Egy látomásos pragmatista: Rudolf Meidner, 1914 – 2005

A tavaly decemberben elhunyt Rudolf Meidnert a „svéd modell" egyik atyjaként tartották számon. Közgazdásztársával együtt egy olyan, a központi bértárgyalásokra és a szolidarisztikus bérrendszerre alapozott modellt fejlesztettek ki, amellyel egyszerre tudták elérni a magas foglalkoztatottsági szintet és az alacsony inflációt. Meidner leginkább jövőbe mutató gondolata a nagyvállalati részvényvagyon munkavállalók javára történő fokozatos átcsoportosításának programja volt, ennek megvalósítását azonban a szociáldemokrata kormány sem vállalta fel.

Rudolf Meidner, Svédország legnagyobb szakszervezeti szövetségének, az LO-nak vezető közgazdásza, az ihletett látomásokkal eltöltött gyakorlati szocialista, decemberben eltávozott közülünk. Ha Meidner nem svéd állampolgár lett volna, aki ráadásul még 91 évesen is vitatott személyiség, valószínűleg elnyerhette volna a közgazdasági Nobel-díjat. Meidner – Gosta Rehnnel az oldalán – a svéd jóléti állam tervezőmérnöke volt, ami már önmagában megérdemelt volna egy ilyen elismerést. Bár a díj odaítélői inkább az elméleti munkásságot favorizálják a gyakorlati politikával szemben, mindenki láthatja, hogy Rehn és Meidner modellje sajátos elméleti felismerésekre alapozódott, és a politikaorientált közgazdaság mindenképpen megérdemli a figyelmet.

Keynesre és James Meadre építkezve, a két szakember megértette, hogy együttesen kell a magántőke és a szociális kiadások kérdését átgondolni ahhoz, hogy fenntarthatók legyenek a magas foglalkoztatottsági ráták, de ugyanakkor elkerülhessék az inflációt. Igencsak figyelemre méltó, hogy modelljük mindkét területen hosszú időn keresztül életképesnek bizonyult – amit sajnos nem mondhatunk el más európai jóléti államokról, ahol a monetáris stabilitás ára a magas munkanélküliség hosszú távú elfogadása lett, különösen a fiatal munkások, az idősek vagy az etnikai kisebbségek körében.

A kiegészítő nyugdíjrendszer (ATP) 1959-es bevezetése óta a svéd államháztartás olyan tartalékot halmozhatott fel, amelybe később az állami bevételeket és az adókat bevonva biztosíthatták a nyugdíjkiadások finanszírozását. Az európai kontinens más nyugdíjrendszerei sokkal inkább az azonnali, óvatos kifizetésekre alapoztak. Rehn és Meidner a híres háromoldalú bérmegállapodásokat is modelljükbe integrálták, és ezek segítségével elkerülhették a hiperinfláció és a tartósan magas munkanélküliség kettős kínjait. Az LO vezető közgazdászaként Meidner véleménye igen fontos volt a szolidarisztikus béralkukban, amelyek lehetővé tették, hogy a termelékenység gyümölcseit a társadalom széles körei élvezhessék. Az elmúlt néhány év során hasonló felfogással Hollandia is meglehetősen jó eredményeket ért el.

A makrogazdasági egyensúly fenntartásának másik fontos eleme a Rehn/Meidner-modellben a beruházási tartalék. Míg az angolszász cégeket arra bátorítják, hogy kedvező üzletmenet idején se növeljék nyugdíj- és egészségügyi alapjaikat, addig a svéd cégeket arra ösztönzik, hogy működő tőkéjüket is speciális adómentes alapokban halmozzák fel.

Általánosan kimondhatjuk, hogy a svéd jóléti állam inkább kiegészítő nyugdíjakat és egészségügyi ellátást garantált minden egyes állampolgárának ahelyett, hogy a magánkézben lévő cégeket adókedvezményekkel ösztönözte volna arra, hogy gondoskodjanak saját dolgozóik szociális biztosításáról. Az utóbbi módszer – az angolszász korporációs jóléti modell – végül kelepcének bizonyult a munkavállalók számára, megfosztva őket a beígért jutalékoktól, sőt munkahelyüket is veszélybe sodorta, mikor az egykor nagynevű cégek a csőd felé lavíroztak, és teljes iparágak – az acélipar, a légi közlekedés, a gépkocsiipar vagy a telekommunikációs cégek – dőltek romba a nyugdíjfizetések és a társadalombiztosítás súlya alatt. A korporációs nyugdíjak tönkretették a jó, megbízható állásokat, amelyeket gyér kompenzációként alulfizetett, bizonytalan álláshelyekkel – a “Macmunkahelyek”-kel – helyettesítettek.

Tisztában vagyok vele, hogy a svéd jóléti állam és a szociális piacgazdaság az 1990-es évek elején a teljes összeomlás küszöbére jutott, és ebből a válságból a Rehn/Meidner-modell sem került ki érintetlenül. A válság rossz fényt vetett Rehn és Meidner elképzeléseire, holott ők már jóval korábban visszavonultak, és tanácsaikra senki sem figyelt oda. Három vagy négy évtizedre visszatekintve mégiscsak találhatunk valami különlegeset a svéd eredményekben, ami nem kis részben az eredeti modell érdeme. A svéd jóléti intézmények relatíve még mindig meglehetősen bőkezűek, és a svéd munkanélküliség aránya még napjainkban is csupán a fele az EU központi államaiban tapasztalhatónál. A svéd szülők jobb gyermekellátási intézményeknek örvendhetnek, a svéd nők jobban fizetett és rugalmasabb állásokat találhatnak, mint más fejlett országokban élő társaik.

Mindazonáltal Meidner jelentősége túlnő azon, hogy fontos szerepet játszott a “svéd otthon” felépítésében. Úgy látta, hogy egy idősödő és önmagát folyamatosan továbbképző társadalom olyan szociális kiadásokat követel meg, amelyek addig, legalábbis békeidőben, példátlanok voltak (ehhez még hozzáadhatunk olyan kihívásokat is, mint az ökológiai problémák vagy a klímaváltozás). Ezek kezelésére Meidner úgy vélte, hogy stratégiai szociális alapokat kell létesíteni, amelyet a részvények megadóztatásával kívánt finanszírozni. Ám a javaslata körül kialakult heves vitáknak több volt a füstje, mint a lángja.

A szociáldemokrata párt vezetősége nemigen osztotta Meidner elképzeléseit, és nem is erőltette meg magát, hogy azokat közvetítse az emberek felé. Meidner tervével ellentétben ők nem voltak radikálisak. Visszatekintve világos, hogy a terv bizonyos aspektusain módosítani kellett, ám a Szociáldemokrata Párt éppen a rossz irányba tett ilyen lépéseket. Mikor a szociáldemokrata vezetők úgy látták, hogy megégették a kezüket az üggyel, Meidnert egyre inkább kínosnak, de legalábbis egy immár letűnt korszak képviselőjének kezdték tekinteni. Félreállították hát, és gondolatai közül mindenekelőtt a “bérmunkás alapokat” igyekeztek elfelejteni.

A nyugdíjak és járulékok, a kutatás vagy éppen az oktatás finanszírozása egyre nagyobb gondokat okozott az OECD országaiban. Vajon igazán van értelme annak, hogy a közkiadásokat csupán a befolyó adókból és nem valamiféle előre felhalmozott alapból fizessük, vagy célszerű bevezetni valamiféle – akár igen csekély mértékű – részvényadót?

Megdöbbentő, hogy míg a legtöbb kormány nyugodt lélekkel megadóztatja az emberek otthonát, azt elutasítják, hogy bármiféle közvetlen adóterhet rójanak ki a részvényvagyonokra, vagy éppen – amint azt Meidner merészen elképzelte – társadalmi alapokat felállítva gyakoroljanak ellenőrzést a nagy cégek felett.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy egy olyan társadalomban élünk, mint az ancien régime Franciaországa 1789-et megelőzően. Akkoriban a feudális arisztokrácia vagyona volt szinte teljes mértékben adómentes; ma a cégek részvényeseinek milliói és milliárdjai esnek ki az adózás köréből. Korunkban is érezhetjük XVI. Lajos korának “utánunk az özönvíz”-érzését, láthatjuk a szerencsejátékok és az “adóbérletek” modern változatát – így például az olyan törvényekben, amelyek arra kényszerítik az embereket, hogy adóikat (nyugdíjjárulékukat) piaci alapokba fizessék az elszámoltatható állami szervek helyett. Ám a privilégiumok uralmát legtisztábban mégis a cégvagyonok hatásos megadóztatásának tabuszerű tiltásában érhetjük tetten.

A Meidner-féle adót, sok más társával ellentétben, igencsak nehéz volt kijátszani. Ugyanakkor egyáltalán nem volt büntető jellegű. A hagyományos vállalati adókkal szemben nem azokat a forrásokat vonta el, amelyek szükségesek voltak a beruházásokhoz. Úgy osztotta meg a részvényvagyonokat, hogy az nem gyengítette meg a cégek termelékenységét. Az eredeti terv szerint minden, ötven főnél több alkalmazottat foglalkoztató cég minden évben köteles volt az évi profitjának 20 százalékát részvény formájában kibocsátani. Ezeket nem adhatta el, hanem a “bérmunkás alapoknak” kellett átadnia, amelyek a munkahelyek és a helyi hatóságok kezelésében voltak. Ez utóbbiak pedig az osztalékokat úgy fektették be, hogy azokból finanszírozhassák a jövőbeni szociális kiadásokat. Az alapok növekedésével ugyanakkor egyre nagyobb szerephez jutottak az általuk is birtokolt cégek irányításában.

Az elképzelést, hogy a munkások és az állampolgárok a financiális eszközök feletti kontroll révén megszelídíthetik a cégeket, Meidner még fiatal korában, olyan német és osztrák marxista közgazdászoktól kölcsönözte, mint Rudolf Hilferding és Polányi Károly. Maga Meidner sem Svédországban született, 1938-ban menekültként érkezett.

Meidner nagy ívű látomásait melegen üdvözölte sok szakszervezet és a szociáldemokrata párt számos tagja, de a sajtó, valamint az ország nagy cégeit akkoriban kezében tartó “húsz család” hevesen támadta őket. 1976-ban az LO, majd néhány évre rá, sokkal óvatosabban, a Szociáldemokrata Párt is elfogadta a tervezetet. A terve ellenzői attól tartottak, hogy a túlzottan megerősödő szakszervezetek teszik majd rá a kezüket a “bérmunkásalapokra”. Azt is felhánytorgatták, hogy a tervezet igazságtalan előnyhöz juttatja a magánszektorban dolgozó alkalmazottakat, hiszen ők jutnak hozzá elsősorban az adórészvényekhez. A heves ellenkampány nem csupán arról győzte meg a kormányzó szociáldemokratákat, hogy csökkentsék az adó mértékét – a profit tíz százaléka is remek kiindulópont lett volna –, hanem végül arról is, hogy az egészet úgy, ahogy van, elfelejtsék. Az alapok elszámoltathatósága helyett inkább azon igyekeztek, hogy azok kezelőinek ne lehessen beleszólása a cégek üzletpolitikájába. De 1992-re még ezek a megtépázott szociális alapok is a svédországi részvénytőke 7 százalékát birtokolták, ám tovább nem növekedhettek. Az 1992-ben hatalomra kerülő konzervatívok a felgyűlt összegeket egy sor tudományos kutatóintézetbe áramoltatták át. Vagyis Meidner eredeti terve még kipróbálásra vár, ám még ebben a felvizezett formájában is képes volt arra, hogy Svédországot a tudásalapú gazdaságok élvonalába repítse.

Rudolph Meidner, a radikális szociáldemokrata, az egalitárius és organikusan gondolkodó munkásmozgalmi gondolkodó is egy “harmadik utat” követett, ám az éppenséggel az antitézise volt Tony Blair utóbb meghirdetett útjának. Míg Blair bizonytalan és szónoki, addig Meidner elképzelése precíz volt és kidolgozott. Míg Blair mindent privatizálna és piacivá tenne, addig Meidner a jóléti szolgáltatásokat, az oktatást és a kutatást igyekezett kivonni a piaci szabályok alól. A regionális alapok hálózatáról kialakított tervei szakítottak a központi állam hatalmának növelésén alapuló hagyományos szocialista elképzelésekkel.

Hosszú idő telt el azóta, hogy a baloldali kormányzatok vették a bátorságot a cégek megszelídítésére, és tulajdonosaikat arra próbálták rávenni, hogy jobban osztozzanak annak a társadalomnak a terheiben, amely nélkül profitjuk lehetetlenné válna. Ennek az új típusú gazdasági gondolkodásnak legmesszebbre tekintő példáját Rudolph Meidner adta: ez az ő öröksége, amit a huszonegyedik századra hagyott.

(Fordította: Konok Péter)

A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval

John Lennon egy kevéssé ismert interjúját adjuk közre, amelyben politikai nézeteit fejti ki a brit újbaloldal két neves személyiségének. Az interjú 1971-ben készült, amikor Lennon legviharosabb politikai megnyilvánulásai zajlottak Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.
Tariq Ali: Legutóbbi lemezed és a nyilvánosság előtt megje­lent nyilatkozataid, különösen a Rolling Stone magazinban meg­jelent interjúid azt mutatják, hogy a nézeteid egyre szélsősége­sebbé és politikusabbakká válnak. Mikor kezdődött ez?

John Lennon: Gondolkodásomat, tudod, mindig is jellemezte a politikusság. Mindig is érdekelt a politika, és mindig is szem­ben álltam a fennálló rendszerrel. Persze az elsöprő Beatles-időszak alatt ez háttérbe szorult. Ez eléggé kézenfekvő, hogy­ha az emberbe gyermekkorában, miként belém is, beleoltják a rendőrség iránti természetes gyűlöletet és félelmet, no meg a hadsereg megvetését, mondván, hogy az valami olyan, ami min­denkit elvisz, majd halottként otthagy valahol. Szóval ez csak egy olyan prolis dolog, ami az ember életkorának előre haladtával megkopik – amikor már család is van, amikor bedarálta a rendszer.

T. A.: Mi lehetett zenei sikereidnek az oka?

J. L.: Ez ugyanolyan hazug dolog volt, mint amit a feketékkel műveltek. Nekik is megengedték, hogy futók, bokszolok vagy a szórakoztató műfaj dolgozói legyenek. Csak a felkínált válasz­tási lehetőségeken múlik – a popsztári pálya is egy a néhány közül. Erről szól a Working Class Hero [A munkásosztály hőse] című dalom.

T. A.: Mikor kezdted levetni azt a szerepet, amelyet az egykori Beatles-tagság kényszerített rád?

J. L.: Már a Beatles fénykorában is próbáltam ellene tenni. George [Harrison] ugyancsak. Amikor olykor Amerikában turnéz­tunk, [az együttes menedzsere, Briar,] Epstein mindig azt pa­polta, hogy Vietnam ügyében ne jártassuk a szánkat. Hát egy­szer George és én megelégeltük ezt, és azt feleltük: „Figyelj, Brian. Ha megkérdeznek bennünket, legközelebb azt fogjuk vá­laszolni, hogy nem értünk egyet ezzel a háborúval, és legjobb lenne, ha máris befejeznék." így is tettünk. Abban az időben ez eléggé radikális fellépésnek számított, különösen a mi „mese­beli négyesünktől". Én ekkor nyilvánítottam először különvéle­ményt. Olyan nagy nyomás nehezedett ránk, hogy jóformán nem is volt lehetőségünk megmutatni önmagunkat. Pláne abban a munkatempóban, a szüntelen utazás közepette. A mítoszok és az álmok dicsfénye vett minket körül. Nehéz dolog, ha az ember a császár, és mindenki azt mondja: csodálatosak vagytok. Ha lábai előtt hever minden, a lányok is, nehéz úgy dönteni, hogy nem akarok király lenni, hétköznapi ember leszek. Ami a máso­dik politikai akciómat illeti: kijelentettem, hogy a Beatles nagyobb, mint Jézus. Ez tényleg óriásit robbant, Amerikában majdnem le­lőttek miatta. Az albumjaimmal meg ezekkel a nyilatkozatokkal nem akarok mást, mint hatással lenni mindazokra az emberek­re, akikre tudok. Azt akarom nekik elmondani, hogy az andalító álmoknak vége.

Robin Blackburn: Már annak idején is új szövegekkel énekel­ték az emberek a Beatles-dalokat. A Sárga tengeralattjárónak például számos változata élt. Az egyiket sztrájkolok is énekel­ték, így hangzott: „We all live on bread and margarine." [Mind margarinos kenyéren élünk.] Az LSE-n [London School of Economics] ez így szólt: „We all live in a Red LSE". [Mind a vö­rös LSE-n élünk.]

J. L: Ez tetszik. És annak is örültem, amikor a futballmérkő-zések nézőseregei még a pályafutásunk kezdetén azt énekel­ték: „All Together Now" [Most mind együtt!] – ez egy másik szá­munk volt. Jól esett, amikor az amerikai békemozgalom tagjai a Give Peace a Chance [magyarul Őrizd a békét! címmel] dalo­mat választották, mert azt tényleg éppen rájuk gondolva írtam. Azt reméltem, hogy az 1800-as évek vagy akörüli We shall overcome [Győzni fogunk, meglátod] helyett valami moderneb­bet fognak énekelni. Szinte kötelességemnek éreztem, hogy olyan dalt írjak, amilyet az emberek poharazgatás vagy tünteté­sek alkalmából énekelhetnek. Ezért szeretnék most forradalmi számokat írni…

R. B.: Alig akad néhány forradalmi dalunk, és azokat is még a XIX. században szerezték. Sikerült valami olyasmire bukkannod zenei hagyományunkban, ami jól jöhet a forradalmi dalok kom­ponálásához?

J. L: Pályám kezdetén maga a rock-and-roll jelentette a forra­dalmat a hozzám hasonló korú és helyzetű fiataloknak. Szüksé­günk volt valami hangos és tiszta dologra, hogy kitörjünk abból az idegenségből és elnyomásból, amely ránk, kölykökre nehe­zedett.

Yoko Ono: A zenémmel arra akarom az embereket felbujtani, hogy lazítsanak a rájuk nehezedő nyomáson, dolgozzanak, épít­kezzenek zeném alapjain. Nem kell attól félniük, hogy felépítsék saját énjüket.

R. B.: Gondolom, a munkásvezetés valami ilyesmi lenne.

J. L: Hát nem valami ehhez hasonlót próbáltak Jugoszláviá­ban csinálni?

T. A.: De ahelyett, hogy szabad utat engedtek volna a mun­kásvezetésnek, nagyfokú politikai irányítást valósítottak meg.

J. L: Úgy tűnik, minden forradalom egyetlen személyiség kul­tuszába torkollik. Még a kínaiaknak is szükségük van egy apafi­gurára. Gondolom, ugyanez lesz a helyzet Kubában Chevel és Fidellel… A nyugati típusú kommunizmusban egy képzeletbeli munkás képét kellene megteremtenünk, hogy legyen apafigu­ránk.

R. B.: …mindaddig, amíg ez nem csak vigasztaló illúzió len­ne, hanem létrejön a tényleges munkáshatalom. Ha az ember életét egy tőkés vagy egy apparátcsik irányítja, akkor illúziókkal kell táplálkoznunk…

Y. O.: Az embereknek önmagukban kell bízniuk.

T. A.: Ez a lényeg. Ezt nem lehet puszta rábeszéléssel elérni. A munkásoknak kell megmozdulniuk, birtokba venniük saját gyá­raikat, a tőkéseket pedig elküldeni a francba.

J. L: De van itt egy probléma. Minden eddigi forradalom csak akkor tudott kiteljesedni, amikor egy Fidel vagy Marx vagy Le­nin vagy valaki, aki értelmiségi volt, meg tudta szólítani a mun­kásságot. Maguk köré gyűjtöttek pár embert, akiknek a munká­sok elhitték, hogy el vannak nyomva. Az itteniek meg még fel sem ébredtek. Még mindig azt hiszik, hogy az autó és a tévé a minden.

T. A.: Ez az új, az érdekegyeztetésről szóló, szakszervezet ellenes konzervatív törvényjavaslat, amelyet a kormány mosta­nában próbál beterjeszteni, egyre több munkást ébreszt rá a va­lóságra…

J. L: Szerintem ez a törvény végrehajthatatlan. Szerintem a munkások nem fogják betartani. Azt hittem, hogy a [munkáspárti] Wilson-kormány után már nem jöhet rosszabb. De ez az [Edward] Heath-féle konzervatív társaság még nagyobb csalódást kelt bennem. A földalatti szervezeteket állandóan zaklatják, a fekete katonatiszteket már saját otthonaikban sem hagyják nyugodtan élni, ráadásul még több fegyvert adnak el a dél-afrikaiaknak. Ahogy Richard Neville fogalmazott: „Mindössze egy hajszálnyi különbség van Wilson és Heath között. És mi épp ezen a szűk mezsgyén élünk…"

R. B.: De hát te nem csinálsz egyebet, mint megpróbálsz a tőkés társadalom áramlata ellen úszni. Ez borzasztó nehéz…

J. L: Számomra az okozza a gondot, hogy ahogy egyre in­kább eltávolodtam az élet valós problémáitól, ugyanúgy távolod­tam el a legtöbb munkásosztálybeli embertől is. Minket napjainkban az egyetemi diákság hallgat, és ez nem jó. Mára a Beatles már négy különálló ember. Nincs akkora hatásunk, mint az együt­tes működésének idején. Az EMI keresztbe tett kettőnk Two Virgins [Két szűz] című lemezének, mert nem tetszett neki. A legutóbb kiadott lemezünknél pedig kicenzúrázták a borítóra nyomtatandó dalszöveget. Rohadtul röhejes és hazug viselkedés – azt, hogy énekeljek, nem tilthatják meg -, de a dalszövegek megjelenésé­hez nem mernek hozzájárulni. Micsoda idiotizmus!

R. B.: Az igaz, hogy kevesebb emberhez érsz el, de lehet, hogy így a hatás annál átütőbb.

J. L: Közvetlenül kell a munkásokat megszólítani, főként a fi­atalokat. Azért kell velük kezdeni, mert ők tudatában vannak an­nak, hogy mivel kell szembenézniük. Ezért is énekelek az isko­láról a lemezen. Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet és szüntelenül sértegessék a hatalmat.

Y. O.: Mi tényleg nagyon szerencsések vagyunk, mert létrehoz­hatjuk a magunk valóságát, John és én. De tudjuk, hogy igazából a többi emberhez kellene eljutnunk. Vigyáznunk kell, nehogy a hagyományos módon szólítsuk meg őket – főként ne az államap­parátust. Vadonatúj kifejezésmóddal kell meglepnünk az embe­reket. Ennek a fajta közeledésnek hihetetlen ereje lehet mindad­dig, amíg az ember éppen nem azt teszi, amit várnak tőle.

R. B.: Közeledés nélkül lehetetlen új mozgalmat indítani. De végül ez is erőtlenné válik, ha az ember nem építi ki népi támo­gatottságát.

T. A.: A történelemben még nem volt arra példa, hogy az ural­kodó osztály önként lemondott volna hatalmáról. A magam ré­széről nem látom úgy, mintha ez mostanában másképp lepne.

Y. O.: De a dolgokat azon a hangon, amelyen ez az új zene szól, szóval az új kommunikációs csatornák révén meg lehet vál­toztatni.

J. L: De amikor a tényekről van szó, nem engedik, hogy az emberek valóban dönthessenek. Előadni szabad, táncolni sza­bad, de semmi valódi hatalom…

Y. O.: Az a baj, hogy beszélhetünk mi itt forradalomról, de ha az emberek nem bíznak önmagukban, akkor bizony újabb és újabb problémák elé néznek.

J. L: Egy forradalom után szembesülni kell a kivívott helyzet fenntartásának feladatával. És meg kell szabadulni az eltérő né­zetektől. Természetes dolog, hogy a forradalmároknak különfé­le elképzelései vannak, hogy ezek alapján frakciókat alkotnak, majd újra átalakulnak – ez a dialektika törvénye, nem igaz? De ezenközben egységesen kell fellépniük az ellenséggel szemben, hogy az új rendet meg tudják szilárdítani. Nem tudom, mi a he­lyes út.

R. B.: A veszély az, hogy ha már egyszer a forradalmi állam kialakult, egy újabb konzervatív államapparátus igyekszik körü­lötte kikristályosodni. Ennek a folyamatnak a valószínűsége na­gyobb, ha a forradalmat elszigeteli az imperializmus, és az anyagi javak hiánya lép fel.

J. L: Ha egyszer az új hatalom győzött, akkor egy új staus quo-t kell létrehoznia, hogy a gyárak és a vonatok ne álljanak le.

R. B.: Ez igaz, de egy elnyomó államapparátus nem fogja fel­tétlenül jobban működtetni a gyárat és a vasutat, mint a munká­sok tennék a forradalmi demokrácia rendszerében.

J. L: így van. De mindannyian burzsoá ösztönöket hordozunk magunkban, mindannyian kifáradunk és örülünk egy kis pihe­nésnek. Hogyan tudná az ember működtetni és fenntartani for­radalmi lelkesedését, ha már egyszer elérte azt, amit kitűzött maga elé. Persze Kínában Mao tartja az emberekben a hitet. De mi lesz, ha Mao eltűnik a színről? Ő is a személyi kultusz eszközéhez folyamodik. Lehet, hogy erre szükség van. Ahogy már mondtam: úgy tűnik, mindenkinek kell egy apafigura. Ép­pen most olvasom a Hruscsov emlékezik című könyvet. Jó, tu­dom, hogy ő maga is egy szemét alak, de valószínűleg komo­lyan gondolta, hogy helytelen dolog egyetlen személyt isteni gló­riával övezni. Úgy tűnik, ez nem része a kommunizmus alap­gondolatának. Az emberek azonban gyarlók – ez a probléma. Ha átvennénk a hatalmat Angliában, nekünk kellene felszámol­ni a kapitalizmust, és közben őrizni a nép forradalmi gondolko­dásmódját.

T. A.: A személyi kultusz teljesen idegen a marxizmustól, már ami az eszméket illeti.

R. B.:Az a döntő, hogy a forradalmi állam középpontjában tud­junk népi hatalmat kiépíteni.

J. L: Azt hiszem, nem volna nagy munka a fiatalokat idecsá­bítani. Csak szabad kezet kellene kapniuk, hogy nekitámadhas­sanak a helyi önkormányzatoknak, vagy hogy lerombolhassák az iskolai tekintélyeket. Mint azok a diákok, akik az egyetemi el­nyomás ellen tüntetnek. Ez már létező dolog, csak az emberek­nek jobban együtt kellene működniük. És a nők is nagyon fonto­sak. Olyan forradalomról szó sem lehet, amely a nők részvétele és felszabadítása nélkül zajlik. Tudjátok, milyen észrevétlenül oltják az emberbe a férfiak felsőbbrendűségét! Én is csak hosszú idő elteltével ébredtem rá arra, hogy az én férfiúi mivoltom is csonkítja Yoko személyiségének bizonyos területeit. Ő elszánt híve a nők felszabadításának, és nem késlekedett rámutatni az e téren elkövetett hibáimra, amiket én addig a normális viselke­dés részének hittem. Ezért érdekel mindig, hogy az önmagukat radikálisnak tekintő emberek miként is gondolkodnak a nőkről.

Y. O.: Nem szerethetünk úgy valakit, hogy az illetővel ne len­nénk egyenlőek. Egy csomó nő a biztonsága érdekében ragasz­kodik a férfiakhoz. Ez nem szerelem. A nők számára a problé­mát az jelenti, hogy ha szabadok próbálnak lenni, akkor az rend­szerint elmagányosodásukkal jár, mert a legtöbb nő szívesen válik rabszolgává – a férfiak általános örömére.

J. L: Mi a véleményetek a Közös Piacról? A Morning Star ellenzi, hát… nem is tudom. Azt hiszem, hogy ez a kapitalista országok európai konglomerátumához vezetne; de ugyanakkor a munkásmozgalom révén mind a kommunizmus, mind pedig a kapitalizmus megerősödhetne.

T. A.: Nekünk a munkások egyesült Európájáért kell küzde­nünk, egy Szocialista Európai Egyesült Államokért, egy vörös Európáért…

J. L: Szédületes elképzelni azt a hatalmat, ami a munkások kezébe kerülhet, Olaszországot, Németországot meg a többie­ket is ideértve.

T. A.: John, szerinted hogyan tudnánk lerombolni az angliai tőkés rendszert?

J. L: Azt hiszem, csak úgy, ha rádöbbentjük az embereket va­lódi, elkeserítő helyzetükre, más szóval leromboljuk azt az álom­világot, amelyben élnek. Azt hiszik, hogy ez egy csodálatos, nyílt beszédű ország, autóik vannak és tévézhetnek, és nem is akar­nak ennél többet az élettől. Tudomásul veszik, hogy a fejesek dirigálnak nekik, meg hogy a gyerekeik elhasalnak az iskolában. Még álmodni is a mások álmait álmodják. Rá kell döbbenniük, hogy a feketék és az írek után őket fogja a társadalom kitaszíta­ni. Ha majd már kezdik mindezt átlátni, akkor léphetünk mi mű­ködésbe igazán. A munkások majd csak akkor kezdhetik átven­ni a hatalmat. Nem az a lényeg, hogy az embereket megvigasz­taljuk, hogy jobban érezzék magukat, hanem éppen az, hogy rosszabbul; hogy állandó lenézésnek és megaláztatásnak legyenek kitéve, hogy lássák, mi is az a valódi létminimum.

***

Az interjú évében, 1971-ben lettek népszerűek azok a dalok, amelyek leginkább tükrözték John Lennon politikai nézeteit. Az Imagine, a Working Class Hero (1970), a Power To The People, vagy az I Don't Wanna Be A Soldier megszületéséhez valószí­nűleg szükség volt a legendás Beatles együttes megszűnésére. John Lennon, a liverpooli zenekar vezetője ugyanis a zene vilá­gában véghezvitt forradalmat egy általánosabb, átfogóbb társa­dalmi forradalom első állomásának tekintette. A világpiaci sike­rek folytán azonban a zenekar olyan szerepbe került, amelyben termékeit éppen a társadalmi átalakulás helyettesítőjeként fo­gyasztották.

A Beatles sem volt teljesen politikamentes. Azzal, hogy a 60-as évek elején Észak-Angliából, munkásszármazású fiatalokként hódították meg a brit, majd az amerikai közönséget, szimbólu­mai voltak az országban bekövetkezett politikai hangulatválto­zásnak. Az 1964 és 1970 között – tizenhárom évi, megszakítás nélküli kormányzás után – ellenzékbe szorult konzervatívok egyik céltáblája volt a zenekar, amelynek népszerűségét így a mun­káspárti miniszterelnök, Harold Wilson aknázhatta ki a maga ja­vára. Lefényképeztette magát a Beatles tagjaival, és mint kiemel­kedő exportőröket lovagi címre terjesztette fel őket az uralkodó­hoz. Kifejezetten politikus szöveget – mint például a Revolution vagy a Money- keveset adott elő a Beatles – John Lennon azon­ban már ebben az időszakban is kihasználta a színpadi és más közszerepléseket Nagy-Britannia félfeudális rendjének bírálatá­ra.

Liverpool volt az a brit város, amelyben a legnagyobb arányú ír származású népesség élt. Ez pedig nemcsak az ír zenei ha­gyomány átvételét segítette elő, hanem a lázadó politikai kultú­ráét is. Az írek, a skótok és a walesiek – a chartistáktól a mai árnyékkormányig – mindig is nagy számban voltak, megtalálha­tók a progresszív brit politika élharcosai között. Lennon és több zenésztársa is Liverpool ír közösségéhez tartozott, amely politi­kai értelemben a Munkáspárt helyi bázisát jelentelte. Amikor 1964-ben Nagy-Britanniában általános választásokat tartottak, Liverpool és környéke volt az a terület, ahol a legnagyobb ará­nyú eltolódás következett be a szavazati arányokban a Munkás­párt javára. Eric Hobsbawm szerint ez egyértelműen azzal ma­gyarázható, hogy „a város nem ír és nem katolikus munkásai végre késznek mutatkoztak arra a pártra szavazni, amely a múlt­ban döntően a helyi ír közösséggel volt azonosítható". Wilson tehát – bár Lennon nem kifejezetten szívelte őt – az exporttelje­sítményen túl is sokat köszönhetett a Beatles hatásának.

A Beatles 1970-ben szűnt meg. Ezután Lennon a maga útját járta, dalai megírásában nem korlátozták a korábban szigorúan érvényesített marketing-szempontok. Az Imagine-ben olyan vi­lágról álmodott, amelyben nincsenek országhatárok, háborúk, vallás, magántulajdon és éhínség, amelyben az emberek meg­osztják egymás között a világot. Néhány sor nyersfordítása a Working Class Hero-ból: „Amint megszülettél, éreztetik veled, hogy kicsi vagy / Azzal, hogy nem hagynak időt semmire. / A fájdalom oly nagy, hogy semmit sem érzel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami! … Amikor már kínoztak és megfélem­lítettek huszonvalahány évig, / Azt akarják, hogy válassz egy szakmát, / Amikor már nem tudsz működni, tele vagy félelem­mel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami!"

Hasonlóképp idézhetjük a Power To The People-ből: „Hatal­mat a népnek, de azonnal! / Mondd, hogy forradalmat akarunk, / Jobb, ha már most nekilátunk, / Kelj fel, és menj ki az utcára / Énekelve: hatalmat a népnek! … A munkások milliói a semmiért dolgoznak, / Jobb, ha megadod nekik, ami valójában az övék!" Az I Don't Wanna Be A Soldier – hasonlóan az 1968-as kelte­zésű Give Peace A Chance-hez – a vietnami háborúval szem­beni ellenállás egyik jelképévé vált.

A lemezborítón az illegális sajtó szimbólumaival jelent meg 1972-ben a Some Time in New York City című album, amelynek dalai az írek jogairól, a görög ezredesek diktatúrájának áldoza­tairól, bebörtönzött polgárjogi harcosokról szóltak. Ezek között található a Woman is the Nigger of the World is, az alábbi so­rokkal: „Az asszony a szolgák szolgája / Jobb, ha kimondjuk han­gosan / Rákényszerítjük, hogy kihordja és felnevelje gyermeke­inket / Aztán elhagyjuk, mert kövér, vén tyúk lett belőle / Aztán mondjuk, mindig otthon a helye / És aztán panaszkodunk, mert túl zárkózott ahhoz, hogy a barátunk legyen / Az asszony a vi­lág négere…"

Mindenki tudta, hogy John Lennon dalai mozgósító erővel bír­nak. Olyannyira, hogy amikor az 1971-1972-es időszakban amerikai letelepedési engedélyért folyamodott, maga Nixon elnök foglalkozott ügyével. J. Edgar Hoover FBI-elnökkel és Strom Thurmond (korábbi elnökjelölt) szenátorral együttműködve pró­bálta késleltetni Lennon és Yoko Ono beutazását. Az aggoda­lom egyik oka a háború elleni demonstrációktól való félelem volt. A másik az, hogy az Egyesült Államokban az 1972-es választá­sokon szavazhattak először a 18. életévüket betöltött fiatalok. Az amerikai politikai elit tartott attól, hogy a Lennonék által ter­vezett koncertek és demonstrációk radikalizálhatják az először szavazó fiatal tömeget, és így hatást gyakorolhatnak a válasz­tások kimenetelére.

John Lennonról 288 oldalnyi információt őrzött az FBI. Az in­formáció nyilvánosságáról és a személyiségi jogokról szóló tör­vények ellenére ennek mind ez idáig kevesebb mint egyharma­dába tekinthetett bele Lennon özvegye.

Lennon ismerői, pályatársai és követői mindig is tisztában vol­tak zenéjének politikai üzenetével. „A béke, az emberek közötti egyenlőség hirdetése Lennon természetes vállalkozása volt" – mondta például Bródy János néhány nappal Lennon halála után. Tizenöt évvel később neves amerikai popzenészek egy 15 dal­ból álló összeállítást adtak ki John Lennon tiszteletére. A Red Hot Chili Peppers, a Mad Season, a Blues Traveler és más ze­nekarok egy-egy Lennon-számot dolgoztak fel és adnak elő. A lemez címe: Working Class Hero.

***

Az interjú 1971 márciusában jelent meg a Red Mole-ban, majd ismételten a Red Pepper 1996. februári számában.

(Fordította: Battyán Katalin.)

A kommentárhoz felhasznált irodalom:

Jon Wie­ner: John Lennon versus the FBI. In.: Professors. Politics and Pop. London, Verso 1991.;

Koltay Gábor (szerk.): John Lennon, 1940-1980. Budapest, Zeneműkiadó, 1981.;

Richard Buskin: John Lennon élete és legendája. Debrecen, Phoenix Kiadó, 1993.

Eric J. Hobsbawm: Industry and Empire. Harmondsworth, Penguin, 1969.