A világ útjai – Marco Bojcun és Mike Newman interjúja Peter Gowannal

A New Left Review nemrég eltávozott, legendás szerkesztőjének életút-interjúja felmutatja azokat az utakat és lehetőségeket – olykor kényszerpályákat -, megérlelt és véletlenszerű döntéseket, amelyek a XXI. században behatárolják/ megnyitják a baloldali értelmiség számára a cselekvés szellemi és gyakorlati tereit.

Beszélne nekünk fiatalkoráról és iskoláiról?

1946-ban, Glasgowban születtem, majd anyámmal és nővéremmel Belfastba költöztünk, ahol nyolcéves koromig laktunk. (Apánk kanadai skót volt, aki a háború alatt anyánkkal töltötte a kimenőit, ám a háború után hazatért Kanadába feleségéhez és családjához.) Kilencéves korom­ban Angliába mentem előkészítő iskolába, ahonnan a Haileburybe és az Imperial Service College-ba kerültem. Ez a Kelet-Indiai Társaság régi iskolája volt, amelyet az Indiát igazgató gyarmati tisztviselők kiképzésére hoztak egykor létre, és mindent áthatott a benthamizmus. Olyan hagyo­mánnyal rendelkezett, amit talán imperialista munkáspárti tradíciónak nevezetnénk: Attlee is ide járt, akárcsak sok más munkáspárti miniszter. Én az 1950-es években jártam oda, amikor Britannia még birodalomként működött, és továbbra is úgy tekintett magára, mint a világ közepére. Éppen ezért mi sokkal inkább tudatában voltunk annak, hogy mi törté­nik a világban, mint a legtöbb mai diák – és sokkal inkább úgy éreztük, hogy Britannia döntései igenis számítanak. Az iskola a birodalomhoz fűződő szoros kapcsolatokat – a kápolna falait a Khyber-hágónál elesett egykori növendékekre emlékező emléktáblák borították – a szegények iránti szociális érzékenység tradíciójával elegyítette. Úgy gondolok erre, mint egyfajta milnerizmusra (Lord Milnerre utalok), bár ez az étosz en­nél messzebbre nyúlik vissza: arra a vélekedésre, hogy az államot egy kiválasztott elitnek kell vezetnie, kombinálva azzal a meggyőződéssel, hogy a birodalom a globális fejlődés hajtómotorja.

És ön osztotta ezt az általános elképzelést?

Teljes mértékben. Én voltam az iskolaújság szerkesztője, és a vezércik­keim csordultig teltek ezekkel az érzésekkel. Rendíthetetlen támogatója voltam a Munkáspártnak, és erősen támogattam a nacionalizálást. A nő­vérem, akit nagyon csodáltam, egyszerre volt keresztény és szocialista, és én igencsak komolyan vettem az elképzeléseit. Mindezek mellé egy erős érdeklődés járult a Harmadik Világ iránt. Az iskolában igen közelről követhettem a birodalom felbomlását, nem utolsósorban Afrikában. Ám az igazi élmény az iskola és az egyetem közötti egy év során ért. Ke­resztül-kasul stoppoltam Európában és Észak-Afrikában, és a tunéziai-­algériai határon összeismerkedtem egy fiatal svéd sráccal. Együtt utaztuk be Algériát és Marokkót, ahonnan felmentünk Spanyolországba. Dick volt az első kommunista, akivel találkoztam. Csak tizennyolc éves volt, gépészként dolgozott egy göteborgi gyárban, és az Ifjúkommunista Liga tagjaként igen jól képzett volt politikailag. Hatalmas vitáink voltak a kongói brit szerepvállalásról. Én amellett kardoskodtam, hogy a brit politika támogatja az ENSZ törekvését a belgák által támogatott katangai szeparatizmus megfékezésére. Dick felvilágosított róla, hogy ostobasá­gokat beszélek: a britek azon igyekeztek, hogy elszabotálják a kongói függetlenséget, és aktívan, katonailag is beavatkoztak a belgák oldalán. Észak-Rhodesiából csapatokat vezényeltek át Katangába. Az egész ügy az ENSZ-ben csupán porhintés volt. Én visszautasítottam ezt az érvelést. Szinte vallásos tisztelettel olvastam a Times-t, és biztos voltam az iga­zamban. Ám amikor hazatértem Angliába, és elolvastam Thomas Hodgin és Conor Cruise O'Brien beszámolóit a kongói konfliktusról, rájöttem, hogy Dicknek igaza volt, és én tévedtem. Ez óriási megrázkódtatás volt számomra, nem is elsősorban a kongói eseményekkel kapcsolatban, hanem mert rá kellett döbbennem, hogy a The Times szisztematikusan hazudott a brit szerepvállalással kapcsolatban. Kezdtem felismerni, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy addig elképzeltem.

1964-ben beiratkozott a Southhampton-i Egyetemre, ahol modern tör­ténelmet, politikatudományt és közgazdaságtant tanult. Mikén fejlődtek ezek, amíg ön oda járt?

Southhamptonban az 1780 és 1820 közötti ír gazdaságtörténetre sza­kosodtam, amit Miriam Daly tanított. Meglehetősen kevés volt ebben a témában a szekunder irodalom, szóval leginkább elsődleges forrásokkal dolgoztunk. Miriam arra buzdított minket, hogy nézzük meg a különféle interpretációkat, és a parasztprobléma magyarázatában vessük egybe a klasszikus közgazdasági megközelítéseket és a marxista elképzeléseket. Egyre inkább úgy láttam, hogy a marxizmus hatékony analitikai eszközö­ket nyújthat az efféle munkához. Afrikáról is olvastam ekkoriban, bár nem túl szisztematikusan: a kenyai Mau Mau-mozgalomról, illetve a ghánai nkrumahizmusról. 1965-től azt is nyomon követtük, hogy mi történik Viet­namban. Britanniában megjelentek a katonai szolgálatot megúszni kívánó amerikai fiatalok, és komoly hatással voltak ránk, akárcsak az amerikai polgárjogi mozgalom. Egy erősen antiimperialista maláj diák adta elő­ször kezembe a New Left Review-t, amit roppant érdekesnek találtam. Nagyon érdekelt a kubai forradalom is. Végül felvettem egy tanegységet az 1870 utáni európai történelemről, és így olvastam Deutschernek az orosz forradalomról írott könyveit. Ez komoly intellektuális és érzelmi tapasztalatot jelentett számomra.

Mindezzel párhuzamosan egyfajta konvencionális baloldali szociálde­mokrata nézőpontból viszonyultam Wilson kormányához. Tagja voltam az egyetemi munkáspárti klubnak, és részt vettem a Labour Students országos konferenciáin. Ott találkoztam először a brit szélsőbal kép­viselőivel: a kommunista párttal, az International Socialists tagjaival, valamint néhány figurával a Negyedik Internacionáléból, akik akkori­ban egy The Week című lap körül csoportosultak, és később belőlük nőtt ki az International Marxist Group. Ez utóbbiba nem léptem be, de kedveltem őket, különösen azért, mert határozottan a Munkáspárton belül végzett tevékenység mellett foglaltak állást. Gondoltam, nincs értelme úgy csinálni, mintha a brit munkásosztály nem az lenne, ami: a munkásmozgalom Britanniában a Munkáspártot és a szakszervezeteket jelentette, és – egyfajta küldetésként – nekünk ott kellett dolgoznunk. Azért is tetszett az IMG, mert tagjai teljes mellszélességgel belevetették magukat az antiimperialista mozgalomba, nem utolsósorban Vietnammal kapcsolatban. Megragadott az is, hogy milyen kettős képük van a Szov­jetunióról: úgy látták, hogy valahol a kézzelfogható, alaposan eltorzult politikai rendszer mélyén egy emancipatórikus hevület van eltemetve – hogy a Szovjetunió nem egy kapitalista ország. 1966-ban egy diákuta­záson eljutottam a Szovjetunióba, és a Moszkvai Állami Egyetemen még relatíve elég nyitott volt a légkör a diákok között. Meglehetős nyíltsággal beszéltek nekem a brezsnyevi represszió erősödéséről 1966-ban, és hogy mennyire elkeserítik őket a két íróval, Szinyavszkijjal és Danyiellel szemben kezdődött perek. Akkor úgy éreztem, hogy megvan még ott egy reformmozgalom lehetősége.

Paradox módon meglehetősen szimpatizáltam a brit kommunista párt­tal is, de az International Socialism társasága egyáltalán nem tetszett – különösen azért, mert meghallgattam Chris Harman beszédét a kubai forradalomról. Megdöbbentem a beszédéből sugárzó ellenségességtől, a Castro iránt érzett gyűlöletétől. Volt benne valami végletesen szűklá­tókörű, jezsuita vonás, amely köszönő viszonyban sem volt a Kubában zajló hatalmas felszabadítási mozgalom valóságával.

1967-ben a Centre for Russian and East European Studies-ban kezdte meg doktori tanulmányait. Témája a Szovjetunió volt.

Igen, a polgárháború időszakát tanulmányoztam a tambovi tartomány­ban. Ez volt az egyetlen gabonafelesleget termelő tartomány, amely a harcok során szovjet fennhatóság alatt maradt. Azután, amint a polgár­háború véget ért, Tambovban igen komoly méretű felkelés robbant ki az eszerek vezetésével, nagyjából egy időben a kronstadti lázadással. Ez tambovscsina néven ismert, egyfajta anarchista felkelés volt a szovjetha­talom ellen, amelyet parasztok, tanárok stb. vezettek. Senki nem írt róla addig, szóval az elsődleges forrásokra kellett támaszkodnom; tulajdon­képpen az egész úgy tűnt, mint az írországi parasztokkal kapcsolatos kutatásaim kiterjesztése. Sok embert csodáltam a Centre oktatói közül, az egy nagyszerű hely volt. De egyre jobban belevetettem magamat a politikai tevékenységbe. 1968 késő tavaszán Birminghamben csatlakoz­tam az IMG-hez. Az első találkozó, amit szerveztünk, Malcolm X-ről szólt – C. L. R. James, a Karib-szigeteki marxista látogatott el hozzánk, hogy beszéljen róla. Alaposan kivettük a részünket a vietnami szolidaritási kampányból. 1969-ben Londonba költöztem, ahol a Tariq Ali szerkesz­tette Black Dwarf című újságnál dolgoztam, és egyre fontosabb szerepet kaptam az IMG vezetésében. Közben lényegében faképnél hagytam a PhD-tanulmányaimat.

Miként befolyásolta a Szovjetunióhoz való viszonyát a prágai tavasz elnyomása és Csehszlovákia 1968-as megszállása?

Elkezdtem azon töprengeni, hogy miért is történt mindez. Persze a trockista mozgalmon belül volt erre egy kész válasz, miszerint ezekben a társadalmakban egy olyan bürokratikus klikk birtokolja a hatalmat, amely elszigetelte magát a néptömegektől, és politikai repressziót alkalmazott annak érdekében, hogy megerősíthesse privilégiumait és hatalmát. Ez azután olyan eseményekhez vezet, mint a prágai tavasz eltiprása. Ám engem ez az érvelés nem győzött meg teljesen, egyszerűen azért, mert nem magyarázta meg magát a prágai tavaszt, ami szerintem legalább annyira felülről jött, mint amennyire alulról szerveződött. Sok minden mu­tat arra, hogy a vezetés szféráiban zajló küzdelmek gerjesztettek olyan dinamikát, ami a cenzúra eltörlésének irányába hatott. Természetesen minket igencsak inspiráltak azok az események, amelyek 1968 tava­szán Prágában zajlottak, és augusztusban vezető szerepet játszottunk a londoni szovjet nagykövetség előtti tüntetésekben a csehszlovákiai bevonulás ellen. Ugyanakkor, eléggé furcsa módon, kezdetben nem de­moralizált minket az invázió, úgy gondoltuk, hogy talán hamarosan véget vetnek neki – nem értettük meg a csehszlovákiai események dinamikáját. Nagyon megdöbbentünk, hogy a Dubcek-féle vezetés elmulasztotta a tömegek mobilizálását, és végül 1969 tavaszán döntő vereséget szen­vedett, és leváltották.

Milyen tapasztalatai voltak akkoriban a Negyedik Internacionáléban?

1969-ben részt vettem a Negyedik Internacionálé kilencedik kongresszusán, Riminiben. Érkeztek résztvevők a világ minden tájáról – Latin­Amerikából, a Távol-Keletről, Európából. Az Internacionálé akkori vezetői közül Pierre Frank tette rám a legnagyobb hatást. A két világháború között a Francia Kommunista Párt tagja volt, majd a háború idején végig a nemzetközi Baloldali Ellenzék soraiban tevékenykedett. A megközelíté­sét mindig az jellemezte, hogy a konkrét szituációk konkrét elemzéseket kívánnak; a politikában semmi nem volt annyira egyértelmű, ahogy azt az ember elképzelte. Ernest Mandel is igen megnyerő személyiség volt, és a marxista közgazdasági elméletről írott könyve komoly hatást tett rám. De nem hiszem ugyanakkor, hogy a politikai elemzései is annyira megbízhatóak lettek volna; a beszédeiben mindig volt egy jókora adag romanticizmus.

Az 1970-es évek során kivettem a részem a Negyedik Internacionálé „biztonsági munkájából", ami azt jelentette, hogy segítettük azokat az embereket Latin-Amerikában és másutt, akiknek hamis papírokra volt szükségük, de nagyon aktív voltam Kelet-Európával kapcsolatban is. Ennek eredményeként rengeteget utaztam: szinte minden hónapban Párizsba mentem a biztonsági kérdések megbeszélésére, és szervez­tem a tiltott sajtó eljuttatását Csehszlovákiába. Kezdetben az emigráns dubcekista ellenzékkel voltak kapcsolataink, amelyet Jiri Pelikan ve­zetett, és szoros szálak fűzték a prágai baloldali ellenzékiekhez: Josef Smrkovskyhoz, Zdenék Mlynárhoz, magához Dubcekhez és másokhoz. Az 1970-es években én voltam ennek a munkának a felelőse, és talál­kozhattam néhány nagyon érdekes emberrel. Kisteherautókkal keltünk át a határon, a könyveket és a papírokat rejtett rekeszekbe tettük. Az anya­gok átadása mindig idegfeszítő volt, akárcsak a határátlépések. Minden utunk alkalmával ötven-száz példányt vittünk a különböző könyvekből, amelyek közül nem egy meglehetősen antikommunista hangvételű volt. A dolog egyre fenyegetőbbé változott, és végül a négy csapatunk közül az egyik fennakadt a határon. Letartóztatták őket, és néhány hónapot börtönben töltöttek.

Részemről alapvetően a Deutscher-féle politikai perspektívában gon­dolkodtam, vagyis hogy egy reformmozgalmat kell kiépíteni Keleten a megújulás érdekében. Úgy véltem, hogy ebben az ügyben komoly felada­tok hárulnak a nyugati baloldalra. Kelet-közép-európai tapasztalataim azt mutatták, hogy ezek teljesen autoriter államok; de ugyanakkor nem voltak a lakosságot terrorizáló gengszter-rezsimek. Abban is hittem, hogy az uralkodó pártokon belül is vannak reformelemek, még a Szovjetunióban is. Persze naiv voltam, de végül is inkább csak az időzítésben tévedtem. Nem fogtam fel, hogy ezekre a reformista erőkre milyen elképesztően demoralizáló hatással volt a prágai tavasz leverése. Az 1960-as években még igen jelentős reformerők nagyon legyengültek ezt követően.

Mely országokban volt a leginkább aktív?

Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia voltak azok a fontosabb helyek, ahol megfordultam. De nagyon érdekelt, hogy mi folyik a Szovjetunióban. Halyával tettünk egy hosszú utazást ott 1975-ben – valójában ez egyfajta nászút volt számunkra; keresztül-kasul bejártuk Ukrajnát, és igen hasznos volt többféle benyomást szerezni arról, hogy mi is történik ott valójában. Az 1970-es évek vége felé komolyan dol­goztam a lengyelországi vonalon, ahol két nagyon érdekes csoporttal álltunk kapcsolatban. Az egyik olyan pszichológusok hálózata volt, akik nagyüzemekben és nagyvállalatoknál dolgoztak szerte az országban. Ez a pártvezetés támogatásával jött létre az 1970-1971-es nyugtalanságot követően, hogy humanizálják a munkahelyeket, megoldásokat találjanak a munkások foglalkozási ártalmaira, és így tovább. Különösen szoros kapcsolatot alakítottam ki egy pszichológussal, aki a szczecini hajógyár­ban dolgozott. Rajta keresztül betekintést nyerhettem a hajógyári munká­sok életébe, és amikor 1980-ban kirobbantak a sztrájkok és megalakult a Szolidaritás, szinte a kezdetektől fogva ott voltam a hajógyárban, és fan­tasztikus rálátásom volt az eseményekre. A másik ilyen hálózatot Szigma Klubnak hívták, ez egy félig illegális szervezet volt a Varsói Egyetemen. Főleg marxisták tartoztak hozzá – diákok és oktatók egyaránt – akik arról vitatkoztak, hogy mi a válság oka a Lengyel Népköztársaságban. Tőlük igen részletes, szociológusok által készített beszámolókat hallhattam a több hajógyárban is kirobbanó 1976-os zavargásokról, illetve azokról, amelyekre Radomban és az Ursus traktorgyárban került sor. Segítet­tem abban is, hogy Edmund Baluka, az 1970-71-es szczecini hajógyári sztrájkok emigrációba kényszerült vezetője újra felvehesse a kapcsolatot sztrájkbizottsága egykori tagjaival.

Ez volt az első valódi kontaktusom a lengyelországi ipari munkások életével, és megdöbbentett Szczecinben, hogy milyen magas a hajógyári munkások életszínvonala. Egy olyan sorházban kaptam szállást, amely­ben kizárólag hajógyári munkások laktak, akik a nyugati viszonyokhoz mérten is meglehetősen jól éltek. Volt ott egy remek óvoda, egy rendelő­intézet, egy szupermarket – igazán szép épületek. Mindez megerősítette előzetes feltevéseimet, mert alapvetően úgy tekintettem ezekre a keleti államokra, hogy egyfajta munkásarisztokrácia irányítja őket. Sajátos mun­kásállamok, amelyekben a munkásosztályhoz tartozó emberek – igen gyakran olyan elsőgenerációs munkások, akiknek a szülei még parasztok voltak – a nagyüzemeken keresztül juthatnak el az államhatalmi pozí­ciókba. Gyakran autoriterek voltak, azokra a szakszervezeti főnökökre emlékeztettek, akiket Nyugaton ismerünk – egyáltalán nem liberális individualisták. Ám ahhoz, hogy a rendszer hatékonyan működjön, meg kellett tartaniuk az ipari munkásosztály támogatását.

Az 1970-es évek végére ez a társadalmi rendszer egy igen jellegzetes, sajátos válságba került. Gazdasági téren jelentős nyitásra került sor a Nyugat felé; erősödött a piacosodás és nőttek a társadalmi különbségek. A keleti politikáról élő tipikus nyugati kép azt sugallta, hogy van egyfelől egy változatlan kommunista monolit, amelyben soha semmi nem tör­ténik, másrészt meg ott van egy rakás különféle másként gondolkodó, nem? Hát egyáltalán nem ez volt a helyzet. Az 1980-as komoly méretű sztrájkhullám okai között az is szerepelt, hogy igen nagy volt a felfor­dulás magán a Párton belül is. 1980 elején volt egy pártkongresszus, ahol kirobbant egy alulról jövő lázadás; azokat, akik az elején még a vezetőség jelöltjei voltak, a kongresszus végére elsöpörték. És ez a lázadás a nagyipari munkásság köreiből indult, Gierek vörös bástyáiból: az alsó-sziléziai bányákból és a hajógyárakból.

Igen egyértelműen tudatában voltam a lengyel állam e strukturális válságának. Egészen 1981. december 13-ig, a Jaruzelski-vezette ál­lamcsínyig úgy hittem – és mindmáig így gondolom -, hogy létrejöhetett volna valamiféle megállapodás a Szolidaritás és a kommunista párt ve­zetése között. A párton belül volt egy erős irányzat, akik úgy látták, hogy semmiképpen nem szabad megengedni egy erőszakos konfrontációt a munkásság és a párt között; ám a katonai apparátus már mást gondolt. Másrészt volt egy olyan, különösen a párt alsó rétegeiben érezhető irány­zat is, amely a Lengyel Egyesült Munkáspártot szociáldemokrata jellegű párttá akarta formálni – nem élcsapatpárttá, hanem egy olyan demokra­tikus párttá, amelyben megférnek a különféle trendek. Ezt az irányzatot Nyugaton többé-kevésbé figyelmen kívül hagyták, pedig nem lehetetlen, hogy ez az elképzelés működhetett volna – az irányzat jelen volt a párt legfelsőbb vezetésében is, és jó kapcsolatai voltak a Szolidaritással.

1981. december 13-a után első ízben merült fel bennem a szovjet blokk összeomlásának lehetősége. A puccs után egy este Tamara Deutscher szervezett egy munkavacsorát Maria Nowicki részvételével, aki akkor a London School of Economics szenior könyvtárosa volt. Az 1940-es években Gomulka titkáraként dolgozott a lublini kormányban, és az 1960-as évekig tagja volt a lengyel kommunista pártnak. Közel állt a filozófus Adam Schaffhoz, és különlegesen kifinomult gondolkodó volt. Egyet­értettünk abban, hogy az események mögött a kommunista párt belső válsága állt; nem magyarázható néhány kisebb disszidens csoportosulás külső munkájával; sem pedig azzal, hogy a totalitárius iga alatt nyögő lengyel társadalom csak az első lehetőségre várt, hogy kitörjön a hámból. Valójában a lengyelországi társadalom és politika rettenetesen tagolt és összetett volt. Ám Nowicki nemigen hitte, hogy létezett volna elegendő energia Lengyelországban egy szocialista fejlődési projecthez. Úgy gon­dolta, hogy a Jaruzelski-puccs vélhetőleg a történet végét jelenti; utána a demoralizálódás, a hanyatlás és a legkülönfélébb katolikus áramlatok feléledése fog következni. Nekem erre nem volt valódi válaszom; újra és újra elgondolkodtam azon, amit mondott, és úgy éreztem, hogy igaza van. Különösen fontosnak találtam a demoralizálódásról mondottakat. Az 1980-as években a lengyel társadalom és az értelmiség kétségtelenül leszálló ágba került. Az a nézet, hogy 1989 a népek egyfajta tavasza volt, a lengyelországi általános hangulat kifigurázása Éppen ellenkezőleg álltak a dolgok, amint azt az 1989-es első szabad választás nevetséges eredményei is mutatják. Ez egy mélyen demoralizálódott társadalom volt, olyan ideológiai és politikai ellentmondásokkal terhelve, amelyek azután 1989-et követően igencsak nyilvánvalóvá váltak.

Visszamehetünk egy kicsit az időben? Beszéljünk a Labour Focus on Eastern Europe című folyóiratról, amelyet 1977-ben alapított!

A Labour Focus alapötlete meglehetősen egyértelműen adódott: a de­mokratikus átalakulás elszánt támogatója volt, de azt nem egy kapitalista restaurációra, hanem egy továbbra is nacionalizált gazdaságra alapozva képzelte el, bár természetesen nem utasította el a gazdasági reformo­kat sem. A demokratikus változásokat, a szólásszabadságot sürgettük – mindez alapvetően persze liberális követelés, de mi egyértelműen egy balos nézőpontból képviseltük őket -; arra törekedtünk, hogy ezek mentén a vonalak mentén találjunk kapcsolatot a keleti kommunistákkal. A lehetőségeinkhez mérten annyi dokumentumot publikáltunk a balos disszidensek írásai közül, amennyit csak tudtunk – ideértve a szovjet­unióbeli másként gondolkodók anyagait is -, és információkat az alulról szerveződő mozgalmakról.

Mindenféle gyanús figurák tűntek fel körülöttünk ekkoriban, akik a legkülönfélébb anyagi előnyökkel kecsegtettek minket, csak vegyük elő a józan eszünket, és legyünk hajlandóak némi változtatásra tevé­kenységünkben. Különösen jól emlékszem egy fickóra, egy bizonyos Roy Godsonra – igazából nem tudom, melyik ügynökségnek dolgozott, a CIA-nek vagy valamelyik másiknak -, akivel a kelet-londoni Stratford állomáson volt egy regényes, titkos találkozóm. Ötszámjegyű összeget és egy amerikai előadássorozatot ajánlott – mindössze annyit kellett volna tennem, hogy megszabadulok a Labour Focus szerkesztőségének néhány kommunista tagjától!

Hogyan látta Gorbacsov hatalomra jutását, és az 1985 utáni idősza­kot?

Zdenék Mlynár azt mondta nekem, hogy ha Gorbacsov hatalomra kerül, akkor óriási változások várhatóak a Szovjetunióban a liberalizáció és a demokratizálás terén. Ő régi barátja volt Gorbacsovnak, még az 1950-es évek elején szobatársak voltak a Moszkvai Állami Egyetemen. Gorbacsov beszéde az 1986-os pártkongresszuson teljes mértékben iga­zolta Mlynár elemzését. Ám az is egyértelművé vált, hogy bár Gorbacsov projectje megerősítette azt a Deutscher-féle gondolatot, hogy komoly demokratizáló erőfeszítésekre van szükség, mindazonáltal – Gorbacsov – nem lesz képes arra a szükségszerű utolsó lépésre, hogy egy demok­ratikus választási győzelemmel legitimálja ezt a folyamatot. És ez kritikus jelentőségű gyengeség volt. Valójában kezdetben úgy gondoltam, hogy Jelcin lesz a megfelelő választás, hiszen ő kész volt erre. Ám sajnálatos módon Jelcin egy másféle project felé fordult, és meglehetősen szörnyű demagóg lett belőle.

Mi az, amit Gorbacsov nem tett meg, pedig meg kellett volna tennie?

Egy Rechtsstaatra, egy törvények által kormányzott államra lett vol­na szükség – egy olyan demokratikus rendszerre, amely alapelvként magában foglalja a pluralizmust; és ez a szovjet összefüggésekben természetesen csakis egy szövetségi rendszer lehetett volna. Azután ott volt a gazdasági reform kérdése, és azon a területen Gorbacsov egyértelműen rossz irányba indult. Ám a legfontosabb problémának az bizonyult, hogy a brezsnyevi időszakban a nómenklatúra és a pártaktíva – hogy az ő szavaikat használjam -, vagyis a párt legfelső tisztviselőinek köre, egy mind korruptabb és kényelmesebb életformához szokott. Nem arról volt szó, hogy mesésen gazdagok lettek volna, de egy korrupt és biztonságos jólétben éltek. Gorbacsov komoly bosszúságot okozott nekik – hiszen veszélyeztette az egész berendezkedésüket -, és akár a leg­végsőkig is hajlandóak voltak elmenni. Új tulajdonjogaikat védelmezték, és a további harácsolás érdekében egy új, kapitalista magántulajdonosi osztállyá változtak. Ez egy igen erőteljes trend volt. Más szempontból nézve a szovjet nómenklatúra jelentős mértékben demoralizálódott; azt mondanám, legalább annyira, mint 1968-at követően. Más részről viszont ostobaság az az elképzelés, hogy a kapitalizmusba való átmenetet a szovjet nép követelte és hajtotta végre. Úgy szakadt mindez a nyakuk­ba, mint egy kívülről jövő esemény, amelynek sokkoló hatásai voltak; sokak számára óriási megrázkódtatás volt, amit nem is értettek igazán. Az 1990-es években az egykori Szovjetunió területén mélyen demoralizálódott társadalmak éltek, ahol a legfőbb reménysugarat a következő üveg alkohol jelentette. Ez volt, ami ott történt, nem pedig egy gigantikus felszabadítási mozgalom.

Milyen hatással volt ez az összeomlás az ön politikai gondolkodá­sára?

Hát, természetesen komoly ideológiai sokkot okozott. Az én világké­pem szerint a kapitalizmusból a szocializmusba való történelmi átmenet korában éltünk. És a szovjet blokk ténylegesen egy lépést jelentett ezen az úton. Soha nem csodáltam elpárásuló szemekkel a szovjet vezetést; ám azokhoz a rasszista imperializmusokhoz viszonyítva, amelyek a hu­szadik század első felének Európájában garázdálkodtak – vagy éppen az Egyesült Államokhoz, ha a csendes-óceáni háborúra gondolunk, nem is szólva a feketékkel való bánásmódról -, előrelépés volt. Úgy tekintet­tem a szovjet blokkra, és a szovjetek második világháborús győzelmére, mint amely nem csupán felgyorsítja az imperializmus felbomlását, de előremozdítja a jóléti államok kialakulását is Nyugat-Európában. Szóval az egész átalakulás meglehetősen fejbe vágott. Ám mindezek ellenére továbbra is fenntartottam két véleményemet: először is nem gondoltam, hogy a szovjet blokk szétesése lecsillapítja majd a nyugati kapitalista államok harciasságát; szóval engem a legtöbb embernél sokkal kevésbé leptek meg a rákövetkező események. Másodszor pedig, alapjában véve továbbra is hittem abban, ahogy Marx közelítette meg a történelmet és politikát – nevezetesen, hogy a legfontosabb a szabadság felé való törek­vés. Ez Marxnál teljesen mondén és egyértelmű: a szabadidőt jelenti; az emberiség felszabadítását a szükségletek uralma alól – és ennek érde­kében a kapitalizmust meg kell haladni. Természetesen a kapitalizmus is nagymértékben felszabadította az emberiséget: negyvenórás munkahét, nyugdíjak – ezek komoly vívmányok. Ám a kapitalizmuson belül van egy leküzdhetetlen akadálya annak, hogy a fejlődés tovább haladjon ezeken a csapásokon, hiszen teljes valója arra irányul, hogy veszélyeztetettséget és ínséget generálva a munkaerő lehető legnagyobb mértékű kizsákmá­nyolásával a lehető legmagasabb profitot érhesse el.

Az 1990-es évekre térve: hogyan látja az európai integrációt? Változtak jelentősebben az ezzel kapcsolatos nézetei az idők során?

Az 1990-es évek elejéig nemigen volt semmiféle határozott vélemé­nyem az európai egységről. Kedveltem Tom Nairn polémiáit az EGK-t ellenző brit nacionalisták érveivel szemben; alapvetően nem volt bajom a monetáris unió gondolatával – miért is lett volna? Ám ugyanakkor meglehetősen aggasztott az egységes piac néhány aspektusa, és kritikusan szemléltem az EU törvényhozását is. Igazából akkor lett egy­értelmű véleményem az Európai Unióról, amikor azt vizsgáltam meg, hogy miként viszonyult az 1990-es években Közép- és Kelet-Európához: vagyis, amikor az EU úgynevezett technikai segítségnyújtási programját tanulmányoztam. Valóban megdöbbentett, amikor leástam a dolgok mélyére, és láttam, hogy mi folyik. Mindig is szerettem megmerítkezni a dolgok empirikus vonásaiban, ha valamit meg akartam érteni. Sajnos sok marxista gondolja úgy, hogy nincs szükség empirikus kutatásokra – ami egyébként teljesen ellentmond Marx gargantuai étvágyának az empirikus vizsgálódásra, amit ő abszolút fontosságúnak érzett az elmélet kialakí­tásában. Ám ha az ember betekintést nyer a részletekbe, akkor gyakran sokkal borzalmasabb dolgokat talál, mint amit korábban feltételezett. Tény, hogy Nyugat-Európa könyörtelen politikát folytatott azért, hogy Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai multinacionális cégek számára egyfajta passzív, támogató hátországgá változtassa.

Mondhatjuk azt, hogy mielőtt erre a következtetésre jutott volna, látott valamiféle potenciált az Európai Unióban – amelyet Franciaország és Németország vezetett -, hogy megvédjen és előmozdítson egy európai társadalmi modellt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által követett angolszász modellel szemben?

Igen, bizonyos mértékig. Ám a fő szempont némileg különbözött ettől: nevezetesen, hogy az amerikai eliteket igencsak idegesítette ez a lehetőség. A transzatlanti kapcsolatok feszültségeit sokkal inkább az okozta, amit az Egyesült Államok aggodalmában belelátott a francia-né­met partnerségbe, mint e viszony realitásai. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy elveszíti a nagypolitika – nevezetesen a biztonsági politika – feletti ellenőrzést, és a német, illetve a német-francia erőfeszítések oda vezetnek, hogy a szövetségen belül Európának nagyobb beleszó­lása lesz ezekbe a kérdésekbe. Ez igen látványosan felszínre került a Jugoszláviával kapcsolatos amerikai politikában.

Hogyan látja ma az Európai Uniót?

A legfontosabb pont az Európai Unió hayeki hajlama a negatív integ­rációra: az a funkciója, hogy gátat szabjon az egyes államok törekvé­seinek a gazdasági szuverenitásra, arra hogy szabadon eldönthessék, milyen módon akarják megszervezni saját kapitalizmusukat. Ez nem az integrált, föderális jellegű Európa pozitív uniója. A hayeki EU megőrzi a nemzetállamokat, fenntartja ezeket a nemzeti kapitalizmusokat, miköz­ben ezzel párhuzamosan megfosztja őket gazdasági szuverenitásuktól. Természetesen a gazdasági válság következtében a szabad verseny, a privatizáció, az állami segélyek feletti szoros ellenőrzés és a többi efféle dolog immár alig több mint kártyavár: mindez azon alapul, hogy miként működik a brit-amerikai pénzügyi rendszer. Ha nem működik, akkor hiába lapátolják a pénzt garmadával az állami segélyezésbe, a versenyre alapuló politikákat kihajíthatják az ablakon. A monetáris unióra irányuló előkészületek teljesen inadekvátak ennek a válságnak a kezelésében. Kiderül, hogy a bankok valójában előre feltételezik az őket védelmező, az adókat emelő autoritásokat, de ilyenek uniós szinten nem léteznek; vagyis a bankok visszafordulnak a nemzeti szintre. És a válság természetesen a leggyengébb láncszemet erodálja – azt a módot, ahogyan a hidegháborút követően összekapcsolták Európa két felét, és Kelet-Közép-Európát a nyugat-európai kapitalizmus afféle kényelmes segédrendszerévé degradálták.

Lehet az Európai Unióból bármilyen értelemben egyfajta félig független aktor, amely ellensúlyozza az Egyesült Államokat, vagy ez a lehetőség már csupán egy múltbéli árny?

A trend alkalmasint inkább az, hogy a nyugat-európai államok hajlamo­sak szorosabban együttműködni az amerikaiakkal, és nem bocsátkoznak semmiféle „felelőtlen" kapcsolatba Kínával, vagy mondjuk Iránnal. Nem hinném, hogy számításba kellene vennünk egy olyan EU-t, amely autonó­mabb szerepet vív ki magának. És ott van még egy probléma: miközben az Egyesült Államok a hidegháború idején arra törekedett, hogy minél jobban ellenőrzése alatt tarthassa az európai geopolitikai helyzetet, addig párhuzamosan igen komoly pozíciókat engedett át a nyugat-európai álla­moknak a nemzetközi gazdaságpolitika irányításában – a Valutaalapban, a Világbankban és a Világkereskedelmi Szervezetben. Most viszont Ke­let-Ázsia, India és Kína előretörésével egy olyan reform vált szükségessé, amelynek magával kell hoznia a nyugat-európai befolyás és szavazati jogok érezhető megnyirbálását. Ugyanez vonatkozik az ENSZ Biztonsági Tanácsára is. Hogy mi lesz erre az európai reakció? Ha a briteket nézzük, akkor az egyetlen lehetőség feltenni a kérdést: hogyan tudjuk magunkat még hasznosabbá tenni Samu bácsi számára?

Hogyan foglalná össze az Egyesült Államok mai helyzetét?

Ma az a legnagyobb kérdés, hogy az Egyesült Államok képes lesz-e a gyakorlatban visszaszerezni hegemóniáját a nemzetközi gazdaságpo­litika területén. Az Obama-kormányzat intézkedései képesek lesznek-e visszafordítani a gazdasági folyamatokat, és az USA kivezetheti-e a világot a gazdasági válságból, vagy sem? A válasz erre a kérdésre igen fontos lesz az előttünk álló húsz évre nézve. Van egy olyan érzésem, hogy ezek az intézkedések nem fognak működni, mivel olyan hatalmas akadályok tornyosulnak előttük az Egyesült Államokban, ideértve azokat is, amelyeket Obama és Geithner állítottak önmaguk elé. És ha Washing­ton nem lesz képes fordítani az események menetén, akkor a világ többi részének kell kidolgoznia saját válaszait, és ezek magukban foglalhatják az USA számára igen fontos dolgok háttérbe szorítását, amelyek közül nem egy éppúgy kifejezetten fontos lehet Európa számára is. És akkor Washingtonnak valódi stratégiai válsággal kell majd szembesülnie – mit tehet ilyen körülmények között? Ám ez gyakorlati szempontból még a jövő zenéje. Az, hogy az USA elveszíti-e hegemóniáját, nem a mi intellek­tuális erőfeszítéseink függvénye; ez a kérdés a valódi világban fog eldől­ni. Az a kulcskérdés, hogy az amerikai stratégiai elitnek van-e elegendő kapacitása, találékonysága és képzelőereje az alkalmazkodásra? Az a benyomásom, hogy legalábbis a politikai-gazdasági fronton, vélhetőleg nincs. A külpolitika területén a Bush-korszak lezárultával jelentős mértékű változásokat láthattunk. Ennek szükségességéről általános egyetértés uralkodik az elit köreiben, és az Obama-kormányzat ezt képviseli. Ám a legfontosabb neuralgikus pontokon, például hogy van-e joga Amerikának, ahogy ők nevezik, megelőző háborúkat indítani, vagy éppen a nagymére­tű csapatkivonások tekintetében Obama rettenetesen vigyáz arra, hogy belül maradjon a konszenzuson.

Visszatekintve lát-e olyan állandó tematikát, amely meghatározó sze­repet játszik az ön munkásságában?

Ami egyedi vonás a munkámban, az egyfajta „minden lében kanál"-jelleg: interdiszciplinaritás, ha úgy jobban tetszik. Mindig is igyekeztem a politika és a gazdaság határain keresztülvágva elemezni, és történel­mi terminusokban gondolkodni. Hayek azt mondta: ha valaki csupán közgazdász, akkor egyáltalán nem közgazdász, és én ugyanezt tartom a politikáról. Ezek a kategóriák – gazdaság és politika -, amelyeket a hagyományos gondolkodás két teljesen önálló területként kezel, igen összetett formában, teljes mértékben egymásba illeszkednek. A másik dolog, hogy soha nem vettem a bátorságot valamiféle általános elmélet megformálására; ehelyett mindig is valamiféle analitikus hangnemben írtam. Az analitikus munkának szűkek a paraméterei – adott idősza­kokhoz és adott helyekhez kötődik, és nem állít fel korszakokon átívelő igazságokat; és munkáim nagy része a jelennel foglalkozik. Mikor dol­gozom, megpróbálok – ha úgy tetszik – lenézni az empirikus irányába, és feltekinteni a teória felé. De azt is tapasztaltam, hogy az efféle munka közben az ember olyan specifikumokra és dinamikákra bukkanhat a különféle kapcsolatrendszerekben, amelyek sokkal különlegesebbek és egyedibbek, mint gondolta volna. És végül: magamat a skála ellenkező szélére helyezem, mint ahol mondjuk Gerry Cohen: Marx's Theory of History [Marx történelemelmélete] című könyve van, mert nem gondolom, hogy a gazdasági vagy a technológiai determinizmus alkalmas eszköz lehet bárminek a kifejtésére. Ez a gazdasági-technológiai determinizmus, amit én „mechanikus materi­alizmusnak" neveznék, a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőinek, Adam Smith-nek és Ricardónak a közelítése. Számomra meglehetősen furcsának tűnik, hogy sok marxista is átvette őket. Maga Marx éppen annak szentelte az életét, amit ő a politikai gazdaságtan kritikájának nevezett – vagyis a mechanikus közelítés elleni harcnak. Azt gondolom, hogy igen hasznos dolog különbséget tenni az általános és az egyedi között: a kapitalizmus ontológiai jelentősége, annak társadalmi struktúrája elengedhetetlen a modern politika és a modern gazdaság megértéséhez. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a konfliktusok és változások okainak megtalálása érdekében rögtön azzal kellene kezdeni, hogy az ember a kapitalista gazdaság működését vizsgálja.

Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?

Nos, az „ontológiai" alatt egy nagyon egyszerű dolgot értek: az arról szóló elméletet, hogy a világ – a társadalmi világ – miként konstituálódik. A nyugati társadalomtudományok bevett kiindulópontja – amit Weber használt, ám amely ideológiaként már olyannyira magától értetődővé vált, mint a lélegzetvétel – atomisztikus: vagyis hogy a világ alapvetően individuumokból épül fel. Ráadásul ezeket az individuumokat renge­tegféle hajtóerő motiválhatja; Weber azt mondaná, hogy racionális hajtóerők a gazdaság, és nem racionális hajtóerők a politika területén. Ám a marxisták azt a nézetet vallják, hogy vannak olyan fontos ténye­zők, amelyek nem atomisztikusak: az olyan társadalmi struktúrák, mint például a kapitalizmus, amelyek megváltoztatják és meghatározzák a világ mindennapjait. Ha a jelenlegi eseményeket nézzük – mondjuk a nemzetközi politika területén -, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy milyen ontológiai feltevésekből indulunk ki, és azok milyen hatással vannak elemzésünkre.

Ön írt a nemzetközi politikai-gazdasági viszonyokról, jelentős gondol­kodókról – Schmittről, Kantról, Grotiusról, De Maistre-ről – és politikai szervezetekről, így például az ENSZ-ről. Volt olyan terület, amelyiken szívesebben dolgozott, mint a többin?

Ha a témákat nézzük, akkor nemigen hiszem. Mindig szerettem olyan témák felé fordulni, ahol a konvencionális megközelítések válságát érez­tem, de még senki nem adott egyértelmű választ a problémákra. Ennek következményeként időnként arra jutottam, hogy elsősorban heterodox, nem szükségszerűen marxista munkákra kell alapoznom. Időnként fel kellett használnom heterodox, nem marxista nézeteket, vagy olyanokat, amelyeket szerettem volna, ha szigorúbban marxisták. De az embernek nagyon fontos megőrizni nyitottságát az anyagok iránt.

Miként kapcsolódik a pénzügyi rendszerek elemzésének terén végzett munkája a marxista, illetve a nem marxista gondolkodáshoz?

Ez egy érdekes kérdés. Az 1990-es években rengeteg energia össz­pontosult a körül az elmélet körül, amelyet pénzügyi globalizációnak nevezünk. Ez a hév keresztülvágtatott a teljes politikai spektrumon – számos marxista éppúgy foglalkozott vele, mint a liberálisok vagy kon­zervatívok. Ezekben az elméletekben a klasszikus politikai gazdaságtan mechanikus materializmusa volt a közös pont – vagy ha jobban tetszik, az utilitaristáké -, amiről már beszéltünk korábban: az a gondolat, hogy az események a világgazdaság organikus fejlődésének részét képezik, amely a nemzeti és az ebből következő nemzetközi szintről a pénzügyek területén a globális szint felé halad. Nem helyes azt feltételezni, hogy ez a fejlődés megkerülhető; az embernek egyszerűen alkalmazkodnia kell hozzá, és ezen az alapon tevékenykedni.

Nos, ezt én meglehetős szkepszissel kezelem. Számomra az, amit pénzügyi globalizációnak neveznek, rendkívül kevéssé tűnik intuitívnek, még egy kapitalista logikán belül is. Egy egyszerű példával élve: óriási hullámzások voltak a főbb valuták, a dollár, az euró és a jen egymáshoz viszonyított árfolyamaiban. Ezek a hullámzások abszolút hátrányosak a valutazónákon átívelő nemzetközi befektetések szempontjából: teszem azt egy német, aki a dollárzónába akar beruházni, nem tudja előre meg­ítélni a jövedelmezőséget a következő öt évre, hiszen fogalma sincs róla, hogy a dollár 100 százalékot erősödni, vagy éppen ugyanannyit gyengül­ni fog-e az euróval szemben. Az árfolyamkockázatok privatizációja, amely a „pénzügyi globalizáció" eredménye volt, úgy látszik, hogy visszafejlődés a nemzetközi szintről valamiféle sokkal primitívebb, birodalmi szintre. Ebben a témában igen hasznosnak találtam Susan Strange munkáit, akit afféle progresszív weberiánusnak nevezhetnénk, de más heterodox gondolkodók írásait is. Strange-től rengeteget megértettem a globális monetáris rendszer fontosságából, és annak jelentőségéből, ahogyan az Egyesült Államok lerombolta a Bretton Woods-i építményt. Az én álláspontom szögesen ellentétes a globalizációs elmélet képviselőinek teóriáival. Nem fogadom el, hogy a nemzeti kapitalizmusok túlhaladottá váltak; bármilyen erre utaló elképzelést egész egyszerűen elhibázottnak tekintek. Ugyanezt gondolom persze azokról a nézetekről is, amelyek szerint a nemzeti kapitalizmusok valaha is önellátóak lettek volna. Amióta a britek létrehoztak egy valódi világpiacot a tizennyolcadik század elején, mindig is létezett globális piac. Arra a következtetésre jutottam, hogy a valóságban az, amit az emberek pénzügyi globalizációnak neveznek, csillagos-sávos lobogóba van csomagolva: ez egy amerikai rendszer.

Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést, hogy ez miért és hogyan kapcsolódik egyéb dolgokhoz, amit az Egyesült Államokról tudunk? Az 1970-es évek elején, amikor a Bretton Woods-i rendszer széthullott, Mandel hatására úgy gondoltam, hogy ez pusztító csapást mér majd a dollárra és az amerikai dominanciára. Ma pontosan az ellenkezőjét gon­dolom – vagyis hogy mindez megdöbbentő mértékben megerősítette az amerikai dominanciát a kapitalista világ többi része fölött. Robert Wade a London School of Economics-ról jogosan mutat rá, hogy az ilyen témájú írásaim meglehetősen szűklátókörűek. A véleményem egyértelműen megváltozott ezekről a dolgokról azóta, hogy megírtam a The Global Gamble [A globális szerencsejáték] című könyvemet, különösen abban – amint arra a Critical Asian Studies hasábjain néhány éve rámutattam -, hogy alábecsültem, milyen mértékben is alapul a dollár dominanciájának rendszere a kelet-ázsiai együttműködésen. Ez egy példa a korábbi gondolkodási rendszerem szűklátókörűségére. Ám mindez nem jelenti azt, hogy a fő kérdésben sokat változtam volna.

Ön alapvetően marxistának tekinti munkásságát, de miként vélekedik arról a felvetésről, hogy önt leginkább a hatalom, különösen pedig az USA hatalmának kérdései foglalkoztatják; és bizonyos mértékben ezen a prizmán keresztül interpretálja a nemzetközi folyamatokat? Hogyan reagálna arra a véleményre, hogy az ön megközelítésében jókora adag realizmus érezhető?1

Nos, először is valójában én soha nem állítottam, hogy a munkássá­gomat „alapvetően marxistának" tekintem. Azt igen, hogy a marxizmus inspirálta, és remélem, hogy Marx éleslátása valóban befolyásolta a munkámat. Ám én mindig a legkülönfélébb irányokba kalandoztam el. Másodszor, nagyon érdekelnek a hatalmi viszonyok – nem utolsósorban azért, mert a liberális gondolkodás, néha naiv módon, néha ostobán, olyan általánosan tagadja őket; és ez a liberális gondolkodás hajlamos megszabni a nemzetközi politika kényszerjellegű dimenzióit. De az egyik terület, ahol hivatkozhatom az elméleti hozzájárulásomra, az az amerikai neorealizmussal, és különösképpen Mearsheimerrel szembeni kritikám.2 Ennek sarokpontját az amerikai neorealizmus egyik olyan alapvetése képezi, amelyet én egy kapitalista világban teljesen tévesnek tartok: nevezetesen az, hogy a világpolitika centrumában az államok közötti létharc állna – ez egy olyan tétel, amelynek döntő fontossága van az egész neorealista konstrukcióban. Úgy gondolom, hogy ez empirikusan egyáltalán nem igaz a huszadik század fejlett kapitalista államaira. Volt példának okáért egy borzalmasan véres háború a csendes-óceáni térség­ben az Egyesült Államok és Japán között, amely az egyik fél győzelmével végződött. Következésképpen amennyiben az államok valóban a puszta létükért küzdenek, úgy a vesztes országnak el kellett volna tűnnie a Föld színéről. Nos, Japán még mindig ott van a helyén – a dolgok finoman szólva sem eszerint a forgatókönyv szerint történtek. Mondhatnánk, hogy Németország bonyolultabb esett, hiszen kettéosztották. Ez termé­szetesen így van; csakhogy ez a felosztás olyan okokból következett, amelyekről a realistáknak nincs semmiféle mondanivalójuk: vagyis azért, mert a két nagyhatalom eltérő társadalmi rendszereket épített ki. Ám a német kapitalizmus és a német állam – az NSZK – újjáéledt, azt követő­en, hogy a második világháborúban porig rombolták.

Szóval a fejlett kapitalista államok tekintetében egyszerűen nincs sem­mi alapja annak az állításnak, hogy a puszta létezésükért harcolnának. A kapitalizmus kialakulásának és elterjedésének időszakában természe­tesen számos állam eltűnt: Afrika és Amerika szinte összes bennszülött államát lerombolták. Ám ahogy a kapitalizmus világszerte elterjedt és megszilárdult, a jelentősebb hatalmak rossz néven vették, ha valaki bele akart piszkálni az államok földrajzi megoszlásának kialakult leosztásába. Nézzük csak az amerikaiakat Irakban: egyáltalán nem szándékoztak az egész országot felbomlasztani. A kapitalista államok valódi szándéka nem az, hogy más kapitalista államokat elsöpörjenek a Föld színéről; azok belső rezsimjeit kívánják megváltoztatni, és ez ismét olyan dolog, amit a realisták figyelmen kívül hagynak. A kapitalizmus végtelen harcot folytat az értékáramlásokért, és azokért a társadalmi előfeltételekért, amelyek a különféle területeken ennek realizálódását számára biztosítja. Ezért a kapitalista államok igencsak felindulnak azon, ha más kapitalis­ta államok olyan érdekszférákat alakítanak ki, amelyek elvágják őket ezektől az értékáramlásoktól. Vagyis óriási erőfeszítések irányulnak az államok belső rezsimjeinek átalakítására, ami természetesen együtt jár a külső rezsimek átalakításának igényével is. Az ortodox közgazdasági diskurzus egyik elterjedt abszurditása, ahogyan az emberek a piacokról beszélnek: „a piac" ezt csinálja, „a piac" azt csinálja. A piacok olyanok, mint a ruhák – mindenféle formában és méretben rendelkezésre állnak. És hogy milyen az a forma – hogy ki uralja azt a piacot -, az egy rette­netesen fontos politikai kérdés.

Mit gondol a tőke és az államhatalom viszonyáról az Egyesült Államok­ban? Milyen aktorok állnak az egyes állami politikák mögött? Miként tudja az állam meghatározni, hogy milyen politikát is kövessen?

Először is, az Egyesült Államoknak jelenleg rengeteg nehézséggel kell szembesülnie. Már beszéltem a rezsim-formálás fontosságáról, hogy milyen mértékben képesek a vezető államok valóban megoldani más ka­pitalizmusok problémáit, hogy azok valóban prosperálhassanak – ez egy igen fontos kérdés. A hatalom ebben a kontextusban az, hogy mennyire vagyunk képesek fejlődési perspektívát nyújtani másoknak. Úgy látom, hogy Amerika ezen képességeit ma igen nagymértékű kihívások érik.

Az állam és a tőke kapcsolatrendszeréről van szó, ez természetesen igen eltérő jegyeket mutathat a különböző államok esetében. De úgy gondolom, hogy Marx megközelítése még ma is nagy fontossággal bír: az állam, mint egy olyan bizottság, amely igyekszik megérteni saját nemzeti kapitalizmusának problémáit, és megoldást adni azokra. Van egy olyan irányzat, amely feloldaná a tőkésosztály fogalmát, azt állítva, hogy az állam csupán az óriáscégek vezérigazgatóinak kibővített ülése. A magam részéről úgy gondolom, hogy ez tévedés. Néhány vezérigazgató persze politikussá válhat – gondolkodhat szintetizáló, stratégiai szempontok szerint -, mások pedig nem. De miért is kellene egy vezérigazgatónak stratégiai elképzelésekkel rendelkeznie az egész kapitalista osztály számára? Az állami végrehajtók feladata, hogy efféle elképzeléseket alakítsanak ki, és megteremtsék a kapacitást azok végrehajtására. Természetesen az állam eközben párbeszédet folytat más vezetőkkel, akik a tőke területéről jönnek, és kellőképpen aktívak és meggyőzőek. De szükségszerűen van némi távolság és feszültség is a stratégiai látás­módért felelős „bizottság", valamint a különböző cégek – ha úgy tetszik, a magántőkék – vezetői között.

Az Egyesült Államok legfőbb sajátossága, hogy egy igen kifejlett burzsoá demokrácia – egy olyan demokrácia, ahol a vagyon és a tőke hatalma lényegében uralja a politikacsinálás minden egyes mozzanatát. Sőt, mi több: szinte semmi nem akadályozza meg az egyes amerikai kapitalistát abban, hogy befolyás-maffiákat alakítson ki a politika aka­dályozására vagy ellenőrzésére. Ha úgy tetszik, nincs autonóm állami „bizottság". Ez egy anomália – és egyfajta gyengeség: ha Washington stratégiai fordulatokat akar tenni, akkor az egyáltalán nem egyszerű. Ez jól látható napjainkban, amikor az USA valóban rákényszerül, hogy alternatívákat találjon a pénzügyi szektor és az ipari gazdaság közötti kapcsolatokra. Ez annál is inkább nehézségekbe ütközik, mivel az USA történelmileg egy olyan stratégiai víziót határozott meg magának – ka­pacitás-problémáinak átfogó áttekintésére – amelyhez szükség van a Wall Street befektetési bankárainak, valamint a nagy New York-i és washingtoni irodák ügyvédeinek a szakértelmére. Ennek eredménye, hogy a Wall Streetnek óriási politikai befolyása lett Washingtonban, a befektetési szakemberek globális rálátása révén. Ám a washingtoni hatalomba bevackolódva mindegyikük a saját kuckóját is elkezdi csinosítgatni, hiszen éppen ez az amerikai módi. Európában egy másféle, sokkal elitistább közelítés alakult ki: egy mandarinátus, amely legklasszikusabb formájában Nagy-Britanniában és Franciaországban érhető tetten. Ezek a mandarinátusok történelmileg rendelkeztek azzal a kapacitással, hogy az állam előrehaladásába integrálják a stratégiai gondolkodást. A brit esetben ez erős pofonokat kapott Thatcher idején, és azt követően is, amikor a brit politikai rendszert amerikanizálták. Ennek köszönhetően az Államkincstár, hasonlóan a közszolgálat más csúcsszerveihez, szinte minden cselekvőképességét elvesztette. Szóval Nagy-Britanniában sem egy mandarinátus, sem pedig valamiféle fejlett, kifinomult magántőkés csoportosulás nincs, amely képes lenne a tőke igazgatótanácsaként működni.

Hogyan látja a világ alakulásának irányát?

A szovjet blokk összeomlása a világot felforgató esemény volt. Ezzel a kommunizmus egész szimbolikus rendje és diskurzusa felbomlott, és a szocializmus, mint eszmerendszer, elveszítette nemzetközi jelentőségét. Ma már csupán néhány olyan baloldali teoretikus van, aki továbbra is a kapitalista rendszer pozitív baloldali alternatíváját kutatja. Ám a mögöt­tünk álló két évtized nem azt sugallja, hogy az Atlanti világ erőforrásai valódi fejlődési potenciált nyújthatnának a többieknek; a globalizáció nem volt képes erre. Úgy gondolom, hogy új mozgalmak fognak felemelked­ni a világ megváltoztatására, hiszen még számos olyan ellentmondás vár megoldásra, amit Marx annak idején leírt; és ezek újabb és újabb problémákat fognak szülni. Az egyik ezek közül a nyomornegyedek bolygója, amelyről Mike Davis írt: százmilliók tengődnek ezekben a megavárosokban, megfosztva annak lehetőségétől, hogy megfelelő mó­don bekapcsolódjanak a nemzetközi munkamegosztásba, és rettenetes társadalmi és gazdasági lealacsonyodást kell elszenvedniük. A másik a kapitalizmus képtelensége arra, hogy túllépjen a nemzetállami kereteken. Így folyamatosan két pólus között hánykolódik: szabad kereskedelem, amely egyfajta imperializmus, ahol az erősebb uralja a piacot, vagy pro­tekcionizmus, amely egyfajta merkantilizmus, és politikai konfliktusokhoz vezet. Szóval úgy vélem, szükség lesz egy radikális alternatívára.

Vajon ezek a radikális alternatívák a belső értelmiség köreiből jönnek majd, akik a kapitalizmus keretei között igyekeznek mentesek maradni az osztályérdekektől és az osztálylogikától? A történelem igen kevés olyan példával szolgálhat, ahol erre valamiféle óriási társadalmi fenyegetés nélkül sor került volna. A jelenlegi gazdasági válság nem fog radikális alternatívákat életre hívni; ez ma már világos abból, amit az angolszász világban láthatunk. Meglehetősen radikális alternatívák születtek Sztá­lingrád után, az 1940-es években – valódi újragondolása annak, hogy miként kellene a dolgokat átszervezni a nyugati világban. A növekedés és a fejlődés három dicsőséges évtizede bizonyos értelemben addig tartott, ameddig az a gondolat, hogy Nyugat-Európában nem egy szűk burzsoá demokráciát, hanem egy minden osztályra kiterjedő demokráciát kell fenntartani; és ez Északnyugat-Európában többé-kevésbé meg is valósult. Ám amint a Szovjetunió összeomlott, mindez semmivé fosz­lott. Ez igen nagy kár, mivel a nyugat-európai, minden osztályt felölelő szociáldemokrata modell valódi továbblépés volt bármihez képest, amit máshol láthattunk.

Az összes munkáját figyelembe véve, mire, és miért éppen arra a legbüszkébb?

Azt hiszem, a legbüszkébb arra vagyok, hogy – már amennyire tellett tőlem – mindig arra törekedtem, hogy a világ történéseit egy nem pro­vinciális szemszögből értelmezzem. Igyekeztem a dolgokat a világot benépesítő emberek szemével nézni. Ez nem csak a kutatásaimra, de az oktatói tevékenységemre is igaz – úgy gondolom, rettentően fontos a fiatalok szemét rányitni a nacionalista előítéletekre és hazugságokra. Számomra nagy elégtételt jelent, hogy munkám során erre képes voltam. Abban a tekintetben, hogy az embernek muszáj-e valami olyannal előállni az intellektuális porondon, ami átalakítja néhány embernek a világról való gondolatait, én nagyon szerény lennék. De azért azt hiszem, hogy a bal­oldal valamennyit profitálhatott néhány vitából, amelyben én is részt vet­tem. Nem akarom túlértékelni ezeket a vitákat, eltúlozni azt, hogy milyen hatással voltak a világ folyására. De azt hiszem, hogy végül mégiscsak látni fogunk majd egy új mozgalmat a világ megreformálására; és ebben a mozgalomban egészen biztosan fontos szerepet kapnak majd az értel­miségiek is – és remélem, hogy pár írásom végül legalább segíteni fog néhány probléma helyretételében annak az értelmiségi nemzedéknek, amely elképzelésekkel szolgál majd az új mozgalom számára.

 

Eredeti megjelenés: The ways of the world Interview by Mike Newman and Marko Bojcun New Left Review, 59. sz., 2009. szeptember­október.

(Fordította: Konok Péter)

Jegyzetek

1 A kérdés természetesen nem általában a realizmusra, hanem a Kenneth Waltz-féle úgynevezett neorealista vagy strukturális realista iskolára vonatkozik, amely – többek között – a kis és közepes méretű államok eltűnését jósolja. (A ford.)

2 Gowan: A Calculus of Power. New Left Review 16. sz., 2002. július-augusz­tus.

 

Szeptember 11. és a világpolitika

Az afganisztáni háború meghirdetett célja a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem. A háború azonban szorosan illeszkedik az Amerikai Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai törekvéseihez. Mindez messzemenő társadalmi, politikai és gazdasági következménnyel jár a baloldali politikai mozgalmak számára is.

Ebben az írásban az afgán háborúval kapcsolatos nemzetközi politika néhány jellemzőjét vizsgáljuk meg, illetve az Egyesült Államok nemzetközi terrorizmus elleni hadjáratának elemzésére kerítünk sort. Ez utóbbi, bár összefügg az Afganisztán elleni háborúval, mindazonáltal különálló jelenség.

Az első rész a szeptember 11-re adott amerikai választ, illetve a közvetlen háborús kilátásokat veszi górcső alá. A második részben a háború tágabb geopolitikai környezetét és az Egyesült Államok ide vonatkozó stratégiáját elemezzük. A harmadik rész a háború általánosabb, a folyamat politikai mozgalmakra való hatásával foglalkozik. Mindez lehetővé teszi, hogy néhány következtetést vonjunk le a jövő főbb tendenciáiról.

 

I. Az amerikai állam válasza szeptember 11-ére

 

A szeptember 11-ei öngyilkos légitámadásokkal foglalkozó kommentárok nagy része az eset döntő jelentőségű aspektusával kapcsolatban megfeledkezik egy fontos megkülönböztetésről: ki vagy mi volt a légi-csapások címzettje? Az emberek hajlamosak arra, hogy a címzettben a halott amerikai polgárok ezreit lássák, noha valójában a merényletek politikai célpontja az amerikai állam mint politikai hatalom volt. A vélt és a valós, a közvetett és a közvetlen célpont közti különbségtétel magától értetődő: az amerikai állam nem azonos polgárai összességével, mind a polgároknak, mind az államnak megvannak a maguk sajátos igényei és elképzelései, így aztán a támadásra is két eltérő válasz lehetséges.

Az Egyesült Államok polgárai azt követelték, hogy állítsák bíróság elé a támadás szervezőit, és akadályozzák meg, hogy a hozzájuk hasonlók az USA-ban – vagy bárhol másutt – még egyszer ilyesmit tehessenek. Az amerikai állam tisztségviselői azonban más logikát követnek. Természetesen ők is szeretnék tudni a szeptember 11-ei támadások szervezőinek a nevét, szeretnék őket elfogni és megbüntetni. Az a tény azonban, hogy két hónappal az események után az FBI-nak még mindig nincs elképzelése a szervezők kilétéről, valójában nem nagyon érdekli az amerikai állam tisztségviselőit. Az ő gondolkodásukat ugyanis a polgárokétól teljesen eltérő kérdések köre határozza meg. A vezető politikusok olyan kérdéseket tesznek fel, mint például: milyen típusú katonai csapást kell az Egyesült Államoknak végrehajtania az arab/iszlám világban válaszul szeptember 11-ére? Vagy: milyen politikai kampányt kell az USA-nak folytatnia, hogy a háború mögé más hatalmakat is felsorakoztasson? Hogyan illeszkednek ezek az események az Egyesült Államok hosszabb távú geopolitikai és világpolitikai stratégiájához? Milyen logisztikai, kapacitásbeli stb. következményekkel jár a háború és a hozzá tartozó politikai kampány?

Úgy tűnik, hogy a szeptember 11-ét közvetlenül követő napokban két nagy vita zajlott a Bush-adminisztrációban. Az egyik azon kérdés körül forgott, hogy Afganisztánt vagy Afganisztánt és Irakot támadják-e meg, a másik pedig akörül, hogy mindezt kis- vagy nagy koalícióban tegyék-e. Az egyedüli, amit nem kérdőjeleztek meg, a katonai válasz szükségessége volt.

Az, hogy a háború szükségességét a Bush adminisztrációban senki sem vonta kétségbe, az amerikai állam nemzetközi tevékenységének kiterjedtségéből és természetéből következik. Az amerikai polgárok nem úgy tekintenek magukra, mint akik tartós, széleskörű erőszakos tevékenységet fejtenek ki az arab/iszlám világban és máshol, s többségük nem is tesz ilyet. Az amerikai állam viszont igen. Bázisai, hadereje a régió számos államában és a világtengereken is megtalálható. Az USA ostrom alatt tartja Irakot – az elmúlt három évben e művelet nem bizonyult hatékonynak –, következetesen támogatja az izraeli megszállást, biztosítja az Öbölben bányászott olaj feletti ellenőrzést, számos tekintélyelvű arab államot oltalmaz, s régió-szerte védelmezi az amerikai üzleti érdekeket. A New Yorkba áramló pénzek, a régióbeli fegyvereladások önmagukban is elég jelentős érdekeket testesítenek meg.

Az amerikai intézkedéseket s az USA régióbeli szövetségeseit az ott élők többsége nem szívleli, a szeptember 11-ei támadások a régióban mindenkire lelkesítően hatottak. Washingtonban végül úgy ítélték meg, hogy ez a reakció háborút, erődemonstrációt kíván az amerikai államtól, amely majd alátámasztja az arab/iszlám világban lévő amerikai érdekeltségeket. Az amerikai döntéshozók úgy érezték, hogy a háborúra szükség van, még ama kockázat ellenére is, hogy további támadásoknak tehetik ki hazájukban az amerikai polgárokat. Nemcsak az afgánoknak és az araboknak kell tehát vállalniuk az amerikai állami és üzleti érdekek védelmével járó esetleges károkat, hanem az amerikai állampolgároknak is.

Amikor a Bush-adminisztráció összeült, hogy megtárgyalja a szeptember 11-ére adható lehetséges válaszokat, a felmerülő alternatívákat egy tág, a stratégiai-politikai szükségszerűségek és célok képezte térben kellett elhelyeznie. A kérdés nem csupán az volt, miként reagáljanak szeptember 11-ére, hanem az is, milyen válasz teszi lehetővé az amerikai állam érdekeinek széles körű érvényesítését. Szeptember 11-e ugyanis nem csupán az amerikai polgár elleni támadás, és egyúttal az amerikai állam elleni kihívás volt, hanem egyfajta lehetőség – lehetőségek sorozata – is arra, hogy a szeptember 11-ei támadások által az Egyesült Államok mint állam a támadás következtében létrejött politikai bázist globális stratégiája megvalósítására használja fel.

 

Az afgán háború és a terrorizmus elleni koalíció

 

Az Afganisztán elleni háború ma nyilvánvaló, majdhogynem természetes választásnak tűnik. Pedig nem volt az: a Bush-adminisztrációban folytatott viták eredménye, amelyekben számos alternatívát vettek figyelembe, köztük nyilvánvalóan Paul Wolfowitz javaslatát is. Eszerint kettős, Afganisztánt és Irakot egyaránt magában foglaló hadjáratot kell folytatni. Amikor pedig mégis Afganisztánt választották, az adminisztrációnak nyilvánvalóan a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a légicsapásokat valóban onnan szervezték-e. Az FBI elismerte, hogy még november vége felé sem tudja, valójában ki is szervezte meg a szeptember 11-i merényleteket. Az öngyilkos csapat legtöbb tagja Szaúd-Arábia egyik régiójából származott, egy olyan államból tehát, amelyet területi alapon az uralkodó család tagjai irányítanak. Útlevelet kapni Szaúd-Arábiában nem egyszerűen technikai, hanem politikai kérdés. Ebből az következik, hogy a szervezőknek Szaúd-Arábiában is volt emberük, mégpedig olyan, aki a releváns régióban befolyással rendelkezik. Talán nem is csak az adott régióban: az Abdullah herceg köré szerveződött szaúdi államgépezet még a támadások után is megtagadta az együttműködést az Egyesült Államokkal. Ám bárki rejtegette is a terroristákat – vagy szervezte a támadásokat –, Szaúd-Arábia aligha alkalmas célpont az USA számára. Nem kétséges, hogy ama tényt, miszerint az Egyesült Államok soha nem támadhatja meg Szaúd-Arábiát, a merénylet szervezői már a támadások előtt is nagyra értékelték.

Afganisztánt magától értetődő célponttá elsősorban az a tény tette, hogy a területén tartózkodott egy azonosítható ellenség, aki támogatta a légicsapásokat, noha tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna azok megszervezésében: Oszama bin Laden. Ő és az Al Kaida így konkrét, szétzúzható politikai célpontot jelentett. Az Egyesült Államok mindig is kedvelte a politikai mozgósítás azon módját, amely egyetlen személyt tesz meg az általa indított háború szimbolikus politikai célpontjává: Szaddam és Milosevics után most bin Laden következett. Másrészt a katonai álláspont feltehetően az volt, hogy az afgán kormányzatot szétzúzó, a fennálló helyére új rezsimet ültető sikeres háború kivitelezhető. Ez döntő győzelem volt az amerikai kormányzat számára, felrázta a belföldi lakosságot és politikai csapást mért ellenségeire az arab világban. Harmadrészt a tálibok és az Al Kaida megcélzásával az Egyesült Államok számára megnyílhat az oly régóta áhított út a stratégiailag fontos ex-szovjet közép-ázsiai köztársaságok irányába is, amelyeket – mindenekelőtt Üzbegisztánt – iszlám ellenzéki mozgalmak veszélyeztetnek. Végül pedig az afgán háború nem zavarná meg közvetlenül és azonnal a rendkívül összetett és ingatag közel-keleti politikai egyensúlyt, ily módon nyitva maradnak az ottani amerikai politikai alternatívák.

A Bush-adminisztrációban senkinek nem lehettek illúziói afelől, hogy egy afganisztáni győzelem valóban elpusztítja-e a szeptember 11-i légicsapások tényleges szervezőit és működtetőit. Mindazonáltal Afganisztán jól megválasztott katonai célpont volt, s az amerikai légierő ígéreteinek megfelelően szerepelt. Egy új – bármennyire is ingatag – kormányzattal az ország élén, az Al Kaida feloszlására vonatkozó némi bizonyítékkal a tarsolyában az Egyesült Államok használható politikai győzelmet aratott afgán háborúja révén. Ha az új afgán kormányzat egy éven belül összeomlik, és az országba újból káosz köszönt be, az USA-t ez már nem fogja érdekelni. Addigra máshová irányítja a nemzetközi politika és média figyelmét, Afganisztán pedig lekerülhet a nemzetközi politika napirendjéről és újból elfeledett zónává válhat, olyanná, mint amilyenné Szomália vált, miután az USA a 90-es évek elején kivonult az országból.

Mindeközben Amerika a katonai győzelmet anélkül érte el, hogy – egyenlőre – veszélyes politikai károkat kellett volna elszenvednie. Pakisztáni-indiai viszonylatban eddig nem robbant ki háború, nem dőltek meg a baráti arab államok, a többi nagyhatalom nem hátrált ki a szövetségből, és az Egyesült Államoknak bizonyos mértékben még az ENSZ Biztonsági Tanácsát is sikerült felhasználnia céljaira. Izraelnek sikerült a “terrorizmus ellenes háborút” hirdető amerikai politikát hatékonyan kiaknáznia a palesztin lakossággal szemben, a palesztin önkormányzatnak viszont nincs komoly, az Egyesült Államokkal szemben kijátszható ütőkártyája.

Minden előkészület megtörtént tehát arra, hogy az afgán háborút a “Terrorizmus Elleni Koalíció (TEK)” keretében újabb amerikai katonai és titkosszolgálati (CIA) akciók kövessék.

 

A TEK céljai a következők:

  1. Hegemon szövetség a “terrorizmus” elleni harcra, amely a hivatalos amerikai szövetségeseken kívül magában foglal más államokat is. A szövetség hegemonisztikus abban az értelemben, hogy azt az Egyesült Államok, s nem valamilyen kollektív testület, mint például az ENSZ BT vagy a NATO irányítaná, s hogy az Egyesült Államok egyfajta “fej-kar” viszonyban állna a szövetség többi tagjával: minden állam kétoldalúan, s nem kollektíven kapcsolódna az USA-hoz, amely egyedül döntene mind az átfogó, mind pedig a katonai ügyekben.
  2. A TEK-nek hosszú távú jelleget adni, ami fennmarad az afgán háború után is. Azaz azután is, hogy az Egyesült Államok – számára kielégítő módon – foglalkozott az Al Kaidával, s ami alkalmas más politikai, állami és nem állami ellenfelek célba vételére egyaránt. Ily módon a hegemonikus szövetség félig-meddig állandó jellegre tehetne szert.
  3. A szövetség katonai erejét alapjában véve az Egyesült Államok katonai apparátusa adná. Ugyanakkor megkívánná a szövetség tagjaihoz tartozó kémszervezetek és pénzügyi hatóságok “fej-kar”-szerű együttműködését is.
  4. Az Egyesült Államok döntene arról, hogy a célok meghatározásakor mely szereplők az elsőbbséget élvező “nemzetközi terroristák”. A “nemzetközi terrorista” terminus persze olyannyira üres, hogy már-már jelentése sincs, de éppen ez adja politikai erejét. A TEK tulajdonképpen felhasználható lesz arra, hogy az USA külpolitikájának nagy részét rajta keresztül bonyolítsák.
  5. A szövetségnek ellenálló államok azt kockáztatnák, hogy a terrorizmussal kacérkodóként vagy akár terrorizmus-pártiként azonosítanák őket.

 

Ahhoz viszont, hogy mind az afgán háború, mind pedig a TEK jelentőségét értékelni tudjuk, tágabb geopolitikai kontextusba kell helyeznünk őket.

 

II. A tágabb geopolitikai környezet

 

Valamikor az 1990-es évek közepén Robert Gilpin bölcsen jegyezte meg, hogy “nincs egyetértés arról, ki is nyerte meg a hidegháborút, ha egyáltalán megnyerte valaki”. Másképpen fogalmazva: a Szovjetunió összeomlása óta a világpolitika arról szól, hogy ki volt a hidegháború valódi győztese. A kapitalista “Nyugat” közös győzelme volt-e, vagy a “Nyugat” győzedelmeskedett karöltve a kínai elittel és a feltörekvő orosz burzsoáziával, vagy kizárólagosan amerikai győzelem volt? Az összes változat egyszerre nem teljesülhet. Van itt egy “vagy-vagy”, ami elől nincs menekvés, e dilemma leírására gyakran használt kategóriák a “többoldalúság versus egyoldalúság” vagy “többközpontúság versus egyközpontúság”.

Nagyon egyszerű oka van annak, hogy miért csak két változat létezik: az amerikai állam eltökéltsége. Washington 1990 óta harcol azért, hogy ő legyen az egyedüli világközpont, hogy döntő szava legyen a világpolitika alapvető kérdéseiben – erre létfontosságú, a nemzeti kapitalista érdekek diktálta oka van. A többi gazdasági-politikai központ pedig hasonló indokok által vezérelve úgy manőverezik, hogy meggátolja az egyoldalú amerikai dominancia kialakulását.

Ahhoz, hogy ezt az alapvető dilemmát megérthessük, vissza kell térnünk a hidegháború hatalmi struktúráihoz, valamint az ott jellemző eszköz/cél viszonyhoz. Egészen az 1980-as évek végéig a kapitalista világ egyközpontú volt és egyoldalú amerikai irányítás alatt állt. Az Egyesült Államok katonai védőállam szerepét töltötte be a kapitalista centrum felett. Ez alapozta meg puha hatalmi eszközeit, azaz a nemzetközi intézményeket, mint amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (WB). A nyugati világban mélyen bevésődött az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok számára a nyugat-európai és csendes-óceáni partvidék feletti dominancia csak eszköz volt arra, hogy e térségeket a kommunista fenyegetéstől megvédje. Ahogy azonban a kapitalista világ viharos 70-es és 80-as éveiben a hidegháború folytatódott, az eszköz és a cél viszonya egyre inkább felcserélődött: a vélt kommunista veszély olyan eszközzé vált, ami révén az USA a politikai ellenőrzést fenntarthatta a két térség felett. A politikai kontrollt pedig arra használta fel, hogy szövetségeseire nyomást gyakorolva kényszerítse őket tőkefelhalmozási rendszerüknek az amerikai kapitalizmus felemelkedésével összhangban való alakítására.

Az 1980-as években ez a taktika igen eredményes volt, az amerikai állam azonban túlságosan is megfelelt kommunista-ellenes céljainak: túlteljesítette küldetését, az általa teremtett körülmények között a szovjet blokk összeomlott. Mindeközben nem fordított kellő figyelmet Kelet-Ázsiára, ahol az 1970-es évek óta a többször kijátszott kínai kártya, illetve az ázsiai fejlődő országok antikommunista célzatú támogatása eredményeként az 1990-es évek elejére új társadalmi-gazdasági versenytárs jelent meg a kapitalista világban.

A hidegháborút követő amerikai kormányoknak az is célja volt, hogy a szovjet blokk összeomlását követően újjászervezzék a nemzetközi szervezeteket, mégpedig oly módon, hogy az Egyesült Államok kapitalista világ feletti hidegháborús hegemóniája helyreálljon. Ez olyan jelentős kihívás volt az USA számára, ami a politikai aktivizmus új szakaszát követelte és követeli az egymást követő amerikai kormányoktól. A cél ugyanis nem kevesebb, mint az új politikai és társadalmi-gazdasági viszonyok sikeres átalakítása Eurázsiában.

 

Az amerikai cél: Eurázsia újjászervezése

 

Az amerikai adminisztráció nagy – s a nyugati világban a nyilvános vitát megkerülő – kérdése az: hogyan szervezzük újjá Eurázsiát úgy, hogy közben biztosítsuk az Egyesült Államok folyamatos dominanciáját a világban? A legtöbb nyilvános vitát az a kép uralja, amely az amerikai államot a status quo védelmezőjeként és fejeként tünteti fel, mintha a hidegháború befejeződése ellenére a dolgok a megszokott módon folynának, mintha az egyedi eseményekre adott utólagos reakciók dominálnának, miközben az USA általában elfogadná a fennálló politikai berendezkedést. Az Eurázsiával szembeni amerikai politika efféle megítélése gyermeteg képzeteket kelt. Ilyen gyermeteg képzet például az, hogy az USA nyugat-balkáni politikáját az 1990-es években Warren Christophernek és Madeleine Albrightnak a koszovói és boszniai emberjogi sérelmekkel kapcsolatos erkölcsi érzékenysége irányította volna.

Ezt a vakságot a “mainstrem” nemzetközikapcsolat-elméletek csak tovább erősítik. A realizmus durva formái abból indulnak ki, hogy a politika nem szól másról, mint katonai képességekről: Amerika katonailag minden játékossal felveszi a versenyt, a “peremvidékek” polgári irányítás alatt állnak, így aztán az USA-nak csak azzal kell foglalkoznia, hogy katonai kapacitása és katonáinak morálja alkalmas-e az Oroszországgal és Kínával szembeni küzdelemre. Más tekintetben aggodalomra semmi ok, a világ politikailag egyközpontú, mert az Egyesült Államoknak tűzerő tekintetében nincs vetélytársa. A liberálisok feltételezik, hogy az amerikai biztonsági zóna államai – közös értékeik és intézményi rendszereik által összekötve – a gazdaságban és a politikában azonos vonalat követnek. Ezért aztán az Egyesült Államok és a biztonsági zónabeli partnerei közötti kapcsolatrendszerre Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék bővítésének kérdésében a rendkívüli együttműködési készség, majdhogynem a harmónia jellemző.

Mindkét elmélet naiv és ideologikus, nem érti meg a kapitalizmus természetét és működését. A kapitalizmus ugyanis nem piacgazdaság, hanem társadalmi rendszer, amely a termelésből kivont profitot a kapitalista világ tulajdonosi osztálya kezébe juttatja. Ez a társadalmi rendszer nemzeti államokon belül és azok által szerveződik, ám a viszonyai túlmutatnak a nemzetállamokon, azaz nemzetek feletti (transznacionális tőke). A kapitalista államok transznacionális rendszerük működtetése érdekében ugyanúgy igénylik az együttműködést, mint ahogy küzdenek is egymás ellen. A küzdelem célja az, hogy a transznacionális felhalmozást saját hasznukra fordítsák. A gyengébb kapitalista államoknak el kell fogadniuk, bármilyen együttműködési rendszert ajánl is az erősebb, az erősebb kapitalista államok viszont e rendszereket saját hasznukra fordíthatják. A legerősebbek harcában a tétek igen magasak lehetnek.

A legnagyobb riválisok a kapitalista rendszer, a transznacionális tőkefelhalmozás modelljének meghatározásáért folytatott harcban a csendes-óceáni partvidék (Japán), Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alkotta hármasból kerülnek ki. Ők azonban elvben nem csak riválisok, hanem társak is a kapitalizmus, főképp a fejlett kapitalizmus valós vagy potenciális ellenségei elleni küzdelemben – az 1990-es években azonban nem volt egyértelmű, hogy ki az ellenség. A három erőközpont közös vállalkozások keretében együttműködhet saját belső termelő osztálya ellenében is, mint ahogy tették is a 90-es években a “neoliberalizmus” és “globalizáció” zászlaja alatt. A “feltörekvő piacok” és a periféria irányításában bizonyos mértékig szintén elképzelhető hármójuk együttműködése. A 90-es években még mindkét dolog simán ment, talán túlságosan is simán, már ami a fejlett kapitalista országok kapitalista osztályainak hosszú távú érdekeit illeti. Túlságosan is sok milliárd embernek csavarták el a fejét, mintha a holnap már nem is létezne. De azért ők hárman elkerülhetetlenül riválisok maradnak.

Létezik egy szép mítosz arról, hogy a rivalizálást versennyé lehetne csendesíteni, amelyben egyéni tőkék versengenek liberális, tudományosan felépített piacokon. Ezt azonban csak a tudósok gondolják komolyan. A nemzetközi kapitalista gazdaság a társadalmi intézményekbe beágyazódott hatalmi és politikai vonalak mentén szerveződik, s egymást átszövő társadalmi struktúrák összetett együtteseként működik, amelyeket az állam és a köztestületek tevékenysége újra meg újra átalakít – mindez a kapitalizmus fejlődésével egyre fontosabbá válik. A “szolgáltatások” és információs termékek korában a jog, a formális közintézmények, az adórendszer és a társadalmak politikai szabályozása – a neoliberális és globalizációs ideológiák misztifikációja ellenére – minden eddiginél centrálisabb helyet foglal el a tőkefelhalmozásban. Ki szabja meg, hogy ezek a szabályozó közintézmények milyen alakot öltsenek? Akinek sikerül, az egyben a nemzetközi tőkefelhalmozás rendszerét is alakítani tudja, ami viszont hosszú távon meghatározza a kapitalista világpolitika kimenetelét. Amerika hegemóniáért folytatott harca végső soron arról szól, hogy az amerikai uralkodó osztály képes-e arra – többnyire saját államán keresztül –, hogy ezekben az ügyekben döntő befolyással bírjon. Az Egyesült Államok nagy kihívói e létfontosságú területen pedig nem Oroszország, Kína, vagy a “renitens államok”: ők az eurázsiai peremvidéken szövetségesek, s nem versenytársak.

A vázolt háttér előtt három rendkívül fontos fejlemény rajzolódik ki Eurázsiában: Oroszország kapitalizmus felé fordulása, amely az orosz államot alapjaiban gyengítette meg; Kína kapitalizmus felé fordulása, ami jelentősen megerősítette a kínai államot; és egy nagy, Moldovától Ukrajnán, a Kaukázuson, a Kaszpi-tengeren és a volt szovjet Közép-Ázsián át a kínai határig terjedő terület kialakulása, amely a világ legnagyobb kiaknázatlan olaj- és gázerőforrásait tartalmazza egy olyan történelmi időszakban, amikor azok valószínűleg egyre nagyobb jelentőségre tesznek majd szert.

Hogy értékelni tudjuk a három változás jelentőségét, képzeljünk el három lehetséges forgatókönyvet: Nyugat-Európa politikai összhangja megvalósul, tőkefelhalmozását és politikáját pedig összekapcsolja a feltörekvő orosz kapitalizmussal; Kelet- és Délkelet Ázsiában a politikai gazdaságtan regionalizációs trendjei minden eddiginél szorosabb kapcsolatot alakítanak ki a régió és Kína között, a politika és a tőkefelhalmozás rendszerének eddig soha nem látott összefonódását eredményezve; az orosz állam ereje újjáéled, és az orosz befolyás Iránnal összekapcsolódva oda vezet, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében az oroszok megszerzik az erőforrások feletti kontrollt. Ezzel pedig lehetővé válik számukra, hogy fedezzék Nyugat-Európa és Kína/Japán energiaszükségletét, megszüntetve függőségüket az amerikai ellenőrzésű forrásoktól. Az eredmény az Egyesült Államok teljes veresége lenne.

Jelen pillanatban ugyan pusztán arról van szó, hogy mindez esetleg megtörténhet, de az amerikai stratégia alakítói így is több mint egy évtizede megszállottjai ezeknek az ügyeknek. E problémák a hidegháborúban egyszerűen nem merültek fel. Akkoriban a két térség (Nyugat-Európa és a csendes-óceáni partvidék) és a kommunista világ között kiélezett volt az ellentét, a két kiemelt zóna pedig az Egyesült Államok katonai védelme alatt állt. Kétféle módon tekinthetünk vissza e helyzetre: az ortodox vélemény az, hogy a nyugati centrum feletti amerikai gondnokság eszköz volt arra, hogy a térséget a kommunizmustól megvédelmezze. Ugyanakkor az ezzel ellentétes eszköz/cél viszony szintén érvényes: a kommunizmussal szembeni ellenállás és az USA védelmező szerepe eszköz volt az amerikaiak számára, hogy a tőkefelhalmozás rendszerét irányíthassák a másik két kulcsfontosságú központban. Nixon Kína-kártyájával és Kína felemelkedésével az USA a csendes-óceáni partvidéken egyre inkább a számos antagonisztikus állam között egyensúlyozó “semleges hatalom” szerepét kezdte magára ölteni. Mindeközben Európában fenntartotta védelmező szerepkörét, s ellenőrzése alatt tartotta a “szabad világ” olaját is. A szovjet blokk összeomlásával és a tőkefelhalmozás regionalizációjával a csendes-óceáni partvidéken az Eurázsia feletti amerikai dominancia e politikai struktúrája elpárolgott.

Az USA egyetlen biztos módon tudja ezt a tendenciát megállítani: ha Eurázsiában minden egyes politikai központtal megérteti, hogy az Egyesült Államokkal való kapcsolat fontosabb bármely más eurázsiai politikai központhoz fűződő viszonynál. Három egymásba kapcsolódó nagy játszmára van szükség: egy a Nyugat-Európa–Oroszország alkotta zóna esetében, egy másik a csendes-óceáni partvidék–Kína kettős számára, s egy harmadikra a Perzsa-öböl–Kaszpi-tengeri zóna számára. A feladatok, amelyekkel az Egyesült Államoknak ezen játszmákban szembe kell néznie, bonyolultak: Európát újból el kell választania Oroszországtól, Európában meghatározó erővé, Oroszország számára pedig kulcsfontosságú kapcsolattá kell válnia, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. Keleten egyre inkább ugyanez vált szükségessé: elválasztani Kínát a partvidék többi részétől, a Csendes-óceán partvidékén domináns erővé, Kína számára pedig a legfontosabb kapcsolattá válni, befolyásolva mindkettő belső és külső tevékenységét. És a centrumban – a Perzsa-öböltől a Kaszpi-tengerig – való előrehaladásra is módot kell találni valahogy.

Az Egyesült Államok örökölt előnyökkel néz szembe ezekkel a feladatokkal: a hidegháborúból megmaradt hatalmas katonai apparátusával, jelentős hírszerző-hálózatával, valamint erőteljes gazdaságirányítási eszközeivel. Ez utóbbiak közé tartoznak az olyan hitel- és adósságkezelő nemzetközi intézetek, mint az IMF és a Világbank. Multinacionális vállalatainak befolyása, kiemelkedő adminisztrációs és politikai képességekkel megáldott, lelkes állami tisztségviselőinek csapata szintén rendelkezésére áll.

 

Az európai–orosz színtér

 

Az említett területek közül az 1990-es években a legfontosabb politikai feladat az európai-orosz színtéren várta az Egyesült Államokat, de az évtizednyi munka csak részleges sikerrel járt. Az egymást követő amerikai kormányok alapvetően két irányból közelítették meg az európai problémát, s három fő céljuk volt. Az első, hogy katonapolitikai téren fenntartsák a főbb nyugat-európai államok egymástól való elszigeteltségét, miközben elérik, hogy azok úgy illeszkedjenek Washingtonhoz, mint “kar a fejhez”. Ez volt a régi NATO rendszer: a nyugat-európaiak nem vitathatták meg intézményesített testületként a katonai-politikai kérdéseket, s nem közölhették együttesen az eredményt Washingtonnal. Nyugat-Európa – mondja ki az első cél – nem válhat különálló katonai-politikai központtá.

A második, ehhez kapcsolódó célkitűzés Nyugat-Európa közös és önálló, keleti irányú hatalmi terjeszkedésének, illetve egy Németországtól Oroszországig terjedő nyugat-európai befolyási övezet kialakulásának megakadályozása volt. A keleti irányú hatalmi terjeszkedést az Egyesült Államoknak kell a NATO-n keresztül irányítania, és az USA-nak kell őriznie az Oroszország és az Európai Unió közötti kaput is, miközben Oroszországot távol tartja az európai katonai intézményi rendszertől.

A harmadik amerikai cél az volt, hogy megakadályozzák bármiféle nyugat-európai hatalmi kiszögellés létrejöttét a Földközi-tenger medencéjében, illetve a Közel-Keleten.

A három cél egy átfogó terv részét képezi: visszaállítani az európai katonai-politikai rend feletti amerikai hegemóniát. Más szóval egy olyan “fej-kar” rendszer kialakítására irányult, amely minden fontosabb európai politikai kérdés, valamint az Oroszországgal és a Közel-Kelettel fennálló európai politikai kapcsolatok felett biztosítja az amerikai irányítást. Röviden: a hidegháborús amerikai hegemóniának folytatódnia kell.

A célok már a kezdetektől fogva összeütközésben voltak két alapvető német érdekkel. Először azzal a német törekvéssel, hogy Németország a saját szomszédait minél szorosabban magához láncolja. A hidegháború vége óta e törekvés puszta gazdasági regionalizációval nem vihető keresztül: politikai formát kell öltenie. Ez pedig föderációs keretben nem képzelhető el, valódi, összehangolt politikai blokkra van szükség, amely biztosítja az eurozóna alapjait. Másodszor pedig Németország eltökélte, hogy közeli, biztonságos, baráti és együttműködésre nyitott viszonyt alakít ki a kelet- és közép-európai országokkal – a Németországot és Ausztriát határolókkal –, amelyek így majd megvédik a kulcsfontosságú német érdekeket. Ezt az akciót azonban az Európai Unió keretén belül kell végrehajtani, pusztán bilaterálisan nem lehet. A német célok magukban foglalták a Franciaországgal való szoros együttműködést is. A meghatározó (bár nem egyetlen) trend a francia politikai elit köreiben az volt, hogy a francia katonai-politikai erőt elsődlegesen európai területi szintre kell koncentrálni, ez teszi lehetővé, hogy Franciaország igényt formáljon az Unió politikai vezetésére. A franciák ezen törekvése összhangban állt a német érdekekkel is.

1990-től Franciaország és Németország készek voltak az Egyesült Államokkal való összeütközésre. E konfrontációk persze nem voltak nyíltak, nem szerepeltek bennük embertömegeket felvonultató hatalmak sem. A küzdelem zárt ajtók mögött zajlott a NATO-ban, az EU-ban és más szervezetekben. Katonapolitikai és diplomáciai téren történtek gyakorlati lépések és fait accompli-kísérletek is. A küzdelem mindazonáltal néha nagyon is igazi és feszült volt – legigazibb és legfeszültebb formában a nyugat-balkáni manőverekben és ellen-manőverekben mutatkoztak meg. Az, hogy a boszniai háború kitört, s hogy olyan sokáig tartott, nagyrészt ennek a nyugat-nyugati küzdelemnek volt a mellékterméke. A NATO–Szerbia ütközet is mindenekelőtt amerikai manőver volt a harcban. Az angol állam pedig, amely ezekben az ügyekben lojális Amerika-pártiként kezdte, végül – részben – Franciaország és Németország oldalán kötött ki. Az angolok színváltozása Blair vezényletével 1998 óta zajlott, voltaképpen egy sokkhatás eredményeként. A sokkot az amerikaiak okozták a Nyugat-Balkánon azzal, hogy – időnként hajmeresztő módon – fittyet hánytak az európai és angol érdekekre. A heves és ellenséges amerikai magatartással szemben tehát kezdett kialakulni egy európai szövetség: ennek jelét viseli magán az Európai Biztonsági és Védelmi Terv (ESDP) is. A szövetség nem valami szilárd, működése azt sem tette egyértelművé, hogy milyen irányban akar fejlődni, s hogyan kíván konszolidálódni: működése egyelőre az intézményépítésre korlátozódik.

Ugyanakkor az USA sikeresen uralja az ex-szovjet blokk felé irányuló nyugati terjeszkedés katonai-politikai oldalát, Németország és Oroszország között saját politikai biztonsági partner-hálózat kiépítésén munkálkodik (Lengyelországgal az élén), és Oroszországot is hatékonyan tartotta távol az európai katonapolitikai vitáktól és intézményektől. Ezzel az USA lett az Oroszország és Európa közötti kapu őrzője. Ami azokat a francia kísérleteket illeti, amelyek megpróbáltak némi európai koordinációt kieszközölni a Földközi-tenger medencéjében, azokra az USA diplomáciai reakciója kegyetlen volt és brutális: kiforgatták a francia igényeket, hogy aztán darabokra zúzhassák őket.

A nyugat-európai államok azonban továbbra is szövetségként munkálkodnak nemzetközi politikai befolyásuk kiépítésén. Ennek jegyében egy erős, polgári-politikai diplomáciát alakítottak ki, amely komoly kihívást jelent az Egyesült Államok számára. E diplomácia erőpolitika helyett világszinten a normatív egyezmény-rendszerekre koncentrál, a konfliktusok békés megoldására helyezi a hangsúlyt, a normatív emberi jogi rendszereket részesíti előnyben és így tovább. Az európaiak azt is követelik, hogy a világ kormányzása az eddiginél kollegiálisabb legyen, azaz Amerika ne dönthessen egyoldalúan minden nagy ügyben. Olyan jelek is vannak, hogy bizonyos fontos kérdésekben Európa hajlandó lenne összefogni a kelet-ázsiai államokkal, ami jelentős aggodalmat okoz Washingtonban.

Folyik tehát egy nyugat-európai játszma az USA hegemóniára törekvő erőpolitikája ellen. A játszma középpontjában az Európai Unió áll, s bár a küzdelem valós, egyelőre még törékeny és nem túl heves, legjobban talán úgy jellemezhetnénk ezt a folyamatot mint “felforgató helyezkedés” (subversive bandwagooning). Az európai államok kerülik a frontális összeütközést az Egyesült Államokkal, s amikor az háborúba kezd, próbálnak lemaradni, egyúttal keresik és egy későbbi időpontban felhasználják azokat a pontokat, amelyekkel megkülönböztethetik magukat az USA-tól. Az amerikai kezdeményezésekre pedig olyan intézkedésekkel próbálnak válaszolni, amelyek az európai összefogást erősítik.

2001-ben a washingtoni politikai elit meglehetős ellenségességgel figyelte ezeket a fejleményeket. A Bush-adminisztráció eltökélte, hogy visszaállítja a nyugat-európai államok alárendeltségét és felszámolja a katonai-politikai téren fennálló törékeny szövetséget.

 

A TEK és az európai színtér

 

A Bush-adminisztráció szeptember 11-ére adott válasza két csatornán fejti ki hatását az európai színtérre. Egyrészt a következményeken keresztül, amelyekkel a TEK jár az európai szövetség kiépítésére tett erőfeszítésekre. Másrészt viszont azon a hatáson keresztül, amelyet a Bush-Putyin szövetség gyakorol az európai-orosz viszonyra. Sorjában mindkettővel foglalkozunk.

Az EU és Amerika közötti politikai konfliktus arra késztette a Bush-csapatot, hogy megváltoztassa az afgán háború és a TEK elindításával kapcsolatos taktikáját. Az amerikaiak bevonták az angolokat az első Afganisztán elleni támadásba, Tony Blairt mint az USA különleges szövetségesét emelték ki. Mindez nem katonai okokból történt, sokkal inkább szimbolikus politika volt. Amerikai oldalról ehhez társult még a teljes némaság Franciaország, Németország, sőt még a NATO irányában is. Az eredmény az volt, hogy az egyik jelentős uniós hatalmat elszakították a többitől, ily módon rést ütöttek a CFSP-n (közös kül- és biztonságpolitika) és az ESDP-n. Amikor az amerikai hallgatásra az EU egy levéllel válaszolt, amelyben Washingtontól a teendői felől érdeklődött, a Bush-adminisztráció szemtelenül egy listát küldött. A lista 45 követelést tartalmazott, köztük olyanokat, hogy az EU-nak az ENSZ-ben mindig az Egyesült Államokkal együtt kell szavaznia. Még ennél is döbbenetesebb volt a mód, ahogy a NATO-val bántak, azzal a NATO-val, amely szeptember 11-ét az 5. cikkely hatálya alá tartózó ügynek minősítette. Az USA válaszul semmit sem kért a NATO-tól, kivéve azt, hogy ismerje el, bin Laden a felelős szeptember 11-ért. Az egész szervezetet partvonalon kívülre helyezték; unilateralizmus volt ez a javából.

A TEK tovább erősíti ezt a mintát. A legtisztább “fej-kar” struktúrával rendelkezik: a hadjáratban követett taktikát és célokat Amerika határozza meg, a koalíció többi tagjától elvárja, hogy kövesse. Nyoma sincs bármiféle közös döntési mechanizmusnak: minden “kar” bilaterálisan kommunikál a “fejjel”. Minden eddigi amerikai szövetségben alkalmazott hivatalos struktúrát félresöpörtek. Az amerikai hadsereg egyedül cselekszik, a szövetségesek hírszerző szervezeteinek az USA rendelkezésére kell állniuk.

Az amerikaiak még ennél is tovább mentek azon megjegyzésükkel, hogy a TEK az elkövetkező években a világpolitika meghatározó eleme lesz. Nem kétséges, hogy az amerikai hatalmi terjeszkedést és diplomáciai tevékenység jelentős részét a TEK-en keresztül lehet bonyolítani. Egy ilyen hosszú távú megközelítéssel az USA reménykedhet az ESDP felbomlasztásában, és gúnyt űzhet bármilyen CFSP-re irányuló európai kísérletből. A TEK a katonai és a hírszerzői tervezés, illetve koordináció központjává válhatna, miközben a NATO, valamint az EU igazságügyi és belügyi apparátusa marginalizálódna. A Nyugat gazdaságirányító hatalmának nagy részét a TEK-en keresztül lehetne bonyolítani, ezáltal az amerikai akarat alá rendelve az Európai Unió legfőbb külpolitikai eszközét.

Ez azonban már most európai ellenállásba ütközik. Blair, miközben megpróbálja a legtöbbet kihozni a Bushtól kapott kiemelt szerepből, erőfeszítéseket tesz az erőteljesebb európai koordináció visszaszerzésére. Más nyugat-európai államokkal együtt világosan elhatárolta magát egy Irak elleni támadástól. Ezért előfordulhat, hogy Amerikának változtatnia kell az afgán háborút követő közel-keleti taktikáján, ha biztos akar lenni abban, hogy a TEK-ben nem következik be szakadás.

Ugyanakkor egy, a palesztinai kérdéssel, illetve Szíriával és/vagy Irakkal szembeni agresszív amerikai-izraeli álláspont akut kényszerhelyzetbe taszítaná az európai államokat. Választaniuk kellene aközött, hogy vagy feladják a palesztin kérdéssel és Irakkal kapcsolatos önálló véleményüket, vagy pedig szavazóik mint a palesztin, a libanoni és az iraki terrorizmus támogatóit bélyegzik meg őket. A Bush-adminisztráció szembesítheti az EU államait ezzel a dilemmával, nekik szegezve a kérdést, hogy vajon milyük van, amivel azt elkerülhetnék.

Szeptember 11-e óta Amerika európai geopolitikájának újabb aspektusa is napirendre került: Oroszország sikeres kizárása az európai politikai intézményekből, s a NATO keleti terjeszkedése révén az Egyesült Államok kapuőr szerepének megalapozása az európai-orosz viszonyban. A német állam szempontjából hosszú távon ez soha nem volt elfogadható berendezkedés. Az orosz állam Putyin alatti megerősödésével párhuzamosan pedig Németország és az Egyesült Államok között egyre erősebb a verseny az orosz kapcsolatért. A verseny, jól látható módon, már vagy egy éve folyik. A Blair-kormányzat, égve a vágytól, hogy megerősítse pozícióját Nyugat-Európában, s hogy Berlinhez fűződő viszonyát bebetonozza, legnagyobb szószólójává vált annak a tervnek, melynek keretében félig megnyitnák a NATO kapuit Oroszország előtt. Tennék pedig ezt oly módon, hogy bizonyos kérdésekben teljes tagságot adnának neki (azaz formálisan vétójogot). Ilyenek lennének például a terrorizmus elleni hadjárat, az atomsorompó-egyezmény, illetve az európai válságkezelés néhány eleme. A Bush-adminisztráció aktívan dolgozott azon, hogy Putyint magához édesgesse, és arra bátorítsa, hogy elsősorban az USA-val fogjon össze. Ennek keretében ajánlották fel az amerikaiak támogatásukat Csecsenföldön, illetve a WTO [Világkereskedelmi Szervezet]-tagság ügyében. Ezzel egy időben viszont tovább akartak haladni az ABM [hadászati rakétaelhárító fegyverrendszer]- egyezmény megszüntetése felé vezető úton, Oroszországot távol akarták tartani a NATO-tól, valamint folytatni akarták a NATO keleti irányú terjeszkedését.

Wolfowitz kijelentette, hogy 20 évnek kell eltelnie, amíg Oroszország tagja lesz a NATO-nak – más szóval soha. A Bush-adminisztráció késztetésére a lengyel kormány megszervezett egy telefonkonferenciát az Elnökkel, amelyben az EU és Oroszország között fekvő államok vettek részt. Az összejövetel Európát volt hivatott szemléletesen emlékeztetni arra, hogy a Németország és Oroszország közötti államok egy folyamatosan amerikanizálódó övezetet alkotnak, szemben az összes brüsszeli retorikával, amely azt hangoztatja, hogy az USA-nak megvan a maga befolyási övezete a csatlakozó államokban.

A küzdelemnek semmiképpen sincs vége. Alapjaiban ez nem más, mint az európai geopolitika meghatározásáért folytatott harc. Az afgán háborút követő közel-keleti amerikai lépések, valamint az Irakkal kapcsolatos közös európai-orosz irányvonal súlyos dilemmával szembesítené a Bush-adminisztrációt. Egy, a többi unióbeli NATO tagállam által támogatott angol-német felhívás pedig arra, hogy nyissák meg az európai biztonsági kapukat Oroszország irányába, még ennél is súlyosabb kényszerhelyzetbe taszítaná az Egyesült Államokat.

 

A kelet-ázsiai színtér

 

Az 1990-es években Washington nehezen viselte el Kína felemelkedését, mivel a kínai piac amerikai tőkét szívott el. A Clinton-adminisztráció emberi jogi kampánnyal próbálkozott, mindhiába. Arra is történt kísérlet, hogy egy megrendezett dél-koreai–amerikai konfrontáció révén az USA ellenőrzése alá vonja a kelet-ázsiai politikai eseményeket. Az amerikaiak azonban túljátszották a szerepüket, ennek eredményeként az észak-koreaiak elhitték, hogy az USA támadásra készül, s felkészültek a konfrontációra. A japán vezetés Kínát kérte fel a közvetítésre – ezzel az aktussal megszégyenítő vereséget mértek Amerikára. Az amerikai kudarcok mindazonáltal nem voltak döntő jelentőségűek, mivel a régión belüli ellentétek továbbra is lehetővé tették az USA regionális kiegyensúlyozó szerepét. A Clinton-adminisztrációt lekötötte az a törekvés, hogy behatoljon a csendes-óceáni partvidék kapitalista államainak gazdaságába. Mindez a kapitalista társadalmi rend újjászervezését célzó program keretében zajlott. Az áttörésekkel azonban, amelyeket ezen a fronton az 1997-es kelet-ázsiai pénzügyi krízis idején értek el (némi járulékos kárral együtt, mint amilyen az indonéz pénzügyi luftballon kidurranása volt), az amerikai irányvonal politikai elvárásai megváltoztak.

Először: a kilencvenes évek amerikai kormányait aggasztotta, hogy a japánok a tőkefelhalmozás rendszerének regionalizálása felé fordultak. A fordulat akkor következett be, amikor a 80-as évek közepén az amerikai pénzügyminisztérium a dollárt lefelé, a jent pedig felfelé kezdte hajtani. A 90-es években az Egyesült Államok el volt szánva arra, hogy megakadályozza a japánokat a regionalizmus megszilárdításában. A fenyegetés azonban – miközben a 90-es évek elmúltak – tovább élt, és egyre erősebb lett. Másodszor: a csendes-óceáni állami eliteket mélyen sokkolta Amerika viselkedése a krízis idején, s mindent megtettek azért, hogy csökkentsék az USA gazdasági hatalmával szemben sebezhetőségüket. Ennek érdekében az eddiginél erőteljesebb lépéseket tettek a regionalizáció irányába. A régióban a dollár-blokk felbomlott, az egyes államok pedig elkezdték vizsgálni egy regionális pénzügyi segélyrendszer lehetőségét, olyasfélét, amivel a japánok próbálkoztak a krízis idején, és amit az amerikaiak (és az angolok) oly hevesen elleneztek. Foglalkoztak egy FTA [szabadkereskedelmi megállapodás] lehetőségével is, amely nemcsak az ASEAN-t és Kínát, hanem esetleg Japánt és Dél-Koreát is magában foglalná. Sőt, az Unióval való kereskedelem terén az eddiginél összehangoltabb cselekvésben is érdekeltek voltak.

A legfőbb ellensúlyozó trendet az USA azon képessége szolgáltatja – a dollár globális dominanciájának köszönhetően –, hogy hatalmas kereskedelmi hiánya révén igen nagy kelet- és délkelet-ázsiai kivitelt tud elnyelni. Az amerikai recesszió beálltával azonban az amerikai piac is hanyatlóban van, ez pedig a regionalizációs tendenciát erősíti. Bár Kína felemelkedése feszültségeket kelt a Dél-Koreával és Japánnal folytatott gazdasági versenyben, régiószerte igen erős érdekek mutatnak a regionalizáció intézményesítése irányába. Olyan eszközökkel hajtanák ezt végre, mint amilyen a “szabadkereskedelmi övezet” (azaz protekcionista keret), vagy akár egy árfolyam-zóna létrehozása. Ez utóbbit egy olyan regionális pénzügyi segélyező rendszerhez kötnék, amely a nyomás alatt álló valutáknak segítséget nyújt. Ezáltal az ASEAN összeolvadna az északabbra eső államokkal. Az USA viselkedése növelte az akaratot arra, hogy további lépéseket tegyenek egy regionális politikai-gazdasági blokk kialakítása irányába. A csendes-óceáni partvidék konfliktusokkal terhes történelmi öröksége ellenére a tőkefelhalmozás terén létrejövő formalizált regionalizmus a kapcsolatok politizálódását hozná magával. Persze az egész régiónak továbbra is szüksége lenne a – többnyire amerikai ellenőrzés alatt álló – energiaforrásokra, illetve az uniós és amerikai piacokhoz való hozzáférésre. Ugyanakkor óriási hatalma származna abból, hogy a bejutást saját piacára ellenőrzése alatt tudná tartani. Az pedig, hogy a régió a nemzetközi gazdasági diplomáciában, a WTO-ban és másutt, az eddiginél egységesebb hangot tudna megütni, szintén hatalmas kollektív haszonnal járna.

A Bush-adminisztráció Washingtonba érkezésével minden készen állt egy aktivista amerikai politikára, amely az ázsiai–csendes-óceáni térségben újjászervezi a nemzetközi politikai rendszert. A Bush-adminisztráció azt tervezte, hogy feladja a régióban eddig betöltött semleges hatalmi helyzetét, ami ellensúlyozást jelentett a régió egymással rivalizáló és egymásra gyanakodó hatalmai, Kína, Japán és a többiek között. Ehelyett a “Fékezzétek meg Kínát!” jelszóval offenzívát terveztek, melynek keretében az amerikai katonaság felvonultatásával feszültséget szítanának Kína és az Egyesült Államok között, amivel egy kétpólusú struktúra keretében más hatalmakat is felsorakoztathatnának az USA mögött. Így Amerika számára lehetővé válna, hogy meggátolja egy Kínát és Japánt magában foglaló politikai-gazdasági blokk kialakulását, amivel a régió politikai és gazdasági viszonyait az amerikai érdekeknek megfelelően alakíthatnák.

Szeptember 11-e azonban keresztül húzta a Bush-adminisztráció számításait, már ami a világpolitika figyelmének a “Fékezzétek meg Kínát!” ügy felé fordítását illeti. A formálisan már WTO tag Kína így lélegzetvételnyi szünethez jutott, ami alatt megpróbálhatja megszilárdítani helyzetét Kelet-Ázsiában egy regionális politikai-gazdasági rendszer részeként. Minél tovább foglalja le a TEK az Egyesült Államokat, annál tovább tart Kína lélegzetvételnyi szünete. Az sem zárható ki, hogy Kína – Oroszországgal és esetleg akár Japánnal együttműködve – előmozdítana egy, a koreai egyesítésre irányuló észak-koreai kezdeményezést. Ez azzal fenyegetné Amerikát, hogy le kell mondania a Kínával szemben fenyegetést biztosító kártyájáról, Észak-Koreáról, s hogy elvesztené a koreai kiegyezés feletti politikai kontrollját.

 

A központi zóna

 

A két említett térség felé irányuló közvetlen stratégiái mellett az USA 90-es években végrehajtott nagy stratégiai fordulatának harmadik eleme a Moldovától keletre, a Kaukázuson és a Kaszpi-tenger medencéjén át a kirgiz-kínai határig terjedő övezet államaira összpontosít. Olyan, energiaforrásokban gazdag államok forognak itt kockán, mint Türkmenisztán, Azerbajdzsán illetve a kettő közötti kapocs szerepét betöltő Grúzia. A legfontosabb potenciális partnerállamok Törökország mellett Ukrajna és Üzbegisztán voltak, a riválisok pedig Oroszország és Irán. Az amerikai kormányzatok itteni célja az volt, hogy katonai-politikai ellenőrzésük alá vonják a világgazdaság szempontjából létfontosságú és egyre fontosabbá váló energiaforrásokat, valamint a hozzájuk vezető szállítási útvonalakat. Az ilyesfajta politikai kontrollt általában a kapitalista világ többi részének tett szolgálatként fogják fel. A (főképp az 1970-es évekből származó) történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy mindez az amerikai államhatalom erőteljes kényszerítő eszközeként is felhasználható, amellyel nyomást képes gyakorolni a kapitalista világ többi részére. Emellett pedig lehetővé teszi olajforrások amerikai ellenőrzését, továbbá az olajárak befolyásolásának növelését.

Érdemes kiemelni, hogy ezen a területen az USA érdekei közel sem merülnek ki az amerikai olajvállalatok energiaforrásokból származó profitjának növelésében, ami jól jön, de jelentősége másodlagos. Az orosz állam befolyásának aláásását célul tűző amerikai taktika egyik eleme például az, hogy az orosz olaj- és gázcégeket Kaszpi-tengeri konzorciumokba próbálja bevonni. A dolog sokkal inkább az energiaforrásokon ülő államok feletti hatékony, ellenállást nem tűrő politikai kontrollról szól. A Clinton-adminisztráció egyértelművé tette, hogy ez létfontosságú amerikai érdek – nagyon kemény beszéd az amerikai biztonságpolitika szokásos nyelvezetében. Kizárt dolog, hogy Bush energiaipari fiai bármivel is kevésbé lennének érzékenyek az energia geopolitikájára, mint a Clinton-féle csapat.

A harc a Kaszpi-tenger medencéjéért több mint tíz éve folyik, ahogy azt a két csecsen háború, a hegyi-karabahi konfliktus vagy az abház háború Grúziában jelzi. Oroszország összefogva Iránnal és szövetségben Örményországgal, szembeszállt az amerikaiak befolyásért folytatott hadjáratával. Az USA kiemelkedő sikere az volt, hogy befolyásra tett szert Azerbajdzsánban, a legutóbbi időben azonban súlyos kudarcok is érték. Törökország nem volt hajlandó – amerikai nyomás ellenére sem – erős biztonsági garanciákat adni olyan államoknak, mint Azerbajdzsán és Grúzia. Az USA keményen dolgozott azon is, hogy a központi övezetben politikai tengelyt építsen ki. A tengely középpontjában Ukrajna állna, s Örményországig terjedne, ez lenne az úgynevezett GUAM-blokk, tagjai Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova lennének [nevét a tengely a tagok neveinek kezdőbetűiből kapta]. A tengelyt azonban súlyosan meggyengítette az, hogy Putyin az ukrajnai krízist kihasználva, az ukrán elnököt, Kucsmát szorosan Moszkvához kapcsolta. A másik katasztrofális kudarc pedig akkor következett be, amikor a türkmén kormányzat megszakította a türkmén gáz feletti ellenőrzéssel kapcsolatos tárgyalásait az amerikaiakkal, és Moszkvát választotta szövetségesül.

Az Afganisztán elleni háború azonban megváltoztatta ezeket a viszonyokat, mégpedig úgy, hogy drámaian gyors kapcsolatot teremtett Amerika és Üzbegisztán között, s Üzbegisztán mint a közép-ázsiai köztársaságok legerősebbike, képes jelentős nyomást gyakorolni Türkmenisztánra. Ez a nagy odafigyeléssel előkészített áttörés azon amerikai erőfeszítések révén, amelyek egyre szorosabbra vonták a hurkot a tálibok körül, már szeptember 11-e előtt elkezdődött. Mindez nyilván meglepetésként érte Moszkvát és az orosz dominancia felszámolásával fenyeget a közép-ázsiai köztársaságokban. Mindent egybevetve tehát azt mondhatjuk, hogy az USA szeptember 11-ére adott válaszának legnagyobb haszna az lesz, ha építeni tud Közép-Ázsiában megszerzett előnyeire.

 

III. Mélyebb társadalmi és politikai folyamatok

 

Áttekintésünkben eddig sem az eszmék változásairól, sem politikai tömegmozgalmakról nem ejtettünk szót, s nem tértünk ki a társadalmi-gazdasági folyamatok elemzésére sem, azért, mert a kérdés e dimenziója nem tölt be önálló szerepet a szeptember 11-e által kiváltott láncreakcióban. Kivéve persze Afganisztán, ott azonban az amerikai bombázások iszonyatos ereje, valamint az egyéb amerikai anyagi erőforrások egyértelműen meghatározóak az ellenség megsemmisítésében. Másutt a tömegmozgalmak játszhatnak némi szerepet, különösen Pakisztánban, s talán az arab világ néhány részén is fellobbanhatnak. Nincs azonban egyértelmű bizonyíték arra, hogy ez megtörténik. A nyugati világban számos liberális értelmiségi hajlamos hinni abban, hogy az eszmék változása, a médiában zajló viták és érvek – legalább a saját államukban – jelentős befolyással bírnak kormányuk külpolitikájára. Ez azonban puszta önámítás, abból a hibás és gyerekes hitből táplálkozik, hogy államuk külső cselekedeteit liberális elvek, vagy a belföldi közvélemény irányítja. Hasonlóképp, a társadalmi és gazdasági folyamatok szintén nem fognak jelentős szerepet játszani a válságban.

Ezzel együtt azonban a nemzetközi politikai válságok és háborúk új intellektuális tendenciákat és politikai mozgalmakat indítanak el, amelyek a társadalmi-gazdasági folyamatokhoz, illetve társadalmi csoportokhoz kapcsolódnak. A társadalmi-gazdasági folyamatok és az egyes államokon belüli politikai konfliktusok viszont változásokhoz vezetnek, amelyek később mind nemzetközileg, mind transznacionálisan drámai hatással járnak. Ez aztán az egyes államokból kiváltja a megfelelő reakciókat és alkalmazkodási kísérleteket, életet adva a következő nagy nemzetközi politikai válságot meghatározó erőknek. Hosszabb távon tehát a társadalmi-gazdasági folyamatok és eszmék, valamint a tömegmozgalmak által alkotott elegy meghatározó jelentőséggel bír. A következőkben az e dimenziókban végbemenő változás három fő elemét vizsgáljuk meg, tárgyalásunk mindazonáltal nagyon felszínes lesz, inkább tekinthető egyfajta “bevásárló listának”, mint komoly elemzésnek.

 

Társadalmi-gazdasági környezet

 

Az amerikai kormányok a 80-as évek óta tesznek erőfeszítéseket arra, hogy újjászervezzék a kapitalista államok mint társadalmi-gazdasági rendszerek működését. Tekintve, hogy a kapitalizmus egyszerre nemzeti és nemzetek feletti (transznacionális) jelenség, átszervezésüknek egyaránt van nemzeti és nemzetek feletti/globális dimenziója. Ebből következően az átszervezésre irányuló program jelentős politikai következményekkel jár még akkor is, ha a hatás többnyire “közvetett”. Mi most az amerikai programot és annak következményeit fogjuk tárgyalni.

A program főbb jellemzőit röviden és sematikusan a következő pontokban foglalhatjuk össze:

  • Megnyitni a pénzügyi rendszereket a kapitalista államokban, és véget vetni a zárt fejlődő államok önállóságának a világ minden részén. A 80-as évek kezdete óta ez a legnagyobb változás a kapitalista berendezkedésben, amely amerikai támogatást élvez (és amelyhez az angolok lelkesen asszisztálnak). A változás minden bizonnyal drámai lesz, mivel a burzsoázia számára lehetővé teszi, hogy tulajdonát külföldre vigye. Ez azt is jelenti, hogy a rendszerhez csatlakozó államok a legnagyobb őszinteséggel mondhatják az elnyomott osztályoknak, hogy a szociálpolitika nagy részét a hatáskörükön kívüli döntések kimenetele határozza meg: vagy a belső tulajdonos osztály vagy pedig a külső erők.
  • A globális amerikai pénzügyi és monetáris központ óriási befolyása. Az első változással jön ez a második változás: a nemzeti gazdaságok sorsa nem csak az állam területi hatáskörén belüli termeléstől függ, hanem a Washingtonban és New-Yorkban meghozott pénzügyi és monetáris döntésektől is. A függőség mértéke persze változó: a fejlett kapitalista hatalmak, mindenekelőtt a nyugat-európaiak számos módon képesek magukat megvédeni az amerikai döntések hatásaitól. Mások ugyanakkor rendkívüli módon sebezhetővé válnak. Ezzel az Egyesült Államok a nyílt államok belpolitikájának befolyásos résztvevőjévé válik.
  • A világ kapitalista államainak meg kell nyílniuk, s alkalmazkodniuk kell az amerikai kapitalizmus új vezető szektorához, amit a “szolgáltatások” terminus alatt foglalhatunk össze. Az államoknak lehetővé kell tenniük a centrumból érkező tőke beáramlását saját területükre. Ezzel megszerezhető az adott ország termékpiaca, munka- és tőkevagyona feletti irányítás.

 

A 90-es évek elején ez az amerikai, “globalizációként” és “Washingtoni Konszenzusként” emlegetett program életre hívott valamit, amit leginkább úgy írhatnánk le, mint egy valódi, globális, nemzetek feletti, lelkesen támogatott társadalmi mozgalom. A folyamat domináns volt Nyugat-Európában, lelkesedés forrása az ex-szovjet blokk nagy részében, Latin-Amerikában és sok más országban is tárt karokkal fogadták. A programot tehát igen széles fronton hajtották végre – mégsem működött, kivéve a jelentős, bár nagy részben spekulatív amerikai fellendülés idején.

A program bukása nem pusztán makroökonómiai eredetű. Működése megzavarta az osztályok közötti társadalmi kapcsolatokat, valamint az azokon nyugvó társadalmi és állami intézményeket. Minden társadalomban persze, ahol az amerikai program elfogadásra talált, volt néhány társadalmi csoport, amelyik sokat nyert rajta, ezek azonban a már eleve nagyon gazdag emberek igen szűk rétegét jelentették. A győzelemnek azonban ára volt: növekvő társadalmi feszültségek, illetve a társadalmi vagy akár állami intézmények potenciális vagy tényleges összeomlása.

A skála egyik végén a társadalmi intézmények szétesésének jellegzetes példáját adja az angol eset: összeomló közlekedési és egészségügyi rendszer, szétesett mezőgazdasági szabályozás, legyengült oktatási rendszer, szegénység és faji konfliktus az északi városokban, lazaság és korrupció a politikai rendszerben, és az emberek mély cinizmusa a nagypolitikával szemben. A skála másik végén pedig ott van Argentína, Afrika, az ex-szovjet blokk túlnyomó része és még sok más ország.

A valóság az, hogy Nyugat-Európában az amerikai programot csak félig hajtották végre: Franciaországban, Németországban és máshol a neoliberális fordulatot a munka és a tőke közötti osztálykapcsolat fenntartására irányuló erőfeszítésekkel kapcsolták össze. Ezt mindenek felett a Kelet és Dél gyengébb gazdaságaival szembeni haszonleső viselkedésük tette lehetővé számukra. Japánban holtponton lévő társadalmi-gazdasági válság van, Dél-Koreában pedig igen törékeny a társadalmi-gazdasági egyensúly azt követően, hogy az amerikai pénzügyminisztérium az 1997-es válság kellős közepén megpróbálta az amerikai programot erővel rákényszeríteni az országra. A régió többi része figyel és tanul.

A szisztéma periferiális gazdaságokra gyakorolt makroökonómiai hatásai a nagyon bizonytalantól a még rosszabbig terjednek – az eredmény gyakorta pusztító gazdasági válság, bankrendszerek, valuták omlanak össze, évtizedig vagy akár tovább tartó gazdasági depresszió alakul ki stb. A makroökonómia nem része a rendszer-integrációnak, mint ahogy természetesen a periferiális államok társadalmi szerkezete sem. Ezek mind hajlamosak összeomlani, amikor emberek tömegei zuhannak a kilátástalan szegénységbe és a társadalmi káoszba.

Az amerikai paradigma alkalmazására tett kísérlet tíz éve alatt az állami és politikai vezetők politikai csatáik megvívására előnyben részesítették a hazai frontot. A tíz év azonban nem hozta meg a várt eredményeket: a nagy, nemzetek feletti, a “globalizáció” jelszavát zászlajára tűző társadalmi mozgalom kimerült. Ennek a mai, leginkább világméretű recesszióra hasonlító folyamatnak a közepén a valószínű az, hogy az államok vezetése fel fog hagyni a társadalmi kapcsolatok megváltoztatásáért vívott küzdelemmel és új irányba fordul: a belföldi konszolidáció és a külső fronton vívott csaták felé. Egyre inkább készek lesznek arra, hogy ha kell, szembeszálljanak az amerikai kormányzat azon erőfeszítéseivel, amelyek valamiféle megtépázott Washingtoni Konszenzust akarnak fenntartani országukban.

A Bush-adminisztráció alapjában véve a “rendszerintegráció” washingtoni stílusú folytatását próbálja ajánlani, amelyet hihetetlen amerikai katonai erődemonstrációkkal egészít ki: az amerikai irányvonallal szembeszegülő mozgalmak és államok az irakiakéhoz, szerbekéhez és most az afgánokéhoz hasonló bánásmódban fognak részesülni, miután néhány évig gazdasági blokáddal puhítják őket. Más kapitalista államok másféle kiutat részesítenek előnyben. Az angolok “rettenetesen” akarják a “rendszerintegrációt”, de attól félnek, hogy az össze fog omlani, amint az államok a recesszió következő szakaszában integrálják pénzügyi kapcsolataikat. Az ő megoldásuk hatalmas segélycsomagok küldése Afrikába stb. Más európai államok Kanadával együtt talán a “rendszerintegráció” kismértékű megváltoztatása felé hajlanának.

A G-7-ben az ezen ügyeket övező feszültség növekedni fog.

 

Eszmék és az ellenállás politikája

 

Az amerikaiak és más hatalmak politikai helyezkedése Eurázsiában, az “új kapitalizmusért” folytatott nemzetközi küzdelem növekvő válsága kettős környezetet teremtett. Ebben a kettősségben ott volt a lehetőség a baloldal gyors újjáéledésére. Még az olyan kicsiny, és mégis szétszabdalt mozgalom, mint “az anti-kapitalista globalizációs” mozgalom is rendkívül gyorsan hatalmas szimpátiára tett szert Seattle után. Aztán hirtelen és drámai módon színre lépett bin Laden, és az Al Kaida-harcosok csapata. Néhány amerikai kommentátor máris azt sugalmazta, hogy az Al Kaida és a seattle-i tüntetők azonosak. Mások azt javasolták, hogy figyelembe véve az Al Kaidából és az “iszlám fundamentalizmusból” származó veszélyek nagyságát, a globalizációval szembeni tiltakozást az utóbbival egy kalap alá kell venni, s harcolni ellene. A két gondolat nem csupán távoli veszélyt rejt magában.

 

Az iszlám konzervatív forradalom eredete és fejlődése

 

Ez az áramlat képezi a kapcsot az Al Kaida, a Szaúd-Arábiában létező trendek, a tálibok, illetve Pakisztán között, de vannak sarjai az iszlám világ más részében is. Politikai szemszögből nézve úgy tűnik, hogy mindez a két tekintélyelvű iszlám állam – Szaúd-Arábia és Pakisztán –, illetve azok Amerikával fenntartott szövetségéhez kapcsolódó geopolitikai tevékenységének terméke.

A Szovjetunió ellen folytatott afganisztáni hadjárat volt az a műhely, amelyben az iszlám konzervatív forradalom megszületett. Ehhez hasonló terepet szolgáltatott még a jemeni kormány baloldal-ellenes politikája az ország déli részén, a háborúk Kasmírban, Csecsenföldön és – nem kétséges – a volt szovjet Közép-Ázsiában is. Az áramlat szociológiai szülőszobája, úgy tűnik, a prekapitalista vagy a kapitalizmus felé igyekvő társadalmakban keresendő, a társadalom azon csoportjaiban, amelyek az átmenetre nagyon radikális, aktivista modernizmus-ellenességgel reagálnak. Szaúd-Arábiában, Pakisztán nagy részén, Afganisztánban, Észak-Jemenben és a közép-ázsiai köztársaságokban egyaránt ez a fajta társadalmi helyzet a jellemző. Ebből következően a trend mutathat némi hasonlóságot a két háború közötti Európában létező radikális modernizmus-ellenes mozgalmakkal, amelyeket a tekintélyelvű rezsimek használtak fel céljaik elérésére.

Valószínűtlen, hogy ennek a tendenciának hosszú távon jövője lenne a Közel-Keleten. Mindazonáltal egy, a baathista Irak vagy Szíria megdöntésére irányuló amerikai kampányt követő társadalmi káosz biztosan megfelelő táptalajt nyújtana a trend számára. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a Mubarak-rezsimet megkísértené a lehetősége annak, hogy a folyamatot a belülről érkező jelentős demokratikus vagy baloldali kihívásokkal szemben használja fel. A szaúd-arábiai és pakisztáni tekintélyelvű rezsimekre épülő amerikai politika pedig szintén hozzájárulhat a trend folytatódásához. Vannak más, társadalmi káoszba süllyedt területek is, amelyek megfelelő terepet szolgáltatnak a folyamat számára. A moszlim népességgel rendelkező, kapitalizmus felé tartó társadalmak, mint például a Nyugat-Balkán, különösképpen az ottani albán területek, valamint Délkelet-Ázsia nyilvánvaló példát szolgáltatnak.

Mindazonáltal az iszlám konzervatív forradalom katonái nem jelentenek komoly veszélyt a nyugati társadalmakra. Azok, akikben megvan a hajlandóság a szeptember 11-eihez hasonló műveletek végrehajtására, és képesek is azokat kivitelezni, a társadalom teljesen más csoportjaiból jönnek. A kettő között pedig bin Laden jelenti az egyedüli kapcsolatot. Erre a másik csoportra talán azt mondhatnánk, hogy a járadékélvező kozmopolitizmus és az elit modernizmus-ellenesség hordozója. A szaúdi, és a Perzsa-öböl más államainak uralkodó osztályai egyáltalán nem nyugati típusú kapitalista osztályok, hanem járadékélvező patrimoniális csoportok, hivatalos ideológiájuk ultra-reakciós. Ugyanakkor a viszony köztük és a főbb nyugati pénzügyi központok között rendkívül szoros, nemcsak a tulajdonosi kapcsolatok szintjén, hanem a személyes és családi kötődések tekintetében is: apartmanjaik vannak Manhattanben, házaik Angliában, villáik Svájcban és még sorolhatnánk. Sokuk tehát már “elpuhult”, de nem mindegyikük. Ahogy a két háború közötti Európában, úgy közöttük is lehetnek olyanok, akik igen erősen hajlanak a reakciós radikalizmus felé. Ez pedig súlyos problémát jelenthet az angol és amerikai biztonsági szolgálatoknak. A hatalmas pénzügyi források ugyanis, amelyek felett ezek a csoportok rendelkeznek – csak Szaúd-Arábiában egyedül mintegy 6000 királyi herceg él – rendkívül keresettek Londonban és New Yorkban. De meg lehet-e bízni bennük, figyelembe véve Amerika közel-keleti politikáját és saját speciális stílusú politizálásukat?

 

Nyugati ideológiai reakciók Dél Amerika-ellenes áramlataira

 

Az afgán háború megmutatta a nyugati értelmiségnek azt, amit már korábban meg kellett volna értenie: hogy nagyon erős az amerikai politikával szembeni ellenállás az arab társadalmak minden szintjén, és sok más társadalomban is, ahol az iszlám az uralkodó vallás. Mögötte pedig nem áll semmiféle speciális mozgatóerő: minden ember osztja azt, tartozzon szinte bármilyen ideológiai és politikai irányvonalhoz. Ennek egyszerű oka van: az éles, a mindennapokban jelentkező feszültség az atlanti/nyugati világ nemzetközi viselkedési normái és az Egyesült Államok geopolitikai szándékai között a Közel-Keleten. Az egyik ilyen norma az ellenállás a katonai megszállással szemben; egy másik az ellenállás azon államokkal szemben, amelyek tömegpusztító fegyvereket vetnek be a polgári lakossággal szemben. A harmadik pedig a hatalmas menekültválságok okozása, s a civil lakosság bombázása. Izrael amerikai támogatása és az USA Irak elleni ostroma mindannyiuk számára egyszerű és nyilvánvaló, az Afganisztán elleni támadás szintén sokkoló esemény.

Tény, hogy nem tűnik úgy, mintha a nyugati liberális értelmiségiek ezt megértenék. Ideológiai beállítottságtól függetlenül, az arab és muzulmán világban – és tulajdonképpen mindenhol a nyugati világon kívül – minden azt bizonyítja, hogy a nyugati liberalizmus egyfajta imperialista liberalizmus: a liberális normák hisztérikus védelme a nyugati világ polgárai érdekében a Dél elleni politikai és gazdasági kampány legitimálása. Amikor azt látják, hogy a nyugati liberálisok büszkén hirdetik elkötelezettségüket az univerzális liberális normákhoz, és támogatják az amerikai intézkedéseket, kialakul bennük a megvetés a nyugati intellektuális közélet kétarcúságával szemben. És liberális szemszögből igazuk is van, amikor megvetést éreznek. Az elvhű liberalizmus központjai ugyanis már régen nem találhatók meg a mainstream angol-amerikai liberális közbeszédben.

Mindez jelentős információ-kezelési problémát jelent a nyugati államok számára. A probléma a következő: miképpen tartsák fenn az imperialista szándékokat legitimáló diskurzust a déli országokból érkező erőteljes kritika ellenében. Az egyik megoldási lehetőségnek – amely a Nemzetbiztonsági Tanácsban nagy támogatást élvez – az tűnik, hogy szétrombolják a belgrádi tv-állomásokat és az Al Dzsazira kabuli irodáját. Az ilyen terrorista taktika azonban aligha nevezhető “hegemónnak”. Egy másik megoldás a liberális politikai legitimáció válságára, ha a “civilizációs/kulturális különbség”-sztereotípia felhasználásával magyarázzák, hogy az arab világ értelmisége azért van Amerika ellen, mert belesüppedt az iszlám mocsarába, saját fejlesztéspolitikai hibáikat pedig külső bűnbakokra próbálják kenni stb. Még ennél is rosszabbak azok a próbálkozások, amelyek az “iszlám ébredés” szellemét próbálják felidézni, hogy ezzel meneküljenek a legitimációs dilemma elől.

Az iszlám ébredés ötlete a nyugati világban összekapcsolódott azzal a gondolattal, hogy a modern szekularizmus az iszlám részéről hatalmas politikai kihívással néz szembe. Ez az eszme azon a gondolaton alapszik, hogy Nyugaton a politika és a vallás el van választva egymástól, az iszlám világban viszont a politikai erők jelenleg elismerik az iszlámhoz fűződő kapcsolatukat. Következésképp a szekularizmust, az állam és az egyház szétválasztásának eszméjét veszély fenyegeti. A valóságban persze a kereszténység jelentős ideológiai és szimbolikus szerepet játszik a nyugati politikában. A kereszténydemokrata pártok jelentős erőt képviselnek, a vallás pedig számos országban a baloldalon is meghatározó vonulat. Ez ugyanakkor nem veszélyezteti a világi pluralizmust, és különbözik az USA keresztény fundamentalista jobboldalától is. Hasonlóképp, az iszlám befolyást, értékeket és szimbólumokat elismerő politikai erők nem feltétlenül jelentenek bármiféle kihívást a világi pluralizmus számára.

Mindamellett a szeptember 11-ére adott amerikai reakció, különösen, ha Afganisztán elleni háborúja egy Irakkal vagy Szíriával szembeni konfrontációval folytatódik, életre hívhat egy “Új Jobboldalt”, aminek komoly következményei lehetnek a nyugati világban, vagy annak valamely részén. Olyan jobboldal lenne ez, amely támadná a liberalizmust, mozgósítana a nyugati világ iszlám közösségei ellen és erőteljes, agresszív politikát követelne az arab világ ellen. Ez új szakadást eredményezne Nyugat-Európában, olyat, amit amerikai kezdeményezések, és talán – Izrael taktikájához kapcsolódva vagy sem – hadjáratok eredményeztek.

 

Következtetések

 

Elemzésünk egyetlen biztos következtetése, úgy tűnik, az, hogy a nyugati/atlanti liberalizmus dicsőséges napjainak, amikoris végigmasírozott a földtekén, vége. A feszültség minden téren növekszik: Észak és Dél között; az Egyesült Államok és a többi centrum hatalom között; és ahogy az újkapitalizmus az őt támogató tekintélyelvű rezsimek új fajtáinak ad életet, az államok egyre szélesedő körében is. A Bush-adminisztráció kétségtelenül minden eddiginél eltökéltebb abban, hogy megszilárdítsa az amerikai dominanciát, a tervnek azonban növekvő akadályokkal kell megküzdenie. Ha az USA nem lesz képes megtalálni a módját annak, hogy “szövetségeseit” még szorosabban globális tervei mögé állítsa, a belső feszültségek szétrepeszthetik a szövetséget. Geopolitikai tekintetben ennek legnagyobb haszonélvezője Kína lenne, mivel hosszabb lélegzetvételnyi szünethez jutna társadalmi transzformációja végrehajtására és megszilárdítására. De a Putyin vezette Oroszország is nyerne az ügyön. Az Európai Unió hamarosan válaszúthoz érkezik: vagy sokkal szorosabb politikai blokkot választ, melynek célja az amerikai nyomással szembeni ellenállás, vagy pedig lazábbat, amelyben jobban alá van rendelve az amerikaiaknak, sőt akár a széthullás veszélyével is szembe kell néznie.

Természetesen nem lehet kizárni azt sem, hogy az amerikai politika alakítói, vagy az amerikai politikai establishment jelentős része a krízisből néhány új, programszerű tanulságot szűr le: így például megváltoztatják a világszegénységgel kapcsolatos hitel- és pénzügyi szabályozást. A jelenlegi fázis az amerikai erőfitogtatásról szól, de később sor kerülhet némi elmozdulásra annak ellenére is, hogy a Bush-csapatról alkotott kép ezt meglehetősen valószínűtlenné teszi. Az IMF taktikájában már végre is hajtottak néhány kisebb változtatást, de az olyan ügyekben, mint az NMD [rakétavédelmi rendszer], Kyoto stb. a változás hiánya szembetűnő.

A nemzetek feletti politikai erők szintjén a neoliberalizmus és a liberális emberi jogi kozmopolitizmus régi elegye veszít az erejéből. Sokkal valószínűbb, hogy a konzervatív és a “barát-ellenség”-témák lesznek túlsúlyban a következő időszakban. Az antikapitalista globalizáció ellenes mozgalom azzal a kihívással néz szembe, hogy egy nemzetközi politikai programot kell integrálnia. A társadalmi és politikai reformot célul kitűző transznacionális mozgalmak szempontjából pedig az amerikai baloldal politikájának fejlődése döntő jelentőségű lesz.

 

(Fordította: Tanyi Attila)

Az EU csatlakozásról

Az angol Michael Hindley és Peter Gowan, a francia Catherine Samary, a német Jörg Huffschmied, valamint Galló Béla, Balázs Péter és Artner Annamária fejti ki véleményét az Európai Unió bővítéséről.

Hét vélemény az EU-bővítésről

Magyarország és a régió számára a XXI. század első évtizedének vélhetően legfontosabb kérdése az Európai Unió bővítése. A csatlakozás 1990 óta a “hatpárti” külpolitikai konszenzus egyik pillérének tekinthető, és élvezi a társadalom döntő többségének bizalmát. Ugyanakkor már az integráció eddigi folyamata is ellentmondásokkal volt terhelt, és távolról sem világos, hogy a majdani EU-tagság mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött ígéreteket és elvárásokat.

Az Eszmélet már több alkalommal foglalkozott a kelet-nyugati aszimmetria és integráció kérdéseivel. Ezúttal Michael Hindley-nek a Spectre című internetes magazinban (bemutatását lásd az Eszmélet 35. számában) megjelent írását választottuk vitaindítóul, és ehhez gyűjtöttünk hozzászólásokat három külföldi és három hazai szakértőtől. A vélemények az alábbiakban olvashatók.


Michael Hindley:

Az egyetlen játéklehetőség a városban?

Történetünk az egyszeri szerencsejátékosé, aki mindig ugyanazt a kártyajátékot játszotta, és mindig vesztett, azonban sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor a barátai figyelmeztették, a játék hamis, azt csalók irányítják, abból a célból, hogy megfosszák őt a pénzétől. Csak annyit mondott gyászosan: “Tudom, hogy hamiskártyások, de ez az egyetlen játéklehetőség a városban!”

Az EU mint történelmi vállalkozás, nagy sikerét annak köszönheti, hogy meggyőzte az európai politikai elitet arról, a szabad piacgazdaságon alapuló szövetségi Európa az “egyetlen játéklehetőség a városban”. A másik választási lehetőség, a Szovjetunió megszégyenítően összeomlott gazdaságilag, és azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik megtapasztalták a létező szocializmus mindennapjait, egyáltalán nem bánkódik emiatt. Még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a “szocializmus” szóhoz ne tapadjon negatív jelentéstartalom a korábbi szovjet birodalom területén.

Keleten az 1989-es forradalmak felkavarodása után egy bő évtizednyinek kellett eltelnie ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék. Az a korai vád, amelyet annak idején cinizmusnak minősítve utasítottak vissza, nevezetesen, hogy az EU pénzalapjait (főleg a PHARE programot) arra használják, hogy a Keletet megnyissák a nyugati tőke előtt, nagyon is helytállónak bizonyult. Varsót, Prágát és Budapestet elözönlötték a yuppie politikai kalandorok, akik a privatizációnak még annál is hevesebb formáját hirdették meg, mint amit a thatcheristák otthon egyáltalán tervbe mertek venni. A kiábrándult és hiszékeny közvélemény még a számvevőszék hivatalos jelentésével is megbarátkozott, amely a PHARE programot azért bírálta, hogy a pénzeket inkább a nyugati tanácsadóknak juttatták, mint hogy helyi, nemzeti tőkét hoztak volna létre. Emlékszem ezekből a korai évekből egy lengyel miniszterre, aki kinyilvánította, hogy mire van szüksége: “Nyomatékkal kérem, NE készíttessenek még egy megvalósíthatósági tanulmányt!”

Az a terület, ahol a Kelet előrelépett, nem más, mint az olcsó és képzett munkaerő forrása. A régi, szovjet rendszer legalább hangsúlyt fektetett az alapvető műszaki képzésre, ennek a befektetésnek a gyümölcsei most már elérhetőek a telhetetlen és mozgékony nyugati tőke számára, mely szégyell rendes béreket és szociális védelmi költségeket fizetni.

Bár a Nyugat kirekeszti azokat a termékeket, amelyeket a Kelet exportálni szeretne (mezőgazdasági termékek, textil és acéláruk), ragaszkodott ahhoz, hogy a Kelet nyissa meg piacait a nyugati fogyasztási cikkek előtt. A helyi piacokra irányuló helyi termelés összeomlott Keleten.

Nemcsak a tőke, de a NATO katonai érdekcsoportja is hasznot húz a Kelet esztelen igyekezetéből, hogy mindent átvegyen, ami nyugati. Ilyen volt és marad az a kétségbeesett törekvés, hogy gyorsan hátat fordítsanak néhai szövetségesüknek, Oroszországnak. Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság türelmetlenül várta, hogy beléphessen a NATO kötelékébe, felajánlva saját csapatai bevetését bárhol, ahol csak a NATO-nak szüksége van rá. Az az elképzelésük azonban, hogy ezért kölcsönösségi alapon létezhet egy a NATO által vállalt garancia, miszerint megvédi ezeket az országokat mindennemű jövőbeli veszélytől, ami egy agresszíven nacionalista, terjeszkedő Oroszország felől érkezhet, úgy tűnik, nevetségesen és reménytelenül naiv.

Az az igazság, hogy Nyugat-Európa mindent megkap Kelet-Európától, amit csak akar, és így nem látja értelmét további engedményeknek. Valójában ez az oka annak, hogy lelassult a Kelet felvétele az EU-ba. A NATO-tagsággal kapcsolatban ma már keveset lehet tenni, de a keleteurópaiak EU csatlakozási kérelmei még biztosítanak némi manőverezési lehetőséget és teret a társadalmi szolidaritásnak.

Magán az EU-n belül a belső piac felépítéséhez vezető úton az 1992-es program nyomán, a baloldal széles bázissal rendelkező kampányt szervezett a következő jelszóval: “nincs belső piac szociális rendelkezések nélkül!” Azaz a tőke számára biztosított egységes játéktér megteremtése nem a dogozók érdekében történt. Bár a végleges “szociális rendelkezések” elégtelenek lettek, azok legalább gyűjtőpontként szolgáltak a szociáldemokráciától balra álló erők számára.

Naponta érkeznek hírek arról, hogy nyugati vállalatok termelésüket keletre helyezik. Ebben a helyzetben egy “nincs bővítés szociális rendelkezések nélkül!” jelszó jó és praktikus lépés lehet az összeurópai munkás szolidaritás megteremtéséhez. Ha nem tesszük ezt, a termelés Keletre helyezése idegengyűlölő és pusztító reakciókhoz vezethet Nyugaton.

Végül, alkotmányi szinten, minél bővebb lesz az EU, annál nehezebbé válik, hogy az egyre nagyobb szervezetet beillesszék a szövetségi intézményrendszer szűk keretei közé. Kelet-Európa számára ötven évbe telt, hogy megszabaduljon a Kreml halálos szorításától. Attól tartok, nem fog ilyen hosszú időt igénybe venni, míg fellázadnak a Berlaymont ellen.

(Fordította: Bózsó Péter)


Catherine Samary:

Másik Európa egy másik világ számára

Az EU számos ellentmondással találkozott a keleti bővítési politikájával kapcsolatban.

A bővítés elsősorban politikai kérdés – állítják azokkal szemben, akik a költségeket számolják, hiszen fontos stabilizálni a kontinenst, és morálisan reagálni azok türelmére, akiknek azt mondták: “privatizáljatok, szabaduljatok meg az előző rendszertől, igazodjatok a mi rendszerünkhöz és akkor ti is a nagy ’európai családhoz’, a gazdagság és a civilizáció klubjához fogtok tartozni”. Az Uniós csatlakozás perspektívája és a követelményekhez való alkalmazkodás azonban új konfliktusokat szül, amelyekre példa a jugoszláv szindróma: milyen állam irányítása alatt folyjék a privatizáció és melyik társadalmi/nemzeti réteg előnyére?

Az EU “szerkezeti kiigazítást” követel a volt kelet-európai blokktól az intézményeivel és “piaci modelljével” párhuzamosan, a “verseny támogatásának képességét” pedig a belépés előfeltételévé teszi – a “rendszerváltás” azonban magával hozta a szegénységet és a munkanélküliséget.

A bővítéssel párhuzamos politikai és társadalmi-gazdasági célok egyidejű megvalósításához azonban az európai büdzsé nevetséges: csupán az európai GDP 1,27 százaléka áll rendelkezésre (összehasonlításképpen, az USA-ban hasonló méret esetében ez mintegy 30%), ami azt jelenti, hogy csupán az optimista növekedési várakozások növelhetik a keleti irányú bővítés anyagi forrásait – ez azonban egyre kevésbé reális. A mezőgazdasági alapot ezért a lengyel bővítés előtt csökkenteni kell – ha egyáltalán fenntartható közös mezőgazdasági politika (CAP). A pénzt délről vonják majd el a kelet számára – ami együtt jár a feszültségek növekedésével.

Kelet-Európában az EU csatlakozás tagadhatatlanul összekapcsolódik – helyesen vagy helytelenül – a jobb lét reményével, a “gazdag Európához” tartozás érzésével. Még akkor is, ha ez a népszerű érzés megváltozna az Európai Bizottság által előírt és szisztematikusan alkalmazott “szerkezeti kiigazítási politika” hatására, ugyanúgy, mint az IMF esetében. Mégis, a félelem az eddiginél is nagyobb elszigetelődéstől és a veszteségtől, amit az EU-ból való kimaradás okozhat, vezethet a taggá válás, azaz a beleszólási lehetőség politikai választásához – annak ellenére, hogy az Unió intézményének és döntéshozási folyamatának jelenlegi működése általában nem enged valódi beleszólási lehetőséget.

Az Unión belüli baloldal egy része ellenzi a bővítést – azt állítják, hogy ez növelné a liberális gondolkodást a szervezeten belül. Egy adott államban, a széles körben (helyesen vagy helytelenül) támogatott integráció ellenzését elkerülhetetlenül úgy értékelnék, mintha a “gazdagok Európáját” építenék, vagy “európai erődöt” emelnének. Annál inkább, ha baloldali szemszögből beszélő emberek belülről harcolnak ellene. Egyre nagyobb egyetértés van abban, hogy a globalizáció ellenzése hatásosabb lenne európai szinten, mint pusztán nemzeti (nacionalista) alapon. Európa építésében a mai napig nincs valós nyereség, amit védeni kell, vagy amit a bővítés fenyegetne.

A bővítés valószínűleg mélyítené a meglévő konfliktusokat és nehézségeket, amelyek összekapcsolódnak azzal a ténnyel, hogy a tagországokban a növekvő szociális visszaesés egyik fő oka maga az EU. A kelet-európai emberek nem felelősek ezért, és a déli államok sem felelősek a jóléti államok pusztításáért a legfejlettebb kapitalista országokban: a saját uralkodó osztályaik és államuk választása és döntése volt ez.

Éppen ezért lényeges, hogy megváltozzon a vita természete. Először azt kell számba venni, hogy milyen témákkal foglalkozzon a baloldal a bővítés elfogadása vagy visszautasítása kapcsán.

A maastrichti Európa monetáris kritériumaival szemben több tízezer tüntető követelte Nizzában a legutóbbi EU-csúcs alatt az európai színvonalú valós szociális chartát, valamint konvergenciát a legnagyobb mértékű szociális nyereség felé, és nem az ellenkezőjét, ahová a piaci verseny vezet.

A kelet-európai emberek, miként nyugaton is, aggódnak a demokrácia hiánya miatt az Európa-építés aktuális projektjeiben. Egységes valuta? Mi a teendő? A társadalom melyik választásáért? A jövőjükért aggódó emberek milyen ellenőrzése mellett? A föderalizmus vagy konföderalizmus körüli vitákban a többségi szavazatnak vagy konszenzusnak nincs jelentősége mindaddig, amíg nem tudjuk, milyen közös projekt felé törekszünk.

A “másik Európa” elméletileg lehetséges, akár az euróval is. Nem kellene az Egyesült Európát haladó szervezetként bemutatni. A maastrichti euró azonban nem “hiba”, amit keresztül lehet vinni az elszórt ellenálláson; az elszigetelt jelölt sem állhat ellen egyedül a jelenleg előírt feltételeknek. Csupán az erőviszonyok jelentős változása tudna más logikát eredményezni.

Az európai intézmények, Központi Bank, valamint a pénz és hadsereg előtt, amelyek megvédik az “intézményi befektetők” és az uralkodó erők érdekeit, szükségünk van egy szervezett európai civil társadalom fejlődésére, amely ellenáll ezek logikájának. A kelet-európai országok új orientációjából fakadó követelések közös platformja támogatásra találna az Unión belül – a nyugati baloldalnak azonban kifogásolnia kell a fennálló kritériumokat, amelyeket előírtak a jelölteknek, hogy segítsék a kívülről jövő ellenállást!

Szükség van egy másfajta európai biztonsági koncepcióra, amely eltérne a NATO-bombázásoktól, az új fegyverkezési versenytől, az erőltetett és kiterjesztett privatizációtól s az ember áruvá való átformálásától. A másik Európára szükség van, hogy alárendelje a gazdaságot és a piaci intézményeket az egyetemesen elfogadott alapvető emberi jogoknak, és hogy megvédje a közös értékeket és a környezetet.

A valódi tét az, hogy minden egyes embernek joga legyen demokratikus módon meghatároznia prioritásait, megvédenie szociális és erkölcsi értékeit, ökológiai feltételeit – és aztán eldöntenie, hol és milyen módon tudja azokat a legjobban védeni az adott helyzetben és erőviszonyok közepette. A neoliberális Európa érdemi bírálata (valamint a vele szembeni ellenállás) az EU-n kívül és belül egyaránt lehetséges. A kapcsolatoknak, a szolidaritásnak valamint az alternatívák kidolgozásának azonban a szakszervezetek, a feministák, az ifjúsági egyesületek, és a baloldali politikai áramlatok között kell kifejlődniük, hogy megvédjék a közös célokat, ellenálljanak a piaci “szabályok” okozta társadalmi és pénzügyi dömpingnek, a kultúra lerombolásának, és a szexuális szolgáltatások kereskedelmének.

Egy hajóban evezünk – előttünk az egyetemes globalizáció. A növekvő szegénység által felvetett kérdések – beleértve a “dolgozó szegényt” (a “liberálisok” válaszát a munkanélküliségre) –, az ökológiai és egészségügyi katasztrófák, a kulturális és társadalmi visszaesések összefüggenek ugyanazzal az egyetemes folyamattal, amelyet a nemzetek feletti intézmények, az IMF, a Világbank, a WTO, valamint a fennálló Európai Unió is segítenek. A globalizáció ellenzői (a legszélesebb értelemben) Európai szinten dolgozhatnak ki alternatívákat.

(Fordította: Schmied Júlia)


Jörg Huffschmid:

Küzdelem a politikai változásokért

Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986) felvétele az 1980-as években az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK) pusztán politikai okokkal magyarázható. Mindhárom országban a demokratikus erők elűzték a fasiszta rezsimet, az EGK pedig örömmel fogadta a fiatal demokráciákat a Közösségben. Ennek egyik oka a politikai stabilitás létrehozása és megvédése, valamint a régi rendszer visszatérésének megakadályozása volt az új tagállamokban.

A gazdasági kérdésekkel kapcsolatban feszültség alakult ki a gazdák és bizonyos mértékben a szakszervezetek köreiben, akik a növekvő versenytől féltek, amelyet az olcsó narancs- és munkaerő-import okozott volna. Az ellenállás következménye az elhúzódó tárgyalási időszak lett. Ahhoz, hogy a bővítés elfogadhatóvá váljék a nyugati farmerek számára, és az új tagországok részére is járható út legyen, hosszú átmeneti időszakban egyeztek meg, mely idő alatt mindkét fél alkalmazkodhatott az új körülményekhez.

Hasonlítsuk mindezt össze az aktuális kelet-európai bővítési körrel! A hivatalos retorika ellenére, amely a kelet-európai átalakulás valamint az összeurópai béke, demokrácia és jólét színterének létrehozása érdekében történő EU bővítés történelmi fontosságáról beszél, az EU hangneme jóval keményebb lett, a pályázó országok elé állított követelményeket lényegesen megemelték, ráadásul a csatlakozást támogató szándék is gyengült. Az új tagállamoknak a teljes közösségi joganyagot (acquis communitaire) át kell venniük – amelyet főként a szabadpiaci ideológia, a dereguláció és a szociális rendszer lerombolása (“modernizáció”) vezérel –, mielőtt bebocsátást nyernek az EU-ba. Másfelől a munkalehetőség és a mezőgazdasági piac hosszú ideig széles körben zárva marad előttük, az átmeneti időszakot megkönnyítő pénzügyi támogatás azonban rendkívül alacsony – és főként az EU-n belüli leggyengébb államok kárára történik a finanszírozás. Úgy tűnik, a Nyugat kezd rájönni arra, hogy hivatalos bővítés nélkül is élvezheti a keleti gazdasági térfoglalás összes hasznát (nyitott piacok, beruházási lehetőségek és kedvező politikai infrastruktúra), azaz anélkül, hogy kitenné magát annak a veszélynek, hogy az új tagállamok kívánságainak is eleget kelljen tennie (a csatlakozni vágyó államok EU tagokként növelhetnék befolyásukat az EU fejlődés fő irányának módosítása érdekében).

A kelet-európai csatlakozási tárgyalások olyan időpontban zajlanak, amikor az EU a Közösség átszervezésének politikáját sietteti, amely folyamat a Maastrichti Szerződéssel kezdődött, és amelyet az Amszterdami Szerződés, az 1997-es Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint 1999-ben a monetáris unió bevezetése szilárdított meg.

Jelenleg ez a stratégia a társadalombiztosítási rendszer és az európai pénzügyi piacok “modernizációját” tűzte céljául. Ezen területeken az EU az amerikai kapitalista modelltől eltérő specifikus szabályozásokat és biztosítékokat alkalmaz. Ezek a különbségek a lakosság többsége számára előnyösek, viszont a versengésből adódó hátrányt jelentenek az európai gazdasági rendszerek számára, ezért a Bizottság politikájának fő irányvonala – a fennálló EU-ban és Kelet-Európában egyaránt – a szociális rendszer és a pénzügyi piacok amerikai típusú intézményekké történő átalakítása. Ennek bevezetése azonban tovább növelné a hatalmas bankok és intézményi befektetők gazdasági és politikai hatalmát, tovább gátolná a növekedést és a foglalkoztatást, növelné az egyenlőtlenséget és a társadalmi polarizációt, valamint csökkentené a többség demokratikus lehetőségeit – Nyugaton és Keleten egyaránt.

A fenti megállapításokból következik, hogy a legnagyobb kihívás a haladó erők számára Nyugat- és Kelet-Európában a küzdelem az egyre inkább tekintélyelvű piaci radikalizmus neoliberális erőivel szemben. A Nyugat fő feladata: ellenállni, visszautasítani a szociális rendszer lerombolás útján történő modernizálását és rugalmassá tételét; és ezzel egy időben bemutatni a gazdasági és társadalmi fejlődés lehetséges módjainak előnyeit és megvalósíthatóságát, a teljes foglalkoztatottságon, erős szociális rendszeren, az ökológia fenntarthatóságán és nagyobb társadalmi méltányosságon alapulva. Egy alternatív fejlődési modell ezen sarkkövei természetesen nem csupán intellektuális érvek, hanem elsősorban a társadalmi és politikai mobilizáció alapjai. Keleten a feladat hasonló, bár a kiindulási pont eltér: meg kell akadályozni, hogy a még folyamatban lévő társadalmi és gazdasági átalakulás a neoliberális irányba haladjon tovább, amely a többség számára pusztító társadalmi következményekkel járna.

Ebből a szemszögből nézve a bővítéssel kapcsolatos problémák másodlagos kérdésnek tűnnek a keleti és nyugati fejlődés szociális és demokratikus tartalmú problémáihoz képest, az elkövetkezendő években azonban nagy lesz a jelentőségük a valós európai folyamatra nézve. A bővítés kudarca növelné a feszültségek és a heves politikai konfliktusok lehetőségeit az EU és Kelet-Európa között, valamint a kelet-európai országok között és azokon belül is. Az új nacionalizmus és sovinizmus megerősödése rendkívüli módon megnehezítené a progresszív bírálatokat és javaslatokat. Ezért a haladó erők érdeke törekedni a bővítésre, és harcolni a jobb és igazságosabb feltételekért a bővítés során.

A keleti országok számára mindenképpen kifizetődő lenne, ha abbahagynák a csatlakozásért folyó versengést (“küzdelem a végsőkig”), ehelyett bővítenék a kölcsönös gazdasági és politikai együttműködés kereteit. Ez megerősítené pozíciójukat az EU-val folyamatban lévő tárgyalásokon, és ezzel egy időben a regionális gazdasági együttműködés csökkentené a Nyugat-Európától való gazdasági függésüket.

Az EU haladó erői számára a keleti bővítés kérdése jó lehetőség arra, hogy az EU-n belüli demokráciával, társadalmi összetartással, szolidaritással, valamint makrogazdasági politikával kapcsolatos régi kérdéseket új szintre emeljék: a korai bővítés a demokrácia számára lenne kedvező, hiszen az új tagállamoknak lehetőségük nyílna részt venni Európa további fejlődésének az alakításában – ahelyett, hogy egyszerűen elfogadtatnák velük az elkövetkezendő néhány évben napirendre kerülő fontos döntéseket.

A bővítés új vitákat igényel a strukturális alapok mértékéről és összetételéről is, ami eszköze lehet az EU-n belüli gazdasági egyenlőtlenségek csökkentésének, és a társadalmi kohézió erősítésének. Ha e cél támogatásra talál, elkerülhetetlen a strukturális alapok nagymértékű növelése ahhoz, hogy enyhítse az új országok csatlakozási terhét anélkül, hogy növelné az egyenlőtlenséget a régi EU-n belül. Ahhoz, hogy a gazdasági integráció ne a gyengébb szektorok megsemmisüléséhez és a gyengébb régiók elnéptelenedéséhez vezessen, átmeneti (derogációs) időszakokat és reorganizációs programokat kell együttesen alkalmazni.

A bővítés új fényt fog vetni a makrogazdasági politikára is: valóban el kellene fogadnunk, hogy az európai egység kérdése – és ezáltal az európai béke és politikai stabilitás kérdése is – alárendelődjék egy fundamentalista gazdasági doktrínának, amely a magántulajdont, a szabadpiacot valamint a stabil árakat a gazdasági fejlődés szükséges és elégséges feltételének tekinti?

Természetesen nincs biztosíték arra, hogy a kibővített EU haladó erői sikeresek lesznek. Jobb eredményre azonban a bővítés elmaradása esetén sincs biztosíték. Mégis, ez utóbbi esetén a politikai kockázat rendkívül nagy. Befejezésképpen, véleményem szerint nem a bővítés helyeslése vagy elutasítása a kérdés, a feladat a baloldali erők megerősítése valamint a küzdelem az EU struktúrájának és politikájának megváltozásáért a bővítési tárgyalások alatt és után.

(Fordította: Schmied Júlia)


Peter Gowan:

Közeleg az igazság pillanata

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió keleti bővítése az európai integráció számára a legnagyobb kihívás, legalábbis a hidegháború óta. Valójában azonban nem az. Legfeljebb katalizátor szerepet tölthet be, sietteti a sokkal alapvetőbb feszültségek felszínre kerülését.

Az Európai Unió egységesítési folyamatát a nyolcvanas évek óta egy társadalmi koalíció vezette, amelyeket a nyugat-európai országok osztályviszonyainak átszerkesztését tűzte ki célul nemcsak gazdasági értelemben, hanem a társadalmi és a politikai életet is magába foglalóan. Ez a koalíció egységesen lépett fel a külső kihívásokkal szemben és kihasználta az új ideológiai lehetőségeket, amelyeket a szovjet tömb összeomlása és a nyugat-európai baloldal irányvesztése kínált. Csökkentették az európai munkásosztály jólétét és hatalmát, ugyanakkor a nyugat-európai tőkések társadalmi és politikai erejét növelték, termelési eszközeit felvirágoztatták. Az Európai Unió egységesítése a fenti társadalmi érdekszövetség uralmának politikai és jogi-intézményi formája volt.

Ez az erőfeszítés figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult. Ami a művelet gazdasági és társadalmi költségeit illeti: hosszan tartó gazdasági recesszió, magas szintű munkanélküliség, nagymértékű és növekvő elszegényedés és lecsúszás volt az ára.

Ennek az érdekszövetségnek valószínűleg a legfeltűnőbb sikere az a képessége volt, hogy a nyugat-európai szervezett munkások nagy részét maga mögé tudta állítani. Ez részben az európai munkásmozgalmon belül a szociáldemokrácia folytatódó ideológiai vonzerejének köszönhető, vagy talán még inkább annak tudható be, hogy Európa legnagyobb vállalatai meggyőzték saját munkavállalóikat arról, hogy kövessék őket a “nagyobb piacra” vezető úton. Természetesen a meggyőzésben döntő tényező volt az a félelem, hogy ellenkező esetben az elbocsátottak közt, Európa munkanélkülijeinek tartalékseregében végzik.

Mindazonáltal ez az érdekszövetség sok szempontból törékeny, valamint belső ellentmondások osztják meg, továbbá minél sikeresebb a jólét és a hatalom átcsoportosításának folyamatában, annál inkább felszínre törnek benne az ellentmondások. Íme néhány.

A hatalom átcsoportosítására az európai integráció politikai eszközként való használata pontosan azért bizonyult tökéletes választásnak, mivel az Európai Unió demokratikus ellenőrzése hiányzik. A gépezetéhez való hozzáférés könnyen korlátozható csak állami és nagyvállalati döntéshozók számára. De a demokratikus hitelesítés hiánya látványos robbanással fenyegeti ezt az érdekszövetséget. Az Európai Unió hiányzó demokratizmusa nem egy egyszerű, félreállítható probléma, jogi-politikai ereje aláássa a tagországok politikai irányítási rendszereit, mivel lerombolja a domináns pártok hatóerejét, ami a transzformációs taktikán alapul. A transzformációs taktika a pártok elitjét ragadja magához egy olyan cél érdekében, ami a tagállamok több nagy társadalmi csoportjának értékrendszerével nem egyeztethető össze.

A hatalomátcsoportosításnak nincsenek jól meghatározott korlátai. Néhányan egészen a világháborúk közti állapotokig akarnak visszanyúlni, mások megállnának ennél hamarabb, de nincs egyeztetett program és határ ebben az érdekszövetségben. A hatalom átcsoportosítása addig folytatódik, amíg a társadalmi vagy politikai ellenállás külső sokkhatása egy válság során fel nem bontja az érdekszövetség egységét.

Az Európai Unió integrációjának eszközként való felhasználása egyre élesebben veti fel az Európai Unió végső állapotának kérdését a politikai színpadon. Hová tart az EU? Vajon szövetségi állam lesz-e vagy az atlanti rezsim része, megosztott pénzügyi rendszerekkel, alárendelve az Egyesült Államok politikai-katonai és globális gazdasági irányításának? A társadalmi hatalom átcsoportosításának konszolidációja szövetségi megoldást kíván, de a szövetségi berendezkedés azzal fenyeget, hogy csata alakulhat ki az óceán túlsó felével, amiben az érdekszövetség egy része az Egyesült Államok mellé állna. Ez a kérdés felrobbanthatja az érdekszövetséget.

Az e kérdés köré csoportosuló feszültségek nyilvánvalóak voltak a nizzai kormányközi tanácskozáson. Ez szintén nyomon követhető az Európai Központi Bank és különféle kormányok valamint az érdekszövetség más részei közti feszült viszonyban. Olyan feszültségek ezek, amelyek túlmutatnak Duisenberg nevetséges baklövésein. Nagyon gyorsan kirobbanhatnak, és váratlanul tovaterjedhetnek ezek a feszültségek az egymásra rakódó társadalmi mozgalmakon keresztül, ami a nyugat-európai politika egyre jellemzőbb vonása lesz, ha a domináns pártokat fogva tartják a “testre szabott taktikák”. Ezeknek a feszültségeknek és veszélyeknek a leszerelése megköveteli az erős, rugalmas európai végrehajtó hatalmat. Ennek a kritériumnak a jelenlegi intézmények nem felelnek meg: az Európa Tanács politikai fejlődését merevség és széttöredezettség jellemzi.

Az Európai Unió ilyen politikai összefüggések mentén közelítette meg Közép- és Kelet-Európát a kilencvenes években. A ’létező szocializmus’ összeomlása lehetőséget teremthetett volna egy olyan kelet-európai szerkezetváltásra, ami fellendíthette volna a nyugat-európai termelési rendszert. De ez a stratégia elhalasztotta és ezzel aláásta volna az érdekszövetség azon igyekezetét, hogy Nyugat-Európában a jólétet és hatalmat átcsoportosítsa. Ezt helyettesítendő eldőlt, hogy a Keletet a maradékelv alapján kezelik: megakadályozzák, hogy termelőerői a legkisebb gazdasági feszültséget is okozzák a már amúgy is nagyon feszült nyugat-európai gazdasági és társadalmi helyzetben, amíg a hatalomátcsoportosítás tart. Továbbá vagyontárgyait és piacait megnyitják a Nyugat előtt. Ezen felül megakadályozzák, hogy megrendítse a nyugati érdekszövetség azon képességét, hogy a nyugati munkásmozgalmat a saját oldalán tartsa, azaz nem lehet látványos az elmozdulás az olcsó keleti bérmunka felé.

Keleten, úgy, ahogy Nyugaton is, az érdekszövetség tevékenysége az Európai Unió működési szerkezetén keresztül nyert hitelesítést és általa bonyolódott le: a hatalmas és romboló társadalmi beavatkozás Keleten az Európai Unió tagságára való felkészülésként nyert igazolást. Ez a taktika különlegesen hatékonynak bizonyult: csak nagyon kevesen tudták elképzelni azt, hogy a keleti politikai elitek képesek túlélni az elmúlt tíz év zűrzavarát és pusztítását anélkül, hogy politikai rendszerük darabokra szakadt volna. Délkelet-Európa kétségtelenül odaveszett, de az átalakulást átvészelték a Németországot és Ausztriát határoló ütközőállamok.

Ennek a politikának az ellentmondásai napjainkban kerülnek a felszínre. Az Európai Unió ezen országok legtöbbjének termelési potenciálját meggyengítette az elmúlt tíz évben a teljes tagság ígéretével, amit most teljesíteni kell. Ezek az országok a csatlakozás lázában égnek.

A neoliberalizmus machiavellista radikálisai, közülük is nevezetesen a britek és a bankárok, a keleti bővítést úgy tekintették, mint a gazdagság és hatalom amerikai módon véghezvitt nyugat-európai átcsoportosítási folyamatának végső stádiumát. Ha ezek a keleti országok egyszer belülre kerülnek, akkor lehetőséget nyújtanak arra, hogy az országok között szabályozási verseny alakuljon ki, ami egyszer és mindenkorra alááshatja az európai társadalmat. Ez megtörténhet. Egy másik nézet szerint a csatlakozás számos keleti gazdaság számára megadhatja a végső megnyomorító csapást, azoknak, amelyek még az átalakulási szakaszban vannak, messze a fenntartható növekedéstől. Erre Lengyelország a példa.

De bármi is az eredménye a bővítésnek, abban biztosak lehetünk, hogy az eddigieknél még élesebben fogja ráirányítani a figyelmet az Európai Unió jövőjét érintő kérdésekre, amelyeket a jelenleg uralkodó érdekszövetség nem tud és láthatóan egyre inkább képtelen megoldani.

Ami az európai baloldalt illeti, nem szabad belebonyolódnia sem a keleti bővítés ellenzésébe, sem abba, hogy jogi akadályokat gördítsen az olcsó keleti bérmunka alkalmazása elé. (Szerintem Michael Hindley javaslatai új társadalmi minimumokra ebbe a típusba sorolandók.) A központi kérdésre kell összpontosítania, azaz magára az Európai Unió mibenlétére. A jelenlegi érdekszövetség, amely az európai színjátékot irányítja, egy visszataszító és valószínűleg zavaros jövő felé vezeti a földrészt.

Demokratikus társadalmi ellenőrzés alá kell vonni az európai pénzügyi és költségvetési politikát. Szükség van egy új, növekedésvezérelt gazdasági stratégiára, amely az újraelosztásra, az összkereslet növelésére és a szelvényvagdosás visszaszorítására épül. Továbbá szükség van egy összeurópai kongresszusra, ahol kimunkáljuk az Európai Unión kívüli országok életképes kapcsolódási módját az új Európai Unió gazdaságához.

(Fordította: Bózsó Péter)


Balázs Péter:

A kényszerházasság nem játék!

Valóban nem lenne más “játékra” esély a környéken, mint amit a nagyhírű brüsszeli épület, az éppen teljes renoválás alatt lévő Berlaymont szabadpiaci gazdasági alapokra felépített föderalista palotája kínál? Kétségtelen tény, hogy az Európai Unió keleti kibővítésének élcsapata (a visegrádi négyek és Szlovénia) már annyira előrehaladt a csatlakozási tárgyalásokkal, hogy a visszafordulás vagy kiugrás bel- és külpolitikai hitelvesztéssel járna. A folyamatot gyorsítani képtelenek (legfeljebb lassítani tudnák, ha az EU által kiszabott feladatokat nem teljesítenék, ez azonban nem érdekük). A külpolitikájuk tengelyében így további néhány évig (a rendszerváltástól számítva összesen kb. másfél évtizedig) az EU-csatlakozás ügye áll, ami a reménykedés mellett bizonytalanságot, külső döntésektől való függést visz tájékozódásuk és tervezésük alapvető folyamataiba. Az ilyen helyzet, ha sokáig tart, semmiképpen nem szerencsés, minthogy közvetve korlátozza a szuverenitást anélkül, hogy ezért cserébe adna valamit (a szűkre szabott előcsatlakozási programokon és a majdani EU-tagság ígéretén kívül).

Az ún. euro-atlanti szervezetekbe való egyenjogú befogadás Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások végső jutalmaként tűnik fel. Valójában egy korábbi vágy megkésett beteljesítéséről van szó. Magyarország esetében például tudott dolog, hogy a késő kádári kor ún. reformkommunista elitje intenzíven kereste a kapcsolódást a nyugati világhoz. E közeledés mérföldkövei voltak – növekvő szovjet rosszallás mellett – az 1973. évi GATT-tagság, az 1982. évi IMF- és Világbank-csatlakozás, sőt a majdani NATO-tagság esélyének – akkor hajmeresztő hatású – említése 1988-ban. Ebben az időszakban, a roskadozó KGST falai közül kitekintve a sikeresen fejlődő Európai Közösség rendkívül vonzónak látszott. Vajon okoz-e majd akkora gyönyörűséget a régóta húzódó frigy kései megkötése, mint ha például az 1980-as évtized elejének titkos magyar tapogatózásai találtak volna megértő fogadtatásra a nyugat-európai integrációnál?

Ami az Európai Unió helyzetét illeti, a XXI. század elején már a “végső” válaszokat kellene megfogalmaznia mind az integráció belső “elmélyítése”, mind pedig újabb tagok felvétele tekintetében. Az integrációs fejlődés ugyanis láthatóan elérte azt a szintet, amikor további minőségi fokozatok már technikailag nehezen lennének kivitelezhetőek (pl. a gazdasági összefogás a közös pénzen túli szférában), vagy politikailag nem vonzóak a résztvevők számára (ilyennek tűnik a kül- és biztonságpolitika, illetve a bel- és igazságügy közös kormányzása). Mindez napirendre tűzte az egész konfiguráció jellegének meghatározását, vagyis a kezdetek ködbe vesző föderalista eszméi helyett az integrációs szervezet és az azt alkotó államok pontos viszonyának megfogalmazását. Az élénkülő vitát Joschka Fischer 2000. május 12-i beszéde és Jacques Chirac június 27-i válasza indította el. Hasonló a helyzet a bővüléssel: mindenekfölött azt kellene eldönteni, hogy egyáltalán hány új taggal terhelhető még az integráció döntési és intézményi struktúrája, finanszírozási forrásai, munkaerő piaca stb. Hindley-nek annyiban igaza van, hogy a teljes jogú EU-tagság mint abszolút külpolitikai prioritás, ma az “egyetlen játék” Közép- és Kelet-Európa rendszert váltott (és felaprózódott) államai számára. Más, alternatív megoldás után azért sem néznek, mert az Európai Unió reménydús várakozásokat keltett körükben (amelyek a saját kapacitásaihoz mérten mindenképpen túlzottak). Főleg ezzel magyarázható az, hogy az EU-tagság alatti, következő fokozat, a szinte tetszés szerint gazdagítható EU-társulás intézménye minden politikai vonzerejét elvesztette. Expanzív vágyaitól vezettetve tulajdonképpen maga az Unió devalválta az egyébként rangos társult viszonyt, amely – nevétől és tartalmától függetlenül – Ankarától Tallinig már senkit nem boldogít. Ami azonban az Európai Unióhoz fűződő viszonyra leszűkítve igaz, az nem állja meg a helyét a tágabb kontextusban. Az Európai Uniónak ma már nemcsak alternatívája, hanem egyben veszélyes versenytársa is van, nevezetesen a tágabb földrajzi dimenziókban felgyorsult fejlődési folyamatok, amelyet globalizációnak is neveznek. Például nincs feltétlenül szükség drága és körülményes integrációs szervezetre ahhoz, hogy napjainkban gyorsuljon a termékek, szolgáltatások és kiváltképpen a tőke és technológia áramlása. Ezeknek a folyamatoknak az interkontinentális hullámai már átcsaptak az Európai Unió falai felett.

Ugyancsak óriási tévedés Hindley részéről a Szovjetuniót (illetve általa a KGST-t) visszamenőleg a nyugat-európai integráció “alternatívájának” nevezni. E fogalom lényegéhez tartozik a választás bizonyos esélye párhuzamos lehetőségek közül. Ha valaki, akkor éppen a közép-kelet-európai népek tudják a legjobban, mennyire alternatíva nélküli volt térségükben a második világháború végén a – Nyugat által is szentesített – szovjet expanzió. Sztálin világosan megmondta, hogy a meghódított területeken mindenki bevezeti a saját rendszerét. Az összeomlott és részekre hullott orosz birodalom esetében viszont már oktalanság újabb expanziótól tartani csakúgy, mint a NATO-nak a kölcsönös védelemre vonatkozó kötelezettségét, illetve annak alkalmazhatóságát kétségbe vonni.

A XXI. század küszöbén a nyugat-európai államok gazdasági és politikai szerveződését keretbe foglaló Európai Unió és a hajdani német geopolitikában “köztes térségnek” (Zwischenraum) nevezett közép- és kelet-európai sáv számára az egyesülés nem a lehetséges választások egyike, hanem egy új keletű sorsközösségen alapuló kényszerpálya. Ha erről az útról bármelyikük letér, akkor pozíciókat veszíthet a nemzetközi versenyben. A bipolaritás utáni, nyugtalanul változó világban ugyanis Nyugat-Európát ugyanaz az erőtér szorongatja, amely keleti szomszédságát. Az egyik oldalról a kormányozhatóság hagyományos, állami keretei közül kiszabadult, meredeken gyorsuló műszaki és gazdasági fejlődés hatásai; a másik oldalról a rendszerváltások által szétdúlt és feltördelt állami keretek romjain tomboló, évtizedeken át visszafojtott fogyasztási vágy következményei. Végső soron ugyanarról a problémáról van szó: a klasszikus kapitalizmus két istensége, a profitmaximalizálás mint hajtóerő és a szabadpiac mint önszabályozó játéktér feloldhatatlan és életveszélyes konfliktusba került egymással. Csakhogy míg a Csendes-óceán partjain a termelés és marketing mind újabb technikái nyomán felduzzadt profitáradat ömlik ki az amúgy gondosan szabályozott államok határai közül, a rendszerváltások keleti pólusain (a FÁK-államokban és a Balkánon) a diktatúrákat követő szabály- és intézmény nélküli vadpiacokon etnikai színekkel is kipingált érdekcsoportok vívják halálos csatáikat a megszerezhető haszonért és pozíciókért.

Az Európai Unió mint integrációs intézmény a globális gazdasági túlerővel szemben a saját integrációjának tökéletesítését (“mélyítését”), a keleti szomszédoktól betörő kockázati tényezőkkel pedig a bővülés perspektíváját szegezné szembe. A “kétfrontos harc” azonban túl nagy tehertétel a zavartalan belső érdekharmonizáláshoz szokott szervezet számára. Ráadásul a körülményes és túldimenzionált folyamatok alkalmatlanok a kemény döntésekre (pl. az agrárpolitika vagy a munkaerő piac gyökeres reformjára) és kiváltképpen váratlan helyzetek kezelésére (pl. a tagjelölt államok belső politikai-gazdasági helyzetében előálló változások következményeinek gyors levonására). Márpedig az Európai Uniónak létérdeke, hogy cselekvőképességét lényegesen javítsa. Ehhez le kell zárnia a bevezetőben említett, legfontosabb nyitott kérdéseket. Ez esetben az “egyetlen játék” élvezetes és nyereséget hozó tevékenységgé válhat minden európai résztvevő számára. Ha azonban az Unió elszalasztja a megújulás esélyét, akkor nem kínál valódi perspektívát a keleti és déli szomszédainak. Ez a perspektíva nem feltétlenül jelentene teljes tagságot, de mindenkinek nyújtana bizonyos védettséget a káros külső hatások ellen, és megadná a fejlődés kedvezőbb esélyét. A pozitív változat előnyei mellett eltörpülnének a más munkavállalókkal vagy munkaadókkal szembeni, irigységtől fűtött idegengyűlölet alantas indulatai. A negatív forgatókönyv ezzel szemben az intoleráns szélsőjobb további térnyerését hozná, a fő hatalmi kérdés pedig az lenne, hogy ki a nagyobb úr Európában (keleten és nyugaton egyaránt): a szociális, környezetvédelmi és más normákon áthágó transznacionális tőke, vagy az “oroszajkú” maffiák.

Lehet, hogy az Európai Unió is hasonló alapos átalakításra szorulna, mint a jelképpé vált Berlaymont épülete: amikor kiderült, hogy azbesztet tartalmaz, minden régi bútort és iratot kihordtak belőle, a szerkezetet kicserélték, modern külsőt és belsőt kap, és hamarosan új rend szerint költöznek vissza az Unió tisztviselői. Más lesz benne az élet, mint azelőtt.


Galló Béla:

Várni és remélni

Ahogy arra már több hozzászóló is rámutatott, az igazi kérdés persze az, hogy milyen Európai Unióhoz fogunk majd tartozni, de azért a csatlakozási folyamat világpolitikai feltételrendszere sem hanyagolható el, hisz alapjában véve ettől függ, hogy mikor, illetve, hogy egyáltalán csatlakozhatunk-e.

Annak idején az európai integráció folyamata a II. világháború után kialakuló jaltai világrend logikájához illeszkedett, Európa kelet-nyugati (KGST kontra Közös Piac) megosztottsága mintegy leképezte a bipoláris globális erőviszonyokat, s a nyugati integráció fejlődése nem utolsósorban e szembenállás következményeiből nyerte energiáit. A jaltai szisztéma felbomlásával azonban alapjaiban változtak meg a világpolitika koordinátái. A Szovjetunió szétesésével a hagyományos ellenségkép eltűnt, megszűnt a közvetlen fenyegetettség pszichózisa. Újra létrejött a német egység, ami Németország korábban sem csekély gazdasági, de főleg politikai súlyát erősen megnövelte, régi és új problémák, félelmek egész sorát vetve fel ezzel.

Mindezek következtében Európában megszűnt a hidegháború által szentesített megosztottság, a mai különbségek egészen más jellegűek. Ráadásul a korábbi folyamatos bővüléssel sokkal összetettebbé váltak az Európai Unión belüli érdekviszonyok, noha a német–francia–angol dominancia alapjaiban fennmaradt, de immár mindenképpen számításba kell venni a brüsszeli központ, valamint az új tagok érdekérvényesítési lehetőségeit is. Bonyolult erőterek, új logikájú erőterek jöttek létre a kontinensen és az unión belül is, miközben persze elvileg lehetővé vált, hogy a “féleurópai integráció” vertikálisan (a mélyítés, azaz a politikai integrálódás), illetve horizontálisan (a bővítés, vagyis egyre több ország felvétele) révén folyamatosan valóban összeurópai integrációvá teljesedjék ki.

Csakhamar világossá vált azonban, hogy a hidegháború akadályai helyén legalább hasonló nagyságrendű gyakorlati nehézségek tornyosulnak és a kialakult helyzetre nincs átgondolt uniós stratégia, inkább csak a nemzeti érdekellentéteket tükröző, egymással vitázó koncepciók léteznek, amelyek mögött – a teljesség igénye nélkül – az alábbi általános dilemmák húzódnak meg: 1. Az egyre élesedő gazdasági rivalizálásban hogyan alakul az Európai Unió helyzete a másik két világgazdasági erőközponthoz képest? 2. A szovjet fenyegetés eltűntével fennáll-e még az euro-atlanti politikai és biztonságpolitikai együttműködés korábbi hőfoka, avagy itt az ideje, hogy az unió ezen a téren intézményesen megfogalmazza a NATO-éval nem mindig azonos érdekeit. 3. Mit lehet kezdeni az Európán belül is egyre inkább kialakuló Észak-Dél szakadékkal, amely mindenfajta integrációt fékez, akadályoz és veszélyeztet?

Ezekből a dilemmákból aztán további alproblémák bomlanak ki. Választ kellene találni például a bővítés és/vagy mélyítés strukturális kihívására, mert alapvetően ettől függ az európai térség világgazdasági helytállása, versenypozíciója s ez határozza meg önálló politikai egységként való fellépésének lehetőségeit és határait is. Ha igaz az, hogy néhány éven belül Közép-Európa, majd távlatilag Kelet-Európa is belép az Unióba, akkor ennek forrásigényét ki fogja biztosítani? Ha pedig nem lép be, az megnehezíti, lelassítja, sőt lehetetlenné teheti a bővülés folyamatát, ami viszont végső soron egy új – szociális – vasfüggöny kialakulását jelentheti, azaz csupán a “féleurópai” integráció mélyülhet, folytatódhat. Csakhogy – és ez az igazi dilemma – gazdaságilag nem ez szolgálja-e jobban – legalábbis rövidtávon – a “kemény mag” külön-külön nemzeti, illetve közös világgazdasági érdekeit? Hiszen ha a “mit kapunk a bővülésért cserébe?” kérdést ma teszik fel, ki tudja, valójában milyen választ fogadnak el megnyugtatónak? Azt, hogy cserébe Közép- és Kelet-Európát kapják mindazokkal a gazdasági, ökológiai és politikai problémákkal együtt, amelyek ma és még feltehetően jó ideig Európának ezt a részét jellemzik – nos, ezt a megnyugtatást aligha találhatják elfogadhatónak. Emiatt nemigen mondanak majd le szuverenitásuk további elemeiről, kialakulhat és megerősödhet viszont “féleurópai” identitástudatuk – és éppen Európa szegényebb részeivel szemben.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy bár az elmúlt másfél évtizedben a nagyrégiók közötti versengés globálissá válása felgyorsította az európai integrációt, s ehhez a világpolitika nyolcvanas évek végi történelmi fordulata – elvileg – kedvező nemzetközi politikai feltételeket teremtett, gyakorlatilag azonban az unió – mint története során mindig – változatlanul a külső nyomások és a belső megosztottságok egyidejű hatása alatt áll. Illúziók nélkül szemlélve csatlakozási lehetőségeinket ez annyit tesz, hogy az európai integrációs folyamatban haladás mindig csak akkor történt, ha és amennyiben a meghatározó nemzetállami érdekek egybeestek, legyen az a kül- vagy a gazdaságpolitika. Ezzel szemben, amikor olyan átfogó megoldásokat céloztak meg, amelyek egy-egy politikai-eszmei össztervezet miatt eltávolodtak a konkrét állami érdekpozícióktól, a meghiúsulás szinte előre jelezhető volt. Mindebből pedig egy csatlakozni kívánó ország számára elsősorban az következik, hogy lehetőleg minél pontosabban számítsa ki a külső nyomások és belső megosztottságok mindenkori eredőjét, s minél józanabbul, de egyúttal eltökélten mérlegelje a számára kínálkozó cselekvési lehetőségeket. Mindenekelőtt Európának, s benne főként az Európai Uniónak a világgazdasági és világpolitikai fejlemények következtében bekövetkező érdekmódosulásait kell folyamatosan elemezni, s ugyanezt legalább ilyen alaposan elvégezni az egyes országok vonatkozásában is.

Ellenkező esetben csak az marad nekünk, ami persze a legpontosabb elemzésekkel együtt is sajátunk, már ami a Nyugathoz tartozás örökzöld keleti igéit illeti: várni és remélni.


Artner Annamária:

Bárgyú játékosok

Érdekes és szinte minden tekintetben találó Michael Hindley írása, amely arra mutat rá, hogy az EU piacának egységesülése és növekedése a nemzetközi nagytőke érdeke, így az EU kibővülése csak addig fontos számára, amíg új piacokat nyerhet. Mivel ezt már Kelet-Európában ingyen megkapta, nem áll érdekében az esetleges pénzügyi transzferekre jogosító kibővülés. Az európai piac egységesülése természetesen nem a dolgozók, hanem a dolgoztatók érdekeit szolgálja, miként az egész mai globalizáció.1 Ezért minden tett helyénvaló, amely a tőkével nem rendelkezők (tehát csak munkaerejük eladásával megélni tudók – klasszikus nevükön “munkásosztály”) naponta sérülő érdekeit védi, helyzetük nehezítését lassítja-akadályozza. Tudni kell azonban, hogy ezek a lépések egyben szükségszerűen a tőke értékesülését gátolják, vagyis a mai gazdasági rend (a termelőeszközök magántulajdonára épülő termelés) alapjait ássák alá. A kiszolgáltatottak érdekvédelme tehát csak a régi keretek szétfeszítésével lehet sikeres. E sommás véleményemet az alábbi okfejtéssel igyekszem alátámasztani.

A nemzetközi tőke uralma, mai nevén a globalizáció a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű szakasza, a tőke növekedési hajlamában rejlik. Lényege a transznacionális tőke méretének, súlyának, s ezáltal világgazdasági szerepének ugrásszerű megnövekedése, a transznacionális monopolkapitalizmus.2 A folyamat a 70-es években indult, de – a nemzetközi fúziókkal, felvásárlásokkal – a 90-es években bontakozott ki, vált dominánssá.

A globalizáció tehát a XX. század elejére kialakult monopolkapitalizmus egy újabb fejlődési szakasza. A termelés nemzetköziesedése (a tőkekivitel) már ekkor is meghatározó volt a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése, formája szempontjából. A XX. században a válságok, háborúk és nem utolsósorban a szocialista országok jóléti demonstrációs hatása (!) nyomán megnőtt a tőkés állam szerepe. Mindeközben működött a piaci spirál: a konkurencia nyomán fejlődött a technológia, koncentrálódott a tőke, s mindennek következtében éleződött a konkurenciaharc, ami ismét a technológia fejlesztésére, tőkekoncentrációra ösztönzött, és így tovább. Az e folyamatban mind nehezebbé váló profittermelés (csökkenő profitráta!3) kényelmetlenné tette az állami újraelosztás révén fenntartott jóléti rendszereket, egyáltalán a költséges állami tevékenységet. A mikroelektronikai áttörést hozó 70-es években a tőke kutyaszorítóba került (növekedése elé akadályok gördültek), melyből csak mind újabb értékesítési és termelési (áru- és munka-) piacok tudták és tudják időről időre kirángatni – amíg még vannak ilyenek.

Az első segítség az olajárrobbanás nyomán felhalmozódott bankbetétek (“petrodollárok”) olcsó kihelyezésével, tehát a fejlődő országok tömeges hitelfelvételével jött. Ezekből a hitelekből a fejlődő (és szocialista) országok felvásárolták a nyugaton már (kellő profittal) eladhatatlan fogyasztási és termelőeszközöket, beruházási projekteket finanszíroztak, amelyekből nagyrészt az odatelepülő nemzetközi vállalatok húztak hasznot, exportot támogattak, hogy termékeik alacsonyabb áron kerülhessenek be a fejlettek piacára stb. A centrum első nagy ciklikus válságát tehát, amelyet a 70-es évekre beérő mikroelektronikai forradalom idézett – volna – elő, a hitelkihelyezéssel odázták el, pontosabban – mint azt az 1982-ben kirobbant adósságválság bizonyítja – hárították át a fejlődő országokra. (A válságot képviselő parlag tőkéket, a Nyugaton az adott termelési szerkezetben profittal nem befektethető “petrodollárokat” kölcsönadták a fejlődőknek, hogy azok e pénzen vásárolják meg tőlük az erkölcsileg kopott – tehát világpiaci mértékkel már abban a pillanatban is elavult – technológiákat, készletetek, majd fizessék vissza a kölcsönt kamattal, ami a 80-as évekre ráadásul megugrott. Ha erre nem képesek, annak hibás gazdaság- és különösen beruházáspolitikájuk, elavult termékszerkezetük az oka…)

A 70-es évek elején így “lefojtott”, illetve áthárított válság 1982-ben, az adósok fizetésképtelenségének beálltával elemi erővel tört volna felszínre a hitelező országok, még pontosabban a nemzetközi nagytőke összefogása nélkül. Mivel a fejlett országok tőkéjének viszonylag zavartalan átstruktúrálásához4 – és egyáltalában a pénzügyi szféra működéséhez – szükség volt a fejlődő országok adósságszolgálatának fenntartására, az IMF és a Világbank, valamint a hitelező bankok és államok klubjai – egyenként tárgyalóasztalhoz ültetve az adósokat – megkeresték annak lehetőségét, hogyan lehet a feltételek nagylelkű enyhítésével továbbra is biztosítani a már egyébként kamatostul visszafizetett adósság további törlesztését.5 És itt jött a második nagy segítség a tőkének (közvetlenül a nemzetközi nagytőkének, és általában a tőkés gazdálkodásnak). A 80-as évek folyamán nemcsak, hogy a legkülönfélébb eszközökkel biztosították, hogy a fejlődő országokból továbbra is pénz áramoljon a fejlett országokba, de ezenközben még azt is elérték, hogy a fejlődő országok a korábbiaknál is jobban megnyissák piacukat és megtisztítsák a fejlesztő állam beavatkozásától (dereguláció). Azért, hogy ott a fejlett országok árui és tőkéje korlátozás nélkül mozoghassanak, megkeresve és megtalálva a legkedvezőbb feltételű értékesülési lehetőségeket. A 80-as évek tehát az eladósodott fejlődő országok piacának fokozott integrálását jelentette a transznacionális tőke számára. A különböző “adósság-enyhítő”, “adósságcsere”-programok jóvoltából ezeknek az országoknak a nemzeti tőkéje (termelőeszközeik) nagymértékben a hitelező (fejlett) országok tulajdonába került. Ezzel együtt az adós országokra kényszerített “átstruktúrálási” és “modernizációs” programok részben megrendelésekkel látták el a fejlett országok nagyvállalatait, részben pedig (pl. az egységnyi reálbérek leszorításával) a korábbiaknál is kedvezőbb beruházási feltételeket teremtettek számukra.

Mindeközben a világpiacon folyó monopolverseny hatására a fejlett országok tőkéje tovább fejlődött: növekedett, koncentrálódott, fejlesztette a technológiát, átstruktúrálta termelését. Csakhogy e folyamatban a korábban befektetett tőkék könyörtelenül leértékelődnek, ami veszteséget (ciklikusan válságot) jelent. A tőke mindinkább kiterjedő nemzetköziesedése, a transznacionális vállalatok világot behálózó termelési szervezete (a globalizáció) lehetővé teszi e veszteségek áthárítását, aminek lényege, hogy az erkölcsileg kopott technológiák más beruházási környezetbe helyezve ismét profitot hoznak. Ez praktikusan a fejlődő országok alacsonyabb beruházási költségeinek (mindenekelőtt kisebb egységnyi munkaerőköltségük valamint egyéb, állami beruházási kedvezményeik, pl. adómentesség) kihasználását jelenti.6 A “periféria” modernkori szerepe ebben áll. A folyamat fenntartásának azonban van egy feltétele: a periféria befogadóképességének legalább olyan gyors ütemben kell nőnie, hogy képes legyen befogadni az értékét vesztő tőkéket (elavuló technológiákat). Mivel azonban erre a periféria nem képes, bővíteni kell körét.

A mérhetetlen szegénysége és elmaradottsága miatt a transznacionális tőke számára befektetési területként (kevés kivétellel) szóba sem jövő Afrikát leszámítva a 90-es évekre jószerivel már csak Délkelet-Ázsia és a volt szocialista országok (Kelet-Európa és a SZU mellett Kína) maradtak integrálatlanok. A 80-as években a fejlett országokban folytatott termeléskorszerűsítés (átstruktúrálás) folyamatosan értékelte le a korábban befektetett tőkéket, amelyeket az addig integrált perifériák már mind kevésbé tudtak újrahasznosítás végett felszívni. Ebben a helyzetben jött a fejlett országok tőkéje számára a harmadik segítség: a szocialista rendszerek összeomlása, az érintett piacok Nyugat számára történő teljes megnyitása. Itt a kapitalizmus helyi erőinek segítségével roppant állami vagyon került olcsón kiárusításra, hatalmas, jól képzett, olcsó munkaerőállománnyal és a Nyugaton lefutott áruk iránti tömeges fizetőképes kereslettel. Ezt a kapitalizmus “hagyományos” perifériája, a fejlődő (fejletlen) világ, soha nem tudta volna nyújtani!7

A technológiai fejlődés és konkurenciaharc következtében csökkenő profitráta szükségessé, a szocializmus bukása által a nyugati tőke ölébe hulló termelőerők, piacok pedig lehetővé tették a tőke további terjeszkedését és növekedését. A piacokért folyó harc ezen a talajon a tőke nemzetközi koncentrálódásához (fúziókhoz, felvásárlásokhoz), transznacionális monopolkapitalizmushoz, tehát a “globalizációnak” nevezett folyamat felpörgéséhez vezetett.

A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdona következtében elkülönült termelési egységek konkurenciáján alapuló gazdaság. Lételeme e termelési egységek (tőkék) növekedése. A globalizáció tehát, az összes ezt segítő és követő folyamattal (így a neoliberális fordulattal) szükségszerű fejlemény, nem a kapitalizmus félresiklása. Az EU fejlődése, “mélyülése” és bővülése is e folyamat része. Kelet-Európa integrálására a tőkés világgazdaság törvényszerűségei miatt került sor – bár természetesen csak azért, mert az ezirányú terjeszkedés az alternatív rendszer bukása miatt lehetővé vált.

Az EU keleti kibővülése tehát a reálfolyamatok értelmében törvényszerű, az európai nagytőke világpiaci helytállásának záloga. Mint ahogy a téma minden ismerőjének el kell ismernie, a reálfolyamatok már végbementek, az EU megkapta, amit akart. Ha tehetné, az EU lemondana a formális kibővülésről, hiszen ezzel csak anyagi, intézményi gondokat vesz magára. Természetes, hogy arra törekszik, mire a keletiek teljes jogú taggá válnak és a derogációk is lejárnak, az integrációs mechanizmusok minél kevesebb jogos (anyagi, döntéshozatali) igényt tegyenek lehetővé. És ezt az EU, amely természetesen saját gazdasági alapját, saját transznacionális tőkéjének érdekeit szolgálja, még csak nem is önszántából, hanem gazdasági szükségszerűségből teszi.

Bár a gazdasági-társadalmi törvények tendencia-jellegűek, s ezért ingadozásokkal érvényesülnek, hatóerejük történelmi távlatokban könyörtelenül következetes. A termelőeszközök elszigetelt (magán-) tulajdonán alapuló termelés célja szükségszerűen csak ennek az elszigetelt, vagyis magántulajdonnak a gyarapítása lehet. Ha nem ennek megfelelően működik, a konkurencia elsöpri. Magántulajdon és profitmotívum a termelésben egy és ugyanaz. Profit pedig (alapvetően) csak a termelés során keletkezett új értékből származhat. Mivel pedig az új érték a bér és a profit között oszlik meg, a két jövedelem között kibékíthetetlen ellentét feszül. A konkurencia a profit tömegének és (látszólagos szülőanyjához: a lekötött tőkéhez viszonyított) arányának szüntelen növelésére mint a túlélés egyetlen zálogára ösztönöz. A termelőerők tőkés viszonyok közt történő fejlődése, vagyis a kapitalizmus fejlődése szükségszerűen a kizsákmányolás fokozásával jár, mert csak ennek révén mehet végbe. Alá kell húzni, hogy ez, már ami a tőkés gazdálkodás jellegét illeti, nem erkölcsi kérdés (még ha mérhetetlen erkölcstelenségeket szül is).

Jelenleg a tőke a technikai fejlődés és konkurencia szorításában eljutott arra a pontra, ahol értékesülését (profitjának rátáját) már a centrumban is csak a munkaerő fokozott kisajtolásával képes biztosítani. Amilyen mértékben nemzetközileg is megszervezi magát a tőke, olyan mértékben súlyosbodik a munkaerejük áruba bocsátásából élő emberek (a munkásosztály) helyzete, romlik életkörülménye. A bruttó hazai termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU 15) 1960 óta jelentősen csökkent: az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2% volt, a 80-asokban 72,8%, a 90-es években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9% tett ki. Holott közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak 1,8-szeresükre.) A munkásosztály elnyomása a 90-es években különösen felerősödött: miközben az egy alkalmazottra jutó GDP 16%-kal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosokig) javadalmazása csak 8%-kal. A fejlődésből tehát még a leggazdagabb centrum országok munkásosztálya sem arányosan részesedik: legjobb esetben is csak odavetett koncot kap. Mindeközben nő a termelés “tartalék hadserege”: a munkanélküliség az EU mai 15 tagországában 1960-ban együttesen még csak 2,3% volt, napjainkban 10% körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK területén 17%, a korábban az életre szóló foglalkoztatásról híres Japánban 1960 és 1999 között 1,7%-ról 4,4%-ra nőtt.)8

Mindezek után senkinek nem lehetnek illúziói: a csatlakozással a keleti országok lakossága nem egy jóléti Európába fog csöppenni, hanem növekedni fog kettős (a nemzeti és a nemzetközi tőke által történő) kizsákmányolása. Ennek nyomán a munkakörülmények romlása várható, valamint – esetleges rövidtávú konjunktúra után – közép- és hosszútávon a foglalkoztatás további csökkenése. Miként nemzeti kincseik, úgy a volt szocialista országok munkaereje is a mainál fokozottabb mértékben válik a nemzetközi nagytőke érdekeinek kiszolgálójává, a profit kisajtolni való forrásává.

Minden haladó erőnek kötelessége e folyamattal szembehelyezkedni, s az integrált Európa adta lehetőségeket az ezirányú erők koncentrálása végett kihasználni. A kérdés tehát valóban nem az, hogy csatlakozzunk-e vagy sem (csatlakozni fogunk), hanem hogy mi a teendő a transznacionális monopóliumok korában a társadalom többségének érdekében. A nemzetközi nagytőkének az EU-ban megtestesülő nemzetközi kartelljével a csak munkaerejükkel bíró tömegek nemzetközi “kartelljét” kell szembeállítani. Minden erőfeszítés hiábavaló, és végső soron eredménytelen lesz azonban, ha nem veszi figyelembe a gazdasági-társadalmi törvényszerűségeket. A termelőerők fejlődéséhez ma a kapitalizmus, a tőke adja a kereteket. E keret fejlődését tehát a termelőerők fejlődése követeli ki. Ha ezzel a fejlődéssel az immanens problémák is eszkalálódnak, akkor két út adódik, amiből az egyik járhatatlan: megpróbálni egy korábbi fejlődési szakaszba visszaszorítani a kereteket (transznacionális monopolkapitalizmus előtti, rendszerek közötti “jóléti versengés” időszaka), amivel a termelőerőkre (mikroelektronikai alapú integrált termelési rendszerek) kísérelnénk meg néhány számmal kisebb zoknit húzni, vagy széttörni e kereteket, amihez a beszorított termelőerők máris hozzáfogtak.

Különben úgy járunk, mint a bárgyú játékos: játssza az őt kirabló játékot, pedig meg is változtathatná…

Jegyzetek

1 M. Hindley véleményét alátámasztja Jörg Huffschmid és Catherine Samary írása is.

2 Rozsnyai Ervin: A történelem kelepcéi. Z-füzetek 1994, Budapest 31–32. old.

3 Az USA profitrátájának csökkenése például tisztán nyomon követhető a Survey of Current Business US Department of Commerce különböző számaiból, pl. March 2000, Vol. 80 No. 3, D-48

4 Ne feledjük, hogy ekkor zajlik a “monetáris ellenforradalom”, a thatcheri, reagani dereguláció és liberalizáció, társadalmi feszültségekkel, sztrájkokkal stb. E helyzetben ugyancsak rosszkor jött volna a bankcsődök által kiváltott krízis és a vele járó társadalmi elégedetlenség.

5 Mint tudjuk, ennek hiányában a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlott volna – hangzott és hangzik a mai napig felül nem vizsgált érvelés, amely minden további ellenvetést torokra forraszt. Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a helyzet közvetlenül csak a fejlett országok hitelező bankjait érintette. Vajon mi lenne egy olyan vizsgálat eredménye, amely azt kutatná, hogy kik jártak volna rosszabbul egy ilyen válságban? Ha a “nemzetközi pénzügyi rendszer”, amely alapvetően a fejlett országok pénzügyi rendszere, a fejlődő országok adósságszolgálatán függ, akkor ki adja itt a zenét? Vagy ez túlzás? Akkor a nemzetközi pénzügyi rendszer mégsem omlott volna össze, ha a fejlődő országok egységesen beszüntetik a további törlesztést? Az adósságválság problémája ma már senkit sem érdekel. Pedig talán onnan ered a ciklikus válságok tőkés állam segítsége nélküli “kezelésének” gyakorlata.

6 Ebben persze nincs semmi meglepő. Raymond Vernon már a 60-as években leírta az elavult technológiák fejlett országokból kevésbé fejlettekbe (és így tovább) áramlásának gyakorlatát, igaz, a következtetések levonásával (válságáthárítás, fejlettségi hierarchia újratermelése, stb.). Míg a 60-as években a kitelepítés a vállalati veszteségek csökkentésének eszköze, addig a 80-as évek óta, az állam anticiklikus tevékenységének hiányában ez már a centrum zavartalan termelésének elengedhetetlen feltétele.

7 Délkelet-Ázsia – élén a kapitalista “felzárkózás” mintapéldájának szerepét játszó Dél-Koreával – a spekulációs tőke jóvoltából, az 1997-es valutaválság hatására nyílt meg a centrumtőke előtt. Kína piaca a kínai vezetés által ellenőrzötten hozzáférhető.

8 European Economy No 66, 1998 és No 69. 1999 Review

Az Európa-projekt alkonya

A Jugoszlávia elleni NATO-támadás egyik lényeges következménye, hogy véget vetett Nyugat- és Kelet-Európa politikai tervének, az "Európa-projektnek". Ez a politikai terv csak akkor lett volna sikeres, ha az EU-tagországok felkészültek volna adott szavuk betartására, és az európai politikai rendszert normákra és nem politikai erőviszonyokra alapozva építették volna újra – demokratizálódva és a kontinens keleti részét is felölelve. Úgy tűnik, hogy ez a háború ennek az erőfeszítésnek a végét jelenti.

A bombázások közepette lehetetlen teljes egészében felfognunk a NATO Jugoszlávia ellen intézett támadásának jelentőségét. Ez különösen igaz közülünk azokra, akik NATO-tagországokban élünk, hiszen számunkra a háború szintetikus tapasztalat csupán: a mindennapos, normális rutinunk részeként televízióban megjelenő képekből áll. Képekből, amelyek maguk is egyre növekvő mértékben válnak sablonossá, és így normálissá. Valójában az egész háború a napi rutin részévé vált: tegnap még Irak volt, néhány rövid hír Szudánról, meg valami egzotikus nevű emberről Afganisztánban, ma Koszovó, holnap Tajvan – mind távoli helyek, amelyek természetesen nagyon érdekelnek bennünket, de amelyekről keveset tudunk, és még kevesebbet kell tudnunk.

Majdnem biztos azonban, hogy a Jugoszlávia elleni NATO támadás egyik lényeges következménye az, hogy véget vetett Nyugat- és Kelet-Európa politikai tervének, az “Európa-projektnek”. Ez a politikai terv csak akkor lett volna sikeres, ha az EU-tagországok felkészültek volna adott szavuk betartására, és az európai politikai rendszert normákra, nem pedig a politikai erőviszonyokra alapozva építették volna újra, demokratizálódva és a kontinens keleti részét is felölelve. úgy néz ki, hogy ez a háború ennek az erőfeszítésnek a végét jelenti. Egy május 29-én Párizsban, a Marc Bloch Alapítványnál tartott értelmiségi találkozó – amely “Az érzelmek utáni politikai visszhang” nevet viselte – kezdett először komolyan foglalkozni a kérdéssel. Claude Lanzmann, a holocaust történéseit dokumentáló Shoah című film producere arról beszélt, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás egy új Dreyfus-ügy volt. Ez alkalommal egy egész európai nemzetre, a szerbekre osztották Dreyfus szerepét. Francia értelmiségiek egy csoportja hamar ráébredt, hogy a Dreyfus elleni egész ügyet hazugságokra építették. Mostanra több milliónyian mindenhol Európában annak látják a szerb nemzetet, ami valójában: a nyugati hatalmak erődemonstrációi áldozatának, amely hatalmak hazugságokra alapozták ezt a háborút, megrendítve ezzel azt a normatív hátteret, amelyre az új Európát kellett volna felépíteni.

A nagyhatalmú országok büntetlenül megtehetik, hogy fikciókban és hazugságokban gyökerező háborút viseljenek. De az Európai Unióhoz, az Európa Tanácshoz, vagy az EBESZ-hez hasonló transznacionális, nemzetek feletti intézmények létrehozására irányuló törekvések valószínűleg nem lesznek fenntarthatók olyan erőpolitikával, amely láthatóan semmibe veszi azokat az alapelveket, amelyeken az ilyen szervezeteknek alapulniuk kellene.

Az Európa-projekt folytatása Európa politikai fejlődési formájaként csak akkor lehetséges, ha az alábbi két feltétel egyike teljesül: vagy hamar elfelejtődik a NATO-féle Dreyfus-ügy az újjáépített Nyugat-Balkánon bekövetkező béke és a gyors fellendülés következtében, vagy Európa politikai és értelmiségi erői mozgósíthatók, hogy egyértelműen és teljesen elutasítsák a Szerbia elleni, és a régió összes lakosa számára elviselhető jövő ellen irányuló agresszív háborút. A két feltétel egyike sem tűnik a közeli jövőben megvalósíthatónak. Ennek eredményeképpen az Európa-projekt valószínűleg az “Egységes Piac” tervévé válik, és működését az amerikai gyámság alatt álló valuta fogja megszabni. A fő nyugat-európai hatalmak számára a jövő tendenciái amerikai vezénylet alatti erőpolitikai manőverekben való részvételt tartogatnak, amelyek célpontjában a Kelet- és Dél-Kelet-Európában tornyosuló káosz áll majd.

A Jugoszlávia elleni NATO támadás az amerikai diplomácia eredménye volt, éppúgy, mint ahogy a háború maga is amerikai háború, amelyet az a tény legitimál, hogy NATO-fennhatóság alatt zajlik. 1998 folyamán a nyugat-európai hatalmak hosszú hónapokig próbáltak ellenállni egy NATO-háborúra irányuló amerikai nyomásnak. Az ellenállás részben azon a tényen alapult, hogy stratégiai érdekeik eltértek az amerikaiakétól. Az ellenállás formáját az jelentette, hogy a jugoszláviai konfliktust közvetítéssel és békés eszközökkel próbálták megoldani. 1999. január végén azonban az angol és a francia kormány felhagyott az ellenállással, és ezért a háború érdekében a Clinton-kabinet mögött sorakozott fel.

Ha meg akarjuk érteni a jelenlegi háborút, az amerikai célok sajátosságait kell megértenünk. A kérdéshez általánosan két oldalról lehet közelíteni.

Az egyik megközelítés szerint a Clinton-kormány háború melletti döntése a nyugat-balkáni eseményekre adott reakció volt. Céljaikat a koszovói albánok súlyos helyzete vezérelte. Az effajta érvelés ahhoz a következtetéshez vezet, hogy óriási ellentmondás volt az amerikai célok és az Egyesült államok által használt eszközök között, amely ellentmondás magyarázataként a háború mellett állást foglaló európai szakértők az amerikaiak feltételezett “ostobaságára” szoktak utalni. Megvizsgáljuk majd a háború elindításának körülményeit és diplomáciai hátterét, hogy ennek az “amerikai ostobaságnak” nevezett elméletnek az érvényességét kiderítsük. Ennek során bemutatjuk, hogy a háború felé közeledve, az Egyesült államok és a nyugat-európai országok Koszovó problémájához való hozzáállásukban nem kiegészítették egymást, hanem nyíltan ellentmondtak egymásnak. Az Egyesült államok tevékenysége hiúsította meg az európaiak erőfeszítéseit a közvetítésre és a konfliktus békés megoldására. 1999 januárjáig, a francia-brit fordulatig, a nyugat-európai lépések is folyamatosan akadályozták az Egyesült államok háborús törekvéseit. A háború támogatóinak, ha konzisztens álláspontot akarnak képviselni, foglalkozniuk kell a kétféle felfogás konfliktusával. állíthatják, hogy az európaiak megközelítésmódjukkal összejátszottak a szerb kormánnyal, vagy mondhatják, hogy az Egyesült államok taktikája volt felelős a koszovói albánok szörnyű szenvedéseiért a NATO-támadás előtt is, és különösen utána. De semmiképpen sem kerülhetik ki ezeket a kérdéseket.

A háború elindítására vonatkozó amerikai célok megértéséhez van azonban egy másik út is. Eszerint a Clinton-kormány háborús törekvéseit az Egyesült államok Európára és a nemzetközi szintérre vonatkozó stratégiai-politikai célkitűzései diktálták. így a Jugoszláviával Koszovó miatt kirobbantott háború egyszerűen eszköz volt az Egyesült államok geopolitikai stratégiájában: a koszovói albán politikai csoportok pedig egyszerű játékszerek. Ez a nézet természetesen nem fogadható el a NATO-országok médiaszakértői számára, de felettébb népszerű Európa és sok más ország külügyminisztériumaiban és állami döntéshozóinak körében. E megközelítésben a háború egy fontos tanulsággal szolgál: a vezető nyugat-európai hatalmak képtelenek kitartani közös politikai akaratuk mellett az Egyesült államok állandó nyomásával szemben. így annak ellenére, hogy a nyugat-európai kapitalista országoknak nagyon erős politikai és gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy az amerikai manőverekkel szemben közös álláspontot képviseljenek az Európával kapcsolatos ügyekben, megosztásukhoz az Egyesült államok mindig ki tudja használni rivalizálásukat és gyengeségeiket. Ez a teória a jelenlegi háborút lényegében a nyugat-európai országok “ostobaságán” keresztül magyarázza. Nevezzük ezt az elméletet az “európai ostobaság” teóriájának. A későbbiekben ezt is vizsgálni fogjuk.

Természetesen az “ostobaság” elnevezés udvarias, semleges és a problémát könnyen megoldó kifejezés, jelentősebb etikai vonzatok nélkül. Talán szükséges hozzátenni, hogy e szót itt ironikus értelemben használjuk. A háború Európát sújtó morális és politikai következményeit végiggondolni is szörnyű. A tíz éve még a jobb jövőbe vetett reményeknek végük. Az európai történelem következő szakaszát az Egyesült államok teljes hegemóniára való törekvése fogja jellemezni Európában és máshol is. Amint az Egyesült államok a Nyugat-Balkánon befejezte a bombázást, kelet felé fogja fordítani tekintetét, a Kínával bekövetkező, valóban félelmetes összeütközésre. ázsia és Európa között fog mozogni, s az ezredforduló után megpróbálja saját képére átalakítani a világot. A NATO-háború melletti érvek valójában megegyeznek az Egyesült államok globális hegemóniája melletti érvekkel. Ezek kettős formában jelennek meg. Először is vannak olyanok, akik valóban elhiszik, hogy az amerikai hegemónia hatásaként kialakul egy globális emberi jogokon, globális jóléten és globális igazságosságon alapuló új világ. Másodszor, a pragmatisták azzal érvelnek, hogy nem úszhatunk az árral szemben, a vezető országgal kell tartanunk, hogy később saját biztonsági zónáján belülről bomlaszthassunk. A bomlasztás a hegemonista dominanciának a globális kormányzás intézményeivé való átalakításaként jelenne meg. Ezeket az érveket írásunk végén fogjuk megvizsgálni.

Az “amerikai ostobaság” elmélete

Az amerikaiak “ostobaságának” gondolata valójában az angoloktól származik. A második világháború utáni időszakban Anglia számára ez egy kétarcú gondolat volt. Egyik oldalról ez a brit felső osztályok körében (különösen a jobboldaliaknál) igen népszerű Amerika-ellenesség egyik variációja; a másik oldalon viszont reménységet kelt – talán okosabbak lehetünk az amerikaiaknál, és saját hasznunkra manipulálhatjuk őket. Az angol felső körök így törődtek bele abba, hogy Anglia folyamatos visszaesése során a sikeres amerikai kormányok állandóan irányítják őket – sokszor, mint például Szuez esetében, a világ lakosságának előnyére. A mostani háború lefolyása alatt az “amerikai ostobaság” gondolata európai eszmévé válik. A Jugoszlávia elleni NATO-légitámadás igazolására tett kísérletek ellentmondásainak leküzdésére használt fogalmi mechanizmusok abszolút középpontjaként funkcionál.

Az ellentmondások közös tőről fakadnak: abból, ha a NATO-támadás kiindulópontját a koszovói albánok nehéz helyzetére adott válaszként próbáljuk megmagyarázni. Az ellentmondások eltűnnek, ha a támadást úgy magyarázzuk, hogy az az európai NATO-tagországokat akarta bevonni a fennálló szerb állam elpusztításába. Az utóbbi magyarázat azonban sok olyan új kérdést vet fel ezzel a háborúval kapcsolatban, amelynek megválaszolását a NATO-kormányok eddig nagyon sikeresen igyekeztek elkerülni.

A koszovói albánok megsegítésére vagy a létező szerb állam elpusztítására való törekvés közötti különbségtevés talán apróságnak tűnik. A józan ész azt sugallja, hogy a két cél egyszerűen csupán egyazon érem két oldala: az egyik oldal támogatása a másikkal szemben egy helyi konfliktusban. De a Jugoszlávia elleni NATO-támadás sokkal több mindent foglalt magában, mint az egyik oldal támogatását. Együtt járt a NATO azon döntésével, hogy megszegi a világháború utáni nemzetközi rendszer normatív alapelveit: az állami szuverenitás elvét és egy másik állam elleni agresszió kizárását az ENSZ Biztonsági Tanácsától kapott felhatalmazás híján. Hogy megtegyék ezt a lépést, a NATO-hatalmak nem állíthatták egyszerűen csak azt, hogy ellenzik Jugoszlávia belpolitikáját. Azt kellett állítaniuk, hogy e drasztikus lépések a koszovói albánokat voltak hivatottak megmenteni a népirtás katasztrófájától. Még tovább menve, azt kellett állítaniuk, hogy kizárólag egy Szerbia elleni katonai agresszió képes megelőzni a katasztrófát, mert már az összes többi módszert kipróbálták és azok kudarcot vallottak.

A NATO pozíciójának valamennyi ellentmondása ebből a helyzetből adódik. Ugyanis a NATO-háború elindítása előtti tizennégy hónap alatt a nyugat-európai és az orosz kormányok állandó konfliktusban álltak az Egyesült államokkal Koszovó miatt. Az Egyesült államok szisztematikusan szabotálni próbálta a jugoszláviai konfliktus békés rendezését, és a koszovói albánok lemészárlását az provokálta ki, ahogyan a Clinton-kabinet elindította a háborút.

Az európai változat szerint a “nemzetközi közösség” tizennégy hónapon keresztül minden lehetséges módon megpróbálta a konfliktust békés úton megoldani. A jugoszláv hatóságok hiúsítottak meg minden erőfeszítést. Tehát nem maradt más választási lehetőség, mint az amerikai légierőhöz fordulni. Az amerikai változat állítása szerint az Egyesült államok tizennégy hónapon keresztül azon igyekezett, hogy jóváhagyást nyerjen egy Jugoszlávia elleni háborúhoz, de ennek az európaiak és az oroszok útját állták. Végül az Egyesült államoknak sikerült az oroszokat lesöpörni a színről (az ENSZ-szel együtt), és a nyugat-európaiakat beugratni egy háborúba, amelyet addig elleneztek.

A két változat nem tűnik összeegyeztethetetlennek, de egyetlen pillantás a tizennégy hónap történéseire megvilágítja, hogy azok voltak. Az európai-orosz erőfeszítések kudarca egy tárgyalásos megoldás elérésére ugyanis közvetlenül az amerikai külügyminisztérium lépéseinek következménye volt. Csak egy rövid pillanatra, a koszovói válság jelenlegi szakaszának legelején tűnt úgy, hogy az amerikaiak azonos véleményen vannak az európaiakkal, amikor az UCK-t terrorista csoportnak tekintették. Ha a háború valódi kiindulópontjait keressük, meg kell vizsgálnunk ezeket a történéseket.

1. Az Egyesült államok bátorította is a szerb kormányt, hogy indítson ellentámadást, és háborút is akart indítani a szerb kormány ellen az ellentámadás miatt.

1998. március elejétől kezdve Albright háborút akart Szerbia ellen, azon az alapon, hogy a szerb kormány népirtó. 1998. március 7-én, éppen a szerb biztonsági erők Koszovó benitsai területén végrehajtott hadművelete után, arra válaszként, ezt nyilatkozta: “Nem fogunk félreállni és figyelni, hogy a szerb hatóságok azt tegyék Koszovóban, amit most már nem tehetnek Boszniában”. Két nappal később az Egyesült államok számára tartotta fenn a jogot, hogy egyoldalú lépéseket tegyen a szerb kormány ellen, mondván: “Tudjuk, amit tudnunk kell, hogy elhiggyük, újból etnikai tisztogatással van dolgunk”. Ez maradt az amerikai irányvonal végig az első UCK elleni benitsai szerb támadástól kezdve. Albright háborút követelt Szerbia ellen. De fondorlatos módon a jelzés, amelyre a szerb kormány megindította ellentámadását Benitsában, szintén Albright külügyminisztériumából érkezett. A jelet az Egyesült államoknak a térségébe küldött eseti meghatalmazottja, Gelbard nagykövet adta meg. A BBC belgrádi tudósítójának jelentése szerint Gelbard azért repült Belgrádba, hogy az UCK-t terrorista csoportnak bélyegezze. “Én felismerem a terroristákat, és ezek az emberek terroristák” – mondta. Abban az időben azt hitték, az UCK csak pár száz fegyveresből áll. Gelbard szavait úgy értelmezték a jugoszláv fővárosban, hogy zöld utat adott a biztonsági erőknek egy, az UCK elleni hadműveletre, és a speciális rendőrség márciusban két rajtaütést hajtott végre a benitsai területen.

Tehát a Clinton-kormányzat ösztönözte a szerb ellentámadást, hogy a koszovói albánokat egy NATO-támadás keretében szabadíthassák fel. A másik oldalon viszont az európaiak az UCK elleni szerb ellentámadás eredményeként olyan nemzetközi közvetítők által létrehozott, kompromisszumos békét szerettek volna látni, amely Koszovónak autonómiát biztosít Szerbián belül.

2. A “nemzetközi közösség” tizennégy hónapig próbált közvetíteni egy békés megállapodás érdekében, de a Clinton-kormányzat nem ezt tette.

1998 folyamán az ENSZ (1199. sz. határozatával), a nyugat-európai hatalmak és az oroszok tűzszünetre és egy tárgyalásos megállapodás létrehozására törekedtek Koszovóban, amely autonómiát biztosít az albánok számára Szerbiában. A szerb kormány 1998 márciusától kezdve támogatta ezt, és az elképzelés – átmeneti megoldásként – élvezte a Rugova-féle árnyékkormány támogatását is Pristinában. Csak két főszereplő ellenezte: Madeleine Albright és az UCK. Albright és az egész Clinton-kormányzat erős politikai támogatást nyújtott az UCK-nak, aláásva ezzel a Közvetítő Csoport többi tagjának és az ENSZ 1199. számú határozatának álláspontját.

Az UCK támogatása nem jelentette egyben céljainak támogatását: a Clinton-kabinet mindig ellenezte mind az UCK, mind a Rugova-féle vezetés céljait, amelyek függetlenséget követeltek Koszovónak. Támogatta azonban az UCK eszközeit – a gerilla-hadviselést a szerb állam ellen – azzal, hogy ismételt és nyomatékosított követelésekkel állította szembe a szerb kormányt, erősítve és bátorítva ezzel az UCK háborúját.

Az UCK amerikai támogatottsága 1998 júniusára vált egyértelművé, amikorra a NATO-ban elkészült a Jugoszlávia elleni katonai támadás tervezete. Abban a hónapban Mike McCurry, a Fehér Ház szóvivője követelte, hogy Szerbia “azonnal vonja vissza a civileket elnyomás alatt tartó biztonsági egységeit, amelyek nem kapcsolódnak a terrorista cselekmények megállításához”. Ezzel párhuzamosan Kenneth Bacon, a Pentagon szóvivője kijelentette: “Nem gondoljuk, hogy bármilyen kapcsolat lenne egyrészről a jugoszláv erők azonnali visszavonása, másrészről a terrorista cselekmények megállítása között. A katonai erőket teljes mértékben ki kell vonni, hogy a tárgyalások megkezdődhessenek.” Más szavakkal Washington ragaszkodott ahhoz, hogy bármiféle tűzszünet vagy békés rendezésre vonatkozó tárgyalás előtt a szerb hatóságok az összes csapatukat vonják ki Koszovóból, átengedve ezzel a területet az UCK katonai erőinek, annak ellenére, hogy a városi koszovói albán népesség sokkal inkább Rugova pártján állt, mint az UCK-én. Gary Dempsey magyarázata szerint, az Egyesült államok azt követelte, hogy a szerb kormány “ténylegesen adja át egyik területét egy lázadó csoportnak… ez sok albán nemzetiségűt arra a következtetésre vezetett, hogy a Clinton-kormányzat – ellenkező irányú hivatalos nyilatkozatai ellenére – pártfogolja függetlenségi törekvéseiket… Bár az amerikai álláspont hivatalosan ellenzi Koszovó függetlenségét, Washington nem engedné, hogy Belgrád azt erőszakkal megakadályozza.”

így a légiháború támogatói választhatnak a téma értelmezései közül. Az egyik interpretáció: az Egyesült államoknak volt igaza, hogy pártfogolta az UCK-t, és egy NATO-támadás előkészítéséhez kiélezte a belső konfliktust. Ebben az esetben az európaiak és az oroszok feltehetően a diktatórikus és népirtó Milosevics-rezsim titkos segítői. Alternatívaként érvelhetnek úgy, hogy az európai-orosz-ENSZ-csoportnak volt igaza, amikor tűzszünetet és belső, tárgyalásos megoldást keresett, és az Egyesült államok hibázott, amikor megpróbálta ezt szabotálni. De a légiháború támogatói nem vallhatják magukénak mindkét változatot.

3. Az október 13-i tűzszünet szabotálása.

Október 13-án Richard Holbrooke, Albright riválisa a Clinton-kormányzatban, kieszközölt egy tűzszüneti megállapodást Miloseviccsel, a jugoszláv elnökkel. A tűzszünet betartásának ellenőrzését EBESZ-megfigyelők végezték volna Koszovóban. Milosevics azzal a feltétellel egyezett bele, ha az amerikai hatóságok biztosítják, hogy az UCK betartja az egyezményt.

De a Clinton-kormányzat szabotálta az egész műveletet. Az EBESZ-megfigyelők a megegyezés után egy egész hónapig be sem léptek Koszovóba. Ez alatt az idő alatt az UCK nem tartotta tiszteletben a tűzszünetet, folytatta tevékenységét, és kiterjesztette hatáskörét Koszovóban. A késlekedés közben a Clinton-kormányzat átvette az irányítást az EBESZ-ben. William Walkert, a nicaraguai Contra-művelet és az el salvadori vérfürdő főszervezőjét helyezték az EBESZ megfigyelő csapatainak élére. Mintegy kétezer megfigyelőt – akik Boszniában várták, hogy Koszovóba küldjék őket – tartóztattak fel az amerikaiak, és a megfigyelő hadtesthez volt amerikai katonai személyzetet irányítottak. ők november közepétől kezdve megvizsgáltak minden hidat, útkereszteződést, hivatali épületet, a biztonsági erők szálláshelyeit és barakkjait – mindent, ami lényeges lehet egy jövőbeli NATO-UCK közös offenzívához.

Ugyanebben az időszakban az európai-orosz-EBESZ-vonal folytatta próbálkozásait egy belső megoldás létrehozására, és az UCK-t hibáztatta a kudarcért. így például 1998. december 8-án az általános ügyek Tanácsában (General Affairs Council) Cook és a többi EU-külügyminiszter felmérte a koszovói helyzetet. Az Agency Europe Bulletin-ben a következő napon megjelent összefoglaló a találkozóról megállapítja: “A Nyugat-Balkánon kialakult helyzetről szóló vita végén a GAC főként aggodalmát fejezte ki a mostani »fokozódó aktivitás« miatt Koszovóban, hozzátéve, hogy »az UCK megnövekedett aktivitása ösztönözte a szerb biztonsági erők fokozott jelenlétét a térségben«”. Tehát az EU az UCK-ban látta a visszahúzó erőt, amely útját állta a tűzszünetnek és egy kompromisszumos megoldás lehetőségének. Egyszerűen más álláspontot képviseltek, mint Albright. És egész januárban igazuk is volt.

4. A rambouillet-i tárgyalások ultimátummá változtatása és a Rugova-vezetés leváltása.

A kétféle változat folytatódott a rambouillet-i folyamatban is. Az ötlet, hogy hozzák össze a két felet egy nemzetközi védnökség alatt zajló közvetlen tárgyaláshoz, a francia kormánytól származott. A Clinton-kormány ellenezte az ötletet, a bombázás felé tartó direkt lépéseket inkább előnyben részesítette volna. De ez alkalommal a franciák javára döntötték el a nézeteltéréseket, így a franciáké lett a forma, míg az amerikaiaké a tartalom. Ez volt a fordulópont. Az összekötő csoport egyik találkozóján, 1999. január 29-én Londonban a franciák és az angolok átálltak az amerikai oldalra, pontosan egy héttel a rambouillet-i “tárgyalások” február 6-i kezdete előtt. Ettől a pillanattól kezdve a Jugoszlávia elleni NATO-támadás tulajdonképpen bizonyos volt. Látni fogjuk, hogy miért, ha megértjük, a rambouillet-i “tárgyalások” egyáltalán nem tárgyalások voltak: ultimátumot jelentettek a szerb kormánynak, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy biztos legyen a visszautasítás.

A szerb kormány közvetlen tárgyalásokat szeretett volna a koszovói megbízottakkal Rambouillet-ban. Ez elől az amerikaiak teljesen elzárkóztak, feltehetőleg angol és francia támogatottsággal, hiszen formálisan nekik kellett volna irányítaniuk a folyamatot. Nagyjából az is világos, hogy néhány koszovói oldalon állónak is érdekében állt volna a szerb hatóságokkal tárgyalni. Mi másért döntött volna a Clinton-kormány éppen akkor és ott, Rambouillet-ban, a megválasztott Rugova-kormány megdöntése mellett, hogy egy UCK vezette kormánnyal váltsa fel azt?

A szerbektől ekkor azt kérték, hogy változtatás nélkül fogadják el az “egyezményt”, ha nem akarnak egy Jugoszlávia elleni NATO-támadással szembe nézni. Ha a szerb kormány aláírta volna is az “egyezményt”, az a nemzetközi jogrend szerint nem lett volna érvényes, hiszen az olyan szerződések, amelyeket fenyegetés hatására írnak alá, nem lépnek érvénybe. De a szerb hatóságok – valószínűleg joggal – nem bíztak saját érdekérvényesítő képességükben a nemzetközi jog területén, ezért megtagadták a dokumentum aláírását.

A legtöbben azt feltételezik, hogy a szerb kormány azért utasította vissza az “egyezmény” aláírását, mert az Koszovó függetlenségéhez vezetett volna. Az “egyezményben” egy de facto NATO-protektorátus szerepelt, amely egyébként nem egy demokratikus szerv. A végrehajtó erők parancsnoka utasíthatta volna a koszovói kormányt politikájának bármely olyan részletét illetően, amely szerinte releváns a NATO (értsd: Egyesült államok) érdekei szempontjából.

De úgy látszik, a szerb kormány számára az igazán kényes kérdést az a fenyegetettség jelentette, amit az “egyezmény” Jugoszlávia többi részére jelentett. A NATO felügyelőinek teljhatalma lett volna Koszovóban, tetszés szerint helyezhettek volna oda bármiféle katonai egységet: “A NATO létrehoz és elhelyez egy alakulatot (a továbbiakban KFOR), amely állhat NATO- és nem NATO-tagországok szárazföldi, légi és tengeri egységeiből, amelyek a NATO irányítási rendszerén keresztül az Észak-Atlanti Tanács hatáskörében, annak irányítása és politikai ellenőrzése alatt működnek. A felek megállapodnak abban, hogy segítik az alakulat létrehozását és működését.” Vagyis, ha az Egyesült államok Koszovót kívánta volna bázisnak használni Jugoszlávia többi részének lerohanásához és elfoglalásához, akkor megtehette volna.

Ez már önmagában elég fenyegetést jelentett. De az úgynevezett “B függelék”, amellyel már Rambouillet-ban egészítették ki a dokumentumot, és amelyet egészen addig titokban tartottak, amíg ki nem szivárgott, és végül meg nem jelent a francia sajtóban, azt követelte, hogy a NATO-erők egész Jugoszlávia területén mozoghassanak. így: “a NATO személyzete, minden vízi, légi és szárazföldi járművével és eszközével együtt szabad és zavartalan átjárási jogot és korlátlan hozzáférést élvez a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság egész területén, ideértve a hozzá tartozó légteret és felségvizeket. Ez a jog magában foglalja a csapatmozgás, táborverés, elszállásolás jogát, valamint bármely kiképzéshez, ellátáshoz vagy a műveletekhez szükséges terület vagy berendezés használatához való jogot” (de nem korlátozódik ezekre). A NATO ezen kívül tetszés szerint megváltoztathatta volna a jugoszláv infrastruktúrát: “A NATO szükség szerint javításokat vagy változtatásokat végezhet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban meglévő infrastrukturális eszközökön, mint például az utak, hidak, alagutak, épületek és kommunális létesítmények”. Tehát megvizsgálhattak volna minden jugoszláv infrastrukturális berendezést abból a szempontból, hogy esetleg később (a támadás során) el kellene őket pusztítani. És a jugoszláv hatóságoknak “a közlétesítményeket a NATO kérésére annak ingyenesen rendelkezésére kell bocsátaniuk”. A jugoszláv hatóságoknak továbbá egyszerű kérésre biztosítaniuk kell minden telekommunikációs eszközt, beleértve a műsorközvetítést is, amelyet a NATO működéséhez szükségesnek ítél. Beletartozik ebbe minden olyan eszköz és szolgáltatás használatának joga, amelyre szükség van a teljes kommunikációs képesség biztosításához – ingyenesen. “A NATO engedélyt kap a repülőterek, utak, vasúthálózatok és kikötők használatára a használathoz kapcsolódó díjak, jutalékok, vámok, illetékek megfizetése nélkül.” A jugoszláv hatóságoknak mindezt nem egyszerűen tolerálniuk kell, hanem elősegíteniük: “A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság hatóságai elsőbbségi alapon, minden megfelelő eszközzel elősegítik a személyzet, a vízi, légi és szárazföldi járművek, eszközök, vagy készletek mozgását a légtérben, kikötőkben, repülőtereken vagy utakon. A NATO-nak nem lehet díjat felszámolni a használatért, akár jármű fel-, illetve leszállásáért, akár kormányzati tulajdonú, akár bérelt járműről van szó. Hasonlóképpen semmiféle vámot, díjat, illetéket vagy jutalékot nem lehet felszámolni a NATO kormányzati tulajdonú vagy bérelt hajóinak a kikötők egyszerű használatáért.”

A NATO ez irányú tevékenységeiben egész Jugoszlávia területén teljes mértékben a törvény fellett állt volna: “A NATO mentesül mindenféle jogi eljárástól, legyen az polgári, adminisztratív vagy büntetőjogi”. És ismételten: “A NATO személyzete minden időben és minden körülmények között mentességet élvez a felek bíráskodásával szemben, bármilyen polgári, adminisztratív, büntetőjogi vagy fegyelmi vád tekintetében, amelyet ellenük a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén felhoznak.” És még egyszer: “A NATO és annak személyzete mentesül bármilyen, a működéséhez kapcsolódó tevékenységéből adódó kereset alól.”

A fenyegetést, hogy Koszovóból kiindulva megdöntik a teljes szerb és jugoszláv rezsimet, alátámasztotta a tény, hogy a NATO magának követelte a jogot a Koszovón belüli társadalom- és gazdaságpolitika alapjainak meghatározásához, azzal együtt, hogy a jugoszláv és a koszovói kormányok tökéletesen az amerikai politika utasításai szerint működnek. Vagyis: “Koszovó gazdasága a szabad piac elveinek megfelelően fog működni.” És: “Semmi nem akadályozhatja Koszovóban a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad ki- és beáramlását.” És ismét: “A szövetségi és más hatóságok felelősségi és hatáskörükön belül biztosítják a munkaerő, a javak, szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlását Koszovóban, beleértve a nemzetközi erőforrásokat is. Az IMF és a Világbank előírásaihoz teljes mértékben alkalmazkodni kell.” Vagyis: “A humanitárius segélyek kivételével a nemzetközi segélyek felhasználásának tökéletesen meg kell felelniük az adományozók által előre meghatározott feltételeknek és Koszovó befogadóképességének.” A jugoszláv kormánynak abba is bele kellett volna egyeznie, hogy gazdasági eszközeit külföldi érdekeknek engedje át. Ugyanis: “Ha a nemzetközi adományozó vagy hitelező kifejezetten azt kéri, az újjáépítésre vonatkozó nemzetközi szerződéseket a jugoszláv hatóságoknak jóvá kell hagyniuk.”

Ezek az állítások egyértelművé tették, hogy a NATO le akarta rombolni a szerb gazdaság létező szerkezetét. Az ultimátum azt is megmutatta, hogy a NATO eltökélte, háborút indít a szerb média ellen. “Szabad médiát” követelt, “amely valóban elérhető a bejegyzett politikai pártok és jelöltjeik, valamint a választók számára egész Koszovóban”. Valamint kijelentette: “Az IM saját televíziós és rádiós műsorszórási frekvenciával fog rendelkezni Koszovóban. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ehhez minden eszközt rendelkezésére bocsát…”

Rambouillet tehát háborús ultimátum volt Szerbia ellen, és az ultimátum feltételei elárulták, ha a szerb kormány elfogadta volna a rambouillet-i egyezményt, minden valószínűség szerint a NATO-erők megsemmisítő támadásával kellett volna szembenéznie a jövőben, de már jugoszláv területeken.

5. A háború kezdete és az “ostobaság” iránti igény.

Rambouillet “kudarca” után a Clinton-kormány nyíltan felvállalta a háború előkészítését. Ez az a pont, ahol a NATO légiháborúját támogató elemzőknek összeegyeztethetetlen ellentmondásokkal kell szembenézniük. Ugyanis az a mód, ahogyan a háborút elindították, valljuk be, teljességgel megmagyarázhatatlan.

A bombázás március 24-én kezdődött. De Clinton elnök március 19-én jelentette be, hogy a bombázás elkezdődik, és most már semmi sem állíthatja meg. Az amerikai kormányzat ezzel adott öt napot a szerb kormánynak, mialatt azt csinált Koszovóban, amit csak akart. És amikor a bombázás elindult, akkor is úgy volt megszervezve, hogy a szerb hatóságoknak még több mint egy hétig szabad kezük volt Koszovóban. A légiháború első fázisa egy egész héten keresztül nagyrészt a koszovói hadszíntéren kívüli célpontokra irányult.

Ezen kívül a támadás katonai oldalát egy, a NATO agresszióra vonatkozó, teljességgel ellentmondásos magyarázat-rendszerrel kombinálták. Egyrészt a támadást azzal igazolták, hogy megpróbálta megmenteni a koszovói albánokat a Milosevics-rezsim népirtó fenyegetésétől. A másik oldalról viszont a támadást egyidejűleg azon az alapon is igazolták, hogy bár a Milosevics-rezsimnek nem voltak népirtó szándékai, de a bombázást Rambouillet igazolásaként akarták felhasználni a szerb nép számára.

Ezeket az ellentmondásokat nem magyarázhatja meg a Clinton-kormány sietsége, improvizációja vagy zavarodottsága. Tudjuk, hogy az Egyesült államok Nemzetbiztonsági Tanácsában és Külügyminisztériumában már tizennégy hónappal a kezdete előtt megtervezték a háború minden részletét. A Washington Post-ból azt is tudjuk, hogy az amerikai kormány szakértői azzal töltötték ezt a tizennégy hónapot, hogy nap nap után átvették egy ilyen háború lefolyásának minden variációját, a jugoszláv kormány légitámadásra adott válaszának minden lehetséges változatát. Tudjuk, hogy tisztában voltak annak lehetőségével, hogy tömegek fognak elmenekülni Koszovóból. A Pentagon hosszú légiháborút jósolt: az elképzelés, miszerint Milosevics maga akarta a bombázást, csak egy Wesley Clark tábornok által elejtett politikai bombaszt volt – képtelenség. De akkor miért tervezték a háború kezdetét ilyen különös módon?

Egyetlen elfogadható magyarázat létezik: a Clinton-kormány lehetőséget adott a szerb hatóságoknak, hogy utólag legitimálják a NATO-támadást. Az Egyesült államok abban reménykedett, hogy a bombázás megkezdése előtti öt nap és a háború első hete lehetőséget ad majd a különböző szerb erőknek olyan atrocitások elkövetésére, amelyek felhasználhatók lesznek a légiháború legitimálásához.

Ez racionális kalkuláció volt az amerikai tervezők részéről. Tudták, hogy Szerbiában, a Milosevics-féle Szocialista Párt ugyan nem, de legfőbb politikai ellenfelei – a Seselj-féle Radikális Párt, valamint különböző szerb fasiszta csoportok – támogatták a koszovói etnikai tisztogatás ötletét. Azt is tudták, hogy a jugoszláv katonai erők el fogják foglalni az EBESZ által elhagyott koszovói pozíciókat, megtisztítva a stratégiai falvakat, üldözve az UCK-t támogatókat. Azt is előre jelezték, hogy menekültek áradata fog megindulni a határokon keresztül Macedóniába és Albániába.

És az amerikai tervezők várakozásai beigazolódtak. A háború kezdete után valóban tomboltak három napig Pristinában szélsőséges szerb csoportok. A menekültáradat valóban elkezdett átáramlani a határokon. És a beszámolók új képei valóban átlendítették az európai közvéleményt a háború támogatói közé. Ami a szerb kormány népirtó tömegmészárlását illeti, ez nem következett be: a Clinton-kormány úgy szervezte meg a háború kezdetét, hogy az szinte felkérje a szerb hatóságokat egy népirtás elindítására, de a Milosevics-kormány visszautasította a felkérést.

Egyszerűen lehetetlen amellett érvelni, hogy az amerikai katonai hadjárat a koszovói albánok elleni brutalitást szándékozott megállítani. Sokkal egyszerűbb lenne azt bemutatni, hogy ez az alaposan megtervezett és előkészített háború úgy volt kitalálva, hogy minőségileg magasabb szintre emelje az ilyen brutalitások elkövetésének valószínűségét. A háború elindításának módját úgy tervezték meg, hogy súlyosbítsa a koszovói albánok szenvedéseit, hogy az igazolja a szerb állam bizonytalan időtartamú amerikai bombázását. A módszer bevált. De ezt a sikert nem lehet elismerni. Sőt, el kell leplezni a Clinton-kormány “ostobaságának” gondolatával.

A NATO európai szakértői ezt a “ostobaságot” még több feltételezett amerikai “ostobasággal” tudják kiegészíteni. Hogy a koszovói albánokat légiháborúval próbálták megmenteni, szárazföldi támadás helyett. Hogy annyi albán és szerb civilt gyilkoltak meg. Hogy nem ismerték el azonnal ezeket a haláleseteket, amikor azok bekövetkeztek.

És akkor még ott váborind között a leglenyűgözőbb “ostobaság”: a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása. Ez a bizonyos “ostobaság” biztosan sorsdöntő pillanat lehetett az európai hatalmak számára, a koncentrált és elmélyült gondolkodás pillanata, egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: “ostobaság” ide vagy oda, a nyugat-európai kormányok tudták, hogy ez nem tévedés volt. Tudták, hogy a háború kitörése előtt az amerikai katonai attasék többször vacsoráztak már Belgrádban a kínai nagykövetség épületében. Nagyon jól tudták, milyen feltűnő az épület, és az amerikai felderítő szolgálat mennyire szakértője a célzásnak. Tudták, hogy a követséget egy speciális küldetés keretében találták el, egy, az Egyesült államokból érkezett repülőgépről. És észrevették Clinton közömbös reakcióját: elmaradt a sajtótájékoztató a formális nyilvános bocsánatkéréssel. Csak egy mellékes megjegyzést helyezett el egy szerencsétlen tévedésről egy valami másról szóló beszéd közben. Azt is tudták, hogy az Egyesült államok összes jelenlegi külpolitikai kérdése közül messze Kína kérdése a legfontosabb.

A nyugat-európai országok a bombázás óta még többet megtanultak arról, miféle “ostobaság” volt a kínai követség bombázása. Heteken át tartó német-orosz diplomáciai tárgyalássorozatot döntött romba, amely tárgyalássorozat éppen a követség bombatalálata előtt vezetett a G8-egyezmény elfogadásához. A G8-egyezmény azzal fenyegette az Egyesült államokat, hogy aláássa az általuk a háború befejezéséhez felállított öt feltételt, és hogy visszaállítja az ENSZ központi felügyeletét a NATO felett. A követség lebombázása mindezeket megszüntette. Sőt, tökéletesen lehetetlenné tette Schröder tervezett kínai látogatását: a nyugat-európai próbálkozások, hogy a Clinton-kormányhoz képest kevésbé kemény álláspontot képviselve megállapodjanak, holtpontra jutottak, és a nyugat-európaiakat a Kínával való majdani összeütközéshez felsorakoztatták Washington politikája mögé.

A nyugat-európaiak számára mindez biztosan az “ostobaság” magas fokának tűnik. De Nyugat-Európa kancelláriáiban lassan kezd leesni a tantusz. Ráébredtek, hogy még ha rengeteg “ostobaság” volt is a NATO Jugoszlávia elleni háborújában, az igazi “ostobaság” forrása talán mégsem Washington. A forrás talán egészen máshol található, nevezetesen éppen a nyugat-európai kormányhivatalnokoknál. Hogy lássuk, miért, egy homlokegyenest más megközelítésben kell a Jugoszlávia elleni NATO-támadás eredetét vizsgálnunk.

Az “európai ostobaság” elmélete

A Jugoszlávia elleni NATO-háború eredetének alternatív megközelítésmódja abból a tényből indul ki, hogy a háború nem a Balkánon történt helyi eseményekre adott nagyhatalmi reakciók következménye volt. Épp ellenkezőleg, azzal az előfeltételezéssel él, hogy a Clinton-kormány a Jugoszlávia elleni háborút a Balkánon kívüli politikai célkitűzései elérésének eszközéül akarta felhasználni. A szerb állam és a koszovói albánok konfliktusát a Balkánon kívüli, a nemzetközi színtérre vonatkozó amerikai stratégiai célok elérésére használták ki.

Ez az elképzelés az amerikai “ostobaság” elméletének védelmezői által használt gondolkodásmódot a feje tetejére állítja. így például ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt felrúgni a nemzetközi rendszer normáit a koszovói albánok érdekében, pontosan az ellenkezőjét feltételezzük: az Egyesült államok a nemzetek szuverenitásának és az ENSZ Biztonsági Tanácsa vezető szerepének elvét akarta felrúgni, és ehhez eszközül használta a koszovói válságot. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok készen állt a koszovói albánok kedvéért kizárni Oroszországot az európai politikai színtérről, azt feltételezzük, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-támadás csak eszköz volt Oroszország kirekesztésének állandósításához. Ahelyett, hogy azt gondolnánk, az Egyesült államok kész volt a koszovói albánok kedvéért feladni közeledési politikáját Kínával szemben, azt feltételezzük, hogy a Clinton-kormány arra használta fel a Jugoszlávia elleni háborút, hogy új fejezetet nyithasson Kínával kapcsolatos politikájában. És végül, de nem utolsó sorban, ahelyett, hogy azt gondolnánk, hogy az Egyesült államok azért rendelte saját katonai és politikai irányítása alá a nyugat-európai országokat, hogy megújulást hozhasson a Nyugat-Balkánra, azt gondoljuk: arra használt fel néhány ötletes megoldást – különösen Chirac és Jospin urak dilettáns önteltségét -, hogy belerángassa a nyugat-európai országokat egy olyan balkáni háborúba, amely megszilárdítja az Egyesült államok hegemóniáját felettük, az EU és az euró felett.

Ez az a pont, ahol az európai “ostobaság” belép az elméletbe. A főbb nyugat-európai országoknak (Németországnak és Franciaországnak) stratégai érdeke a Balkánon, hogy a térségben stabil államok maradjanak fenn, és legyenek elég erősek ahhoz, hogy megtartsák elszegényedett népességüket. A nyugat-európai katonai beavatkozás a Balkánon alapvetően arra irányult, hogy egyes államok összeomlása után megakadályozza a tömeges Nyugatra vándorlást. Jugoszláviában az angol-francia katonai beavatkozás az UNPROFOR erőin keresztül lényegében erről szólt: nyújtsunk “humanitárius segélyeket” a háborús övezetben, hogy biztosítsuk, a civil lakosság ne hagyja el a hadszínteret. 1997-ben az olasz katonai beavatkozáskor Albániában ugyanez történt: az albán állam újjáépítésével és közben a bevándorlás és a menekültjogok akadályozásával megállítani az Albániából nyugat felé áramló emberáradatot. Hasonlóképpen a mostani háborúban Macedóniában és Albániában az angol-francia próbálkozásokkal a Nyugat-Balkánon belül akarják tartani a koszovói albánokat. Most azonban európai támogatással az amerikai légierő (minimum) húsz évnyi káoszba döntötte a Balkánt, ahonnan bármiféle nemzetiség energikus fiataljai joggal szeretnének majd még évtizedekig Nyugatra menekülni. Ez az első európai “ostobaság”.

A nyugat-európaiak (különösen Németország) második stratégiai érdeke Kelet-Európában: stabil és baráti kormányok fenntartása Oroszországban és Ukrajnában. Ami Oroszországot illeti, a háború eredményeképpen ki lehet húzni a listáról, Ukrajnának pedig Oroszország és az Egyesült államok között kell majd választania (az EU nem komoly alternatíva). Mind Oroszország, mind Ukrajna kicsúszhat az ellenőrzés alól, ami Közép- és Nyugat-Európa számára is katasztrofális következményekkel járhat. Ez a második európai “ostobaság”.

A főbb nyugat-európai országok harmadik stratégiai célja volt, hogy miközben megpróbálják követni az Egyesült államokat, azért hatékonyan ellenőrizhessék is annak próbálkozásait külpolitikájuk befolyásolására, akár Európában, akár máshol a világon. úgy fest, ennek is vége. Az amerikai hatalom alapvető nyugat-európai ellensúlya Franciaország vétójoga volt az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ahol az Egyesült államok szavazatainak számát ezzel kettőre korlátozták (ideszámítva az Egyesült Királyságét is). Most, hogy Chirac az ENSZ Biztonsági Tanácsának lefokozása mellett döntött, aláásta saját képességét, hogy Európát képviselje a Biztonsági Tanácsban, vagy hogy hasznos partnere legyen más államoknak, akik európai segítséggel szeretnék visszaszorítani Amerikát. Ez egy harmadik európai “ostobaság”.

Negyedikként szerepelt a nyugat-európai prioritások között, hogy elmondhassák: az EU egy független, nyugat-európai politikai szerv, amelynek legalább az európai ügyekben döntő szava váb. Ugyanakkor a mostani háború bebizonyította, ez csak nagyravágyó szemfényvesztés volt: az EU-nak abszolút semmi szerepe nem volt sem a háború elindításában, sem lefolytatásában. A háború lezárásában sem fog szerephez jutni. Az alárendelt politikai eszköz szerepét tölti be a transzatlanti szervezet, az Észak-Atlanti Tanács kezében, a gazdasági irányítást végzi a NATO politikájának végrehajtásában. És az Észak-Atlanti Tanácson belül az Egyesült államok a meghatározó: a háború befejezésének módja legalább egy évtizeden keresztül alakítani fogja Európa jövőjét, ugyanakkor ezt a döntést a Fehér Házban hozzák. A nyugat-európai országok (nem is beszélve az EU-intézményekről) politikai kukkolók; orrukat az ovális iroda ablakához nyomva próbálják a bentiek szájáról leolvasni az Európa jövőjéről hozott döntést. Ez a negyedik “ostobaság”.

A “ostobaságok” hátterének megmagyarázásához meg kell vizsgálnunk az Egyesült államoknak a szovjet tömb összeomlása óta folytatott stratégiáját.

Az Egyesült államok globális stratégiája az 1990-es években

Adott körülmények között a kognitív gondolkodásmód (helyi események és nagyhatalmi reakciók) hasznos lehet. Ezek a körülmények akkor állnak fenn, amikor a szuperhatalom elégedett, és biztos abban, hogy a szerkezet, amelyet uralma alátámasztásához épített fel, szilárdan áll a helyén. Kényelmesen lógatja a lábát az óceán partján, és néha napján beavatkozik egy-egy kis helyi kitörésnél vagy megrendülésnél.

Sokan úgy vélekednek, hogy ilyen az Egyesült államok helyzete a szovjet tömb összeomlása után. Ha az erőforrások oldaláról vizsgáljuk az Egyesült államokat az 1990-es években, akkor azt látjuk, katonai szempontból nincs riválisa, még csak potenciális rivális csoport sem látszik, s uralja a nemzetközi politikát és gazdaságot. Nincs olyan hatalom a földön, amely a belátható jövőn belül megkérdőjelezhetővé tenné világvezető szerepét.

Ugyanakkor érdekes, hogy az Egyesült államok messze nem volt megelégedve helyzetével a 90-es években. úgy érezte, számos fontos kihívással néz szembe két hagyományosan kulcsfontosságú térségben, ahol vezető szerepet kell betöltenie – Európában és a csendes-óceáni térségben. Valamint, hogy ezek a kihívások egy másik nagy kihíváshoz kapcsolódnak: az amerikai kapitalizmus uralkodó súlyának biztosításáért folyó küzdelemhez az ún. “feltörekvő piacokon”. Európa és a csendes-óceáni térség irányítása biztosítja az Egyesült államok számára, hogy úgy csatornázhassa be ezeknek az államoknak a tevékenységét, hogy az amerikai érdekek kerüljenek túlsúlyba, amikor a “feltörekvő piacok” megnyitásáról és uralásáról váboszó.

Ezek a problémák egy másik, mélyebb kérdéshez kötődnek: az amerikai gazdaság és az amerikai kapitalizmus alapvető erejét és dinamizmusát illető kételyekhez. Amikor a Clinton-kormány hatalomra került, eltökélt volt az amerikai kapitalizmus dinamizmusának újjáélesztése iránt, méghozzá egy aktivista külpolitikai irányvonalon keresztül, amely az amerikai kapitalista terjeszkedés erejéhez és érdekeihez alkalmazkodó politikai és gazdasági kormányzatok új globális rendszerét építette volna ki. Az európaiak és a japánok befolyásolásának képessége kulcsfontosságú volt a sikerhez.

Hogy megértsük az 1990-es évek amerikai politikáját, tisztában kell lennünk azzal a kétoldalú szituációval, amelyben találta magát. Egyik oldalról a kapitalista “szövetségeseinek” uralására használt régi módszereit megrendítette a szovjet blokk összeomlása, rengeteg lehetőséget biztosítva a “szövetségeseknek”, hogy saját térségükben fontos amerikai érdekeket fenyegethessenek. A másik oldalról viszont az Egyesült államok hatalmas erőforrásokkal rendelkezett, különösen katonapolitikai téren, és ha ki tud dolgozni egy hatásos politikai stratégiát, átfordíthatta volna a katonai erőforrásokat egy, a történelemben korábban soha nem látott kiterjedésű és stabilitású globális birodalmi projekthez. Meg kell értenünk mind a szovjet tömb összeomlása utáni kihívásokat, mind a nagy lehetőségeket ahhoz, hogy a Bush- és Clinton-kormányok stratégiáiról és taktikáiról fogalmat alkothassunk.

a) A hidegháború utáni problémák

Gyakran hagyják figyelmen kívül azt a kihívást, amelyet az Egyesült államok a szovjet tömb összeomlásakor jelentett Európában. Az összeomlás egyrészt az Egyesült államokat tette a világ egyedüli szuperhatalmává. Ugyanakkor azonban szétrombolta azokat a politikai struktúrákat, amelyeken keresztül az Egyesült államok közvetlen hatalmát gyakorolta a nyugat-európai kapitalizmus felett. Továbbá megnyitotta egész Kelet-Európát a nyugati gazdaság számára, ami olyan gazdasági és politikai lehetőséget jelentett a nyugat-európai országok – különösen Németország – számára, amit az amerikaiak önkéntelenül is irányítani akartak. Mi történt volna, ha a nyugat-európai kapitalista országok megszabadulnak az amerikai vezetéstől? Saját, közös katonai-politikai elképzeléseiket követik, vagy egyesítik tőkéjüket az orosz erőforrásokkal és nukleáris kapacitással? Törökországon kívül hol maradna akkor az Egyesült államoknak hely Nyugat-Eurázsiában?

A hidegháború alatt a NATO volt a Nyugat-Európa feletti amerikai vezetés központi politikai tartóoszlopa. Az amerikai-szovjet szembenállás Nyugat-Európát egy háború esetén a frontvonalba helyezte volna. Ez a helyzet tette az Egyesült államok számára lehetővé a politikai vezetés megszerzését Nyugat Európában, hiszen ők szolgáltatták a szükséges katonai eszközöket – a stratégiai fontosságú nukleáris arzenált – a terület védelméhez. A katonai szolgáltatásokért cserébe a nyugat-európai országok beleegyeztek, hogy az Egyesült államok saját politikai zászlaja alá gyűjtse őket. Az Egyesült államok ellenőrzést gyakorolt külpolitikai apparátusuk felett, katonai erejük nagy részét amerikai parancsnokság alá helyezte, megszabta a nyugat-európai kapitalizmus Kelettel folytatott kapcsolatának feltételeit, és így tovább. Egyesült államok gazdasági célokra is felhasználta politikai vezető szerepét, különösen, hogy biztosítsa az amerikai tőke szabad beáramlását Európába, vagy hogy az európaiak kooperáljanak az Egyesült államokkal a világgazdaság működtetésében. Tehát a NATO kulcsfontosságú katonai-politikai szerv volt. A hierarchia a következő volt: az amerikai katonai erők befolyásolták a politikai vezetést, amely aztán meghatározta azokat a gazdasági cselekvésformákat, melyek az akkumulációs stratégiák irányításához kapcsolódtak.

A Szovjetunió összeomlása azonban feleslegessé tette az amerikai stratégiai arzenált, ami feleslegessé tette a NATO-t, és az amerikai politikai vezetési struktúra összeomlásához vezetett Európában, más szóval az Egyesült államok azon képességének elvesztéséhez, hogy Nyugat-Európára erőltesse a kontinensre és a világ többi részére irányuló alapvető politikai-gazdasági céljait. Ez volt az egyik kulcselem, amely az Egyesült államokat – paradox módon – elégedetlen hatalommá tette az 1990-es években. Többféle európai tervezettel kellett megküzdenie, amelyek mindegyike az ő európai hegemonikus vezetését tagadó politikai struktúrákat akarta felépíteni. És e tervek elleni küzdelem közben új európai programot és stratégiát kellett kiépítenie európai vezető szerepének visszaszerzésére. Röviden: az Egyesült államok Európában az 1990-es években aktivista és megelőző, nem pedig megelégedett és reaktív hatalom volt. A 90-es évek az atlanti tőkés hatalmak közötti politikai manőverek időszaka volt, miközben a kulcsfigurák az egymással versengő tervek közül sajátjukat szerették volna előtérbe juttatni a kontinens politikai struktúrájának újjáépítésében.

A volt Jugoszlávia területe és népei nagyon speciális szerephez jutottak a manőverek során. Az új európai politikai rend kapcsán egymással versengő programokkal rendelkező országok mind azzal akarták megvilágítani, milyen értékkel bír az ő politikai projektjük Európa számára, hogy bemutatják, hogyan képes kezelni egy fontos európai konfliktust: a hosszan elhúzódó jugoszláv válságot. Jugoszlávia az az üllő, amelyen a versengő nagyhatalmak az új európai rend kivívásához szükséges eszközeiket próbálták kikovácsolni. Egyik hatalom sem volt olyan aktív ebbéli igyekezetében, mint az Egyesült államok.

Ez azt jelenti, hogy a Balkán megértéséhez szükséges gondolkodásmód nem szorítkozhat a “helyi események – nagyhatalmi reakciók” formulájának keretei közé. Teljesen más keretekre van szükségünk: a nagyhatalmak Európára vonatkozó stratégiáinak és a jugoszláv válság ehhez szükséges taktikai célú felhasználásának elméletére.

b) Az új lehetőségek

Az Egyesült államok nem csupán egy, a hidegháború vége utáni nemzetközi rendszerrel elégedetlen hatalom volt. Annak is tudatában volt, hogy erőforrások tekintetében minden más hatalommal szemben óriási a relatív előnye a világ teljes átformálásának lehetőségében. Nemcsak utolérhetetlen katonai kapacitások ura, de olyan új katonai technológiák állnak rendelkezésére, amelyek lehetővé teszik, hogy kedve szerint, biztonsággal és elég nagy pontossággal hajtson végre támadást bárhol a Földön. Olyan hatalommal rendelkezik, hogy derült égből villámcsapásként elpusztíthatná a gátat a Jangcén, elsüllyesztve ezzel százmillió kínai embert a kínai gazdaság centrumában, anélkül, hogy a kínai kormány bármit tehetne ennek megakadályozására. Küzdhetne egyszerre Kína és Oroszország ellen, és nyerne. Katonailag elvághatná Japánt és Nyugat-Európát a gazdaságukhoz létfontosságú erőforrásoktól, és a gazdasági stabilitásukhoz szükséges exportpiacoktól.

Az Egyesült államok a nemzetközi politikai-gazdasági élet fölött is teljhatalommal rendelkezik a nemzetközi monetáris és pénzügyi világot ellenőrző Dollár-Wall Street-rendszeren és a meghatározó multilaterális szervezetek (különösen az IMF és a Világbank) irányításán keresztül.

Ilyen erőforrások birtokában a szovjet tömb összeomlása egy új típusú, globális birodalom kiépítése számára nyitott utat. Egy olyan birodalom számára, amelyet a földkerekség egészének országai alkotnak. E birodalomban az államok szuverenitása jogi értelemben fennmarad, a szuverenitás politikai tartalma azonban az ellenkezőjébe fordul. Az egyes országoknak teljes körű a felelősségük belpolitikai ügyekben, az őket érintő fő gazdasági folyamatokra azonban nincs érdemi befolyásuk. A birodalom központja Washington, amelynek hatalma, a meggyengített Oroszország és a bekerített Kína határán, – klienseivel, Japánnal és Nyugat-Európával együtt – az egész világra kiterjed.

Olyan birodalom ez, amelyben az új Behemót védőszárnyai alatt minden ország tőkés osztálya a társadalmi kihívásoktól mentesítve élhetne, feltéve, ha minden, a Behemót által lényegesnek ítélt kérdésben tiszteletben tartja annak akaratát és hatalmát. Ha az Egyesült államok hatékonyan alkalmazná birodalomépítési stratégiáját, a világ minden tőkés osztályának támogatását, sőt talpnyalását élvezhetné.

Az 1989 és 1999 közötti évtized tehát mindenekelőtt egy központi folyamattal jellemezhető: az Egyesült államok törekvésével, hogy eljusson az A pontból a B pontba – a hidegháborúból itt ragadt politikai struktúráktól, amelyek az új helyzetben nem kedveztek, sőt fenyegetést jelentettek számára, egy tökéletesen új, globális politikai és gazdasági struktúrába, amely egy történelmileg új, globális politikai rendszert hozna létre: új Demokratákat, új Munkáspártot, új NATO-t, új államrendszert, új világgazdaságot, új világrendet. Ebben a kontextusban érthetjük meg a jugoszláv háborúkat, beleértve a jelenlegit is.

(Fordította: Remák Edit)

A fejetlenség hegemóniája – Az euro-atlanti szervezetek szerepe Kelet-Közép-Európában

Az amerikai irányítás alatt álló multilaterális pénzügyi szervezetek által diktált makrogazdasági (stabilizációs) politikák, valamint az Európai Unió által alakított mikroökonómiai (kereskedelmi) feltételrendszer két olyan eltérő logikát képvisel, amely lehetetlen feladat elé állítja Kelet-Közép-Európa kormányait. A Nyugat fenn akarja tartani hegemóniáját a térségben, de egyelőre nem tudja, mire használja azt. Ennek kárát a régió társadalmai látják, amelyeknek fel kell készülniük az átmeneti státusz tartóssá, sót állandóvá válására is.

Öt évvel a kelet-közép-európai rendszerátalakulás kezdete után a régió politikai döntéshozói nagyon is tudatában vannak annak, hogy egy politikailag és gazdaságilag alárendelt régi­óban élnek, ahol a világgazdaságban és világpolitikában el­foglalt helyüket jórészt a nyugati hatalmak döntik el, az ő sze­repük pedig az, hogy magukra vállalják a felelősséget a más­hol meghozott döntések következményeiért.

Ennek az alárendeltségnek a gazdasági mechanizmusai mindenütt láthatók:

  • a régió adósságproblémái;
  • sokkszerű átmenet tőkepiacok nélkül, ami a recesszió által létrehozott deficitekkel küszködő kormányokat és a vállalato­kat, amelyeknek a piaca összeomlott, olcsó hazai hitelforrások híján arra kényszeríti, hogy kétségbeesetten próbáljanak be­jutni a nyugati tőkepiacokra;
  • az adósság és a gazdasági sokk által előidézett exportkény­szer, amelynek az egyetlen útja Nyugat, az EK kereskedelmi rendszere felé vezet; valamint
  • a technikai összeomlások egyre növekvő száma a vállalatok körében, amely – hazai pénztőkések hiányában – a mene­dzsereket arra készteti, hogy kétségbeesetten keressék az olyan nyugati tőkéseket, akik megvásárolnák vállalataikat.

Ezeket a gazdasági erőket kiegészítik a politikai függés szá­lai, a Nyugat katonai hegemóniája, az együttműködés hiánya a régió államai között, ami arra kényszeríti őket, hogy ver­sengjenek a Nyugat kegyeiért. A nyugati intézményeknek a régió pártjai és kormányai legitimálásában betöltött szerepe egyszersmind arra kényszeríti a politikai vezető csoportokat, hogy a szegénység sújtotta választóikat az „európai" jövő ra­gyogó perspektívájával kecsegtessék.

A külső hatalmaknak való alárendeltség egyáltalán nem új dolog Kelet-Közép-Európa számára. És az 1989 utáni hely­zetben Kelet-Közép-Európa ugyanolyan kényelmesen elérhe­tő regionális perifériaként kínálkozott Nyugat-Európa számára, mint amilyen Kelet-Ázsia Japánnak vagy Mexikó és Latin-Amerika más részei az USA-nak. De amíg a másik két regi­onális periféria esetében az alárendelt országok tudják, hogy ki a régió gazdasági ura, és mit akar, addig Kelet-Közép-Eu­rópa makrogazdasági téren az egyik hegemón tényezőnek van alárendelve, a „kínálati oldal" megtervezését tekintve pedig egy másiknak, ami egy egységes irányítás nélküli hegemonikus poliarchiarchiaként jelenik meg. Ez pedig, ahogyan a következőkben ki fogom fejteni, megkülönbözteti Kelet-Közép-Európát a többi perifériáktól, és jövőjét rendkívül veszélyes utakra terelheti. Ennek az átfogó hatásai pedig még távolabbivá, ha nem utópisztikussá teszik az Európai Unió-beli tagság kilátásait a régió legtöbb országa számára.

1. A makrogazdasági stratégia amerikai irányítása és ennek következményei

Az talán elkerülhetetlen volt, hogy a régió problémáinak ke­zelésére kialakított makrogazdasági stratégiát az amerikai ér­dekek és felfogás szabják meg. A nyugati hatalmak szövet­ségén belül csak az USA vezethet, jóllehet a nyugat-európai államok összefoghatnak és együtt ellenállhatnak ennek a ve­zetésnek. A megfigyelők azonban nem figyeltek fel eléggé azoknak gazdasági alternatíváknak a létezésére, amelyek szemben állnak az amerikaival, és amelyek 1989-ben kínál­koztak. Nem tudatosult időben az sem, hogy milyen kártékony hatást gyakorol a régióra az, hogy a makrogazdasági stratégia fölötti amerikai dominancia kombinálódott a „kínálati" stratégia fölötti EK-ellenőrzéssel.

1.1. Az elveszett esély: az előrevivő körforgás elszalasztott lehetősége

1989-ben a régió reménysége az volt, hogy a Nyugat és kü­lönösen a nyugat-európaiak a régió jövőjét elsősorban a mak­rogazdasági megfontolások alapján fogják megközelíteni. Az EK, amelyet túltermelés sújt a háború utáni hosszú konjunk­túra húzóágazataiban (a tartós fogyasztási cikkeket előállító iparágakban) egy új nyugat-európai növekedési ciklus lehető­ségét fogja látni abban, ha Keleten felélénkíti a hatékony ke­resletet, és speciális eszközökkel kezeli a régió országainak átmeneti fizetési problémáit. Egy sor olyan gazdasági szektor volt, amelyekben a kelet-közép-európai régió jó teljesítményt nyújtott, és amelyek termékei helyet kaphattak volna a nyu­gat-európai piacokon. Ugyanakkor a régió a nyugat-európai tartós fogyasztási cikkek nagy piacává válhatott volna, fellen­dítve így a nyugati növekedést, és lehetővé téve a nyugati gazdasági szerkezet bizonyos mértékű átstrukturálását. Mind­ez valódi helyet adhatott volna a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a nyugat-európai munkamegosztásban. Mint Kelet-Ázsiában Japán, a Nyugat a maga dominanciáját fenntarthatta volna a technológiai függőség és a termékhierarchia „parancs­noki magaslatainak" az ellenőrzése révén. Egy ilyen stratégia eredménye az lett volna, hogy Kelet-Európában a kapitaliz­musra való rendszerszintű átmenet irányított formában és nö­vekedés mellett ment volna végbe.

Ha a Nyugat egy ilyen stratégiát indít el Kelet-Közép-Eu­rópában, akkor a régió országai olyasminek lettek volna alá­vetve, amelyet „normális alárendeltségnek" nevezhetnénk. Más szavakkal: annak a szokásos gyengeségnek, amellyel a kicsiny, kevésbé termelékeny gazdaságoknak kell szembesül­niük akkor, amikor sokkal nagyobb gazdaságokkal kerülnek szembe, amelyeknek sokkal nagyobb a súlyuk a kereskede­lemben, nagyobbak a tőkeforrásaik és gazdaságuk termelé­kenysége. Az ilyen alárendeltség fájdalommentes lehet, ha a gazdaság növekszik, és a világgazdaságban megtalálja azo­kat a réseket, ahol a versenyben előnyös helyzetbe kerülhet.

Ilyen típusú tervek 1988-89-ben valóban napirendre kerül­tek a nyugati fővárosokban. A Deutsche Bank elnöke, Herrhausen előterjesztett például egy olyan tervezetet, amely némi védelmet írt volna elő a kelet-közép-európai gazdaságok szá­mára, továbbá komoly erőfeszítéseket a régióban végrehaj­tandó infrastrukturális beruházásokat illetően; mindezt egy nö­vekedési perspektívába ágyazva. A francia kormány hasonló gondolatokkal hozakodott elő, ám – elkerülendő azt, hogy a folyamatot a német bankok irányítsák – egy új, közös, multi-laterális bank létrehozását javasolta, amelynek tevékenysége a régió gazdasági újjáépítésére és fejlesztésére irányult volna.

Ezek a gondolatok azonban nem voltak elfogadhatóak a Bush-adminisztráció számára. Bush és csapata a növeke­dést alá kívánta rendelni a rendszerszintű átalakítás szem­pontjainak, és ragaszkodott ahhoz, hogy az IMF és a Vi­lágbank döntő szerepet játsszanak a folyamatban. Miután Herrhausent meggyilkolták, a Deutsche Bank elejtette straté­giai koncepcióját. Az EBRD-re (Európai Újjáépítési és Fejlesz­tési Bank) irányuló francia elképzelést pedig Washington meg­fosztotta minden valós tartalmától.

Növekedési stratégia nélkül a rendszer átalakítását a mak­roszinten érvényesülő negatív ösztönzők irányították. A belföl­di recessziók és a hitelek korlátozása olyan helyzetbe hozták a kormányokat és a vállalatokat, hogy térden állva kellett kö­nyörögniük nyugati tőkeinjekciókért. Ez volt az a kényszerítő mechanizmus, amellyel a Nyugat keresztülerőltette az árak és a kereskedelem teljes körű „liberalizálását" és a privatizációt. Ezeknek a kényszerítő gazdasági eszközöknek olyan hatást kellett gyakorolniuk, hogy a rendszerváltás – szakzsargonban fogalmazva – eléggé „robusztus" legyen ahhoz, hogy sokkha­tást váltson ki, és hamar visszafordíthatatlanná váljék. Az ígé­ret, amelyet a kelet-európaiak szeme előtt megcsillogtat­tak, az volt, hogy azt a hatalmas tőkemozgást, amely az 1980-as években az OECD-országokból kifelé irányult, az átalakulás során kelet felé fordítják. Ha a cél a gyors tár­sadalmi rendszerváltozás volt, az érintett országok számára az export-vezérelt növekedésben határozták meg a megfelelő stratégiát.

1.2. Szkülla és Kharübdisz egyszerre: az IMF-stabilizáció az EK kereskedelmi rendszabályaival

Ha a régi tengerészeknek választaniuk kellett aközött, hogy a Szküllával való harcban pusztulnak el, vagy a Kharübdisz örvényében szenvednek hajótörést, Kelet-Európa gazdaságai szerencsétlen kormányosainak és a kormányosnőinek nem voltak ilyen választási lehetőségeik: mind a kettő összezúzta őket.

Az IMF „stabilizációs" módszerei Kelet-Közép-Európa szá­mára ugyanazok voltak, amelyeket ismerünk az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatából. A hazai hitelek korlátozása és a bérek szinten tartása, párosulva az árliberalizálással olyan belföldi recessziót eredményezett, amely a létező vállalatokat arra kényszerítette, hogy kifelé forduljanak, fennmaradásuk ér­dekében kétségbeesetten exportpiacokat keresve. Az ered­mény rendszerint az volt, hogy – támaszkodva a hagyomá­nyos exportágakra és az exportpiacokon kialakult árversenyre – az export fellendült. Az ennek eredményeként bekövetkező fellendülés egy időre pozitív kereskedelmi mérleget eredmé­nyez, és így biztosítja, hogy ezek az országok továbbra is fizetni tudják tartozásaikat a nyugati hitelezőknek.

Az, hogy ez a taktika ideiglenesen sikerrel jár-e, vagy sem, az ország kereskedelmi környezetétől függ. Kelet-Közép-Eu­rópa esetében a belső piacokról az IMF takarékossági prog­ramjának következményei elől rémülten az exportfrontra me­nekülő vállalatok szembetalálták magukat az EK külkereske­delmi rendszerének együttes tűzerejével. Ez különösen éppen azok ellen a gazdasági szektorok ellen irányult, amelyekben a régió országai jó teljesítményeket mondhattak a magukénak: mezőgazdaság, acél, vas, kemikáliák, textíliák és ruházat. Az EK erőteljes fellépését a kelet-európai export-erőfeszítésekkel szemben felerősítette a korai 90-es évek nyugat-európai re­cessziója, és az a nyomás, amit a gyengébb cégekre az EK-ban mindenütt gyakorolt az Egységes Piac programjának vég­rehajtása.

Ennek a kettős átoknak a következménye az lett, hogy az exportfellendülés nem valósult meg, és az adósságcsapda ál­tal a leginkább fenyegetett országok visszaestek oda, ahonnét elindultak. Az áldozatok, amelyeket a régióban az átlagem­berek hoztak, amikor az IMF-féle exportoffenzíva érdekében lemondtak korábbi életszínvonalukról, hiábavalóak voltak. Ezért most az életszínvonal és a szociális védőháló további leromlásával kell szembenézniük.

Az az ország, amely a legkevesebb kárral keveredik ki ezekből a fejleményekből, a Cseh Köztársaság, amelynek a legkisebb adósságterhe van, és ahol az export kevésbé a me­zőgazdasági termékekre összpontosult. A cseh kormányzat emellett ebben bölcsen elkerülte az átstrukturálás sokkterá­piás módszereit, és a „népi privatizáció" során privatizált vál­lalatokat nagyrészt ügyesen visszajuttatta az állami tulajdon­ban lévő bankok kezébe, amelyek – ha szükséges – az állami költségvetésből újratőkésíthetők. Magyarország, amely valaha „az élvonalban" járt, most komolyan meggyengült, egy komoly adósságnövekedéssel, folyamatos nagy külkereskedelmi defi­cittel, a mezőgazdasági termelés összeomlásával, az ipari ter­melés talán 40%-os csökkenésével, egy gyorsan romló ke­reskedelmi mérleggel, és 1995-ben gyakorlatilag a növekedés megállásával kell szembenéznie. Lengyelországot segíti az, hogy adóssága egy részét törölték, és hogy iparának súlyos hanyatlását követően némi növekedést ért el az utolsó két év során. De miután 1993-ban katasztrofális évet zárt, kereske­delmi mérlege 1994-ben ingatag maradt, és a költségvetésére nehezedő nyomás továbbra ís súlyos. Elképzelhetetlen, hogy a Bush-adminisztráció ne lett volna tudatában annak, hogy az IMF-nek a régió számára előírt stabilizációs csomagtervei és az EK kereskedelmi politikája nem vágnak egybe.

Minden mástól eltekintve ez már abból is látható, hogy az amerikai kormány nagyon gyorsan igyekezett jó kapcsolatot kiépíteni a régió új elitjeivel oly módon, hogy denunciálta az EK kereskedelmi intézkedéseit, és elkötelezte magát arra, hogy támogatni fogja ezeknek az országoknak a nyugat-eu­rópai piacok megnyitására irányuló erőfeszítéseit. Mi több, Washington Kelet-Közép-Európát az EK-ra való nyomás­gyakorlás eszközévé tette az elhúzódó GATT-tárgyalásokon, és az azokhoz kapcsolódó EK-USA kereskedelmi vitákban, egészen a tárgyalások uruguayi fordulójának lezárásáig.

2. Az EU hegemóniája és a régió helye az új európai munkamegosztásban

Bármi is volt az USA szerepe a Kelet-Közép-Európában kö­vetendő makroökonómiai stratégia paramétereinek meghatá­rozásában, a régiónak a Nyugat-központú európai munka­megosztásba való integrálása szükségképpen az EK előjoga kellett, hogy legyen. Az EK által a régió országaival kötött Európai Megállapodások szélesre tárták a kaput a nyugati tő­ke előtt, amely – ahogyan a privatizáció előrehaladt – felvásárolhatta ezeknek az országoknak a vállalatait. Ugyanakkor a felvásárló cégek nemzeti hovatartozását szabályozó cikke­lyek elzárták az utat az amerikai vagy japán multinacionális cégek EK-piacokra való behatolása előtt. A visegrádi találkozón részt vett országok arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy a Közösség mit fog kezdeni ezzel a számára elkerített új, szabad térséggel. A különböző lehetséges stratégiák közül, amiket az 1. ábrán látunk, kettő azzal jár, hogy ezeket az országokat a periferizálódás és a társadalmi széthullás spirá­lisan lefelé vivő pályájára löki. Két másik stratégia felkínálná nekik a lehetőséget, hogy a félperiferiális státusból elindulja­nak a centrum felé. Az utolsó választási lehetőség az lenne, hogy ezek az országok a világszínvonalú termelés centruma­ivá váljanak. Ezek közül a döntések közül több természetesen ki is egészítheti egymást, de az első két forma előtérbe ke­rülése azzal járna, hogy aláásná a többi variációk kilátásait. Sorban megvizsgáljuk ezt az öt választási lehetőséget.

 1. ábra: A világgazdaságba való alárendelő integrálás formái

Forma

Hatás

Parazita jelleqü dominancia

periferizálódás

„Támaszpont"-státus

periferizálódás

„Alvállalkozói" státus

félperiféria

Második vonalbeli termelés

félperiféria

Világszínvonalú termelés

centrum

2.1. Világszínvonalú termelés

A visegrádi országok mindegyikének megvolt a lehetősége ar­ra, hogy legalábbis bizonyos szektorokban jelentős szerepet játsszanak a világpiacon. Különböző értékelések rámutattak a kelet-közép-európai országok viszonylagos előnyére a középszintű és a csúcstechnológiai iparágakban, lényeges kom­petitív előnyökre és növekedési esélyekre a mezőgazdasági termelésben (gabonafélék, napraforgó, hús, állatállomány, tej­termelés, konzervek, sör, cukorfinomítás). Kelet-Közép-Euró­pa jelentős kompetitív előnyt élvezett az acélgyártás, a vas­ipar, a ruhaipar, a bútorgyártás, az utazási cikkek, és – Cseh­szlovákia kivételével – a műtrágyagyártás terén.

Röviden, ha a világrendszer-elmélet nyelvét akarjuk hasz­nálni, ezek az államok az egy főre jutó GNP-t tekintve olyan fejlettségi szinten álltak, amely, az EK dél-európai tagjai szint­jéhez hasonlóan, a centrum és a félperiféria közötti határvo­nalnak felel meg. Potenciálisan azonban – tekintettel az em­beri erőforrásokkal kapcsolatos előnyeikre, és arra, hogy az északnyugat-európai központi zóna peremén helyezkednek el, – középtávon bejuthatnának a centrumba.

Az EK/EU által követett stratégiák, és azok gazdasági összetevői nem mozdították elő e kelet-közép-európai fejlő­dési potenciál kibontakozását. Az EU a régió potenciálisan erős gazdasági szektorait úgy tekintette, mint amelyek veszé­lyeztetik saját gazdasági érdekeit.

 2. ábra: A régió „erős" exportágazatai az 1990-es évek elején

Ágazat

Országok jelentős exportkapacitással

1. Élelmiszer/mezőgazdaság

Lengyelország, Magyarország

2. Textíliák/ruházat

Lengyelország, Magyarország Csehszlovákia

3. Vas- és acélgyártás

Lengyelország, Magyarország Csehszlovákia

4. Kemikáliák

Magyarország

5. Szén

Lengyelország

6. Fűtőanyag

Csehszlovákia

 (Forrás: C. Matropasqua és V. Roli: Industrial Countries Protectionism with Respect to Eastern Europe: The Impact of the Association Agreements Concluded with the EC on the Exports of Poland, Czechoslovakia and Hungary. The World Economy, Vol. 17, No. 2. 1994.)

Ez a mezőgazdaságban és az acéliparban volt a legnyilván­valóbb, de vonatkozott a kemikáliákra, a textíliákra és a ru­haiparra is. A Nyugat általános politikája az volt, hogy meg­akadályozta az exportot ezekben az ágazatokban, miközben ezzel egyidejűleg akadtak példák a régióban olyan, tisztán zsákmányszerző jellegű gazdasági tranzakciókra is, amelyek­kel a nyugati tőke megszerezte az ezekben az ágazatokban működő termelő egységeket. A szovjet blokk összeomlása óta Lengyelország és Magyarország átélték, hogy a Nyugattal szemben hosszú ideje fennálló pozitív mezőgazdasági keres­kedelmi mérlegük negatívvá vált, amikor saját gazdaságaikat megnyitották az EU alaposan megtámogatott exportja előtt, miközben az ő exportjukkal szembeni diszkrimináció erősö­dött. Az acélgyártást különösen jellemezték a zsákmányoló célzatú felvásárlások, az olyan esetek, mint amikor például egy osztrák társaság megvásárolt egy magyar acélüzemet csak azért, hogy azonnal bezárhassa, és megkaparinthassa annak oroszországi exportpiacait.

És ahogyan Alice Amsden kimutatta, az olyan „erős" ipará­gak esetében, mint amilyen az acélgyártás vagy a magyar gyógyszergyártás, a probléma az volt, hogy ezeknek a mű­ködése túlságosan széttagolódott, olyan termelőegységekben folyt, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy a világpiacon ered­ményesen versenyezni lehessen velük. Mégis, a kormányok ahelyett, hogy hatékonyan kezelték volna ezt a problémát, hagyták magukat meggyőzni arról, hogy a legjobb az, ha fel­erősítik ezt a tendenciát, de közben felkínálják az érintett ága­zatok egyes részeit megvételre különböző nyugati érdekeltsé­geknek, így az elmúlt öt év tapasztalata az volt, hogy az EK a maga domináns helyzetét a kereskedelempolitikában arra használta fel, hogy csökkentse a kelet-közép-európai gazda­ságoknak a korábbi rendszerektől örökölt versenyképességét. Az IMF programjai lerombolták a kormányok és vállalatok pénzügyi kapacitásait, amelyek egy saját, nemzeti iparstraté­gia kifejlesztéséhez lettek volna szükségesek. A Nyugat fel­tételrendszere azt jutalmazta, amikor az illető ország a pri­vatizációt elébe helyezte a gazdaság szerkezeti átalakítá­sának.

2.2. Másodrangú technológiák termelése a világpiacra

A kelet-ázsiai országok tapasztalata egyre népszerűbb példa a régióban. Ezek az országok alárendelt helyet töltenek be a világpiac kialakult termékhierarchiáin belül. Miközben Nyuga­ton élvonalbeli technológiákat fejlesztenek ki és kezdenek al­kalmazni, azok, amelyeket az újak felváltanak, hasznosítha­tóak és a termelés alapját képezhetik Keleten. Ha a kelet-kö­zép-európai cégek nyugati licencekkel termelhetnének, ez a modell hasonló volna ahhoz a kapcsolathoz, amely Japán és az USA között alakult ki a háború utáni első években, vagy ahhoz, amely később Japán és például Dél-Korea között ki­fejlődött. Azok az ágazatok, amelyek a legnyilvánvalóbban szóba jöhetnének ebből a szempontból, az autóipar és a tar­tós fogyasztási cikkek gyártása.

Ez maga után vonna egy olyan kereskedelmi orientációt, amely eltávolodna magától az EU-tól, és helyette inkább a Kelet és a nem-európai piacok felé fordulna. Mivel ez a meg­oldás egész termelési ciklusokat érintene, lenne esély a szá­mottevő gazdasági növekedésre, és arra, hogy a termelés rendszerében az államnak egy erős pénzügyi bázisa alakulna ki. Egy ilyen kapcsolat a Nyugattal kialakíthatná az endogén technológiai és ipari megerősödés feltételeit a kelet-közép­európai országok gazdaságainak bizonyos szektoraiban, kü­lönösen akkor, ha határozott iparfejlesztési stratégiát követ­nek, és azok a szektorok, amelyek valóban beépülnek a nyu­gat-európai centrumba, valóban világszínvonalú teljesítményre is képessé válnának.

A nagy probléma azonban ezzel az orientációval az, hogy megvalósíthatósága annak függvénye, hogy sikerül-e újra­éleszteni a piacokat a KGST-régió többi részében. Kezdetben Magyarország azért vonzotta a nyugati tőkét, mert a távolabbi keleti piacok meghódításának egy lehetséges kiindulópontját látták benne, de a gazdasági élet összeomlása és dezorganizálódása a korábbi Szovjetunióban legalábbis középtávon lerombolta ezt a perspektívát. És ha a kínálat újra is éled, könnyen lehetséges, hogy ez a nagyfokú társadalmi egyen­lőtlenségek viszonyai között megy végbe, ahol azok, akik ké­pesek importált tartós fogyasztási cikkeket vásárolni, inkább közvetlenül a nyugati eladók felé orientálódnak. Ezen felül a nyugati tőke nem annyira a licenc megállapodások, mint in­kább saját kisegítő üzemeinek a régióban való létrehozása iránt érdeklődik.

2.3. „Alvállalkozó" gazdaságok

A Nyugat és a Kelet-Közép-Európa közötti alárendelt viszony egy szigorúbb formája az lenne, ha a nyugati vállalatok a ke­let-közép-európai cégeket mint bedolgozó „alvállalkozókat" használnák fel a Nyugat termelési ciklusaiban, amelyek fél­késztermékeket – köztük a kész állapothoz igen közel lévő termékeket is – gyártanának a német vagy más ipari üzemek számára. Ez magába foglalná bizonyos magasabb szintű technológiák kifejlesztését, és lekötné a szakképzett munka­erő és a technikusok igen jelentős csoportjait. Amennyiben az ilyen tranzakciók egy része magas többlethozammal és a helyi cégek erőteljes exporttevékenységével járna, meg volna a va­lós lehetősége egy a makrogazdasági szinten kialakuló elő­revivő körforgásnak, amelynek a segítségével ezek az orszá­gok kitörhetnének az adósságcsapdából, eljuthatnának egy kedvező, szilárd kereskedelmi mérleghez, és költségvetésük egészséges egyensúlyba jutna. Ez azután elősegítené az or­szág infrastruktúrájába való beruházásokat. Ezt a változatot nevezhetnénk, a háború utáni hasonló jellegű osztrák-nyugat­német gazdasági kapcsolatról a centrumhoz való kapcsolódás „osztrák modelljének".

Másfelől a nyugati dominancia egy ilyen formája jelentős költségeket vonna maga után. Először is, amennyiben ez az „alvállalkozói" tevékenység a már létező piacokra, nem pedig új termékek termelésére irányulna, akkor ez szerkezeti váltást tenne szükségessé Nyugat-Európában. Másodszor, mivel a régió bedolgozó „alvállalkozói" valószínűleg képtelenek volná­nak nyugati versenytársaikhoz hasonló nagy skálamegtakarí­tásokat alkalmazni, ez együtt járna egy, a munkaerő árán való megtakarítást felhasználó versengéssel. így az érintett gazda­ságokba tartósan beágyazódna egy olyan gazdasági érdek, amely arra irányul, hogy a munkabérek Keleten mindig is ala­csonyak maradjanak.

Mindazonáltal az eddigi tapasztalatok nem tűnnek túlságo­san ígéretesnek. A cseh kormány pontosan azt remélte, hogy az Volkswagen-tulajdonban lévő Skoda autógyára el fogja mozdítani az alvállalkozóként igénybe vehető cseh tervező cé­gek nagyarányú elterjedését. De a Volkswagen éppen az el­lenkező irányban lépett: megszabadult a Skoda hagyományos cseh beszállítóitól, és helyettük a Volkswagen hagyományos nyugatnémet partnereihez fordult. E lépésnél az így elérhető nagyságrendi megtakarításokra hivatkoztak, ám ilyen körülmé­nyek között az, hogy a Skoda a Volkswagen tulajdonában van, a cseh nemzeti érdekek szempontjából negatív gazda­sági folyamatok beindítójává vált.

Az egyetlen terület, ahol az EU nyilvánvalóan úgy dön­tött, hogy egy alvállalkozói szerepet szán a régiónak, a textíliák és a ruházat előállítása. Az EU-ból jövő textil- és ruhaimportot jelenleg általánosságban az úgynevezett „külső feldolgozásra irányuló áruforgalmi" (OPT) előírások szabályoz­zák, amelyek lehetővé teszik az EU textilipari cégeinek (nem az EU forgalomba hozóinak vagy importálóinak), hogy eldönt­sék a textília, illetve a ruhagyártás milyen fajtáit szeretnék a visegrádi országok cégeivel legyártatni. A munkáknak az ilyenfajta kiadása lehetővé teszi, hogy a kelet-közép-európai cégek egy meghatározott mennyiségig visszaexportálhassák termékeiket az EU cégeinek. Ez tehát tömören megfogalmaz­va az irányított kereskedelem egy formája, amely a kelet-kö­zép-európai termelőknek nem ad semmiféle önálló piaci ter­jeszkedési lehetőséget, és aligha nyújt bármilyen teret a vál­lalkozói kezdeményező készségnek. Ez tehát nem egy túl szerencsés modellje a kelet-közép-európai gazdaságoknak a nyugat-európai piacokba való integrálásának.

2.4. Beépülés Nyugat-Európa multinacionális cégeinek termelési ciklusaiba

Ez a nemzetközi munkamegosztásba való alárendelt betago­lódás ma már klasszikus formája, amely a multinacionális cé­gek belső termelési hálózatába való integrálódás révén megy végbe. Ez együtt járna azzal, hogy az EU cégei termelési ciklusainak azokat az elemeit, amelyek alacsony képzettségű munkaerő alkalmazását igénylik, áthelyeznék az osztrák-né­met határoktól keletre. Ennek a műveletnek a fő célja az len­ne, hogy az olcsó munkaerőt és a kelet-közép-európai álla­mok által felkínált ösztönző adókedvezményeket kihasználják arra, hogy javítsák a nyugat-európai áruk világpiaci verseny­képességét. A nemzetközi összehasonlítás azt mutatja, hogy ez nem megfelelő stratégia az elmaradott országok társadalmi és gazdasági növekedéséhez.

Azt, hogy a nyugati tőke ezt a megoldást szorgalmazza mint iparfejlesztési politikát, bizonyítják az EU és a társait országok között megkötött Európai Megállapodásoknak azok a cikke­lyei, amelyek a szerződéses partnerek nemzeti hovatartozását szabályozzák. Ezek a cikkelyek a nyugati cégeknek lehetővé teszik az egyes munkafolyamatok ilyen típusú kihelyezését Kelet-Közép-Európába, ám kizárják ebből a lehetőségből a japán és az amerikai multinacionális cégeket. Ha a kapcso­latnak ezek a formái válnak az alárendelt kapcsolat fő formáivá, akkor könnyen lehetséges, hogy a gazdasági összeom­lással és egy duális gazdasági szerkezet kialakulásával pá­rosulnak majd.

907_26Gowan1.jpg

Európai ikerház                                                                                                          (Bietrage)

2.5. Parazita jellegű kapcsolat

A kapcsolatnak ez a formája jellemző például a Mexikó vagy akár Törökország és az USA közötti jelenlegi viszonyra. Ez azokra az országokra jellemző, amelyek képtelenek fenntar­tani egy olyan megfelelő kereskedelmi teljesítményt, amely al­kalmas volna adósságterhei kezelésére, és úgy tudnak csak fennmaradni, hogy teljesen privatizált gazdaságaik rövid távú nyugati támogatásokat kapnak, társadalmi struktúrájuk pedig „kétharmados" jellegű (lakosságuk egyharmada gazdagodik, a másik kétharmada inkább szegényedik). A nagyon gazdagok egyharmados rétege vagyonát a köztulajdonnak a nyugati tő­kével együttműködve véghezvitt privatizálásából szerezte meg, és abból, hogy kihasználta a tőkemozgás – ha nem is de jure, de de facto létező – szabadságát arra, hogy vagyonát teljesen függetlenítse az ország gazdasági teljesítményétől. Az, hogy az ország magához tudja vonzani az értékpapírokba való rövidtávú befektetéseket, pontosan a gazdaság össze­omlásának a következménye, ez hozza létre azokat a nagyon magas kamatlábakat és értékpapírhozamokat, amelyek a nyu­gati beruházóknak hatalmas és gyorsan beérkező nyereséget kínálnak profitrátájuk – és így többletjövedelmük – növelésére.

Az eredmény az, hogy az erőforrásokat parazita módon el­szívják ezekből a gazdaságokból, ami nagyon jól összeegyeztethető azzal, hogy a multinacionális cégek enklávészerűen kihelyezett üzemeket hoznak létre ezekben az országokban. Mindkét típusú kapcsolatot még fel is erősítheti a megcélzott gazdaság lepusztult állapota. Az egyetlen dolog, amit ez meg­követel, egy erős, represszív kormányzat megléte.

Vannak jelei annak, hogy a gyors hasznot hozó pénzbefek­tetések szálai kialakulóban vannak a visegrádi országok gaz­daságai és a Nyugat között, bár ezek közül arányaiban még egyik sem közelíti meg a hasonló mexikói jelenségeket. 1993-94-ben a külföldi spekulánsok látványosan lecsaptak a lengyel részvénypiacra, aminek eredményeként vagy 250 millió dollár folyt ki az országból, mielőtt a piac összeomlott volna. Miköz­ben a cseh kormány megpróbálta 1994-95 folyamán elkészí­teni a teljes konvertibilitást, világosan érezte annak a veszé­lyét, hogy az országba hatalmas mennyiségben folyik be a spekulatív tőke, amely felvásárolja olcsón a cseh koronát, hogy aztán spekulációval sokkal értékesebb pénzhez jusson, amikor a korona konvertibilissá válik – ez olyan jelenség, amely komolyan veszélyeztetheti a cseh kereskedelmet. De az az ország, amelyet a legkomolyabban fenyeget a ve­szély, hogy a rövid távú tőkebefektetésektől válik függő­vé: Magyarország.

Tekintve, hogy Magyarországnak van a legmagasabb egy főre jutó adósságállománya, a kereskedelmi deficit pedig ve­szélyesen megnövekedett 1993 és 1994 folyamán, a költség­vetés deficitje pedig folyamatosan növekszik, mivel az ország­nak jövedelme mind nagyobb részét kell a külső adósságszol­gálat fedezésére fordítania, a magyar kormánynak egyre fontosabbá válik a rövidtávú tőkebeáramlás.

A Magyarországra beáramló gyorsan megtérülő pénzbefek­tetések összegeit némelyek nem kevesebbre becsülik, mint az ország devizatartalékainak a felére, amelyek most körül­belül hét milliárd dollárt tesznek ki. Habár a magyar rész­vénypiac kicsiny maradt, sokkal több üzletelés megy végbe az értékpapírokkal magán a részvénypiacon kívül, és a rész­vénypiacokon végbemenő üzletek kétharmadát spekulációval foglalkozó külföldiek bonyolítják. Miközben a külföldi üzletem­berek formailag a hazai kötvényekkel brókerek révén keres­kedhetnek, a valóságban az államkötvényekkel folytatott spe­kulációs üzletek jelentős részét a külföldiek a bankrendszeren keresztül bonyolítják. Ez az egész spekulációs tevékenység abból ered, hogy a külföldiek külföldön alacsony kamatra ve­hetnek fel kölcsönt, és utána az így szerzett pénzt befektet­hetik a sokkal magasabb magyar kamatlábakon. Ez a tevé­kenység nem korlátozódik a külföldi társaságokra. A magyar cégek, bár legálisan nem vihetnek ki tőkét külföldre, a való­ságban megkerülik ezt a korlátozást azzal, hogy „fedőcége­ket" létesítenek külföldön, különösen Cipruson. Emellett lehetőségük van rá, hogy külföldre kölcsönözzenek. Azt, hogy a tőke milyen nagymértékben képes külföldre menekülni, megmutat­ják azok a hirtelen, nem időszaki jellegű változások az ország folyószámláin, amelyek olyankor következnek be, amikor hírek terjednek el a forint küszöbönálló leértékeléséről.

Így egy hirtelen, vagy erőteljes átváltás egy dirigistább jellegű ipari stratégiára számottevő mértékű tőkemenekü­lésre vezethet, amely veszélyeztetheti a forintot, és a külföldi valuta-tartalékokat, és további terhet rakhat a kormányzatra azzal, hogy megnehezíti az adósságszolgálat fizetése céljából történő jövőbeni hitelfelvételt. Az, hogy Magyarország egyre inkább függ a könnyen mozgó tőke beáramlásától, nem teszi valószínűvé, hogy egy Mexikóéhoz hasonló válsággal kelljen szembenéznie az 1995-ös év folyamán. Máris korlátozzák azonban a spekulációra orientált gazdasági kapcsolatok és az EU érdekei a kormány lehetőségét arra, hogy egy megva­lósítható kereskedelmi és iparpolitikát alakítson ki a spekulá­ciós tőkétől való függőség felszámolása érdekében.

Az általános kép, amely szemünk előtt kibontakozik az, hogy ami az EU-t, mint kollektív egységet illeti, eddig az Unió semmiféle pozitív stratégiát nem mutatott fel a visegrádi országok felé. A visegrádi országok gazdaságainak azon ágazatai, amelyek nem dinamikus fejlődési potenciáljuk volt, súlyosan károsodtak, legnagyobb mértékben a mezőgazda­ság és az acélgyártás. Ugyanakkor az EK úgynevezett se­gélyprogramjai, amelyek mindenekelőtt arra irányultak, hogy információkat és ösztönzőket adjanak a nyugati tőkének-a ré­gióban való beruházás céljából, lényegében passzív eszközei maradtak az EU országaiban található klienseiknek. Ezek a kliensek pedig a közvetlen beruházásukat a régióban nem annyira arra fordították, hogy elősegítsék a régió integrálódá­sát a nyugati piacokba, hanem inkább arra, hogy kvázi-monopolhelyzetet építsenek ki Kelet-Közép-Európa belső piaca­in, az élelmiszerfeldolgozásra, az italokra, egyéb fogyasztási javakra, és ahol lehetséges volt, a közszolgáltatásokra kon­centrálva. Eközben az EK tagállamai igyekeztek profitálni a Keleten végbement összeomlásból úgy, hogy erőteljesen be­nyomultak exportcikkeikkel a régióba. Ezt a műveletet pedig nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi pénzintézetek arra törekedtek, hogy gyors, általános kereskedelmi liberalizálást erőltessenek rá ezekre az országokra.

Annak, hogy az EK stratégiája így elhanyagolta Kelet-Kö­zép-Európa gazdaságait, az okai magában az EK szerkeze­tében rejlenek, továbbá éppúgy az EK döntéshozatali struk­túrájában és a stratégiáját meghatározó állami érdekekben. A Közösség megalapításának egyik fő indító oka az a célkitűzés volt, hogy az NSZK-t lehorgonyozzák a nyugati szövetségen belül, megszabadítva azt egy Kelet-Európába is benyúló ha­gyományos munkamegosztástól. Amikor az EK kialakult, ki­bontakozott egy új, Nyugat-központú nemzetközi munka­megosztás, amely le volt zárva Kelet felé. Következésképpen minden iparágban, éppúgy, mint a mezőgazdaságban, a ke­let-közép-európai országok 1989 után szilárd pozíciókkal ren­delkező versenytársakkal szembesültek Nyugat-Európában. A szovjet blokk széthullása csak a politikai és gazdasági lehe­tőséget adta meg ezeknek a versenytársaknak arra, hogy megszabaduljanak potenciális riválisaiktól a visegrádi orszá­gokban.

Magán az EU-n belül a döntéshozatal az egyes partikuláris érdekek együttes figyelembevétele révén megy végbe. A Kö­zösség erőfeszítései nagyon határozottan arra irányulnak, hogy demonstrálja saját hatékonyságát a lehető legtöbb rész­érdek szempontjából, így a külső stratégia kérdéseit a DG1-en belül [Az EU „minisztériumait" jelölik DG rövidítéssel. A szerk.) pontosan egy ilyen, az EK integrációját szem előtt tartó pers­pektívából kezelik: hogyan használható fel például a Magyar­országgal szemben követett stratégia arra, hogy megerősítsék a szálakat az EU-n belül működő gazdasági tényezők, és az EU intézményei között. Egy ilyen döntéshozatali struktúra ha­talmas akadálya annak, hogy kialakuljon egy, a kontinens két felének az integrálását célzó stratégiai vízió.

Az egyetlen ellensúly a Miniszterek Tanácsától, más sza­vakkal a tagállamoktól jöhetne. De a tagállamok legtöbbje nem lát okot rá, hogy elősegítse Kelet-Közép-Európának mint a nyugat-európai kapitalizmus alárendelt, de prospe­ráló hátországának a fokozatos integrálódását. Hogy egy ilyen perspektívát képzeljenek el, megakadályozza az, hogy szemük előtt látnak egy hatalmas, egyesített Németországot.

Még túl korai lenne határozott előrejelzésekbe bocsátkozni a visegrádi országok jövőbeli fejlődésének irányát illetően. De van egy határozott differenciálódás a Cseh Köztársaság és mind Lengyelország, mind Magyarország, valamint Szlovákia eredményei között. A cseh kormány profitált abból, hogy kom­munista elődje elkerülte a Nyugatnak való súlyos eladósodást, és szerencséje volt abban a vonatkozásban, hogy nem függött túl erősen a mezőgazdasági exporttól. Gazdasági szempont­ból az, hogy Klaus sikeresen megszabadult Szlovákiától, mes­teri sakkhúzásnak bizonyult. Ugyanakkor a kormány bölcsen elkerülte az ipar erőltetett dekollektivizálásával való radikális kísérletezgetést: bár a cseh kormány azt állítja, hogy – nem úgy, mint Lengyelország vagy Magyarország – majdnem tel­jesen privatizálta az állami vagyont, a valóságban egyszerűen visszajuttatta a gazdasági irányítást az államosított cseh ban­kok kezébe. Eközben, nem úgy, mint Lengyelországban és Magyarországon, ahol az állami kézben lévő ipar jelentős ré­szét valójában lerombolták (azzal, hogy engedték, hogy „a piac" „átstrukturálja" az ipart), a cseh kormány szilárdan a gyáripari szektor érdekeihez kötötte a saját politikáját, tartóz­kodva a komolyabb szerkezetátalakítástól mindaddig, amíg a makrogazdasági feltételek a recesszió után nem kezdtek el javulni. Megőrizve a vállalati menedzserek régi kapcsolathá­lózatát, így egy olyan viszonylag biztonságos keretet terem­tettek, amelyen belül a jövőbe vetett bizalmat fenn lehetett tartani. Ezzel a háttérrel a cseh ipar képes volt Nyugat felé átorientálni a maga eladási erőfeszítéseit, és exportteljesítmé­nye 1993-ban és 1994-ben is jelentős volt.

Lengyelország kihasználta, hogy adósságterhet némileg könnyítették, és egy, a korai 1990-es években elszenvedett súlyos gazdasági visszaesés után az ipari termelés újraéledt, jóllehet 1989-cel összevetve nagyon alacsony szinten maradt. De a lengyel export 1993-ban visszaesett, és 1994-ben is elég szegényes volt. Eközben drámai regionális egyenlőtlenségek alakultak ki, a korábbi Kelet-Poroszország jelentős részein nagyon nagyarányú, több, mint 20 %-os a hosszú távú mun­kanélküliség, és a régió a társadalmi dezintegrálódás hatása­itól szenved.

Magyarország tűnt a legfelkészültebbnek gazdaságának a nyugati piacok felé való átorientálására, és magához is von­zotta az első külföldi tőkeberuházások zömét. De a nagy adósságteher, együtt egy katasztrofális hatású csődtörvény következményeivel (amely felelős volt azért, hogy lerombolta a magyar ipar talán 15 %-át), együtt a mezőgazdasági terme­lés gyors összeomlásával (amely a nagyon sikeres magyar szövetkezetek szétverésére irányuló abszurd, ideológiailag motivált kísérlet következménye volt), mind meggyöngítették a gazdaság struktúráját. A kereskedelmi deficit riasztóan emelkedett 1993-ban és 1994-ben, és a kormánypolitika majd­nem teljesen a pénzügyi válság menedzselésének csapdájá­ban rekedt. A nyugati média és a pénzügyi szektor érdekei arra késztetik a kormányzatot, hogy hozzálásson a társa­dalmi infrastruktúra költségeinek lefaragásához és a köz­szolgáltatások privatizálásához az adósságok visszafize­tése céljából, de az ilyen lépések valószínűleg csak még job­ban letérítik az országot egy koherens növekedési pályáról.

3. A jövő útja: az EU-ba való bejutás?

A régió integrációja valódi gazdasági stratégiájának kidolgo­zása helyett a nyugat-európai döntéshozók a problémáról szó­ló diskurzus központi kérdésének azt igyekeztek feltüntetni, hogy melyek az absztrakt, intézményi előfeltételei olyan jogi keretek megteremtésének, amelyek végül lehetővé tennék, hogy a régió országai az EU tagjai legyenek. Ez a frázis egy sor jogi és intézményi változásra utal, amelyeket az érintett országoknak az EU-ba való belépés előfeltételeként meg kel­lene valósítaniuk.

Ám a végül elérendő EU-tagság feltételeinek nagyon kevés közük van a formális jogi előfeltételekhez. Az alap­kérdések itt, ami az EU-t illeti, azok, amiket a tagság három alapkérdésének nevezhetünk:

  1. Rendelkezik-e az EU tagságáért folyamodó ország olyan gazdasági erőforrások felett, amelyek nagyjából kiegészítik az EU országainak gazdaságait. Ez a gazdasági kérdés.
  2. A tagságért folyamodó ország gazdasági viszonyainak pozitív, vagy legalábbis nagyjából semleges következményei vannak-e az EU állami pénzügyeire. Ez a pénzügyi kérdés.
  3. A folyamodó ország kiteszi-e az EU-t vagy fontos érdekeit valamilyen politikai kockázatnak. Ez a politikai kérdés.
  4. A három általános kérdéshez járul egy specifikus, egy meg­határozott gazdasági szektort érint, mégis életbevágó kérdés a legtöbb kelet-közép-európai államot illetően: Van-e lehetőség arra, hogy mezőgazdasági téren az EU és a kelet-közép-európai államok gazdasági, pénzügyi és po­litikai érdekei valamiképpen egybevágjanak? Ez a mezőgaz­dasági kérdés.
 3. ábra: A gazdasági alárendeltség típusai és az EU-beli tagság

Az alárendeltség típusa

Gazdasági szempontok

Pénzügyi szempontok

Politikai szempontok

 

mellette-ellene

mellette-ellene

mellette-ellene

parazita jellegű alárendeltség

igen

igen

igen

kettős gazdaság

igen

igen

igen

„alvállalkozói" státus

?

igen

igen

második vonalba tartozó termelés

igen

?

?

A parazita jellegű modell nem hoz létre közvetlen gazda­sági antagonizmust abban az esetben, ha a kelet-közép­európai államok az EU tagjává válnak. Ez egyszerűen azt jelentené, hogy az EU cégjeinek versenye, amellyel ezeknek az országoknak termékeik piacain szembe kell nézniük, a ma­ga teljes súlyával nehezedne rájuk, és még jobban megroppantaná gazdaságuk gerincét. Azonban a pénzügyi és politikai téren várható következmények kizárnák a tagságot: az EK strukturális pénzforrásait ugyanis ez súlyosan leterhelné. Konkrétan az úgynevezett Objective 1 Regional Funds-ot (I. Feladatra Fordítandó Regionális Alapok) kellene a Meditteráneum országaiból a visegrádi országokba átirányítani, ame­lyek mindegyike jelenlegi helyzetében a Közösség régióinak a szegénység által leginkább sújtott 20 %-ába tartozna. Ez megakadályozná a tagságot, hacsak a nagy, gazdag tagok és közülük mindenekelőtt Németország, nem akarnának fizetni. Ez utóbbi lehetőség viszont irreálisnak tűnik a jelenlegi idő­szakban, amikor – függetlenül az államháztartásokra nyuga­ton nehezedő hazai nyomásoktól – az EU centrumországai kétségbeesetten próbálják államadósságukat és költségvetési deficitjüket lenyomni a Monetáris Unió által megadott kritériumoknak megfelelő szintre. Még ha ezeket a célkitűzéseket el is érnék 1997-re, hamarosan ezután egy újabb recessziót várhatunk Nyugat-Európában – az Egyesült Államok gazda­sága 1996 végére, ha nem előbb, újból recesszióba jut -, amely újra meg fogja terhelni az államháztartásokat. Ami a politikai következményeket illeti, ezek a kelet-közép-európai gazdaságok, amelyek munkanélküliségi rátái andalúziai ará­nyokat öltenek, társadalmi struktúrájuk pedig megrendült, lét­rehoznák a Nyugat felé vándorló munkanélküli-hadseregeket éppúgy, mint az ugyanoda tartó bűnbandákat. Bármilyen elő­nyösek is volnának az ilyen szégyenletesen olcsó munkaerő­tartalékok a nyugati termelés motorjai számára, a munkaerő szabad mozgásának politikai ára elfogadhatatlanul magas len­ne a nyugati kormányoknak.

A kettős gazdaság, beleértve a multinacionális cégek olcsó munkaerőt alkalmazó enklávéit is, a parazita modellhez ha­sonló következményekkel járna az EU-beli tagságot illetően. Nehezebb felmérnünk az „alvállalkozói" modellt. Ez komple­mentaritást kínálna a nyugati nagyiparral, de konfliktust jelen­tene az EU-n belüli kis- és középméretű cégekkel, amennyi­ben a nyugat-európai termelési hierarchiákon belül a kelet-európai cégek őket váltanák fel. Mindenesetre ez a modell nem hozná létre a gazdasági növekedés egy olyan erős elő­revivő körforgását, amely elegendő ahhoz, hogy el lehessen kerülni, hogy ezek az országok az előre látható jövőben ko­moly igényeket támasszanak az EU strukturális pénzalapjai­nak felhasználására.

A tagság előkészítése szempontjából legpozitívabb mo­dell az volna, amely a világtermelés második vonalához tartozó minőségű kész termékeknek a gyáriparban való elő­állításán alapulna. De egy ilyen modellre jelenleg nincs kilá­tás, mert a Nyugatnak nem áll szándékában a távolabbi Kelet felé is újra kiépíteni a piacokat. így azután az a reménység, hogy ez a modell gazdasági alapot teremtene arra, hogy a kelet-közép-európai államok EU-tagsága esetén az EU-val szemben támasztott pénzügyi igények kisebbek legyenek, vagy arra, hogy a tömeges munkaerő vándorlást megelőzzék, kétesnek tűnik.

Ami a mezőgazdaság kérdését illeti, ha az EU a jelenlegi formájában megmarad, akkor egy radikális antagonizmus fog fennállni az EU jelenleg artikulálódó gazdasági, pénzügyi és politikai érdekei, valamint Kelet-Közép-Európa érdekei között a mezőgazdaság terén. Az ellenkezőjéről szóló mítoszok el­lenére az 1980-as évek folyamán a kelet-közép-európai me­zőgazdaság nemzetközi összehasonlításban igen hatékonyan használta fel a munkaerőt. Alacsonyabb termelékenységi mu­tatói lényegében a munkaerőn kívüli inputok magas költsége­inek eredményei voltak. Minden elemző egyetértett abban, hogy különösen a lengyel és a magyar mezőgazdaság komoly kompetitív kihívást jelentene a nyugat-európai mezőgazdaság­nak a gabonafélék, az állatállomány és a tejtermékek terén.

Ugyanakkor pontosan ezek az alágazatok támasztanak ma­gas igényeket a CAP-on (a közös agrárpolitikán) belül, és ezért ha egyszer Lengyelország és Magyarország bekerült az

EU-ba, mezőgazdaságuk lényegesen növelné a CAP költség­vetésével szemben támasztott igényeket. A kelet-közép-euró­pai mezőgazdaságnak az esetleges belépés után a CAP költ­ségvetésére gyakorolt hatására vonatkozó becslések 25 és 35%-nyira becsülik azt a mennyiséget, amellyel a CAP kiadá­sai ebben az esetben megnövekednének. Igaz, hogy ezek a mezőgazdasági szektorok 1989 óta lényegesen meggyengül­tek. Ennek az általános okait a mezőgazdasági importlibera­lizáció és a régióba való, erőteljesen támogatott EK-ból jövő élelmiszerexportok együttes hatásában kell látnunk. Marad az a lehetőség, hogy az érintett országok a végül elnyerendő tagságra való felkészülésnek egy, gazdaságuk növekedésén át vezető, lényegesen több konfliktussal járó útját választják. Pontosabban megfogalmazva ez azt jelentené, hogy olyan iparfejlesztési stratégiákat tennének magukévá, amelyek következtében bizonyos nyugat-európai ipari érdekeltsé­gek jelenlegi piaci pozíciója megkérdőjeleződne. Egy ilyen kihívás egy dirigistább jellegű nemzeti iparfejlesztési stratégiát vonna maga után. Egy ilyen stratégia nyilvánvaló elemei közé tartoznának:

  1. Erősebb importvédelmi rendszabályok;
  2. Készség arra, hogy a tőkét a potenciálisan világszínvo­nalú termelésre alkalmas iparágakban összpontosítsák;
  3. Megóvni a gazdaság kulcsszektorait attól, hogy a multi­nacionális cégek lenyeljék őket, hogy aztán a saját prioritá­saiknak megfelelő módon integrálják őket a saját termelési hálózatukba;
  4. Az export támogatása és elmozdítása;
  5. Erőfeszítések az állami szektor vállalatainak átstrukturá­lására, ahelyett, hogy egyszerűen privatizálják őket, hogy az­tán a magánszektor alakítsa át (vagy zilálja szét) őket;
  6. Egy nagyjából állami kézben lévő bankrendszer fenntartása;
  7. A tőkemozgás feletti ellenőrzés fenntartása.

Ezek az elképzelések mind napirendre kerültek a régiónak a politikát meghatározó köreiben 1989 óta. De a Nyugat el­lenállása, amely a régiónak a Nyugattal szembeni függőségi viszonyára támaszkodhatott, megakadályozta megvalósításu­kat.

Az iparfejlesztési politika egyedüli, a nyugat által megtűrt formái az olyan szokásos módszerek voltak, mint a valuta leértékelése, a bankrendszer rekapitalizálása vagy általános­sá tett tarifaemelések a GATT szabályok keretein belül.

Ha tehát valamelyik kelet-közép-európai ország erre az útra lépne, az maga után vonná a konfliktus kockázatát a GATT-tal, az IMF-fel és az EU-val éppúgy, mint a nyugati magántőkével. Az importvédelem ezeket az országokat konf­liktusba sodorná a GATT-tal mindazokban a szektorokban, ahol a tarifák szintjeit a GATT regisztrálta. Az IMF a gyors privati­zálást tette feltételei között az egyik legfontosabb ponttá. A nemzeti ipar potenciálisan legerősebb szektorai voltak azok, amelyeket a multinacionális cégek korán meg kellett hogy ka­parintsanak. Az export elmozdítására való törekvés beleütköz­ne az EU részéről jövő erőteljes protekcionista nyomásba, és ameddig az IMF és a Világbank befolyása kiterjedő, a szer­kezetváltás mindig és mindenütt privatizálásba fullad.

Természetesen ezekkel a külső nyomásokkal szembe lehet szállni. De ez maga után vonja, hogy az illető ország meg­kockáztatja a nemzetközi üzleti média gyors, ellenséges vá­laszreakcióját. Az ilyen ország egyszersmind azt is megkoc­káztatja, hogy úgy osztályozzák, mint amely szomszédjához képest az EU-ba való gyors bejutáshoz szükséges „jó ponto­kért" folyó kétségbeesett versengésben lemaradt. A régió kor­mányai pedig egyre inkább észre kell hogy vegyék azt is, hogy a negatív nyugati reakciók jelentős reakciót váltanak ki saját pénzügyi rendszerükön belül is. Így az iparfejlesztési és növekedési stratégia egész területén az érdekek és az irányvonal sajátos egybeesését találjuk az Egyesült Álla­mok és a nyugat-európai országok felfogása között.

3.1. Bejutni Európába: utópisztikus perspektíva?

Minél inkább úgy érzik a régió kormányai, hogy jelenlegi kö­rülményeik csapdába ejtették őket, annál vonzóbbá válik az EU-beli tagság álma. De ennek a vonzerőnek a forrásai pon­tosan azok a tényezők, amelyek magán az EU-n belül visszatartják a domináns tényezőket a kelet-közép-európai or­szágok befogadásától.

  1. Az, hogy a kelet-közép-európai országok hozzájutnának az EU strukturális pénzalapjaihoz, közvetlenül szemben áll a mediterrán országok érdekeivel, amelyek kormányai számára az EU-beli tagság egyik fő vonzóereje ma pontosan ezekben az alapokban rejlik.
  2. Az, hogy a kelet-közép-európai országok képesek len­nének versenytárssá válni a mezőgazdasági termékek piacain és értékes CAP pénzalapokhoz hozzájutni, hasonlóképpen az egyik fő oka az Európai Unióból való kizárásuknak.
  3. Az arra való lehetőségük, hogy nyugat felé munkaerőt exportáljanak, és így hozzájussanak az ebből származó kü­lönböző pénzforrásokhoz, egy még erősebb tényező, amely arra ösztönzi az EU tagállamait, hogy ne fogadják el ezeknek az országoknak a felvételét.

Van azonban egy kártya, amelyet a kelet-közép-európai ál­lamok kijátszhatnak, habár ez egy olyan kártya, amelyet ép­pen mostanában adnak fel.

3.2. A be nem lépés politikai ára

Az egyetlen indok, amely arra bírhatná az EU fő tagállamait, hogy fogadják el, hogy a kelet-közép-európai országok gyor­san az EU tagjává váljanak, az a félelem lehetne, hogy ha ezt elmulasztják, az szélesre tárná a kaput az orosz befolyás előtt, amely újra kiterjedne a régió jelentős részeire, és így felidézné azt a veszélyt, hogy elvész a szovjet blokk össze­omlásának nagy eredménye a Nyugat számára – az a Kelet-Közép-Európa, amely egy újjáéledő Nyugat-Európa nagy geo-ökonómiai és geopolitikai erőforrása lehetne.

Az 1991-es év augusztusi puccsa megmutatta, milyen fé­lelmetes lehet a szovjet birodalom kísértete az EU politikacsi­nálói számára. Ám jelenleg Kelet-Közép-Európának ez az egyetlen erőforrása, a fenyegetettség érzése megszűnőben van azáltal, hogy a Nyugat arra törekszik, hogy a NATO-t ki­terjessze kelet felé. Ezt a tervet, amelyet eredetileg Volker Ruhe német hadügyminiszter kezdeményezett, Washington most erőteljesen napirendre tűzte. Amennyiben a terv megva­lósítása erőteljesen előrehalad, az lesz az eredménye, hogy elveszti Oroszországnak az esélyét arra, hogy közvetlenül szava legyen a nagypolitikában Európa többi részét illetően, és valószínűleg középtávon a kontinens átpolarizálódását fog­ja eredményezni. De mindenekelőtt biztosítani fogja Kelet-Kö­zép-Európát a Nyugat számára, és egyidejűleg kizárja, hogy ezeknek az országoknak bármilyen lehetőségük legyen ko­rábbi urukat a nyomásgyakorlás eszközeként felhasználni az új úrral szemben. Az a vélemény, hogy ezek az államok va­lamiféle egyenes vonalú utat tesznek meg a különböző intéz­mények koncentrikus körein keresztül végcéljuk, az EU leg­belső köre felé, lehetséges, hogy nem egyéb a formális-jogi megfontolásoknál leragadó illúziónál. A mediterrán országok tapasztalata azt mutatja, hogy ha az EU nem is alternatívája a NATO-nak, a NATO lehet alternatívája az EU-nak.

3.3. Mediterrán tanulságok

Kelet-Közép-Európa és különösen Lengyelország politizáló értelmisége régóta érdeklődik az 1970-es és 80-as évek spa­nyol, portugál és görög fejlődése és a mai kelet-közép-euró­pai fejlődés közötti párhuzamok iránt. Mindhárom ország aze­lőtt lépett be a NATO-ba, mielőtt beléptek az EK-ba. A negye­dik ország azonban, amely az ötvenes években lépett be a NATO-ba, Törökország, még mindig nagyon messze van az EU-tagság elnyerésétől.

A három mediterrán ország EU-csatlakozásának gyökerei azokban a politikai forradalmak rejlenek, amelyek egy erős szocialista baloldal részvételével, a diktatórikus rezsimek és ezeknek a diktatúráknak a nemzetközi protektora, nevezete­sen az USA ellen irányultak. Görögország és Portugália ese­tében ez a kétoldalú védelem a NATO-tagság köpönyegébe volt burkolva, a spanyol esetben pedig nem. De ezek az or­szágok legalábbis részben azért nyertek bebocsáttatást az EK-ba, mert a NATO-val és/vagy az USA-val való közvetlen kapcsolatuk a nyugati szövetséghez való hozzákapcsolásuk egy nem megfelelően stabil formájává vált: az Egyesült Álla­mok protektorátusa többé nem volt egy stabil, hegemonikus formája annak, hogy ezeket az országokat a Nyugat szövet­ségi rendszerén belül megtartsák. A spanyol, görög és portu­gál munkásmozgalom ellenséges volt saját országaik USA-nak való alárendeltségével szemben, de többségükben könnyen megnyerhetőek voltak az EU-tagság számára. A politikai ár, amit ezért meg kellett fizetni az volt, hogy a baloldalnak ezekben az országokban fel kellett ismernie, hogy az EK-tag­ság sine qua non-ja az, hogy továbbra is megtűrik az or­szágban az amerikai támaszpontokat, és elfogadják a NATO-tagságot, így az EU-tagság volt az a mézes madzag, amellyel ezekben az országokban hatalmas politikai erőket rábírtak ar­ra, hogy elfogadják az USA dominanciáját geostratégiai kér­désekben.

Egy ehhez hasonló alku lenne ma az, ha a kelet-közép-európai országoktól azt kívánnák, hogy fogadják el továbbra is az orosz geostratégiai hegemóniát, és cserébe felajánlanák nekik az EU-tagságot!

Ráadásul, ami Spanyolországot illeti – amely gazdasági szempontból messze a legfontosabb ezek közül az országok közül, -, ennek az országnak a gazdasága erőteljesen felfu­tott az 1960-as évek során, és az 1980-as évek során újból nagyon erőteljesen növekedett, olyan, teljesen kifejlődött ka­pitalista gazdaságként, amely szerves adottságainál fogva al­kalmas volt rá, hogy befogadja a német tőke nagyarányú be­áramlását, amely Spanyolországot úgy használhassa fel, mint az EK piacaira való termelés olcsó munkaerővel rendelkező bázisát. Amellett a spanyol gazdaság és az EK gazdasága sokkal inkább kiegészítették egymást, mint a Kelet-Közép-Eu­rópa és az EK, Spanyolországnak még így is Németország erőteljes támogatására volt szüksége, hogy legyőzzék a tag­ságával szembeni, francia gazdasági érdekekből fakadó erős ellenállást. Miterrand-nak a német stratégiai paradigmák felé tett fordulata 1983-ban egy további fontos előfeltétele volt en­nek.

Az ilyen figyelmeztető jelekkel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy az EU 1993-as koppenhágai csúcstalálkozóján elkö­telezte magát amellett, hogy végül a társult kelet-közép-európai országok az EU tagjaivá váljanak. Ez igaz, de ez keveset számít. A nyilatkozat nem rögzít semmiféle időpontot a tárgyalások megkezdésére. Hasonló ígéreteket korábban már Törökország is kapott. És ami a legfontosabb: az az or­szág, amely számára a legnagyobb tétje van annak, hogy Ke­let-Közép-Európában legyen valamiféle stabilitás, Németor­szág foglalta el az 1994-es év második felének hat hónapjára az EU Tanácsának elnöki székét. Ez volt az esély a jelentős kezdeményezésekre, és mindenekelőtt egy döntő lépésre: ar­ra, hogy Németország elindítson egy kampányt a CAP radi­kális reformjáért, hogy ezzel lehetővé tegye a bejutást Kelet-Közép-Európa országainak.

A Bizottságon belül és a különböző fővárosokban pontosan egy ilyen CAP kezdeményezés számára el is készítették a kutatási jelentéseket. Kohl kancellár azonban egyáltalán sem­milyen lépést sem tett ebben az irányban. Ez egy olyan szem­beötlő tény, amely sokkal hangosabban beszél bármennyi nyi­latkozatnál. Komoly német kezdeményezés helyett a kelet­közép-európai államok egy franciák kezdeményezte kampánnyal kell hogy szembenézzenek, amely az úgynevezett stabilitási paktum érdekében folyik. Ezt pedig a régió politikai döntéshozói széles körben annak fogják fel, amit csaknem bizonyosan valóban jelent: egy különösen farizeus manővert arra, hogy elgáncsolják a kelet-közép-európai tagállamokat azon az úton, amely az EU-tagsághoz vezet. Először ünne­pélyesen kötelezniük kell magukat, hogy jobban fognak bánni saját nemzeti kisebbségeikkel, mint amilyen bánásmód jellem­ző volt például a britekre Észak-Írország nacionalista lakos­ságával szemben, vagy a franciákra mohamedán közösségeik kulturális jogaival szemben. Ez esetben a jövőben bármikor felelősségre vonhatná őket a nyugat-európai média és politi­kai vezetés, amikor elkövetnek valamilyen kétségkívül valósá­gos igazságtalanságot az etnikai kisebbségekkel szemben, olyasmit, ami túlságosan is ismerős lenne mondjuk a NSZK-beli törököknek. A következtetés nyilvánvaló lenne, ez vagy az az állam, messze Kelet-Európában még nem érte el egé­szen a civilizáció nyugati szintjét.

Ezt nem szabad úgy vennünk, mintha az EU nyilatkozatai jelentéktelenek volnának. De jelentőségük mindenekelőtt ab­ban a tényben rejlik, hogy a nyilatkozatokat maguk a kelet­közép-európai államok megértették, és lelkesen csüggenek rajtuk. És pontosan mivel csüggenek ezeken, egyetlen olyan lépést sem tehetnek, amely felbőszítené az EU-t, és semmivé tenné esélyeiket. Röviden, az EU fennkölt írásos ígéretének – hogy a jövőben is remélni fogja, hogy a kelet-közép-európai országok végül alkalmassá válnak az Unióhoz való csatlako­zásra – a jelentősége az, hogy az EU így ellenőrzése alatt tarthatja a kelet-közép-európai országok egész politikáját. Ez az ellenőrzés azonnal elveszne, ha az EU határozottan kizárná a tagságot. De nem szabad elfelejtenünk, hogy van egy másik út is, ahogyan az EU elveszíthetné dominanciáját ezek fölött az országok fölött, nevezetesen az, ha megadná nekik a tagságot. Az, ahogyan a görög és az angol kormányok viselkedtek az EK-tagság megszerzése után, mindennél vilá­gosabban mutatja ezt.

A jelenlegi berendezkedés tehát – röviden összefoglalva – a legtökéletesebb módja annak, hogy fenntartsák a lehető leg­erősebb dominanciát a régió politikája fölött, úgy, hogy ez az EU-nak semmibe sem kerül. Még ennél is erősebb lenne ez a mechanizmus, ha egy idő után egy kis szláv államnak, mint a Cseh Köztársaság, megengednék a csatlakozást, pusztán azért, hogy megmutassák, hogy szláv-ellenes előítéletek nem befolyásolják az EU politikáját.

Mindazonáltal vannak, akik remélik, hogy a német állam ér­dekei érvényesülni fognak az EU-n belül, és a régió EU-tagságához fognak vezetni. De a Bundestag CDU-CSU frakció­jának az EU jövőjére vonatkozó programja nem mutat ilyen irányba. Inkább arra mutat, hogy maga az EU fog olyan mó­don átalakulni, hogy a visegrádi államokat csak az intézmé­nyek egy külső körébe fogja integrálni, miközben kizárja őket az Uniónak az EK keretébe tartozó intézményeiből. Lengyel­ország és Magyarország ezért bekerülnek majd a közös kül­ügyi és biztonságpolitikai, valamint a rendfenntartási és bel­ügyekkel foglalkozó szervekbe, és majd ezen az alapon el­mondhatják azt, hogy „bejutottak" a szövetség három pillére közül az első kettőbe. Ugyanakkor kívültarthatóak az Unió kö­zépső körén, az Európai Monetáris Unióhoz tartozó EK-tagok csoportján. Eközben pedig Németország, Franciaország, a Benelux Államok, Ausztria, és egy vagy két más állam a Mo­netáris Unióra támaszkodva megerősíthetik vezető szerepü­ket.

A közös külügyi és biztonságpolitikai, valamint a belügyi és rendfenntartási funkciók biztosíthatják, hogy Németország ke­leti szomszédai szilárdan le lesznek horgonyozva politikai szempontból a nyugat oldalán (a bevándorlás fölötti kontrollt fenntartják). És miközben az ezekbe a pillérintézményekbe való bejutást úgy lehet feltüntetni, mint valamiféle kvázi-tagságot az Unióban, az érintett államok továbbra is ki lesznek zárva az EU-tagság lényeges előnyeiből.

3.4. Alternatív irányok

Az Európa két felének integrációja felé mutató alternatív úthoz hozzátartozna egy összehangolt erőfeszítés arra, hogy újból megteremtsék a hatékony piaci keresletet mindenütt a régi KGST-régióban, újra kiépítve egyszersmind a termelési kap­csolatokat is. Ez az alternatíva megkívánná, hogy megoldá­sokat keressenek a régióban lévő országok egész sorának fizetési problémáira. A kelet-európai országok közötti, valamint az Oroszországgal való együttműködésre ugyancsak szükség lenne.

Az EU-n, nem utolsósorban a CAP-on belüli reformokra úgyszintén szükség volna. Ezek közé tartozna az, hogy az eddigiektől eltérő eszközökkel támogatnák Nyugat-Európa kis farmereit – pénzbeli támogatással a protekcionizmus és az ártámogatás helyett -, hogy így lehetővé tegyék a közép-kelet és kelet-európai parasztoknak, a nyugat-európai piacok élel­miszerrel való ellátását. Manapság, amikor Nyugat-Európá­ban nagy zajt csapnak a munkaerő magas társadalmi költségei miatt, figyelemre méltó, hogy milyen kevesen mutatnak rá, hogy a CAP ártámogatások leépítése több mint 30%-kal csökkentené a családok élelmiszerkiadásait. Egy további re­form azt a veszélyes harapófogó-effekust érintené, amely a Monetáris Unió és a Kelet-Közép-Európa legfejlettebb részein érvényben lévő, a német bérszinteknek körülbelül egytizedét kitevő bérszintek együttes hatásának a következménye. En­nek a két tényezőnek együttesen ugyanis az lehet az ered­ménye, hogy Nyugat-Európa gyengébb kapitalista államai egymással versengve igyekeznek lenyomni az alkalmazottak jövedelmét mindig alacsonyabb szintre, mivel a pénzügyi po­litikát centralizálása után ez az egyetlen eszközük maradt a többi országokkal való sikeres versengésre.

Az ilyen változások mellett együttműködésre van szükség a korábbi KGST blokk szocialista pártjai között egy közös program kidolgozása céljából. Azok a baloldali pártok pedig (az EU-n belül), amelyek a pénzügyi centralizációt hangsúlyo­zó maastrichti változattal szemben az európai integráció al­ternatív formáit keresik, fel kellene, hogy fedezzék keleti part­nereikkel közös politikai érdekeiket.

Egy további szükséges lépés lenne a jelenlegi, a kontinens­nek egy a korábbihoz hasonlóan kétpólusú (az Oroszország vezette FÁK és a Búgig kiterjeszkedő NATO) felosztásához való visszatérés irányába mutató trend megfordítása. A kon­tinens gazdasági integrációja megkövetel egy valóban közös biztonsági keretet, amely inkább bevonja, mintsem kizárja Oroszországot.

Ezek a politikai előfeltételek ma távolról sincsenek meg. To­vábbi tapasztalatokra lesz szükség, még mielőtt bármilyen ko­moly alternatíva keresésére vállalkoznánk. De egyre valószí­nűtlenebbnek tűnik, hogy megvalósíthatók az 1989-es kezdeti stratégiai döntések, amelyek a szovjet blokk összeomlására azzal válaszoltak volna, hogy megpróbálják az egész konti­nenst beleerőltetni a NATO és az EK kereteibe. Mindkét szer­vezet belülről egyre inkább megbénul, és arra törekszik, hogy a kelet-közép-európai államokat anélkül rendelje alá a maga hegemóniájának, hogy képes lenne hatalmuk el­fogadóinak bármilyen elfogadható helyet vagy szerepet kínálni. Az erőszakos regionális hegemón hatalmak a múltban katasztrófákat zúdítottak Európára. Egy perspektíva nélküli re­gionális hegemónia ma újabb katasztrófát idézhet elő.