Hugo Chávez és boliváriánus forradalma

Julian Brookes, a Mother Jones internetes újság munkatársának beszélgetése Richard Gott, ismert Latin-Amerika-tudósítóval.

Chávez legjelentősebb fegyverténye, hogy a demokratizálódás megindulása, amelynek során a lakosság szegény többsége a politikai élet részesévé válik. A szociális és politikai integrációt célzó, folyamatban lévő, nagyszabású programok nyilvánvalóvá tették a tömegek számára, hogy Chávez, elődeitől eltérően, komolyan veszi a népnek tett ígéreteit – ezért tudhatja stabilan maga mögött a társadalom többségének támogatását. Ha a chávezi forradalom sikerrel jár, Venezuela egész Latin-Amerika számára modellként szolgálhat.

Hogyan vélekedjünk Hugo Chávezről? A Bush-adminisztráció szerint a venezuelai elnök Amerika-ellenes uszító, ráadásul a gyűlölt Fidel Castro puszipajtása. Egy "lator államfő", aki politikai játszmái eszközévé teszi az USA nyersolajszükségletének kb. 15%-át fedező venezuelai olajipart. Egyre dühödtebb venezuelai ellenlábasai szemében Chávez baloldali demagóg, aki az osztály- és faji sérelmek felizzításával jutott az elnöki posztra, és aki miután hatalomra került, minden lehetséges alkalmat felhasznál arra, hogy újabb és újabb jogköröket kaparintson magához. Szerintük a legjobb úton van afelé, hogy igazi caudillo váljék belőle. A nemzetközi sajtó egy bizonyos vonulatában, amelyet jól példáz az Economist c. folyóirat, Chávez hagymázas utópiakergetőként jelenik meg, aki ily módon előbb vagy utóbb romba dönti a venezuelai gazdaságot.

Igaz, ami igaz, Chávez szokatlanul tiszteletlenül (és időnként igen szórakoztatóan) képes véleményt nyilvánítani a Bush-adminisztrációról. Parádésan tudja szidalmazni az amerikai "imperializmust", élvezettel csinál bohócot George W. Bushból, és teketória nélkül "terrorista államként" bélyegzi meg az Egyesült Államokat. Jóformán minden áldott nap előáll valahol a médiában azzal a váddal, hogy a Fehér Ház merényletet tervez ellene. (Ez azért némileg túlzásnak tűnik.) Teljes mértékben meg van győződve arról is, hogy a Bush-kormányzat támogatását (vagy legalábbis beleegyezését) adta a 2002-es Chávez-ellenes puccskísérlethez. (Ez viszont határozottan hihető.) Az is tény, hogy Chávez kormányzási stílusa populista, továbbá menetrendszerű kirohanásokat intéz a venezuelai elit ellen, amely uralja a politikai ellenzéket, és amely Chávez felemelkedése előtt az ország politikai életét is uralta. Reformtörvényeinek egy bizonyos hányada – különösen a médiát szabályozó törvény, valamint az, amelyik átszabta a bíróság szervezetét – heves tiltakozást váltott ki a nemzetközi emberi jogi szervezetek körében. És hát igen, la lista: ott van a 2004-es népszavazást követelők aláírásainak az ügye. Ezek az aláírási ívek az ellenzék állítása szerint most feketelistaként funkcionálnak a Chávez-kormányzat kezében, amely elzárja az aláírókat az állami álláslehetőségektől és bizonyos állami szolgáltatásoktól.

Másfelől mi tagadás, Chávez 1998-ban szabályos választás révén, a szavazatok 56%-ával jutott az elnöki székbe, és azóta sikeresen átment számos választási megmérettetésen – nem is beszélve egy általános sztrájkról és egy puccskísérletről -, méghozzá minden alkalommal egyre növekvő népszerűséggel. Az sem tagadható, hogy Venezuela szegényeinek nagy tömegét (ezek legnagyobb része a nagyvárosokat övező ranchókban, nyomornegyedekben él) bevonta a demokratikus politikai folyamatba. Ami Chávez állítólagos osztálygyűlöletét illeti, egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 80%-a szegény, és ahol a jövedelemegyenlőtlenség ilyen ordítóan szélsőséges, a demokratikus politizálás aligha mellőzheti az osztály- vagy épp a faji szempontokat. (Venezuela szegényeinek kiemelkedően nagy hányada fekete vagy őslakos.) A "missziók" sorával a Chávez-kormányzat egészségügyi ellátást és oktatást vitt sok olyan ranchóba és agrárterületre, amelyek eddig egyikből sem részesültek. A missziókat annak a venezuelai olajiparnak a bevételeiből finanszírozzák, amely felett Chávez 2002 után megszerezte az ellenőrzést (újabb fájó pont az ellenzék számára), és amely minden várakozás ellenére mindmáig fennakadás nélkül üzemel.

Nincs okunk sem meglepődni, sem megrémülni azon, hogy Chávez valóban népszerű Venezuelában, és egyre inkább Latin-Amerikában is, állítja Richard Gott, akinek Hugo Chávez és a boliváriánus forradalom című, a Verso-nál megjelent, nemrég felújított és újra kiadott könyve az első kísérlet az angol nyelvű sajtóban, hogy Chávezt történelmi és intellektuális perspektívába helyezze. Gott rokonszenvező bemutatásában Chávez úgy jelenik meg, mint "egy kifejezetten eredeti figura Latin-Amerikában": radikális baloldali nacionalista, kétségkívül, de pragmatikus rögtönző is egyben. Chávez programja nem igazán kristályosodott ki, még maga Chávez számára sem, de az a felelősség, amit az ország szegényei és kizsákmányoltjai iránt érez – Gott szemében -, őszinte és lényegét tekintve demokratikus.

Gott, aki újságíróként négy évtizede Latin-Amerikával foglalkozik, a londoni The Guardian egykori tudósítója és rovatvezetője, s egyebek mellett a Cuba – A New History c. könyv (Yale University Press, 2004) szerzője.

*

Julian Brookes: Chávez tényleg azt hiszi, hogy az Egyesült Államok meg akarja ölni őt?

Richard Gott: Meg kell értenie, hogy ez a félelem minden egyes alkalommal, amikor egy haladó kormány hatalomra kerül, végigsöpör Latin-Amerikán. Cháveznek nagyon is komolyan kell vennie a merénylet lehetőségét. Kifejezte szolidaritását a kubai forradalommal, és azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy amennyiben az Egyesült Államok megtámadná Kubát, Venezuela Kuba oldalán állna. De még így is, elég valószínűtlennek tűnik számomra, hogy az Egyesült Államok Chávez meggyilkolását tervezné. Úgy vélem azonban, hogy ő ezt nagyon reális lehetőségként éli meg.

J. B.: Akárhogyan is, Chávez és az Egyesült Államok nyilvánvalóan kölcsönösen nem szívelik egymást. Miért okoz Cháveznek ekkora élvezetet Amerika folytonos provokálása?

R. G: Azt hiszem, ez igen jót tesz az otthoni népszerűségének. Az Egyesült Államok polgárai egyszerűen nem érzékelik, hogy országuk történeti okokból milyen hihetetlen közutálatnak örvend a világ nagy részén és különösen Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok az elmúlt több mint száz évben intervenciók sorát hajtotta végre szerte Latin-Amerikában. Kubában, a guantanamói katonai bázison, egészen 1898 óta jelen vannak. Szóval az Amerika-ellenességnek nagyon mély gyökerei vannak, amit bármelyik progresszív rezsim könnyedén kihasználhat.

J. B: És Pat Robertson kijelentései – miszerint az Egyesült Államoknak végre lépnie kellene és kiiktatnia Chávezt – minden bizonnyal rátettek egy lapáttal erre az ellenséges érzületre.

R. G: Hát igen, nyilvánvalóan nagyon jól jön, amikor az Egyesült Államok elkezd pont úgy viselkedni, ahogy az a beavatkozásra bármikor kész Nagy Testvér sztereotípiájához illik. De amikor Chávez hat-hét évvel ezelőtt megkezdte működését, még nem operált ezzel az Amerika-ellenes retorikával. Csak mostanra melegedett bele igazán, mégpedig azért, mert jó okkal hiszi, hogy az amerikaiak tudtak a 2002-es puccs előkészületeiről, mégsem próbálták azt megakadályozni, és nem is figyelmeztették őt rá. Vagyis sokszorosan megvan az oka erre az erősen Amerika-ellenes, illetőleg specifikusan Bush-ellenes, neokonzervatív-ellenes vonalvezetésre. Ugyanakkor Chávez jól kijön Jimmy Carterral és Clintonnal – nyilván, mivel ők kevésbé szélsőséges politikusok.

J. B.: Különösen irritálja persze az Egyesült Államokat Chávez közeli barátsága Fidel Castróval. Hogyan vélekedjünk erről a kapcsolatról?

R. G: Az Egyesült Államokban vagy Európában hajlamosak elfeledkezni arról, hogy Castro mennyire népszerű és jelentős személyiség Latin-Amerikában. Ma is az Egyesült Államokkal szembeni védőbástyaként és a legnagyobb huszadik századi latin-amerikaiként tartják számon. Chávez pedig egy nacionalizmust és szocializmust sajátosan ötvöző venezuelai, illetőleg latin-amerikai irányzat követője, és soha nem is csinált titkot ebből. Természetesen esze ágában sincs átvenni sem a kubai gazdaság speciális szovjet típusú szerveződését, sem a kubai politikai berendezkedést, amely jórészt az embargó és a bizonyos értelemben folyamatos hadiállapot következtében alakult ki. Valóban nagyra becsüli ugyanakkor Castro tanácsait, akivel minden éjjel beszélnek telefonon. Tényleg nagyon közel állnak egymáshoz.

J. B.: Márpedig ezt a kubai emigránsok lobbija nem veszi jó néven

R. G: Hát nem. Bárki, aki baráti kapcsolatokat ápol Kubával, ellenséggé válik a miami kubai maffia szemében, és hát ez a csoport mozgatja az egész Latin-Amerikával szembeni amerikai politikát. Chávez sok kérdésben felsorakozott Castro mellé, tehát ugyancsak ellenség. De ha közelebbről megnézzük: kisajátított Chávez amerikai vállalatokat? Nem. Sértett-e amerikai üzleti érdekeket? Nem. A McDonalds is ott van még Caracasban, és nyugodtan lehetsz amerikai üzletember Venezuelában.

J. B.: Azért nem csak a Miamiban élő kubaiak utálják Chávezt. Az egész angolszász sajtó meglehetősen ellenséges vele szemben.

R. G: Így igaz. Az Economist és a Financial Times caracasi tudósítói például – ugyanaz a két pasas az egész Chávez-éra alatt – lényegében kiábrándult egykori baloldaliak, akik időközben jobbra tolódtak. Elfogadták az ellenzék érveit, és végtelenül kritikusan írtak Chávezről a kezdetektől fogva, de mindig az épp aktuális ellenzéki irányvonalnak megfelelően. És az ellenzék, amely lényegében a venezuelai elit, most azt állítja, hogy Chávez balra tart, és csak idő kérdése, mikor mutatkozik meg igazi szocialista mivoltában. Jó, az igaz, hogy Chávez újabban használja a "szocializmus" szót – a "XXI. századi szocializmus"-ról beszél -, de abszolúte semmiféle jelét nem adta annak, hogy át akarná venni a szovjet típusú szocializmust, a kubai szocializmust vagy akár azt a fajta jóléti államkapitalizmust, amely Európában a XX. század második felének nagy részében létezett.

J. B.: Van önnek – vagy éppenséggel, magának Cháveznek – sejtése arról, hogy mit is ért "XXI. századi szocializmuson"?

R. G: Nem, nem hiszem, hogy neki erről kikristályosodott elképzelése volna. Imád olyan varázsszavakat használni, mint "részvétel", rengeteget beszél a "részvételi demokráciáról", de nem igazán gondolta végig ezeket az ötleteket. Tetszik neki az a gondolat, hogy a munkásképviseletek benne legyenek a vállalati igazgatóságokban, ami elég régi, érdekes elgondolás. Viszont nem különösen érdekli őt, hogy maguk a szakszervezetek jelentős erővé váljanak. Chávezt – baloldalitól felettébb szokatlan módon – nem nagyon érdeklik sem a szakszervezetek, sem a politikai pártok.

J. B.: Könyve eleje táján azt írja Chávezről, hogy "kifejezetten eredeti figura" Latin-Amerikában. Milyen értelemben eredeti?

R. G: Az biztos, hogy nem szokványos történet az övé. A progresszív katonai személyiség nem megszokott típus, habár akadt belőlük vagy fél tucat a huszadik század folyamán – [Omar] Torrijos például, Panamában -, akik a hadseregből emelkedtek ki, és progresszív katonai rezsimeket hoztak létre. Számomra a nyitottsága és a kísérletezőkedve érdekes. Mindenféle dogmatikus eszmerendszer nélkül lépett a színre. Fő példaképeinek egyike Simón Rodríguez, ez a rendkívüli XIX. századi személyiség, Simón Bolívar tanára. Az ő csodálatos jelszava volt, hogy Latin-Amerikának "eredeti"-nek kell lennie. Vitázott is Bolívarral, aki az európai felvilágosodás gyermeke volt, akit a francia forradalom eszméi vezéreltek, és aki ezeknek az eszméknek a nagy részét importálni szerette volna Latin-Amerikába. Simon Rodríguez viszont azt mondta: nem, nem importálhatjuk ezeket az eszméket nagy tételben Latin-Amerikába, meg kell találnunk saját megoldásainkat földrészünk problémáira. Azt hiszem, Chávez komolyan veszi ezt. Újra és újra körülnéz új gondolatokat keresve. Egyike a legnyitottabb latin-amerikai vezetőknek, akiket valaha láttam.

J. B.: Mégis, nagyon tudatosan Simón Bolívarnak, a latin-amerikai függetlenség XIX. századi hősének örököseként állítja be önmagát. Milyen értelemben mondható Chávezről és projektjéről, hogy "boliváriánus"?

R. G: Azt hiszem, ő még képes felismerni Bolívar eszméinek jelentőségét. Jobban érdekli őt a kultúra, mint a közgazdasági kérdések. Minden korábbi baloldali forradalom a társadalom gazdasági átalakítására alapozta önmagát. Chávezt ez kevésbé foglalkoztatja, viszont határozottan megragadta a képzeletét a latin-amerikai kulturális identitás újrafogalmazásának a feladata. Ennek az amerikai kulturális imperializmus territóriumán kívül kell megvalósulnia. Ma mindenki amerikai tévéműsorokat és amerikai filmeket néz. Chávez erre azt mondja, hogy nem, nekünk Latin-Amerikáról, a mi saját kultúránkról kell elgondolkodnunk. Felállított egy televíziós csatornát Vive néven, amelynek célja a venezuelai kultúra elemeinek képernyőre vitele. A sajátosan latin-amerikai nézőpont megjelenítése érdekében szorgalmazta továbbá a Telesur tévécsatorna felállítását. Ezenkívül szerződést kötött Iránnal, amelynek keretében venezuelaiak irániaktól tanulnak rajzfilmkészítést, hogy megszabaduljanak a Walt Disney-féle paradigmától.

J. B.: Chávez Venezuelában tehát továbbra is népszerű. Hogyan tekintenek rá Latin-Amerikában?

R. G: Azt hiszem, e téren jelentős változások mentek végbe, amióta Chávez hatalmon van. Kezdetben nem nagyon tudták, mire véljék őt, és jó sok időnek kellett eltelnie, míg világossá vált, hogy nagyon komoly és intelligens politikusról van szó. Emellett azt hiszem, hogy egy idő után már a politikai túlélési képessége önmagában is imponálóvá vált. Ráadásul az, hogy nem csupán talpon marad, de változatlanul népszerű, választást választás után nyer meg, még hitelesebbé teszi a latin-amerikaiak szemében.

J. B.: Ahogy mondja, tényleg rendkívül sikeresen vette az akadályokat. Hogy volt képes mindent túlélni – sőt mindent a maga javára fordítani?

R. G: Két dolognak van itt döntő jelentősége. Az egyik, hogy őt támogatják a nép széles tömegei, vagyis a többnyire fekete és indián szegények. A venezuelai, illetve általában a latin-amerikai politikának valóban van egy rasszista beütése. Szóval Cháveznek óriási a népszerűsége a szegények körében, és ráadásul ő szemmel láthatóan teljesíti is az ígéreteit. Amikor meg történetesen mégsem, akkor is elhiszik neki, hogy majd idővel teljesíteni fogja. A másik fontos tényező természetesen a fegyveres erők abszolút szilárd támogatása. A 2002-es puccs alkalmat adott számára, hogy kirúgjon hatvan tábornokot, és megszabaduljon a fegyveres erők egész felső rétegétől. Így a hadsereg jelenlegi irányítói teljes mértékben, feltétel nélkül Chávez mögött állnak. Sőt mi több, rendkívül népszerű a csapatok körében, mivel ők is a nép szegény és elfeledett rétegeiből jöttek, Chávez pedig mindig nagyon ügyel arra, hogy nyilvánvalóvá tegye, nem csupán a tábornokok, hanem a csapatok számára is van mondanivalója.

J. B.: Chávez maga is katona volt egykor. Milyen mértékben magyarázza ez meg, hogy honnan jött, és mivé vált?

R. G: Azt hiszem, nagyon nagy mértékben. A venezuelai hadsereg más, mint a latin-amerikai hadseregek általában. A venezuelai katonaságnak gyakori kapcsolatai voltak a baloldallal. Ezek egyszerűen nem azok a fajta sötét szemüveges tábornokok, akik mondjuk Chilével vagy Argentínával kapcsolatban eszünkbe jutnak, és a venezuelai katonai vezetők igen gyakran nem is a felsőbb társadalmi rétegekből, hanem a vidéki tartományokból jönnek. Ez egy viszonylag demokratikus hadsereg volt. Ezenkívül a 70-es és 80-as években elkezdtek egyetemeken és főiskolákon tanulni, és így bizonyos fokig integrálódtak a civil életbe.Azt se felejtsük el, hogy Venezuela egész politikai felépítménye összeomlott, a régi politikai pártok eltűntek, feloszlottak. Chávez nem igazán teremtette meg ezek helyén a saját szervezett politikai mozgalmát. A bürokrácia a középosztályi ellenzék kezén van, és nagyon nehéz bármiféle reformot keresztülverni a létező kormányzati apparátuson. Chávez ezért tervei megvalósításában inkább a hadseregre támaszkodik.

J. B.: A hadseregtől eltekintve, szervezett politikai mozgalom hiányában láthatóan inkább saját rendkívüli karizmájára támaszkodik. Nincs-e olyan veszély, hogy mikor majd önként vagy kényszerűen lelép a színről, vele együtt eltűnnek reformjai és az elért vívmányok is?

R. G: Ez nagyon is indokolt kérdés. A helyzet ebből a szempontból jobb ma, mint négy-öt évvel ezelőtt volt. Azt hiszem, ha Chávez két vagy három évvel ezelőtt eltűnik, akkor ezzel a dolog véget is ért volna. Mostanra viszont szerintem a folyamatok szervezettebbé váltak, az új rezsim stabilnak tűnik. Mivel az emberek immár a változások folytatódására számítanak, elkezdtek alkalmazkodni az új helyzethez. Az ellenzék sokáig azt hajtogatta, hogy már holnap megszabadulunk Cháveztől, így hát az emberek várták, mikor jön el ez a holnap. De nem jött el, és azt hiszem, sokan, akik nem voltak különösebben elragadtatva Cháveztől, lassan ráébrednek, hogy ez lesz az a kormányzat, amellyel az elkövetkező tíz évben számolniuk kell. Úgy vélem, hogy ha Chávez holnap eltűnik, lesz helyette elég felkészült, kompetens ember, így az új rezsim elég stabil, és képes lesz fennmaradni. Lényeges, hogy itt valóban egy forradalom ment végbe, az ancien régime összeomlott, és lehetetlennek tűnik, hogy visszatérjen a korábbi rendszer.

J. B.: Nem utolsósorban azért, mert Chávez bevonta a politikába a korábban kívül rekedt többséget – a szegényeket.

R. G: Igen, azt hiszem, végül ez bizonyul majd Chávez legjelentősebb fegyvertényének. Végső soron ez az, ami annyira dühíti az elitista ellenzéket – az országnak ez a demokratizálása, amely révén bevonta az alsóbb osztályokat, még a lumpenrétegeket is, a politikai életbe. Az általa elindított programok – nemcsak az egészségügyi program, hanem az oktatási program is – igazából a 16-25 éves korosztályt célozzák meg, a fiatalokat, akik korábban nem részesülhettek középiskolai képzésben vagy szakoktatásban. Chávez tesz róla, hogy töméntelen pénzt fordítsanak erre az egy korosztályra, hogy oktatáshoz, munkához juttassák, valamint politikailag aktivizálják őket, mert ők azok, akik végső soron dönteni fognak majd a rendszer jellegéről.

J. B.: Csakhogy Chávez azért képes ilyen sokat költeni erre a célra, mert Venezuelát elárasztják az olajbevételek. Mi történik majd, ha jelentősen lelassul az olajjövedelmeknek ez a beözönlése?

R. G: Nem hinném, hogy az olajár a belátható jövőben jelentősen csökkenne, de amúgy is, Chávez ezt kampányjellegű programnak szánja, amely egyetlen generációra vonatkozik. Ezt követően a venezuelaiaknak dönteniük kell, merre tovább. Ám akkorra elkötelezett embereknek egy sokkal népesebb csoportja lesz a színen, mint bármikor a XX. században.

J. B.: Ön Chávez "új olajpolitikájáról" beszél. Mi az újdonság ebben a politikában?

R. G: A jelenlegi események előzménye az a 80-as években jött felfedezés volt, hogy pusztán az olajipar államosítása nem generálja a várt hatalmas fejlesztési forrást, mégpedig abból az egyszerű okból, mert azok az emberek, akik átvették az olajipart, ugyanolyan módon működtették tovább, mint ahogyan az a Shell és az Exxon idejében működött, amikor az olajbevétel elfolyt a menedzsment kezében. Chávez teljesen megváltoztatta az olajipar irányítási rendszerét, kikötötte, hogy a pénzt Venezuelában kell befektetni.

J. B.: Sosem egészséges, ha egy gazdaság túlzottan függ egy iparágtól, mint pl. Venezuela az olajipartól. Tesz-e erőfeszítéseket a Chávez-kormányzat a gazdaság diverzifikálására?

R. G: Nagyon is. Rengeteg múlik a most felnövő új generáción és azon, hogy később milyen lehetőségei lesznek az új beruházásoknak. Cháveznek megvan az az ódivatú, XIX. századi meggyőződése, hogy szerte az országban fejleszteni kell az infrastruktúrát, és hogy meg kell fordítani az embereknek a vidékről a városba való áramlását. Azt hiszem, Chávez célja a helyi gazdaság felélesztése, a vidék fejlesztési pólussá alakítása, szeretné elérni, hogy véget érjen az a szakadatlan vándorlás a városok felé, amely persze nem csupán a venezuelai, hanem az egész latin-amerikai fejlődésnek is a rákfenéje.

J. B.: Összegezve, Chávez a radikális reform – a boliváriánus forradalom – ígéretével lépett hivatalba. Teljesült-e az ígéret?

R. G: Azt hiszem, korai lenne még erről végső ítéletet mondani. A chávezi program sorsa még korántsem dőlt el, és biztos vagyok benne, hogy a fejlődés iránya még alakulni és változni fog az idő előrehaladtával. Chávez igen pragmatikus vezető, aki sok fronton, fokozatosan halad előre, de nem rendelkezik kész tervvel a venezuelai társadalmi berendezkedést illetően. Például két-három esetben sor került gyárkisajátításokra, miután a gyár csődbe ment, és a munkások követelték az állami kisajátítást. Nem hinném, hogy ez modellértékű, de előfordul ez is. Vagyis felfedezhető a programoknak egyfajta pluralizmusa, néhány szövetkezeti, néhány állami üzemi, néhány magángazdasági projekt. Ez történik jelenleg, és arra számítok, hogy ez a pluralizmus folytatódni fog. Oly nagy mértékben függnek az olajtól, és oly sok időbe telik az alternatív gazdasági tevékenységek kifejlődése, hogy még jó darabig várni kell, mire kiderül, melyik irány mennyire bizonyul ígéretesnek.

J. B.: Történt-e valódi javulás Chávez alatt a szegények és a történelmileg jogfosztottak helyzetében?

R. G.: A szegénynegyedek lakossága nagymértékű javulást élt át az egészségügyi ellátásban és az oktatás terén. Ez látványos és rendkívüli eredmény. És akikhez még nem jutott el, azok is tudnak róla, és várják, sürgetik, hogy ők is részesedjenek belőle. Jártam például egy Caracashoz közeli nyomornegyedben két-három hónappal ezelőtt, és még semmi sem történt, de az ott lakók hihetetlenül várták, hogy történjen. Tiltakozó gyűléseket tartottak a helyi polgármesteri hivatal előtt, tudakolva, hogy mikor érkeznek már meg a kubai orvosok, és mikor jut el az oktatási projekt az ő falujukba is. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy küszöbönáll a változás, és az ő helyzetük is javulni fog, habár erre még nyilvánvalóan nem került sor. A foglalkoztatási program még gyerekcipőben jár, és ez jó darabig így is marad.

J. B.: A standard amerikai álláspont úgy szól, hogy Chávez lényegében autokratikus hajlamú vezető. Mit gondol erről?

R. G: Szerintem ez totális kitaláció. Az igaz, hogy Chávez katona, aki elvárja, hogy teljesítsék a parancsait. Az ellenzék által felkapott két intézkedése a médiareform és a bírói testület reformja. A bíróság valami hihetetlen szemétdomb volt az ancien régime idejében. Megreformálták, felügyelet alá helyezték, és azt hiszem, bármelyik kormánynak ezt kell tennie, amelyik ilyen romhalmazt örököl. Ilyenkor mindenki el akarja kerülni, hogy a megelőző korszak korrupt bírái befolyással lehessenek a rendszer működésére. Nevezze államrezonnak, ha úgy tetszik; én úgy látom, hogy az adott helyzetben ez egy tökéletesen érthető intézkedés volt a kormány részéről. Ami azt illeti, nekem úgy rémlik, hogy Franklin D. Roosevelt valami hasonlót csinált a 30-as években.A médiatörvénnyel kapcsolatos siránkozás pedig teljesen nevetséges figyelemelterelő manőver. A kormány mindössze annyit tett, hogy életbe léptetett néhány szabályt, amely valószínűleg kevésbé korlátozó jellegű, mint a nyugat-európai szabályozás. És valójában bárki, aki volt Venezuelában, tudja, hogy a 80%-ban Chávez-ellenes sajtó él és virul. Úgyhogy nincs sok oka panaszra.

J. B.: Ha Chávez sikerre viszi forradalmát, mit gondol, hogyan fest majd Venezuela tíz év múlva?

R. G: Azt hiszem, Venezuela modellként szolgál majd a többi latin-amerikai ország számára. Venezuela olyan társadalom, amely képes volt kiegyezni fekete és őslakos, nyomor sújtotta néprétegeivel, és ahol ezek a néprétegek teljes mértékben részt vesznek a demokratikus közéletben. Mivel ennek elérése az új generáció feladata lesz, a dolog kimenetele nyitott, de Chávez tisztában van ezzel. Azt mondja: "hagyjuk, hogy a nép döntsön", s szerintem ezt komolyan is gondolja.

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Az év, melyben Che Guevarának nyoma veszett

Harminc évvel ezelőtt, 1967-ben gyilkolták meg Bolíviában az argentin származású Ernesto Guevarát, akinek neve a kubai forradalomban és több más felszabadító mozgalomban játszott szerepének köszönhetően a soha meg nem alkuvó, önfeláldozó forradalmi elkötelezettség szimbólumává vált. Cikkünk "Che" Guevara kalandos életének egy kevéssé ismert epizódját villantja fel, amely a hatvanas évek Afrikájába kalauzolva a jelenkori fekete-afrikai társadalmi tragédiák eredetét is megvilágítja.

Afrika szívében járunk. Az országban, mely egykor Belga-Kongó volt, lázongások törnek ki. A tuszi harcosok, akiknek sikerült a szomszédos Ruanda hutu törzseinek mészárlásai elől elmenekülni, teszik a dolgukat. A nyugati hatalmak az oldalvonalakon kívül toporognak azon töprengve, vajon mennyire avatkozzanak be. Ez nem az 1996-os esztendő Zaire-ja. Ez Kongó, ahogy Zaire-t 1965-ben nevezték. És a forradalmi harcok sűrűjében ott találjuk a nagy latin-amerikai gerillavezért, Che Guevarát. Ezerkilencszázhatvanötben Guevarának nyoma veszett. Kubából márciusban “tűnt el”, és haláláig nem is, amely két évvel később, 1967 októberében a bolíviai őserdőben érte, bukkant elő. Tudjuk, hogy Bolíviába 1966 novemberében érkezett, hogy később balsikerű hadjáratát megkezdje, és mindig is köztudott volt, hogy ennek a hiányzó esztendőnek a folyamán a kongói felkelőkkel tartott. Ám az 1995-ben Párizsban kiadott kötetet megelőzőleg, melynek címe L’Année où nous n’étions nulle part (Az év, melyben sehol se voltunk), a kongói kaland részletes története nem volt hozzáférhető.

Ez a könyv két kubai újságíró, Froilán Escobar és Félix Guerra, valamint egy mexikói író, Paco Ignacio Taibo munkája. ők hárman Guevara afrikai expedíciójának általuk megtalált minden túlélőjét kikérdezték, és felfedték azt, amit joggal a “kubai forradalom legsikeresebben megőrzött titkának” neveznek.

A kubai kormánynak huszonöt éven keresztül sikerült a történetet homályban tartania. A könyvben közölt részletek még ma is zavarbaejtők, hitelességét többen kétségbe vonják. Miután a korabeli eseményeket közelről követhettem nyomon, számomra a könyv hitelessége nem kérdéses. A három szerzőnek “a kubai államapparátus egyik fontos tagja” egy százötven oldalas, sűrűn gépelt beszámolót mutatott a Kongóba irányuló kubai expedícióról, melyben Guevara kézzel írt javításai voltak olvashatók. Az írás címe Pasajes de la guerra revolucionaria: el Congo. Biztos, hogy ez Guevara saját, kiadatlan kézirata volt.

Az argentin születésű Guevara kulcsszerepet töltött be a kubai forradalomban 1956 és 1959 között. Neve kezdettől fogva összefonódott Kubának azzal a törekvésével, hogy a forradalmat az egész világra kiterjessze.

A kongói hadjáratot Fidel Castro kormánya feltétel nélkül támogatta – Afrikában ez volt az első kubai katonai beavatkozás. Később még számos másik követte. Kuba számára, mivel népességének zömét nagyszámú fekete, korábban rabszolgaságban élő lakosság adta, ez tökéletesen megfelelt történelmi múltjának és forradalmi szándékainak.

Személyes érintettségem az eseményekben 1963 októberétől datálódik, amikor első alkalommal látogattam el Kubába. Guevarának egy követségi fogadás alkalmával mutattak be, és hamarosan elbűvölő személyisége hatása alá kerültem. Négy évvel később, 1967 októberében, amikor a Guardian bolíviai tudósítójaként dolgoztam, éppen Vallegrandéban, a kis vidéki városban tartózkodtam, mikor Guevara holttestét – öt órával korábban lőhették le – közszemlére kitették a helyi kórház mosodájában. A jelenlévők közül néhányan kétségbe vonták, vajon tényleg Che Guevara teste-e az, és mivel én voltam az egyetlen olyan jelenlévő újságíró, aki vele valaha is találkozott, felkértek, hogy azonosítsam.

Ezt követően Dar es Salaam-ba költöztem, ahol a Tanzanian Standard külpolitikai munkatársaként működtem. Az ország elnöke, Julius Nyerere volt a lap főszerkesztője, Frene Ginwala, jelenleg a dél-afrikai parlament elnöke, pedig a lap szerkesztője. Forradalmi idők voltak ezek. Afrika egyes részei még gyarmati uralom alatt álltak, és Dar es Salaam jelentette a legtöbb afrikai felszabadítási mozgalom székhelyét – miként a kubaiak Kongóba irányuló expedíciója idején is.

Az elnyúló kongói válság a világ színpadán ugyanazt a szerepet játszotta a hatvanas évek kezdetén, mint a volt jugoszláviai események a kilencvenes évtized folyamán – csakhogy az előbbit a hidegháborús feszültségek is “fűszerezték”. Kongót készületlenül érte a Belgiumtól 1960 júniusában kapott függetlenség, miniszterelnöke a baloldali Patrice Lumumba lett. Az addigi helyzet szinte azonnal szilánkokra hullott szét. A hadseregben lázadás tört ki, az ország leggazdagabb tartománya, Katanga, ahol a rézbányák találhatók, és ahol a korábbi gyarmatosító hatalom továbbra is megőrizte érdekeltségét, Moise Csombe vezetése alatt kivált. Ezt azonnal az országot alig hogy elhagyó belgák katonai beavatkozása követte; (Lumumba kérésére) az Egyesült Nemzetek Szervezete is csapatokat küldött. Amikor Lumumba a Szovjetunióhoz is katonai segítségért fordult, Joseph Kasavubu elnök nyomban elmozdította, akit ebben az intézkedésében főparancsnoka, Joseph Mobutu is támogatott. Nem sokkal ezután Lumumba ellen (Csombe utasítására) merényletet követtek el, míg Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, aki az ENSZ-hadműveleteket jött ellenőrizni, repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ez nem kis feszültséget keltett.

Több mint három évig a kongói események foglalták el a világ lapjainak címoldalát. Ez a három év az afrikai földrész életképességi vizsgáját jelentette. Vajon a függetlenedő Afrika visszahullik az “imperialisták” ölébe? Vagy – egy másik nézőpontból – a “kommunisták” uralma alá kerül? 1963 végére a válság látszólag lecsendesült. A nemzetközi érdeklődés más irányba fordult.

A történelem azonban nem törődik azzal, vajon figyelemmel követik-e. 1964 elején sorozatos felkelések törtek ki Kongó területén, amelyek Lumumba nevét és az általa bevezetett radikális szólamokat hangoztatták. Ezek a zavargások nyugatra, a burundi határ menti övezetre, továbbá keleti irányba és északra is kiterjedtek. Ez utóbbi terület lázadóinak vezére Gaston Soumaliot volt, aki kapcsolatokat tartott fenn Kínával. Társai között ott találhattuk Laurent Kabilát, a nyílt beszédű, észak-katangai parlamenti tagot, az egykori franciaországi diákot.

1964 júniusában az északi terület felkelői a Tanganyika-tó nyugati partján elfoglalták Albertville (jelenleg Kalemie) városát. Ez volt az a terület, ahova Che Guevarának és csapatának egy évvel később érkeznie kellett.

1964 derekára a régi lumumbista baloldal – Kína és a Szovjetunió támogatását élvezve – Kongó széles területei felett vette át az ellenőrzést. Ám ez a győzelem korántsem volt biztosnak mondható. A politikai vezetők között fennálló nézetkülönbségek folyamatosan gyengítették a forradalmi erőket. Az ENSZ-csapatok júniusban visszavonultak, és Moise Csombe, a régi szeparatista vezető, szinte azonnal magához ragadta a hatalmat. Az északi és keleti területek felkeléseinek leveréséhez segítségül dél-afrikai fehér zsoldosokat hívott, régi szövetségesével, a legendás hírű Mike Hoare-ral az élükön. A zsoldosok már egyszer, 1960-ban “megmentették” Katangát; ezúttal egész Kongót kellett megmenteniük a “kommunizmustól”. Mobutu tábornok, Csombe főparancsnoka, Hoare-t arra kérte, hogy Dél-Afrikából és Rodéziából toborozzon össze ezer embert. Ezzel egy időben belga katonákat is hadba állítottak ismét, hogy ezáltal megerősítsék a Kongói Nemzeti Hadsereget.

Lyndon Johnson elnök kormánya néhány harci repülőgépet bocsátott Csombe rendelkezésére; pilótának kubai száműzötteket toboroztak. (A Kuba ellen kudarccal végződő, 1961-es disznó-öbölbeli támadás után az amerikaiaknak bőséggel állt rendelkezésére bevethető kubai zsoldos.) Megérkeztek a belga ejtőernyősök is – látszólag azért, hogy megmentsék a túszként fogva tartott európaiak életét. Valójában a művelet több mint kétszáz európai és számtalan afrikai halottat hagyott maga után. Egyúttal egyesítette a független Afrika radikálisabb rendszereit, hogy szembeforduljanak azzal, amit láttak, mint ami Kongó ismételten gyarmati hatalom alá való helyezése is volt Csombe, a fekete bábvezér irányítása alatt.

Mind Algéria, mind Egyiptom kijelentette, hogy a kongói felkelők támogatására fegyvereket és katonákat küld, ezenfelül erre szólították fel a többi kormányt is. Ez volt az a pillanat, amikor Kuba a közvetlen kongói beavatkozás mellett döntött.

Emlékszem, amikor 1963 októberében Havannába látogattam, mindenhol a fogságba került Lumumba tragikus arca nézett rám vissza a házfalakról. A következő szöveg volt alatta olvasható: “Kuba nem Kongó”. Kuba önmagát egy el nem kötelezett szocialista államok alkotta csoport középpontjának tekintette, melynek az a küldetése, hogy a világtörténelmet megváltoztassa, és véget vessen az amerikai imperializmusnak. Minthogy az USA már három kontinensen beavatkozott katonailag – Vietnamban, Kongóban és a Dominikai Köztársaságban -, a Harmadik Világ egységes ellenállásának gondolata, amely uralkodóvá a 60-as évek folyamán vált, és amelyet Guevara is magáévá tett, kezdett kibontakozni.

1964-ben Guevara az ENSZ New York-i közgyűlésén Kuba küldötteként felszólalva kifogásolta, hogy belga ejtőernyősök érkeztek Kongó területére, akiket brit támaszpontokról kiindulva az amerikai légierő szállított. Beszédét a következő retorikai fordulattal zárta: “A szabad embereknek világszerte kötelességük, hogy megbosszulják a Kongóban történteket.” Maga Che Guevara is hamarosan hozzálátott ehhez.

1965 elején tapasztalatszerző körútra indult számos afrikai ország érintésével. Kairóban találkozott Nasszer ezredessel, aki csöppet sem mutatkozott lelkesnek elgondolásai iránt. Nasszer vejének, az újságíró Mohamed Heikalnak a találkozóról szóló összefoglalója szerint Guevara elmondta: azt tervezi, hogy egy csapat fekete kubai élén Kongóba megy harcolni. “Kongóba fogok menni – mondta Guevara -, mert az most a világ legforróbb pontja. Azt remélem, hogy Katangánál döntő csapást mérhetünk az imperialistákra.” Heikal visszaemlékszik arra, hogy Nasszer figyelmeztette Guevarát, nehogy “egy új Tarzan akarjon lenni, azaz fehér ember a feketék között, aki vezérük és megmentőjük. Mert ez nem lehetséges.”

Márciusban Guevara visszatért Havannába. A repülőtéren Castro üdvözölte. Ez volt utolsó nyilvános megjelenése. Távolléte alatt egy 150 főnyi, gerillákból álló elitcsapat – mindannyian önkéntesek és mindannyian feketék – már gyakorlatozott. Nem árulták el nekik, hogy mire szánják őket.

Senkinek sem volt szabad arról tudnia, még a kongóiaknak sem, hogy Guevara Kongóba fog érkezni. Külsejét alaposan elváltoztatva, Moszkván és Kairón keresztül repült Dar es Salaam-ba, kubai forradalmi csoportjának kíséretében. A repülőtéren 1965. április 19-én az új kubai nagykövet, Pablo Rivalta fogadta őket. Ugyanakkor vezető kongói politikai személyiség nem jelent meg. A Kongó keleti vidékén zajló felkelést Gaston Soumaliot és Laurent Kabila irányították, a kubaiak az ő megsegítésükre indultak útnak. Che Guevara és csoportja érkezésének időpontjában mindketten egy hosszúra nyúló értekezleten vettek részt Kairóban, melynek során a kongói forradalmi mozgalom belső politikai nézetkülönbségeit kellett volna tisztázniuk.

Már kezdettől fogva világos volt, hogy Guevara és az afrikaiak nem fognak tudni zöld ágra vergődni egymással. Politikusok, mégha kényszerhelyzetben vannak is, csak ritkán örülnek annak, hogyha kívülállók mondják meg nekik, hogyan folytassák le saját forradalmaikat. A kubaiak a szó legtisztább értelmében voltak internacionalisták. Azért jöttek, hogy az imperialisták ellen küzdjenek, bárhol is bukkanjanak azok föl, és hogy kiterjesszék a világforradalom körét.

A kongóiak általában nem tápláltak ilyen nagy ambíciókat. Mindössze azt kívánták, hogy a kubaiak képezzék ki őket. A potenciális gerillák már mind orosz, mind kínai kiképzésében részesültek a Szovjetunió, illetve Kína területein létrehozott katonai táborokban. Guevara azt a kubai nézetet igyekezett kifejteni, hogy sokkal több értelme volna annak, ha a gerillaharcosok helyben, Kongóban kapnának kiképzést ahelyett, hogy Kubába küldenék őket. Ez azonban az afrikaiaknak nem volt ínyére. Guevara korábban már meg is jegyezte, hogy számos afrikai forradalmár túlságosan is hozzászokott ahhoz az életmódhoz és kényelemhez, amelyet a száműzetés – mindenféle rájuk háruló költség nélkül – számukra biztosított.

A különféle beszámolók mind egyetértenek abban, hogy Guevara központi terve az volt, hogy hasznosítja a már felszabadított övezeteket a Tanganyika-tó partvidékén, és itt rendezi be óriási kiképzőtáborát. Ez a terület az afrikai földrész közepén található, és egy barátságos ország, Tanzánia fekszik a szomszédságában. Az egész olyan tankönyvbe illőnek tűnt. 1965. április 23-án Guevara és 14 fős gerillacsapata Dar es Salaam-ból a Tanganyika-tóhoz indult. Konvojukat három Mercédesz és egy nagy teherautó alkotta. A teherautó tetejére egy csónak került, amelyet a tengerparton vásároltak, hogy a tavon át tudjanak kelni.

Elindulásuk előtt Guevara mindegyik kubai társának egy-egy szuahéli álnevet adott. Victor Dreke és Martinez Tamayo, a csoport két hadnagya az ‘egyes’ és a ‘kettes’ szuahéli megfelelőjét (Moja, illetve M’bili) kapták, önmagának Guevara a “Tatu”, azaz ‘hármas’ nevet adta. Ez természetesen előre látható zavart okozott a későbbiekben. Moja és M’bili, azaz “Egyes” és “Kettes” nyilván a vezéreket kellett hogy jelentse. De hát akkor miért volt “Tatu”, azaz a “Hármas” annak az embernek a neve, aki valójában a főnök szerepét töltötte be? – A kongóiak ezt nem értették.

A csapat a kongói Kibamba falunál kelt át a tavon, ahol is egy felfegyverzett kongói csapat, önmagát “Népi Felszabadító Hadseregnek” nevezve, érkezett üdvözlésükre. Kínaiak által rendelkezésükre bocsátott khaki gyakorlóruhát viseltek. Jelszavakat kiáltoztak egymásnak, és lelkesítő dalokat énekeltek. Azonban nehezen értették meg egymás szavát, és ez a továbbiakban sem volt másként. Guevara és a kubaiak közül néhányan komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megtanuljanak szuahéliül, ami ugyan gyakori nyelv volt a tanzániai lakosság körében, de ez nem volt érvényes Kongóra, ahol ezen kívül még rengeteg törzsi nyelvet beszéltek. A kubaiak közül egyedül Guevara beszélte Kongó gyarmati nyelvét, azaz a franciát.

Mike Hoare, a kongói zsoldosparancsnok, könyvében jól hasznosítható leírást ad arról a területről, ahova a kubaiak megérkeztek: “A Fizi Baraka ellenállási sziget kétszer akkora területet foglalt el, mint Wales. Uvirától, a Tanganyika-tó felső csücskétől egészen 150 mérföldnyire [mintegy 300 km] nyúlt délre, Kabimba faluig, amely 30 mérföldnyire [kb. 55 km] fekszik Albertville-től északra; a szárazföld belsejének irányában a Lualaba-hegyen fekvő Kasongóig ért. A sziklás tájat váratlan szakadékok, sebes folyók és kanyargó ösvények szabdalták. Már egy jó esztendeje, hogy ez a hegyi menedék az ellenség kezére jutott.”

A kubaiakat lenyűgözte a kongói katonai felszerelések minősége. A fegyver-, a lőszer- és a ruházati utánpótlás sohasem jelentett gondot. De még inkább meglepte őket a kongóiakkal együtt küzdő mintegy 4000 főnyi ruandai tuszi harcos jelenléte. A tuszik korábban, Kongó függetlenségének idején, már egyszer megbosszulták a hutu mészárlást. Minthogy Ruandából kiűzték őket, abban reménykedtek, hogy egy sikeres kongói forradalom hátszelében visszatérhetnek országukba.

A politikai nehézségek, melyek a hadjáratot akadályozták, már korán felszínre törtek Kibambában. A kubaiak Antoine Godefroi védelme alatt érkeztek, aki a Dar es Salaam-i központú felszabadítási mozgalom még tapasztalatlan politikai kádere volt. Guevara számára hamarosan világossá vált, hogy Godefroi nem élvezi a kongói felszabadított övezet katonai vezetőinek bizalmát.

Amikor Godefroi ezeknek a katonai irányítóknak azt javasolta, hogy néhány kubai vezető vegyen részt a megbeszéléseiken, vonakodás volt a válasz. Azt is elmondták nekik, hogy egy kubai különítmény érkezésére számíthatnak, de azt nem is sejtették, hogy ennek Guevara lesz a vezetője – minthogy erről nem is hallottak. Guevara úgy döntött, fel kell világosítani Godefroit, ki is ő valójában. Mikor ezt megtette, Godefroi kétségbeesett. Szüntelenül azt ismételgette: “scandale internationale (nemzetközi botrány)”, és hogy “senkinek sem szabad megtudnia”.

A Kibambában állomásozó kongói parancsnokok végül kissé meglágyultak az idegen jövevények iránt, Guevarát pedig – jóllehet még mindig nem tudtak valódi kilétéről – felkérték, körvonalazza számukra közvetlen cselekvési tervét. Ez egy jellegzetesen ortodox gerilla-kampány terve volt. Eszerint száz embert 20 fős csoportokba sorolnának, alapvető katonai kiképzésben részesítenének, amely külön fegyvernemi kiképzést, lövészárokásást és híradósi ismereteket foglal magában. A kiképzés öt-hat hétig tartana, azt követőleg a résztvevőket M’bili, az egyik kubai parancsnok vezénylete alatt hadba állítanák. Harc közben aztán kitűnne, kik a legalkalmasabbak a katonáskodásra. Ezeket az embereket aztán ütőképes szakasszá lehetne szervezni. Guevara szerint száz emberből mindössze húsz bizonyul jó katonának, és ezek közül is alig kettő-három válik be igazán. Mindezt a kongói vezérkar tudomására hozta, de az csak hímezett-hámozott.

A vezérkar egyik tagja, Kiwe, később Guevarának minden szépítés nélkül beszámolt a felszabadító harcban részt vevő politikusokról: az egyik, aki Stanleyville-t szállta meg, “beképzelt ember volt, aki mindannyiszor újabb plecsnivel jutalmazta magát, ahányszor egy új faluba érkezett”; egy másik, aki korábban miniszterelnök is volt, ráadásul Lumumba egyik leszármazottja, “nem volt egyéb, mint egy baloldali lesipuskás”; egy harmadikat pedig úgy jellemzett, hogy “az inkább emlékeztetett egy rablóbanda, mint egy forradalmi mozgalom vezérére”.

A helyzet az alsóbb szinteken sem volt túl biztató. Miközben Kabila érkezését várta Kairóból, Guevara néhány napig a helyi kórház gyógyszerlaboratóriumában dolgozott, visszatérve eredeti orvosi hivatásához. Aggodalommal töltötte el, hogy mennyi szexuális úton terjedő betegségben szenvedő pácienssel találkozott. Ez annak a következménye volt, hogy a katonák a tavon átkelve gyakorta keresték fel a tanzániai Kigoma bordélyházait. “Nem a lakosság, vagy a kigomai prostituáltak rossz egészségi állapota döbbentett meg – jegyezte fel Guevara -, hanem az a tény, hogy a fertőzés ilyen rohamosan terjed. Ki ad pénzt ezekért a nőkért? Mi történt a forradalom céljaira tartalékolt pénzzel?” Guevara ugyancsak élesen támadta azt is, amit a kongóiak a kínai és szovjet utánpótlás-szállítmányok kicsomagolásakor műveltek. A kínaiak fegyvert küldtek, az oroszok gyógyszereket. A kongói katonák azonban ahhoz voltak szokva, hogy minden felbontott csomagot szétosztottak, kiárusítottak, “mint egy arab bazárban”.

Május 8-án, úgy két héttel azután, hogy Guevara csoportja megtelepedett Kibambában, újabb kubai csapat érkezett. Guevara szempontjából lényeges volt, hogy ezt a második különítményt egy tapasztalt kongói parancsnok, Leonard Mitoudidi irányította. Egyetemet végzett, franciául jól beszélő ember volt, akinek a politikához is volt érzéke. Úgy tűnik, kezdetben Guevarának sikerült megfelelő ismeretekhez jutnia a Kongóban uralkodó tényleges erőviszonyokról. A helyzet nem volt valami fényes, különösen ami az ország belső területein harcoló felkelőket illette.

A létszámban megnövekedett kubai csapat, Mitoudidi beleegyezésével, a tó körüli hegyvonulat legmagasabb pontján, a Luluabourg-hegyen alakította ki központi táborhelyét, mintegy öt kilométernyi távolságra Kibambától. Ez négyórás, szüntelen hegynek felfelé tartó gyaloglást jelentett. Miként az egyik kubai megállapította: “Itt másmilyenek a hegyek, mint Kubában. Késsel lehetne vágni a ködöt még délelőtt tízkor is.”

A lelkes Mitoudidi irreális javaslatokkal állt elő. Közölte, hogy mostantól az a kubaiak feladata, hogy a Csombe kezében lévő, kulcsfontosságú Alberville ellen támadást indítsanak, le egészen a tó déli csücskéig. Az előző évben ez már egyszer a “felszabadított övezet” része volt, aztán megint elesett. Kétségtelen, hogy Albertville politikai célpontot jelentett, de megszállásával kísérletezni – miként Guevara igyekezett rámutatni – katonailag túlságosan nagyszabású terv lett volna. Alig egy maroknyi ember állt rendelkezésére, azoknak is fele beteg volt.

Végül május 23-án egy szerényebb tervben állapodtak meg. Eszerint a kubaiak stratégiai támaszpontjukról több irányba felderítő expedíciót indítanak útnak: keleten Lulimbába, délen Benderába és Kabimbába, míg északon Fizibe és Barakába. A kubaiakat nemigen hitték el, amit nekik mondtak, és maguk akarták felfedezni a terepet. Guevara a háttérben maradt, még mindig titokban és szigorú védelem alatt.

Ezek a felderítések körülbelül két hetet vettek igénybe. A kubaiak felkutatták a felszabadított övezet határait. Jónéhány baráti csapattal találkoztak, mindamellett azt is feljegyezték, hogy az ellenség előretolt állásai alapos védelmet élveznek. A fizi területen Mojának (Dreke századosnak) látnia kellett, hogy a kongói harcosok morális szintje milyen alacsony. Fehér katonákból álló csapattal akkor találkoztak először, amikor a kubaiak Csombe városon kívül eső táborának felderítésére előrenyomultak. A helikopterek és a repülőgépek számára csupán egy rövid leszállópálya állt rendelkezésre.

Amikor a felderítő csapatok visszaérkeztek, Guevara két kifejezésben foglalta össze beszámolójuk lényegét: hozzá nem értés és szervezetlenség. A kongói lakosság véleménye nem volt hízelgő a felkelés irányítóiról. Kabilát és Mitoudidit idegennek, sőt “külföldi látogatónak” tartották. “Soha nem voltak ott, ha szükség volt rájuk” – mondták róluk. Az őket körülvevő vezérkarról pedig azt állították, hogy “ivászattal töltötte az idejét, majd nagyokat ettek anélkül, hogy ezt leplezték volna. Értelmetlen expedícióikkal csak pazarolták a benzint.”

A kubaiak a bajok gyökerét a kiképzés hiányában vélték megtalálni. Végül is a kubaiak éppen emiatt érkeztek.

Ezenközben mindvégig mindenki arra várt, hogy Laurent Kabila, a legfőbb kongói vezér, felbukkanjon. Ez azonban a végtelenségig halasztódni látszott. Ráadásul katasztrofális dolog történt: Mitoudidi június 7-én a Tanganyika-tóba fulladt. A történtekről számos, egymásnak ellentmondó jelentés látott napvilágot. Baleset volt, esetleg gyilkosság? Vízbe ugrott, hogy egy vízbe esett emberen segítsen, de ezenközben ő maga került bajba. A kubaiak gyakorlatilag újra egyedül maradtak.

Tíz nappal később, június 17-én végül levél jött Kabilától. Ebben arra szólítottak fel, hogy a harcolók felejtkezzenek el Albertville-ről, és helyette inkább a Bendera-erőd ellen indítsanak támadást, amely Csombe helyőrségének szállása volt a Kimbi-folyó partján, s amely Kibambától a szárazföld belseje felé vezető úton helyezkedett el. Azonfelül ez a hely vízierőműtelepként is működött. A támadást a ruandai különítménynek kell vezetnie, és egy hét múlva, június 25-én kell végrehajtani 50 kubai segítségével. A ruandaiak felvilágosították Guevarát, hogy a benderai erőd faépületei a környék legnagyobb barakkjai, melyekben akár 300 Csombe-askari és további 100 belga zsoldos ejtőernyős is elrejtőzhet.

Úgy tűnt, ennek az utasításnak is csak az a célja, hogy egy kongói vezér mindenki másnál nagyobb hőstettet “hajtson végre”. Guevara úgy vélte, az erőműtelepet különösen jól fogják védeni. Tehát ez legálább olyan rázós műveletet jelent, mintha Albertville-t próbálnák meg bevenni. Arra is rámutatott, hogy politikai hiba volna az első nagyobb feladat alkalmával “külföldinek” tekinthető csapatok irányítása alatt állni. Saját emberei közül jó pár még mindig betegeskedett.

Guevara titokban egy másik, ésszerűbb elgondolást dédelgetett: kisebb célpont megtámadását tervezte, foglyok ejtését, ezáltal az ellenségről addig szerzett ismereteik bővítését. Ám több heves vita után arra a döntésre jutottak, hogy bármilyen lépés jobb a kilátástalan egyhelyben topogásnál. A kongóiak beismerték, hogy már kétszer is megpróbálták elfoglalni a barakkokat, ám kitartottak amellett, hogy mivel ez a legközelebb fekvő, ezért a legkívánatosabb célpont is egyben. Június 20-án negyven-egynéhány kubai, alig 100 tuszi és kongói katonával együtt nyugatnak indult, és előkészületeket tett a banderai erőműtelep és helyőrség lerohanására.

A művelet kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. Kilátásait tovább rontotta az a tény, hogy a tuszi harcosok nem tudtak szuahéliül. Amikor tényleges harcra került sor, sokan megfutamodtak, a kongóiak nem voltak hajlandók benne részt venni, és négy kubai meghalt. Irataik és személyes feljegyzéseik az ellenség kezébe kerültek. Guevara legsötétebb félelmei valóra váltak. A Csombe-rezsim immár kézzelfogható bizonyítékkal rendelkezett arról, hogy a lázadásban kubaiak is részt vesznek.

Abból az elemzésből, amelyben a kubaiak a kudarc okát tárták fel, kitűnik, hogy a rendelkezésre álló százhatvan főből hatvan még a támadás megkezdése előtt dezertált, és a megmaradt száz nagy része sem adott le egyetlen lövést. Guevara már korábban kifejezésre juttatta a kongóiak fegyverhasználatra való alkalmatlansága felett érzett csalódottságát. Ha géppisztoly közelébe kerültek, behunyták a szemüket, és addig tartották az ujjukat a ravaszon, míg a tölténytár ki nem ürült. Bármilyen sok kiképzésben is részesültek, nem voltak képesek a sorozatlövés elsajátítására.

Bár a benderai ütközet a kubaiak számára nagy szerencsétlenséggel járt, a zsoldosvezér, Mike Hoare igencsak gondolkodóba esett. Rádöbbent feladata nehézségére. Július elején érkezett Albertville-be új, hat hónapra szóló szerződésével, melynek végső célja a keleti országrészben kitört lázadás leverése lett volna. Johannesburgból további ötszáz zsoldost toborzott ennek a megbízatásnak a végrehajtásához.

Hoare tudatában volt, hogy kubai ellenfelei is lesznek. Visszaemlékezéseiben azt is feljegyezte, honnan tudta ezt: “Az utóbbi hónapokban a megfigyelők enyhe változást észleltek abban az ellenállásban, amelyet a felkelők a leopoldville-i kormánnyal szemben tanúsítottak. Míg ezt korábban egyfajta józan passzivitás jellemezte -amink van, azt megőrizzük -, most kezdett egyre agresszívebbé válni. Ez a változás párhuzamosan zajlott le egy olyan kubai tanácsadói csoportnak a térségbe való érkezésével, amely különösen jól értett a gerillaharcok művészetéhez.”

Hoare visszaemlékezését azzal folytatja, hogy minden kétség, mely a kubai jelenlét körül lebegett, egy csapásra “eloszlott, amikor a Bendera-ütközet után előbukkant egy kubai holttest”. “A nála talált notesz és útlevél azt bizonyította, hogy Prága és Peking érintésével Havannából érkezett. Mindkét közbülső megállóhelyén alapos kiképzésben részesült. A notesz egyik bejegyzése egyértelműen árulkodik a valóságról. Tulajdonosa ezt írta: a kongói felkelők átkozottul lusták a 76 mm-es löveg meg a nehéz lőszer cipelésére.”

A benderai csata, melyben a kongóiak oly szánalmasan szerepeltek, döntő jelentőségűnek bizonyult. A kubaiak körében először ütötte fel a fejét vereségtudat. Ha a kongóiak nem készültek fel a harcra, mi dolguk lehet ott a kubaiaknak? A kubai különítmény több tagja is jelezte Guevarának, hogy szeretnének Kubába visszatérni. A kubaiakat lehangolta a kongóiaknak csodaitalukba, a dowába vetett hite: azt hitték, ha ezt fogyasztják, nem fogja őket a golyó. Hoare fehér zsoldosai sem hittek ebben a babonában.

A kubaiakat az is elkeserítette, ahogy a kongóiak foglyaikkal bántak. Június elején a kongóiak elkaptak egy hajót, fedélzetén egy francia zsoldossal. Az elfogott franciát aztán nyakig beásták egy majdnem két méternyi mély gödörbe – ez a gyarmati idők egyik elterjedt büntetési módja volt. Amikor ezt a kubaiak meghallották, panaszt tettek a parancsnoknál, hangsúlyozva, hogy a zsoldostól információkhoz juthatnak, és több hasznát lehetne venni, ha életben marad, mintha meghal. A parancsnok azt mondta, majd utánanéz a dolognak. Ám másnapra a zsoldos halott volt.

Guevara cseppet sem örült a morális hanyatlásnak – főként azért nem, mert éppen újabb erősítés érkezett Havannából. 39 katona jött, köztük Harry Villegas, akit Pombo néven ismertek, és akit Fidel kifejezetten Guevara testőrének jelölt ki. (Pombo korábban Guevara mellett harcolt Kubában, ezt követően harcolni – és túlélni – ment Bolíviába.)

A nemzetközi kilátások egyre komorabbá váltak. Guevara legfőbb afrikai elvtársát, az algériai Ben Bellát június 19-én katonai puccsal eltávolították. Ben Bella a kongói forradalmi kormány és a kongói kubai expedíció fontos támogatója volt. Bukásával a kongói ellenállási mozgalom nemzetközi támogatottsága lassan bomlásnak indult.

Július elején, több mint három hónappal a kubaiak megérkezése után, Laurent Kabila végre felbukkant a felszabadított övezetben. Guevara a tóhoz utazott, hogy találkozzék vele; az egyik kubai orvos epésen megjegyezte, hogy Kabila “guineai hölgyek társaságában” érkezett.

Kabila nem hozott jó híreket. Súlyos nézeteltérésbe került a keleti front másik fővezérével, Gaston Soumaliottal. De, mint mondta, még nincs minden veszve. Kabila jó szónok volt, újra lelkesedést tudott önteni a kongói harcosok szívébe. Ám csupán öt napig volt jelen, mivel feltétlenül fel akarta keresni Soumaliotot Dar es Salaam-ban.

Kabila lesújtó véleményét Soumaliotról a Darban akkreditált, kubai Pablo Rivalta is osztotta: “Ami engem illet, úgy tartottam, hogy Soumaliot hazudik.” Más vonatkozásban Kabila nemigen tett mély benyomást Rivaltára.

“Nem tehetünk úgy, mintha a helyzet kedvező volna” – írta harcosainak szóló üzenetében Guevara augusztus 12-én. Majd így folytatta: “A mozgalom vezetői idejük nagy részét az ország határain kívül töltik… Szervezeti munka szinte nem is folyik, mivel a középkáderek nem dolgoznak, nem tudják, hogyan kell dolgozni, és senkiben sem keltenek bizalmat… A harcosokat fegyelmezetlenség és az áldozathozatal iránti elszántság hiánya jellemzi leginkább. Kizárt dolog, hogy ilyen csapatokkal meg lehessen nyerni egy háborút.” Az esztendő közepére minden kubai legalább egyszer ágynak esett, Guevarát is az asztma és a malária rohamai gyötörték. Mindannyian elcsüggedtek. Ugyanakkor a havannai vezetés változatlanul igen heves vérmérsékletű maradt. Guevara nem továbbította személyes sorsának elkeseredett hangú feljegyzéseit Castróhoz. Semmi sem történt, hogy leálljon a frissen kiképzett gerillák rendes havi “beszállítása” Kubából Tanzániába.

Szeptember első napjaiban a kubai kormánynak lehetősége nyílott arra, hogy első kézből győződjék meg arról, mi folyik. Gaston Soumaliotot meghívták Havannába; két hetet töltött a kubai politikai vezetés rajongó szeretetétől övezve – amit nem helyeselt a józanabb véleményt formáló Guevara és a Dar es Salaam-i kubai nagykövet, Pablo Rivalta.

Kubában egy alkalommal Soumaliot hihetetlen elragadtatással számolt be Castronak a forradalmi küzdelem eredményeiről, minek következtében a kubaiak beleegyeztek, hogy – kérésére – 50 orvost küldjenek. Castronak mindazonáltal bizonyára megvoltak a maga kételyei. Úgy döntött, hogy kiküldi José Ramón Machado Venturát, a kubai egészségügyi minisztert, hogy ellenőrizze, igazán szükség van-e ezekre az orvosokra. Machado október elején érkezett meg Kibambába, a kubaiak hatodik gerillacsoportjával. Azonnal megállapodott Guevarával, hogy a hadjárat jelenlegi szakaszában az orvosok kiküldése súlyos hiba volna.

Miután Machado felvilágosította a havannai hangulatról, Guevara a következő őszinte szavakkal fordult Castrohoz október elején: “Kedves Fidel! …Soumaliot és elvtársai alaposan átvertek téged. Túl sok időt venne igénybe minden hazugságukat elsorolni, jobb, ha arról írok neked, mi történik igazán a térképen. Két olyan övezet van, ahol valamiféle, szervezettnek mondható forradalmi tevékenység zajlik: az egyik az a hely, ahol mi tartózkodunk, a másik Kasai tartomány, ahol Mulele állomásozik. Ez utóbbit továbbra is nagy bizonytalanság jellemzi. Az ország más tájain nincs semmi az elszigetelt alkalmi csoportokon kívül, amelyek az erdőben bújnak meg; ezek harc nélkül veszítették el mindenüket…”

“További 200 ember megjelenése pillanatnyilag több kárt okozna, mint hasznot, hacsak nem határozzuk el véglegesen, hogy önálló harci tevékenységbe kezdünk. Ebben az esetben szükségünk volna egy újabb hadosztályra… Egyedül nem tudunk felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni.”

A kongói bevetés során a kubaiakat végig súlyos kétségek gyötörték a kiképzési célokból rájuk bízott gerillacsapatok értelmi színvonala miatt. Az egyik kubai tiszt úgy jellemezte a problémát: “A kongói harcosok között sok az olyan alezredes és ezredes, akik Csombe hadseregéből álltak át a gerillákhoz. Mások katonai tapasztalatok nékül csatlakoztak a mozgalomhoz, köztük újságírók és a szó szoros értelmében vett turisták, akik minden péntek este rendesen el is tűntek.” Ráadásul, folytatódik a visszaemlékezés, ez a szedett-vedett hadsereg helytelenül viselkedett a helyi parasztokkal. Guevara úgy vélekedett, hogy nem sokat lehet tenni a kongói gerillahadsereg érdekében. Abban reménykedett, hogy talán egy napon majd ki lehet állítani egy helyileg toborzott paraszti harci alakulatot. A parasztságról csak dicsérőleg nyilatkozott.

A két tapasztalt kubai politikai személyiség, Emilio Aragonés és Fernandez Mell megérkezésével, tömören fogalmazva, némileg helyre billent a kubai harcosok lelki állapota. Ám Hoare zsoldosai már jócskán készültek az erőteljes ellentámadásra, és ez a kubaiak egész helyzetére fenyegetőleg hatott. Szeptember vége felé Hoare zsoldosserege egy éjszaka kihajózott Albertville-ből, és partra szállt a Tanganyika-tó partján, a kubai főhadiszállástól északra. Felszerelésük egy kb. 25 méter hosszú ágyúnaszádból, fél tucat rohamcsónakból, 12 T-28-asból – rajtuk egy tucatnyi száműzött kubai pilótával -, 4 B-26-osból és egy Bell típusú helikopterből állt. Ez meglehetős erőt képviselt.

Szeptember 27-én a zsoldosok két oldalon lendültek támadásba. Mindkét helyszínen 100-100 fős egységekkel indultak a felkelők kezére került Baraka városa ellen. Egy ugyancsak 100 főből álló harmadik egységüket szárazföldön irányították Lulimba és Bendera visszaszerzésére. Hoare beszámolója szerint azonban ez egyáltalán nem volt sétagalopp. A kubai kiképzés kezdte éreztetni a hatását.

“Az ellenség egészen másképp viselkedett, mint eddig tapasztaltuk” – jegyezte fel Hoare. “Felszereléssel rendelkeztek, tervszerűen helyezkedtek, és válaszoltak a füttyjelekre. Világos volt, hogy kiképzett tisztek vezetése alatt állnak. Spanyol nyelvű üzeneteket csíptünk el. Egyik távirászom spanyol nemzetiségű volt, szerinte az üzenet nyelvezete alacsony néposztályra vallott. Ebből arra következtettünk, hogy Baraka védelmét kubaiak irányítják.”

Október végére, mikor Guevara kubai emberei már éppen hat hónapja tartózkodtak Kongóban, Hoare zsoldoshadserege szoros gyűrűbe fogta állásaikat. Baraka elesett, és tíz nap múlva a zsoldosok Fizit is elfoglalták. Készen álltak arra, hogy délre induljanak, Lubondja és Lulimba felé. Egy utolsó összecsapásra készülve, Guevara visszavonult a luluabourgi táborba. Ez alkalmas helynek tűnt a tartós ellenállásra.

Ám ekkor egy diplomáciai vereség sokat rontott a dolgok állásán. Október 13-án a kongói elnököt, Joseph Kasavubut, tisztán látva, hogy az afrikai államok többségével semmiféle közeledést nem lehetne elérni, ha Moise Csombe marad az ország miniszterelnöke, arra igyekezték rávenni, hogy távolítsa el Csombét.

Ezt követően Kasavubu az afrikai államfők Kwame Nkrumah vezette accrai értekezletén október 23-án bejelentette, hogy az országban zajló felkelés lényegében véget ért. Ezért tehát lehetségessé vált a fehér zsoldosok kivonása. Ez volt az a jel, melyre az afrikai országok régóta vártak. Ha Kasavubu elnök hajlandó befejezni a független Afrika sértegetését, akkor ők is hajlandók támogatásukat megvonni a Soumaliot-féle felkeléstől.

A radikálisabb afrikai államokra nézve ez súlyos vereséget jelentett, és egy évtizedre megbontotta a kontinensen uralkodó erőegyensúlyt. Megérezve, hogy a légkör kedvező, a rodéziai vezető, Ian Smith úgy döntött, hogy két héttel később, november 11-én egyoldalú nyilatkozatban hirdeti ki országa függetlenségét. Az afrikai fehérek tartós ellenállása a többségi uralom bevezetésével szemben új és hosszúra nyúló fejezetéhez érkezett. 1966 elején Nkrumah elnököt is eltávolították, helyét egy konzervatív katonai rezsim foglalta el.

Hoare és zsoldosai számára, akárcsak Guevara és a kubaiak számára ezek a külső politikai fejlemények súlyos veszélyeket hordoztak magukban. A kongói zsoldos-epizód gyakorlatilag lezárult. Hoare-t, a legmeghatározóbb és leginkább előtérben levő kongói zsoldost november végén Dél-Afrikába vezényelték vissza, ámbár katonái közül sokan év végéig helyükön maradtak.

Guevara is hasonló gondokkal küzdött. November 1-én sürgős üzenetet kapott Kuba Dar es Salaam-i nagykövetségéről, mely szerint a tanzániaiak – az accrai értekezlet nyomán – kötelességüknek érzik, hogy megszüntessék a kubai expedíciós erők további támogatását. Nem sokkal később levél érkezett Castrótól is, valószínűleg válaszul Guevara október elején küldött levelére. Guevara Castro tanácsát tömören így összegezte: “Ha Tatu [ez Guevara szuahéli álneve volt] úgy látja, hogy kongói jelenlétünk indokolatlan és értelmetlen, akkor fontolóra kell vennünk a visszavonulás kérdését. Mindig az adott helyzetnek és az emberek lelkületének megfelelően kell cselekedni. Ha úgy látod, hogy maradnunk kell, mindent elkövetünk majd, hogy az általad szükségesnek tartott létszámot és segítséget biztosítsuk. Ha tévedésből esetleg attól félnél, hogy döntésedet defetistának vagy pesszimistának tarthatjuk, azt bízd csak ránk.”

Castro ezután Guevara személyes sorsára tereli a szót: “Ha a visszavonulás mellett dönt, Tatu szabadon megőrizheti jelenlegi helyzetének status quo-ját akár visszatér [Kubába], akár máshová költözik. Bárhogyan is dönt, támogatni fogjuk. A fő, hogy elkerüljük a teljes vereséget.”

Castronak küldött válaszában Guevara a további harcok mellett tört lándzsát. Tanzánia érzelmi változása ellenére a végleges döntés elhalasztására törekedett: “Kuba nem bújhat ki kötelezettségei alól, méltatlanul otthagyva testvéreit a zsoldosok prédájául. Csak akkor hagyjuk el a küzdőteret, ha alapos indokkal vagy vis maior következtében a kongóiak erre felszólítanak bennünket – de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez ne következzék be.”

Guevara a zsoldosok előretörése miatt már számításba vette annak lehetőségét, hogy a kongói vezetők elhagyhatják a harcteret. Ha ez bekövetkezne, jegyezte meg, arra is vannak tervei: “Már elhatároztam, hogy 20 jól megválogatott emberrel hátramaradok, a többieket átküldöm [a tó túlpartjára]. Folytattam volna a küzdelmet, míg csak a mozgalom összeáll, vagy amíg lehetőségei ki nem merülnek; ez esetben úgy döntöttem volna, hogy egy másik frontot keresek a magam számára, vagy menedékjogot kérek valahol.”

A legvégső szakaszban Guevara komolyan fontolgatta egy erőltetett menet ötletét, mely a Kongó folyón vezetett volna át, hogy az ország szívében egyesítse az egymással súlyos nézeteltérésben álló hivatalos és gerilla-harcosokat. De Kuba nem támogatta vad elképzelését.

Mi mást tehettünk volna? – tette fel a kérdést Guevara november 20-án, amikor meghirdette a végső visszavonulást, és megszervezte, hogy emberei a kongói Yunga csinos kis kikötőjéből indulva keljenek át a tavon vissza Tanzániába. “Minden kongói hanyatt-homlok menekült, a parasztok egyre többet kegyetlenkedtek. Mégis, az a gondolat, hogy végleg elhagyjuk a harcok színterét, és azon az úton távozunk, amelyen ideérkeztünk, és hogy védtelenül hagyjuk itt a parasztokat, akárcsak a még mindig felfegyverzett embereket (akik szintén igen védtelenek voltak – legyőzött emberek, akik úgy érezték, elárulták őket -) mindez meglehetősen rossz érzéseket keltett bennem.”

Castrót ez kevésbé izgatta. “Végül is – magyarázta később – Kongó forradalmi vezetősége döntött a harcok leállítása mellett, és ők vonták ki az embereket. És ez a döntés helyes is volt: már korábban bizonygattuk, hogy pillanatnyilag nem állnak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek ennek a küzdelemnek a kibontakoztatásához szükségesek.” Castro és Kuba számára még adódtak más “pillanatok” Afrikában – de Guevarának már nem.

Kongó területein is felgyorsultak az események. November 25-én Mobutu tábornok magához ragadta a hatalmat Leopoldville-ben, megdöntötte Kasavubu elnökségét, és új politikai programmal, a háború befejezésének szándékával lépett fel. A Tanganyika partján a nagyjából 100 főnyi kubai három csónakba zsúfolódott, amely Kigomába szállította őket. Úgy 40 kongói felkelő is velük tartott, miközben több száz lemaradt. Ez minden résztvevő számára zavarba ejtő és megszégyenítő esemény volt. Három teherautón jutottak vissza Dar es Salaam-ba.

Mielőtt Kubát elhagyta volna, Guevara búcsúlevelet írt Castróhoz, melyben lemondott a pártvezetésben betöltött posztjáról és állampolgárságáról. Ezzel az volt a szándéka, hogy Castro elhatárolhassa magát a kongói hadjárattól, ha az balul ütne ki. A levél októberben a nyilvánosság elé került, és szomorú, előre nem látott következményt vont maga után: Guevarát elidegenítette kubai elvtársaitól. “Az utolsó órákban Kongóban – írta Guevara nem sokkal ezután – olyan egyedül éreztem magam, mint még azelőtt soha, sem Kubában, sem hosszú zarándoklatom során a föld kerekén.”

Néhány napnyi Dar es Salaam-i tartózkodás után a kubai különítményesek csoportja hazatért. Guevara a kubai nagykövetségen maradt, és nekilátott, hogy fájdalmas visszaemlékezéseit papírra vesse.

Következő év decemberében utolsó és végzetes gerillaexpedícióját vezette Bolíviában. A kongói tapasztalatok még élénken éltek emlékezetében, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ez alkalommal ő álljon ennek az új gerillaháborúnak az élén. Türelme nem volt olyan végtelen, mint Kibambában, amikor azt remélte, hogy majd csak akad egy helyi vezető. De a bolíviai kommunisták vezére nem volt hajlandó Guevara szándékába beleegyezni. Ettől fogva Guevara bolíviai szabadcsapatával teljesen magára volt utalva.

***

1997-ben lesz harminc esztendeje, hogy Che Guevara meghalt. Ebből az alkalomból fél tucatnyi újkeletű életrajzot készülnek róla megjelentetni. Bizonyára lesz köztük olyan, amely az eddigiektől eltérő képet fest majd a hatvanas évek egyik szentként tisztelt forradalmi alakjáról. Egy, a kongói epizódot feltáró részletes tanulmány nem árthat a katonai parancsnok, a leleményes gerillavezér, a karizmatikus személyiség és a lankadatlan elszántság jó hírének, miközben politikai tevékenységét nagyon is kétségbe vonhatja.

Az 1965-ös kongói expedícióról szóló részletes beszámolójában Guevara változatlanul hibáztatja magát, amiért 1965 novemberében elfordult a kongói forradalomtól. Nem telik el két év, és ő máris meglehetősen vészterhes helyzetben találja magát a kelet-bolíviai őserdőkben, ahol hozzá hűséges harcostársak egy csapatával igyekszik önmagát a küzdelem folytatására rábírni. A kongói kudarc megalázó élménye után lehetetlen volt ismételten a visszavonulásra gondolni.

És bizonyos értelemben a kubaiak nem is hátráltak meg. 1965-ös kongói kalandjukban az a legmeghökkentőbb, hogy az ott szerzett tapasztalatok láthatóan arra sarkallták a résztvevőket, hogy újra próbálkozzanak. Miközben Guevara korábbi latin-amerikai terveihez tért vissza, és Bolíviába indult, addig Castro – mint fontos szereplő – szemlátomást örömmel bajlódott Afrika politikai helyzetével.

Castrót egyáltalán nem törte le Guevara kongói hadjáratának balszerencsés kimenetele. Földrészszerte változatlanul támogatta az afrikai forradalmi mozgalmakat: a hatvanas évek végén katonai szakértőket küldött Bissau-Guineába, 1975-ben Angolába légi úton kubai csapatok érkeztek, nehogy az NPLA a dél-afrikaiak kegyetlenségének essen áldozatul.

A gerillaháborúk jellegzetesen rendszertelen műfaját, amelyhez oly kitartóan ragaszkodtak, a kubaiak egyre inkább a fegyveres katonai beavatkozás hivatalos megoldásaival váltották fel. 1977-ben és 1978-ban kubai csapatok érkeztek, hogy megfordítsák az Etiópia és Szomália között folyó küzdelem állását. A Carter-kormány által felkért szakértők szerint ekkorra 16 különböző afrikai országban már mintegy 27 ezer kubai harcolt, illetve dolgozott. Ez már cseppet sem emlékeztetett annak a száz embernek az eredeti küldetésére, akik hősiesen, ám sikertelenül kísérelték meg Kongó történelmének megváltoztatását.

 

(Fordította: Battyán Katalin)

[Az írás eredetileg a The Guardian Weekend 1996. november 30-i számában jelent meg. A fotókat is innen vettük át.]