Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek

Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus1

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)2 . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban3. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)4 .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)5 . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése6. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)7 . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

1 Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

2 Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

3 Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

4 Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

5 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

6 Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

7 Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)

Ázsia része-e India?

Beszélhetünk-e valamilyen szempontból egységes "Ázsiáról", hogyan módosult a századok folyamán az európai-amerikai kapitalizmus Ázsia-képe, és milyen szerepet kapott mindebben az indiai szubkontinens?

1. Bevezetés

Az Eurázsiát körbeölelő Csendes-óceáni térség gazdasági felemelkedésének egyik legjelentősebb, bár némiképp alulbecsült aspektusaként Ázsia szerepe újraértékelődik a domináns földrajzi térfelfogásokban. Az elmúlt két évtized során India – nem valamiféle szándékosság, hanem a körülmények jószerivel érzékelhetetlen logikája folytán – fokról fokra kiszorult az uralkodó Ázsia-koncepciókból.1 A szubkontinens alvadt lassúságú gazdasági növekedése – különösen a csendes-óceáni térség ázsiai területeinek éllovasaival összehasonlítva – végül azt eredményezte, hogy Indiát kihagyták az “ázsiai csoda” forrásait és az “ázsiai értékeket” elemző diskurzusokból és vitákból. A relatíve alacsony exportteljesítmény miatt az indiai vállalkozókat a tengerentúlon nem tekintették veszélyes vetélytársaknak, és így a dél-koreai cégfúziók dömpingtaktikáját vagy a Kínában alkalmazott kényszermunkát kárhoztató nyugati politikusok Indiáról szép csendesen megfeledkeztek. Az enyhülés és a Szovjetunió hatalmának eróziója alaposan megkurtította az el nem kötelezett országok mozgásterét, és jelentéktelenné tette azt a szerepet, amelyet az indiai politikusok, mindenekelőtt Dzsaváharlál Nehru, korábban a világpolitika színpadán játszottak. Az 1980-as években és az 1990-es évek elején, mikor a diszkriminatív bevándorlási politikák korábbi enyhítésének következtében robbanásszerűen megnőtt az Észak-Amerikába és Ausztrálázsiába érkező kelet- és délkelet-ázsiaiak száma, szinte kizárólag a kelet-ázsiai bevándorlók kerültek az “ázsiai” migránsokról szóló viták fókuszába. Miközben Ausztrálázsiában, Európában és Észak-Amerikában megszaporodtak a különféle “Asian Studies” programok a kelet-ázsiai államok felemelkedésének hatására, addig az India iránti érdeklődés egyre inkább lankadt – talán csak a régi gyarmatosító hatalom, Nagy-Britannia kivételével. Ám még a Nagy-Britanniához fűződő történelmi és jelenlegi kötelékek sem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy Indiát ne mellőzzék az 1996 óta évi rendszerességgel megtartott európai–ázsiai csúcstalálkozókról.2

Ez azért is megdöbbentő, mivel “India” hosszú időn keresztül lényegében magát “Ázsiát” jelentette az európaiak szemében. Az ókori görögök – akiknek magát az “Ázsia” nevet is köszönhetjük – úgy vélték, hogy India jelenti a lakott világ legtávolabbi határát (Morris-Suzuki, 1998. 5. o.). Az erdélyi Maximilian még 1523-ban is azt írhatta, hogy “az ismeretlen országok népeit összefoglalóan többnyire indiaiaknak nevezzük”, a XVIII. században élt Raynal abbé pedig “az Arab-tenger és a Perzsa királyság között fekvő minden földet” nagyvonalúan a Kelet-Indiákhoz sorolt (idézi: Lach, 1965. 4. o.). Ez az India-kép – egy, a mai Indiát jórészt lefedő “India Major”, amely a Koromandel-part északi szegélyétől a délkelet-ázsiai félszigetekig terjedő “India Minor” és az Etiópiától Arábiáig elterülő “Meridionális India” közé ékelődik (Le Goff, 1980, 195–196. o.) – körvonalazta a középkori Nyugat földrajzi elképzeléseit, politikai és társadalmi törekvéseit.

“A körülzártnak képzelt Indiai-óceán az álmok olyan tárházát ringatta, amelyben a keresztény Európa nincstelenjeinek kielégítetlen vágyai megszabadulhattak korlátaiktól. A vagyonról szóló álmok szigetekhez kapcsolódtak: a nemesfémek, a ritka fafajták és a fűszerek szigeteiről szóltak… Vagy éppen mitikus népektől, állatoktól és szörnyektől hemzsegő fantasztikus ábrándok voltak – a bőség és a pompa álomképei, amelyeket egy szegény, korlátozott világ szövögetett magának. Egy másfajta életről szóltak ezek az álmok, amely nem ismer tabukat, ahol a keresztény egyház szigorú morális rendje helyett a szabadság uralkodik, és se szeri, se száma az olyan csiklandó elfajzásoknak, mint a bélsárfalás, a kannibalizmus, a meztelenkedés, a poligámia, a szexuális szabadosság és a dorbézolás” (Le Goff, 1988, 140. o.).

E világ valós és vélt ragyogása olyannyira elbűvölte az európaiakat, hogy Jacques Le Goff egyenesen a középkori Nyugat “álomhorizontjának” nevezte Indiát, a mítoszok és legendák lerakatának, ahol egybemosódott a borzadály és az elragadtatás! “Az elszegényedett nyugati keresztény világ – a latinitas penuriosa, ahogyan Alan de Lille nevezte – szemében az Indiai-óceán medencéjét a túláradó gazdagság és pompa töltötte ki” (uo. 169. o.).

Az Ázsia-koncepciók változásai közepette India a továbbiakban is megőrizte központi szerepét. Bár Indiát és Ázsiát tulajdonképpen egynek tekintették, az előbbi mégis valamiképpen megfoghatatlan entitás volt, sokkal inkább földrajzi absztrakció, mintsem konkrét szociopolitikai valóság: amíg a britek nem keresztelték Indiai Császárságra dél-ázsiai gyarmatukat, egyetlen terület vagy állam sem viselte hivatalosan az “India” nevet. A kívülről érkezett megfigyelők látni véltek ugyan valamiféle civilizációs egységet, ám igen valószínűtlen, hogy a tamilok bármilyen közösséget éreztek volna a pastukkal vagy a bengáliak a maratákkal.

Szinonimájához hasonlóan “Ázsia” is földrajzi fogalom volt, és mivel senki sem vindikált civilizációs egységet a japán és az afgán társadalom közé, Ázsia egységének feltételezése analóg az európai egység elképzelésével, amely az európai identitás kiindulópontja:

“…Európa ideája, akárcsak általában véve a Nyugat gondolata, negációként alakult ki, hogy az európai ´mi´ alanyt (amely elvált a szub­regionális Európán belüli alanytól) szembeállíthassa a nem európai ´ők´-kel, és ez utóbbi történelmi perspektívában Ázsiával vált egyenlővé. Modern ´Ázsia´-koncepciónkat nem a tudomány állandósítja, hanem azok a rétegek, amelyeknek érdekükben áll a nyugati civilizáció ideájának fenntartása, és amelyek profitálnak annak szent mítoszaiból: az individualizmusból, a magántulajdonból és a szabadság agresszív védelmezéséből” (March, 1974, 35. o. – kiemelés az eredetiben).

Míg a despotikus Kelet koncepciója központi szerepet játszott az európai alany (ön)meghatározásában, addig egy sinocentrikus világban a civilizációt olyan “egyedülálló és zárt” jelenségnek tekintették, amelyet a barbárságtól “a kínai magaskultúrához tartozás hagyományai” különítenek el. Annak idején Samuel Johnson3 tiltakozott a francia “civilizáció” szó átvétele ellen, mivel azt a “jólneveltség” (civility) szó szinonimájának vélve feleslegesnek tartotta. Vang Gungvu (1991, 145–164. o.) ezzel párhuzamot vonva rámutat, hogy az idegenek javíthatatlan “mássága” helyett a tradicionális Kínában a határvonal a “Han-konfucianizmus” erkölcsi tanításait elfogadók és az azt elvetők között húzódott, még ha ez utóbbiak szintén kínaiak voltak is. Ehhez hasonlóan Wilhelm Halbfass (1988, 187. o.) az ókori görögök “barbár”-képe és a szanszkrit mlekha felfogása közötti különbséget hangsúlyozza: a hellének a barbárok segítségével határozták meg önmagukat; ám a jelentősebb filozófiai koncepciók nem tulajdonítanak olyan “másságot” a mlekháknak, amely “alkalmas lenne valamiféle identitás alátámasztására”:

“A klasszikus hindu gondolkodás különleges gazdagságban termelte ki a vallási és filozófiai alárendeltség, együttműködés, kitaszítás, rangsorolás sémáit és módszereit, a különféle világnézetek együttélésének lehetőségeit. Ám ebben a folyamatban egy olyan, belsőleg differenciált viszonyrendszert, egyfajta immanens gondolati univerzumot fejlesztett ki, amelyben a ´bennszülött´ és az ´idegen´ identitás közötti különbség, a másság a priori szükségtelennek látszik – ez a rendszer önmagában annyira átfogó, hogy nemigen kíván önmagától különböző, önmagán kívül álló dolgokkal foglalkozni – vagyis a ´másokkal´ az ő másságukban.”

A japánok által ismert világot három egység – Tendzsiku (India), Kara (Kína) és Honcsó (Japán) – alkotta; ám a japánok saját országukat nem a középpontba, “hanem az egzotikus és szakrális Tendzsikutól az e világi és szekuláris Honcsóig terjedő földrajzi vonulat végpontjára helyezték” (Morris-Suzuki, 1998, 6. o.).

A fenti példák is megerősítik, hogy az Ázsiát illető “középkori hiedelmek” fennmaradásának hátterében egy felfogásbeli különbséget kell keresnünk: míg az európai gondolkodók két lehetséges formáját látták a civilizációnak – és az európai civilizációt az ázsiaival szemben határozták meg –, addig Eurázsia keleti vidékein a domináns ideológiák csakis a saját hagyományaikban osztozókat voltak hajlandóak civilizáltaknak tekinteni.

India kihagyása a ma meghatározó Ázsia-képekből nem vezethető le pusztán az európai Ázsia-koncepciók történetéből, hiszen, mint azt az “ázsiai értékekről” folyó viták is mutatják, Ázsia továbbra is Európa civilizációs “ellenpólusának” számít. Éppen ezért nem abból indulok ki, hogy a bolygónk más tájain élő emberek egyszerűen átvették egy Európa-központú kapitalizmus földrajzi elképzeléseit, hanem azoknak a világképét veszem górcső alá, akik a világ az európaiak által “Ázsiának” nevezett térségében élnek.

 

2. Egy másfajta látásmód

 

Az első portugál hajósokat, akik 1543-ban hónapokig tartó útjuk után bronzbarnára sülve, az időjárás viszontagságaitól törődötten partra szálltak Japán délnyugati részén, a helybéliek tendzsikundzsinként, “indiai emberekként” üdvözölték – akárcsak korábban a burmaiak és a malájok (Reid, 1994, 275–276. o.; Tolby, 1994, 327– 328. o.). A történelem iróniája, hogy az Eurázsia legkeletibb szegletébe eljutott első ibériaiakat éppúgy “indiaiaknak” nézték, mint ahogy más ibériaiak “indiánokat” (vagyis indiaiakat) véltek felfedezni Amerikában. Ám ennél is komikusabb, hogy Marco Polo egy Jávában látott orrszarvút “különlegesen rusnya unikornisnak” vélt! Egy olyan állattal szembekerülve, amelyről még csak nem is álmodott, rögtön az unikornisra gondolt – mint Umberto Eco (1999, 57–59. o.) rámutat, ez volt Polo kulturális enciklopédiájában az egyetlen négylábú és egyszarvú lény. Ehhez hasonlóan az Eurázsia két végén élő emberek egyként “indiaiakként” azonosították a különös idegeneket, nem csupán azért, mert India – ha nem is földrajzilag, de szimbolikus értelemben – központi helyet foglal el a bikontinentális arénában, hanem azért is, mert India (a brit Indiai Császárság megalakításáig) olyan absztrakció volt, amely nem jelentett semmilyen konkrét politikai entitást.

Az indiaiakat tehát egyöntetűen “idegeneknek” tekintették. Ez arra utal, hogy Ázsia és Európa inkább volt egységes színtere az utazásnak és a kereskedelemnek, mint két elkülönült geokulturális zóna. Ezt igen élénken érzékelteti egy 1402-ben készült különleges koreai térkép (“A történeti országok és fővárosok földjeinek és területeinek térképe”, rövidített nevén a Kangnido).4 Az összes fennmaradt kínai és japán világtérképet megelőzve a Kangnidón jól felismerhetőek Afrika, Arábia és Európa körvonalai, ám a dél-ázsiai szubkontinenst a térképrajzoló Kína alá gyömöszölte (Ledyard, 1994, 244–245. o.; Pearson, 1987, 12. o.; Yi, 1984, 81. o.).

A megdöbbentő pontosság és a meghökkentő tudatlanság elegye nem csupán a Kangnido, de általában véve a távoli földekről szóló régi beszámolók jellemzője, és az ismeretek egyenlőtlen földrajzi eloszlására utal.5 Az ebből következő látásmód megértéséhez a kínai térképészeti hagyományok szellemében készült part menti hajózási térképek jelenthetik a kulcsot. Ezek a korai kereszténység idején készült térképek valódi fekvésüktől függetlenül horizontálisan, balról jobbra haladva ábrázolták a partokat (Mills, 1953, 151. o.). Jellemző például egy XVIII. századi thaiföldi kézirat Thonburiban készült másolata: bár a cél a Koreától Arábiáig terjedő partvidék leírása lett volna, a partvonalakat mind a térkép alsó részén ábrázolták, míg a tengerek egyöntetűen a lap tetejére kerültek. A Kelet-, Dél- vagy Délkelet-Ázsiában készült térképek egyike sem volt méretarányos, noha a közelebb fekvő, ismertebb területeket pontosabban ábrázolták, mint a távol eső vidékeket, hiszen a térképrajzolók sokkal inkább a legkülönfélébb forrásokra támaszkodtak, mintsem az adott partvonalak valódi felmérésére.6 Arra sem törekedtek, hogy a térképeiken ábrázolt területek helyét szélességi és hosszúsági koordinátákkal lássák el (Schwartzberg, 1992, 326. o.; Thongchai Winichakul, 1994, 29–30. o.).

Ezeket a felületes parti térképeket vizsgálva meglepődik az ember, hogy bár a közvetlen parti területeket felmérték, és jelzeteikkel még a távolságokat is megfelelően ábrázolták, ám igen kevés információt adtak a tenger és a szárazföld belsejének kapcsolatairól (Thongchai Winichakul, 1994, 32. o.).7 Ez a merev szétválasztás jól illusztrálja, hogy Eurázsia keleti felének két ikerremetéje – az Indiai-félsziget és Dél-Kína – esetében a kereskedelem alárendelt szerepet kapott a mezőgazdasággal szemben, és mindez közvetlenül kapcsolódott az e területeken elterjedt rizstermesztéshez. Az európai feudális urakkal ellentétben az indiai és kínai uralkodók nem voltak rászorulva valamiféle városi patríciusréteg támogatására háborúikban vagy a helyi lázadások elnyomásában – következésképpen semmi okuk sem volt olyan törvényeket hozni, amelyek egy felemelkedő burzsoázia számára hasznosak lehettek volna. Az ebből eredő elszigetelődés különösen erős volt a szubkontinensen, ahol a XVI. században a gudzsarati szultán, Bahadur sah azzal hárította el a portugál gályák zaklatásaira panaszkodó kereskedők küldöttségét, hogy “a tengeri háborúk a kalmárokra tartoznak, a királyi felséget nem érdeklik az efféle ügyek” (Boxer, 1977, 50. o.). Amiként a szubkontinens uralkodói a “világ urának” címére tartottak igényt, úgy a kínai császárok a Középső Birodalomnak nevezték országukat, amely félúton fekszik a Föld és a Mennyek Országa között.

Nem is lehetne ennél egyértelműbben kifejezni egyrészt az univerzális hatalom igénye, másfelől a részleges szuverenitástól a kompakt autonóm hatalmi egységek felé mutató európai fejlődés közötti szakadékot.

A területileg egységes európai államok kialakulásának folyamatával (Lefebvre, 1991, 275–282. o.) szemben a Kínában vagy a szubkontinensen ható univerzalisztikus hatalmi törekvések sokkal inkább ideológiai követeléseken, mintsem az aktuális politikai helyzeten alapultak. A fejedelmi ajándékok és a tisztelgő küldöttségek, a domináns és az alárendelt fejedelmek vagy éppen az egyenrangú uralkodócsaládok közötti szövevényes házassági kapcsolatok sokkal inkább kijelölték az adományozó és az elfogadó státusát, mint ahogy arra az erő és a hatalom lexikális méricskélése képes lett volna. A grandiózus nyelvezetbe burkolt kínai udvari szertartásrendszer igen kifinomult módon irányította a császárral valamilyen kapcsolatba kerülő emberek kapcsolatait, ám soha nem jelentette a kínai dinasztiák valódi területi ambícióit (Wang Gungwu, 1999, 95. o.). “Bár az ideológiai konvencióknak megfelelően minden egyes uralkodó a Föld középpontjának tekintette saját országát – jegyzi meg Thongchai Winichakul (2000, 533. o.) –, ám a régió összes királya tisztában volt saját helyzetével a legkülönfélébb helyzetű királyok tömegének hierarchiájában.”

A tisztelgő küldöttségek csereberéje még nem jelentette egy egyértelmű szuverenitási hierarchia felállítását. Valójában a szubkontinens népei olyannyira elszigetelődtek egymástól, hogy, mint Halbfass (1988, 182. o.) megjegyzi: “Nem ismerünk idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolókat. Kelet- és Délkelet-Ázsia indiai kulturális ´kolonizációja´, a buddhizmus terjedése egyáltalán nem hagyott nyomot a szanszkrit irodalomban. Még a muzulmánokra is… csupán ritkán találhatunk marginális utalásokat.”8

Az “idegen népekről vagy távoli országokról szóló hindu beszámolók” hiánya részben annak is tulajdonítható, hogy India nem képezett törvényes, közigazgatási egységet, és a külföldi utazásokat a kasztelőírások alaposan korlátozták. Sőt, a “hindu beszámolók” hiánya nem jelenti egyben a külországokról szóló mohamedán források hiányát is, hiszen szoros kapcsolatok léteztek a Mogulok és az Ottomán Birodalom vagy a Szaffavidák és a Golkondai Szultanátus között.

Mindazonáltal “India” Buddha szülőhelyeként kitüntetett szerepet kapott a kelet-eurázsiai népek térképzeteiben. Ezt jól illusztrálja az a XVIII. századi észak-thaiföldi térkép, amely meglehetős pontossággal lokalizálja a Lanna-régió és a Hindusztáni-alföld számos városát. Figyelemre méltó azonban, hogy Burmát a térkép figyelmen kívül hagyja, és a Buddhához kapcsolható burmai helységeket Indiába, Lanna közelébe helyezi át, Indiát és Srí Lankát pedig a térkép két átellenes oldalán ábrázolja, hogy evvel is a “helyi buddhizmus univerzális eredetét” igazolja (Thongchai Winichakul, 1994, 27. o.). A japánok minden további nélkül összekeverhették az ibériaiakat az indiaiakkal, jóllehet nem tudunk olyan japánról, aki – pusztán azért, mert a Buddha élete Indiához kötődött – közvetlen tapasztalatokat szerzett volna a szubkontinensről – úgy hírlett, hogy egy jobb sorsra érdemes szerzetes a VIII. században elindult ugyan egy tendzsikui zarándoklatra, ám csupán Vietnamig jutott, ahol felfalta egy tigris (Toby, 1994, 340. o. 5. jegyzet).

Mivel a kínai kartográfiai szokások szerint készült térképek inkább útleírásra, mintsem a Föld felületének bemutatására törekedtek, időnként egyszerűen megmásították a földrajzi tényeket, hogy tetszetősebbnek gondolt geomantikus környezetet ábrázolhassanak (Smith, 1996, 41. o.). Ez számos különböző térfelfogás együttélésére utal. Bár némelyik jelzetekkel is ellátott térkép akár hasznos is lehetett egy-egy hadjárat vagy kereskedelmi út megtervezésénél és kivitelezésénél, az emberek továbbra is geomantikus vagy vallásos elképzeléseik hatására formálták meg a közvetlen láthatárukon túl eső világról alkotott képüket (Thongchai Winichakul, 1994, 33. o.).

Ezek a földrajzi fogalmak azután fokozatosan megváltozni kényszerültek, mikor Vasco da Gama nyomdokvizein az európaiak elözönlötték Kelet- és Dél-Eurázsiát. Metaforikus jelentőségű, hogy mikor a jezsuiták a császár kívánságára feltérképezték Kang-hszi birodalmát, és azt elhelyezték egy világtérképen, tulajdonképpen súlyosan kompromittálták Kína kitüntetett központi helyét a világban, hiszen a Középső Birodalmat ugyanarra a planétára helyezték, ahol az összes többi királyság is feküdt (Palat, 1999a, 6–7. o.). Egy Ming-korabeli tudós, Vei Zsun fel is panaszolta, hogy a jezsuiták térképe “mesés és misztikus” informá­ciókat ad, és Kínát a középpontból kitaszítva “kicsiny és jelentéktelen országként” ábrázolja (Smith, 1998, 72–73. o.). Ám nem sokkal utóbb maguk az európai diplomaták igyekeztek elleplezni annak jelentőségét, hogy Kínát megfosztották dicsőséges státusától. Kénytelenek voltak ugyanis rádöbbenni, hogy “a kínai császár dicsőítésének fáradságos rituáléi – a kilenc leborulás, az önbecsmérlő nyelvezet – a kínaiak szemében a külkapcsolatok elengedhetetlen részét képezik. Elvetették hát saját korábbi kódexeiket a szuverén államok közötti diplomáciai érintkezés formáiról… és így Kína felsőbbrendűségét illetően akaratlanul is a császári udvar hitét támasztották alá” (Spence, 1998, 42. o.).

És bár a jakhszija szó a jezsuiták hatására az “Ázsia” fonetikus átírásaként került a kínai nyelvbe a XVII. században, a XIX. század közepéig nemigen gyökeresedett meg, és az európai kartográfia hatása alatt készült térképek mellett 1584 és 1842 között még a megszokott, hagyományos kínai szemléletet tükröző térképek is közkézen forogtak. Az ópiumháborúk közvetlen hatására Vei Jüan 1844-ben készült tekintélyes világföldrajzi munkája már Ázsiába helyezi Indiát, de az országokat a régi séma szerint továbbra is tengereik szerint rendszerezi. Mikor 1848-ban Hszu Csi-jü kiadta a tengeri utakról szóló Jing-huan csi-lue című munkáját, azzal vádolták, hogy megrontották a barbárok gondolatai, és több mint egy évtizedig semmiféle hivatalt nem viselhetett. A hagyományos földrajzi képzetek csupán azután oszlottak el észrevehetően, hogy az európai földmérők és mérnökök hordái elárasztották a Csing Császárságot, és a Középső Birodalmat visszarángatták a földre, ahol az összes többi ország is találtatott. Jakszhija csupán ekkor válhatott osztályozási kategóriává Kszu Dzsi-ju világföldrajzában, bár a szerző megjegyezte, hogy “Ázsia” csupán a “Turkia Minor” új keletű elnevezése, és így nem sok episztemológiai jelentősége van. A korábban kínaira fordított európai tanulmányok kompilációjának köszönhetően azok eredeti gondolatai a kínai mondattan és a kínai írásjelek hatására finom változásokon mentek keresztül (Drake, 1975; Karl, 1998, 1100–1101. o.; Mills, 1953, 152. o.).

Az ibériaiakkal való találkozás sokkal nagyobb hatással volt a japánokra, mint – néhány kivételtől eltekintve – azok az esetek, amelyek során a japán utazók – a Kínába tartó kereskedők és buddhista szerzetesek vagy a Korea elleni japán támadások katonái – jórészt a tengerentúlon “másokkal” kapcsolatba kerültek. Mielőtt a portugálok Gonara-no-in (uralkodott: 1525–1557) császársága alatt Japán földjére léptek volna, a japán ikonográfiák mindig idegen körülmények között vizsgálták az idegeneket. Éppen ezért képtelenek voltak úgy “felfedezni” a portugálokat, ahogyan a portugálok már évszázadok óta nagy alapossággal készültek az orientális diskurzus elsajátításával a japánok “felfedezésére” (Toby, 1994, 330. o.). Mindazonáltal ez a találkozás alaposan kiszélesítette Japán földrajzi képzeteit – 1592-ben Tojotomi Hidejosi hadúr már arról ábrándozott, hogy Korea és Kína meghódítását követően Indiát is elfoglalja, a Fülöp-szigetekre ácsingózó tervei pedig komoly pánikba ejtették a Manilában berendezkedett spanyolokat (lásd: Kuno, 1967, 314. és 320. o.; Massarella, 1996, 137. o.)!

A XVI. és a XVIII. század között a kínai és az európai földrajzi képzetek hatására igencsak megváltoztatták Japánnak a világról alkotott elképzeléseit. A korábbi Tendzsiku–Kara–Honcsó hármast az egyre idegenebbé váló világ három koncentrikus körével váltották fel. Japán körül helyezkedtek el az “idegen országok” (ikoku), ahol az emberek étkezőpálcikát használtak, és függőlegesen írtak – Kína, Tonking, Korea és Kokinkína. Ezeket a “külső barbárok” (gaji-i) vették körbe, akik kezükkel ettek és vízszintes írást használtak: Bengália, Hollandia, Jáva, Luzon szigete, Sziám és olyan, még egzotikusabb tájak, mint a “Madáremberek országa”, vagy éppen a “Hatlábú, Négyszárnyú Teremtmények Földje”. Bár a tudós-hivatalnok Arai Hakuszeki volt állítólag az első japán szerző, aki az Ázsia szót használta, a tankönyvek még egy évszázad múltán is nagy igyekezettel próbálták olvasóik fejébe verni, hogy a világot öt nagy régióra (taishú) – Afrikára, Ázsiára, Európára, Észak-Amerikára és Dél-Amerikára – kell osztani (Morris-Suzuki, 1996, 83. old; 1998, 6–7. o.).

Ebben az összefüggésben az Eurázsia atlanti partvidéke és indiai-, valamint csendes-óceáni partvidéke között létrejött közvetlen hajózási útvonalak létrejötte három szempontból is igen jelentősnek tekinthető. Először is, mivel az ázsiaiaknak már az ókori Hellász kora óta stabil helyük volt az európai önképben, ezért őket – szemben az amerikai népekkel – zökkenőmentesen el lehetett helyezni az európai intellektuális univerzumban (Massarella, 1996, 142–143. o.). Másodszor, amennyiben az európai betolakodók és az agrárius-kereskedelmi birodalmak9 közötti hatalmi egyensúly változatlan maradt, a keleti vidékekről Európába özönlő információk mennyisége és minősége egyaránt alapos változáson ment át a tengeri levegő hatására.10 Míg a korábbi beszámolók jobbára utazó kalandoroktól és misszionáriusoktól származtak, addig a XVI. század végére és a XVII. században már megjelentek a követek és minden rendű és rangú diplomaták terjedelmes jelentései is. Ezeket többnyire szőrszálhasogató alapossággal vetették papírra, és ahogyan az európaiak egyre több ismeretet halmoztak fel, “India” lassanként megszűnt a “Kelet” szinonimája lenni. Mint Le Goff figyelmeztet minket (1980, 191. o.), a középkori európaiak – szemben a forrásaikat kritikusan szemlélő reneszánsz tudósokkal – mindig “készen álltak meghallgatni és elhinni azt, amit mondtak nekik”. Mindazonáltal a “Kelet” továbbra is nehezen körvonalazható fogalom maradt, amely időnként magában foglalta az iszlám világot is, máskor viszont nem terjedt ki rá. Valentine Chirol még 1924-es The Occident and the Orient (A Nyugat és a Kelet) című könyvében is csupán az arabokat, a törököket és az indiaiakat tekintette “keletinek” (Lewis és Wigen, 1997, 54. o.). Ám az esszéírók és filozófusok Ázsia-koncepcióitól függetlenül a meztelen valóság rákényszerí­tette a diplomatákat, katonákat és kereskedőket, hogy “Ázsiát” ne egy monolitikus szocioföldrajzi entitásnak, hanem a legkülönfélébb társadalmi formációk komplex és szétágazó gyűjteményének tekintsék. Ezt a sokszínűséget frappánsan kifejezi A. K. Ramanudzsan analógiája: “India sokfélesége ahhoz hasonló, amit az egyszeri ír a nadrágról gondol. Ha megkérdezik tőle, hogy a nadrág egyes vagy többes számú szó-e, azt válaszolja: felül egyes, alul többes”11 (idézi: Khilnani, 1999, 6. o.).

Ugyanez a helyzet, mindmáig, Ázsia esetében is. Végül harmadszor, bár az európaiak megjelenése a “déli óceán” langy hullámain hozzájárult ugyan az Ázsián belüli kereskedelem felvirágzásához is – a portugáliai szállítások “csupán a szövet egy szálát jelentették” a kereskedelmi lerakatok rendszerében, mint Charles Boxer (1977, 49. o.) rámutatott –, ám semmi sem utal rá, hogy ez komolyabban megnövelte volna a kelet- és dél-eurázsiai népek érdeklődését egymás társadalmai iránt.

 

3. Egy európai Ázsia

 

A hatalmi egyensúly végül óhatatlanul az európai hatalmak oldalára billent; itt most nem térhetünk ki részletesen azokra a körülményekre, amelyek lehetővé tették a britek elsöprő győzelmét a plasseyi csatában, a Csing-seregek leverését az ópiumháborúkban vagy éppen azt, hogy Perry kapitány “fekete hajói” megnyissák a japán piacokat az amerikaiak előtt. Amint az európai fölény megszilárdult a “Kelet” agrárius-kereskedelmi birodalmai felett, az orientalista diskurzus központ témájává a nyugati dominancia igazolása vált. Ez a hódítások kartográfiájában anyagiasult, ahogyan a térképekre rávezették az idegen országok feletti európai fennhatóságot. A térképek tulajdonképpen a birtoklást szimbolizálták, és azt sugallták, hogy “akik képesek az adott területek ilyen tökéletes ábrázolására, azoknak a felettük való uralomra is joguk van” (McClintock, 1995, 28. o.; lásd még: Edney, 1997; Mills, 1953).

Bár a térképek fehér foltjainak kitöltése – illetve a középkori európai térképek ismeretlen területeit díszítő sárkányok, kerubok és unikornisok földrajzi adatokkal való felváltása – egy kevésbé misztikus Ázsia-képet eredményezett, ám a területet lakó népek továbbra sem igen éreztek bármiféle közösséget egymással. Sőt, a kiterjedt európai hódításoknak és az egymással vetélkedő birodalmi léptékű kereskedőtársaságoknak alávetve még a korábbi, az antikvitás óta létező kapcsolatok is megszakadtak az újonnan kolonizált népek között. Ahogyan az európai hatalmak a délkelet-ázsiai koncon marakodtak, a Holland Kelet-Indiák, Brit Malajzia, Francia Indokína és az Amerikai Fülöp-szigetek – mint J. O. H. Boeke megjegyezte – “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal” (idézi: Dixon, 1991, 121. o.). Burmából például, amely 1935-ig a Brit Indiai Császársághoz tartozott, nem vezettek utak Thaiföld vagy a maláj államok felé.

Mivel viszonylag kevés európai költözött az ázsiai gyarmatokra, így a gyarmati vállalkozások jórészt – bennszülött vagy egy harmadik országból származó – közvetítők kezébe kerültek. A legtöbb gyarmati sorban élő ázsiai soha életében nem találkozott egyetlen európaival sem; számukra nem volt jelentősége annak a civilizációs hatásnak, amely a városi irodalomban érezhető volt. A gyarmati kizsákmányolás semmiképpen sem enyhített az elnyomás egyéb formáin – persze a koreai és tajvani japán gyarmatosítás más lapra tartozik. Az India függetlenné válását megelőző tizenkét évben, a nacionalista mozgalmak virágkorában egyetlen olyan urdu nyelvű regény sem jelent meg, amelyben “az angol és az indiai civilizációk találkozása olyan elsődleges hangsúlyt kapott volna, mint például Forster A Passage to Indiájában vagy Paul Scott The Raj Quartett című regényében” – mutat rá Aijaz Ahmad (1994). Bár kétségkívül fontos téma volt, de az antikolonializmus sohasem vált e regények központi motívumává, és a könyvek “más dolgokról szóltak: a feudális földbirtokosok barbárságáról, a vallási ´misztikusok´ házaiban tomboló nemi erőszakról és gyilkosságokról, az uzsorások szorításában vergődő parasztokról és szegény kispolgárokról, az iskolás lányok társadalmi és szexuális frusztrációiról és így tovább” (118. o.).

Ahmad mélyrehatoló elemzésében különösen az meglepő ezekben a regényekben, amelyek a mindennapi élet megszokott brutalitásával helyettesítik Kelet és Nyugat nagy szembenállását, hogy semmi jele a helyi, a nemzeti és a nemzetek feletti rétegek közötti feszültségeknek, amelyek pedig oly jellemző témák az európai regény fejlődésében (vö. Moretti, 1998, 53–57. o.). Az urdu regények ragaszkodása a helyi, “jól ismert valósághoz” talán megfelelően illusztrálja a hatalmi struktúrák és előjogok töredezettségét és lokalizáltságát a hatalmas, soknemzetiségű és soknyelvű gyarmatokon, ahol a nemzeti öntudatot csupán a kétnyelvű értelmiségiek ápolgatták, akik komprádor burzsoáziaként, kistisztviselőkként vagy képzett szakemberekként integrálódtak a gyarmati projektbe.

Ezeken a gyarmatokon a kétnyelvű értelmiség képes volt valamiféle “elképzelt közösséggé” konvertálni magát, lévén hogy képviselői egyazon kulturális alapokkal rendelkeztek – ugyanazokon az oktatási és bürokratikus fázisokon mentek keresztül, az egyre inkább szelektáló provinciális, gyarmati és nagyvárosi intézmények neveltjei voltak, ugyanazokat az adminisztratív köröket kellett megtenniük a különféle posztok eléréséért, és ugyanazoknak a fegyelmi kódoknak kellett megfelelniük (Anderson, 1991, 113–140. o.). Ám az anyanyelvi fordítások, kommentárok és magyarázatok komplex rendszerének hiányában és kétnyelvűségükből eredően a “más kultúrákhoz” való viszonyukat az európai nyelvek közvetítették: egy bengáli vagy maláj értelmiségi csupán angolul kaphatott információkat Keraláról, Indonéziáról vagy Japánról. Éppen ezért nem meglepő, hogy a közös ázsiai civilizáció téziseit mindenekelőtt a legerősebb nyugati hatás alatt álló társadalmak – India és Japán – értelmisége szívta magába.12

Ám az európai dominancia egyenlőtlen hatásai közepette, mikor a prekoloniális időszak kapcsolatrendszerei is szétzilálódtak, és a gyarmatok, valamint a néhány megmaradt független állam “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, a pánázsianizmus a kétnyelvű elit körében is csak korlátozottan jelentkezett. Még amikor megkülönböztető nemzeti identitást kreálva maguknak afféle ellenelitként kezdték meghatározni magukat, és kénytelenek voltak a gyarmati formációk szerves rasszizmusával konfrontálódni, a nacionalista értelmiségiek akkor is igyekeztek az osztály-, etnikai és nemi problémákat és különbségeket a nemzeti harc szükségleteinek alárendelni. Szun Jat-szen, aki antiimperialistaként tisztán látta a hasonlóságokat a nyugati behatolás formái között Kínában és más országokban, pánázsianizmusát a nemzeti felszabadítás ügyének rendelte alá (lásd: Duara, 1997).

Ám akadt három fontos kivétel. Először is voltak, akik Rabindranath Tagoréhoz hasonlóan mindinkább kiábrándultak az indiai nacionalizmusból, amelyet a költő tisztátalan nyugati importcikknek tekintett. Az őseredeti spiritualitást az európai materializmus fölé helyezve Tagore és számos indiai művész a nyugat feletti kulturális felsőbbrendűség mellett tört lándzsát.

Intellektuálisan ennél sokkal érdekesebb a második kivétel; azokról van szó, akik a régió népeinek közös problémáira egy egyesített antiimperialista harcban véltek választ találni. Ezt az elképzelést legélesebben Pramoedya Ananta Toer fogalmazta meg kiváló könyvében, a Buru Quartetben. A regény egy korai indonéz nacionalista, Tirtoadisuryo életútját követi végig. Az első két kötet – This Earth of Mankind és Child of All Nations (Az emberiség Földje és Az összes nemzet gyermeke) – címében Pramoedya azt hangsúlyozza, hogy “Indonézia földje mindazoké, akik szeretik, nem csupán az útlevelüket lóbáló állampolgároké; és az indonéz nacionalizmus hősies atyja a világ összes országában harcoló felszabadító nacionalizmus örököse volt” (Anderson, 1998, 292. o.; lásd még: Liu, 2000). A kínai értelmiségiek szintén találtak párhuzamokat a kínai nyugati behatolás és más országok nyugati meghódítása között – amit Liang Csi-csao 1901-es esszéje címében szellemesen “Az egyes országok elpusztítására szolgáló új szabályoknak” titulált –, és a tongcong (egy faj) koncepcióján keresztül fejezték ki szolidaritásukat a nyugati imperializmus többi áldozatával. A tongcong nem valamiféle szűk fogalom volt, éppen ellenkezőleg: a filippínók, vietnamiak és koreaiak mellett belefértek a lengyelek, a búrok, a törökök, a kubaiak, az amerikai indiánok és a hawaiiak is (Karl, 1998). Ám a koncepció rettenetesen amorf volt, és olyan homlokegyenest eltérő körülmények között folyó harcokat igyekezett magába olvasztani, hogy Ázsiának ez a radikális interpretációja óhatatlanul marginális maradt.

Ám rövidesen jelentkezett egy harmadik, a fentinél sokkal nagyobb hatású, japán inspirációjú elképzelés. Amíg az európai hatalmak Kína “megnyitásával” voltak elfoglalva, a japán elit arra használta fel a lélegzetvételnyi nyugalmat, hogy válaszként egyfajta ellenorientalizmust dolgozzon ki – ez lett a töjösi (a keleti történelem). A töjö (tulajdonképpen “keleti tengereket” jelent, de általában egyszerűen keletnek fordítják) koncepciója igyekezett Japán eredeteként “visszanyerni” a Keletet, hasonlóan ahhoz, ahogy az európaiak igyekeztek visszailleszteni Egyiptomot és a “Közel-Keletet” saját civilizációs előképeik közé. A töjösi elmozdulást jelentett a centripetális sinocentrikus világképtől a formálisan egyenlő államok olyan rendszere felé, ahol Japán a nyugati technoló­giák adaptációja miatt élvez elsőbbséget. Ebben a felfogásban Kínát inkább civilizációnak, mintsem államnak tekintették, és Naito Konan, a Kio­tói Császári Egyetem történésze amellett kardoskodott, hogy a kínai japán invázió hatására a düledező ősi társadalmi rend új erőre kaphat, ahogyan a korábbi hódító hadjáratok is Kína megifjodását eredményezték. Egy hasonló, a fiúi tiszteletről szóló civilizatórikus metaforában azt fejtegette, hogy Japán és koreai, tajvani, valamint kínai gyarmatai között a viszony nem az elnyomáson, hanem kölcsönösségen alapul. A családi metafora ráadásul még arra is alkalmasnak mutatkozott, hogy magyarázatot adjon e kapcsolatok vertikális és aszimmetrikus formájára (Duus, 1995, 397–423. o.; Koschmann, 1997, 86. o.; Miwa, 1990, 136. o.; Palais, 1995, 409–425. o.; Palat, 1999a, 12– 16. o.; Tanaka, 1995, 12–13., 107–108., 115–116. o.). Ha a XIX. század végi és XX. század eleji töjösi-elképzelések a japán imperializmus ideológiai igazolását szolgálták, akkor ez még ma is visszhangot kelt Kavakacu Heita munkáiban, aki a Mejdzsi-korszak Japánjának ipari eredményeit annak tulajdonítja, hogy az ország “megszökött Ázsiától” (Lee, 1999).13 Jelentős az a tény is, hogy miközben a japán orientalizmus célja az volt, hogy az ország érzékelhető alsóbbrendűségét elvetve meglelje új helyét egy eurocentrikus világban, a töjösit azokra a területekre – Kínára, Koreára és Belső-Ázsiára – korlátozták, amelyek nem tartoztak az európai gyarmatbirodalmakhoz. Végül a japán pánázsianizmus elkerülhetetlenül magában foglalta mind az anyaországot, mind pedig azokat a területeket, amelyeket a japán csapatok a második világháborúban elfoglaltak.

Röviden tehát, bár az eurázsiai nagy agrárbirodalmak alárendelődése a kapitalista világgazdaság elvárásainak elmozdulást jelentett – Mary Louise Pratt szép kifejezésével élve – egy “bolygószintű tudatosság” felé, ez az elmozdulás jórészt csupán egy szűk, kétnyelvű elitre korlátozódott. A lokalizálódott hatalmi struktúrák töredezettsége, valamint a kapitalista penetráció egyenlőtlensége folytán a térség kontinentális szintű szemlélete – a tankönyvek minden igyekezete ellenére – nemigen eresztett mély episztemológiai gyökereket a régiót benépesítő emberek között.

 

4. Egy amerikai Kelet

 

Az euro-amerikai hatalmak és Japán befolyási övezeteire szabdalt Ázsia a második világháborúig alig jelentett többet földrajzi fogalomnál. A harcokat követően a globális hegemóniára törekvő Egyesült Államok elvárásai átszabták az Ázsiával kapcsolatos tanulmányok és kutatások paramétereit. A filippínóktól eltekintve az új hegemón hatalomnak nemigen voltak tapasztalatai a világ e részét benépesítő népekről, ezért a politika alakítói nagy multidiszciplináris testületekbe toborozták össze a különböző ázsiai országok tudósait, és egységes, integratív irányvonalakkal látták el őket. Bár a kulturális tradíciók és a szociopolitikai formációk sokfélesége eleve kizárt minden próbálkozást, hogy Ázsiát valamiféle egységes egészként kezeljék, az egyetemeken meginduló kutatási programok olyan alrégiókra összpontosítottak, mint “Dél-Ázsia” vagy Délkelet-Ázsia” – új keletű osztályozásukkal alaposan elködösítve az ott élő népek közötti reális kapcsolatokat (Liu, 2000; Palat, 1996a; 1999a).

Bár a világ újratérképezéséhez kapcsolódva ezek a régiókutatások meglehetősen eltorzították elemzésük alanyainak belső struktúráit – elválasztva például az iszlám Közel-Kelet tanulmányozását a dél- és délkelet-ázsiai iszlám országokétól –, India továbbra is kiemelkedő szerepet kapott az Ázsia-tanulmányokban. Ám ez nem jelentette azt, hogy bármiféle centrális pozíciót kapott volna a régiók meghatározásában. Valójában meglepő, hogy a régiókutatások kialakulása éppen ellentétes irányú az USA regionális integrációt pártoló politikájával, amint ezt a háborút követő újjáépítés eltérő vonásai mutatják Ázsiában és Nyugat-Európában. Az Egyesült Államok két okból támogatta az európai politikai és gazdasági integrációt: egyrészt újra kellett osztani a háború alatt az USA-ban koncentrálódott likvid tőkét, hogy az európai szövetségesek képesek legyenek a dollár- és sterlingövezettel folytatott kereskedelmük finanszírozására; másrészt pedig meg kellett könnyíteni az amerikai transznacionális vállalkozások bejutását a nyugat-európai piacokra. Számos befolyásos európai politikus viszont a minél nagyobb integrációban látta az immár két világégésbe torkolló német nacionalizmus megszelídítésének esélyét is. Ennél is fontosabbnak látszott számukra, hogy egy integrált európai piac nagyobb sikerrel veheti fel a versenyt az amerikai cégekkel a világpiacon. Ezzel együtt a szűkre szabott és elszigetelt – saját technológiai elvárásokkal és szabványokkal terhelt – piacok egyesítése megkönnyítette az amerikai beruházásokat, és így azt a munkásmozgalom is üdvözölte (McCormick, 1989, 53–58. és 73–81. o.; Palat, 1999a, 18–19. o.; van der Wee, 1986, 353–355. o.).

A hidegháború keleti színterein nem jelentkeztek hasonló törekvések. Míg a nyugat-európai újjáépítés célja egy hozzávetőleges paritás kialakítása volt Nagy-Britannia, Franciaország és Németország között, addig Ázsiában – különösen a Kínai Kommunista Párt 1949-es hatalomra kerülése után – az amerikaiak nem találtak megfelelő ellensúlyt az újjáéledő Japán kordában tartására. Koreától Burmáig a nacionalista érzületet táplálva élénken éltek még a brutális japán megszállás emlékei – ez pedig a legkevésbé sem jelentett alkalmas alapot egy kiterjedtebb politikai és gazdasági integrációs folyamathoz. A térség nyomorgó lakossága pedig nemigen jelentett vonzó piaci kilátásokat az amerikai beruházók számára. Következésképpen, miközben az Egyesült Államok katonai és gazdasági segélyekkel tömte szövetségeseit, az Ázsia csendes-óceáni partvidékén fekvő országokkal hegemón hatalomként bilaterális kapcsolatokat alakított ki – szemben az európai színtéren követett multilateralizmussal. Míg a koreai háborúval kapcsolatos amerikai hadikiadások lehetővé tették Japán iparának újjáépítését, és az országot az amerikai export célterületévé változtatták, addig Dél-Korea, Tajvan, India, Indonézia és más, függetlenségüket nemrégiben elnyert államok élénk importhelyettesítő iparosítási programokba kezdtek (lásd: Palat, 1996a).

Az önellátásra törekvő gazdaságerősítő politikáknak köszönhetően a dekolonizált államok továbbra is “egymásnak háttal néztek farkasszemet a világgal”, akárcsak a második világháború előtt. A gazdasági és politikai elitek ideológiai álláspontjuktól függetlenül a nyugatosító modernizálás narratíváit használták, ahogyan azt Milton Singer Indiáról szóló, találó című könyvében, a When a Great Tradition Modernizesban (Amikor egy nagy hagyomány modernizál, 1980) megfogalmazta. A nyugatos modernitásnak e feltétel nélküli elfogadását látva egy elégedetlen nacionalista azon morfondírozott, hogy az indiai alkotmányból sokkal inkább egy angol zenekar kakofón ricsaja, mintsem a szitár fennkölt melódiája hallatszik ki (lásd: Khilnani, 1999, 33. o.). A modernitás felé vezető ösvényeket róva a központi kérdés nem az ázsiai államok civilizációs egységének helyreállítása volt, hanem az, hogy vajon a kapitalizmus vagy a szocializmus alkalmasabb-e a gyors és tartós gazdasági növekedés biztosítására. India és Kína az iparosítás ellentétes modelljei mellett döntöttek; méretük, valamint az a tény, hogy mindkét országot alaposan tanulmányozták már, kiválóan alkalmassá tették őket az összehasonlító elemzésekre (Byres és Nolan, 1976; Moore, 1966).

Ám – nem meglepő – ez a transzhimalájai összehasonlítás inkább kivétel maradt, és az uralkodó tendenciának megfelelően az egyes államok gazdasági növekedésének vonásait sokkal inkább egy idealizált euro-amerikai modellel vetették egybe. Az önellátó gazdaság kialakítására tett kísérletekkel párhuzamosan az igen sokszínű nyelvi környezetben elenyésztek az Ázsia-kutatási programok ígéretei a geokulturális régió átfogó perspektíváiról. Az egykori tudósok – gyakran misszionáriusok vagy gyarmati bürokraták – sokszor egy életen át tanulmányozták a helyi nyelveket és szokásokat, így meglehetős biztonsággal eligazodtak témájukban. Ám a tudás termelése átkerült a nagyvárosok egyetemeire, és így a tudósok többsége sokkal kevésbé volt képes átlátni a nyelvek és értékrendszerek szövevényét (Anderson, 1992). A fordítások és kommentárok rendszerének hiánya egyben azt is jelentette, hogy az ázsiai országokban az összehasonlító tanulmányok apparátusa is igen szegényes volt (Ahmad, 1994, 92. és 262–263. o.).

Mivel a modernitást axiomatikusan a nyugatosítással azonosították, ezért az uralkodó trend képviselői alig várták az euro-amerikai modellel való konvergencia jeleit (Garon, 1994; Ong, 1999, 251. o. 9. jegyzet; Palat, 2000). A társadalmi átalakulás jelenségeinek alapos vizsgálata inkább kivételnek számított az ázsiai országokban, és nem volt képes kiszélesíteni a nomotetikus társadalomtudományok kategóriáit. Bár akadtak részletes tanulmányok, amelyek az elit bürokráciák szerepét vizsgálták az ázsiai “gazdasági csoda” országainak teljesítményében, ám a mainstream közgazdászok Japán, Dél-Korea vagy Tajvan kiemelkedő növekedési mutatóit nagyvonalúan a laissez-faire politikának tulajdonították (Johnson, 1988)!

Mikor azután a csúcsra járatott ázsiai gazdaságok 1997-ben egymás után összeroppantak, a legtöbb gazdasági elemző a kedvezőtlenül magas tőke–részvény arányban látta a válság gyökereit. Ez persze nem ad magyarázatot arra, hogy miként voltak képesek ezek a gazdaságok felvenni a versenyt a technikailag legfejlettebb konkurensekkel is, ha csupán a visszaforgatott profitra és a részvénytőkére alapozták működésüket (lásd: Wade és Veneroso, 1998). De ez már egy másik történet.

Összefoglalva, a második világháborút követő dekolonizáció és a világ földrajzi átértékelése dacára “Ázsia” továbbra is inkább leíró jellegű, térképészeti kategória maradt, mint az elemzés koherens egysége. A terület politikai és gazdasági elitjeit sokkal inkább a nemzetgazdaság kialakításának teendői foglalkoztatták, mint a szupranacionális integráció. A prekoloniális Ázsiához hasonlóan a dekolonializált Ázsiában is többféle földrajzi koncepció vetélkedett egymással: a mindennapi élet földrajzi szemlélete a faluhoz, a közösséghez vagy az adott tartományhoz kötődött; hatott a nemzeti politikák térszemlélete is; míg a legkisebb jelentőség a geokulturális régió térszemléletének jutott.

 

5. Egy konfuciánus kontinens?

 

Ahogyan a hatalmi egyensúly változásai rendre érvénytelenítették a korábbi térszemléleteket, a kelet- és délkelet-ázsiai elitek is új térszemlélet kikovácsolásába fogtak, mikor az USA megszégyenítő vereséget szenvedett hosszadalmas vitenami háborújában, és a Kínai Kommunista Párt hátat fordított a szocializmusnak. Habár a korábbi térszemléletek közül egyik sem tekintette “Ázsiát” koherens egységnek, ám a sajátos értékrendszerekre alapozva a kelet- és délkelet-ázsiai elitek megkíséreltek egy közös ideálrendszert megfogalmazni. Mivel az indiai szubkontinens államait viszonylag kevéssé érintette az USA Ázsiával folytatott háborúja, a megelőző negyedszázad folyamán a többi ázsiai államtól meglehetősen különböző társadalmi és gazdasági vonásokat alakítottak ki. Ebből következően, mikor az eszmélő kelet- és délkelet-ázsiai elitek nekiveselkedtek, hogy új hangot találjanak maguknak a világpolitika színpadán, India egyre inkább Ázsia új imaginárius földrajzának margójára sodródott. Másfelől a Szovjetunió szétesése, Kína elmozdulása a piacgazdaság felé, Vietnam gazdasági átszervezése és belépése az ASEAN-ba, valamint Észak-Korea elszigetelődése betömte a hidegháborús repedéseket, és 1978 óta nemigen foglalkozik senki Kína és India összehasonlításával.

Ahhoz hasonlóan, ahogy korábban a japán elitek a töjösi fogalmával igyekeztek újra meghatározni helyüket a jólét globális hierarchiájában, a Pacifikum ázsiai részén fekvő országok ugrásszerű gazdasági növekedése arra késztette a helyi politikai és üzleti vezetőket, hogy saját tevékenységüket a kapitalizmus narratívájába illesszék (Dirlik, 1995, 237. o.). Míg a nacionalisták korábbi nemzedékei a nyugatos modernitás mögött sorakoztak fel, addig most a helyi elitek egyre növekvő önbizalommal egy ősibb, konfuciánus – vagyis hangsúlyosan nem nyugati – tradícióra hivatkoztak, és avval magyarázták a csillagászati léptékű növekedést. Go Csok Tong miniszterelnök a “kemény munka, a takarékosság és a lemondás” erényeinek tulajdonította a szingapúri sikereket, vagyis azoknak az értékeknek, amelyeket a japán és koreai gazdaság szárnyalása mögött is sejtett. Malajziai kollegája, Mahatir Mohamad pedig egy korábbi japán parlamenti képviselővel, Isihara Sintaróval közösen írott könyvében egyenesen “az ázsiai emberek vérébe ivódott láthatatlan, de közös ázsiaiságról” beszél (idézi: Rahim, 1998, 61–62. o.).

Az 1980-as és 1990-es években, miközben mindenki azt várta, hogy a világgazdaság centruma végképp Ázsia csendes-óceáni partvidékére helyeződik, az őseredetinek tételezett tradíciók enyhíthették a nyugati típusú modernitás normatív kényszerét. A szingapúri kormányfő, Li Kuan Ju egyenesen arról beszélt, hogy “a túlzott demokrácia fegyelmezetlenséghez és felforduláshoz vezet, ami hátrányos a fejlődésre nézve” (idézi: Rahim, 1998, 62. o.). Különös módon Linek, miközben igyekezett párhuzamokat vonni saját Népi Akciópártjának egypárti uralma és a konfucianizmus “jó kormányzatról” szóló doktrínái között, újra fel kellett találnia a konfucianizmust. Mivel a legtöbb angolszász műveltségű kínainak fogalma sem volt az ősi tanokról, így kénytelenek voltak külföldi szakértőket hívni – akik egyetlen kivétellel az Egyesült Államokból érkeztek –, hogy a konfuciánus etikát az iskolai tananyagba illeszthessék (Dirlik, 1995, 239. o.; Ong, 1997, 192. o.; Rahim, 1998, 63. o.). Ugyanakkor Szingapúrban a konfuciánus kultúra újrafelfedezése együtt járt a kínai–maláj kölcsönhatásra kialakult, sajátos nyelvet és vallási szokásokat hordozó peranakankultúra szégyenletes elnyomásával (Dirlik, 1995, 271. o.). A történelem fintoraként tehát a konfuciánus tradíció felélesztése ugyanazokon az utakon haladt, mint korábban a jezsuitizmus, mikor fellépett a konfucianizmus ellen (lásd Jensen, 1997)!

Így persze egyáltalán nem meglepő, hogy az “ázsiai” értékek új védelmezői ugyanazokat a vonásokat magasztalták, amelyeket korábban az orientalisták tulajdonítottak az ázsiaiaknak: a despotikus autoritarianizmust, a patriarchális családi viszonyokat, a hierarchikus társadalmi struktúrákat, az egyén szabadságának agresszív konszenzuson alapuló elnyomását a társadalmi harmónia nevében. Ezeket most úgy tekintették, mint a kapitalizmus elvárásaihoz kiválóan illeszkedő vonásokat, amelyek a legkevésbé sem károsak a kapitalista fejlődés szempontjából.14 Amennyiben ezek az ahistorikusan felfogott konfuciánus értékek – néha, ha Mahatir Malajziájához hasonlóan a konfuciánus hagyományok körén kívül eső országról volt szó, egyszerűen “ázsiai értékeknek” nevezeték őket – a nyugati dominancia elleni fellépés és közös szolidaritás alapjául szolgáltak, úgy egyben meg is erősítették a nyugati ideológia fölényét, hiszen internalizálták annak orientalista felvetéseit (Dirlik, 1997, 116. és 120. o.).

Jellemző módon, mivel a regionális elitek törekvése az autoritárius struktúrák legitimálására egybecsengett a nyugati elitek etnocentrikus előítéleteivel, így az utóbbiak nem e törekvések történelmietlenségét kritizálták, hanem egy euro-amerikai perspektíva normatív elvárásait kérték rajtuk számon. Ám, mint Lily Rahim (1998, 58. o.) találóan rámutat, az emberi jogok megsértését kritizáló nyugatiak elkendőzik saját kényelmetlen szerepüket – a gyarmati kizsákmányolást, a rabszolgaságot, a nők és az etnikai kisebbségek folyamatos, intézményesített diszkriminációját. A nyugat-európai és észak-amerikai államok még azt a kínai törekvést is megakadályozták, hogy az ENSZ emberjogi kartája szankciókat fogalmazzon meg a faji diszkriminációval szemben és rögzítse az egyes etnikai csoportok egyenlő jogait, ahogyan annak idején elutasították a hasonló japán elképzeléseket az első világháborút lezáró versailles-i szerződések megfogalmazásánál. Azok a folyamatok, amelyek során a regionális elitek jelen formájában internalizálták az orientalista tételeket, legalább Japán és dél-Korea amerikai megszállásáig visszavezethetőek. John Dower Embracing Defeat (Átfogó vereség, 1999) című könyvében felvázolja, hogy az amerikai megszálló erők orientalista elképzelései hogyan kombinálódtak a japán elit módszereivel – ahogyan máshol nevezi, egy “cinkos orientalizmust” hozva létre (lásd: Selden, 1999) – egy, a megszállás előttinél is erőteljesebb állami struktúrát eredményezve. Az Egyesült Államok a hatalom közvetett gyakorlása mellett döntött, és így alaposan megerősítette a japán bürokráciát – különösen az amerikai akcentusú földreformmal és a hadviselés alkotmányos tiltásával, amely megfosztotta minden hatalmától a japán tiszti kaszt szintén a hatalomra ácsingózó képviselőit. Bár az amerikai csapatok nem törekedtek a demokrácia bevezetésére Dél-Koreában, ám nem vonták vissza az észak-koreaiak által bevezetett földreformot sem (Cumings, 1989, 12. o.). A koreai háborút követően az amerikai kormányzat gazdasági és katonai segélyekkel támogatta a Csang Kaj-sek meghódította tajvani államot is (Gold, 1986, 69. o.; Wade, 1990, 82. és 246. o.). Az amerikai beavatkozás – az átpumpált gazdasági és katonai segélyek, a politikai támogatás, valamint az amerikai piacok megnyitása – minden esetben döntő fontosságúnak bizonyult az állam szerepének megerősítésében. A szingapúri Li kormányfő Népi Akciópártja emellett a szigetállamot benépesítő, a maláj etnikum tengerével körülvett kínai többség nyugtalanságát is kihasználva drákói intézkedéseket vezetett be a munkásmozgalommal szemben. A hátország nélkül álló Szingapúr bizonytalan helyzete ismét intervenciós gazdaságpolitikát eredményezett. Evvel szemben az 1969-es etnikai lázongásokat követően Malajzia diszkriminatív intézkedéseket vezetett be a helyi üzleti életben domináns szerepet játszó kínai származású polgáraival szemben; így tulajdonképpen kitúrta jogaiból a hazai burzsoáziát, ám a malájok irányította állam heves importpótló iparosítása során egy új kapitalista osztály lépett színre, amely függő viszonyba került az iparűzési engedélyeket osztogató, vámtarifákat megállapító államapparátustól.

A hidegháború ideológiai zűrzavara közepette ezek az államok döntő fontosságúnak látták a polgárok anyagi jólétének biztosítását, hogy így vessenek gátat a forradalmi szocializmus terjedésének. Amint elérték az önellátó iparosítás szűkre szabott nemzetgazdasági határait, az államapparátusok relatíve jelentős autonómiája lehetővé tette az elit gazdasági bürokráciák számára a nemzetgazdasági szintű stratégiák megfogalmazását, amely a stratégiai szektorok gyors növekedésében realizálódott. Sőt, mivel a japán munkaerő jelentős megdrágulása időben egybeesett a délkelet- és kelet-ázsiai országok gazdasági nyitásával, könnyebbé vált a japán korporációk határon túli expanziója. Mindez megkönnyítette az elit bürokráciák irányította regionális gazdasági stratégiák összehangolását, és így inkább komplementer, mint kompetitív ipari struktúrák alakultak ki, lehetővé téve a szédítően magas növekedési rátákat (lásd: Palat, 1996b; 1999b).

Vizsgálódásunk szempontjából most mindössze három szempontot kell megjegyeznünk. Először is: sem az Egyesült Államok, sem pedig a többi nyugati “ipari demokrácia” nem kritizálta az emberi jogok hiányát ezekben az országokban a hidegháború vége előtt. Másodszor: az 1970-es évek vége előtt egyik ázsiai kormányzat sem tulajdonította gazdasági sikereit valamiféle közös konfuciánus örökségnek. Dél-Koreában, az egyik legöntudatosabban konfuciánus társadalomban Ko Bzsong-ik rámutatott, hogy “a [konfucianizmussal kapcsolatos] tudományos nézetek hirtelen változására nem találunk példát egyetlen más tradicionális társadalom vagy vallás modern értelmezésében sem” (idézi: Dirlik, 1995, 237. o.). Valóban, gyakran megfeledkezünk róla, hogy Dél-Koreában több volt a keresztény, mint a konfuciánus (Jun Sang-In, 1999, 193. o.). A malajziai kormány kínaiellenes diszkriminatív intézkedései – és a szingapúri kormány hasonló lépései a malájokkal szemben – csattanós cáfolatát adták a Mahatir által feltételezett egységes “ázsiaiságnak”! Harmadszor, és ez a legfontosabb: a konfucianzimusnak – vagyis az egyén érdekei és jogai fölé helyezett patriarchális hierarchiának, a kemény munka elismerésének, a hatóságok tiszteletének, az alkalmazottak és az alkalmazók közötti paternalisztikus lojalitásnak – az “ázsiai” értékekkel való azonosítása sokkal inkább megfelelt az új termelési formáknak, ahol kisebb, családi alapú vállalkozások dolgoztak a nagy, multinacionális cégek megrendeléseire, és immár nem integrált üzemóriásokban foglalkoztatták a munkások hadseregeit. Persze a konfuciánus értékek átvételében némi szelekcióra is szükség volt, lévén Konfuciusz tanaiban más, a kapitalizmusba nem installálható tételek mellett szerepelt például “a kereskedelemtől és az iparűzéstől való morális tartózkodás” (Jun Sang-In, 1999, 197. o.).

A japán korporációs gyakorlatot másolva a környező országok politikai és üzleti vezetése szintén előásta a fiúi hűséget, kemény munkát és a közérdek elsődlegességét hirdető konfuciánus értékeket a történelem szemétdombjáról, hogy így vessenek gátat az egyre harciasabb munkásosztály és a mind képzettebb és vagyonosabb középosztály politikai követeléseinek. Az 1970-es évek végére az egyre érettebbé váló ipari proletariátus – különösen Tajvanon és Dél-Koreában – mind hevesebben követelt demokratikus jogokat, így a kollektív szerződéshez való jogot is (lásd: Bello és Rosenfeld, 1990; Deyo, 1989; Koo, 1996). Az anti­kommunista retorika immár nem volt elegendő a munkásmozgalom, illetve általában a több demokráciát követelő mozgalmak féken tartásához, miközben a központilag tervezett gazdaságok maguk is piacorientált reformokba kezdtek. Sokatmondó példa, hogy a kínai kormány éppen 1978-ban, a gazdasági dereguláció felé tett nagy ugrás évében hívott össze első ízben a konfucianizmussal foglalkozó konferenciát (Dirlik, 1995, 240. o.). Ebből a szempontból a konfucianizmus újraélesztése azt szimbolizálta, hogy az uralkodó elitek ideológiai fegyvertárában az antikommunizmust az antiliberalizmus váltotta fel. Figyelemre méltó azonban, hogy az új konfuciánus konszenzus dacára “az uralkodó trend az állam által szabott ideológiáknak való kényszerű megfelelés” maradt (Robison, 1996, 311. o.), és nem sok helye volt az állampolgár és az állam közti párbeszédnek, mint azt Li miniszterelnök demokráciaképe is mutatja.

Mivel a dél-ázsiai államokban nem került sor társadalmi forradalomra, egészen más társadalmi-történeti pályát futottak be. Mielőtt India elnyerte függetlenségét, a leginkább osztálytudatos burzsoáziával dicsekedhetett az összes szegény vagy közepes jövedelmű ország közül, és tulajdonképpen ez az osztály finanszírozta a függetlenségi harcokat (Mukherjee és Mukherjee, 1988). A döbbenetesen alacsony alfabetizmus és a nyomor közepette bevezetett demokratikus szövetségi struktúra azt eredményezte, hogy a politikusok igencsak függővé váltak a választói tömegeket ellenőrzésük alatt tartó rurális mágnásoktól. Az élénk demokratikus hagyományok miatt viszont a munkások és az értelmiségiek száját sem lehetett olyan játszi könnyedséggel befogni, mint Ázsia más országaiban. Mindez azt eredményezte, hogy az indiai állam nem rendelkezett akkora relatív autonómiával, mint a háború utáni Japán vagy Kelet- és Délkelet-Ázsia újonnan dekolonizált országai. A nagymértékű nyomor dacára az indiai belföldi piac mérete és kohéziója lehetővé tette, hogy az importpótló iparosítás szükségletei csupán az 1980-as évek közepén-végén váltak hangsúlyossá, mikor a japán tőke égisze alatti exportalapú növekedés Ázsia csendes-óceáni partvidékén már konszolidálódott. Bár a gyors gazdasági növekedésből fakadó bérnövekedés vonzó hellyé tehette volna Indiát a japán termelőkapacitás egy második expanziós hulláma számára, ám az indiai kapitalizmus gazdaságpolitikája nem mutatott készséget az ázsiai “értékek” familiáris retorikájának befogadására. Ugyanakkor a szerény gazdasági teljesítményeket produkáló Indiát – a virágzó csendes-óceáni gazdaságokkal szemben – a nyugati országok sem tekintették potenciális vetélytársuknak. Nem meglepő tehát, hogy az egykor “Ázsia” szinonimájaként szereplő szubkontinens kiszorult a mai kapitalizmus térképzeteiből.

 

6. Ázsiák sokasága?

 

Jóllehet, a gazdasági fellendülés az állítólagos konfuciánus tradíciók újjáéledését eredményezte, ám mikor a “csoda” az 1997–1998-as nagy összeomlásban véget ért, többé nemigen bizonygatta senki e hagyományok felsőbbrendűségét sem. Kilúgozva, teoretikus páncélzatuktól megfosztva, saját retorikájuk csapdájába esve és a válság brutális erejétől megbénítva a világgazdaság minap még legfényesebb csillagainak – különösen Dél-Koreának – elitjei nem voltak képesek ellenállni a nemzetközi pénzügyi szervezetek direktíváinak, hogy országaik gazdaságát a normatív nyugati pénzügyi és üzleti módszerekhez igazítsák, és a cserébe kapott tőkeinjekciók segítségével óvják meg gyengélkedő gazdaságaikat a további beolvadástól (Palat, 1999b).

A megrokkant gazdasági struktúrák kényszerű átalakítása alapjaiban ásta alá azokat a véleményeket, hogy az elmúlt negyed évszázad gyors gazdasági növekedése mögött valamiféle közös ázsiai értékek álltak. Ahol korábban a kormányzat és a magánvállalkozások kollaborációját a közérdek győzelmének nevezték az egyéni érdekek felett, ott most ugyanezt egyre elkeseredettebben “sógor–koma kapitalizmusként” kárhoztatták, és a válság fő okának azt tartották, hogy a hitelképesség szokásos ellenőrzését megkerülve azok jutottak tőkéhez, akik megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. Míg annak előtte az “élethosszig tartó alkalmazást” a paternalisztikus kapitalizmus emblémájaként a nyugati tőke–munka ellentét meghaladásaként dicsőítették, addig most azt rótták fel, hogy a kevéssé hatékony hazai ipart támogatja, és akadályokat gördít a szabadpiaci tendenciák érvényesülése elé.

Mindez alaposan megtépázta az “ázsiai” értékek felsőbbrendűségébe vetett hitet. Indiát azonban nem érintették a nemzetközi pénzügyi piacok megrázkódtatásai – valutája nem volt konvertibilis, cégeit nem terhelték hatalmas külföldi adósságok, így viszonylag sértetlenül keveredett ki a kontinens sokkal jobb reputációjú gazdasági rendszereit megrendítő 1997–1998-as válságból –, ezért helyzetét ismét újraértékelték. Az országban dolgozó nagyszámú, Nagy-Britanniában tanult számítástechnikus új perspektívákat kínált: ahogy az USA kelet- és délkelet-ázsiai szövetségesei az amerikai piac olcsó beszállítóiként alapozták meg gyors gazdasági növekedésüket az 1960-as és az 1970-es években, úgy most a “tudásalapú technológiák” forradalma azt a lehetőséget csillantotta meg India előtt, hogy gazdaságának élénkítését az olcsó szoftverek előállítására alapozhatja. Az indiai komputer- és információs technológia még az “indiai” szó jelentését is megváltoztatta a tengerentúlon, ahogyan a “Made in Japan” is új jelentést kapott az 1960-as vagy a “Made in Taiwan” az 1980-as években (Wade, 2001).

Baljóslatúbb jelenség, hogy míg a kelet- és délkelet-ázsiai gyors gazdasági növekedés idején Dél-Ázsia vajmi kevés érdeklődést váltott ki, addig az India és Pakisztán között 1998 májusában kezdődött nukleáris adok-kapok vetélkedés a figyelmet ismét a régióra irányította. Mivel ezek az események késztették az iráni kormányt saját atomfegyver-kísérleteinek megindítására, a biztonságpolitikai megfontolások áttörték a “Közel-Kelet” és “Ázsia” határait. Ezek a szempontok még hangsúlyosabbakká váltak, mikor 2001. szeptember 11-én eltérített repülőgépek csapódtak a World Trade Center ikertornyaiba és a Pentagon épületébe. Ez már az USA új ázsiai háborúját vetítette előre, és ugyanakkor leleplezte a Szovjetunió összeomlásának némely következményét. A közép-ázsiai köztársaságok, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán militáns iszlám mozgalmainak megerősödése, kötődésük az afganisztáni tálib rezsimhez vagy a kínai Hszingcsiang tartományban élő mohamedán ujgurok nyugtalansága aláaknázzák azt a politikai leosztást, amelyet annak idején még a cári Oroszország és a Brit Birodalom dolgozott ki, és amely tovább élt a hidegháború éveiben is. A régiókutatások Kínát és a Szovjetuniót monolit entitásokként kezelték, és nem sok figyelmet szenteltek az efféle törésvonalaknak – így azután igen kevés tudós volt képes valóban használható információkat szállítani a politika irányítóinak.

Ezek a különböző folyamatok éppen akkor tették mind illuzórikusabbá egy egységes Ázsia képét, mikor Európa egyre inkább az egység felé haladt, és az EU számos tagállama közös valutát vezetett be. Természetesen, mint már utaltam rá, Ázsia soha nem volt koherens entitás, és az ázsiai gazdasági csodáról vagy az ázsiai értékekről folyó diskurzus egyszerűen figyelmen kívül hagyta – Bruce Koppel (1998) szavaival – “a másik Ázsiát”: azt a másfél milliárd embert, akik a puszta létükért gürcölve nem osztoztak a csendes-óceáni partvidék csodagazdaságai által nyújtott prosperitásban. Az ázsiai csodák egy időre árnyékba borították a “parasztok Ázsiáját” – ám az árnyék eloszlott, és a reflektorfény most ismét a kontinens legnépesebb geokulturális rétegére irányul.

Dióhéjban, Ázsia egységét csakis és kizárólag abból a történelmi és jelenlegi szerepből vezethetjük le, amelyet Európa civilizációs “ellenpontjaként” játszott. Mivel ezt az egységet külső megfigyelők húzták az egymástól homlokegyenest eltérő társadalmakra, ezért az “Ázsia”-kép az elmúlt öt évszázad tágabb társadalmi-történeti változásai közepette kaleidoszkópszerű változásokon ment keresztül. Bár az európaiak földrajzi kategóriaként megteremtették Ázsiát, de a második világháború vége előtt nem történtek kísérletek a kontinens népeinek általános vizsgálatára. A háborút követően az amerikai egyetemeken folyó “régiókutatások” megkíséreltek ugyan egy egységes struktúrát kialakítani, de ez az igyekezet a források, értékrendek és nyelvek sokféleségében megbukott, és a kutatások egyre inkább a nemzeti, sőt még szűkebb kategóriákra korlátozódtak. Ez volt egyben a nemzetállamok “aranykora” is, mikor a gazdasági modernizáció programjai szembeszálltak a fejlődés nyugati elvárásaival. A kontinens csendes-óceáni partvidékének egyre erősödő regionális gazdasági integrációján, a növekvő prosperitáson felbuzdulva a politikusok, tudósok és újságírók a “konfuciánus” értékek felmelegítésével igyekeztek pozícióikat igazolni. Ez “Ázsia” széles körű újraértelmezéséhez vezetett – ebből az Ázsia-képből viszont kiszorultak azok a marginális népek, amelyek csak csekély szerepet kaptak a termelés egyre kiterjedtebb regionális integrációs struktúráiban. Így India, amely egykor Ázsia szinonimája volt, még az évenkénti ázsiai–európai csúcstalálkozókon sem kapott helyet. Az ázsiai “csodagazdaságok” összeomlása és a Szovjetunió romjai alól kibukkanó közép-ázsiai államok felemelkedése pedig végső csapást mért arra az ortodoxiára, amely Ázsiát a csendes-óceáni vidékek gyorsan növekvő gazdaságaival azonosította.

(Fordította Konok Péter)

 

 

Hivatkozott irodalom:

 

Ahmad, Aijaz (1991): “Between Orientalism and Historicism: Anthropological Knowledge of India”, Studies in History, VII (New Series), (1), 135–63.

Ahmad, Aijaz (1994): In Theory: Classes, Nations, Literatures, London: Verso.

Amino Yoshihiko (1992): “Deconstructing Japan”, East Asian History, (3, June), 121–42.

Anderson, Benedict (1991): Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London: Verso.

Anderson, Benedict (1992): “The Changing Ecology of Southeast Asian Studies in the United States, 1950–1990”, in C. Hirschman, C. Keyes, and K. Hutterer (eds.), Southeast Asian Studies in Balance: Reflections from America, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 25–40.

Anderson, Benedict (1998): The Spectre of Comparisons: Nationalism, South­east Asia and the World, London: Verso.

Bello, Walden és Stephanie Rosenfeld (1990): Dragons in Distress: Asia’s Miracle Economies in Crisis, Harmondsworth: Penguin.

Boxer, Charles R. (1977): The Portuguese Seaborne Empire, 1415–1825, London: Hutchinson.

Bray, Francesca (1983): “Patterns of Evolution in Rice-Growing Societies”, Jour­nal of Peasant Studies, XI, (1), 3–33.

Byres, Terry J. és Peter Nolan (1976): Inequality: India and China Compared, 1950–1970, Milton Keynes: Open Univ. Press.

Chung-hua Institute for Economic Research (1989): Conference on Confucia­nism and Economic Development in East Asia, Taipei: Chung-hua Institute.

Cumings, Bruce (1989): “The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience”, New Left Review, 173, (Jan.– Feb.), 5–32.

Deyo, Frederic C. (1989): Beneath the Miracle: Labor Subordination in the New Asian Industrialism, Berkeley: Univ. of California Press.

Dirks, Nicholas B. (1987): The Hollow Crown: Ethnohistory of an Indian Kingdom, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Dirks, Nicholas B. (1992): “Castes of Mind”, Representations (37, Winter), 56–78.

Dirlik, Arif (1995): “Confucius in the Borderlands: Global Capitalism and the Reinvention of Confucianism”, boundary 2, XXII (3, Fall), 228–73.

Dirlik, Arif (1997): The Postcolonial Aura: Third World Criticism in the Age of Global Capitalism, Boulder, CO: Westview.

Dixon, Chris (1991): South East Asia in the World-Economy, Cambridge: Cam­bridge Univ. Press.

Dower, John W. (1999): Embracing Defeat: Japan in the Wake of World War II, New York: W. W. Norton.

Drake, Fred W. (1975): China Charts the World: Hsu Chi-yu and His Geography of 1848, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Duara, Prasenjit (1997): “Transnationalism and the Predicament of Sovereignty: China, 1900–1945”, American Historical Review, CII, (4, October), 1030–1051.

Duus, Peter (1995): The Abacus and the Sword: The Japanese Penetration of Korea, 1895–1910, Berkeley: Univ. of California Press.

Eco, Umberto (1999): Kant and the Platypus: Essays on Language and Cog­nition, New York: Harcourt Brace.

Edney, Mathew H. (1997): Mapping an Empire: The Geographical Construction of British India, 1765–1843, Chicago: Univ. of Chicago.

Garon, Sheldon (1994): “Rethinking Modernization and Modernity in Japanese History: A Focus on State-Society Relations”, Journal of Asian Studies, LIII (2, May), 346–66.

Gold, Thomas B. (1986): State and Society in the Taiwan Miracle, Armonk, NY: M. E. Sharpe.

Halbfass, Wilhelm (1988): India and Europe: An Essay in Understanding, Albany, NY: State Univ. of New York Press.

Hanazaki Kohei (1996): “Ainu Moshir and Yaponesia: Ainu and Okinawan Identities in Contemporary Japan”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 117–131.

Hay, Stephen N. (1970): Asian Ideas of East and West: Tagore and His Critics in Japan, China, and India, Cambridge, MA: Harvard Univ. Press.

Honig, Emily (1996): “Native Place and the Making of Chinese Ethnicity”, in G. Hershatter, E. Honig, J. N. Lipman and R. Stross (eds.), Remapping China: Fissures in Historical Terrain, Stanford, CA, Stanford Univ. Press: 143–55.

Jensen, Lionel M. (1997): Manufacturing Confucianism: Chinese Tradition and Universal Civilization, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Johnson, Chalmers (1988): “Study of Japanese Political Economy: A Crisis in Theory”, in The Japan Foundation (ed.), Japanese Studies in the United States: History and Present Condition, Ann Arbor, MI, Association for Asian Studies: 95–113.

Jun Sang-In (1999): “No (Logical) Place for Asian Values in East Asia’s Economic Development”, Development and Society, XXVIII (2, December), 191–204.

Karl, Rebecca E. (1998): “Creating Asia: China in the World at the Beginning of the Twentieth Century”, American Historical Review, CIII (4, October), 1096–1118.

Khilnani, Sunil (1999): The Idea of India, New Delhi: Penguin.

King, Ambrose Y. C. (1991): “The Transformation of Confucianism in the Post-Confucian Era: The Emergence of Rationalistic Traditionalism in Hong Kong”, in Tu Wei-Ming (ed.), The Triadic Chord: Confucian Ethics, Industrial Asia and Max Weber, Singapore, The Institute of East Asian Philosophies: 203–20.

Koo, Hagen (1996): “Work, Culture and Consciousness of the Korean Working Class”, in E. J. Perry (ed.), Putting Class in Its Place: Worker Identities in East Asia, Berkeley, CA, Univ. of California Press: 53–76.

Koppel, Bruce (1998): “Fixing the Other Asia”, Foreign Affairs, LXXVII (1, Jan./Feb.), 98–110

Koschmann, J. Victor (1997): “Asianism’s Ambivalent Legacy”, in P. J. Katzenstein and T. Shiraishi (eds.), Network Power: Japan and Asia, Ithaca, NY, Cornell Univ. Press: 83–110.

Kuno, Yoshi S. (1967): Japanese Expansion on the Asiatic Continent: A Study in the History of Japan with Special Reference to Her International Relations with China, Korea, and Russia, Port Washington, NY: Kennikat Press.

Lach, Donald F. (1965): Asia in the Making of Europe: I, The Century of Discovery, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1980): Time, Work and Culture in the Middle Ages, Chicago: Univ. of Chicago Press.

Le Goff, Jacques (1988): Medieval Civilization, 400–1500, London: Basil Blackwell.

Ledyard, Gari (1994): “Cartography in Korea”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 235–345.

Lee, John (1999): “Trade and Economy in Preindustrial East Asia, c, 1500-c, 1800: East Asia in the Age of Global Integration”, Journal of Asian Studies, LVIII (1, Feb), 2–26.

Lefebvre, Henri (1991): The Production of Space, Oxford: Blackwell.

Levathes, Louise (1994): When China Ruled the Seas: The Treasure Fleet of the Dragon Throne, 1405–1433, New York: Simon & Schuster.

Lewis, Martin W. and Karen E. Wigen (1997): The Myth of Continents: A Critique of Metageography, Berkeley: Univ. of California Press.

Liu, Hong (2000): “Sino-Southeast Asian Studies: Toward an Alternative Paradigm”, Asian Studies Review, XXV (3, September), 259–83.

March, Andrew L. (1974): The Idea of China: Myth and Theory in Geographic Thought, New York: Praeger.

Massarella, Derek (1996): “Some Reflections on Identity Formation in East Asia in the Sixteenth and Seventeenth Centuries”, in D. Denoon, M. Hudson, M. Gavan, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cam­bridge, Cambridge Univ. Press: 135–52.

McClintock, Anne (1995): Imperial Leather: Race, Gender and Sexuality in the Colonial Context, New York: Routledge.

McCormick, Thomas J. (1989): America’s Half Century: United States Foreign Policy in the Cold War, Baltimore, MD: Johns Hopkins Univ. Press.

Mills, J. V. (1953): “Chinese Coastal Maps”, Imago Mundi, XI, 151–68.

Mitter, Partha (1994): Art and Nationalism in Colonial India, 1850–1922: Occidental Orientations, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Miwa, Kimitada (1990): “Japanese Policies and Concepts for a Regional Order in Asia, 1938–1940”, in J. W. White, M. Umegaki, and T. R. H. Havens (eds.), The Ambivalence of Nationalism: Modern Japan Between East and West, Latham, MD, Univ. Press of America: 133–56.

Moore, Barrington J. (1966): Social Origins of Democracy and Dictatorship: Lord and Peasant in the Making of the Modern World, Boston: Beacon Press.

Moretti, Franco (1998): Atlas of the European Novel, 1800–1900, London: Verso.

Morris-Suzuki (1996): “A Descent into the Past: The Frontier in the Construction of Japanese History”, in D. Denoon, M. Hudson, G. McCormack, and T. Morris-Suzuki (eds.), Multicultural Japan: Palaeolithic to Postmodern, Cambridge, Cam­bridge Univ. Press: 81–94.

Morris-Suzuki, Tessa (1998): “Invisible Countries: Japan and the Asian Dream”, Asian Studies Review, XXII (1, March), 5–22.

Mukherjee, Aditya és Mridula Mukherjee (1988): “Imperialism and the Growth of Indian Capitalism in the Twentieth Century”, Economic and Political Weekly, XXIII (11, March 12), 531–46.

Ong, Aihwa (1997): “Chinese Modernities: Narratives of Nation and of Capi­talism”, in A. Ong and D. M. Nonini (eds.), Ungrounded Empires: The Cultural Politics of Modern Chinese Transnationalism, New York, Routledge: 171–202.

Ong, Aihwa (1999): Flexible Citizenship: The Cultural Logics of Transnationality, Durham, NC: Duke Univ. Press.

Palais, James B. (1995): “A Search for Korean Uniqueness”, Harvard Journal of Asiatic Studies, LV (2), 409–25.

Palat, Ravi Arvind (1995): “Historical Transformations in Agrarian Systems Based on Wet-Rice Cultivation: Toward an Alternative Model of Social Change”, in P. McMichael (ed.), Food and Agrarian Orders in the World-Economy, Westport, CT, Praeger: 55–77.

Palat, Ravi Arvind (1996a): “Fragmented Visions: Excavating the Future of Area Studies in a Post-American World”, Review, XIX (3, Summer), 269–315.

Palat, Ravi Arvind (1996b): “Pacific Century: Myth or Reality?”, Theory & Society, XXV (3, June), 303–47.

Palat, Ravi Arvind (1999a): “Miracles of the Day Before? The Great Asian Meltdown and the Changing World-Economy”, Development and Society, XXVIII (1, June), 1–47.

Palat, Ravi Arvind (1999b): “Spatial Imaginaries of Capitalism: Dynamics of the Northeast Asian Regional Order”, Asian Perspective, XXIII (2), 5–34.

Palat, Ravi Arvind (2000): “Beyond Orientalism: Decolonizing Asian Studies”, Development and Society, XXIX (2, December), 105–35.

Pearson, Michael N. (1987): The New Cambridge History of India: The Portu­guese in India, Cambridge: Cambridge Univ. Press.

Prasad, Vijay (2000): The Karma of Brown Folk, Minneapolis, MN: Univ. of Minnesota Press.

Rahim, Lily Zubaidah (1998): “In Search of the ‘Asian Way’: Cultural Nationalism in Singapore and Malaysia”, Commonwealth & Comparative Politics, XXXVI (3, Nov), 54–73.

Reid, Anthony J. S. (1994): “Early Southeast Asian Categorizations of Euro­peans”, in S. B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 268–94.

Robison, Richard (1996): “The Politics of ‘Asian Values’”, Pacific Review, IX, 309–27.

Schwartzberg, Joseph E. (1992): “Introduction to South Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional Islamic and South Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 295–331.

Schwartzberg, Joseph E. (1994): “Conclusion to Southeast Asian Cartography”, in J. B. Harley and D. Woodward (eds.), The History of Cartography: Cartography in the Traditional East and Southeast Asian Societies, Chicago, Univ. of Chicago Press: 839–842.

Selden, Mark (1999): “Two Emperors and a Democracy (review article)”, Eco­nomic and Political Weekly, XXXIV (50, December 11–17).

Singer, Milton B. (1980): When a Great Tradition Modernizes: An Anthropological Approach to Indian Civilization, New York: Praeger.

Smith, Richard J. (1996): Chinese Maps: Images of ‘All Under Heaven’, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Smith, Richard J. (1998): “Mapping China’s World: Cultural Cartography in Late Imperial Times”, in Wen-hsin Yeh (ed.), Landscape, Culture, and Power in Chinese Society, Berkeley, Univ. of California Press: 52–105.

Spence, Jonathan D. (1998): The Chan’s Great Continent: China in Western Minds, New York: W. W. Norton.

Tanaka, Stefan (1995): Japan’s Orient: Rendering Pasts into History, Berkeley: Univ. of California Press.

Thongchai Winichakul (1994): Siam Mapped: A History of the Geo-Body of a Nation, Honolulu: Univ. of Hawaii Press.

Thongchai Winichakul (2000): “The Quest for ‘Siwilai’: A Geographical Discourse of Civilizational Thinking in Late Nineteenth and Early Twentieth-Century Siam”, Journal of Asian Studies, LIX (3, August), 528–49.

Toby, Ronald P. (1994): “The ’Indianness’ of Iberia and Changing Japanese Iconographies of Other”, in S.B. Schwartz (ed.), Implicit Understandings: Observing, Reporting and Reflecting on the Encounters Between Europeans and Other Peoples in the Early Modern Era, Cambridge, Cambridge Univ. Press: 323–51.

van der Wee, Herman (1986): Prosperity and Upheaval: The World Economy Since 1945–1980, Berkeley: Univ. of California Press.

Wade, Robert (1990): Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization, Princeton: Princeton Univ. Press.

Wade, Robert (2001): “Economic Growth and the The Role of Government: Or How to Stop New Zealand From Falling Out of the OECD”, Catching the Knowledge Wave Conference, Auckland.

Wade, Robert and Veneroso, Frank (1998): “The Asian Financial Crisis: The Unrecognized Risk of the IMF’s Asia Package”, New York: Russell Sage Foundation.

Wang Gungwu (1991): The Chineseness of China: Selected Essays, Hong Kong: Oxford Univ. Press.

Wang Gungwu (1999): China and Southeast Asia: Myths, Threats and Culture, Singapore: Singapore Univ. Press.

Wigen, Karen (1999): “Culture, Power, and Place: The New Landscapes of East Asian Regionalism”, American Historical Review, CIV (4, October).

Yi, Ki-baek (1984): A New History of Korea, Seoul: Ilchokak Publishers.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 A következetes terminológia szükséglete miatt tanulmányomban “India” alatt a három független államot, Bangladest, Indiát és Pakisztánt értem.

2 Az Európai-Ázsiai csúcstalálkozó első ízben 1996 márciusában, Bangkokban ülésezett, tíz ázsiai állam – Brunei, Kína, Indonézia, Japán, Dél-Korea, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnam –, az Európai Unió tizenöt tagállama – Ausztria, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország, Svédország és az Egyesült Királyság –, valamint az Európai Bizottság elnökének részvételével.

3 Samuel Johnson (ismertebb nevén dr. Johnson; 1709–1784) angol lexikoníró, polihisztor és kritikus. A ford.

4 A térképről részletesebben lásd http://en.wikipedia.org/wiki/Kangnido (a térkép egy 1470-ben készült reprodukciójának képe megtalálható volt a http://www.henny-savenije.demon.nl/Korean_Map.htm címen.)

5 Bár az európaiaknak volt némi fogalmuk az indiai vallásokról – Vasco da Gama Kalikutban két, spanyolul, illetve olaszul beszélő tunéziai arabbal találkozott –, ám da Gama társaival mégis betért imádkozni egy hindu templomba, amelyet keresztény templomnak véltek. Az eurázsiai ignoranciát példázza Zseng Hi tengernagy esete is, aki bár hétszer járt már Kalikutban, mégis úgy hitte, hogy India nem csupán a buddhizmusnak, de a kereszténységnek és az iszlámnak is szülőhelye (Levathes, 1994, 170–171. o.; Pearson, 1987, 12. o.).

6 Kínában egészen a XIX. század végéig nem találunk hivatásos térképészeket (Smith, 1998, 58. o.).

7 Vang Bi, a III. században élt filozófus szerint “a látvány a felszínre hozza, a szó a nevén nevezi a dolgok értelmét”. Richard Smith (1998, 60. o.) ebből arra következtet, hogy Kínában az írott szó jelentősége nagyobb volt a vizuális látványénál. Ezáltal azonban mintegy megkövesíti a kínai hagyományt, mintha az eltelt évszázadok óta semmiféle változás nem történt volna ebben a tekintetben, amely végül az attitűdöket magukat visszájukra fordította. Márpedig éppen ezt a látszólagos történelmi mozdulatlanságot kell megfejtenünk!

8 Mindazonáltal Niccolò de Conti, a XV. századi utazó beszámolója szerint az indiaiak azt fejtegették neki, hogy az “egyszemű” nyugatiak alsóbbrendűek náluk, hiszen nekik két szemük van (Le Goff, 1980, 199. o.).

9 Az “agrárius-kereskedelmi birodalom” terminusát Mark Seldennel folytatott személyes beszélgetésemből vettem át.

10 Az angolban (nem véletlenül) a “sea change” (kb. tengeri változás) kifejezés “jelentős változást” jelent. A ford.

11 Az angol trousers (nadrág) szónak csak többes száma létezik (mivel – úgymond – két szára van). A ford.

12 1921-ben a 19,3 millió írástudó indiai közül mintegy 2,4 millió olvasott és írt angolul. Tíz évvel később arányuk az összes írástudóhoz képest 12,5%-ról 14,8%-ra nőtt (Hay, 1970, 247. o.).

13 Mejdzsi-korszak alatt Japán 1868 utáni történelmét értjük.

14 Egyes elemzők úgy próbálták feloldani az ellentmondást aközött, hogy az ázsiai országok nem voltak képesek saját autentikus útjukon eljutni a kapitalizmusig, ám – úgymond – a konfuciánus “értékek” mégis kompatibilisek a kapitalizmussal, hogy kijelentették: bár ezek az értékek nem voltak alkalmasak a kapitalizmus kialakítására, ám remekül használhatóak, miután nyugatról átvették a kapitalista formákat (Chung-hua Institute for Economic Research, 1989; King, 1991).