja a Financial Times ország­mellékleteinek főcímei alapján kirajzolódó térkép (1. táblázat).15 E meglepően egységes szempontok szerint összeálló térkép egy szinte egyvonalú lejtőt mutat, amely mentén az egyes országokat látjuk. Egyúttal tudósít azokról a mozgatható határvonalakról is, amelyek elválasztják az egyes országcsoportokat, régiókat.

1. táblázat. A Financial Times országmellékletének főcímei, 2001
Ország Az országmelléklet főcíme Analitikai tartalom
Luxemburg Kicsiny szárazföldi ország globális
befolyással. Egy új uralkodónak és
a blue chip cégek sikeres évének
köszönhetően az EU legkisebb
államának van mi fölött örvendeznie.
Globális befolyás, sikeres gazdaság.
Svájc A siker nem tudja elrejteni a bizonytalanságokat. Amint a vállalati szféra megpróbálja tartani a globalizáció ütemét, a cégeknek szembe kell
nézniük azzal, hogy miképpen tudják
megőrizni alpesi gyökereiket.
Globalizáció, elszakadás a gyökerektől.
Szlovénia A politikai stabilitás előrelendíti a
gazdaságot az LDS párt uralma alatt, amely majd’ az egész elmúlt évtizedben hatalmon volt. Szlovénia továbbra
is gazdasági növekedésnek örvend.
Politikai stabilitás és gazdasági növekedés.
Finnország High-tech kikötő, megerősítve a lassulás ellen: az erős gazdaság, ha szigorú fiskális fegyelemmel párosul, átsegítheti Finnországot
a jelenlegi nehézségeken.
Megoldható gazdasági problémák.
Svédország Pesszimista hangulat, amint a telekommunikációs szektor meginog. Bár a gazdaság lassul, és a munkanélküliek száma várhatóan emelkedik,
a gazdaság nincs recesszióban.
Megoldható gazdasági problémák
Kanada A liberálisok a versenyelőny növeléséért küzdenek. Megoldható gazdasági problémák
Németország A gazdasági lassulás próbára teszi Schröder idegeit. A nemzet gazdasági bátorságát és politikai bizalmát megrengette a lassuló növekedés és az emelkedő munkanélküliség. A gazdasági problémák némi politikai nehézséget okoznak.
Csehország Egy erős rántással egy nemzet kikerül a kátyúból. A következő kormány átalakított gazdaságot örököl, de további reformokra van még szükség. Komolyabb gazdasági nehézségek, további reformok szükségesek.
Lengyelország Rengeteg az ígéret, jönnek a választások. Bár szinte biztos, hogy a volt kommunisták nyerik a választásokat, a jövő biztató. A politikai nehézségek ellenére biztató jövő.
Horvátország A béke kérdése próbára teszi a kényelmetlen szövetséget. Politikai és más nyomások komolyan megterhelik a még ki nem próbált rendszert. A bizonytalan politikai helyzet veszélyezteti a gazdaságot.
Olaszország A lehetőségek tárháza. Berlusconinak van elég hatalma a reformok végigviteléhez, de kétséges, hogy akarja-e őket. A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Montenegró Meg lehet reformálni – csak még nem független. Az elnök teljes szakítást szeretne Szerbiával, de egy kisebbség fenn akar tartani kapcsolatokat. A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést.
Görögország További kihívások elé néz a reformok ellenére. A gazdaságban jelentős előrehaladás történt, de az ország olümposzi társadalmi céljai jelzik, hogy még sok mindenért meg kell küzdenie. A szociális követelések veszélyeztetik a biztató gazdasági fejlődést.
Spanyolország Aznar helyet szeretne az EU tanári ország asztalánál (parancsnoki hídján), de a kormánynak még nagy problémákat kell megoldania ahhoz, hogy Európa peremvidékéről bekerüljön Európa szívébe. A bizonytalan politikai akarat veszélyezteti a biztató gazdasági fejlődést, az EU központ felé haladást.
Magyarország A politika elsodródik a centrumtól. Miközben Magyarország bejelenti az igényét az EU-tagságra, a mérsékelt hangnem hiánycikk a belpolitikában. A politikai helyzet veszélyezteti az EU felé haladást.
Brazília Az energiaválság politikai örvényt idéz elő. Az energiahiány megrengette a gazdaságot, és sokan attól félnek, hogy nem találnak megoldást, bárki legyen is az elnök jövőre. A gazdasági problémák politikai válságot idéznek elő.
Lettország Felkészülés az EU-ra. Az állam szorosabb szövetségre akar lépni a Nyugattal. Az EU-ba és a NATO-ba belépés terve felgyorsítja a balti állam szovjet uralomból való átmenetét. Mozgás az EU és a NATO felé.
Litvánia Felkészülés az EU-ra. Irány Európa – egy új hídszereppel. A balti nemzet jó szomszédságot megőrizni kívánó EU- és NATO-csatlakozási terveiről. Mozgás az EU és a NATO felé.
Románia Reform nélkül nincs hely a nap alatt. A gazdaság súlyos torzulásait ki kell küszöbölni, ha az ország a céljainak megfelelően az EU-tagság felé kíván haladni. Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Törökország Ideje szembenézni nehéz gazdasági és politikai döntésekkel. A már régen időszerű reformok halogatása az EU-tagjelöltet további gazdasági válságokba fogja sodorni. Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az EU felé mozoghasson.
Kína A “Középső Királyság” megjelenik a világ színpadán. Komoly kihívások elé néz Kína, miközben a piacgazdaságba való átmenet végső fázisára készül. Nehéz gazdasági és politikai döntések ahhoz, hogy az piac felé mozoghasson.
Oroszország Mozgás, ha nem is lendületes. A veszély abban áll, hogy a reformok megvalósításához szükséges központosító hatalom magában hordozza a tekintélyuralom restaurálásának lehetőségét. Cél nélküli mozgás, de a politikai helyzet hátráltathatja.
Egyiptom A rezsim a stabilitást előtérbe helyezi a reformmal szemben. A kockázatoktól való ódzkodás miatt a kormány leállt az intézmények piacgazdasághoz való alkalmazkodását célzó modernizálásával. Nincs mozgás politikai okokból.
Nigéria A felszínen maradni, miközben nő az elkeseredés. A reformok végigvitelének lehetősége csökken azzal, hogy a politikusok a korteskedést megelőzően próbálják “kiköltekezni” magukat a bajból. Nincs mozgás politikai okokból.
Kuvait Kész arra, hogy sikert csináljon az utódlásból. Az ország jelenlegi vezetőinek gyengélkedésével a kuvaitiak kénytelenek a következő nemzedékről gondolkodni. Olajtermelő országként kiemelik.
Kazahsztán A geopolitika és az olaj Közép-Ázsiát helyezi reflektorfénybe. Ez a stratégiai fontosságú és olajban gazdag ország nagykorúvá lett. Olajtermelő országként kiemelik.

 

 

 

Szemmel láthatóan a főcímekben a Financial Times rendező elve a gazdasági növekedés, a gazdasági reform és az ahhoz való politikai viszonyulás együttes vizsgálata. Maga a növekedés, a reform gondolata a mozgás képzetén alapul, amely mozgásnak persze iránya is legyen. A végállapot a Financial Times számára a nyitott, a globális vérkeringésbe beilleszkedő piacgazdaság és az ily módon előálló gazdasági növekedés. Ez az univerzális mérce csak az olajtermelő országok esetében veszít érvényéből. Az országok egy része már benne van abban a körben, ahol a fenti követelmények már jobbára megvalósultak, és csak kisebb gazdasági nehézségek merülhetnek fel, miközben a többieknek komoly reformlépéseket kell tenniük.

Meglepő módon a megmérettetés során a legkiválóbbak nem a nagy nyugati hatalmak közül kerülnek ki, hanem a kicsi és gazdag európai országok közül. Ilyen Svájc és Luxemburg, amelyek “elismertek”, egyértelműen globalizálódók vagy “globális befolyással bírók” és mindeközben gazdaságilag sikeresek is. Úgy tűnik, ők jelentik a civilizáció csúcsát a Financial Times térképén. Kelet-Nyugat megfontolások e csodálatban nemigen játszanak szerepet, miután például Szlovénia is rendkívül közel áll e privilegizált csoporthoz.

A következő kategóriában azokat a “megvalósult” piacgazdaságokat találjuk (nekik nem kell mozogniuk, esetükben nincs reformkényszer), amelyek valamilyen gazdasági problémával kell megküzdjenek. Idetartoznak a nagyobb nyugati gazdaságok, Németország, Kanada, illetve az észak-európai országok. Az utóbbiak egy sajátos kisebb csoportot is alkotnak, miután esetükben a globalizáció szempontjából fontos telekommunikációs és technológiai iparágak sorsa meghatározó. Ezért igen közel kerülnek az élcsoporthoz a globalizációs lejtőn.

Az előbbi csoportot határ választja el attól a nagy országcsoporttól, amelynek országaiban még nem beszélhetünk teljes egészében megvalósult piacgazdaságról. Ide olyan, egymástól jócskán eltérő országok sorolódnak, mint Egyiptom, Lettország, Magyarország, Nigéria és Olaszország. E “reformköteles” társaság élmezőnyébe tartoznak azok a dél-európai EU-tagállamok is (Görögország, Olaszország és Spanyolország), amelyeknek EU-tagságuk révén elvileg megvalósult piacgazdaságnak kellene minősülniük.16 Más dél-európai országokkal együtt (Horvátország, Montenegró) azért kerülnek fel azok listájára, akiknek házi feladatul szabták a reformokat, mert politikai rendszerük bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ez veszélyt jelent a gazdasági reformokra. Ebből a szempontból a közép-európai országok közel állnak hozzájuk, miután a térségben is leginkább a politikai élettel van baj (kísért a múlt: posztkommunizmus Lengyelországban). Az összefüggés különösen érvényes Magyarországra, amelynek belpolitikai életéből úgymond hiányzik “a mérsékelt hangnem”, és jobbra sodródik.

A közép-európai országok persze messzebb vannak a “központtól”, mint a nagyobb dél-európai országok, ugyanis ők még csak indulnak az EU irányába, miközben Spanyolország (oxbridge-i hasonlattal) már a high table közelébe kíván férkőzni. Mindkét országcsoport “félperifériája” az EU magjának. Kellő politikai akarattal és manőverezéssel bekerülhetnek a belső körbe, pontosabban e lehetőséget lebegtetik előttük.17

Nem úgy, mint a “perifériás” országok (a balti államoktól Romániáig, Törökországig, esetleg Brazíliáig, Kínáig, Oroszországig), amelyek mozoghatnak ugyan az EU vagy a közelebbről nem lokalizált eszményi állapot felé, de e mozgás erősen korlátozott. A balti államok (Lettország, Litvánia) mozgási esélyei jók, miután esetükben a politikai akarat igen nagy, és határozott “terveik” vannak az EU és NATO felé való menetelésre, miközben persze az orosz szomszédság jelene és a szovjet uralom öröksége “kínos” momentum. A többi “perifériás” állam előtt álló feladatok már riasztóan nagyok, és a tét számukra a világ színpadán való megjelenés vagy az ottani megkapaszkodás (Kína, Románia). Esetükben már feldereng a mozdulatlanság orientalista vagy posztkoloniális képzete, amit jól mutat a “királyságra” és a tekintélyuralom lehetőségére való utalás (Kína, Oroszország), vagy az, hogy Oroszország esetében a mozgás viszonylag céltalannak tűnik. Persze más választásuk, mint a radikális reform, a Financial Times szerint nem lehet, miután rendkívül súlyos válság következik be, ha nem tesznek lépéseket az eszményi állapot irányába.18

A “perifériás” országokkal tulajdonképpen elérkezünk egy további határvonalhoz, amelyen túl már komolyabb mozgásra nem lehet számítani, és ahol a Financial Times térképe szerint a politikai érdekek már közvetlenül a reformok ellen hatnak. Egyiptom többre értékeli a stabilitást a kockázatos “moderni­zációnál”, Nigériában a “korteskedés” érdekében feláldozzák a reform lehetőségét. E megrekedt országokkal el is érkeztünk a lejtő aljához.

(Az “olajos” országok, úgy tűnik, külön megítélés alá esnek, miután az ő rangjukat valószínűleg a kitermelt nyersanyag közvetlenül megadja. Esetükben külön geopolitikai koordináta-rendszer működik.)

A globalizációs térképrajzolás tehát fenntartja a határok gondolatát, ám a határokat az eszmény és a valóság közt “mért” távolságok alapján egy képzeletbeli lejtőn helyezi el. Vannak olyan országok, amelyeknek már nincs szükségük reformra, vannak, amelyek reformképesek és mozoghatnak a lejtőn fölfelé, vannak, ahol a reform veszélyben van, és végül akadnak teljesen reménytelen országok is.

Az eddigieket összefoglalva a Kelet-Nyugat dichotómia tehát nem tűnik el a globális térképekről, hanem más formák mellett nem csak egyetlen fix határvonalat tartalmaz, hanem határok egész sorozatát. Bakiæ-Hayden elképzelésének megfelelően a Kelet-Nyugat dichotómia egy csúsztatható globális mércévé válik (Bakiæ-Hayden, 1995). Más szavakkal, a modernizációs diskurzushoz képest a globalizáció nem veti ki magából a Kelet-Nyugat felosztást, hanem azt területi megfontolásoktól részben függetlenül és a határok fellazításával globális feladattá teszi.

Ebben az értelemben a globalizációs közbeszéd a Mannheim által megfogalmazott “liberális-humanitárius” utópia egyik válfaja:

 

 

A liberális-humanitárius utópia szintén a fennállóval szembeni küzdelemben jött létre. Adekvát formájában ez is a “rossz” valósággal állít szembe “helyes” racionális ellenképet. Erre az ellenképre azonban nem azért van szüksége, hogy innen kiindulva tetszőleges időpontban biztosítsa a világba való áttörést, hanem csak azért, hogy olyan “mércével” rendelkezzék, amelynek birtokában az ember inkább mérlegelően néz szembe a történésekkel. A liberális-humanitárius tudat utópiája az eszme: nem a görög-platonikus eszme, nem a dolgok ősképe a maga statikus-plasztikus teljességében, hanem pusztán az e világi keletkezés “regulatívája”, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató irány-determináció.” (Mannheim, 1996: 251)19

A lejtős és lineáris téralkotás még egy szempontból rendkívül érdekes. A Kelet–Nyugat ellentétpár a lejtő szinte minden egyes pontján mozgósítható, és az adott “beszélő” vagy “kimondási hely” lesz a határvonal. Tehát vannak a lejtőn – főképp a középső csoportban – olyan “mobil” országok, amelyek már lépkednek az eszmények felé, miközben a lejtőn lefelé megpróbálják érvényesíteni relatív előnyüket a “keletibb” országokkal szemben. Nemcsak az élboly országai kérhetik számon az eszményeket a lejjebb állóktól, hanem a köztes pozíciókban lévők is. E mimetikus versengést20 és görgetett orientalizmust figyelhettük meg az alapítványok térképein is, és úgy tűnik, ez ad magyarázatot a félperifériás és perifériás országok időnként elkeseredett harcára egymás között. Erre kiváló példa a magyarországi státustörvény és az arról szóló politikai és közéleti vita.

 

Globalizáció, nacionalizmus és petit imperializmus

 

2001. június 19-én a Magyar Köztársaság parlamentje elfogadta a 2001. évi LXII. törvényt (az úgynevezett státustörvényt) “a szomszédos államokban élő magyarokról”, többek között “Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére”, illetve a “szomszédos államokban élő magyaroknak … szülőföldjükön való boldogulása, nemzeti azonosságtudatának biztosítása végett”. E célok érdekében a szomszédos államokban élő, magyar nemzetiségű állampolgároknak joguk van arra, hogy magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuljanak, állami kitüntetésekben és ösztöndíjakban részesüljenek, kedvezményeket kapjanak a tömeg- és távolsági közlekedésben, három hónapra szóló, megújítható munkavállalási engedélyt szerezhessenek, családi támogatásban részesüljenek több gyerek esetén, amennyiben a gyerekek magyar anyanyelvű gyermekintézménybe járnak, illetve kisebbségi szervezetek tagjaként a magyar állam közvetlenül támogassa kulturális tevékenységüket. A magyar parlament 90 százalékos támogatottsággal – és csak a liberális SZDSZ “nem” szavazatával – olyan törvényt szavazott meg, amely kiterjesztett néminemű szociális, gazdasági és kulturális jogokat azon magyar kisebbségekre, akiket annak idején a trianoni szerződés választott el a magyar államtól.

De ez a törvény több ennél. “Szándékai” és “jelentése”, valamint az általa keltett bel- és külföldi vihar nem érthető meg a Kelet-Nyugat diskurzus és a globalizációs lejtő fogalma nélkül. Úgy tűnik, hogy a törvényben újrafogalmazott magyar identitás révén a politikai elit egy része újsütetű “európaiságot” kapcsol össze kemény nacionalizmussal, és ily módon kísérletet tesz egy régi-új kis magyar helyi gyarmatosításra. Ez a látszólag “keleti” , sőt “balkáni” agresszivitás igen “nyugatias” orientalizmusról tanúskodik, és a térség destabilizálásához vezethet.

 

Kelet-Nyugat helyezkedés

 

A státustörvény szövegének és az elfogadás körüli vitának volt egy határozottan liberális-globalizációs eleme. A “magyarigazolvány” odaítélésekor a nemzeti hovatartozást az ajánló intézmények paternalizmusa mellett az egyén önbevallása dönti el, aki az új jogokban a határokat átívelően részesül. Például román állampolgárként valakinek több intézményesült identitása lehet, s ezáltal megbomlik a területileg összefüggő közösségre épülő nemzetállam kizárólagos jellege. Martonyi János külügyminiszter épp a globalizációs diaszpóra e gondolata alapján vette védelmébe a törvényt:

 

 

Itt csak egy-két körülményre utalnék; olyanokra, mint például az univerzális értékek, az emberi jogok és a kisebbségi jogok előtérbe kerülése, az abszolút állami szuverenitás és az abszolút területiség elvének a lassú oldódása, a több közösséghez való tartozás lehetőségének és jogának fokozatos elismerése és elfogadása.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Ennek ellenére a törvény nem a globalizációs irodalomban oly sokszor emlegetett deterritorializálás és a határok légiesítése szellemében rendelkezik. Ehelyett határozott területi megfontolásokat mutat, amelyek Magyarország “nem nyugati” irányú “virtuális” bővítését célozzák. Már a törvény címe is jelzi, hogy az nem a határokon túl élő összes magyar nemzetiségű személyre vonatkozik, hanem csak a szomszédos államokban élőkre. Sőt, az Európai Unió elérte, hogy Ausztria mint tagállam kikerüljön a törvény hatálya alól. Az unió állampolgárai között ugyanis nem lehet etnikai alapon különbséget tenni. Az osztrák állampolgársággal bíró magyarok nem kerülhetnek privilegizált helyzetbe nem magyar polgártársaikkal szemben.

Mindez a Kelet-Nyugat dichotómia elfogadásáról tanúskodik, kétszeresen is. Egyrészt a magyar állam az európai uniós jogi normát a maga számára kötelezőnek tartja, miközben ugyanezt az elvet nem tekinti fontosnak a többi “nem nyugati” EU-tagjelölt vagy erre a pozícióra pályázó szomszédai esetében. A törvény vitájában és az azt követő sajtópolémiában Magyarországon tulajdonképpen senki sem érvelt azon az alapon, hogy a nem EU-tagokkal szemben éppolyan “civilizációs” normák (a diszkrimináció tilalma, szabad munkaerőmozgás stb.) szerint kellene eljárni, mint amilyenek az Európai Unióban szokásosak. Másrészt az sem vetődött fel, hogy segíteni kellene az ausztriai magyar kisebbségnek is, hogy megőrizhesse nemzeti identitását. Valószínűleg mindenki azt feltételezte, hogy az ausztriai magyarok már “Nyugaton” vannak, azaz gazdagabbak, ezért kisebbségi jogaik megfelelő védelemben részesülnek, míg “Keleten” komoly veszélyekkel kell számolni. S történt mindez egy olyan országgal kapcsolatban, amelynek kormányában a kisebbségellenes (lásd szlovén helységnévtáblák), protofasiszta Szabadságpárt kulcspozíciókat birtokol. Ezek a “felejtések” csakis a Kelet-Nyugat megosztás keretei között magától értetődők.

Az effajta Kelet-Nyugat helyezkedés a civilizációs lejtőn kulcselem, amelyből a kis magyar expanzionizmus is következik. Orbán Viktor millenniumi ünnepi beszédében például nemcsak a “nemzet határokon átívelő egyesítéséről” beszélt, hanem üdvözölte a “csonka” Európa kiegészítését is, amelyben a magyarok (nem Magyarország) részt vehetnek, miközben a többiek a “senki földjére” szorulnak.

 

 

 

Úgy volt eddig, hogy Európa csonka. Holott semmi oka rá, hogy úgy maradjon. Nem fogadta be a védelméért megannyi vért hullatott, sok szenvedést vállalt, szabadságszerető népeket. Pedig már régen készen állnak. Most úgy lesz, hogy kontinensünket, Nyugat- és Közép-Európát a szabadság és a felelősség szellemében egyesítjük. Úgy lesz, hogy a magyarok ebben az európai egységben függetlenségüket védve és nemzeti büszkeségüket megőrizve vesznek részt.

Majd úgy lesz, hogy itthon is mindannyian megértjük, az európai lélek nem ott kezdődik, ahol a mi szabadságunk és függetlenségünk véget ér. Ott nem Európa kezdődik, hanem megint csak a hontalanság, a senki földje…

Ez a nemzet életében pedig a következőket jelenti:

 

 

Úgy volt eddig, hogy a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül magyarnak születni keserves sorsot jelentett. Másodrendűséget, megvetést, kigúnyoltatást. Most úgy lesz, hogy végrehajtjuk a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Mert a jövő nem ismer határokat. És a haza mindaddig ott lesz a magasban, amíg elválaszt és nem összeköt a határ. Úgy lesz, hogy magyarnak születni emelkedő, erős, polgárait megvédeni képes, megbecsült nemzethez tartozást jelent. (Orbán Viktor beszéde, 2001. augusztus 20., www.meh.hu)

Ezek szerint a közép-európai Magyarország és a kárpát-medencei magyarok “szerves” részei Európának, akiket természetellenes úton szakítottak el igazi “családjuktól”, Nyugat-Európától, miközben mások (Kelet-Európa és a kelet-európaiak) nem tartoznak ebbe a körbe, ők kívül esnek Európa határain, amely mögött már nincs semmi. Ugyanezt a fajta közép-európai fundamentalizmust képviselte Németh Zsolt külügyi államtitkár is a törvény vitájában. Szerinte a státustörvény az előbbi identitáskonstrukció leképezése, egyszersmind egy “civilizációs misszió” eszköze:

 

 

A NATO tagjaként és az európai uniós tagság várományosaként a Magyar Köztársaság vállalta, hogy hídfőállást képez a nyugati értékek és szabályok terjedése érdekében a kelet-, délkelet-európai térségben. Meggyőződésem, hogy a státustörvény a nemzeti kisebbségi kérdés rendezése terén jelentős előrelépés vállalásaink teljesítése irányában. Ily módon a státustörvény nem csupán politikai jövőképet nyújt a határon túli magyar közösségeknek, hanem modellként szolgálhat más közép- és kelet-európai nemzetek hasonló problémájának rendezéséhez is.” (A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401)

Mint az már a miniszterelnök beszédéből is érezhető volt, Magyarország újrapozicionálása összekapcsolódik a “nyugati” jelleg etnicizálásával. A magyarok “vérségi alapon” Európához tartoznak, és ezért kell őket egyénileg is e térséghez kapcsolni, kivált az EU-határok újrarajzolása közepette. A törvény vitájában ebben a szellemben érvelt a külügyminiszter, de talán ismét a külügyi államtitkár volt a legszókimondóbb. Szerinte a kisebbségi magyarok

 

 

…mivel »egzisztenciálisan demokraták«, mindig »a jó oldalon« állnak. Vagyis államaik azon politikai erőivel ápolják a legszorosabb kapcsolatokat (kormánykoalícióban vagy ellenzékben), amelyek a leginkább elkötelezettjei a demokratikus intézmények kiépítésének és országaik euroatlanti integrációjának.” (Uo.)

Globalizáció és migráció

 

A globalizációs lejtőn való effajta helyezkedés azon a megfontoláson alapul, hogy a nem nyugati szomszédos országokban élő magyarok a civilizáció és az EU-integráció tekintetében rosszabb minőségű területeken élnek. Ez pedig migrációs nyomást is jelenthet, hiszen “csonka Magyarország mennyország” – mármint a környező államok nyomorultjai számára.21 S ez a nyomás létezik is, hiszen a statisztikai adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy az 1990-es években Magyarországra érkezett bevándorlók (150-200 ezer ember) többsége a környező államok (főképp Románia, Ukrajna és a volt Jugoszlávia) magyarjai közül került ki, és az utóbbi időben a migráció felerősödött (Juhász, 1997; Hablicsek és Tóth, 2000). Felvetődött a kelet-európai németek (Aus­siedler) esetében alkalmazott automatikus befogadás lehetősége a kisebbségi problémák részbeni enyhítésére.22

A státustörvény és szinte a teljes magyar politikai elit azonban szembefordult ezzel a lehetőséggel, és legfontosabb célként a kisebbségiek szülőföldjükön marasztalását és a megmaradás támogatását fogalmazta meg. A magyar külügyminiszter a törvény elfogadásakor egy meglehetősen bizonytalan értékű felmérésre hivatkozva mindvégig azt hangsúlyozta, hogy ezzel a törvénnyel felére lehet csökkenteni az idevándorlást a környező államokból.

Bár a vitában a magyarországi politikusok nyíltan hivatkoztak a szülőföldeden “élned s halnod kell” parancsára, úgy tűnik, alapgondolatuk sokkal “európaibb” sőt “globálisabb”. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy egyik fő céljuk az olcsó munkaerő szabályozott beengedése és használata. A kormány érvelésében mindvégig megfigyelhető volt a három hónapos munkavállalási engedély “privilégiumának” és a juttatott kedvezményeknek az ellentételezése az időszakos vándorlásból fakadó előnyökkel. S ez nemcsak a bírálók semlegesítését célozta. A törvény és a hozzá kapcsolódó Orbán–Nastase egyetértési nyilatkozat értelmezhető a “keleti” munkaerő szabályozott kihasználásaként is. Más szavakkal, a XIX. század végi cselédtörvényhez hasonlóan rendezi az áldatlan körülmények között alkalmazott munkások “státusát” és az egyenlőtlen viszony intézményesítését.

A nem bevándorló plusz munkaerő ötlete szó szerint terítékre került, amikor 2001 júliusában a miniszterelnök egy üzleti ebéden a nemzetközi befektetők előtt felcsillantotta azt a lehetőséget, hogy olcsó munkáskezek csillapítsák a részleges magyarországi munkaerőhiányt és ösztönözzék a befektetéseket (az ebéd az American Chamber of Commerce előtt zajlott, lásd az MTI jelentést lejjebb). Jól mutatja ezt a megfontolást az az angol nyelvű MTI-hír, amely a tömeges bevándorlás rémét felfestő sajtójelentésekre adott választ:

 

 

A magyar kormány nem hív fel tömeges méretű bevándorlásra, mondja a miniszterelnök.” (MTI, 2001. augusztus 6.)

Pontosítva az üzleti ebéden elhangzottak sajtóértelmezését:

 

 

Azt mondta, hogy a jelenleginél (maximum néhány tízezerrel) nagyobb munkerő-mennyiségre van szükség a gazdasági fejlődés mai ütemének fenntartása érdekében. A Kárpát-medence népei a fenti munkaerő elsődleges forrásai lehetnek. A miniszterelnök felhívta a figyelmet arra, hogy a szomszédos államokban élő magyaroknak egyedi kedvezményeket nyújtó státustörvény szintén segítheti a szükséges munkáskezek megszerzését.” (Uo.)

Az ötlet hátterében az a globalizációs gondolat áll, hogy Magyarországnak mint “emelkedő” piacnak szüksége van többletmunkaerőre (adott esetben nemzetiségre való tekintet nélkül), amelyet felkínál – egyebek között – a “nyugati” transznacionális cégeknek is. Ebben az értelemben a magyar állam munkaerő-közvetítőként jár el a környező országok viszonylag szegény munkásai és a nemzetközi tőke között, anélkül, hogy engedné az előbbieket letelepedni az országban. Az ideológia mindehhez: a magyarok legyenek hűek szülőföldjükhöz.

 

Petit imperializmus, dezintegráció és a státustörvény

 

A státustörvény maga, illetve az azt követő tárgyalások és közéleti viták jó adag orientalizmusról tanúskodnak, amit a szomszédos országok nem magyar politikai elitje, beleértve a liberális és baloldali politikusok nagy részét is, a vitában mindvégig elfogadott. A magyar politikai elit vitáiban főképp a román társadalom és annak képviselői úgy jelentek meg, mint “nem európaiak”, mint olyanok, akik általában nem képesek logikus érvelésre, akik becsapnak minket, akik elözönlik Magyarországot, akik “feketék”, akik “nem jutnak át a tű fokán.23 A magyar politikai elit (kevés kivételtől eltekintve) a környező államokat passzív terepnek tekinti, ahol a magyar állam szabadon mozoghat, ahonnan kiemelheti a neki megfelelő népességet anélkül, hogy például a román és a szlovák társadalmat a magyarokat is tartalmazó valóságos és létező entitásként kezelné. Szinte szóba sem kerül az együttélés problémaköre vagy az, hogy ezekkel a tagállamokkal valamikor egy unióban leszünk (Bauer hozzászólása: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1070).

E beszédmód újjáéledése persze nemcsak a globalizációs megfontolásoknak és a jelenleg is élő Kelet-Nyugat diskurzusnak köszönhető, hanem egy múltbeli birodalmi konstelláció szellemi hordalékának is. Eszerint Magyarországnak speciális – államépítő – szerepe van a Kárpát-medencében. A civilizációs küldetés gondolata végig uralta az első világháború előtti liberális Magyarországot és a területszerzésre koncentráló Horthy-rendszert. Tulajdonképpen ugyanez figyelhető meg Orbán “hídfőállás” metaforájában, amely katonai szóhasználatával is gyarmatias emlékeket idéz.

Ez az imperializmus persze egy frusztrált petit imperializmus, amely egyrészt a valóságban nem gyakorolható (a Nyugat kontrollja miatt), és a miniszterelnök szavaival csak virtuálisan, a “magasban” érvényesül, másrészt pedig még nem dőlt el véglegesen, hogy az EU-tagság érdekében folytatott mimetikus versengés miképpen alakul a jövőben. Magyarország még nem lehet biztos saját “nyugatosításában”. De a szándék egyértelműen félkoloniális. Jól mutatja ezt a vitában idézett Czakó Gábor-írás, amely “A teremtő mosolya” beszédes címet viseli (részlet):

 

 

 

 

Ha körülnézünk a Kárpát-medencében, nem csupán azt látjuk, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalók, hanem a feladatot is, amit a szomszédainkkal való kapcsolatunk teremt. Nekik is, nekünk is van mit emelnünk a másikon. A mi felelősségünk a mostani történelmi pillanatban mintha nagyobb volna.” (Czakó, idézi Balla: http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

A szöveg elvileg kiegyensúlyozott, mégis jól mutatja a képzelt Kelet-Nyugat lejtő működését, amelynek mentén “egymást emelgetjük“: mi most egy kicsit inkább “őket”, mint ők bennünket. Némi nacionalizmussal vegyülve így hozhatja felszínre a liberális utópia elvein alapuló térérzékelés a kisbirodalmi beszédmódot.

***

Összefoglalóan: a globalizáció szemmel láthatóan nem érvényteleníti a Kelet-Nyugat felosztást, valamint a vele járó nacionalista és imperialista programokat, hanem inkább magába olvasztja őket. Csak annyiban következik be komoly változás, hogy a kelet–nyugati határok lebegtethetők és bizonyos mértékig le-föl tologathatók a globalizációs lejtőn. A státustörvény mint diszkurzív cselekedet e határok részbeni rögzítését, intézményesítését tűzi ki célul Közép-Európában. Önmagában ez is megosztja a térséget, hiszen rendkívül kínos és sok esetben rasszista kirekesztéseket kell megvitatni és “rendezni”. Nemcsak Magyarország vívja meg a maga Kelet-Nyugat harcait, hanem a lejtőn lefelé mindenki talál egy nála “keletibb” szereplőt, akivel szemben érvényesítheti felsőbbrendűségét, és ezáltal a dezintegráció általánossá válhat. A véres jugoszláv válság bőven szolgál erről adalékkal, de arról is, hova vezethet az “alsóbbrendűségből” eredő agresszió. Így kapcsolódik össze a fejlett Nyugattal szembeni européer “öngyarmatosítás”, az agresszív “kelet-európai” nacionalizmus és a régi/új globális rend (lásd TGM).24 Ez pedig akadályozhatja a gazdasági és társadalmi stabilizálódást, amelynek révén a lejtőn meg lehet kapaszkodni és el lehet kerülni a külső beavatkozásokat. Ily módon pedig még a globalizáció korában is nyílhat kolonizációs szakadék Kelet-Nyugat Európában.

 

 

Irodalom

 

Antohi, Sorin (2000): Habits of Mind. Europe’s Post–1989 Symbolic Geo­graphies. In Antohi, Sorin, Tismenau, Vladimir (eds): Between Past and Future. The Revolutions of 1989 and Their Aftermath. CEU Press, Budapest, 61–77. o.

Appadurai, Arjun (1996): Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globali­zation. Public Worlds. Vol. 1. University of Minnesota Press, Minneapolis–London.

Ash, Timothy Garton (1989): Létezik-e Közép-Európa? Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 82–103. o.

Bakić-Hayden, Milica (1995) Nesting Orientalisms: The Case of Former Yugoslavia. Slavic Review, Winter 1995, Vol. 54, No. 4, 917–930. o.

Barber, Benjamin R. (1995): Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York.

Baumann, Zygmunt (1996): From Pilgrim to Tourist – a Short History of Identity. In Hall, Stuart és Gay, Paul (eds.) (1996): Questions of Cultural Identity. Sage, London, 18–37. o.

Beck, Ulrich (2000): What is Globalization? Polity Press, Malden, MA.

Berger, ?? (1998): ???

Bence György (1993): Piszkos kezek: rezsimváltás előtt és után. Századvég különszám. Politika és etika. 7–16. o.

Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám.

Böröcz József (1999a): Reaction as Progress: Economists as Intellectuals. In Bozóki, András (1999): Intellectuals and Politics in Central Europe. Central European University Press, Budapest, 132–150. o.

Böröcz József (1999b): Magyarország a médiumok tükrében. Panelvita. Magyarország képe konferencia, november 20. Legépelt kommentárok.

Böröcz, József (2000a): Social Change by Fusion: Understanding Institutional Creativity. Manuscript.

Böröcz, József (2000b): The Fox and the Raven: The European Union and Hungary Renegotiate the Margins of “Europe”. Comparative Studies in Society and History Vol. 42, No. 4 (October), 847–875. o.

Böröcz József (2001a): Bevezető. Birodalom, kolonialitás és az EU “keleti bővítése”. In Böröcz József és Kovács Melinda (2001a): EU birodalom. Replika, 45–46. sz., 23–44. o.

Böröcz József (2001b): Döntés és indoklása – avagy miként szivárog a szubsztancia a formális jogba az Európai Unió keleti bővítése kapcsán. Replika, június, 43–44. sz., 193–222. o.

Calinsecu, Matei (1989): Hogyan is lehet valaki román. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 110–118. o.

Chirot, Daniel (1999): Who is Western, Who is Not, and Who Cares? East European Politics and Societies, Spring, Vol.13, No.2, pp.244–248

Chirot, Daniel (2001): Osteuropa zwischen Kultur und Modernisierung. Transit, Summer, No.21, pp.21–41

Dussel, Enrique (1998): Beyond Eurocentrism: The World-System and the Limits of Modernity. Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (eds): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham–London, 3–31. o.

Foucault, Michel (1972): The Archeology of Knowledge and the Discourses on Language. Routledge, New York.

Foucault, Michel (1974): The order of things. An Archeology of the Human Sciences. Routledge, London.

Foucault, Michael (1991): A diskurzus rendje. Holmi, 7. sz., 868–889. o.

Foucault, Michel (1992): Életben hagyni és halálra ítélni. Világosság. 1. sz., 45–52. o.

Foucault, Michel (1999): A tudományok archeológiájáról. In Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Latin Betűk, Debrecen, 169–201. o.

Goldsworthy, Vesna (1998): Inventing Ruritania. The Imperialism of the Imagination. Yale University Press, New Haven–London.

Hablicsek László és Tóth Pál Péter (2000): A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népesség számának megőrzésében 1999–2050 között. Kézirat. Budapest.

Havel, Václav (1995): The Thin Veener of Global Technological Civilization. In Excerpts from Vaclav Havel’s Harvard Commencement Address. June 8, 1995. (http://www.jimhopper.com/havel.html#thin , 01–04, 2002.)

Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása. Európa, Budapest.

Juhász, Judit (1997): The Statistical Characteristics of Migration. In Sik, Endre és Tóth, Judit (eds).: From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. Yearbook of the Research Group on International Migration, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

Karnoouh, Claude (1993a). Van-e erkölcs a posztmodern politikában? Századvég. Politika és etika special issue. 17–25.o.

Karnoouh, Claude (1993b): Adieu à la difference. Essais sur la modernité tardive. Paris. L’Harmattan.

Karnoouh, Claude (2001): Kelet-Európa a kiábrándulás idején. A kommunizmus bukásától az elharmadikvilágosodásig. In: Melegh (2001b), 171–192.

Kovács Éva (2001b): Identitás és etnicitás Közép-Kelet-Európában. kézirat

Kundera, Milan (1984): The Tragedy of Central Europe. The New York Review of Books.

Kundera, Milan (1989): Bevezető egy variációhoz. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 166–170. o.

Lepenies, Wolf (1996): Önkritikus modernség. Új eszményképek a kultúrák kapcsolatában. Regio, 4. sz., 3–17. o.

Mannheim, Karl (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest.

McMichael, Philip (2000): Globalization: Myths and Realities; in Roberts, Timmons és Hite, Amy (eds) (2000): From Modernization to Globalization. Perspectives on Development and Social Change. Blackwell, Malden, Massachusetts–Oxford, England, 274–292. o.

Melegh Attila (1999): Új téglák, régi falak. Kelet-Európa a New York Times civilizációs térképén. 2000, június, 17–28. o.

Melegh Attila (2001a): Tiltott határátlépés. Bevezető. Replika, június, 43–44. sz., 109–113. o.

Melegh Attila (szerk.) (2001b): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 109–192. o.

Mester Dóra Djamila (2001): Medvetánc. Oroszország angolszász sajtótükörben. Replika, június, 43–44. sz., 113–132. o.

Mignolo, Walter D. (1998): Globalization. Civilization Process and the Relocation of languages and Cultures.. In Jameson, Fredric és Miyoshi, Masao (1998) (eds.): The Cultures of Globalization. Duke University Press, Durham, London, 32–53. o.

Mignolo, Walter D. (2000): Local Histories and Global Designs. Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princeton Studies in Culture/Power/History. Princeton University Press, Princeton, New Jersey.

Neumann, Iver B. (1999): Uses of the Other: “The East” in European Identity Formation. University of Minnesota Press, Minneapolis.

Neumann, Iver B. (2000): Forgetting the Central Europe of the 1980s. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 207–218. o.

Said, Edward (1978): The problem of Textuality. Two Exemplary Positions. In Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York, 673–714. o.

Said, Edward (2000): Orientalizmus. Európa, Budapest.

Schweder, Richard. A. (1993): “Why Do Men Barbecue?” and Other Postmodern Ironies of Growin Up in the Decade of Ethnicity. Daedalus. Winter, 279–308.o.

Sklair, Leslie (1999) Competing Conceptions of Globalization. Journal of World-Systems Research, Vol. 5, No. 2, Spring. (http://csf.colorado.edu/wsystems/jwsr.htm).

Smart, Barry (ed.) (1994): Michel Foucault. Critical Assesments. Routledge, London–New York.

Tamás, Gáspár Miklós (1999): Törzsi fogalmak I.–II. Atlantisz, Budapest.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya Népszabadság, március 29: 21.

Todorova, Maria (1997a): Imagining the Balkans. Oxford University Press, Oxford.

Todorova, Maria (1997b): Hierarchies of Eastern Europe: East Central Europe versus the Balkans.

(http://www.xs4all.nl/~pressnow/about/debate/contribution/todorova.html).

Todorova, Maria (2000): Isn’t Central Europe Dead? A Reply to Iver B. Neumann. In Lord, Christopher (ed.): Central Europe: Core or Periphery. Copenhagen Business School Press, Handelshøjskolens Forlag, 219–234.o.

Vajda Mihály (1981): A marxizmus és a kelet-európai tanulságok. Magyar Füzetek 8., Paris.

Vajda Mihály (1989): Ki rekesztette ki Oroszországot Európából? Reflexió Milan Simečka “Más civilizáció? Egy másik civilizáció” című cikkére. In Bojtár Endre és Melegh Attila (szerk.) (1989): Mi lesz veled Közép-Európa? Hogyan is lehet valaki közép-európai? Századvég, különszám, 158–162. o.

Várhegyi Vera (2001): Kettős kötés. Latin-Amerika reprezentációi angol, francia, illetve portugál és spanyol nyelvű enciklopédiákban. In Melegh Attila (szerk.) (2001): Szürke zónák. Összehasonlított regionális másságok. Replika, június, 43–44. sz., 157–170. o.

Welsh, Jack (1999): Beszéd a Hotel Intercontinentalban (American Chambers of Commerce). Július. Gépelt szöveg.

Wallerstein, Immanuel (1997): Eurocentrism and its Avatars: The Dilemmas of Social Science. New Left Review, No. 226, 93–108. o.

Wolff, Larry (1994): Inventing Eastern Europe. The Map of Civilization on the Mind of Enlightenment. Stanford University Press, Stanford.

 

 

Elemzett honlapok (2000 május)

AES (Utilities: Gas & Electric) (N/A) (471): www.aesc.com

American International Group, AIG (Insurence: P & C stock) (76) (22): www.aig.com.

Chemonics: www.chemonics.com

Center for International Private Enterprise, CIPE: www.cipe.org

Citigroup. Citibank (Diversified Financials) (16)(7): www.citi.com. vagy www.citigroup.com vagy www.citibank.com

Coca-Cola (Beverages) (201) (83): www.cocacola.com

Exxon (Petroleum Refining) (8)(4): www.exxon.com vagy www.exxon.mobil.com

European Bank for Reconstruction and Development, EBRD: www.ebrd.com

Ford Motor Company (Motor vehicles and Parts) (3)(4): www.ford.com

Ford Foundation: www.fordfound.com

FORTUNE 5 HUNDRED: www.fortune.com/fortune/fortune500

General Electric, GE (Electronics, Electrical Equip.) (9)(5): www.ge.com

General Motors (Motor vehicles and Parts) (1)(1): www.gm.com

GTE (Telecommunications) (129)(45)

Hewlett-Packard, HP (Computers, Office Equipment) (41)(13): www.hp.com

International Research & Exchange Board, IREX: www.irex.com

Johnson & Johnson (Pharmaceuticals) (144)(43): www.jnj.com

Marriott International (Hotels, Casinos, Resorts) (N/A) (206): www.marriott.com

Nokia (Electronics, Electrical Equipment) (283) (N/A): www.nokia.com

Philip Morris (Tobacco) (27)(9): www.philipmorris.com

Procter & Gamble (Soaps, Cosmetics) (61)(23): www.pg.com

The Rockefeller Foundation: www.rockfound.org

SBC Communications (Telecommunications) (12)(104): www.sbc.com

US Agency for International Development, USAID: www.info.usaid.gov

Volkswagen (Motor vehicles and Parts) (17) (N/A): www.volkswagen.de

The World Bank Group: www.worldbank.org

Xerox: (Computers, Office Equipment) (182): www.xerox.com

 

 

Jegyzetek

 

* A tanulmány egy készülő angol nyelvű kötet (East in the East. Globa­lization, Nationalism, Racism and Discourses on Eastern Europe) egy fejezetén alapul. A könyvírást az RSS támogatta. (Grant no. 651/1999) A tanulmány írása során többen nagy segítségemre voltak. A Rutgers egyetemen való tartózkodás intézményi hátterét Böröcz József a Hungarian Hungarian Institute at Rutgers University igazgatójaként biztosította. Emellett még a szöveg korábbi változatára tett megjegyzései úgyszintén nagyon fontosak voltak. Eric Kaldor nemcsak kommentálta a szöveget, hanem egy interjús anyagot is rendelkezésemre bocsátott. Külön köszönet illeti Kovács János Mátyást, aki a “Zárva várt nyugat. Tanulmányok a kulturális globalizációról” (2000. Sík Kiadó) című készülő, és e tanulmányt is tartalmazó kötet összeállításakor rendkívül alapos szerkesztői munkát végzett. Köszönet úgyszintén Kovács Évának, Claude Karnoouh-nak és a Kovács János Mátyás vezette globalizációs munkacsoport minden egyes tagjának. A tanulmány státustörvényről szóló része megjelent franciául és angolul a következő helyeken: Melegh, Attila (2002). Globalization, Nationalism and Petit Imperialism. Romanian Politics and Society. Vol. 2. No. 1 pp. 115–129; French version (2001). Mondia­lisation, nationalisme et petit imperialisme. La Nouvelle Alternative. Vol. 16. No. 55. pp. 130–142.

 

1 E felosztás és a felosztás hatalmi technikaként való használatának irodalma ma már óriási. Magam a kelet-európai térség szempontjából a következő műveket tartom kiemelkedően fontosnak: Bakiæ-Hayden, 1995; Böröcz, 2000a, 2000b; Dussel, 1998; Goldsworthy, 1998; Mignolo, 2000; Neumann, 1999, 2000; Said, 1978, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000; Wallerstein, 1997; Wolff, 1994. Módszertani és társadalomfilozófiai szinten e kérdésben számomra Foucault a leginkább mérvadó (lásd Foucault, 1972, 1974, 1991, 1992, 1999).

2 E diskurzus jegyei kapcsán lásd Chirot néhány munkáját, amelyek ma is vállaltan eszerint az értelmezési keret szerint készülnek. Chirot 1999, 2001

3 A vitáról lásd Bojtár és Melegh, 1989; Dancsi, 2001; Neumann, 1999, 2000; Todorova, 1997a, 1997b, 2000. A kelet-európai térségekről szóló diskurzus: Antohi, 2000; Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000, 2001a, 2001b. Böröcz tipológiájában a fenti különbségtétel a modernizációs és a globalizációs felfogás között nem hangsúlyos (Böröcz, 2000a).

4 A Hajnal vonal és az azt követő történeti demográfiai irodalom Európát két részre bontja a házasodási és háztartáskialakítási formák szerint. Ennek diszkurzív elemzése bővebben a készülő könyvben.

5 Utalva Patricia Alleyne-Dettmers elemzésére.

6 Megerősíti Barber (1995).

7 A bővebb kifejtés: Huntington, 2000: 77–116.

8 Lásd a “the West and the rest” mondandójú térképeket Huntington könyvében (Huntington, 2000: 13–47).

9 AES, AIG American International Group, Citibank, Coca Cola, Exxon-Esso, Ford Motors, General Electric, General Motors, GTE, Hewlett-Packard, Johnson and Johnson, Marriott, Nokia, Philip Morris (Kraft Food International), Procter and Gamble, SBC Communication, Volkswagen-Audi, Xerox.

10 Chemonics, CIPE, EBRD, Ford Foundation, IREX, Rockefeller, USAID, World Bank.

11 Eljárásunk közel áll a narratív élettörténet-interjúk objektív hermeneutikai elemzésének abduktív módszeréhez, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nemcsak egy szereplő szövegének szerkezetét kutatjuk kérdés-felelet játékkal, hanem különböző szereplők különböző megnyilvánulásait kapcsoljuk össze, miközben egy-egy ponton mi is megállunk, hogy rövid “narratív” elemzést végezzünk. Nagy segítségünkre van, hogy az 1980-as évek elején felbukkanó Kelet-Nyugat diskurzus rendjéről már ismerünk hosszabb elemzéseket (Bakić-Hayden, 1995; Böröcz, 1998, 2000a, 200b, 2001a, 2001b; Melegh, 1999; Said, 2000; Todorova, 1997, Wolff, 1994 stb.), így ezek a globális szereplők szellemi térképeivel viszonylag szabályozott formában összekapcsolhatók.

12 Lásd Böröcz, Hankiss és Melegh kommentárjait Böröcz (1999b) írásában.

13 Az “Európa” szó használatáról lásd Böröcz, 2001a és 2001b.

14 A lejtő és a Kelet-Nyugat felosztás összekapcsolása már benne volt a felvilágosodás korának Kelet-Európa-fogalmában, amikor is megjelent a civilizációs fok gondolata (Wolff, 1994), másrészt többen felfigyeltek rá elméleti vagy kevésbé elméleti fejtegetéseikben. Böröcz átfogóan elemzi, hogy a társadalomtudományi szövegekben miképpen függ össze tengelyszerűen a hely s a lineárisan elképzelt fejlettség és idő (Böröcz, 2000a). Bakić-Hayden pedig bevezeti a “nesting orientalism” fogalmát, amely éppen a görgetett orientalizmus tételét fejti ki Jugoszlávia kapcsán. Ebben a “Kelet” nem egy “hely”, hanem egy “projekt”, és a “fokozatok” hierarchikusak [Bakiæ-Hayden, 1995; lásd még Neumann és Todorova vitáját Neumann, (2000), Todorova, (2000)].

15 A Financial Times 2001-ben 51 országról, régióról vagy városról adott közre mellékletet. Ezekből válogattam ki 27-et úgy, hogy minden nagyobb európai térség képviselve legyen, de más térségekből is választottam egy-egy országot. A választást ellenőriztem abból a szempontból is, hogy a kimaradó országmellékletek megváltoztatnák-e az elemzést.

16 Az EU-normákról lásd Böröcz, 2001b; a dél-európai államok elutasításáról Melegh, 2001a; Mignolo, 2000; Várhegyi, 2001.

17 A keleti bővítés e logikájáról lásd Böröcz, 2001a, 2001b.

18 Az Oroszországról szóló gazdasági diskurzusokról lásd Mester, 2001.

19 Mannheim utópia fogalmát, a liberális utópia fogalmának konkretizálása nélkül Böröcz is használja a magyarországi közgazdasági diskurzusok elemzésekor. Lásd Böröcz ,1999a.

20 A mimetikus versengésről lásd Calinescu, 1989.

21 E szólás Őri Péter bon motja.

22 Többek között Lezsák Sándor, Hargitai János és Révész Máriusz utalt rá: A törvény általános vitája az Országgyűlésben, 2001. április 19., http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401, http://www.hhrf.org/htmh/?menuid=0401&news013_id=1069)

23 Az orientalizmus kapcsán lásd Said, 2000: 71–72.o.

24 Tamás Gáspár Miklós (2001): A botrány botránya, Népszabadság, március 29: 21.