Az európai rendszer programozott összeroppanása

Az Európai Unió intézményrendszere, jogalkotása, támogatási rendszere egyaránt azt a célt szolgálja elsősorban, hogy a nyugat európai monopóliumok teljhatalmát,a monopoljáradék fenntartását biztosítsa a nemzetállamok, valamint az európai centrum- és perifériaországok dolgozóinak érdekeivel szemben. Az euróövezet válsága szétzúzta az EU-val kapcsolatos illúziókat, az Európa-projektum az összeomlás felé halad. A megszorítások és a demokrácia kiüresítése elleni harc kudarcra van ítélve a nemzeti gazdasági és monetáris szuverenitás helyreállítása nélkül. Az Európa-projektum helyett a baloldalnak egy új, antiimperialista internacionalizmus mellett kellene magát elköteleznie.

Összevethető-e Európa az Egyesült Államokkal?

Európában az a többségi vélemény járja, hogy Európának mindene megvan, amitől az Egyesült Államokhoz fogható – s következésképpen attól független – gazdasági és politikai hatalommá legyen. Ha összeadjuk népességszámait és a GDP-k megfelelő mennyiségeit, nyilvánvalónak látszik a dolog. Én azonban azt hiszem, Európa olyan jelentős, háromszo­ros hátrányban szenved, hogy az lehetetlenné teszi az összehasonlítást.

Mindenekelőtt, az amerikai földrész északi része (az Egyesült Álla­mok és – amit én határon túli államának nevezek – Kanada) összeha­sonlíthatatlanul nagyobb természeti erőforrásokkal rendelkezik, mint Európának Oroszországtól nyugatra eső része, amit jól mutat Európa energiabehozatali függősége.

Bucsecs, Erdély 2001Másodszor, Európa számos, történetileg különböző nemzetből tevődik össze, amelyek politikai kultúrájának különbözősége, még ha ez a kü­lönbözőség nem szükségképpen ütközik is ki nemzeti sovinizmusként, eléggé súlyos ahhoz, hogy kizárja egyfajta „európai nép" létezésének elismerését, az Egyesült Államokbeli „amerikai nép" mintájára. Később visszatérünk erre a fontos témára.

Harmadszor pedig (s ez a fő kizáró oka a szóban forgó összevetés­nek), Európában a tőkés fejlődés egyenlőtlen volt és maradt, míg az amerikai kapitalizmus nagyjából egyformán fejlődött szerte az észak-­amerikai térségben, legalábbis a polgárháború után. A történelmi Orosz­országtól (ideértve Ukrajnát és Belaruszt) nyugatra fekvő Európa a tőkés társadalmak egyenlőtlenül fejlett, három különböző szinten elhelyezkedő csoportjaiból áll.

A történelmi kapitalizmus – vagyis a tőkés termelési módnak az a formája, amelyikből a világszerte fönnálló rend kialakult – kezdetben a London-­Amszterdam-­Párizs háromszögben öltött alakot a tizenhatodik században, s a francia politikai forradalommal és az angol ipari forrada­lommal érte el teljesen kialakult formáját. Ez a modell, amelyik a modern korba érkezve uralkodóvá vált a vezető tőkés központokban (a liberális kapitalizmus, Wallerstein elnevezésével), erőteljesen és gyorsan elterjedt az Egyesült Államokban a polgárháború után, véget vetve a rabszolga­tartás uralkodó pozíciójának a szövetségi kormányzatban, majd hason­lóképpen véget vetett Japán független hatalmának is. Európában 1870 után ugyanez a modell éppoly gyorsan érvényre jutott Németországban és Skandináviában. Európa „magva" (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria és Skandinávia) immár saját – ahogy én nevezem – kiterjesztett (generalized) monopóliumainak gazdasági, politikai és társadalmi igájába hajlott, amelyek a monopol­kapitalizmus korai formájából indulva jutottak el ebbe az állapotukba az 1975-1990 közti időszakban.

Mégsem „európaiak" az ebben az európai régióban működő kiter­jesztett monopóliumok; még mindig csak szigorúan „nemzetiek" (vagyis németek, britek, svédek stb.), még akkor sem, ha üzleti tevékenységük transzeurópai vagy akár transznacionális (ha tehát világméretű tevékeny­ség). Ugyanez áll az Egyesült Államok és Japán jelenkori kiterjesztett monopóliumaira is. Az e tárgyban végzett imponáló kutatásokhoz fűzött kommentáromban kellőképpen hangsúlyoztam e következtetés döntő fontosságát.1

A második csoportba Olaszország, Spanyolország és Portugália tar­tozik, ezekben az uralkodó modell – jelenleg a kiterjesztett monopolka­pitalizmus – sokkal inkább csak a közelmúltban, a második világháború után öltött alakot. Emiatt ezek a társadalmak olyan sajátosságokat őriztek meg gazdasági és politikai irányításuk formáiban, amelyek akadályozzák a többiekkel egyenlő szintre emelkedésüket.

A harmadik szinten azonban, amelyen a volt „szocialista" (szovjet mintát követő) világ országai és Görögország állnak, nincs semmilyen alapjuk a saját nemzeti társadalmaik jellegzetességeit mutató kiterjesz­tett monopóliumoknak (a görög hajómágnások jelenthetnének kivételt, csakhogy ezek „görög" státusa fölöttébb kétséges). A második világ­háborúig mindezek a társadalmak messze lemaradtak azoktól a fejlett tőkés viszonyokkal rendelkező országoktól, amelyek Európa magvát jellemzik. Azután a szovjet típusú szocializmus még inkább megnyirbálta a nemzeti tőkés burzsoázia kezdeményeit mindazokban az országokban, amelyek a „valóságosan létező szocializmus" útjára léptek, és csenevész hatalmukat ha nem is szocialista, de szociális jellegű államkapitalista hatalommal helyettesítette. Ezek az országok (valamint az ide számítható Görögország), miután az Európai Unió és a NATO tagjaiként ismét beke­belezte őket a kapitalista világ, a továbbiakban a periferikus kapitalizmus országainak helyzetében osztoztak: nem saját nemzeti monopóliumok uralkodtak rajtuk, hanem az európai „magországok" kiterjesztett mono­póliumainak alávetett országokká lettek.

Európának ez a heterogenitása szigorúan kizárja az összehasonlítást az Egyesült Államok/Kanada együttesével. Azt kérdezhetik azonban: nem lehetne-e fokozatosan eltüntetni ezt a heterogenitást – éppenséggel Európa integrációja révén? Ez az uralkodó vélemény Európában. Én azonban nem értek vele egyet, s még majd visszatérek rá.

Összevethető-e Európa az Észak- és Dél-Amerika alkotta duális föld­résszel?

Hitem szerint közelebb áll a valósághoz, ha Európát a két Amerika földrészéhez hasonlítjuk (az Egyesült Államok és Kanada az egyik fele, Latin-Amerika, a Karib-tenger melléke és szigetvilága a másik), mintsem csupán Észak-Amerikához. Az amerikai duális kontinens a világkapitaliz­mus olyan együttesét alkotja, amelyet a központi szerepet játszó, uralko­dó Észak s a peremre szorított, alávetett Dél ellentéte határoz meg. Ezt az uralmat, amelyen a tizenkilencedik században a föltörekvő amerikai hatalom (1823-ban kinyilvánítva törekvéseit a Monroe-doktrinában) még osztozott brit vetélytársával, majd világviszonylatban hegemón hatalom­má előlépve, immár túlnyomórészt Washington gyakorolja. Kiterjesztett monopóliumai tág körben ellenőrzés alatt tartják az országuk határaitól délre zajló gazdasági és politikai életet, dacára annak, hogy az utóbbi időkben egyre sokasodó támadások érik őket, amelyek megingathatják uralmukat. Nyilvánvaló a párhuzam Európával. Kelet-Európa periferikus, Nyugat-Európának alávetett helyzete hasonló ahhoz, amelyik Latin-­Amerika állapotát jellemzi az Egyesült Államokhoz való viszonylatában.

De mint minden párhuzam, ez is sántít, s efölött elsiklani helytelen következtetésekhez vezetne részint a lehetséges eljövendő helyzetek­re nézve, részint pedig arra nézve, hogy miféle hatékony stratégiával lehetne utat törni a lehető legjobb jövő felé. A párhuzam két ága között inkább a különbség, semmint a hasonlóság érvényesül. Latin-Amerika mesés természeti kincsekkel – víz, termőföld, ásványok, kőolaj, földgáz – rendelkező hatalmas földrész. Ezen a szinten semmiképp sem fogható hozzá Kelet-Európa. Amellett Latin-Amerika Kelet-Európához képest sokkal kevésbé heterogén: országaiban két rokon nyelvet beszélnek (bár számtalan indián idióma is továbbél ezek mellett), és kevéssé jel­lemzi a szomszéd országok nacionalista-soviniszta ellenségeskedése. De bármennyire fontosak is ezek a különbségek, alapjában véve nem ezek indokolják, hogy ne folytassuk tovább a leegyszerűsítő analógiás érvelést.

Az Egyesült Államok a magáénak tekintett Dél fölötti uralmát főképpen gazdasági eszközökkel gyakorolja, amiként a Washington által előmoz­dított pánamerikai közös piac modelljéből is kitetszik (bár Washington pillanatnyilag szünetelteti ennek megvalósítására irányuló erőfeszíté­seit). Az elképzelés már működő része – a NAFTA, amely az alárendelt Mexikót illeszti be a nagy észak-amerikai piac keretei közé – nem vonja kétségbe intézményesen a gazdasági uralom igájába hajtott Mexikó po­litikai szuverenitását. Nincs semmi naivitás ebben az észrevételben. Jól tudom, hogy nincsenek áthatolhatatlan válaszfalak a gazdasági eszközök és a politikai szinten végrehajtott intézkedések között. A latin-amerikai ellenzéki erők joggal tartják az Amerikai Államok Szervezetét (OAS) az „Egyesült Államok gyarmatügyi minisztériumának", s az USA-intervenciók listája, akár katonai beavatkozások voltak ezek (a karibi térségben), akár államcsínyek támogatásának formájában nyilvánultak meg, elég hosszú ahhoz, hogy ezt a vélekedést alátámassza.

Az Európai Unió intézményes államközi kapcsolatai tágabb értelmű és bonyolultabb logika szerint épülnek föl. Van ugyan egyfajta nyugat-euró­pai „Monroe-elv" („Kelet-Európa Nyugat-Európa tulajdona"). De nemcsak ennyi az egész. Az Európai Unió már nem csupán „közös piac", ami akkor volt, amikor még csak hat országra korlátozódott, mielőtt Nyugat-Európa többi országára is kiterjeszkedett volna. A maastrichti egyezmény óta az Európai Unió immár a politikai integráció tervezete. Bizonyos, hogy úgy fogant ez a politikai terv, mint az érintett társadalmaknak a kiterjesztett monopóliumok által való irányítására szolgáló eszköz.

De lehet belőle összeütközések porondja s az eredeti rendeltetés, valamint a megvalósítására szolgáló eszközök megkérdőjelezésének színhelye is. Az európai intézmények állítólag az Unió népei közötti kapcsolaterősítést szolgálják, s eszközeik is volnának erre a célra, mint amilyen a tagállamok képviseletének népességszámuk, nem pedig GDP-jük szerinti súlyozása.

Ebből kifolyólag az uralkodó vélemény Európában, beleértve a jelenlegi intézmények iránt kritikus baloldal többségének vélekedését is, őrzi a reményt, hogy „lehet más Európa".

De mielőtt vitatkozni kezdenénk az Európa-konstrukció lehetséges alternatíváinak téziseiről és hipotéziseiről, szükségesnek látszik sort kerí­teni néhány egyéb kérdés, egyfelől az atlanti elkötelezettség és az impe­rializmus, másfelől pedig az európai identitás kérdésének megvitatására.

Európa, vagy atlanti és imperialista Európa?

Nagy-Britannia inkább atlanti elkötelezettségű, mintsem európai, s ezt a magatartását korábbi, hegemón imperialista hatalmi létéből örökölte, jóllehet ebből mára csupán annyi maradt, hogy a londoni City kiváltságos helyet foglal el a globalizált pénzügyi rendszerben. Ennélfogva Nagy-Bri­tannia a maga sajátságos európai uniós tagságát annak a prioritásnak rendeli alá, amelyben az európai-atlanti gazdasági és pénzpiac intézmé­nyeit részesíti, ez pedig fölülír minden arra vonatkozó kívánságot, hogy tevékeny részese legyen az európai politikai integrációnak.

De nem csupán Nagy-Britannia atlanti elkötelezettségű. Nem kevésbé azok a kontinentális európai államok is, dacára látszólagos törekvésük­nek arra, hogy egységes politikai Európát – európai politikát – építsenek föl. Bizonyíték rá a NATO központi helyzete ebben a politikai konstruk­cióban. Hogy egy katonai szövetségkötés egy unión kívüli országgal de facto belekerülhet az „Európai Alkotmányba", ez valami példátlan anomália. Néhány európai ország (Lengyelország, Magyarország és a balti államok) számára a NATO – vagyis az Egyesült Államok – oltalma „orosz ellenségük" (!) ellen fontosabb, mint az Európai Unióhoz való tartozásuk.

Az atlanti politika makacs továbbfolytatása s a NATO hadműveleti terének világméretű kiterjesztése, miután föltehetőleg megszűnt a „szovjet fenyegetés", ez vezetett ahhoz, amit a Triász (az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán) kollektív imperializmusának megjelenéseként elemeztem korábban. Tehát annak bizonyítékaként, hogy a kiterjesztett monopolkapitalizmus uralkodó központjai továbbra is uralkodni szándé­koznak – a föltörekvő államok színre lépése után is. Annak az imperia­lista rendszernek a viszonylag újabb, minőségi átalakulásáról van szó, amelyik korábban, hagyományosan az imperialista hatalmak egymás közti konfliktusára alapozódott. E kollektív imperializmus létrejöttét annak szüksége indokolta, hogy közösen kell szembeszállni a periféria, tehát Ázsia, Afrika és Latin-Amerika alárendeltségükből szabadulni akaró népei és államai által képviselt kihívással.

Az imperializmus szóban forgó európai szegmense csupán Nyugat-­Európát foglalja magában, amelynek valamennyi állama a modern korban mindvégig imperialista, akár gyarmattartó volt, akár nem, mivel­hogy mindnyájan és mindig is az imperializmus járadékosai voltak, és ma is azok. Evvel szemben a kelet-európai államok nem részesülnek ilyesmiben, miután nincsenek saját nemzeti kiterjesztett monopóliumaik. De azt az illúziót táplálták magukban, hogy joguk van hasonló járadék élvezetéhez „európaiságuk" okán. Ki tudja, sikerül-e megszabadulniuk egy szép napon ettől az illúziótól?

Az immár kollektív imperializmus – az említett Triász – egységes, közös politikát követ a Délhez való viszonyában, ez pedig az állandó agresszió politikája az olyan népekkel és államokkal szemben, amelyek arra vetemednek, hogy megkérdőjelezzék e kollektív imperializmus sajátos globalizációjának rendszerét. S a kollektív imperializmusnak van egy katonai vezetője, ha ugyan nem egy hegemónja: az Egyesült Államok. Érthető hát, hogy sem az Európai Uniónak, sem bármely tagállamának nincs többé „külpolitikája". A tények azt mutatják, hogy csakis egyetlen „külpolitikának" van realitása: fölsorakozni minden olyasmi mögé, amit Washington (esetleg Londonnal egyeztetve) a saját szakállára elhatároz. Délről nézve Európa semmi egyéb, mint az Egyesült Államok föltétlen szövetségese. Bár Latin-Amerikában imitt-amott táplálnak némi illúziót arra nézvést, hogy ez talán nem egészen így van – kétségkívül azért, mert ott az USA egymaga és brutális módon gyakorolja a hegemóniát, s nem alárendelt európai szövetségesei útján -, de nem ez a helyzet Ázsiában és Afrikában. A föltörekvő országok hatalomgyakorlói jól tudják: e két földrész többi országának vezetői belenyugszanak abba, hogy ők csak alávetett komprádor státusban uralkodhatnak. Mindent összevetve, csak Washington számít, Európa nem, amely mintha egyáltalán nem is létezne.

Létezik-e valamilyen európai identitás?

A nézőpont, amelyből ez a kérdés fölvethető, Európán belüli nézőpont. Mert kívülről – az óriási kiterjedésű Dél felől – tekintve, „Európa" persze, hogy létező valóság. Hiszen az ázsiai és afrikai emberek számára, akiknek a nyelve és vallása „nem európai", még ha ennek valóságát fölhígította is a keresztény misszionáriusok térítő munkája vagy az, hogy elsajátították a gyarmatosítók hivatalos nyelvét, az európaiak a „mások". Persze, másként áll a dolog Latin-Amerikában, amely – akár Észak-Amerika – a „másik Európának", a „Újvilágnak" a történelmi kapitalizmus kibontakozásához tartozó kiépítése során jött létre.

Az európai identitás mint valódi kérdés csakis úgy tárgyalható, ha belülről nézzük Európát. De emez identitás igenlőinek és tagadóinak a tételei úgy csapnak össze, hogy vita közben mindkét fél túlságosan is a maga javára igyekszik markolni az érvek bunkóját. Az egyik a keresz­ténységre hivatkozik, holott logikus volna külön-külön utalni a katolikus, a protestáns meg az ortodox kereszténységre, s közben nem siklani el afölött, hogy korántsem elhanyagolható a vallást nem gyakorlók, sőt a vallásra egyáltalában fittyet hányók száma.

A másik abból indul ki, hogy egy spanyol jobban kijön egy argentinnal, mint egy litvánnal, hogy a francia jobban megérteti magát egy algériaival, mint egy bolgárral, meg hogy egy angol szabadabban mozog a világnak azokon a tájain, ahol az ő nyelvét beszélik, mint Európában. Az ősi görög-római civilizáció okán viszont a görög vagy a latin, akár eredeti, akár rekonstruált formájában, inkább lehetne Európa hivatalos nyelve (ahogy a középkorban az is volt), mintsem az angol. A tizennyolcadik századi Felvilágosodás nemigen gyökerezett meg igazán a London­Amszterdam-Párizs háromszögön túl, habár Porosz-, sőt Oroszországba is exportálták. A képviseletválasztó demokrácia még nagyon-nagyon bizonytalan valami, és túlságosan is fiatal ahhoz, hogy ebben lehetne látni Európa szemlátomást különbözőképpen alakuló politikai kultúráinak közös forrását.

Nem ütközik semmilyen nehézségbe rámutatni a még létező nemzeti identitások hatalmára Európában. Franciaország, Németország, Spa­nyolország és Nagy-Britannia egyaránt elkeseredett évszázados hábo­rúskodások során alakult ki. Jóllehet a jelentéktelen Luxemburg minisz­terelnöke mondhatja azt, hogy az ő hazája (vagy a bankja?): „Európa", ám sem a francia elnök, sem a német kancellár vagy a brit miniszterelnök nem merészelne ilyen badarságot kiejteni a száján. De vajon csakugyan szükség van valamiféle közös identitásra ahhoz, hogy legitim legyen egy regionális politikai integrációra irányuló tervezet? Szerintem semmiképp sem. Föltétel viszont az, hogy ismerjék el az identitások sokféleségét (nevezzük ezeket „nemzetinek"), és precízen sorakoztassák föl a politikai összeépülésre irányuló közös akarat mellett szóló összes komoly érvet és indokot. Ez az elv nem csupán az európaiak számára érvényes: éppúgy vonatkozik a karibi térség, Ibér-Amerika, az arab világ és Afrika népeire is. Nem szükséges „arabságban" vagy „négritude-ben" gondolkozni ahhoz, hogy teljes mértékben legitimnek ismerjünk el egy arab világra vagy Fekete-Afrikára vonatkozó tervet. Öreg hiba, hogy az „Európa­hívők" nem viselkednek ilyen intelligens módon. Nagy többségükben beérik avval, hogy „nemzet fölöttinek" vagy „szuvererenitás-­ellenesnek" mondják magukat, ami a legjobb esetben is értelmetlen, és könnyen összeütközésbe kerülhet a valósággal. Ezért aztán az európai politikai integráció tervezetéről folytatott vitámat nem kívánom az „identitás" fu­tóhomokjára alapozni, hanem annak szilárd talaján óhajtanám folytatni, hogy mi a tétje és melyek volnának az intézményes formái a politikailag integrált Európa irányításának.

Életképes-e az Európai Unió?

A kérdés nem az, hogy „egy" európai terv (miféle?, mire való?) lehetsé­ges-e – nyilvánvaló, hogy igen -, hanem, hogy az a terv, amelyik most van terítéken, életképes-e, vagy életképessé tehető-e? Nem érdekelnek azok az „Európa-hívők", akik a kiterjesztett monopolkapitalizmus köve­telményeinek eleget téve, lényegében olyannak fogadják el az Európai Uniót, amilyen, s csak az izgatja őket, hogy valamilyen megoldást talál­janak a jelenleg tapasztalt „konjunkturális" (szerintem egyáltalában nem konjunkturális) válsággal járó nehézségekre. Csakis azoknak az érveit veszem figyelembe, akik úgy vélik, „lehetséges egy másfajta Európa", beleértve egy bizonyos megreformált, emberarcú kapitalizmus védelme­zőit is, éppen úgy, mint azokat, akik egy szocialista átalakulás távlatában látják Európa és a világ jövőjét. A vita középpontjában az Európát és a világot végigszántó válság áll. Ami Európát illeti, az euróövezet előtérben álló válsága és az Európai Unió háttérben zajló válsága elválaszthatatlan egymástól.

Az Európai Unió és az euróövezet szerkezete, legalább a maastrichti egyezmény óta, bár szerintem már jóval korábban, azon az elképzelésen és terven alapult, hogy ezek majd alkotóelemei lesznek az ún. liberális globalizáció építményének – vagyis egy olyan rendszer kiépítésének, amelyik biztosítja a kiterjesztett monopolkapitalizmus kizárólagos ural­mát. Ebben az összefüggésben a szükséges kiindulópont, nézetem szerint, azoknak az ellentmondásoknak az elemzése, amelyek ezt a projektumot (s ennélfogva a beletartozó Európa-projektumot is) kivihe­tetlenné teszik.

De hát azt hozhatják föl az „egy" Európa-projektum mellett a terv föltét­len védelmezői (mivel ennek megvan az az előnye, hogy már létezik, már kézzel fogható valóság): át lehet alakítani. Persze, hogy át lehet – elvon­tan, elméletileg. De milyen föltételek mellett? Úgy gondolom, kétszeresen is csoda volna (márpedig én nem hiszek a csodákban), ha bekövetkezne, hogy: 1. a transznacionális Európa konstrukciója elismerné a nemzeti szuverenitások valóságát, a szóban forgó érdekek sokféleségét, s erre alapozva szervezné meg intézményes működését; 2. ha a kapitalizmust – megtartva gazdaság- és társadalomirányítási módjának általános ke­reteit – rá lehetne venni, hogy másképp működjék, mint ahogyan saját logikája diktálja, ami immár a kiterjesztett monopóliumok uralmi logikája. Nem látom jelét, hogy az Európa-hívők többsége képes volna fölfogni: ilyen követelményekkel kellene számolniuk. De annak sem látom nyomát, hogy baloldali kisebbségük, amely számol ugyan ezekkel, képes volna mozgósítani olyan politikai és társadalmi erőket, amelyek kiforgatnák sarkaiból a fönnálló és berendezkedett Európa-hit konzervativizmusát. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy az Európai Unió nem lehet más, mint ami, márpedig mint ilyen, járhatatlan utat képvisel.

Az euróövezet válsága mutatja az Európa-terv életképtelenségét

Az „európai" projektumot, amiként meghatározta a maastrichti szerződés, valamint az euróövezet tervezetét hazug és ostoba propaganda­kampány­nyal (hogy mást ne mondjak) adták el a közvéleménynek. Némelyeknek – a gazdag Nyugat-Európa (viszonylagosan) privilegizált népeinek – azt mondták, hogy a nemzeti szuverenitások eltörlésével véget lehet majd vetni a gyűlölködő háborúskodásnak, amely kivéreztette a földrészt (érthető, hogy e porhintés sikerrel járt). S kellő körítéssel szolgálták föl: a nagy amerikai demokrácia barátsága, a demokráciáért vívott közös harc ennek nagy hátsó udvarában, vagyis a Délen – a régi imperialista szerep elfogadtatásának új formája – stb. A többieknek – a Kelet szegény ördögeinek – a nyugati életminták „utolérése" révén ígértek bőséget.

A többség Európa mindkét felén – Nyugaton és Keleten egyaránt – bekapta ezt a csalétket. Keleten, úgy látszik, elhitték, hogy az a bizonyos „utolérés" lehetővé válik, ha csatlakoznak az Európai Unióhoz: jó üzletnek látszott. De az ár, amit fizettek érte – talán büntetésként, amiért elfogad­ták a kommunizmusnak nevezett, szovjet típusú szocializmust gyakorló rezsimeket -, az évekig tartó keserves átigazítás, szerkezetváltás volt. Kikényszerítették ezt az átigazítást – vagyis a „megszorításokat" (már­mint a dolgozók, nem pedig a milliárdosok számára). Társadalmi kataszt­rófával fizettek érte. Így vált Kelet-Európa Nyugat-Európa perifériájává. Egy nemrégiben készült, komoly tanulmány azt állítja, hogy a románok 80 százaléka szerint: „a Ceauşescu-érában jobban mentek a dolgok"!2 Van-e ennél jobb mutatója az Európai Uniót jellemző állítólagos demok­rácia legitimáció-vesztésének? Tanulnak-e ebből a leckéből az érintett népek? Megértik-e, hogy a kapitalizmus logikája nem az utolérésé, ha­nem ellenkezőleg, a mélyülő egyenlőtlenségeké? Ki tudja!

Hogy Görögország ma a konfliktus kellős közepébe csöppent, annak egyik oka az, hogy része az euróövezetnek, a másik viszont az, hogy a görög nép abban reménykedett: sikerül elkerülnie a többi (volt „szocia­lista") balkáni peremország végzetét. Görögország lakossága általában véve azt gondolta (vagy csak remélte?): mivel nem volt olyan balsze­rencsés, hogy (a második világháború hősi korszakában hatalmas erőt képviselő!) „kommunisták" kormányzása alá kerüljön – az ezredesek jóvoltából! -, nem kell majd megfizetnie a Balkán többi részére kirótt büntetést. Hogy Európa majd másként bánik velük, és az euró majd másként működik őnáluk. Hogy az európai és kiváltképp az euróövezeti társak szolidaritása, ha másutt gyöngének bizonyult is (ott, ahol bünte­tendő volt a „kommunizmus" vétke), majd megmutatkozik az ő esetükben.

A görögöket földre sújtotta naiv illúzióik szertefoszlása. Most megtud­hatták, hogy a balkáni szomszédaik, Bulgária és Albánia mellett szorít helyet nekik a rendszer. Az euróövezet logikája ugyanis nem különbözik az Európai Unióétól; ellenkezőleg, fölerősíti annak erőszakosságát. A tőkés fölhalmozás logikája általában is a nemzetek közti egyenlőtlensé­get teszi hangsúlyossá (így épül ki a központi mag és a peremvidékek ellentéte); a kiterjesztett monopóliumok uralta fölhalmozás pedig csak még tovább erősíti a rendszernek ezt a belső természetéből fakadó ten­denciáját. Ez ellen azt szokás fölhozni, hogy az Európai Unió intézménye­inek megvannak hozzá az eszközei, hogy korrigálják az Európán belüli egyenlőtlenségeket, mégpedig úgy, hogy megfelelő pénzügyi támogatást adnak az Unió lemaradó országainak; s ezt a közvélemény általában el is hiszi. Valójában ez a támogatás (eltekintve a mezőgazdaságétól, de annak a kérdése más lapra tartozik; amúgy pedig a modern infrastruktúra kiépítését célozza a támogatás) túl kevés ahhoz, hogy bármiféle utolérés süljön ki belőle. De ami még súlyosabb: arra való, hogy a kiterjesztett monopóliumok behatolását segítse elő, tehát az egyenlőtlen fejlődés tendenciáját erősíti föl az érintett nemzetgazdaságok nagyobb nyitottsága révén. Továbbá, ez a segélyezés bizonyos nemzeti alrégiók megerősíté­sét célozza (például Bajorországét, Lombardiáét és Katalóniáét), ezáltal pedig gyöngíti a nemzetállamok ellenállóképességét a monopóliumok diktátumaival szemben.

Az euróövezet arra volt jó, hogy még tovább súlyosbítsa az ilyen irányba történő mozgást. Alapvető jellegét az Európai Központi Bank alapszabályzata határozta meg, ez ugyanis tiltja a nemzetállamoknak, kormányoknak juttatott hitelezést (még az esetben is, ha csupán egyetlen egy, nemzetek fölötti kormány intézné Európa ügyeit, bár erről szó sincs), csakis bankoknak ad hitelt – nevetségesen alacsony kamatra -, amelyek viszont államadóssági (kincstári) kötvények vásárlásába fektetett pénzük után tetemes kamatjáradékot húznak, s ily módon erősítik a kiterjesztett monopóliumok uralmát. Amit a rendszer pénzügyi megalapozásának („financializálásának") hívnak, az szerves része e monopóliumok stra­tégiájának. Kezdetétől fogva azt mutattam ki elemzésemmel erről a rendszerről, hogy fenntarthatatlan, hogy összeomlás vár rá, mihelyt komoly válság sújt le a kapitalizmusra; s ez zajlik most a szemünk előtt.

Állítottam, hogy az egyetlen alternatíva, amely képes fönntartani egy fokozatos és szilárd európai építkezést, a meghatározott árfolyamok rendszerében egymáshoz kapcsolódó nemzeti fizetőeszközök megtartá­sa, amely rendszert az árfolyamok és az iparfejlesztési politikák szigorún egyeztetett szerkezete gyanánt kell elgondolni. S ezt mindaddig életben kell tartani, sőt, akár még sokkal tovább is, míg csak a nemzetek politikai kultúrái az érettségnek arra fokára nem jutnak, amelyen megvalósulhat egy európai államszövetség, a különböző nemzetállamok fölött ugyan, de anélkül, hogy semmivé tenné ezeket.

Az euróövezet tehát, ahogy előre látható volt, válságba jutott, s ez valódi fenyegetést jelent létére nézve, ahogy végre már Brüsszelben is kezdik észbe venni. Semmi jele ugyan, hogy az Európai Unió képes lenne radikális önbírálatra, aminek következménye lehetne a pénzrend­szer másféle szabályozása és a még hatályos egyezményekben foglalt liberalizmus föladása.

Az Európa-projektum csődjéért nem áldozatai – Európa peremének törékeny országai – a felelősek, hanem éppen hogy az európai centrum országai (vagyis az ilyen országok uralkodó osztályai), közülük is a leg­inkább Németország, amelyek a rendszer kedvezményezettjei voltak. A legfölháborítóbb a görög népre zúdított sértegetések áradata. Lusta nép? Adócsalók? Lagarde asszony elfelejti, hogy a szóban forgó adó­csalók épp azok a hajómágnások, akiket (az IMF támogatása mellett) a globalizálás szabadságával gyámolítottak.

Érvelésem nem a nemzetek közti konfliktusok fölismerésén alapszik, még ha látszólag ezek mentén következnének is a történések. Hanem annak a konfliktusnak a fölismerésén, amelyik a kiterjesztett monopóli­umoknak (ezeknek kizárólagosan az európai centrum-országokban van a bázisuk) mind az európai központok dolgozóival, mind a perifériák dolgozóival kialakul – még ha a rájuk szabott megszorítások pusztító ha­tása jóval nagyobb erővel érvényesül is a periférián, mint a centrumban. A „német modell", amelyet Európa minden jobboldali ereje magasztal, mint ahogy a baloldalon is sokan ezt teszik, Németország dolgozóinak viszonylagos jámborsága, béketűrése következtében lehetett sikeres, akik 30 százalékkal alacsonyabb bérszínvonallal érik be, mint francia­országi társaik. Ez a béketűrés áll a német kivitel sikereinek és a német kiterjesztett monopóliumok ebből húzott óriási profitnövekedésének hátterében. Mindenki megértheti, miért olyan kedves ez a modell a tőke föltétlen védelmezői szívének!

A legrosszabb viszont még hátravan: így vagy úgy, hirtelen vagy foko­zatosan, de az Európa-projektum, kezdve az euróövezettel, darabokra fog hullani. Akkor aztán vissza a startvonalra: az 1930-as évek színvo­nalára. Lesz majd márkaövezetünk, amely Németországra és az általa keleti és déli határa mentén uralt országokra korlátozódik. Lesznek a hollandok és a skandinávok: önállók, ámde alkalmazkodók. Nagy-Britan­nia még távolabb tartja magát a kontinentális politika viszontagságaitól a maga atlanti elkötelezettségével. Lesz majd elszigetelt Franciaország (mint De Gaulle-lal? vagy mint Vichy idején?), meg bizonytalan és ide-oda csapódó Spanyol- és Olaszország. Mindkét világból itt csapódik le a legrosszabb: az európai nemzeti társadalmak alávetése a kiterjesztett monopóliumok diktátumainak és a velejáró globalizált „liberalizmusnak" egyfelől, másfelől pedig uralkodó politikai erőik annál inkább „naciona­lista" demagógiája, minél erőtlenebbek ők maguk. Ez a fajta politikai uralom fölerősíti a szélsőjobb esélyeit. Jönnek (vagy máris itt vannak?) a Piłsudskik, Horthyk, balti bárók, Mussolini meg Franco föltámasztói, Mauras követői. A szélsőjobbosok látszatra „nacionalista" szónoklatai hazugságok, hiszen ezek a politikai erők (vagy legalábbis a vezéreik) nem hogy elfogadják a kapitalizmust általában, de abban az egyedüli formájában veszik jó néven, amelyikben ez mint kiterjesztett monopol­kapitalizmus mutatkozik meg. Egy hiteles „nacionalizmus" ma csakis néppárti lehet e szónak igazi értelmében: a népet szolgáló, nem pedig népámító. Mostanában vigyázatosan kell bánni a „nacionalizmus" szóval is, és alighanem jobb volna „a népek és a dolgozók internacionalizmusá­val" helyettesíteni. Ellenkező esetben a jobbosok retorikája a „nemzeti" érzelmeket a bevándorlók és a cigányok ellen alkalmazott erőszakos soviniszta kilengésekig fokozza, akiket minden bajok forrásaként bélye­geznek meg.

Nem kíméli e jobboldal gyűlölködése a „szegényeket" sem – őket teszi felelőssé saját szegénységükért, avval vádolva őket, hogy visszaélnek a „jóléti társadalom" jótéteményeivel.

Ide vezet az „Európa-projektum" ha törik, ha szakad védelmezése: porig rombolásához.

Van-e vajon ennél kevésbé csüggesztő alternatíva is? Vajon várható-e a haladó társadalmi átalakulások új hulláma?

Igen, mert elvben több alternatíva is létezik még. De ahhoz, hogy az egyik vagy a másik lehetséges alternatíva valósággá váljék, pontosan meg kell fogalmazni. Nem lehet visszalépni a tőkés fejlődés korábbi szakaszába, a tőkés ellenőrzés központosítása előtti időszakba.

Csakis előre haladhatunk, s ez azt jelenti, hogy a tőkés ellenőrzés köz­pontosítása jelenlegi szakaszából kell kiindulnunk, s meg kell értenünk, hogy eljött az idő a „kisajátítók kisajátítására". Nincs előttünk más járható út. Ezt ki kell mondanunk, de ez a megállapítás éppenséggel nem zárja ki azt, hogy csakis megvívott ütközetek árán lehet majd előrehaladnunk eb­ben az irányban, az egyik szakaszból a másikba lépve. Ellenkezőleg, ez a kizárólagos perspektíva megköveteli minden egyes szakasz stratégiai célkitűzésének külön meghatározását és mindig a leghatékonyabb taktika alkalmazását. Ha nem gondoskodunk különböző szakaszokkal számoló stratégiáról és az adott akciókhoz illő taktikáról, arra ítéljük magunkat, hogy pusztán csak könnyen megfogalmazható és hatástalan jelszavakat ismételgessünk, mint amilyen a „Le a kapitalizmussal!"

Ebben a szellemben Európát illetőn hatékony kezdeti előrelépésnek látszik – és talán már kezd is alakot ölteni – az a megmozdulás, amely az ún. megszorítások politikájára adandó válaszként születik; már csak azért is, mert ennek a politikának a végrehajtása tekintélyuralmi és antidemokratikus kormányzati intézkedéseket igényel. A gazdasági növekedés ismételt beindításának célkitűzése, bármily homályosan kétértelmű is ez a kifejezés (milyen tevékenységeket kell újraindítani hozzá? milyen eszközökkel?), világosan egyértelmű rendszabályokkal jár együtt.

De tisztában kell lenni vele, hogy ez a bizonyos első lépés az Európai Központi Bank fölügyelte a monetáris rendszer, magyarán az euró hatal­mába ütközik. Ezért nem látom a lehetőségét, hogyan lehetne elkerülni a „szakítást az euróval" azáltal, hogy visszaállítjuk az európai államok nemzeti monetáris szuverenitását. Akkor és csakis akkor nyílik tere a manőverezésnek, tárgyalásokat követelve az európai partnerek között az európai intézmények szerkezetét és szervezetét rögzítő jogi szöve­gek fölülvizsgálata végett. Akkor és csakis akkor lehet elkezdeni olyan intézkedések foganatosítását, amelyek a monopóliumok társadalmasí­tását célozzák. Gondolok például a banki funkciók különválasztására, sőt, a csőd szélére jutott bankok végleges nemzeti tulajdonba vételére; a mezőgazdasági termelőket, a kis- és középvállalkozásokat fojtogató monopóliumok szorításának meglazítására; szigorú progresszív adó­kulcsok alkalmazására; a kötelezettségeiktől székhely-változtatással szabadulni próbálkozó cégek tulajdonainak kisajátítására és átadására a dolgozóiknak és a helyi önkormányzatoknak; a kereskedelmi, ipari és pénzügyi üzletfelek választékbővítő diverzifikálására kiváltképp a Dél föltörekvő országaival kezdeményezett tárgyalások útján, stb. Mindezek az intézkedések megkövetelik a nemzeti gazdasági szuverenitás kinyilvá­nítását, s ennélfogva megkövetelik az ezt tilalmazó európai szabályokkal való szembefordulást.

Mert számomra nyilvánvaló, hogy olyan politikai föltételek, amelyek megengednék az ilyen lépéseket, sohasem fognak egyidejűleg létezni mindenütt az Európai Unióban. Ilyen csoda nincsen. El kell tehát fogad­nunk, hogy ott és akkor kell elkezdenünk engedetlenséget tanúsítani, ahol és amikor lehet, egy vagy több országban. Meggyőződésem, hogy ha egyszer a folyamat beindul, lavinaszerűen fog folytatódni.

Ezekkel a javaslatokkal szemben (amelyeket legalábbis részben Francois Hollande elnök kezdett megfogalmazni) a kiterjesztett mono­póliumok szolgálatában álló politikai erők máris ellenjavaslatokkal álltak elő, amelyek minden értelmüktől megfosztanák emezeket, ilyeténkép­pen: „újraindítani a növekedést, kivétel nélkül minden és mindenki versenyképességének javításával, a piaci konkurencia nyitottságának és átláthatóságának tiszteletben tartása mellett". Ez nemcsak Merkelre, hanem szociáldemokrata ellenzékére meg Draghi EKB-elnökre is jellem­ző beszéd. Ám tudnivaló – és ezt ki is kell mondani -, hogy „nyitott és átlátható piacok" nem léteznek. A piacok természetükből fakadólag nem átláthatók, s az egymással üzleti konkurenciaharcban álló monopóliumok territóriumai. Porhintő fecsegéssel van dolgunk, és ezt mint ilyet kell le­lepleznünk. A piacok irányításának javításával próbálkozni, miután elvben elfogadtuk ezeket – javaslatokat téve a „szabályozásukra" -, ennek nincs semmi teteje. Ez annyi, mint arra kérni a kiterjesztett monopóliumokat – az általuk uralt rendszer kedvezményezettjeit -, hogy cselekedjenek a saját érdekeik ellenében. Ők meg tudják a módját, hogyan kell semmibe venni az állítólag rájuk vonatkozó szabályokat.

A 2012 szeptemberében hozott döntések, amelyek az euróválságból való kilábalást célozták (európai Szolidaritási Alap létrehozása, eurókötvények kibocsátása, az államadósságoknak az EKB által esz­közölt kiváltása) nem csupán túl későn jöttek, és a megmozgatott pénz­mennyiséget tekintve nem álltak a követelmények magaslatán, hanem még mindig a megszorítások stratégiájába illeszkednek, ez pedig auto­matikusan semmivé teszi esetleges jótékony hatásukat, mivel a megszo­rítások óhatatlanul az eladósodás növekedését, nem pedig csökkenését eredményezik; ennek ellenkezőjét hinni merő badarság. Ez a politika arra való, hogy minden megmaradjon a „financializálás" rendszerén belül, tehát a kiterjesztett és pénzügyi viszonylatokba burkolt monopóliumok „előrejelzéseinek" és „várakozásainak" való alávetettség rendszerén belül. Az efféle célt követő politika azon dolgozik, hogy engedelmesen teret nyisson egy olyan mozgásnak, amelyik lefelé tartó csavarmenetben halad az összeroppanás felé.

Tetejébe az ilyen elvek szerint működő politika az államok szuvereni­tásának tagadásán alapszik, mármint a szóban forgó európai államok esetében, miközben annak a föltételei, hogy ezek helyére egy Európai Állam lépjen, nincsenek és nem is lesznek meg a belátható jövőben. Ak­kor pedig elutasítani az egyes államok szuverenitását pusztán annyi, mint a monopóliumok szuverenitásával helyettesíteni, se több, se kevesebb. Nemzeti szuverenitás nélkül viszont nem létezik többé a demokrácia lehetősége sem, tág körben bizonyította ezt, ahogy az Európai Unió ismételten elutasította, hogy tekintetbe vegye a többségi véleményeket, az olyan választások és népszavazások eredményét, amelyek nincsenek ínyére a monopoltőkének.

A nemzeti szuverenitás tiszteletének helyreállítása ennélfogva olyan követelmény, amely a földgolyó minden térségének minden népére vonatkozik. E tisztelet híján a megcsúfolt nemzetközi jog helyt ad az imperialista hatalmak beavatkozási „jogának" minden olyan nemzet belügyeibe, amelyek elutasítják, hogy engedelmeskedjenek a globális monopoltőke parancsainak. A szuverenitás tiszteletben tartása nélkül nincs semmilyen lehetséges demokratikus és haladó alternatíva sem Európában, sem másutt.

A huszadik század nemcsak a soha nem látott heves erőszakkal vívott háborúk időszaka volt, amelyeket nagyrészt az imperializmusok közti (ak­kor még többen voltak) konfliktusok robbantottak ki. Hatalmas forradalmi megmozdulások is rányomták bélyegüket: az akkori kapitalizmus perem­vidékein élő nemzetek és népek forradalmai. Ezek a forradalmak gyors ütemben átformálták Oroszországot, Ázsiát, Afrikát és Latin-Amerikát, s mint a legdinamikusabb tényező játszottak közre a világ átalakításában. Ámde ezek az imperialista rendszer szívében legföljebb csak halvány visszhangra találtak. Az imperializmus mellett kiálló reakciós-konzervatív erők nem engedték ki markukból a társadalmak fölötti ellenőrzés gyeplőit ott, ahol a jelenlegi kollektív imperializmus Triásza volt kialakulóban. Így vált lehetségessé végrehajtani a „megfékezés" és „visszaszorítás" politikáját az emberiség nagy többségének fölszabadításáért indított győzelmes harcok első hullámával szemben.

A dolgozók s a népek internacionalizmusának elégtelensége idézte elő a huszadik század kettős drámáját: egyfelől kifulladt a perifériákon megin­dult előrelendülő mozgalom (az első szocialista távlatú kísérletek, áttérés az imperialista-ellenes fölszabadításról a társadalmi fölszabadításra), másfelől pedig az európai szocialista mozgalmak átálltak a kapitalista/ imperialista táborba, a szociáldemokrácia szociál-­liberalizmussá fajult.

De a kapitalizmus diadala – amely a kiterjesztett monopóliumok győzelmét jelentette – csupán rövid életűnek bizonyul (1980-2008?). Demokratikus társadalmi erők lépnek harcba világszerte, amilyenek a föltörekvő államok némely politikai erői, s teszik kérdésessé a kiterjesz­tett monopóliumok uralmi rendszerét, indítják el a világ átalakításának második hullámát. Ezek a harcok és konfliktusok bolygónk valamennyi társadalmára kiterjednek, Északon éppúgy, mint Délen.

A jelenkori kapitalizmus, hatalmának megtartása végett, egyidejűleg kénytelen támadást vezetni a Dél államai, nemzetei és dolgozói ellen (mértéken fölül kizsákmányolni munkaerőiket, fosztogatni természeti erőforrásaikat) és az Észak dolgozói ellen, akiket versengésre késztet a déliekkel. Így tehát fönnállnak a küzdelmek valamiféle nemzetközi kon­vergenciájának objektív föltételei. Ám az objektív föltételek meglététől ezeknek az átalakítás szubjektív cselekvőerői által történő működésbe hozataláig még jókora nagy utat kell megtenni. Nem szándékozunk itt hangzatos frázisokkal letudni ezt a kérdést. Elmélyült tanulmányozása a föltörekvő államok és a Triász imperializmusa közti konfliktusoknak és annak, hogy milyen kapcsolatban állnak ezek az érintett országok dolgo­zónak demokratikus és szociális követeléseivel, elmélyült tanulmányozása a Dél országaiban zajló forrongásoknak, ezek korlátainak és különféle lehetséges fejleményeiknek, elmélyült tanulmányozása az Európa és Amerika népei által vívott küzdelmeknek – mindez mellőzhetetlen előfelté­tele a jövendő lehetséges változatairól folytatandó, gyümölcsöző vitának.

Változatlanul az a helyzet, hogy nincs a láthatáron az internacionaliz­mus újraélesztésével kecsegtető semmilyen mozgalom. Vajon a világot átformáló harc második hulláma afféle „remake"-je lesz majd az elsőnek? Ami Európát, jelen töprengésünk tárgyát illeti, hiányzik az antiimperialista dimenzió mind a harc mezejére lépők tudatából, mind pedig a stratégi­ájukból – ha van egyáltalában stratégiájuk. Csakis e döntő fontosságú észrevétellel zárhatom az „Európa kívülről nézve" cím alatt megfogalma­zott eszmefuttatásomat.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2012. szeptember és Mouve-ment politique d'éducation populaire, http://www.m-pep.org/spip.php?article3096

Jegyzetek

1 Lásd: "Transnational Capitalism or Collective Imperialism?," Pambazuka News, March 23, 2011, http://www.pambazuka.org.

2 A Zágrábban 2012 májusában rendezett Balkáni Szociális Fórum egyik román részvevőjének az említett tanulmányról szóban elhangzott ismertetése nyomán.

A jelenkori kapitalizmus összeomlása. Merészséget, több merészséget a fennálló rendszerrel szembeni alternatíva kimunkálásához!

A mai kapitalizmusban a monopóliumok minden eddiginél totálisabb ellenőrzést gyakorolnak a világ termelési rendszerei felett, és a monopoljáradék rendszerének fenntartása érdekében nyílt háborút indítottak a dolgozók és a népek ellen. Új kompromisszum nem lehetséges, a kapitalizmus folytatódása csak a barbársághoz vezethet. Ezért a baloldalnak ma mernie kell radikális célokat kitűzni. Ilyen létfontosságú célkitűzés a monopóliumok államosítása és társadalmasítása, a társadalmi igazgatásukhoz szükséges demokratikus egyeztetés intézményrendszerének kiépítése. Az ezen az úton elinduló országoknak végre kell hajtaniuk a jelenlegi globális rendszerről való „lekapcsolódást", nemzeti tervezéssel és a Dél-Dél-együttműködés erősítésével.

A jelenkori kapitalizmus várható összeomlása olyan körülményeket te­remt, amelyek megkövetelik a radikális baloldaltól, hogy bátran fogalmaz­za meg a létező rendszerrel szemben támasztott politikai alternatíváját. E tanulmány célja az, hogy rámutasson, miért van szükség merészségre, és mit jelent ez.

Miért merészség?

1. A mai kapitalizmus a kiterjesztett1 monopóliumok kapitalizmusa. Ezen azt értem, hogy a monopóliumok már nem (mégoly fontos) szigetek egy máskülön­ben viszonylag önálló gazdasági társaságok tengerében, hanem integrált rendszert alkotnak. Ennélfogva ezek a monopóliumok ma már feszes ellenőrzés alatt tartanak minden termelési rendszert. A kis- és közép­vállalkozások, sőt még egy-egy nagy részvénytársaság is, amelyik nem szigorún szólva oligopólium, a monopóliumok által szőtt zárt ellenőrzési hálózat foglyai. Önállóságuk oly fokra zsugorodott, hogy nem egyebek már, mint a monopóliumok alvállalkozásai.

A kiterjesztett monopóliumoknak ez a rendszere a Triász (az Egyesült Államok, Nyugat- és Közép-Európa, valamint Japán) országaiban vég­bement tőkeközpontosítás új szakaszának – az 1980-as és az 1990-es évek – terméke.

A kiterjesztett monopóliumok uralják immár a világgazdaságot. A „globalizáció” nevet adták annak a követelményrendszernek, amelynek alapján gyakorolják ellenőrzésüket a globális kapitalizmus perifériájának (a Triász-partnereken túli világnak) a termelési rendszerei fölött. Nem más ez, mint az imperializmus új szakasza.

2. A kiterjesztett és globalizált monopóliumok kapitalizmusa olyan rend­szer, amely a (profittá változtatott) értéktöbblet tömegéből – ezt a munka kizsákmányolása révén nyeri a tőke – kihasított monopoljáradékot bizto­sítja ezeknek a monopóliumoknak. Amennyiben ezek a monopóliumok a globális rendszer peremvidékein működnek, a monopoljáradék imperia­lista járadék. A tőkefölhalmozás folyamatát – ez határozza meg a kapita­lizmust ennek minden egymást követő történeti alakjában – ennélfogva a monopol-imperialista járadék maximalizálására való törekvés irányítja.

A tőkefölhalmozás tömegvonzási középpontjában történt ilyetén elmoz­dulás a forrása a jövedelem és a vagyon folytonos koncentrációjának a monopóliumok javára, s ezt a folyamatot nagymértékben monopolizálják azok az oligarchiák („plutokráciák”), amelyeket a munka, sőt a nem-mo­nopolisztikus tőke díjazásának rovására előnyt élvező oligopolisztikus csoportok kormányoznak.

3. Ez az egyensúlytalanság a folyamatos növekedésben lesz aztán a gazdasági rendszer financializálásának tápláló forrása. Ezen azt értem, hogy a többlet jókora részét nem lehet a termelési rendszerek terjesz­kedésébe és elmélyítésébe invesztálni, ezért a mértéken fölüli többlet „pénzügyi befektetése” marad az egyetlen lehetőség a monopóliumok ellenőrzése alatt folyó megszakítatlan fölhalmozásra.

A tőke által létrehozott specifikus rendszerek többféle úton-módon működtetett „pénzügyesítést” tesznek lehetővé:

a) a társasági gazdálkodást a „részvényesi értékmaximálás” elvének vetik alá;

b) a nyugdíjelosztó rendszereket tőkealapúra (nyugdíjalapokra) cserélik;

c) a rugalmas árfolyamrendszer elvét alkalmazzák;

d) elvetik, hogy a központi bank határozza meg a kamatokat – a „likviditás” árát -, és ennek felelősségét a „piacra” bízzák.

A financializálás átruházta a fölhalmozási rendszer újratermelése fölött gyakorolt ellenőrzés roppant nagy felelősségét a Triász mintegy harminc bankjára. Amit eufemisztikusan „piacoknak” hívnak, azok semmi egyebek, mint olyan helyek, ahol a gazdaság színpadának főszereplői megjátsszák stratégiáikat.

Ugyanakkor a financializálás, amely felelős a jövedelem- (és vagyon-) eloszlás egyenlőtlenségének növekedéséért, gerjeszti azt a növekvő többletet, amelyből táplálkozik. A „pénzügyi befektetések” (vagy inkább pénzügyi spekulációk) továbbra is elképesztő sebességgel növekszenek, de korántsem a „GDP növekedésével” (ami ennélfogva nagyrészt fiktív növekedés) vagy a valóságos termelésbe eszközölt befektetéssel arányosan.

A pénzügyi befektetés robbanásszerű növekedése igényli – és táplál­ja – egyebek közt az eladósodást, ennek minden formájában, kiváltképp államadósság gyanánt. Amikor a hatalmon levő kormányok állítólag az „adósságcsökkentés” célkitűzését követik, szánt szándékkal hazudnak. Hiszen a financializált monopóliumok megkövetelik az adósságnöveke­dést (érte, nem pedig ellene harcolnak), ez ugyanis az egyik módja a mo­nopóliumok többletprofitja lekötésének. Az „adósságcsökkentés” végett kierőszakolt megszorítások politikája valójában az adósság mértékének növekedését eredményezi (ezt is szándékolta).

4. Ez a rendszer – a közbeszédben „neoliberálisnak” nevezett, globalizált (imperialista) és (újratermeléséhez szükségszerűen) financializált, kiterjesztett monopolkapitalizmus rendszere –, a szemünk láttára roppan össze. Ez a rendszer szemlátomást képtelen leküzdeni fokozódó belső ellentmondásait, arra ítéltetett, hogy tovább rohanjon a vesztébe.

A rendszer „válsága” saját „sikereinek” köszönhető. Csakugyan, a monopóliumok alkalmazta stratégia mindeddig meghozta a kívánt eredményt: beváltak a „megszorítások” tervei, az úgynevezett szociális (valójában antiszociális) leépítési tervek, s ezeket még tovább erőltetik, dacára minden tiltakozásnak és ellenük irányuló küzdelemnek. A kez­deményezés mind a mai napig a monopóliumok („a piacok”) és politikai kiszolgálóik (az úgynevezett „piac” követelményeit érvényesítő kormány­zatok) térfelén van.

5. Ilyen föltételek érvényesülése mellett a monopolkapitalizmus nyíl­tan hadat üzent a dolgozóknak és a népeknek. Ez a hadüzenet abban a szentenciában fogalmazódott meg, hogy „a liberalizmusról nem nyitunk vitát”. A monopoltőke elszántan folytatja veszett száguldását, nem óhajt lassíta­ni. A „szabályozás” általam adott alábbi bírálata ezen a tényen alapszik.

Nem olyan történelmi pillanatban élünk, amikor valamilyen „társadalmi kompromisszum” keresése lehetséges választás volna. Voltak ilyen pilla­natok a múltban: a szociáldemokrata államra jellemző kompromisszum tőke és munka között a háború utáni Nyugaton, a valóságosan létező szocializmus alatt Keleten, a népi-nemzeti projektumok idején Délen. De a jelenlegi történelmi pillanat nem ilyen. Most a monopolkapitalizmus és az általa föltétel nélküli megadásra fölszólított dolgozók és népek közti konfliktus idejét éljük. A defenzív ellenállási stratégiák ilyen körülmé­nyek között hasznavehetetlenek, és nyilvánvaló kudarcra vannak ítélve. A monopoltőke megüzente háborúval szemben olyan stratégiákat kell kialakítaniuk a dolgozóknak és a népeknek, amelyek lehetővé teszik, hogy támadást indítsanak.

A társadalmi háború időszakát szükségképpen az elburjánzó nemzet­közi politikai konfliktusok és a Triász imperialista hatalmainak katonai beavatkozásai kísérik. Az Egyesült Államok és a neki alárendelt NATO-szövetségesek fegyveres erői által folytatott „katonai ellenőrzés a földteke fölött” stratégiája végképp az egyetlen eszköz, amelytől azt várhatják a

Triász imperialista monopóliumai, hogy fönn tudják tartani uralmukat a Dél népei, nemzetei és államai fölött.

Milyen alternatívákat javasolnak a monopóliumok megüzente háború kihívásaival szemben?

Első válaszötlet: a (pénzügyi és egyéb) „piacok szabályozása”.

Olyan kezdeményezések, amelyekre a monopóliumok és kormányaik állítólag törekednek. Ténylegesen csak üres locsogás ez a közvélemény megtévesztésére. Ezek a kezdeményezések nem képesek megfékezni a financiális nyereség utáni eszeveszett hajszát, ami a monopóliumok ellen­őrizte fölhalmozás logikájából következik. Ezért ezek hamis alternatívák.

Második válaszötlet: visszatérés a háború utáni mintákhoz.

Ezek a válaszok háromféle nosztalgiát táplálnak: a) az igazi „szociál­demokrácia” újjáépítése Nyugaton, b) a „szocializmusok” föltámasztása azokra az elvekre alapozva, amelyek a XX. században vezérelték ezeket, c) visszatérés a Dél peremvidékein megfogalmazott népi nacionalizmus­hoz. Ezekben a nosztalgiákban az az elképzelés nyilvánul meg, hogy lehetséges „visszagöngyölíteni” a monopolkapitalizmust, visszahátráltatni ahhoz, ami 1945-ben volt. De a történelem nem enged ilyen visszafor­dulásokat a múltba. A kapitalizmussal akként kell szembenézni, amilyen az ma, nem mint amilyennek elképzelni óhajtjuk, vagyis eltorlaszolva a fejlődését. Mindamellett az efféle vágyakozások tovább kísértenek a baloldal nagy részében világszerte.

Harmadik válaszötlet: „humanista” konszenzus-keresés.

A következőképpen határozom meg ezt a kegyes óhajt: annak illúziója, hogy egymással ütköző alapvető érdekek képesek egyetértésre jutni. Naiv környezetvédő mozgalmak osztoznak, egyebek között, ebben az illúzióban.

Negyedik válaszötlet: a múlt illúzióinak felidézése.

Ezek az illúziók a „sajátosságot” és a „különbözéshez való jogot” emle­getik föl anélkül, hogy ezek célja és értelme megértésével vesződnének, azt gondolván, hogy a múlt már megválaszolta a jövő kérdéseit. Az efféle „kulturalizmus” számos kvázi-vallásos és etnikai alakot ölthet. Teokráciák és etnokráciák lépnek föl akként, mint amelyekkel kényelmesen helyette­síthetők volnának a demokratikus társadalmi küzdelmek, amelyek immár lekerültek a napirendről.

Ötödik válaszötlet: a „személyes szabadság” előtérbe állítása.

E kizárólagos „legfőbb érték” vélt prioritásán alapuló válaszok mellett sorakoznak föl a „választott képviseleti demokrácia” vaskalaposai, akik számára ez utóbbi egyenlő magával a demokráciával. Ez a formula elválasztja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladástól, sőt még annak a társadalmi regresszióval való de facto szövetségét is eltűri, mert úgy véli, hogy máskülönben diszkreditálná a demokráciát – amelyet most egy tragikus bohózat szintjére süllyesztettek le.

De akadnak még veszedelmesebb formái is az efféle állásfoglalás­nak. Azokra a kézről kézre adott divatos „posztmodernistákra” utalok itt (amilyen például Toni Negri), akik azt képzelik, hogy az egyén máris a történelem szubjektumává vált, mintha a kommunizmus, ami lehetővé teszi majd az egyén fölszabadulását az elidegenedés alól és a történelem valódi szubjektumává válását, immár megvalósult volna!

Világos, hogy az összes fönti válasz, beleértve a jobboldal válaszait is (mint pl. olyan „szabályozás”, amelyik nem érinti a monopóliumok ma­gántulajdonát), most még erőteljes visszhangra talál a legtöbb embernél a baloldalon.

6. A jelenkori imperializmus kiterjesztett monopolkapitalizmusa által in­dított háború ellen semmit sem érnek az imént vázolt hamis alternatívák.

Mi hát a teendő?

A jelen pillanat történelmi alkalmat kínál számunkra ahhoz, hogy sokkal tovább lépjünk előre; egyedüli hatékony válaszként bátor, elszánt, radiká­lis megfogalmazását követeli meg az alternatíváknak, amelyek képesek mozgósítani a dolgozókat és népeket arra, hogy támadásba lendüljenek ellenségük háborús stratégiájának meghiúsítására. A valóságosan létező jelenkori kapitalizmus elemzésén alapuló megfogalmazásoknak egyenest a fölépítendő jövőre kell figyelemmel lenniük, hátat fordítva a múltba néző nosztalgiáknak, az identitással vagy a konszenzussal kapcsolatos illúzióknak.

Merész programok a radikális baloldal számára

Három tétel köré rendezem a következő általános javaslatokat:

a)     tár­sadalmasítani a monopóliumok tulajdonát;

b)     megszabadítani a gazda­ságirányítást a pénzügyuralomtól (definancializálás);

c)     kiszabadítani a nemzetközi kapcsolatokat a globalizáció rabságából (deglobalizálás).

a) Társadalmasítani a monopóliumok tulajdonát

Az alternatív válasz hatékonysága szükségképpen megköveteli, hogy kérdésessé tegye magát a monopoltőke magántulajdonának az elvét. Javasolni a pénzügyi műveletek „megregulázását”, a piacok „átláthatóvá” tételét, hogy „szereplőik várakozásai” ily módon „ésszerűek” lehessenek, s e reformokban való egyetértés határait anélkül vonni meg, hogy ennek nem föltétele a monopóliumok magántulajdonának eltörlése, az ilyesmi nem egyéb, mint porhintés a naiv publikum szemébe. Azt kérni a monopó­liumoktól, hogy „vezényeljenek le” saját érdekeik ellen irányuló reformokat, nem véve tudomást arról a tényről, hogy ezeknek ezeregy trükk van a tarsolyukban ahhoz, hogy meghiúsítsák az ilyen reform-célkitűzéseket.

Az alternatív társadalmi projektumnak visszájára kell fordítania a mo­nopóliumok stratégiáival kialakított jelenlegi társadalmi rend (társadalmi rendetlenség) irányát avégett, hogy maximális és stabil foglalkoztatottsá­got lehessen biztosítani, hogy a társadalmi munka termelékenységével párhuzamosan mozgó, megfelelő bérezést lehessen garantálni. Ezt célul tűzni egyszerűen abszurdum a monopóliumok hatalmának kisajátítása nélkül.

Frissíteni kell a „gazdaság-teoretikusok szoftverjét” (François Morin szavaival szólva). A „várakozások” képtelen és lehetetlen gazdaságelmélete kizárja a demokráciát a gazdasági döntéshozás irányításából.

A merészség ez esetben az oktatás radikális reformját követeli meg nem csupán a közgazdász-képzésben, hanem mindazok számára, akik vezető pozíciók elfoglalására hivatottak.

A monopóliumok intézményes testületek, amelyeket a demokrácia elvei szerint kell igazgatni, nyílt konfliktusban a magántulajdont szentté avatókkal. Bár az angolból importált „közjavak” [commons] szó használata már magában hordozza a pontatlanságot, mivel azt sosem kötik össze a társadalmi konfliktusok mibenlétéről folyó vitával (az angolszász nyelvhasználat szándékosan nem vesz tudomást a társadalmi osztályok valóságáról), de most épp ezért segítségünkre lehet, mivel a monopóliumokat besoroljuk a „közjavak” közé.

A monopóliumok magántulajdonának eltörlését államosításon keresztül érhetjük el. Ezt az első jogi lépést nem úszhatjuk meg. A merészség azonban itt azt jelenti, hogy továbblépünk: javaslatokat készítünk az állami tulajdonba vett monopóliumok irányításának társadalmasítására, és támogatjuk a demokratikus társadalmi küzdelmeket az odáig vezető hosszú úton.

Mondok egy konkrét példát arra, mi minden kerülhet bele a társadal­masítási tervekbe.

A „tőkés” farmergazdák (a fejlett országokban) és a „paraszt” gazdák (nagyrészt Délen) egyaránt foglyai a kínálati [upstream] monopóliumoknak, amelyek ellátják őket és hiteleket nyújtanak nekik, és a keresleti [downstream] monopóliumoknak, amelyektől termékeik földolgozása, szállítása és piaci bevezetése függ.2 Ezért semmilyen valóságos önállósággal nem bírnak „döntéseikben”. A tetejébe még a termelékenység növelésével elért nyereséget is elszipkázzák tőlük a monopóliumok, amelyek a termelőket „alvállalkozók” helyzetébe kény­szerítik. Mi a lehetséges alternatíva?

Közintézményeket kell a monopóliumok helyébe állítani, amelyek törvény szabta keretekben végzik irányítási munkájukat. Ezekben a következők képviselői dolgoznának: a) a gazdák (az alapvetően érde­keltek), b) upstream egységek (anyag-, energia- és eszköz-ráfordítások előállítói, valamint bankok), downstream egységek (élelmiszeripar, kereskedelmi láncok), c) fogyasztók, d) helyhatóságok (a természeti és társadalmi környezetben érdekeltek: iskolák, kórházak, várostervezés és lakásépítés, szállítás és közlekedés), e) állam (a polgárok). A fölsoroltak képviselőit ők maguk választanák olyan eljárásrend szerint, amely a saját társadalmasított igazgatásuk módjával áll összhangban, tehát az önigazgató termelőegységeknél azon a módon, ahogyan a saját egysé­geikben alkalmazott dolgozókból választott igazgatóságok működnek, vagy ahogy az alvállalkozóiknál szokásban van, és így tovább. Ezeket a struktúrákat akként kell megtervezni, amilyen szabályok szerint az adott igazgatósághoz tartozó különböző szintek – mint például a kutatási köz­pontok tudományos, független vagy alkalmazott technológiákon dolgozó – személyzete kapcsolódik egymáshoz. Még azt is el tudnánk képzelni, hogy a kistőkéseknek (a „kisrészvényeseknek”) az az öröklött képvise­lete is fönnmaradjon, amelyik a nemzeti tulajdonba vételkor fönnállott, amennyiben ez hasznosnak látszik.

Tehát intézményekről beszélünk, amelyek bonyolultabbak, mint az „önigazgatási” vagy „szövetkezeti” formák, amilyeneket ismerünk. Olyan működési módokat kell ugyanis kitalálni, amelyek valódi demokrácia gyakorlását engedik a gazdaságirányításban, az érdekelt felek között megvalósult nyilvános egyezkedés alapján. Olyan formula kerestetik, amelyik rendszerszerűen összekapcsolja a társadalom demokratizálását a társadalmi haladással, ellentétben a kapitalizmus valóságával, amely fölbomlasztja a demokráciát, amely formális politikai irányítássá silányítja ezt a demokráciát, amely a társadalmi körülmények alakítását a „piacra” hagyja, ahol viszont úgy táncolnak, ahogy a monopoltőke fütyül. Akkor és csakis akkor beszélhetünk a piacok valódi átláthatóságáról, ha a társadalmasított igazgatás intézményes formái szabályozzák ezeket.

Fölhozott példám mellékes jelentőségűnek látszhat a fejlett tőkés országokban, ahol a „farmerek” a dolgozóknak csak nagyon kis részét teszik ki (3-7 százalékát). Ámde központi jelentőséggel bír a Dél szá­mára, ahol a falusi népesség még jó ideig jelentős marad. Itt a földhöz való hozzájutás, amit mindenki számára garantálni kell (az esélyek lehető legkisebb egyenlőtlenségével), az egyik alapvető elv azok kö­zött, amelyek előmozdítják a paraszti mezőgazdálkodást (utalok itt egyik korábbi munkámra, amelyet erről a kérdésről írtam: Amin 2008). Paraszti mezőgazdaságon ne a „stagnáló mezőgazdaság” szinonimáját értsük (avagy a „hagyományos és néprajzi értékű” mezőgazdálkodást). A paraszti mezőgazdálkodás fejlődése bizonyos „modernizálást” igényel (jóllehet ez a szó megtévesztő, mert sokaknak tüstént a kapitalizmus megvalósította modernizálást juttatja eszébe). Hatékonyabb eszközrá­fordításra, hitelekre, termelési és ellátási kapcsolatokra van szükség a paraszti munka termelékenységének javításához. Az itt javasolt képletek azt a célkitűzést követik, ahogy olyan úton-módon és olyan szellemben tegyük lehetővé ezt a modernizálást, amelyek „nem-kapitalisták”, hogy úgy mondjuk, szocialista távlathoz igazodnak.

Nyilvánvaló, hogy választott sajátos példánk egyike azoknak, ame­lyekből kitetszik az intézményesítés szüksége. A monopóliumok irányí­tásának nemzeti tulajdonba vételét/társadalmasítását ugyanebben a szellemben kell elképzelni az ipar és a közlekedés, a bankok és egyéb pénzintézetek szektoraiban, de igazgatóságaik kialakításakor számolni kell ezek gazdasági és társadalmi funkcióinak sajátosságaival. Ezekbe az igazgatóságokba is be kell vonni a cégnél, valamint az alvállalkozá­soknál dolgozókat, az upstream iparművek, bankok, kutatóintézetek, a fogyasztók és az állampolgárok képviselőit.

A monopóliumok irányításának nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasí­tása alapvető szükségletnek felel meg, annak a kihívásnak a tengelyében áll, amellyel a dolgozók és a népek kerülnek szembe a kiterjesztett mono­póliumok jelenkori kapitalizmusa korában. Ezen az egyetlen módon lehet megálljt parancsolni a fosztogatással fölérő fölhalmozásnak, amelyre a monopóliumok uralta gazdaságirányítás törekszik.

A monopóliumok uralma alatt folyó fölhalmozás csakis újra- meg újratermelődni képes, ha folytonosan növekszik a „piaci gazdaságirá­nyításnak” alávetett terület. Ezt a közszolgáltatások mértéktelen ma­gánosításával (az állampolgárok birtokfosztása), valamint a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés kisajátításával (a nép birtokfosztása) valósítják meg. A „független” gazdasági egységek profitjának a mono­póliumok által való elvonása újabb további birtokfosztás (kapitalistáké!), amit a fináncoligarchia visz véghez.

Definancializálás: egy Wall Street nélküli világ

A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása magában véve és magától eltörölné a „részvénytulajdonosi érték” irányadó elvét, amelyet a fölhalmozási stratégia kényszerít ki a monopoljáradék szolgá­latában. Lényeges ez a célkitűzés minden bátor cselekvési terv számára, ha ki akarunk kecmeregni a megszokott kerékvágás sarából, amelybe beleragadt a mai gazdaságirányítás. Ennek megvalósítása kihúzza a talajt a gazdaság irányításának financializálása alól. Visszatérőben volnánk „a járadékos eutanáziájához”, amit annak idején Keynes szor­galmazott? Nem szükségképpen, s bizonyos, hogy nem teljességgel. A megtakarításokat lehet bátorítani pénzbeni jutalmazással, ám csakis olyan föltétellel, hogy eredetük (a dolgozók, a vállalatok, a közösségek rezsimegtakarításai) és megszerzésüknek föltételei pontosan megha­tározhatók. A makrogazdasági megtakarításokról szóló fejtegetés a hagyományos gazdaságelméletben homályban hagyja azt, hogy a mono­póliumoknak miféle szervezett úton-módon van kizárólagos hozzáférésük a tőkepiachoz. Az úgynevezett „piacfüggő bérezés” pedig semmi egyéb, mint a monopoljáradékok növelését garantáló eszköz.

A monopóliumok nemzeti tulajdonba vétele/társadalmasítása, persze, a bankokra is vonatkozik, legalábbis a nagyobbakra. Közvetítő szerepüknek („hitelpolitikájuknak”) olyan sajátságos jellegzetességei vannak, amelyek azt igénylik, hogy megfelelő eltervezés szerint alakítsák ki igazgatósága­ikat. A nemzeti tulajdonba vétel (másutt használatos néven: államosítás) a kifejezés klasszikus értelmében csupán annyit tesz, hogy az állam lép föl a magánrészvényesek által jóváhagyott igazgatótanácsok helyén és szerepében. Ez elvben lehetővé teszi az állami előírások szerint folyó bankhitelezést – ami nem kis dolog. De bizonyosan nem elégséges, ha meggondoljuk, hogy a társadalmasítás megköveteli a jelentős társa­dalmi partnerek közvetlen részvételét a bank vezetésében. Itt azonban korántsem felel meg a működtetés követelményeinek a saját alkalmazotti személyzet által intézett „önigazgatás”. Ezt a személyzetet kétségkívül be kell vonni a tagjaik munkafeltételeit érintő döntésekbe, de másba nemigen, mert nem az ő szintjükön kell határozni a követendő hitelpolitikáról.

Ha az igazgatóságoknak a kölcsönt nyújtók (a bankok) és a kölcsönt fölvevők (a „vállalkozások”) érdekellentéteivel van dolguk, akkor az igazgatóságok személyi-szervezeti összetételére vonatkozó előírá­sokat annak számításba vételével kell megfogalmazni, hogy miféle vállalkozásokról van szó, s ezek mire tartanak igényt. A bankrendszer szerkezeti átalakítására van szükség, mert ebben immár túlzott köz­pontosítás alakult ki, miután az utóbbi négy évtizedben fölhagytak az elmúlt két évszázadban érvényesült általános szabályozással. Nyomós érv szól a banki szakosodás helyreállítása mellett. Ez részint a hitelföl­vevőik igényei szerint, részint pedig gazdasági funkcióik szerint (rövid távú likviditási fedezetnyújtás, közép- és hosszú távú befektetések finanszírozásában való részvétel) alakulna ki. Létrehozhatunk például „agrárbankot” (vagy mezőgazdasági pénzintézetek egész összehangolt együttesét), amely(ek) ügyfelei nemcsak a tőkés mezőgazdák (farmerek) és a parasztok közül kerülnének ki, hanem a mezőgazdaság többször emlegetett upstream és downstream kapcsolatai sorából is. A bank igazgatóságába egyfelől „bankárok” (a bank vezető tisztviselői), másfelől pedig ügyfelek kerülnének be (tehát „farmerek” vagy parasztok, illetve upstream és downstream jogi személyek képviselői).

Elképzelhetünk másféle, különböző ipari szektoroknak megfelelő módon tagolt bankrendszer-alakulatokat is, amelyek igazgatóságaiban szavuk volna az ipari ügyfeleknek, az ipar környezeti hatását ellenőrző kutatási, műszaki és szolgáltató központoknak, ekképpen gondoskodva arról, hogy a kockázat minimálisra csökkenjen (tudomásul véve, persze, hogy az emberi tevékenység sosem teljesen kockázatmentes), s hogy ennek megvitatása demokratikus és átlátható módon történjék.

A gazdaságirányítás definancializálása két dolgot igényel a törvényho­zástól. Az első, hogy a szuverén állam a maga tekintélyével betilthassa saját területén a spekulatív pénzalapok [hedge fundok]3 műveleteit. A második a nyugdíjalapokra vonatkozik, amelyek mostanában vezető tőzsdespekulánsok gyanánt működnek közre a gazdasági rendszer financializálásában. Ezeket az alapokat használták föl arra – elsőként, persze, az Egyesült Államokban -, hogy az alkalmazásban álló dolgozók­ra hárítsák át azokat a kockázatokat, amelyek normális viszonyok között a tőkére hárultak, sőt ezek voltak hivatottak igazolni a tőke védőinek szemében ennek „jutalmazását”! Botrányos a jelenlegi helyzet, világos ellentmondásban áll még a kapitalizmus ideológiai védelmével is! Csak hát ez a „találmány” eszményi eszközként illeszkedik a monopóliumok uralta fölhalmozás stratégiájába.

Szükséges a nyugdíjalapok eltörlése az elosztó nyugdíjalapok javára, amelyek természetüknél fogva igénylik és engedik a demokratikus vitát a nyugdíjjogosultság időkereteinek és dátumainak kiszámításáról és meghatározásáról, hasonlóképpen a befizetett járulékok nagysága és a folyósított díjak összege közti viszonyról. Egy szociális jogokat tisztelő demokráciában minden dolgozó számára nyitva állnak a nyugdíjrend­szerek. De azért, ha minden kötél szakad, meg hogy ne legyen tilos, amit egyéni csoportok létre óhajtanak hozni, kiegészítő nyugdíjalapok is engedélyezhetők. Az összes itt sugalmazott definancializáló intézkedés egyetlen nyilvánvaló következtetésre vezet: lehetséges és kívánatos egy Wall Street nélküli világ, hogy François Morin könyvének címéből vegyük kölcsön ezt a megfogalmazást. (Morin 2011).

Egy Wall Street nélküli világban a gazdaságot még tág körben ellen­őrzése alatt tartja a piac. Ám a piacok ekkor már – első ízben – igazán átláthatók, demokratikus egyezkedések útján szabályozzák őket a tényleges társadalmi partnerek (s ezek – szintén első ízben – már nem ellenségei egymásnak, amiként szükségképpen azok a kapita­lizmusban). A természeténél fogva átláthatatlanul homályos – és a mindig a monopóliumok javát szem előtt tartó igazgatásrend megszabta követelmények szerint működő – „pénzpiac” az, ami meg fog szűnni. Eltöprenghetnénk azon is, vajon hasznos lenne-e, vagy sem bezárni az értéktőzsdéket, mert a tulajdonhoz való jogok, akár magán, akár társas formájukban, ekkor már „más módon” működnének. Azt is meg lehetne fontolni, lehetséges lenne-e az értéktőzsdét új célirányba fordítva újjá­szervezni. A szimbolikus „Wall Street nélküli világ” jelszava mindamellett érvényben maradna.

A definancializálás bizonyosan nem jelenti a makro-gazdaságpolitika s kiváltképp a makro-hitelgazdálkodás eltörlését. Ellenkezőleg, ez fogja helyreállítani hatékonyságukat, fölszabadítva őket a járadékhajszoló monopóliumok stratégiáinak járma alól. A nemzeti központi bankok hatalmának helyreállítása – amelyek többé már nem lesznek „függet­lenek”, hanem részint az államtól, részint pedig a társadalmi partnerek demokratikus egyezkedésének eredményeként szabályozott piacok­tól fognak függeni – biztosít majd kellő hatékonyságot a gazdaság társadalmasított irányításának szolgálatában álló makro-hitelpolitika szabályozásának.

Nemzetközi szinten: lekapcsolódás

A „lekapcsolódás” szót használom itt, amelyet fél évszázada javasoltam, s amelyet a jelenkori értekező szóhasználat mintegy ennek szinoni­májaként látszik helyettesíteni a „deglobalizáció” kifejezéssel. Magam sohasem úgy fogtam föl a lekapcsolódást, mint valami visszalépést az autarkiához, hanem mint stratégiai irányváltást a belső és külső erőknek az önálló fejlődés megkerülhetetlen követelményeire adott válaszával szemben. A lekapcsolódás előmozdítja a globalizáció újjáépítését tár­gyalásos alapon, nem pedig az imperialista monopóliumok kizárólagos érdekei előtt való meghajlás alapján. Lehetővé teszi emellett a nemzet­közi egyenlőtlenségek csökkentését.

A lekapcsolódás azért szükséges, mert a két előző szakaszban szor­galmazott intézkedéseket, reálisan tekintve, sohasem lehet globális léptékben bevezetni, de még csak regionális szinten sem (például Euró­pában). Csakis olyan államok/nemzetek viszonylatában lehet elindítani, amelyekben a gazdaságirányítás társadalmasítási folyamatát célzó, előrehaladott, radikális társadalmi és politikai küzdelmek folynak.

Az imperializmus abban az alakjában, ahogyan egészen a második vi­lágháborút közvetlenül követő időkig mutatkozott, kialakította az ellentétet az iparosított imperialista központok és a leigázott perifériák között, ahol tilos volt az ipar. A nemzeti fölszabadítási mozgalmak győzelmei elindítot­ták a peremvidékek iparosítási folyamatát a lekapcsolódás politikájának megvalósításával, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az önerőre támaszkodó fejlődés útjára léphessenek. Az efféle lekapcsolódások, amelyek annak idején radikálisnak számító társadalmi reformokkal jártak együtt, megteremtették a föltételeket az olyan országok lehetséges „elru­gaszkodásához”, amelyek továbbhaladtak ebben az irányban – Kínával az élen, természetesen.

Ám a jelenkor imperializmusa, a Triász imperializmusa, meghátrálásra kényszerülve és az új kor föltételeihez „igazodva”, új alapokon újjáépült, arra az „előnyre” alapozva, amelyre támaszkodva szándékozott megtar­tani kizárólagos előjogát az alább fölsorolt öt kategória ellenőrzésében:

• technológia;
• hozzáférés a földteke természeti erőforrásaihoz;
• a monetáris és financiális rendszer globális integrációja;
• kommunikációs és információs rendszerek;
• tömegpusztító fegyverek.

A lekapcsolódás fő formáit ma tehát pontosan meghatározza a jelen­kori imperializmus emez öt előjogával szemben támasztandó kihívás. A föltörekvő országok, amelyek fölött természetesen különböző mértékben gyakorolnak ellenőrzést, s amelyek az önrendelkezés különböző fokain állnak, a lekapcsolódás során szembefordulnak a fölsorolt öt előjoggal. Miközben az elmúlt két évtizedben a lekapcsolódásban elért siker ké­pessé tette ezeket az országokat fejlődésük fölgyorsítására – különösen az iparfejlesztés révén, „kapitalista” eszközökkel a globalizált „liberális” rendszeren belül -, ez a siker téveszméket sugallt nekik afelől, hogy továbbra is ilyen úton járhatnak, vagyis hogy fölemelkedhetnek az új „egyenjogú kapitalista partnerek” sorába. A legtekintélyesebb ilyen orszá­gok „kooptálására” tett kísérlet, a G20 létrehozásával, mintegy szárnyakat adott ezeknek az illúzióknak.

Ám az imperialista rendszer (amit „globalizációnak” mondanak) fo­lyamatban levő megroppanásával alighanem szertefoszlanak ezek az illúziók. A Triász imperialista hatalmai és a föltörekvő országok közti konfliktus már látótávolságba került, s várhatólag tovább rosszabbodik a helyzet. A föltörekvő országok társadalmai, ha előbbre akarnak lépni, rákényszerülnek, hogy még inkább az önerőre támaszkodó fejlesztés módozatai felé forduljanak a nemzeti tervezés, valamint a Dél-Dél együttműködés erősítése révén.

A merészség ilyen körülmények között abban áll: lendületesen és kö­vetkezetesen haladni e cél felé, egyesíteni a lekapcsolódás megkövetelte intézkedéseket a társadalmi haladásban kívánatos lépésekkel.

E radikalizálódás hármas célja: a társadalom demokratizálása; a következetes társadalmi haladás megvalósítása; imperialista-ellenes álláspontok kialakítása. Lehetséges az ilyen irányú elköteleződés nem csupán a föltörekvő országok társadalmai számára, hanem a globális Dél „magukra hagyott” vagy „leírt” társadalmaiban is. Ezeket az országokat ténylegesen újragyarmatosították az 1980-as évek szerkezet-kiigazító programjai révén. Népeik most nyíltan lázadnak, akár arattak már győ­zelmeket (Dél-Amerikában), akár nem (az arab világban).

A merészség itt azt jelenti, hogy ezekben a társadalmakban legyen a radikális baloldalban annyi kurázsi, hogy szembenézzen a kihívásokkal, és támogassa a folyamatban levő, szükségszerű harcok folytatását és radikalizálódását.

A Dél lekapcsolódása előkészíti az utat magának az imperialista rendszernek a fölbomlásához. Ez kiváltképp szembetűnő azokban a térségekben, amelyeket sújt a globális monetáris és financiális rendszer gazdálkodása, miután ez a dollár-hegemónia következménye.

De vigyázat: illúzió azt remélni, hogy ez a rendszer „egy más monetáris és pénzügyi világrenddel” helyettesíthető, amelyik kiegyensúlyozottabb és jobban kedvez a peremvidékek fejlesztésének. Mint mindig, „konszen­zust” keresni a fölülről irányított nemzetközi újjáépítés ügyében – merő ábrándozás, a csodavárással rokon. Ami most napirendre került, az a létező rendszer lebontása – illetve fölbomlása, összeroppanása – és a nemzeti alternatív rendszerek újjáépítése (országonként vagy földrészen­ként vagy régiónként), ahogy néhány ilyen elképzelés megalapozása már megkezdődött Dél-Amerikában. A merészség itt abban áll: legyen meg a kellő bátorság, a lehető legszilárdabb elszántság az elinduláshoz, nem sokat aggodalmaskodva azon, hogy mi lesz majd az imperializmus válaszlépése.

A lekapcsolódás/lebontás problematikája Európa számára is lényeges, amely a monopóliumok uralta globalizáció egyik részhalmaza. Az Euró­pa-projektumot, az európai integráció tervét már a kezdet kezdetén úgy vázolták föl, majd úgy építették ki rendszeresen, hogy megfosszák vele Európa népeit demokratikus hatalmuk gyakorlásának lehetőségétől. Az Európai Uniót a monopóliumok gyámsági területeként hozták létre. Az euróövezet beszakadásával az EU alávetése a monopóliumok akaratá­nak a demokrácia eltörléséhez vezetett, ami amúgy is a bohózat szintjére süllyedt le, és szélsőséges formákat öltött, nevezetesen arra az egyetlen kérdésre összpontosított: mi lesz a „piac” (azaz a monopóliumok) és a „hitelminősítők” (vagyis megint csak a monopóliumok) reakciója? Ez az egyedüli kérdés, amely most fönnforog. Hogy miként reagálhat a nép, az már egy csöppet sem számít.

Nyilvánvaló tehát, hogy égen-földön nincs más alternatíva, mint a merészség: „megszegni” az „európai alkotmánynak” és az euró képzelt központi bankjának kötelező előírásait (lásd: Bernier 2011). Más szóval, nincs alternatívája az európai intézmények és az euróövezet visszabon­tásának. (Nikonoff 2011). Ez az elkerülhetetlen előfeltétele a népek és nemzetek „más Európája” végtére elkövetkező újjáépítésének.

Végkövetkeztetésül: merészséget, több merészséget, mindig merészséget.

Amit merészségen értek, az ennélfogva:

a) a radikális baloldal számára az imperialista Triász társadalmaiban – a szükséges kötelezettség-vállalás egy alternatív monopólium-ellenes társadalmi blokk létrehozásában.

b) a radikális baloldal számára a peremvidékek társadalmaiban – el­kötelezettség egy alternatív komprádor-ellenes társadalmi blokk létre­hozásában.

Időbe telik előrehaladást elérni ezeknek a blokkoknak a kiépítésében, de igencsak föl lehet gyorsítani a folyamatot, ha a radikális baloldal elszántan mozgásba lendül, és elkötelezetten halad előre a szocializ­mus felé tartó hosszú úton. Tehát nem ahhoz kell stratégiákat gyártani, hogy „kijussunk a kapitalizmus válságából”, hanem hogy „kijussunk a válságban levő kapitalizmusból”, hogy egyik utóbbi munkám címéből kölcsönözzek (Amin 2009, valamint Amin 2011).

Döntő történelmi fordulat időszakát éljük. A kapitalizmus egyedüli jogosultsága abból fakad, hogy megteremtette a civilizáció magasabb szakaszaként értett szocializmusba való átmenet föltételeit. A kapita­lizmus immár elavult rendszer, folytatása csak a barbársághoz vezet. Semmilyen más kapitalizmus nem lehetséges. A civilizációk összecsa­pásának kimenetele, mint mindig, bizonytalan. Vagy a radikális baloldal jár sikerrel forradalmi kezdeményezéseinek merészsége révén, vagy győzni fog az ellenforradalom. Nincs hasznavehető kompromisszum e kihívásra adott két válasz között.

A nem-radikális baloldal összes stratégiája ténylegesen: nem-stratégia. Pusztán csak az egyik napról a másikra való alkalmazkodás az összerop­panás felé tartó rendszer viszontagságaihoz. S amikor a mindenkori ha­talmasságok azt akarják, amiként a Párduc, hogy „változzon meg minden, hogy semmi se változzon”,4 akkor a baloldal „várományosai” azt hiszik, hogy lehetséges „megváltoztatni az életet anélkül, hogy hozzányúlnának a monopóliumok hatalmához”! A nem-radikális baloldal nem fogja útját állni a kapitalista barbárság diadalának. Máris elvesztette a csatát, mert nincs meg benne az akarat, hogy fölvegye a harcot.

Amire szükség van: merészség ahhoz, hogy beteljesítsük a kapitaliz­mus őszét, amit rendszerének beroppanása jelez majd s a népek igazi tavaszának születése, a tavaszé, amely immár lehetséges.

Fordította: Csala Károly

Eredeti megjelenés: De l’audace, encore de l’audace! Le Mouvement politique d’éducation populaire (M’PEP) http://www.m-pep.org/spip.php?article2436 angol fordítása: Audacity, more audacity, Pambazuka News, http://www.pambazuka.org/en/category/features/78392

Fordítói jegyzetek

1 Számos nyelven a szerző által használt „generalizálás” szóval jelölik azt, ami a magyarban „kiterjesztésként” ismeretes [generalized monopolies/monopoles généralisés]; lásd pl. egy fogalom tartalmi kiterjesztése stb. E kifejezés forráshelye a logika tudománya.

2 A kétirányú kapcsolatok szemléletesen képszerű upstream és downstream elnevezése az angolban a vízügyi szaknyelvből került át a gazdaságiba, ma­gyarán: „felvízi” és „alvízi”.

3 Az angol köznyelvben pejoratív „zugalapok” jelentéssel él ez a kifejezés. Meg­szépítve: „fedezetbiztosító alapok”. A magyar gazdasági zsurnalizmus olykor szintén eufemisztikus körülírással „abszolút hozamú alapok” néven emlegeti ezeket.

4 Utalás az olasz Giuseppe Tomasi di Lampedusa A Párduc c. regényére. 1958, magyarul: 1961.

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 2008: Du capitalisme à la civilisation. Párizs, Syllepse

Amin, Samir 2009: Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise. Párizs, Le temps des cerises

Amin, Samir 2011: Ending the crisis of capitalism or ending capitalism. Pambazuka Press

Bernier, Aurélien 2011: Désobéissons á l'Union Européenne. Párizs, Les mille et une nuits

Morin, François 2011: Un monde sans Wall Street. Párizs, Le seuil

Nikonoff, Jacques 2011: Sortir de l'euro. Párizs, Les mille et une nuits

Megjegyzések Tariq Amin-Khan írásához

A véleménykülönbség a politikai iszlám legyőzésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, foglalja össze a vitát a világrendszer iskola nagy öregje, visszautasítva az Európa-központúság és a differenciálatlan megközelítés vádját. Már nem léteznek a korai modernitás elméleteinek céltáblájául szolgáló tradicionális „maradványok", sokkal inkább annak tűnő formák, amiket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

Nem vagyok meglepve pakisztáni barátunk, Tariq Amin-Khan kritikáján. Számítottam rá. Szeretnék ezért néhány észrevételt tenni a rajtam gyakorolt kritikáival kapcsolatban, melyek elsősorban az általam írottak félreértésén alapszanak.

(1) írásom célja egyszerűen az volt, hogy felszólaljak egy politikai stra­tégia mellett, mely egyszerre épít a bolygónk fölötti katonai uralom wa­shingtoni projektje (s annak hátterében a trió1 kollektív imperializmusa) si­kerének, illetve a („mérsékelt" és „radikális") politikai iszlám programjának megakadályozására. Ráadásul a franciául kiadott cikk címe egyértelmű: „A bolygónk fölötti katonai uralom amerikai programjának megakadályo­zása és a politikai iszlám visszaszorítása két, egymástól elválaszthatatlan célkitűzés". Úgy tűnik, Tariq Amin-Khan hozzám hasonlóan osztja ezt a nézetet, s felismerte, hogy (az ún. mérsékelt) középosztálybeli politikai iszlám céljai és a (szegények soraiból rekrutálódó) „radikális" militáns iszlám céljai ugyanazok. A véleménykülönbség a politikai iszlám legyő­zésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, illetve a háttérben e különbség érint számos alapvető teoretikus elgondolást a modernitással, eurocentrizmussal és a különböző népek politikai kultú­rájának alakulásával kapcsolatban.

(2) A „modernitás" és kialakulása olyan elemzésére tettem javaslatot, mely szorosan kapcsolódik a történelmi kapitalizmus/imperializmus elemzéséhez, s amely minden, csak nem „eurocentrikus", hiszen ki­fejezetten az eurocentrizmus radikális kritikájára épül. Úgy tűnik, Tariq nem ismeri Eurocentrizmus c. írásomat, mely 1989-ben jelent meg a Monthly Review Press-ben. Ugyancsak elolvashatta volna a második kiadást, mely franciául jelent meg 2008-ban, s hamarosan a Monthly Review Press is kiadja. Eurocentrizmus kritikám radikális abban az ér­telemben, hogy nem korlátozódik kinyilatkoztatások közzétételére (mint Edward Said esetében), hanem a történelmi kapitalizmus imperialista expanziójától elválaszthatatlan „modernitás" kialakulásának kontextu­sában igyekszik az megmagyarázni. A „modernitás", mivel „kapitalista/ imperialista modernitás", kezdettől fogva és mind a mai napig töredezett, ellentmondásos és korlátozott. Amit Tariq a két modernitásnak nevez („technologikus" egyfelől, „szabadság, egyenlőség, testvériség" másfelől) pontosan az, amit én is leírtam e témában.

(3) Csodálkozom azon, hogy Tariq azt hihette, semmit nem tudok a perifériákon élő embereknek (ideértve a muzulmán országokat is) a ka­pitalizmus által előidézett nyomorúságos körülményeiről, amelyek okai a politikai iszlám jelenkori előretörésének. Nem csak hogy teljes köny­veket szenteltem a polarizációnak, mely lényegi eleme a jelenleg létező kapitalizmus világméretű expanziójának, de elég egyértelműen össze is kapcsoltam a politikai iszlám válaszait (és sok más mai tömegmozgalmat) a kapitalizmus egész népeket érintő destruktív hatásaival.

(4) Éppen ezért a modern világbeli politikai iszlámot soha nem mostam össze a „tradicionális", „pregyarmati vagy premodern" iszlámmal. Sőt, elég egyértelműen jeleztem a különbséget. Az Eurocentrizmusban példá­ul a kapitalista modernitást megelőző történelem olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza az általam „hűbérinek" nevezett hatalom különböző formáinak hasonlóságait, melyek a középkori keresz­tény Európában, az arab-muzulmán Keleten és a konfuciánus Kínában léteztek. Ezekről szólnak a Hit és a Ráció összebékítésére törekvő metafizikai rendszerekről, valamint e két jelenség „specifikumainak" kifejeződésén túl meglévő hasonlóságaikról szóló okfejtéseim. Elég egyértelműen kimondtam, hogy a modern társadalmak – az imperia­lista centrumok és az általuk uralt perifériák kapitalizmusa – irányítási módszereinek egyetlen közös pontja sincsen azokkal a korai és régen elvetett „modernizációs" teóriákkal, melyek a „tradicionális maradványok" felszámolását tűzték ki célul. Sőt, azt is állítottam, hogy ilyen „maradvá­nyok" már nem is léteznek, sokkal inkább tradicionálisnak tűnő formák, melyeket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

(5) A politikai iszlám modern jelenség. Tariq nem érti, hogy ez az alap­tézisem. A „modern" világ (vagyis a mai kapitalizmus, mely egyszerre globalizálódott és polarizáló, ezért természetéből adódóan imperialista) összes ideológiai, politikai és társadalmi mozgalma modern, hiszen elvá­laszthatatlanok a kapitalizmustól. A burzsoá demokratikus liberalizmus, legyen akár konzervatív, akár reformpárti, a szocializmus (szociáldemok­rácia, történelmi kommunizmus), a fasizmus, az etnocentrizmus (vagy etnikai színezetű mozgalmak), az imperialista hatalmak nacionalizmusa, a nacionalizmus, melyen keresztül az elnyomott népek kifejezik ellen­állásukat, a „vallási reneszánsz" mozgalmak összes formája, legyen akár felszabadítás teológia, látszólag „fundamentalista" újjászületés, keresztény vagy egyéb, valamint az új szekták, ezek a mozgalmak mind „modernek".

(6) Nem elég azonban pusztán mint modern jelenségeket érteni őket. Sőt, disztingválni kell közöttük, s azonosítani azokat, melyek előre viszik a társadalmat, s a kapitalista modernitás kritikájára építkezve részesei a szocialista modernitás megalkotásának.

Én marxista vagyok, és védem a marxizmus alkotó potenciálját. Úgy vélem, hogy a történelmi materializmus eszközei (és csak ezek) teszik le­hetővé, hogy megértsük a munkások és a kapitalizmus modernitásának többi áldozata előtt álló kihívásokat. Az összes többi, nem kevésbé fontos gondolati forma (melyek dominálni fognak, míg csak létezik kapitalizmus) a fennálló rendet védik a burzsoá „liberális demokrácia" (á la Habermas) vagy valamiféle vallási (vallásközeli), etnikai (vagy etnikai jellegű) in­terpretáció nevében, mely az alapvető jogok koncepciójának jegyében magában foglalja a „tulajdon védelmét". E megfogalmazások egy része egyértelműen reakciós; a fasizmus erre a bizonyíték. A tény, hogy az efféle gondolatok által inspirált mozgalmak a leghátrányosabb helyzetű osztályokból toborozták követőiket, nem változtat a koncepciók reakciós utópista jellegén. Ide sorolom a politikai iszlámot (sőt, politikai iszlámokat, többes számban), de a politikai hinduizmust, a politikai buddhizmust, az észak-amerikai keresztény fundamentalizmust, az új szektákat és másokat is, a látszólag a múlthoz kötődő (valójában modern) illúziók e nagy családjába, mely, bizonyos feltételek között képes a „szegények" mobilizálására. Sikerük, melynek mostanság is szemtanúi lehetünk, annak köszönhető, hogy a felelős (szocialista) baloldal, amely a II. világ­háború utáni világot progresszív módon formálni akarta, erodálódott majd összeomlott, és a történelmi lehetőséget megragadó tőke offenzívájával szemben folytatott harca nem vezetett eredményre.

A történelem nem mindig világosan gondolkozó, konzervatív és prog­resszív csoportok kétféle blokkját hozza helyzetbe. A színpadot olykor a tiszta gondolkodást nélkülöző csoportok foglalják el, melyek tragikus zsákutcákba viszik a társadalmat. Azt gondolom, hogy a politikai iszlám, akárcsak más erők, ebbe a fajtába tartozik. Azt is megírtam, hogy még a Szociális Fórumban részt vevő „mozgalmak" közül is jó néhány efféle zsákutcában vergődik, s túl azon, hogy ekként elemeztem őket, javas­latot tettem néhány alapelvre, melyek talán segíthetnének abban, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből.

Egy korai kritikám a Bandung korszakban az ázsiai és afrikai társadal­makban bekövetkezett fejleményekről szólt. 1963-tól kezdve elemeztem a nasszeri kísérlet ellentmondásait és korlátait, s kifejeztem azt a félel­memet, hogy ez Egyiptomot majd abba az irányba viszi, mely végül az infitah-hoz (a komprádor nyitáshoz) és a politikai iszlámhoz vezetett. Ezt az írást (Hassan Riad: L'Egypte nassérienne. [A Nasszerista Egyiptom]) illegálisan terjesztették arabul, de soha nem született meg az angol fordítása. A későbbi fejlemények nem cáfoltak rá a félelmeimre.

(7) Az általam említett zsákutcák természete nem elemezhető „poszt­modernista" módszerekkel. Véleményem szerint az Egyesült Államok egyetemein jelenleg divatos ún. „posztgyarmati" tanulmányok maguk sem mások, mint a kérdéses zsákutcák naiv kifejeződései, bár ezt a véleményt Tariq, úgy tűnik, nem osztja.

(8) Továbbra is határozottan elutasítom a „kulturalizmus" bármely formáját, melyet a „(para)kulturális invariánsok" megerősítéseként defi­niáltam. Ez az elutasítás eurocentrizmus kritikám lényege, de ugyanígy a „fordított eurocentrizmusoké" (Khaled el-Azm szavaival élve), mint pl. az iszlamista és más mai kulturalizmusoké is.

A kulturalista hipotézist elutasítva elég korán ki mertem jelenteni (ld. Samir Amin – André Gunder Frank: L'accumulation dépendante, [Alárendelt felhalmozás] 1978), hogy a „modernitás" (és a kapitalizmus) a prekapitalista világ nagy ré­szében fejlődésnek indult, nem csak Európában. Történelmi kutatásokon keresztül folytattam e kérdés vizsgálatát, s arra jutottam, hogy Kína 3-5 évszázaddal megelőzte Európát a modernizáció korai kialakulásában. Azt is ki mertem jelenteni, hogy ez a kezdeti fejlődés, mely az arab-muzulmán világban a hidzsrát2 követő első évszázadoktól volt jelen, végül elvetélt és hosszú „dekadenciába" torkollt. E kontextuson belül helyeztem el az okokat, amiért a XIX. századi arab-iszlám Nahda3 nem jelentett kiutat a zsákutcából, sőt, még mélyebb csapdába ejtette az érintett társadalma­kat. Ezek az írások, melyek arab nyelven részletesebb érveléssel jelentek meg, mint rövidített francia (s olykor angol) változataik, természetesen sok kritikát vontak maguk után azoktól, akik a politikai iszlámmal való kiegyezés lehetőségét keresik (mint például Burhan Ghaloun).

Mivel Európában győzedelmeskedett a történelmi kapitalizmus, a modernitásnak ezt a verzióját kényszerítették rá mindenki másra, s tör­ténelmi feledésre ítélték a modernitás egyéb lehetséges útjait.

(9) Sosem voltam érzéketlen az iszlamofóbiára, miként azt Tariq állítja. Ám az iszlamofóbia nem az egyetlen félelem, amit a domináns hatóságok a nyugati közvéleményben erősítenek. Mi a helyzet a sinofóbiával, me­lyet a Dalai Láma rabszolgatartó teokráciájának szégyenletes védelme táplál?

Az én tézisem szerint az öregedő (és idejétmúlttá váló) kapitalizmus­nak/imperializmusnak mostantól szüksége van arra, hogy a trió kollektív imperializmusát a Dél ellen folyó szakadatlan háború mellett kötelezze el. Globalizációjának militarizálása az egyetlen eszköz, mely garantálja a bolygó energiaforrásaihoz való hozzáférést az északi országok kizáróla­gos haszonélvezete mellett. Ez az idejétmúlt kapitalizmus előkészíti azt, amit én „világméretű apartheidnek" neveztem, s ami a rasszista koncepci­ókról való kollektív konszenzust és jóváhagyást feltételezi. Tariq ezt érzé­keli a diákjai között Torontóban, de nem megy tovább az elemzésben.

(10) Nem hiszem, hogy helyénvaló az európai és amerikai közössé­gek iszlámjának a muzulmán országok politikai iszlámjával való elsietett azonosítása (nem hibáztatom Tariqot ezért a túlságosan is gyakori tévedésért).

Ezekben a közösségekben az iszlám (de a néger kultúrához való kötő­dés vagy más hasonló jelenség is) annak a társadalmi diszkriminációnak a nyilvánvaló eredménye, melynek a szegény bevándorlók válnak áldo­zataivá (mielőtt „kulturálissá" válhatnának). Az uralkodó tőke, elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia (reakciós) kormányai által kreált „kommunitarianizmus", mint az ún. „sokféleség" kezelésének eszköze fel­erősíti az illuzórikus „iszlamista" (és más) válaszok hatásait és megaka­dályozza az érintett osztályoknak a jogaikért és egyenlőségükért vívott társadalmi harcokba való bevonódását. A (szocialista) baloldal semmire nem számíthat az áldozatok kommunitarianizmusával való (illuzórikus) szövetségektől. Felelőssége máshol keresendő. A baloldalnak az lenne a feladata, hogy az érintett közösségek mellett kötelezze el magát, jogaikért folytatott harcukban a szocialista megújulás reményében.

(11) Mindig kockázatos általában vizsgálni a politikai iszlámot, anélkül, hogy kellően számba vennénk a konkrét körülményeket, melyek muzul­mán országonként különböznek. Igyekszem elkerülni ezt a veszélyes összemosást. Mindazonáltal nem vonom vissza azt a különbségtételt, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán, illetve (az önmagukban is sokféle) „többi muzulmán ország" között tettem.

Szaúd-Arábiával kapcsolatosan azt írtam, hogy a Wahabi iszlám na­gyon meghatározó, az Arab félsziget archaikus nomád társadalmának terméke. Ez az irányzat, a Szaúd-Arábia alatt elterülő olajtengernek kö­szönhetően, olyan állam ideológiájává vált, mely maga az USA imperia­lizmusának alárendelt szövetségese; vagy inkább rendíthetetlen szolgája. Hiszem, hogy Tariq osztja ezt az álláspontot. A tény mindenesetre az, hogy az olajdollároknak köszönhetően a „szunnita" politikai iszlámban dominál a wahabizmus, s hatásai láthatóan rombolóak: ultra-reakciós társadalmi magatartásmódok, üres, ritualisztikus formalizmus, kriminális vallási túlkapások (a síiták gyűlölete). Ezekről a tényekről nem szabad megfeledkezni.

Tariq nem ért egyet velem Pakisztánnal kapcsolatban. Nem vagyok annyira önhitt, hogy „meghazudtoljam" őt ebben a dologban. Tariq belülről ismeri Pakisztánt, én kívülről ismerem. Szeretném hinni, hogy amit társa­dalmának potenciáljairól mond, az helyénvaló. Remélem, hogy igaz.

Azonban, az országról való ismereteim hiányosságai ellenére, továbbra is kételkedem. Azt mertem írni, hogy Pakisztán létrehozatala szerintem aberráció volt, s hogy az ország kezdettől fogva zsákutcába kényszerült, melyből én nem látok menekvést, még most sem. Mivel az India muzul­mán tartományaként való lét elutasítására alapozták, Pakisztán csakis „iszlám" mivoltának folyamatos megerősítésén keresztül létezhet. Az uralkodó osztály, még ha meg is akarja különböztetni önmagát a közép-és munkásosztálybeli politikai iszlámtól, csakis ugyanehhez az alapító mítoszhoz kötődhet. Ezért nem véletlen, hogy Pakisztán kezdettől fogva Washington csatlósállama volt, s hogy az Egyesült Államok, Szaúd-Ará­biával együtt, ami szintén nem véletlen, felhasználta Bandung ellensú­lyozására, az „Iszlám Konferencia" létrehozásával. Delhi diplomáciája ezt elég jól megértette, ezért közelebb húzódott Moszkvához, sőt, Kabulhoz (melyet abban az időben „kommunistának" neveztek). Ma azonban mind India, mind Pakisztán „barátai" Washingtonnak, s rá vannak kényszerítve konfliktusaik minél hatékonyabb kezelésére.

Más országokban az iszlám és a politikai iszlám helyzete meglehető­sen különbözik. Ezekben általában nincs zűrzavar a „nemzeti identitás" és a vallási identitás között. A Bandung korszakban, sőt, egyes államok esetében már korábban is, az arab országok többnyire pozitívan viszo­nyultak arab nemzetiségükhöz (egyes és többes számban egyaránt), s ez utat nyitott bizonyos szekuláris lépések előtt, melyek teljességgel bizony­talanok voltak, akárcsak a demokrácia irányába tett lépések. A politikai iszlám itt nem posztgyarmati jelenség, miként azt számos észak-amerikai tudós képzeli, sokkal inkább újszerű, poszt-Bandung jelenség.

A gyarmati időszakban az iszlám messze volt attól, hogy az ellenállás középpontja legyen. Ebben a témában az iszlamisták kreáltak egy törté­nelmet, mely messze van attól, amit a valóság vizsgálata mutat. A gyar­mati hatalmak tökéletesen megértették, hogy a vallási autoritás gyakorlása (itt az iszlámé, máshol a hinduizmusé vagy a buddhizmusé) a hasznukra lehet. Az algériai eset rendkívül figyelemre méltó ebben a kontextusban: a franciák soha nem „harcoltak az iszlám ellen" gyarmatukon. Ellenkezőleg, megengedték a maradi kádiknak, hogy a „saría" tökéletes elfogadását erőltessék. Az Algériai Köztársaság volt az, mely vonakodva kötelezte el magát a szekuláris reformok mellett. Amit ma az iszlamisták akarnak, az nem más, mint a gyarmati idők gyakorlatához való visszatérés!

Mindazonáltal én kritikus voltam – és maradok – a Bandung korszak „előrelépéseivel" szemben, azok bizonytalanságai miatt, a gazdasági fej­lődés autonómiájától kezdve a társadalmi irányítás demokratizálásának elutasításáig és az iszlám, mint a „kommunista fenyegetés" ellensúlya támogatása melletti elköteleződésükig. A népi nacionalista rezsimek tehát előkészítették az utat a komprádor/iszlamista (a két fogalom elválasztha­tatlan egymástól) hatalomátvételnek. Egyiptomról szólva azt írtam, hogy a központi színpadot elfoglaló három erő, a politikai iszlám (a Muzulmán Testvériség és mások), a „rezsim" és az amerikanofil ún. „demokraták", valójában ugyanannak a komprádor és „iszlamista" uralkodó osztálynak a képviselői.

(12) Azonban, mondja Tariq, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a politikai iszlám háborúban áll az Egyesült Államokkal.

Ezt mondja a washingtoni adminisztráció. Ezt kell mondania, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az amerikai közvélemény és alárendelt NATO szövetségesei szemében legitimizálja a bolygó fölötti katonai uralom tervének megvalósítását, a „terrorizmus elleni harc" ürügyén. A szóban forgó harc azonban közelebbi vizsgálatot kíván.

Afganisztánban a talibánok valóban támadják a megszálló csapatokat. De készek lennének Washingtonnal teljes barátságban kormányozni Afganisztánt, ha a külföldi fegyveres erők elhagynák az országot. Az Egyesült Államok itt valóban csapdába került, hiszen nem vonhatja ki csapatait az országból, mert akkor romba dől végső érve, ti. a „terro­rizmus elleni harc". Az al-Kaida hasznos, szükséges és nem szabad felszámolni.

Irakban az iszlamisták támadásai nem kizárólag a megszálló csapatok ellen irányulnak. Nem kellene elgondolkodni a CIA abbéli sikerén, hogy polgárháborút robbantott ki a szunnita iszlamisták és a síiták között? Politikailag Washington kétségtelenül kudarcot vallott, hiszen az általa védett rezsim hiteltelen. Másrészről azonban az iraki ellenálló mozgalmak messze nem képesek a megszálló katonaság legyőzésére. Összehason­lításképpen, a vietnamiak képesek voltak kiűzni a megszállót vallási legi­timációs hűhók generálása és „terrorista" túlkapások nélkül. Vajon nincs-e a politikai iszlám ideológiájának felelőssége az iraki kudarcban?

Libanonban a Hezbollah valódi katonai csapást mért az izraeli táma­dókra. Előttük a libanoni kommunisták Dél-Libanonban bebizonyították, hogy legalább ennyire ők is képesek. A Hezbollah Irán, Szíria és a nyu­gati hatalmak közös támogatásából született, melyek különbözőségeik ellenére jobban féltek a kommunistáktól, mint az iszlamistáktól. Cserébe a Hezbollah politikai zsákutca lett Libanon számára, mert politikai és tár­sadalmi programja elfogadhatatlan a nem síiták számára, s valószínűleg még a síiták sem fogadják kitörő lelkesedéssel, ahogy azt az ajatollahok és a washingtoni adminisztráció próbálja velünk elhitetni.

Palesztinában a Hamasz nemigen tűnik „hatékonyabbnak" a megszál­lásra és az izraeli bevonulásokra adott válaszok megszervezésében, mint más palesztin szervezetek „szekularistái" voltak. Ez utóbbiakat az Izrael, az Egyesült Államok és Európa által szisztematikusan kidolgozott politikák eliminálták.

Ezekről a háborúkról sokkal részletesebben szóltam már, mint ahogy azt Tariq feltételezi.

Nehezemre esik megérteni Tariq megjegyzéseinek vehemenciáját a tárgyban elfoglalt álláspontomról. Számomra nem jelent problémát megérteni, hogy az európai fiatalság miért masírozott lelkesen Ho Si Minh és Che Guevara portréja és a palesztin zászló alatt, s miért nem az ajatollahok és Bin Laden képe alatt. Ezt a muzulmán országokban is meg kell érteni.

(13) Igen, én a szekularizmus alapelvének érvényesítése, a politika és a vallás szétválasztása mellett vagyok.

A radikális szekularizmus feltétele egy alkotó demokrácia megterem­tésének, mely önnön progresszióját nem a mindig konzervatív akadályt képező múlt magyarázatával igazolja, legyen az vallásos vagy sem. A ra­dikális szekularizmus elválaszthatatlan az emberi lények és a társadalom felszabadítására való törekvéstől. Ezért hirdetett radikális szekularizmust a modern idők minden nagy forradalma (a francia, az orosz és a kínai), melyek a demokratikus és társadalmi haladás legjobb pillanatait hozták el. A szekularizmus előmenetele azonban lassú volt, s azt a burzsoá modernitás lépéseinek ritmusa, e burzsoá modernitás meghaladása előtt utat nyitó szocialista elkötelezettségű kezdetek, és az érintett társadal­makat a későbbiekben ért megrázkódtatások vezényelték.

A burzsoá modernitás maga is sokféleséget rejtő jelenség. A szekularizmus felé az első bizonytalan lépéseket Európában tették meg annak érdekében, hogy véget vessenek a vallási háborúknak, s hogy a vallási fanatizmust a tolerancia elvével helyettesítsék.

Az Egyesült Államok, melyet Európából áttelepült migráns szekták hoztak létre, megalkotta saját tolerancia elvét, ennél azonban soha nem ment tovább korlátozott szekularizmus koncepciójában. Európában a szekularizmus radikális koncepciója csak a nagy forradalmakkal kapcso­latban lépett színre, elsősorban a Nagy Francia Forradalom jakobinus szakaszában. Máshol, Angliában, Németországban és Itáliában a bur­zsoá modernitás csak az Ancien Régime egyházak által is támogatott uralkodó osztályaival kötött kompromisszumok árán volt képes utat ta­posni magának. Nem félek attól, hogy „frankofíliával" vádolnak meg azért, mert kiállok a francia forradalmárok által kitalált radikális szekularizmus mellett. Marx mellett jó társaságban vagyok itt.

A szekularizmus tehát a kapitalista reprodukció alapját képező domi­náns csoportok politikai stratégiáinak függvényében produkált előre- és visszalépéseket. Nem félek kijelenteni, hogy a szekularizmus dimenzió­jában, akárcsak a társadalmi valóság más dimenzióiban, a mai Európa a hanyatlás szakaszában van, ami a demokrácia hanyatlásával és az oligopóliumok kizárólagos hatalmának érvényesülésével áll kapcso­latban. Az „európai alkotmány" és az európai civilizáció „keresztény" (vagy „zsidó-keresztény") gyökereiről szóló összes diskurzus ennek bizonyítéka.

A szekularizmus felé való előmenetel még korlátozottabb és lassabb a világrendszer elnyomott perifériáin, aminek nyilvánvaló oka a nemzeti felszabadítási mozgalmak társadalmi csoportjait vezető politikai és társa­dalmi erők bizonytalansága volt. Ezeken a területeken soha nem történt több, mint „szekularizációs lépések", még a kemalista Törökországban sem, miként más dimenziókban sem történtek a „demokratizálónál" erő­teljesebb elmozdulások.

E tények feltárása nem szabad, hogy ahhoz a konklúzióhoz vezessen, hogy a radikális szekularizmus ezeken a területeken „haszontalan", s hogy a „mérsékelt" megközelítések a szekularizmus terének szűkítésével „jobbak" lennének, „jobban tekintetbe vennék a kulturális sokféleséget". A szocializmusba, demokráciába, emancipációba és szekularizmusba való hosszú átmenet az egyetlen előre vezető út. Kétségtelen, hogy a haladás ezen az ösvényen lassú lesz, (korlátozott) előrelépésekből és (lehetséges) visszalépésekből áll majd össze. A szekularizmus mint olyan, illetve a radikális szekularizmus nem pusztán az „európai és keresztény" embereket érinti, ahogy azt az iszlamista, hinduista és buddhista fundamentalisták és a posztkolonializmus ideológusai állítják. Mindenkit érint: nem lehetséges szociáldemokrata fejlődés a politikai buddhizmus rabszolgatartó teokráciáinak felszámolása, a hinduizmus által szakralizált kasztok eltörlése és az iszlám állam tervének elvetése nélkül. Az imperialista elnyomás alóli felszabadulás felé vivő erőteljes lé­pések nem fognak megtörténni a szekularizmus és az alkotó demokrácia felé való előrehaladás nélkül.

A mi korszakunk visszalépést jelent mindezeken a területeken, a mu­zulmán országokban, s más országokban, Délen és Északon egyaránt. E visszalépés okainak elemzése és az alagútból kivezető politikai straté­giák végiggondolása mindenki számára, Délnek és Északnak, alapvető fontosságú.

(14) A vallási valóság kérdése, a történelemben és a jövő alakításában betöltött szerepe nem redukálható a szekularizmus kérdésére.

Én nem tartozom azok közé, akik hisznek abban, hogy a természet­fölöttibe vetett hit (s ennek vallási formája) egy napon „magától eltűnik". írtam róla, hogy az emberi lény „metafizikai állat", melynek szüksége van arra, hogy az élet bizonytalanságait egy folyton újjáalkotott természetfö­löttihez való odafordulással küzdje le (még a kapitalizmus után is). Ismét jó társaságban vagyok: ez az én meglátásom a „vallásról, mint a népek ópiumáról" (Marx kifejezését használva). Az ópium szükséges, ez az egyetlen módja a fájdalom elviselhetővé tételének. De magában hordja az alvás veszélyét, s azt a lehetőséget, hogy megfeledkezünk a fájdalom okáról, s így nem vesszük fel a harcot ellene.

A vallások (elsősorban a kereszténység és az iszlám) történetének olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza azokat a belső átalakulásokat, melyek révén túlélték a társadalmi változásokat, s így képessé váltak a kapitalista modernitás követelményeinek való meg­felelésre. Üdvözlöm azokat az új keletű törekvéseket, melyek a vallási hiedelmeket úgy interpretálják, hogy támogatást nyújtanak a jövőbeni szocializmusért vívott harchoz, elsősorban a keresztény „felszabadítási teológia" erőfeszítéseit. A muzulmán világnak is ebbe az irányba kell elmozdulnia. Azzal érveltem, hogy a XIX. századi Nahda3 ezt nem tette meg. A politikai iszlám nem fogadja el ezt az utat. Kénytelen vagyok itt megjegyezni, hogy az egyetlen, ebbe az irányba mutató kísérletet, me­lyet Mamud Taha kezdeményezett, az iszlamisták csírájában elfojtották. Legjobb tudásom szerint Taha felakasztása mindössze két „nem hívő" egyiptomi (Ismail Abdullah és jómagam) ellenkezését váltotta ki. Egyet­len iszlamista, még az ún. forradalmiak közül sem, találta „a dogmák szentségének támadása" miatt történt kivégzést sokkolónak. Ali Sariati kísérlete egy ilyen irányú elmozdulásra az iráni síita világban nem járt következményekkel.

A politikai iszlám nem a vallási megújulás mozgalma, hanem csak egy politikai mozgalom, mely a legüresebb, legritualisztikusabb, konformista és reakciós módon mobilizálja vallásos tagságát. Sikere sem szünteti meg e jellemzőit. Ilyen körülmények között a politikai iszlám csak a szunniták és síiták gyűlölködéséhez vezető fanatikus vallási deklarációk irányába mozdulhat el.

(15) Mi tehát a teendő? Hogyan alkossuk újra a hitelesen progresszív gondolatot és tettet?

Jómagam kategorikusan elutasítom az „úgynevezett demokratikus politikai liberalizmusra" tett javaslatokat, melyek szerint „a demokráciának (a muzulmán országokban) alkalmazkodnia kellene az iszlám erőteljes társadalmi jelenlétének tényéhez". Tariq egyszerűen értelmezési hibát követ el, amikor egy efféle javaslat bárminemű támogatását tulajdonítja nekem. Elutasítottam ezt a javaslatot, akárcsak következményét, a szekularizmus elvetését.

A progresszív baloldal nem adhatja fel az ideológiai harcot. A muzul­mán országokban felelőssége, hogy megértesse: a politikai iszlám nem megoldás, hanem egy illúzió, mely a valódi kihívások előtti kapitulációt rejti magában. Így kell tennie minden szinten, saját alapító szövegeinek elemzésétől kezdve (melyekhez magam is hozzájárultam korai Sayed Qotb kritikámmal) az öndefiniált iszlamista szervezetek politikai straté­giáinak vizsgálatáig.

Ez a szükségszerű harc azonban nem elegendő. A fő küzdelem, mely meghatározza egy progresszív (és nyilvánvalóan szocialista) baloldal lényegét, a dolgozók (bérek, munkafeltételek, szakszervezeti jogok, sztrájkjog), a parasztság (földhöz jutás), a nők (radikális reformok a sze­mélyes jogi státusban) és az állampolgárok (oktatás, egészségügyi ellá­tás és lakhatás) jogaiért folytatott társadalmi küzdelmek terén bontakozik ki. Az e területeken folytatott harc nem „az imperializmus ellen folytatott harc helyettesítése". Ellenkezőleg, az antiimperialista harc, melyet nem volna szabad a retorika szintjére redukálni, csak annyiban válik valódivá és hatékonnyá, amennyiben a jogaik kivívásában megerősödött munkás rétegek vezetik azt.

Ezen a területen a jelenlegi rezsimek és az iszlamista mozgalmak alapvető ellenségei ezeknek a társadalmi harcoknak. Nem szükséges felidézni az általuk, és az imperialista diplomácia jóváhagyásával (vagy hallgatása mellett) használt elnyomó eszközök durvaságát.

Van azonban néhány jel, mely arra utal, hogy fennáll az alagútból való menekülés lehetősége, többek között Egyiptomban és Algériában. A munkássztrájkok Egyiptomban és Algériában létrehozták az autentikus szakszervezetek létrejöttének feltételeit. Az egyiptomi parasztok harcai az agrárreform során elvesztett földek visszatulajdonlására felhatalma­zott volt földtulajdonosok ellen vidéki lakosok százezreit mozgósítja. Az iszlám képviseletének igényével fellépő összes mozgalom, beleértve a legradikálisabbakat is, nem csak hogy hiányzott ezekből a küzdelmekből, hanem egyenesen a hivatalos álláspontot tették magukévá a parasztok­kal szemben, elutasítva az „ateista kommunistákat" és a „szent tulajdon ellenségeit" stb., akik szerintük a harcok mögött állnak!

Csakis ezeknek a progresszív és szocialista baloldal segítségével megvívandó harcoknak a kimenetelén múlik az alagútból való menek­vés, a társadalmi és demokratikus haladás sikere, az „iszlamista" illúziók visszaszorítása és a szekularizmus felé való előrelépés.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Szerkesztői jegyzetek

1 Amin a „trió" vagy „triász" fogalmán a három versengő s egyben a Dél elnyomá­sában azonos érdekű tőkés centrumrégiót „imperialista központot": az Egyesült Államokat, Európát (ti. az EU-t) és Japánt érti. Lásd „A szocialista orientációjú fejlődés útja " c. tanulmányát, Eszmélet 81. sz. (2009. tavasz), 10-49.

2 Hidzsra: „kivonulás". Mohamed próféta menekülése Mekkából Medinába, 622. július 16.; az iszlám időszámítás kezdete.

3 Nahda: az arab-iszlám (nemzeti) újjászületés reformkorszaka a XIX. század­ban.

A politikai iszlám az imperializmus szolgálatában

A szerző szerint a politikai iszlám az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szövetségese, mivel eltünteti az alsóbb osztályok és az őket kizsákmányoló globális kapitalizmus közti különbséget, s nem az érintett népek autentikus vallási meggyőződésének spontán eredménye. Alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

A politikai iszlámhoz kötődését kinyilvánító valamennyi irányzat „az iszlám sajátszerűségét" hangoztatja. Szerintük az iszlám számára ismeretlen a politika és vallás elválasztása, ami – állítólag – a kereszténység sajá­tossága. Nem sokat érne, ha emlékeztetnénk őket arra, hogy szólamaik szinte szóról szóra megismétlik azt, amit a XIX. század elején az európai reakciósok (mint pl. Bonald és Maistre) mondtak, midőn elítélték mind­azokat a változásokat, amiket a felvilágosodás és a francia forradalom hozott a keresztény Nyugat történetében.

Ebből az álláspontból kiindulva a politikai iszlám minden irányzata a kultúra területén vívja a maga harcát – ám a „kultúra" fogalmát egy bizo­nyos valláshoz tartozás konvencionális elismerésére redukálja. A politikai iszlám militánsai valójában egyáltalán nem érdekeltek a vallásalkotó dog­mák megvitatásában. Csakis a közösségi tagság rituális megerősítése érdekli őket. A modern világ valóságának ez a szemlélete nem csak a mögöttes gondolat tökéletes üressége miatt nyomasztó, hanem azért is, mert igazolja az imperialista centrum és az elnyomott perifériák közti har­cot az ún. kultúrák közti konfliktussal helyettesítő imperialista stratégiát. A kultúra kivételes hangsúlyozása lehetővé teszi, hogy a politikai iszlám az élet minden színteréről eltüntesse az alsóbb osztályok és az őket elnyomó, kizsákmányoló globalizálódott kapitalizmus közti társadalmi konfrontációt. Azokon a területeken, ahol valódi társadalmi konfliktusok alakulnak ki, a politikai iszlám militánsai nemigen vannak jelen, s veze­tőik vég nélkül ismételgetik, hogy ezek a konfliktusok nem lényegesek. Az iszlamisták e területeken kizárólag azzal a céllal jelennek meg, hogy iskolákat és kórházakat nyissanak. Mindez azonban nem több, mint jóté­konysági munka és indoktrinációs eszköz, nem pedig az alsóbb osztályok támogatása a szegénységükért felelős rendszer elleni harcban.

A valódi társadalmi kérdések területén a politikai iszlám a dependens kapitalizmus és a domináns imperializmus táborát erősíti. Védi a tulajdon szentségét, és legitimálja az egyenlőtlenségeket, illetve a kapitalizmus reprodukciójának valamennyi feltételét. Az, hogy a Muszlim Testvériség az egyiptomi parlamentben támogatta a tulajdonosi jogokat a (kisparasztság zömét kitevő) bérlő földművesek jogai ellenében megerősítő legújabb reakciós törvényt, csak egy példa a sok száz közül. Egyetlen muszlim államban sem láttunk példát arra, hogy az iszlamista mozgalmak meg­torpedóztak volna egy reakciós törvényt. Ráadásul ezeket a törvényeket az imperialista rendszer vezetőinek jóváhagyásával hirdetik ki. A politikai iszlám nem antiimperialista, még akkor sem, ha militáns képviselői így gondolják! Ellenkezőleg: az imperializmus felbecsülhetetlen értékű szö­vetségese, amely tudatában is van ennek. Ezért aztán könnyen érthető, hogy a politikai iszlám mindig is saját köreihez sorolta Szaúd-Arábia és Pakisztán uralkodó osztályait. Sőt, ezek az osztályok a kezdetektől fogva legaktívabb támogatói közé tartoztak. A helyi komprádor burzsoázia, az újgazdagok, az imperialista globalizáció nyertesei nagylelkűen támogat­ják a politikai iszlámot. Ez utóbbi az antiimperialista álláspontot felváltotta egy „nyugatellenes" (mondhatni „keresztényellenes") hozzáállással, ami az érintett társadalmakat nyilvánvalóan zsákutcába viszi, s így nem gördít akadályt a világrendszer fölötti imperialista kontroll kiépítése útjába.

A politikai iszlám nem egyszerűen bizonyos kérdésekben reakciós (el­sősorban a nők státusát illetően), s talán felelős egyes, a nem muzulmán állampolgárok (pl. az Egyiptomban élő koptok) ellen irányuló fanatikus inzultusokért, hanem alapjaiban reakciós, s mint ilyen, nyilvánvalóan nem lehet részese az emberek felszabadítását célzó folyamatoknak.

Mindazonáltal létezik három fontos érv, ami amellett szól, hogy a társadalmi mozgalmak általában kezdjenek párbeszédet a politikai iszlám mozgalmaival. Az első, hogy a politikai iszlám nagy tömegeket mozgósít, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni és alábecsülni. Kétségtelenül számos kép támasztja alá ezt az állítást. Mégis, hideg fejjel kell gondolkoznunk, s helyesen kell értékelnünk ezt a mobilizáló hatást. A megszervezett választási „sikerek" rögtön más perspektívába kerülnek, ha szigorúbb elemzésnek vetjük alá őket. Gondoljunk például a távolmaradók óriási arányára – több mint 75 százalék! – az egyiptomi választásokon. Az iszlamista irányzat ereje javarészt pusztán az aktuális társadalmi konfliktusoknak teret adó helyszínekről hiányzó szervezett baloldal gyengeségének másik oldala.

Még ha létezne is konszenzus a tekintetben, hogy a politikai iszlám számottevő embertömeget mozgat, kérdés, hogy a baloldalnak töre­kednie kell-e a politikai iszlám szervezeteinek a politikai vagy társadalmi akciókat célzó szövetségekbe való bevonására. Ha a politikai iszlám sikeresen mobilizálja az emberek tömegeit, ez egy olyan tény, amit minden hatékony politikai stratégiának be kell építenie véleményébe, javaslataiba, választásaiba. Azonban szövetséget keresni velük nem feltétlenül a kihívás kezelésének legjobb eszköze. Ki kell mondani, hogy a politikai iszlám szervezetei – különösen a Muszlim Testvériség – nem keresik efféle szövetség lehetőségét, sőt, inkább elutasítják. Ha vala­mely szerencsétlen baloldali szervezet arra a gondolatra jutna, hogy a politikai iszlám szervezetek elfogadják őt, ez utóbbiaknak hatalomra jutásuk után első dolga lesz terhet jelentő szövetségesük szélsőséges erőszakkal való likvidálása, miként Iránban a mudzsahedekkel és a Népi Fedajínokkal történt.

A „dialógus" partizánjai által hangoztatott második érv szerint a politikai iszlám, noha társadalmi javaslatait tekintve reakciós, mégis „antiimperi­alista". Azt hallottam, hogy az általam erre a fogalomra javasolt kritérium (a társadalmi haladásért folytatott harcok feltétel nélküli támogatása) „ökonomista", s figyelmen kívül hagyja a Dél lakosságát érintő kihívások politikai dimenzióit. Nem hiszem, hogy annak fényében, amit az erre a kihívásra adandó kívánatos válaszok demokratikus és nemzeti dimen­zióiról mondtam, ez a kritika jogos. Azzal egyetértek, hogy a jelen lévő erők nem szükségszerűen értenek egyet a Dél népei előtt álló kihívá­sokra adandó válaszok társadalmi és politikai dimenziói kezelésének módjában. El lehet képzelni egy olyan politikai iszlámot, mely antiimpe­rialista, noha társadalmi kérdésekben elmaradott. Irán, Palesztinában a Hamasz, Libanonban a Hezbollah s bizonyos iraki ellenálló mozgalmak juthatnak eszünkbe. Ezekről a különleges helyzetekről a későbbiekben szólok. Amit állítok az az, hogy a politikai iszlám mint olyan egyszerűen nem antiimperialista, sőt, mindent összevetve a világ domináns hatalmai mögött sorakozik fel.

A harmadik érv az iszlamofóbia legyőzésének szükségességére irányítja a baloldal figyelmét. Bármely baloldali, aki megérdemli ezt a nevet, el kell, hogy gondolkodjon a question des banlieues-ről, vagyis a jelenlegi fejlett kapitalizmus metropoliszaiban élő, emigráns gyökerű alsóbb osztályok kezelésének problémájáról. E probléma és a különbö­ző csoportok (maguk az érintettek, az európai választási baloldal és a radikális jobboldal) által adott válaszok elemzése meghaladja jelen írás kereteit. Itt megelégszem azzal, hogy bemutatom elvi álláspontomat: a progresszív válasz nem alapulhat a kommunitarianizmus intézmé­nyesítésén, mely lényegileg és szükségszerűen kapcsolódik összes az egyenlőtlenséggel, s végeredményben a rasszista kultúrában gyökerezik. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrájának egyik speciális ideo­lógiai produktuma, a kommunitarianizmus (mely már Nagy Britanniában is győzedelmeskedett) kezdi beszennyezni az európai kontinens politikai életét. A politikai elit és a média fontos szegmensei által szisztematiku­san erősített iszlamofóbia része a közösségi diverzitás tőkeérdekeket szolgáló kezelési stratégiájának, mivel a sokféleségnek ez a látszólagos elismerése valójában csak az alsóbb osztályokon belüli megosztottság elmélyítését szolgálja.

Az ún. problémás környékek (banlieue-k) kérdése speciális kérdés, és az imperializmus (vagyis az elnyomó imperialista centrumok és az elnyomott perifériák kapcsolatainak imperialista kezelése) kérdésével való összezavarása, ami olykor előfordul, semmiféle előrehaladást nem hoz e két tökéletesen különálló területen. Ez a kavarás része a reakciós eszköztárnak, s erősíti az iszlamofóbiát, mely cserébe lehetővé teszi az imperialista centrumokban élő alsóbb osztályok, illetve az érintett perifé­riákon élő emberek ellen irányuló offenzívák legitimizálását. A dolgoknak ez az összezavarása, és cserébe az iszlamofóbia, értékes szolgálatot tesznek a politikai iszlámnak, hitelességet kölcsönöznek nyugatellenes diskurzusának. Véleményem szerint a két reakciós ideológiai hadmű­velet, melyet egyrészt a nyugati rasszista jobboldal, másrészt a politikai iszlám támogat, egymást erősítik, s támogatják egyben a kommunitárius praktikákat is.

Modernitás, demokrácia, szekularizmus és az iszlám

A kép, melyet a mai arab és iszlám régiók mutatnak, olyan társadalmak képe, ahol a vallás (az iszlám) a társadalmi és politikai élet minden területén előtérben helyezkedik el, olyannyira, hogy furcsának tűnik az elképzelés, hogy mindez másképp is lehetne. A külföldi megfigyelők többsége (a politikai vezetők és a média) azt a következtetést vonja le, hogy a modernitás, talán még a demokrácia is, idomulni lesz kénytelen az iszlám erős jelenlétéhez, de facto kizárva ezáltal a szekularizmust. Vagy lehetséges lesz ez a kompromisszum, s akkor támogatni kell azt, vagy nem, s abban az állapotban kell kezelni a világnak ezt a térségét, melyben ma is van. Magam egyáltalán nem osztom ezt az ún. realista víziót. A jövőt – a globalizálódott szocializmus távlatában – e népek (akárcsak mások) számára a demokrácia és a szekularizmus jelenti. Ez a jövő ugyanúgy lehetséges ezekben a régiókban, mint másutt, de sehol nem biztos és garantált.

A modernitás, mely Európából indult útjára a XVI. században, törés a vi­lágtörténelemben. A modernitás azt állítja, hogy az emberi lények felelősek saját történelmükért, egyénileg és kollektíven egyaránt, vagyis szakít az uralkodó premodern ideológiákkal. A modernitás így lehetővé teszi a de­mokráciát, ugyanakkor megköveteli a szekularizmust, a vallás és a politika szétválasztásának értelmében. A modernitásnak, a demokráciának és a szekularizmusnak a XVIII. századi felvilágosodás által formált és a francia forradalom által megvalósított komplex összekapcsolása, fejlődése és visszafejlődése alakítja azóta is a modern világot. Azonban a modernitás maga nem pusztán egy kulturális forradalom. Jelentése csak a kapitalizmus megszületéséhez és megerősödéséhez való szoros kapcsolódásán ke­resztül bontható ki. Ez a kapcsolat formálta a „valóban létező" modernitás történelmi korlátait. A modernitás, a demokrácia és a szekularizmus mai konkrét formáit tehát a kapitalizmus fejlődéstörténetének produktumaiként kell vizsgálnunk. Azok a speciális körülmények alakítják őket, melyekben kifejeződik a tőke dominanciája – történelmi kompromisszumok, melyek meghatározzák a hegemonikus blokkok társadalmi tartalmát (ezt nevezem én a politikai kultúrák történelmi folyamatának).

A történelmi materialista módszer általam használt értelmezését csak azért mutatom itt be röviden, hogy, a kapitalista modernitás, a demokrácia és a szekularizmus kombinációinak különféle útjait elméleti kontextusba helyezzem.

A felvilágosodás és a francia forradalom a radikális szekularizmus egy modelljét helyezte előtérbe. Ateista vagy agnosztikus, deista vagy hívő (ez esetben keresztény), az egyén szabadon dönt, az állam erről mit sem tud. Az európai kontinensen – és Franciaországban a restauráció óta – azok a visszalépések és kompromisszumok adták a (toleranciaként értel­mezett) szekularizmus felhígított formáinak alapját, melyek a burzsoázia hatalmát kombinálták a premodern rendszerek domináns osztályainak hatalmával, anélkül, hogy az egyházak társadalmi szerepét kizárták volna a politikai rendszerből. Az Egyesült Államok sajátos történelmi útja egy alapvetően reakciós politikai kultúra kialakulásához vezetett, melyben a valódi szekularizmus gyakorlatilag ismeretlen. A vallás itt társadalmi sze­replőként van jelen, s a szekularizmust összekeverik a hivatalos vallások sokféleségével (minden vallás, vagy akár szekta, hivatalos).

Nyilvánvaló kapcsolat van a radikális szekularizmus pártolásának mértéke és a társadalomnak a modernitás központi motívumával össz­hangban álló formálására való készség foka között. A baloldal, legyen akár radikális vagy mérsékelt, mely hisz abban, hogy a politika hatékony lehet a társadalmi fejlődés meghatározott irányokba való terelésében, védi a szekularizmus erős koncepcióit. A konzervatív jobboldal azt állítja, hogy a dolgokat hagyni kell menni a maguk útján, legyen szó akár gaz­dasági, akár politikai, akár szociális kérdésekről. Ami a gazdaságot illeti, a „piac" mellett való kiállás nyilvánvalóan a tőkét szolgálja. A politikában az alacsony intenzitású demokrácia válik megszokottá, a valódi alter­natívákat felváltja a politikai váltógazdaság. S a társadalomban, ebben a kontextusban, a politikának nincs szüksége aktív szekularizmusra – a „közösségek" kompenzálják az állam tökéletlenségeit. A piac és a képviseleti demokrácia történelmet ír, s ezt a lehetőséget meg is kell adni nekik. A baloldal jelenlegi visszaszorulásában a társadalmi gon­dolat e konzervatív változata jelentős szerepet játszik, számos írásban, Touraine-től Negriig. Az Egyesült Államok reakciós politikai kultúrája még messzebb megy a politikai tett felelősségének tagadásában. A sokszor hangoztatott kijelentés, miszerint isten vezérli az „amerikai" nemzetet, s az ehhez a „hithez" való makacs ragaszkodás tökéletesen lenullázza a szekularizmus koncepcióját. Azt mondani, hogy Isten csinálja a tör­ténelmet, valójában nem más, mint engedni a piacnak, hogy egymaga tegye ezt meg.

Ebből a szempontból hol helyezkednek el a Közel-Kelet népei? A földig hajló, szakállas férfiak és a csadort viselő nők csoportjainak képe elhamarkodott konklúziókhoz vezet az egyének vallási kötődésének in­tenzitásáról. Nyugati „kulturalista" barátaink, akik a hitek sokféleségének védelmében szólalnak fel, ritkán ismerik föl azokat a metodikákat, me­lyeket a hatóságok a számukra kedvező kép megteremtése érdekében használnak. Természetesen vannak olyanok, akik „megőrülnek Istenért" (fous de Dieu). Vajon arányaikban többen vannak-e, mint a spanyol ka­tolikusok, akik Húsvétkor körmenetet tartanak? Vagy a televangelistákat hallgató hatalmas tömegek az Egyesült Államokban?

A térség mindenesetre nem mindig mutatott ilyen képet. Az ország és ország közti különbségektől eltekintve egy Marokkótól Afganisztánig húzódó hatalmas térséget határozhatunk meg, mely magában foglalja az arab népeket (kivéve az Arab félszigeten élőket), a törököket, irániakat, afgánokat, valamint a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok népeit, ahol a szekularizmus kifejlődésének lehetősége nem elhanyagolható. Eltérő helyzetet találunk a többi szomszédos nép körében, a félszigeten élő araboknál vagy Pakisztánban.

Ebben a nagy térségben a politikai tradíciókat erősen befolyásolták a modernitás radikális áramlatai: a felvilágosodás gondolatai, a francia forradalom, a szovjet forradalom és a III. Internacionálé kommunizmusa mindenkinek a tudatában ott volt, és sokkal nagyobb súlyt képviselt, mint például a Westminster parlamentarizmusa. Ezek a domináns áramlatok inspirálták az uralmon lévő osztályok által végrehajtott politikai transz­formációk főbb modelljeit, melyeket az ő szempontjukból a felvilágosult despotizmus formáinak nevezhetünk.

Minden bizonnyal ez volt a helyzet Mohammed Ali vagy Iszmail Kedive Egyiptomában. A törökországi kemalizmus és az iráni modernizáció is hasonló eset. A történelem legújabb fejezeteinek nemzeti populizmusa a modernista politikai projektek ugyanezen családjához tartozik. A modell­nek számos variánsa létezett (az algériai Nemzeti Felszabadítási Front, a tunéziai bourguibizmus, az egyiptomi nasszerizmus, vagy a szíriai és iraki baathizmus), de a mozgalmak egy irányba mentek. A látszólag kirívó esetek – az ún. kommunista rezsimek Afganisztánban és Dél-Jemenben – valójában nem voltak nagyon különbözőek. Ezek a rezsimek sok min­dent elértek, emiatt nagyon széles körű volt a támogatottságuk. Ezért, noha nem voltak igazán demokratikusak, utat nyitottak egy demokratikus irányú fejlődés lehetőségének. Bizonyos feltételek mellett, mint például Egyiptomban 1920 és 1950 között, választási demokrácia-kísérlet zajlott le, melyet a mérsékelt antiimperialista centrum (a vafd párt) támogatott, a domináns imperialista hatalom (Nagy-Britannia) és helyi szövetsége­sei (a monarchia) pedig elleneztek. A szekularizmus mérsékelt formáit egészen biztosan nem „utasították el" az emberek. Ellenkezőleg, az általános közvélemény éppen a vallásos egyéneket tekintette maradinak, s többségük valóban az is volt.

A modernista kísérletek, a felvilágosult despotizmustól kezdve a radikális nacionalista populizmusig, nem a véletlen művei voltak. A kö­zéposztályokban uralkodó, erőteljes mozgalmak hozták őket létre. Ezek az osztályok ily módon fejezték ki abbéli igényüket, hogy teljes értékű partnernek tekintsék őket a modern globalizációban. Ezek a nemzeti bur-zsoának nevezhető programok modernisták, szekularizálók és a demok­ratikus fejlődés potenciális hordozói voltak. De mivel szembe mentek az uralkodó imperializmus érdekeivel, ez utóbbi szüntelenül harcot vívott e projektek ellen, és saját céljai érdekében szisztematikusan mozgósította a háttérbe szoruló obskuránsokat.

Közismert a Muszlim Testvériség története. Valójában a britek és a monarchia hozta létre az 1920-as években, hogy elzárja az utat a de­mokratikus és szekuláris vafd előtt. A CIA és Szadat által Nasszer halálát követően megszervezett, szaúdi menedékből való tömeges visszatérésük szintén közismert. Mindannyian jól ismerjük a Talibán történetét, melyet a CIA hozott létre Pakisztánban azért, hogy fölvegye a harcot azokkal a „kommunistákkal", akik fiúk és lányok előtt egyaránt megnyitották az isko­lákat. Az is köztudott, hogy kezdetben az izraeliek támogatták a Hamaszt annak érdekében, hogy gyengítsék a palesztin ellenállás szekuláris és demokratikus irányzatait.

Az Egyesült Államok folyamatos, erős és határozott támogatása nélkül a politikai iszlám sokkal nehezebben tudta volna átlépni Szaúd-Arábia és Pakisztán határait. A szaúd-arábiai társadalom még el sem kezdte tradícióitól való eltávolodását, amikor földjében fölfedezték az olajat. Az imperializmus és a hagyományos uralkodó osztály szövetsége azonnal megköttetett, s új távlatokat nyitott a Wahabi politikai iszlám előtt. Saját oldalukon a britek sikeresen megtörték az indiai egységet azáltal, hogy rávették a muszlim vezetőket saját államuk létrehozására, mely már születésekor a politikai iszlám csapdájába esett. Meg kell jegyeznünk, hogy azt a – Mawdudinak tulajdonított – elméletet, mely legitimálta ezt a kuriózumot, az őfelsége szolgálatában álló angol orientalisták már korábban részletesen felvázolták.

Így tehát könnyű megérteni az Egyesült Államoknak azt a törekvését, hogy megtörje az ázsiai és afrikai országok Bandungban (1955) létre­hozott egységfrontját az Iszlám Konferencia életre hívásával, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán közvetlenül támogatott (1957-től kezdve). A politikai iszlám ezen keresztül terjedt szét a térségben.

Az itt felsorolt észrevételek alapján a legkevesebb, ami elmondható, hogy a politikai iszlám nem az érintett népek autentikus vallási meggyő­ződésének spontán eredménye. A politikai iszlámot az imperializmus szisztematikus ténykedése hozta létre, melyet természetesen támogattak az elmaradott reakciós erők és az alárendelt komprádor osztályok. Hogy a dolgoknak ez a kimenetele a baloldali erőknek is felelőssége, melyek sem nem látták, sem nem tudták kezelni ezt a kihívást, nos, ez minden kétségen felül áll.

Az első front országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) érintő kérdések

Az Egyesült Államok programja, melyet európai és japán csatlósai eltérő mértékben támogatnak, az, hogy katonai kontroll alá vonja egész boly­gónkat. Ezt a célt szem előtt tartva választották „első csapás" régiónak a Közel-Keletet, négy okból: (1) itt helyezkedik el a világ legnagyobb olaj­készlete, s ennek az Egyesült Államok katonai erői által való közvetlen felügyelete Washingtont privilegizált helyzetbe, szövetségeseit, Európát és Japánt, illetve riválisait (pl. Kínát) pedig kényelmetlen energiafüggő­ségi helyzetbe hozná; (2) a Régi Világ ösvényeinek kereszteződésében fekszik, s ez megkönnyíti a Kína, India és Oroszország ellen irányuló permanens katonai fenyegetés területi elhelyezését; (3) a térségben aktuálisan gyengeség és káosz uralkodik, ami könnyű győzelmet ígér az agresszor számára, legalábbis pillanatnyilag; végül (4) Izraelnek, Washington feltétlen szövetségesének jelenléte a térségben.

A frontvonal országait (Afganisztánt, Irakot, Palesztinát és Iránt) ez az agresszió lerombolta (az első három esetében) vagy lerombolással fenyegeti (Irán).

Afganisztán

Afganisztán modern történelmének legjobb időszakát az ún. kommu­nista köztársaság időszaka alatt élte át. Ez egy modernista felvilágosult despotikus rendszer volt, mely mindkét nem gyermekei előtt megnyitotta az iskolák kapuit. Ellensége volt az elmaradottságnak, ezért jelentős társadalmi támogatottságot élvezett. Az általa véghezvitt agrárreform javarészt a törzsi vezetők türannoszi hatalmának visszaszorítását célzó intézkedéscsomagokból állt. A parasztság többségének – legalábbis hall­gatólagos – támogatása garantálta e jól kezdődő változás valószínű sike­rét. A nyugati média és a politikai iszlám által kommunikált propaganda ezt a kísérletet az afgán emberek által elutasított kommunista és ateista totalitarizmusként értelmezte. A valóságban a rezsim egyáltalán nem volt népszerűtlen, akárcsak Atatürk a maga idejében.

Az, hogy e kísérlet vezetői, minkét irányzat (Khalq és Parcham) eseté­ben kommunistaként definiálták önmagukat, nem meglepő. A szomszé­dos közép-ázsiai szovjet népek által elért fejlődés modellje (mindannak ellenére, amit eddig erről a témáról elmondtak, illetve a rendszer autokra­ta gyakorlatával együtt), összehasonlítva a többi szomszédos országban (Indiában és Pakisztánban) regnáló brit imperialista irányítás okozta társadalmi katasztrófával, arra ösztönözte a helyieket (akárcsak a térség sok más országában), hogy a maga valóságában mérjék föl az akadályt, melyet az imperializmus bármely modernizációs kísérlet megvalósítá­sában jelent. Az, hogy az egyik irányzat a többiektől való szabadulás érdekében behívta a szovjeteket, nyilvánvalóan negatív hatással járt, s kockára tette a modernista nemzeti populista projekt jövőjét.

Az Egyesült Államok különösen, és szövetségesei általában mindig is makacs ellenfelei voltak az afgán modernizálóknak, legyenek azok kommunisták vagy sem. ők mozgósították a Pakisztán stílusú politikai iszlám maradi erőit (a talibánokat) és a hadurakat (az ún. kommunista rezsim által sikeresen semlegesített törzsi vezetőket), s ők képezték ki és fegyverezték fel őket. A Nadzsibullah kormány még a szovjet kivonulás után is az ellenállásra való képesség jeleit mutatta. Valószínűleg felül is kerekedett volna, ha nem érkezik a talibánok támogatására a pakisztáni katonai offenzíva, azt követően pedig a hadurak újjászervezett erőinek támadása, ami csak növelte a káoszt.

Afganisztánt lerombolta az Egyesült Államok valamint szövetségesei és csatlósai, elsősorban az iszlamisták beavatkozása. Afganisztánt le­hetetlen az ő fennhatóságuk alatt újjáépíteni, mely alig titkoltan rejtőzik egy gyökértelen bohóc mögött, akit texasi kenyéradó transznacionalista gazdája ültetett a székébe. Az állítólagos „demokrácia", melynek nevében Washington, illetve a segítségül hívott NATO és az ENSZ, legitimizálni igyekeznek folyamatos jelenlétüket (valójában megszállásukat), hazug­ság volt már a kezdet kezdetén, s elképesztő bohózattá lett azóta.

Az afgán problémára egyetlen megoldás létezik: minden idegen erő­nek el kell hagynia az országot, s minden hatalmat rá kell kényszeríteni, hogy hagyjon fel szövetségesei finanszírozásával és felfegyverzésével. Azoknak a jószándékú embereknek, akik attól tartanak, hogy akkor az afgán emberek majd eltűrik a talibánok (vagy a hadurak) diktatúráját, azt felelem, hogy a külföldi jelenlét volt és lesz mindig is ennek a diktatúrá­nak a leghatékonyabb támogatója! Amikor a nyugat kevesebb figyelmet volt képes szentelni az afgán ügyeknek, az afgán emberek más irányba mozdultak el, feltehetően a lehető legjobb irányba. A „kommunisták" felvilágosult despotizmusával szemben a civilizált nyugat mindig is az érdekeit kevésbé veszélyeztető, elmaradott despotizmust pártolta.

Irak

Az Egyesült Államok katonai diplomáciája már jóval azelőtt célul tűzte ki Irak lerombolását, hogy két különböző alkalommal ürügyet talált volna rá: a Kuvait elleni 1990-es invázió idején, illetve 2001. szeptember 11-én, melyet Bush goebbelsi cinizmussal és hazugságokkal („Ha elég nagyot hazudsz, s kitartóan ismételgeted, az emberek előbb-utóbb elhiszik.") használt fel erre a célra. Ennek az elhatározásnak igen egyszerű oka van, melynek semmi köze az iraki népnek Szaddam Husszein egyébként valóban véres diktátorsága alól való felszabadítását taglaló diskurzus­hoz. A lényeg, hogy Irak kinevelt egy olyan tudományos és technikai kádergenerációt, amely számossága révén képes volt egy koherens és stabil nemzeti program háttértámogatására. Ezt a veszélyt megelőző háborúval kellett elhárítani, melyre az Egyesült Államok akkor és úgy vindikálta magának a jogot, amikor és ahogy neki tetszett, a nemzetközi jog legminimálisabb figyelembe vétele nélkül.

E nyilvánvaló tény mögött számos komoly kérdés húzódik meg: (1) Hogyan válhatott Washington terve ilyen könnyen – még ha csak egy rövid történelmi pillanatra is – fényes diadallá? (2) Milyen új helyzet ala­kult ki az iraki nép számára? (3) Milyen válaszokat ad az iraki nép erre a kihívásra? (4) Milyen megoldásokat szorgalmazhatnak a demokratikus és progresszív iraki, arab és nemzetközi erők?

Szaddam Husszein veresége előre látható volt. Egy olyan ellenséggel szemben, akinek a fő ereje abban áll, hogy légi bombázóival büntetlenül hajthat végre genocídiumot (a nukleáris fegyverek használata a követ­kező lépés), az emberek egyetlen hatékony választ adhattak: ellenállást folytatni megszállt területükön. Szaddam rezsimje elszántan pusztított minden, az emberek által hozzáférhető védelmi eszközt; az összes olyan szervezetet és politikai pártot (mindenekelőtt a Kommunista Pártot) igyekezett likvidálni, melyek szerepet játszottak a modern Irak történel­mének alakításában, beleértve magát a Baath pártot is, mely ennek a történetnek az egyik legfontosabb szereplője volt. Ilyen körülmények kö­zött nem meglepő, hogy az iraki emberek harc nélkül engedték elfoglalni országukat, valamint az sem, hogy bizonyos viselkedésmódok (mint pl. az agresszor által szervezett választásokon való látszólagos részvétel, vagy a kurdok, a szunniták és a síiták között kitört testvérgyilkos har­cok) a vereség potenciális elfogadása jeleinek tűntek (Washington erre építette stratégiáját). De érdemes megjegyezni, hogy a helyi ellenállás napról-napra erősödik (a különböző ellenálló erők súlyos gyengeségei ellenére), és ez már lehetetlenné tette a rend látszatának fenntartására képes udvaronc rezsim megteremtését. Mindez, bizonyos értelemben, már Washington terveinek bukását jelzi.

A külföldi katonai megszállás új helyzetet teremtett. Az iraki nemzet valódi fenyegetés alatt áll. Washington képtelen az ország ellenőrzésére (akárcsak az olajkészletek lerablására, ami első számú célja) egy látszó­lagosan nemzeti kormány közvetítésével. Ezért a projekt folytatásának egyetlen lehetséges módja, ha részekre szabdalja az országot. Az ország legalább három (kurd, szunnita és síita) államra való tördelése talán a kezdetektől szerepelt Washington tervei között, Izraellel szövetségben (a valóságot a jövőben majd feltárják az archívumok). Ma a „polgárháború" az a kártya, melynek kijátszásával Washington legitimizálja a katonai jelenlét fenntartását. Nyilvánvaló, hogy a cél a folyamatos megszállás volt és marad: ez az egyetlen eszköz, mellyel Washington biztosíthatja az olajkészletek feletti ellenőrzését. Bizonyosan nem lehet hitelt adni Washington olyan szándéknyilatkozatainak, mint pl. „elhagyjuk az orszá­got, mihelyt helyreállt a rend". (Ne felejtsük el, hogy Egyiptom 1882-ben kezdődött megszállásáról a britek soha nem mondtak egyebet, mint hogy átmeneti – de 1956-ig tartott!) Ezalatt az Egyesült Államok természetesen apránként lerombolja az országot, iskoláit, gyárait, tudományos kapaci­tásait, felhasználva minden eszközt, még a legaljasabbakat is.

Az iraki emberek által a kihívásra adott válaszok – eddig legalább­is – nem tűnnek alkalmasnak a helyzettel való szembenézésre. Ez a legkevesebb, amit elmondhatunk. Mik ennek az okai? A domináns nyugati média émelygésig ismételgeti, hogy Irak egy mesterséges ország, s hogy az elkerülhetetlen polgárháború (melyet talán csak az idegen megszállás fenntartásával lehet elfojtani) Szaddam szunnita rezsimjének a síiták és kurdok feletti elnyomó uralmában gyökerezik. Az ellenállás így néhány, a szunnita háromszög kemény magjához tartozó Szaddam hívőre korlátozódik. Bizonyára nem könnyű ennyi hazugságot koherenciában tartani.

Az első világháborút követően a briteknek komoly nehézséget okozott az iraki nép ellenállásának megtörése. Imperialista hagyományaikkal tökéletes összhangban a britek importálták a monarchiát, uralmuk támogatására létrehoztak egy nagybirtokos osztályt, s így privilegizált helyzetbe hozták a szunnitákat. Azonban szisztematikus erőfeszítéseik ellenére a britek kudarcot vallottak. A Kommunista Párt és a Baath Párt volt az a két fő szervezett politikai erő, melyek megtörték a mindenki (szunniták, síiták és kurdok) által gyűlölt „szunnita" monarchia erejét. Az e két erő között folyó erőszakos verseny, mely 1958 és 1963 között a legfőbb színjáték volt, a Baath Párt győzelmével ért véget, amit abban az időben a nyugati hatalmak megkönnyebbülve üdvözöltek. A kommunista program a demokratikus fejlődés lehetőségét hordta magában; ez nem volt igaz a Baath Pártra. Ez utóbbi alapjaiban nacionalista és pánarab volt, elismeréssel adózott a német egység megteremtésére irányuló porosz modellnek, s tagjait a szekuláris, modernista kispolgárságból toborozta, mely ellenséges volt a vallásosság maradi kifejeződéseivel szemben. A Baath Párt uralma, előre megjósolhatóan, diktatúrává vált, mely csak félig volt antiimperialista, abban az értelemben, hogy a kö­rülményektől és feltételektől függően a két partner (a baathista hatalom Irakban, illetve a régióban domináns amerikai imperializmus) képes volt kompromisszumokat kötni.

Ez az alku táplálta a vezér megalomán túlkapásait, aki azt gondolta, hogy Washington hajlandó lesz őt fő szövetségeseként elfogadni a régióban. Úgy tűnt, hogy a Washington által Bagdad számára nyújtott támogatás (a vegyi fegyverek átadása bizonyíték erre) az Irán ellen 1980 és 1989 között folytatott abszurd és kriminális háború során, igazolja ezt a kalkulációt. Szaddam sosem képzelte volna, hogy Washington csal, hogy Irak modernizációja az imperializmus számára elfogadhatatlan, s hogy az ország lerombolását célzó döntés már megszületett. Szaddam beleesett a csapdába, amikor kigyulladtak a zöld lámpák Kuvait lerohanására (mely az ottomán időkben az Irakot alkotó provinciák része volt, s a brit imperialisták választották le annak érdekében, hogy létrehozzák saját olajtelepeiket). Ezt követően Irakot évtizedes szankciók sújtották, valójában az ország kivéreztetésének céljával, azért, hogy az így kelet­kezett vákuumban megkönnyítsék az Egyesült Államok katonai erőinek fényes diadalát.

A Baath rezsimek, többek között a Szaddam vezetése alatti legutolsó, mindenért hibáztatható, kivéve a szunniták és a síiták közti konfliktus kiélezését. Akkor vajon ki a felelős a két közösséget sújtó véres har­cokért? Egy napon bizonyára meg fogjuk tudni, hogy a CIA (és kétség kívül a Moszad) miképpen szervezte meg e tömegmészárlások jó részét. Mindemellett azonban igaz az, hogy a Szaddam rezsim által teremtett politikai sivatag és az elvtelen opportunista módszerek általa nyújtott példája arra bátorította a hatalom egymást követő aspiránsait, hogy ezt a – sokszor a megszálló által is védelmezett – utat kövessék. Olykor talán még annyira naivak is voltak, hogy azt képzelték, hogy a megszálló szolgálatára lehetnek. A szóban forgó jelölteknek, legyenek akár vallási vezetők (síiták vagy szunniták), kétséges (törzsi jellegű) „előkelőségek" vagy az Egyesült Államok által exportált notóriusan korrupt üzletembe­rek, soha nem volt valódi politikai hatalmuk az országban. Még a hívők által tisztelt vallási vezetőknek sem volt az iraki emberek által elfogadott politikai befolyásuk. A Szaddamnak köszönhető légüres tér nélkül soha senki nem ismerte volna meg a nevüket. A liberális globalizáció imperia­lizmusa által teremtett új politikai világgal szemben lesznek-e eszközeik más, hiteles, népi és nemzeti, sőt, akár demokratikus erőknek önmaguk újjászervezésére?

Volt idő, amikor az Iraki Kommunista Párt állt az iraki társadalom által produkált legjobb teljesítmények megszervezésének fókuszában. A Kom­munista Párt az ország minden régiójában szervezett volt, s dominálta a sokszor síita származású értelmiség világát (csak mellékesen jegyzem meg, hogy a síiták számos forradalmárt és vallási vezetőt termeltek ki soraikból, s csak a legritkább esetben bürokratákat és komprádorokat!). A Kommunista Párt hiteles, népies és antiimperialista volt, kissé hajlott a demagógiára, s magában hordozott egy demokratikus potenciált. Azt követően, hogy a baathista diktatúra lemészárolta legjobb katonáinak ezreit, hogy a Szovjetunió összeomlott (amire az Iraki Kommunista Párt nem volt felkészülve), s hogy az értelmiségiek száműzött csoportja elfogadhatónak tartotta az amerikai erők táborának függelékeként való visszatérést, vajon az Iraki Kommunista Párt arra van-e ítélve, hogy örök­re eltűnjön a történelem porondjáról? Sajnos, ez nagyon is lehetséges, azonban egyáltalán nem szükségszerű, hogy így legyen.

Irakban a kurd kérdés valódi kérdés, akárcsak Iránban és Törökor­szágban. De ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a nyugati hatalmak, meglehetősen cinikus módon, mindig is kettős mércét hasz­náltak. A kurd követelések elnyomása Irakban és Iránban soha nem érte el a rendőri, katonai, politikai és erkölcsi erőszaknak azt a szintjét, amit Ankara megengedett magának. Sem Irak, sem Irán nem ment el olyan messzire a kurdok puszta létének tagadásában. Törökországnak azon­ban, mint a demokratikus nemzetek egyik szervezete, a NATO tagjának, mindent meg kell bocsátani, emlékeztet minket a média. A nyugat által eminens demokratának nyilvánítottak között van a portugál Salazar, aki alapító tagja volt a NATO-nak, valamint a demokrácia nem kevésbé lelkes hívei, a görög ezredesek és a török tábornokok!

Amikor a Kommunista Párt és a Baath Párt körül tömörülő iraki népi erők a turbulens történelem legjobb pillanataiban politikai hatalmat gya­koroltak, mindig találtak közös felületet a fontosabb kurd pártokkal. Ez utóbbiak ráadásul mindig is a szövetségeseik voltak. A Szaddam rezsim síita- és kurdellenes túlkapásai kétségkívül valóságosak voltak: például az 1990-es kuvaiti vereséget követően Bászra térség bombázása Szad­dam hadserege által, vagy a gáz bevetése a kurdok ellen. Ezek a túlkapá­sok a síita és kurd utánpótlást mozgósító washingtoni katonai diplomácia manővereire adott válaszok voltak. Ettől nem kevésbé bűnös tettek, rá­adásul ostobák, mivel Washington mozgástere meglehetősen korlátozott volt. De mi másra lehet számítani egy Szaddam-féle diktátortól?

Az idegen megszállással szembeni ellenállás, mely ilyen körülmények között váratlan volt, csodaszerűnek tűnhet. De nem az, mivel a valóság­ban az iraki emberek összessége (arabok és kurdok, szunniták és síiták) gyűlöli a megszállókat és napi tapasztalatai vannak bűneikről (merényle­tek, bombázások, tömegmészárlások, kínvallatások). Ezért még a nem­zeti ellenállás egységfrontjának (nevezzük, aminek akarjuk) létrehozása is elképzelhető lenne. Mint ilyen hirdetné magát, közzé téve az őt alkotó neveket, szervezetek és pártok listáját, valamint közös programjukat. Jelenleg azonban, a fent részletezett okok miatt, beleértve a társadalmi és politikai kötelékeknek a Szaddam-diktatúra, illetve a megszállás általi lerombolását, nem ebbe az irányba mutatnak az események. Az okoktól függetlenül ez a gyengeség súlyos hátrányt jelent, ami megkönnyíti a lakosság megosztását, akár kollaboránssá tételét, és a felszabadítás céljainak összezavarását.

Ki lesz képes legyőzni ezeket a hátrányokat? A kommunistáknak jól kell helyezkedniük, hogy ők legyenek azok. A térségben jelen lévő militánsok máris kezdenek elhatárolódni a Kommunista Párt vezetőitől (a domináns média által ismert egyedeiktől), akik összezavarodva és fejvesztve próbálják a legitimitás látszatát adni a kollaboráns kormányzatba való törekvésüknek. Még azt is megpróbálják elhitetni, hogy efféle maga­tartással a fegyveres ellenállás eredményességéhez is hozzájárulnak! De az adott körülmények között sok más politikai erő is tehetne lényegi kezdeményezéseket e front megalkotása érdekében.

A helyzet mindenesetre az, hogy gyengesége ellenére az iraki emberek ellenállása máris ellehetetlenítette (politikailag mindenesetre, hacsak nem katonailag is) a washingtoni projektet. Éppen ez az, ami miatt az Európai Unió atlantistái, az Egyesült Államok hű szövetségesei, aggód­nak. Tartanak az USA kudarcától, mert ez megnövelné a Dél népeinek erejét arra, hogy az imperialista trió globalizálódott transznacionális tő­kéjét rákényszerítsék Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nemzetei és népei érdekeinek figyelembevételére.

Az iraki ellenállás javaslatokat dolgozott ki, melyek lehetővé tennék a zsákutcából való kitörést és elősegítenék az Egyesült Államok csapdából való menekvését. Amit javasolnak: (1) transznacionális közigazgatási ha­tóság felállítása az ENSZ Biztonsági Tanácsának támogatásával; (2) az ellenállók akcióinak, illetve a megszálló erők által végrehajtott katonai és rendőri beavatkozásoknak azonnali felfüggesztése; (3) az összes külföldi katonai és civil hatóság távozása hat hónapon belül. A javaslatok rész­letesen a Bejrútban kiadott tekintélyes arab folyóirat, az Al Moustaqbal al Arabi hasábjain jelentek meg 2006 januárjában.

Az az abszolút szilencium, amivel az európai média blokkolja ennek az üzenetnek a terjedését, egyértelmű kiállás az imperialista partner mellett. A demokratikus és progresszív európai erőknek kötelességük elhatárolódni az imperialista trió ez irányú politikájától, s támogatniuk kell az iraki ellenállók javaslatait. Magukra hagyni az iraki embereket az ellenséggel való szembenézésben nem elfogadható megoldás: tovább erősíti azt a véleményt, hogy a nyugattól és népeitől semmi jó nem vár­ható, s így felerősíti az ellenállási mozgalom némely tagjai által elkövetett elfogadhatatlan – sőt bűnös – túlkapásokat.

Minél hamarabb hagyják el az idegen megszálló csapatok az országot és minél erősebb támogatást nyújt a világ s Európa az iraki embereknek, annál nagyobbak lesznek e mártíromságot szenvedett nép reményei egy szebb jövőre. Minél tovább tart a megszállás, annál több gyász követi majd szükségszerű végét.

Palesztina

Az I. világháború alatt kiadott Balfour-nyilatkozat óta a palesztinok egy olyan idegen nép kolonizációs programjának áldozatai, mely a maga számára tartja fenn a „rézbőrűek" fátumát, akár elismerjük ezt, akár úgy teszünk, mintha mit sem tudnánk róla. Ez a projekt mindig is élvezte a térség domináns imperialista hatalmának (tegnap Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) feltétlen támogatását, mivel a térségben az e projekt által formált idegen állam, cserébe, csakis feltétlen szövetségese lehet az arab Közel-Keletnek az imperialista kapitalizmus dominanciája alá rendeléséhez szükséges beavatkozásoknak.

Ez nyilvánvaló tény Afrika és Ázsia népei számára. Ezért mindkét kontinensen spontán módon összefogtak a palesztin emberek jogainak érvényesítése és védelme érdekében. Európában azonban a „palesztin kérdés" megosztottságot okoz, ami a sokszor előszeretettel visszhangzott cionista ideológia által életben tartott zűrzavar eredménye.

Ma, inkább, mint valaha, az USA „Nagyobb Közel-Kelet projektjé­nek" végrehajtása kapcsán, a palesztin emberek jogait lábbal tiporják. Mindazonáltal a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elfogadta az Oslo, illetve a Madrid tervet és a Washington által felvázolt menet­rendet. Izrael az, aki nyíltan visszatáncolt a megállapodástól, s egy még ambiciózusabb expanziós tervet valósított meg. Ez alapjaiban rengette meg a PFSZ-t. A közvélemény joggal tehet szemrehányást neki azért, hogy naivan hitt ellenségei őszinteségében. A megszálló hatóságok által iszlamista ellenfelének (a Hamasznak) kezdetben nyújtott támogatás és a korrupció gyakorlatának a palesztin közigazgatásban való térnyerése (melyről annak pénzelői – a Világbank, Európa és a civil szervezetek – mélyen hallgatnak, hacsak nem maguk is részesei), a Hamasz választási győzelméhez vezettek (ami előre látható volt). Ez aztán újabb ürügy volt, melyet rögtön fel is használtak az izraeli politikával való feltétel nélküli szövetség igazolására, akármilyen legyen is az.

A cionista telepes program mindig is fenyegetést jelentett Paleszti­na mellett a szomszédos arab népek számára is. Az egyiptomi Sínai félsziget elfoglalására irányuló törekvések vagy a szíriai Golan fennsík annektálása bizonyíték erre. A „Nagyobb Közel-Kelet projekt"-ben Izraelnek, térségi monopóliummal rendelkező nukleáris katonai esz­köztárának és „nélkülözhetetlen partner" szerepének kiemelt helyet biztosítottak (azzal a hamis ürüggyel, hogy Izrael olyan technológiai felkészültséggel rendelkezik, melyre az arabok nem képesek. Micsoda elképesztő rasszizmus!).

Nem az a szándékom, hogy elemezzem a cionista telepesek terjeszke­dése elleni küzdelmek és a libanoni, valamint szíriai politikai konfliktusok és utak közti összefüggések komplexumát. A szíriai Baath rezsimek, a maguk módján, ellenálltak az imperialista hatalmak és Izrael követelé­seinek. Hogy ez az ellenállás megkérdőjelezhetőbb ambíciók (Libanon ellenőrzése) legitimálására is szolgált, ez semmiképpen nem vitatható. Köztudott, hogy a Libanoni Kommunista Párt ellenállást (többek között vízelterelést) szervezett az izraeli bevonulások ellen Dél-Libanonban. A szíriai, libanoni és iráni hatóságok szorosan együttműködtek annak érdekében, hogy ezt a veszélyes alapot lerombolják, s a Hezbollahhal helyettesítsék. A Rafiq al-Harriri ellen elkövetett merénylet (máig megol­datlan eset) egyértelműen ürügyet adott az imperialista hatalmaknak (az élen az Egyesült Államok, mögötte Franciaország) a beavatkozásra, két mögöttes céllal: (1) rákényszeríteni Damaszkuszt, hogy hosszú távon kö­teleződjön el a hűbéres arab államok (Egyiptom és Szaúd-Arábia) mellett, vagy amennyiben ez nem megy, tüntesse el a degradálódott baathista hatalom nyomait; valamint (2) lerombolni az izraeli bevonulásokkal szem­ben még meglévő ellenálló kapacitásokat (a Hezbollah lefegyverzésének követelése által). A demokráciáról szóló retorikát hasznos lehet ebben a kontextusban felidézni.

Aki elfogadja a ma folyamatban lévő izraeli program végrehajtását, az a népek létezéshez való jogának eltörlését fogadja el. Ez az emberiség ellen elkövetett legnagyobb bűntett. Az e bűntettet elutasítók „antiszemi­tizmussal" való megvádolása eszköz egy elképesztő zsarolásban.

Irán

Nem szándékom elemzést nyújtani az iszlám forradalomról. Vajon, miként azt a politikai iszlám támogatói és a külföldi megfigyelők állítják, annak a változásnak a deklarációja és kiinduló pontja volt-e, ami végül majd az egész térséget és a teljes, ez alkalomból ummanak (a „nemzet", mely soha sem létezett) átnevezett, muzulmán világot át kell, hogy hassa? Vagy elsősorban a síita iszlám és az iráni nacionalizmus kifejezésének kivételes kombinációjából fakadó egyszeri esemény volt?

A minket érdeklő aspektusból két kijelentést teszek. Az első szerint az iráni politikai iszlám rezsim természeténél fogva kompatibilis az országnak a globalizálódott kapitalista rendszerbe való integrációjával, hiszen a rezsim a gazdaságszervezés liberális alapelveire épül. A má­sodik szerint az iráni nemzet, mint olyan, erős nemzet, melyben mind az alsóbb osztályok, mind az uralkodó osztályok fő alkotóelemei, ha nem az összes, elutasítják országuknak az uralkodó globalizált rendszerbe való integrálását. Természetesen van ellentmondás az iráni valóság e két dimenziója között. Az utóbbi áll a teheráni külpolitikai irányvonalak hátterében, melyek a külföldi diktátumokkal szembeni ellenállásról ta­núskodnak.

Az iráni nacionalizmusban – mely erős és pozitív – rejlik a sah re­zsimje, illetve az azt követő khomeinista rendszer által megvalósított tudományos, ipari, technológiai és katonai modernizáció sikerének magyarázata. Irán azon kevés déli államok egyike (Kína, India, Korea, Brazília s talán még néhány más ország mellett), melynek van nemzeti polgári programja. Hogy ez a program hosszú távon megvalósítható-e vagy sem (személyes véleményem szerint nem), az nem jelen értekezés tárgya. Ma ez a program létezik és működik.

Az Egyesült Államok éppen azért döntött az ország egy újabb meg­előző háborúban való lerombolása mellett, mert Irán képes önmagát érdemi partnerként érvényesítő kritikus tömeget alkotni. Köztudott, hogy a konfliktus az Irán által fejlesztett nukleáris kapacitások körül zajlik. Miért ne formálhatna jogot ez az ország is, akárcsak mások, arra, hogy hasznosítsa ezeket a kapacitásokat, beleértve akár a nukleáris katonai hatalommá válást is? Milyen alapon tartják fent maguknak az imperialista hatalmak és izraeli cinkosaik a tömegmészárlásra alkalmas fegyverek fölötti monopólium jogát? Hitelt adhat-e bárki annak az érvelésnek, hogy a „demokratikus" nemzetek soha nem fogják használni az efféle fegyve­reket, miként azt a „lator államok" tehetnék, mikor köztudott, hogy ezek a demokratikus nemzetek a felelősek a modern történelem legnagyobb népirtásaiért, beleértve a zsidók ellen irányulót is, illetve hogy az Egyesült Államok már használt atomfegyvert, s a mai napig elutasítja használatuk általános tilalmát?

Következtetések

Ma a térség politikai konfliktusai három, egymással szemben álló csopor­tot érintenek: azokat, akik fennen hangoztatják nacionalista múltjukat (de valójában nem többek, mint a nemzeti-populista éra bürokratáinak korcs és korrupt örökösei); azokat, akik a politikai iszlám mellett törnek lándzsát; s azokat, akik a gazdasági liberalizmussal kompatibilis „demokratikus" igények mentén próbálnak szerveződni. A hatalom bármelyikük általi konszolidációja elfogadhatatlan egy olyan baloldal számára, mely szem előtt tartja az alsóbb osztályok érdekeit. E három tendencián keresztül valójában a jelenlegi imperialista rendszerhez kapcsolódó komprádor osztályok érdekei fejeződnek ki. Az amerikai diplomácia mindhárom vasat a tűzben tartja, és rendkívüli hasznosságuk miatt a felek közti konfliktusok kihasználására koncentrál. A baloldalnak az a törekvése, hogy ezekbe a konfliktusokba kizárólag az egyik vagy másik irányzattal való szövetségen keresztül kapcsolódjon be (s a jelenlegi rezsimet válassza a legrosszabb, vagyis a politikai iszlám, kivédése érdekében, vagy pedig szövetséget keressen ez utóbbival a rezsim megdöntése érdekében), bukásra van ítélve. A baloldalnak azáltal kell megerősödnie, hogy a számára termé­szetszerű helyeken megvívja természetszerű harcait: az alsóbb osztályok gazdasági és társadalmi érdekeinek védelmében, a demokrácia, valamint a nemzeti szuverenitás megteremtése terén, egységben kezelve ezeket az egymástól elválaszthatatlan elemeket.

A Nagyobb Közel-Kelet térsége ma központi helyet foglal el az im­perialista vezetők és a világ népeinek konfliktusában. A washingtoni adminisztráció projektjének megbuktatása előfeltétele a világ bármely régiójában való sikeres előrelépés lehetőségének. Amennyiben ebben kudarcot vallunk, minden kedvező változás végtelenül sérülékeny marad. Mindez nem jelenti azt, hogy a világ más térségeiben, Európában, Latin-Amerikában vagy másutt folytatott harcok jelentőségét alá kell becsülni. Mindössze annyit jelent, hogy olyan átfogó perspektívába kell őket he­lyezni, mely hozzájárul Washington megbuktatásához abban a térségben, melyet az évszázad első bűnös támadásának célpontjául szemelt ki.

A szocialista orientációjú fejlődés útja

A globális kapitalista rendszer perifériájára szorult afrikai, ázsiai és latin-amerikai társadalmak számára a kapitalizmus: zsákutca. A világrendszer-iskola egyik alapítója világtörténeti áttekintésbe ágyazva mutatja be az egyedüli – ám „a pusztulás terhe mellett" követendő – alternatíva, a szocialista orientáció feltételeit: részleges leválás a világrendszerről; a nemzeti függetlenség megerősítése; önközpontú fejlesztés, amelyben elsőbbséget élvez a vidéki világ önfenntarthatósága; és az első kísérletek – a szovjet és a kínai fejlődés – során kristályosodott tapasztalatok figyelembevétele.

Nem áll szándékomban megfogalmazni, milyen lesz vagy milyennek kel­lene lennie a XXI. század szocializmusának. Bármely hasonló definíció ellentmondana az általam követett marxizmus-értelmezésnek, amely szerint a szocializmus (vagy inkább a kommunizmus) szükségszerűen az elnyomott és kizsákmányolt osztályok és népek harcának, s nem egy előregyártott „eszme" megvalósulásának eredménye.

Mindazonáltal a marxista-kommunista hagyományban egyetértés honol arról, hogy meghatározhatók azok a főbb elvek, amelyek kiindulópontként szolgálnak a kihívások mibenlétéről és a tőlük elválaszthatatlan harcok tétjéről való közös gondolkodáshoz.

  • Olyan világot kell felépíteni, amelynek alapja a szolidaritás, s nem a „verseny"; másként fogalmazva, ahol a szocializáció a demokrácián, nem a „piacon" alapszik.
  • Olyan világot kell felépíteni, amelyben a természeti erőforrások és a termőföld nem válhatnak áruvá; amely képes szembenézni az ökoló­giai és klimatikus kihívásokkal; ahol a kulturális javak, a tudományos eredmények, az oktatás és az egészségügy nem lehetnek áruk.
  • Olyan politikákat kell támogatni, amelyek révén a korlátozatlan demokratizálódás, a társadalmi haladás és a nemzetek, népek önállóságának elismerése szoros egységet alkot.
  • Meg kell szilárdítani az Észak és a Dél népei közötti szolidaritást, hogy összefogásukból antiimperialista alapokon nyugvó internacio­nalizmus szülessék.

A jelenlegi viszonyokat a természeténél fogva „liberális" s ráadásul imperialista kapitalizmus harminc éve tartó offenzívája uralja, amely az Észak és a Dél minden elnyomott osztályát sújtja – legfőképpen azonban a kapitalista világrendszer perifériáján a Dél népeit. Az offenzíva élén a Washington vezérlete alá felsorakozott imperialista központok: a „trió" (az Egyesült Államok, Európa és Japán) áll.

A neoliberalizmus és a globalizáció zászlaja alatt támadásba lendült tőke eufóriája azonban rövid ideig, 1990-től 1995-ig tartott, s hamar életre keltette az elnyomott osztályok ellenállását.

A küzdelem első szakaszát jobbára a kapitalizmus totális offenzívájával szembeni ellenállás jellemezte. A harc egyes területei láncolattá fonódtak össze, s a helyi viszonyoktól függően mindig azon a terepen erősödtek föl, ahol az adott nép kihívással találta magát szemben. Így kapcsolódott össze elválaszthatatlanul a piaci szabályozás követelése a nők egyenjogúságáért vívott küzdelemmel, a környezetvédelemmel, a közszolgáltatások vagy a demokratikus jogok védelmével, illetve az USA és szövetségeseinek közel-keleti (iraki, palesztinai, libanoni) agresszió­jával szembeni ellenállással.

E harcok során a népi ellenállás fejlődésen ment keresztül.

A XIX-XX. században a baloldal uralkodó politikai kultúráját a pártok, a szakszervezetek és az egyesületek vertikális, hierarchizált működése jellemezte. Az általuk a kor körülményei között elért változások – radikális társadalmi átalakulások, reformok, szabadságharcok, nemzeti felsza­badító mozgalmak – általában az alávetett osztályok és az elnyomott néptömegek előnyére formálták át a világot.

E cselekvési formák eszköztárának korlátai és visszásságai azonban az 1980-1990-es években markánsan megmutatkoztak. Demokratikus deficitjük csalódások sorához vezetett: reformok vagy forradalmak útján sokszor olyan rezsimek kerültek hatalomra, amelyekről a legkevesebb, amit meg kell állapítanunk, hogy rosszul sáfárkodtak ígéreteikkel. E kudarcok tették lehetővé, hogy az 1980-90-es évektől a tőke és az im­perializmus újból támadásba lendülhetett.

A szervezett baloldal régi politikai erői közül sokan távol maradtak a harc első szakaszától, részint az offenzíva által kiváltott félelem miatt, részint mert csatlakoztak a liberális és imperialista opciókhoz. A moz­galmat „új erők" indították el, olykor szinte „spontán" módon. Akcióikkal a horizontális összefogás szükségességét hangsúlyozták a vertikális szerveződéssel szemben, azaz kibontakozásuk a demokratikus gyakor­lat alapelvét támogatta. A demokratizmus ilyetén fejlődését jelentékeny civilizációs előrelépésnek kell értékelnünk.

Az ellenállás vitathatatlan győzelmeket könyvelhetett el. Előkészítette (de csupán előkészítette) a tőke és az imperializmus offenzívájának kudarcát. E kudarc az offenzíva valamennyi dimenziójában tetten ér­hető. Az amerikai politika látványosan belebukott a globalizáció helyi sikerét szavatolni hivatott világcsendőri törekvéseibe csakúgy, mint az e tervet szolgáló „preventív" háborúkba (Afganisztán, Irak és Palesztina megszállása, agresszió Libanon ellen). A neoliberális társadalom- és gazdaságszervezés, amely elvben a tőkefelhalmozás, azaz a profitráta bármi áron való maximalizálásának alapja kellene legyen, még létrehívó intézményei (Világbank, IMF, WTO, EÜ) szerint sem képes megteremteni saját működésének feltételeit.

Mégsincs helye annak, hogy vállon veregessük magunkat. Sikereink elégtelenek ahhoz, hogy a gazdasági és politikai erőviszonyok az elnyo­mott osztályok javára módosuljanak, s ezért az elért eredmények mind­addig törékenyek maradnak, amíg a mozgalom a passzív ellenállásból ellentámadásba nem megy át. Csakis ez nyithat utat pozitív alternatíva kialakítása, azaz egy másfajta, nyilvánvalóan jobb világ előtt. De vajon a jelenlegi harcok szocialista irányt vesznek-e majd? Vagy pedig megma­radnak egy lényegét tekintve mégiscsak kapitalista jellegű globalizáció börtönében?

Gondolatmenetem vezérfonalát három tézis alkotja:

(i)       A történelmi kapitalizmus (azaz a létező kapitalizmus, s nem a „piacgazdaság" ideologikus víziója) természetéből fakadóan im­perialista. Mivel az imperialista központok (Európa, USA, Japán) elnyomó hatalmán alapszik, eleve megszünteti annak esélyét, hogy a világrendszer periferikus társadalmai (Ázsia, Afrika, Latin-Amerika) „felzárkózzanak", és a centrumok mintájára maguk is virágzó kapitalista társadalmakká váljanak. E népek számára a kapitalizmus zsákutcát jelent.

(ii)      A valódi alternatíva ezért: szocializmus vagy barbárság, nem pe­dig szocializmus vagy kapitalizmus. Az a (sajnos uralkodó) nézet, miszerint az elengedhetetlenül szükséges felhalmozás miatt nem lehet elkerülni egy „kapitalista szakaszt", mielőtt a szocializmus ösvényére lépnénk, teljességgel alaptalanná válik, ha felmérjük a történelmi kapitalizmus támasztotta kihívásokat.

(iii)    A „szocialista orientációjú fejlődés útja" (hogy a kínai, kubai és vietnami elvtársak szóhasználatával éljek) mindazonáltal olyan kér­déseket vet fel, amelyekkel kapcsolatban megelégszem annyival, hogy jelzem nehézségeiket.

1. A létező kapitalizmus történetében a kisajátító tőkefelhalmozás fo­lyamatosan jelen van

A konvencionális gazdaságtan szerint a felhalmozás a „gazdagok" (a tehetős tulajdonosok) és a nemzetek egyre növekvő megtakarításaiból ered. Ám a történelem nem igazolja az angol-amerikai puritánok eme tézisét. Ellenkezőleg, arról tanúskodik, hogy a felhalmozást egyesek (a többség) kisajátított vagyonából finanszírozzák mások (egy kisebbség) javára. Marx eredeti felhalmozásnak nevezi és behatóan elemzi e folya­matokat, amelyekre ékes bizonyságul szolgál az angol parasztok elűzése (a bekerítések), az ír földműveseknek a hódító angol landlordok általi kifosztása vagy az amerikai kontinens gyarmatosítása. De az eredeti felhalmozás nem vész a kapitalizmus távoli s mára túlhaladott múltjának homályába, hanem napjainkban is zajlik.

A kisajátító felhalmozás – ezt a kifejezést jobban kedvelem, mint az „eredeti felhalmozás"-t – nagysága demográfiai adatokkal, illetve a tár­sadalmi termék értékével leírható, mérhető.

1500 és 1900 között a Föld lakossága megháromszorozódott (450­-550 millióról 1.600 millióra nőtt), majd a XX. század folyamán még 3,75-szörösére duzzadt (s jelenleg meghaladja a 6 milliárdot). Ám ebből az európaiak (pontosabban az európaiak és az általuk Amerikában, Dél-Af­rikában, Ausztráliában és Új-Zélandon elfoglalt területeken élők) aránya az 1500-ban mért 18%-ról (vagy ennél kevesebből) 1900-ig csak 37%-ig emelkedett, majd a XX. században fokozatos csökkenésnek indult. Az első négy évszázad (1500-1900) az európaiak világhódításának a kora volt, a XX. és a XXI. század pedig a „Dél ébredéséé"; a leigázott népek újjáéledéséé.

Az európai hódítás az amerikai indiánok brutális kifosztását eredmé­nyezte: földjeiket és természeti kincseiket a gyarmatosítók kaparintották meg. Az indiánokat szinte teljes egészében kiirtották (az észak-amerikai indiánok genocídiuma), vagy lélekszámuk – a portugál és spanyol hódítók által véghezvitt kifosztás és kizsákmányolás következtében – a koráb­binak egytizedére zsugorodott. Azután következett a rabszolga-keres­kedelem, amely Afrika nagy kiterjedésű területeit fél évezreddel vetette vissza a fejlődésben. Ugyanilyen jelenségek zajlottak le Dél-Afrikában, Zimbabwében, Kenyában, Algériában s még inkább Ausztráliában és Új-Zélandon. Izrael Állam gyarmatosító politikáját napjainkban ugyan­ez a kisajátító fölhalmozás jellemzi. A Brit-India vagy a Holland-Indiák parasztságának leigázása, a Fülöp-szigetek és Afrika gyarmati kizsák­mányolása hasonló következményekkel járt: pusztító éhínségekhez ve­zetett, a hírhedt bengáliai éhínségtől a mai afrikai népeket sújtó tömeges éhezésig. A módszert az angolok vezették be Írországban, ahol egykoron ugyanannyian éltek, mint Angliában, mígnem a Marx által kipellengérezett megszervezett éhínség következtében a lakosság száma a korábbinak egytizedére csökkent.

A kisajátítás nem csak a paraszti osztályt, hanem a hajdan volt népek nagy többségét sújtotta. A kapitalista behatolás az Európánál sokáig vi­rágzóbb India és Kína (manufakturális és kézműves) iparát tönkretette.

Lényeges tudnunk, hogy a pusztítást nem a „piaci törvények" okozták. Nem az történt, hogy a „hatékonyabb" európai ipar átvette a versenykép­telen termelés helyét. Az ilyen ideologikus magyarázat mélyen hallgat a háttérben lezajlott politikai és katonai erőszakról. A magasabb – nem pedig alacsonyabb – műszaki színvonalú kínai és indiai ipar felett nem általában véve az angol ipar „ágyúi", hanem az ágyúgyártók arattak győzelmet. Az iparosítás azután megadta a kegyelemdöfést: a XIX. és XX. századi Afrikában és Ázsiában „az alulfejlettséget fejlesztették". A gyarmati erőszak és a munkások végletes kizsigerelése egyszerre vált a kisajátító felhalmozás eszközévé és következményévé.

Az európai központok anyagi termelése 1500 és 1800 között, arányait tekintve, kétségkívül csupán kevéssel haladta meg a demográfiai növe­kedést (ám ez utóbbi a kor viszonyaihoz képest meglehetősen jelentős volt). E tendencia a XIX. században felgyorsult, s fokozódott a tengeren túli népek kizsákmányolása is; ezért szólok folyamatos kisajátító felhal­mozásról „eredeti" tőkefelhalmozás helyett. Mindez nem mond ellent annak, hogy a XIX. és XX. században a technológiai fejlődés, vagyis az egymást érő ipari forradalmak az előző három merkantilista évszázad­hoz képest soha nem látott mértékben járultak hozzá a felhalmozáshoz. A kapitalista-imperialista világrend új centrumhatalmainak (Európa, az Egyesült Államok és a késve érkezett Japán) termelése 1500 és 1900 között hét és félszeresére nőtt, szemben a perifériával, amelyé csupán megduplázódott. Olyan mély szakadék képződött, amilyen addig soha nem lett volna elképzelhető az emberiség történelmében. A távolság a XX. század során azután tovább nőtt, mígnem 2000-ben a centrumban az egy főre jutó átlagos nemzeti jövedelem 15-20-szorosa lett a periféri­ális helyzetű országok teljes nemzeti jövedelmének.

A merkantilista évszázadok kisajátító tőkefelhalmozása bőségesen fedezte a kor uralkodó osztályai (az ancien régime) fényűző életvitelét, miközben semmilyen haszonnal sem járt a népi osztályoknak. A felhalmo­zás főként a modern állam hatalmi szervei, adminisztrációja és fegyveres erői megerősítését szolgálta. Erről tanúskodnak a merkantilista időszak és a rákövetkező ipari korszak között hidat verő háborúk, a nagy fran­cia forradalom és Napóleon háborúi. A tőkefelhalmozásban gyökerezik tehát a XIX. századot meghatározó két jelentős átalakulás: az első ipari forradalom és a gyarmati hódítás.

Engels beszámolójának tanúbizonysága szerint – aki lehangoló képet fest az angliai munkásnyomorról – a néptömegek a XIX. században sokáig egyáltalán nem részesedtek a gyarmatok gazdagságából. A tömeges kivándorlás lehetősége viszont, amely a XIX. és XX. század során egyre növekvő méreteket öltött, nyitva állt előttük. Olyannyira, hogy egyes területekről a kivándoroltak száma meghaladta az otthon maradott népességét. El tudnánk-e képzelni manapság két-három milliárd olyan ázsiait és afrikait, akik ugyanezzel a lehetőséggel bírnak?

2. Külső és belső gyarmatosítás

A centrum/periféria ellentét tehát kezdettől fogva jelen volt a létező kapi­talizmus világméretű terjeszkedésének minden stádiumában. A kapita­lizmust jellemző imperializmus természetesen mindig új s újabb alakban jelentkezett, szoros összhangban a kapitalista tőkefelhalmozás egymást követő fázisait – a merkantilizmust (1500-tól 1800-ig), a klasszikus ipari kapitalizmust (1800-tól 1945-ig), a II. világháború utáni szakaszt (1945-től 1990-ig) és a születőben lévő „globalizációt" – meghatározó jellegzetes vonásokkal.

E megközelítésben a gyarmatosítás egyes centrumállamok jellemző terjeszkedési formája volt, amely azon alapult, hogy a meghódított orszá­got alávetették az anyaország politikai hatalmának. Ez a fajta gyarma­tosítás tehát „külső", amennyiben egyrészt az anyaországok, másrészt a gyarmatok elkülönült entitások, még ha az utóbbiak az előbbiek által dominált politikai térbe integrálódnak is.

A gyarmatosítás elsőként a spanyolok, a portugálok, az angolok és a franciák által leigázott amerikai kontinensen ment végbe. Az anyaor­szágok uralkodó osztályai a gyarmatokon olyan gazdaság-, és társada­lomirányítási rendszereket honosítottak meg, amelyek a kor hatalmi köz­pontjainak tőkefelhalmozását szolgálták. Az atlanti Európa és a gyarmati Amerika aszimmetriája ezért nem spontán, „természetes" módon, hanem nagyon is tervszerű politika nyomán alakult ki – aminek szerves része volt a meghódított területek indián törzseinek leigázása.

A gyarmatokba beleégett rabszolgabélyeg csupán perifériajellegüket volt hivatva megerősíteni, aláhúzva, hogy e területek hatékonyságát a kor centrumaiban zajló felhalmozás követelményeihez mérik. Vagyis a rabszolgaszállító Fekete-Afrika az amerikai periféria perifériájává vált. A gyarmatosítás a XVIII. században többek között a Brit-India és a Hol­land-Indiák meghódításával gyorsan átlépte Amerika határait, majd a XIX. század végétől Afrikában és Délkelet-Ázsiában folytatódott. Azok az országok pedig, amelyeket nem sikerült teljes mértékben leigázni – Kína, Irán vagy a Török Birodalom – előnytelen szerződésekre, félgyarmati státuszba kényszerültek.

„Külső" volt a gyarmatosítás az anyaországok, az iparosodott nemzetek szemszögéből, amelyek ráadásul a munkás-, és szocialista mozgalmakat, valamint a demokratikus vívmányokat fellendítő társadalmi modernizáció terén is előrébb tartottak. Ám e vívmányok gyümölcsét a gyarmatok népei sosem élvezhették. A rabszolgaság, amely ezt a kibontakozást megelőz­te, a kényszermunka és a néptömegek szélsőséges kizsákmányolásának egyéb formái, a gyarmati hatóságok brutalitása és vérfürdői határozzák meg a létező kapitalizmus történetét. A kapitalizmus „fekete könyvének" oldalain az áldozatok száma tízmilliókkal mérhető. A gyarmatokon alkal­mazott módszerek természetesen az anyaországokban is óriási károkat okoztak: az uralkodó elitek kultúrájában – sőt, az alacsonyabb osztá­lyokéban is – meghonosodott a rasszizmus, legitimálva az ellentétet a „demokratikus centrum" és a brutális „gyarmati önkényuralom" között. A gyarmatok kizsákmányolása – egészében véve – a centrumországoknak hasznot hozott, az egyes anyaországok pedig extraprofitra is szert tettek, ami meghatározta helyüket világgazdaság rendszerében (Nagy Britannia hegemóniáját gyarmatbirodalmának köszönhette, amit azután a késve érkezett Németország megpróbált megkaparintani).

A „belső" gyarmatosítás jelenségei egyfelől a betelepítések, másfelől az imperialista terjeszkedés logikájának sajátos vegyülékéből adódnak. A centrumokban végbemenő eredeti tőkefelhalmozás a parasztság leg­szegényebb rétegeinek módszeres kizsákmányolásával ment végbe, s ez akkora népességfelesleget eredményezett, amelyet a helyi ipar nem volt képes teljes egészében felszívni, ami hatalmas kivándorlási hullámokat eredményezett. Később a társadalmi modernizációval együtt járó demográfiai forradalom következtében a halandóság előbb kezdett el csökkenni, mint a születések száma, s ez ugyancsak a kivándorlást ösztönözte. E jelenség korai példájával találkozhatunk Angliában, ahol a XVII. századtól kezdve a bekerítés általános gyakorlattá vált.

Új-Anglia ebben a konstellációban született, ami a kivándorlást kísérő politikai-ideológiai mozgalmak természetéről is sokat elárul. A „szegények" – az anyaországok kapitalista fejlődésének áldozatai – csatlakoztak az új-angliai kivándorlásukat és letelepedésüket megszervező obskúrus, fel­világosodás-ellenes szektákhoz. Ez az eredet mély nyomokat hagyott az amerikai ideológián, jellegzetesen reakciós színezetet kölcsönözve neki. 1 A korabeli kapitalista-imperialista Anglia uralkodó osztályait azonban nem a kivándorlás érdekelte, hanem a centrumban lejátszódó tőkefelhalmozást szolgáló gyarmatok sorsa, amilyenek pl. az észak-amerikai brit rabszol­gatartó gyarmatok voltak. Az Egyesült Államok társadalmi alakulatának sajátos, a belső gyarmatosítás modelljére épülő jellegét e két entitás egysége határozta meg. Új-Anglia, minthogy centrumországa csekély érdeklődést mutatott iránta, önálló központtá emelkedett, s közvetítői szerepet vívott ki magának a rabszolgagyarmatok kizsákmányolásában (mindenekelőtt magához ragadva a tengeri kereskedelmet, ami lehetővé tette ellenőrzésüket), s kezdetleges iparosításba kezdett. Az Egyesült Államok születésekor tehát egy új kapitalista-imperialista központ és annak belső gyarmatai (a rabszolgatartó Dél) forrtak egybe. Ez döntően befolyásolta az Egyesült Államok politikai kultúrájának alakulását.

A belső gyarmatosítás nem az Egyesült Államok történelmének kizá­rólagos produktuma volt. Latin-Amerikában és Dél-Afrikában is részben hasonló jelenségekkel találkozhatunk. Az Ibériai-félsziget nem tartozott a kapitalista fejlődés élvonalába. De hódításai nolens volens betagozódtak a születőben lévő kapitalizmus formálódó merkantilizmusába. Ebbe az új keretbe éppolyan jól belefért az indiánok könyörtelen leigázása, mint a későbbi afrikai rabszolga-kereskedelem. Csakhogy a rendszer nem a centrumoknak jövedelmezett, sem Spanyolországban, sem Portugáliá­ban, az amerikai gyarmatokon meg pláne nem. Latin-Amerika gyarmati státuszának haszonélvezői a születőben lévő valódi centrumok lettek, elsőként Anglia, majd gyors helycserével, a XIX. századtól kezdve, az Egyesült Államok (amely a Monroe-doktrina értelmében már 1823-tól bevallottan egyeduralkodói szerepre tört a kontinensen), míg a komprá­dor burzsoáziához hasonlóan közvetítő szerepet betöltő spanyolok és portugálok Ázsiába és a Török Birodalomba mentek újabb területeket hódítani. Latin-Amerika belső gyarmatosítása ezzel együtt ugyanolyan társadalmi-politikai együtthatókkal járt, mint bármely más gyarmatosítás: rasszizmust szült a feketékkel szemben (történetesen Brazíliában) és megvetést az indiánok iránt. A belső gyarmatosítást egyedül Mexikó kér­dőjelezte meg; forradalma (1910-1920) ezért a modern kor nagy jelentő­ségű szabadságharcai közé tartozik. A jelenlegi bennszülött követelések újraéledésének következtében mára talán az Andok országaiban is kezd megkérdőjeleződni ez a rendszer, noha természetesen teljesen új, helyi és globális összefüggésrendszerben.

Dél-Afrikában az első telepes gyarmatosítás – a búroké – inkább egy „tisztán fehér" állam létrehozásának tervével történt, többnyire az afrikai lakosság elűzése/kiirtása, semmint leigázása által. A brit hódítás ezzel szemben eleve azt tűzte ki célul, hogy az afrikaiakat az anyaország imperialista terjeszkedésének szükségleteihez hajlítsa (elsősorban a bányászat által). Sem a régi telepesek (a búrok), sem az újak (a britek) nem kaptak felhatalmazást önálló centrum létrehozására. Az apartheid búr állam a második világháborút követően megpróbálkozott azzal, hogy hatalmát belső, lényegében fekete gyarmatára alapozza. Célját azonban nem érhette el a kedvezőtlen demográfiai arányok (a feketék erős többségben voltak) és az elnyomott néptömegek ellenállásának, majd győzelmének következtében. Az apartheid bukása után hatalomra került helyi erők örökölték a belső gyarmatok problémáját, amire a mai napig sem sikerült radikális megoldást találniuk. Ám ez már a történelem újabb fejezetéhez tartozik.

A gyarmatosításnak a politikai kultúrára gyakorolt hatása szempontjá­ból Dél-Afrika esete különösen izgalmas. Nem csupán azért, mert a belső gyarmatosítás itt egyedülállóan látványos formában valósult meg, s nem is azért, mert létrehozta az apartheid politikai gyakorlatát. Hanem azért, mert az ország kommunistáit a létező kapitalizmus éles szemű elemzésé­hez vezette. A belső gyarmatosítás elméletét az 1920-as években a dél-afrikai kommunista párt dolgozta ki, s terjesztette el, megállapítva, hogy a „fehér" kisebbség magas jövedelme és a „fekete" többség hihetetlenül alacsony bérei ugyanannak a kérdésnek a színe és a fonákja.

A kommunista párt párhuzamot mert vonni azzal a kontraszttal, amely az angoloknak juttatott fizetések és az indiai munkabérek közötti különb­ség között mutatkozott a Brit birodalomban. Mind a párt, mind az akkori III. Internacionálé számára a problémának e két aspektusa – a létező kapitalizmusé – elválaszthatatlan volt egymástól. A belső gyarmatosítás kommunista elmélete Dél-Afrikában ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy a gyarmatosítás, amely a vezető imperialista hatalmak felől nézve külsődlegesnek tűnik, valójában, a kapitalista világrendszer mint olyan szempontjából egyértelműen belső jellegű. A dél-afrikai kommunista párt és a III. Internacionálé e felismerést beemelte a (kommunista) baloldal politikai kultúrájába, s ezáltal radikálisan szakított a jellegében szociálkolonialista II. Internacionálé szocialista baloldalával, amelynek po­litikai kultúrája tagadta az efféle világrendszer-szintű összefüggéseket.

Dél-Afrika valójában a kapitalista világgazdasági rendszer lekicsinyített modellje. Határain belül a rendszer mindhárom alkotóeleme jelen van: létezik egy, az imperialista centrumok járadékát élvező kisebbség, s megtalálható a két másik alkotóelem is: a többségé, amely nagyjából egyenlő arányban oszlik meg egy iparosodott „harmadik világ" (a mai „feltörekvő országok") és egy nincstelen, a mai Afrika iparmentes területe­ihez hasonló „negyedik világ" között (ezek a volt bantusztánok). Ráadásul a népesség e három összetevőre vetített aránya, illetve az egy főre eső jövedelmet leíró adatok körülbelül megfelelnek a jelenlegi világrendet jellemző számoknak. Nyilván ez is hozzájárult a hajdani dél-afrikai kom­munisták tisztánlátásához. Mára azonban ennek a politikai kultúrának nyoma veszett. Nem csak Dél-Afrikában, ahol már a kommunista párt is a rasszizmus elcsépelt tanait hangoztatja (amelyek az okozatot oknak tüntetik föl), de a kommunisták többségének szociáldemokrata átállásával a világon szinte mindenütt.

Vajon a világ mostani rendje a belső gyarmatosítási formák újabb ki­szélesítésének irányába mozdul-e el? Az összehangolt tőkés támadás (a világméretű bekerítés) nyomán a világ földművelő népessége felének otthont adó perifériákon egyre mélyül a szociális krízis, ami gigászi migrációs hullámot idéz elő, némileg kiegyenlítve a trió centrumainak viszonylagos demográfiai stagnálását. Vitakérdés, hogy a világkapitaliz­mus következő fázisát a belső gyarmatosítás kiszélesedése jellemzi-e majd, ugyanis egy ilyen modell, amely a „rasszizmus" intézményesülését implikálja, Európában politikai és elvi akadályokba ütközik. Az Egyesült Államok gyakorlatából merített közösségelvű (communitarianist) mo­dell ugyanakkor Európa „amerikanizálódásának" valós veszélyét vetíti előre.

3. A kapitalizmus csupán történelmi zárójel

A létező kapitalizmus karrierje hosszú, több évszázados érlelődési szakasszal indult. Rövid, XIX. századi virágzását – valószínűsíthetően elhúzódó – hanyatlása követte, amely akár a globális szocializmusba történő lassú átmenet korszakává is válhat.

A kapitalizmus nem váratlanul, varázsütésre bukkant föl a London­Párizs-Amszterdam háromszögben a XVI. század folyamán, a Rene­szánsz és a Reformáció történeti léptékkel mérve rövid időszakában. Első formái már három évszázaddal korábban megjelentek az itáliai városállamokban. S bár ez még vitakérdés, de előzményei valószínűleg megtalálhatók a „selyemút" kínai és indiai kereskedővárosaiban, illetve a Közép-Kelet iszlám – arab és perzsa – vidékein is. Később, 1492 után, az amerikai kontinens spanyol és portugál meghódítása utat nyitott a merkantilista-rabszolgatartó-kapitalista rendszer kiépítése előtt. Ám Madrid és Lisszabon monarchiái – különböző, itt nem részletezhető okokból – nem voltak képesek arra, hogy a merkantilizmusnak végleges formát adjanak; ezt majd az angolok, a hollandok és a franciák teszik meg helyettük. A társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális átalakulás e harmadik hulláma, amely átvezet a kapitalizmus történelemből ismert formájába, elválaszthatatlan a megelőző két hullámtól. De akkor miért is lenne ez másként a szocializmus esetében, ahol a több évszázados tanulási folyamat az emberi civilizáció egy fejlettebb szintjét hivatott életre hívni?

A rendszer fénykora tehát rövid volt: az ipari forradalmat és a nagy francia forradalmat alig egy évszázad választja el 1917-től. Ebben az évszázadban egyszerre teljesedtek ki és kérdőjeleződtek meg az Európát és észak-amerikai „gyermekét" magával ragadó forradalmak, s fejeződött be a sorsába beletörődni látszó világ leigázása.

Vajon képes-e a történelmi kapitalizmus úgy folytatni terjeszkedését, hogy közben hagyja, hogy a rendszer perifériájára szorultak „behozzák lemaradásukat", és domináns centrumaikhoz hasonlóan maguk is „töké­letesen fejlett" kapitalista társadalmakká váljanak? Ha a rendszer tör­vényei ezt lehetővé tennék, akkor a kapitalizmuson belül a „felzárkózás" – mint a szocializmus szükséges előfeltétele – megkerülhetetlen, objektív erőként jelentkezne. Azonban lássuk be, e nézet, bármennyire is elterjedt és uralkodó, egész egyszerűen hamis. A történelmi kapitalizmus inherens módon polarizáló, s az is marad; azaz kizárja a „felzárkózást".

Elméleti síkon a kapitalizmus, mint termelési mód, a piacok hármas, in­tegrált egységére épül (termékek piaca, tőkepiac, munkaerőpiac). Műkö­dő világgazdasági rendszerként azonban csupán a piac első két dimenzi­ójának világméretű terjeszkedésén alapul. Valódi globális munkaerőpiac, a szilárd államhatárok miatt, a gazdasági globalizáció ellenére sem jöhet létre. A létező kapitalizmus ezért nemzetközi szinten szükségszerűen polarizáló jellegű, s az egyenlőtlen fejlődés a legvészesebben növekvő ellentét a mai világban, amely kapitalista logikával immár nem oldható fel. E tényből adódik a hosszú távú, világméretű szocialista átmenet el­gondolása. Hiszen bár a kapitalizmus lefektette egy planetáris gazdasági és társadalmi rendszer alapjait, a globalizációt képtelen beteljesíteni. A szocializmus mint az emberi civilizáció minőségileg magasabb szintje éppen ezért csakis egyetemes lehet. Ami viszont csupán hosszú történel­mi átmenet eredményeként valósulhat meg, amely a tőkés globalizáció tagadásának ellentmondásos stratégiáját teszi szükségessé.

A globalizált kapitalizmus elemzése kapcsán különbséget kell tennünk az értéktörvény és annak speciális formája, a globalizált értéktörvény között. A tőkés világot nem egyszerűen az értéktörvény uralja, hanem a globalizált értéktörvény (az értéktörvénynek a kétdimenziós világpiacból fakadó válfaja). Az egyszerű értéktörvény értelmében azonos termelé­kenységhez – elvben – világszerte azonos munkajövedelmek tartoznak. A globalizált értéktörvény érvényesülésekor viszont azonos termelékenység különböző munkajövedelem-szinttel járhat együtt, miközben a termékárak és a tőkejövedelmek világméretekben kiegyenlítődnek. A polarizáció ennek a helyzetnek a következménye. A világszocializmusba való lassú átmenetet szem előtt tartó racionális gazdasági döntések szempontjait ezért le kell választani a globalizált értéktörvénynek alávetett kritériu­mokról.

Ez az elv szociális és politikai döntésekre lefordítva azt jelenti, hogy önközpontú nemzetgazdaságon alapuló, népi-nemzeti társadalom kiépítése nélkül nem lehet átjutni a lassú átmenet megkerülhetetlen átjáróján. E terv azonban minden ízében ellentmondást hordoz: a ka­pitalista szempontokat, intézményeket és gyakorlatot a tőkelogikával hadban álló szocialista célkitűzésekkel és reformokkal társítja; s bizo­nyos mértékű (amennyire lehet, persze, ellenőrzött) kifelé nyitást próbál meg összeegyeztetni a domináns kapitalista érdekekkel ellentétes, haladó társadalmi átalakításokkal. Az uralkodó osztályok törekvéseiket, céljaikat a létező kapitalizmus horizontján belül igyekeznek megvalósí­tani, s akár tetszik, akár nem, stratégiájukat a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének szabályainak rendelik alá. Ezért nem képesek reális alternatívaként kezelni a lekapcsolódást, amely viszont az elnyomott néptömegek számára magától adódik, amint megkísérelnek a politikai hatalom eszközeivel változtatni körülményeiken, s megszabadulni a polarizáló kapitalizmus világméretű terjeszkedése következtében rájuk szakadt embertelen viszonyoktól.

Az önközpontú fejlődés mint megkerülhetetlen opció

Történetileg a kapitalista centrumok tőkefelhalmozási folyamatának meg­határozó mozzanatát az önközpontú fejlődés jelentette, s ez határozta meg a gazdasági fejlődés módját, abban az értelemben, hogy a fejlődést döntően a belső társadalmi kapcsolatok dinamikája szabta meg (a szol­gálatába vont külső kapcsolatok támogatásával). A perifériákon viszont a tőkefelhalmozási folyamatot elsősorban a centrumterületek fejlődése határozza meg, amely folyamat ezért függő természetű.

Az önközpontú fejlődés ilyenformán a felhalmozás öt alapvető feltételé­nek kézben tartását igényli:

  • a munkaerő újratermelése feletti helyi ellenőrzést, ami feltételezi, hogy az állam a kezdeti szakaszban olyan mezőgazdasági fejlődést tud biztosítani, amely kellő mennyiségű élelmiszertöbblet előállításá­ra képes – ráadásul olyan áron, amely megfelel a tőke megtérülése követelményeinek -, illetve hogy ezt követően a javak tömegterme­lése lépést tartson mind a tőke, mind a bértömeg növekedésével;
  • a többlet központosítása feletti helyi ellenőrzést, ami nem csak nemzeti pénzintézetek formális létezését, de a nemzetközi tőke­áramlásoktól való függetlenségüket is feltételezi, így biztosítva a befektetések irányításának hazai lehetőségét;
  • a nemzeti piac feletti ellenőrzést, amelyet illetékekkel vagy egyéb módon biztosított védelem híján is ténylegesen a helyi termelés számára kell fenntartani;
  • a természeti erőforrások feletti helyi ellenőrzést, ami feltételezi, hogy az állam névleges tulajdonosi jogcímén túl képes ezeket kiaknázni és megőrizni. Azok az olajkitermelő országok, amelyeknek nem áll módjukban „elzárni a csapot", ha egyszer úgy döntenének, hogy inkább megtartják az olajat, semmint kisajátítható pénzeszközökre váltsák, nem rendelkeznek effajta ellenőrzési képességgel;
  • végül a technológiák feletti helyi ellenőrzést, vagyis azt, hogy ezek – függetlenül attól, hogy helyi fejlesztésből vagy importból ered­nek – viszonylag könnyen reprodukálhatók legyenek, s az állam ne kényszerüljön folyton importból beszerezni a szükséges imputokat (gépeket, know-how-t stb.).

Az önközpontú gazdasági modell dinamikájának alapja, hogy a ter­melő és tömegfogyasztási javak előállítása szoros kölcsönös függésben növekszik. Az önközpontú gazdaságok nincsenek saját „börtönükbe zárva"; ellenkezőleg, agresszív módon nyitottak, abban az értelemben, hogy a nemzetközi porondon kivívott politikai és gazdasági befolyásuk a világrendszer egészére kihat. Az effajta kölcsönviszonyhoz adott társadalmi berendezkedés tartozik, amelynek meghatározó elemeit a rendszer két alapvető tényezője: a nemzeti burzsoázia és a munka világa jelenti. A per definitionem önközpontú centrumkapitalizmussal ellentétes perifériakapitalizmus viszont másfajta dinamikát képvisel; itt egyrészt az exportképesség, másrészt az importált vagy importhelyettesítő (helyben előállított) termékeknek egy kisebbség általi fogyasztása alkot kapcso­latot. E modell határozza meg a perifériák polgárságának a nemzeti burzsoáziával ellentétes komprádor természetét.

Kritikusan kell szemlélni az önközpontú népi vagy szocialista fejlődés múltbeli kísérleteit

Háromnegyed évszázada minden nagy társadalmi forradalom: az orosz, a kínai, a vietnami és a kubai szocialista forradalmak éppúgy, mint a harmadik világ népeinek felszabadító mozgalmai felvetették az önköz-pontú gazdaság és a lekapcsolódás – elvi és gyakorlati – kérdéseit. A történelmi válaszokat folyamatosan újra kell értékelni, tanulva sikereikből és kudarcaikból egyaránt. Ugyanakkor mivel a kapitalizmus is változik, s alkalmazkodik a nemzeti ellenállás által támasztott kihívásokhoz, e kérdés (is) folyamatosan változó körülmények között és terminusokban fogalmazódik meg. Az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás sosem lesz leegyszerűsíthető kész, a történelmi fejlődés bármely pillanatában érvényes formulákká. Folytonos újragondolásuk a történelmi tanulságok és a kapitalista globalizáció terjeszkedésének függvényében nélkülöz­hetetlen.

A második világháború után a harmadik világ országain végigsöprő dekolonizációs hullám eredményeként új államok születtek, amelyek döntően a felszabadítási mozgalmakat különböző mértékben ellen­őrzésük alatt tartó nemzeti burzsoáziára támaszkodtak. A burzsoázia „fejlesztési" terveit „a kölcsönös nemzetközi függőségi rendszeren belüli függetlenséget" célzó modernizációs stratégiaként tüntette föl. E tervek tehát nem tartalmazták a szó valódi értelmében vett lekapcsolódást, legfeljebb aktív alkalmazkodást a mindenkori világrendszerhez. A tör­ténelem azután bebizonyította ezen elképzelések utópisztikus voltát: a „fejlesztési" projektumok az 1955 és 1975 közötti (látszólag) sikeres kibontakozás után kifulladtak, s a periféria társadalmai és gazdaságai ismét komprádor jelleget öltöttek, amit a „nyitást" szorgalmazó politika, a privatizáció és a kapitalista globalizáció kényszereihez való egyoldalú szerkezeti alkalmazkodás kényszerített ki.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba létező szocialista rendszere­iben viszont a lekapcsolódás valóban megvalósult. Ezek az országok a világméretű kapitalista terjeszkedés logikájától független gazdasági kritériumrendszert alakítottak ki, ami arra utal, hogy ezek a forradalmak gyökereikben – azaz a társadalmi és politikai erők törekvései szerint – eredendően valóban szocialista jellegűek voltak. Ugyanakkor, amikor dönteniük kellett, hogy a termelőerők fejlesztése s ezáltal a kapitalista centrumok irányítási rendszereinek átvétele révén „felzárkózzanak-e bár­mi áron", vagy pedig építsenek inkább „egy másik (szocialista) világot", e társadalmak mindinkább az első opciót helyezték előtérbe, s ez azután a második lehetőség teljes kiüresedéséhez vezetett. Ez a fajta fejlődés egy erős burzsoázia fokozatos kialakulásával járt együtt, amely – ha sikerült megszereznie a politikai hatalmat – helyreállította a világrend­szerbe integrált „normális" kapitalizmust, aminek közvetlen velejárója e társadalmak újra-periferizálódása lett.

A harmadik világ és a szovjetizmus (az ún. létező szocializmus) sorra kudarcot vallott „fejlesztési tervei" – a domináns nyugati centrumok egyre erősödő kapitalista globalizációja közepette – annak az egyoldalú és ural­kodó nézetnek nyitottak utat, amely szerint a kapitalista globalizációhoz való alkalmazkodásnak nincs alternatívája. Ez azonban nem egyéb reakciós utópiánál, hiszen ha alávetjük magunkat a mindig kétdimen­ziós világpiac terjeszkedése által megszabott követelményeknek, nem leszünk képesek rá, hogy meghaladjuk a globalizációt, amely az egyen­lőtlenségeket elmélyíti. Ezért a világot polarizáló kapitalista globalizáció legújabb szakaszának kihívásaira a megkerülhetetlen válasz továbbra is az önközpontú gazdaság és a lekapcsolódás.

A perifériaországok népei tehát a kapitalista fejlődés útját követve tra­gikus zsákutcába kerülnek. Egyesek „fejlett" kapitalizmusa ugyanis – a kisebbséget adó domináns centrumoké (a Föld népességének 20%-áé) – nem létezhet a többiek, az össznépesség 80%-ának „fejlődő" kapitaliz­musa nélkül. Ez az agrárkérdés kapcsán különösen szembeszökő.

A történelmi kapitalizmusban a fejlődés az agrárterületek kisajátításán, a „piaci" törvényeknek alárendelt mezőgazdasági termelésen alapult, azon, hogy a mind nagyobb számban elűzött földművelő népesség he­lyét a népesség elenyésző hányadát (5-10%-át) kitevő tőkés gazda veszi át, akik az adott országok teljes lakossága számára bőségesen elegendő élelem – sőt, jelentős exportfelesleg – előállítására képesek. E modellben

– amely a XVIII. századi Angliában jelent meg először, majd fokozatosan egész Európában elterjedt – a tőkés fejlődés történetének lényege feje­ződik ki. Ez az út látszólag tökéletesen hatékony. Ám akár hatékony, akár nem, járható-e vajon a jelenlegi perifériaországok számára?

Európában a tőkés fejlődésre nem lett volna lehetőség a tömeges amerikai kivándorlás nélkül. A jelenlegi perifériaországok népeinek erre nincs lehetőségük, s ráadásul a modern ipar az érintett vidéki populáció csekély hányadát tudná csak felszívni, hiszen a XIX. századi iparágakkal ellentétben a maiak – s ez hatékonyságuk záloga – munkaerő-takarékos technológiát alkalmaznak. A kapitalista út immár csupán nyomornegyede­ket s olcsó munkaerőt képes folyamatosan újratermelni. Ez a régi modell követésének egyben politikai akadálya is. Európában, Észak-Amerikában és Japánban a tőkés fejlődés, ha megkésve is, a külföldi felvevőpiacokra és a gyarmati jövedelmekre támaszkodva létrehozta a tőke és a munka közötti társadalmi kompromisszum előfeltételeit. Ez a leginkább szembe­szökő a II. világháborút követő időszakban volt, amikor kialakult a jóléti állam, amelynek kevésbé intézményesült előzményei már a XIX. század óta léteztek. Efféle kompromisszumnak azonban a mai perifériákon nincsenek meg a feltételei. Kínában vagy Vietnamban a tőkés fejlődést nem lehet széles és stabil munkás-paraszt szövetségre alapozni. A kapitalizmus csupán a fejlődés kizárólagos haszonélvezői körében, az új középosztályokban képes gyökeret ereszteni. A „szociáldemokrácia" előtt itt zárva van a kapu. Az egyedüli, megkerülhetetlen alternatíva ezért a paraszti fejlődési modellje (amire alább visszatérek).

A kapitalizmus és a jövő szocializmusa közötti civilizációs küzdelemben a másik meghatározó fontosságú mozzanatot a természeti erőforrások kérdése jelenti. Vajon nem a kisajátító tőkefelhalmozás egyik formája az, hogy a Dél nem megújuló energiaforrásai kizárólag az Észak pa­zarló fogyasztásának céljaira kerülnek kiaknázásra? Midőn ezeket az energiahordozókat megújítható javakra és szolgáltatásokra cserélik, valójában a déli népek jövőjét áldozzák fel az imperialista oligopóliumok extraprofitjának oltárán.

E rendszer azonban nem tekinthető tartósnak, és a „lemaradottak" számára sem adhat követendő példát. A kapitalizmus nem egyéb saját meghaladását előkészítő zárójelnél az emberiség történetében. Ha nem így lenne, az út a barbársághoz vezetne, s az emberi civilizációnak bealkonyulna.

4. A XX. század: a szocialista forradalmak első hulláma és a Dél „ébredése"

A kapitalista rendszer fénykora tehát alig száz esztendőt ölelt fel. A XX. század már a szocializmus nevében indított forradalmak első hullámának kora volt (Oroszország, Kína, Vietnam, Kuba), s az imperialista-kapitalista rendszer perifériáján radikálisabbá váltak az ázsiai, afrikai és dél-amerikai felszabadítási harcok, amelyek törekvései a „bandungi tervben" (1955­1981) összegződtek.

Az egybeesés nem véletlen. A kapitalizmus világméretű térhódítása a történelem legsúlyosabb csapását mérte a perifériaországok népeire, bebizonyítva a tőkefelhalmozás romboló természetét. A pauperizálódás Marx által megfogalmazott törvénye szélsőségesebb formában valósul(t) meg, mint azt a szocialista eszme atyja valaha is gondolhatta volna. A történelemnek ez a fejezete azonban mostanra lezárult. A periférián élők többé nem fogadják el a kapitalizmus által rájuk szabott sorsot. Ez az alapvető attitűdváltás immár visszafordíthatatlan, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmus hanyatló szakaszba került. Ez nem zárja ki különféle illúziók makacs továbbélését; azt, hogy reformokkal a kapitalizmus emberarcúvá tehető; hogy a rendszeren belül is van lehetőség a „felzárkózásra" – ami a „feltörekvő" országok pillanatnyi sikerektől megrészegült vezetőit élteti -; illetve, hogy a múlt visszaperelhető (ma számos „kirekesztett" nép fuldoklik a vallási vagy etnikai múltidézés mocsarában). E tévhitek azért tűnnek oly tartósnak, mert egyelőre a hullámvölgy legalján vagyunk. A XX. századi forradalmak árja elapadt, a XXI. századi új radikalizmus pedig még nem öltött határozott formát. Az átmeneti időszak árnyjá­téka pedig néha szörnyetegeket vetít a falra, ahogy Gramsci írja. A perifériaországok népeinek ébredése mindazonáltal már a XX. századtól megmutatkozik. Ez nem csupán demográfiai felzárkózásukban fejeződik ki, hanem abban is, hogy kinyilvánított szándékuk államaik és társadal­maik újjáépítése, amelyeket a megelőző négy évszázad imperializmusa darabjaikra szaggatott.

Bandung és a harcok első globalizálódása (1955-1980)

1955-ben Bandungban Ázsia és Afrika népei kinyilvánították, hogy a világrendszert az addig elnyomott nemzetek jogainak elismerésére ala­pozva kívánják újjáépíteni. A „fejlődéshez való jog" lett a kor többpólusú, tárgyalásos keretek között működtetett globalizációjának alapvetése.

A Bandung-érában megkezdett gyorsított ütemű iparfejlesztést nem az imperializmus térhódítása, hanem a déli népek győzelmei kényszerítették ki. Kétségtelen, hogy ezek a sikerek alkalmasak voltak arra, hogy a „fel­zárkózás" téves képzetét keltsék – miközben a perifériák fejlődéséhez alkalmazkodni kénytelen (és képes) imperializmus újabb uralmi mecha­nizmusok segítségével rendezte sorait.

A Bandung-kor volt Afrika reneszánsza. Az amerikai diaszpórában szü­letett pánafrikanizmus két fő célja közül az egyiket, a kontinens népeinek függetlenné válását elérte, ha a másikkal – az afrikai népek egyesítésével – kudarcot is vallott. Minthogy a perifériaországok népeinek felszabadítá­sa szükségszerűen antikapitalista távlatú célkitűzés, nem véletlen, hogy a függetlenségüket kivívott afrikai államok újjáépítési terveikhez szocialista értékekből merítettek. Nincs rá ok, hogy – mint az manapság szokás – megkérdőjelezzük a földrész államai által elért eredményeket. Kongóban például, a fertelmes Mobutu-rezsim idején, harminc év leforgása alatt, negyvenszer nagyobb oktatási kapacitás jött létre, mint a belga gyarmati uralom nyolc évtizede során. Akár tetszik, akár nem, az afrikai államok az 1960-as évektől kezdve valódi nemzetekké fejlődtek. Az etnikai viszályok csak később, a bandungi modell kimerülése következtében kezdődtek el, midőn a hatalom különböző frakciói megrendült legitimációjukat az etnicitáshoz folyamodva próbálták meg visszaszerezni.

De vajon kedvez-e a kapitalizmus hosszú hanyatlása egy lassú szo­cialista átmenetnek? Ehhez arra lenne szükség, hogy a XXI. század a társadalmi átalakulás célkitűzéseinek radikalizmusában a XX. méltó folytatása legyen – ami teljességgel lehetséges is, ugyanakkor megva­lósulásának feltételei még pontosításra szorulnak.2

A hanyatlás azonban korántsem lineáris folyamat; nem zárja ki a tőke ellentámadásának rövid időszakait. Jelenleg is ilyen időszakot élünk. Domenico Losurdo kifejezésével: a XX. század csupán az első fejezet volt a kapitalizmus meghaladásának és az új, szocialista létformák kialakításának hosszú tanulási folyamatában.3 Hozzá hasonlóan ezt az időszakot én sem tekintem a szocializmus, a nemzeti függetlenség „kudarcának" – ahogyan azt manapság a reakciós propaganda szeretné beállítani. A három társadalmi-politikai reformkísérletet: Nyugaton a jóléti államot (a tőke és a munka közötti történelmi kompromisszumot), a szov­jet és a maoista szocializmust, valamint a Bandung-korszak népi-nemzeti rendszereit világméretű komplementaritásuk és konfliktualitásuk szem­pontjai szerint kell elemeznünk. E megközelítés alapvetően különbözik a „hidegháborút" és a politikai-katonai bipolaritást középpontba állító szemlélettől, amelynek képviselői ma a kapitalizmust a „történelem vé­gével" azonosítják, s a hangsúlyt a XX. századi globalizáció multipoláris jellegére helyezi. A kapitalizmuson túlmutató három rendszer jellegzetes botladozásainak és ellentmondásainak elemzése kifulladásuk, majd ve­reségük, de semmiképpen nem kudarcaik okaira ad magyarázatot.4

A tőke ellentámadását e kifulladás tette lehetővé, megteremtve egy­szersmind a feltételeket a XX. század felszabadító mozgalmainak XXI. századi folytatásához.

5. A hanyatló tőke ellentámadása

A centrum/periféria-ellentét immár nem azonos az iparosodott és a nem iparosodott országok dichotómiájával. A centrum és a periféria közötti po­larizáció, amely a kapitalizmus világméretű terjeszkedésének imperialista jellegét adja, folytatódik, sőt, a szakadék fokról-fokra mélyül. Ezért az imperialista hatalmakat a feltörekvő perifériák (elsősorban Kína és más déli országok) gyorsított ütemű fejlesztési tervei ezek vitathatatlan sikerei ellenére sem rázzák meg.

Az imperializmusról – szemben terjeszkedésének korábbi szakaszaival – többé nem többes számban, hanem mint a trió kollektív imperializmusá­ról kell szólnunk. Ezen azt értjük, hogy a trióra támaszkodó oligopóliumok közös érdekei immár erősebbek, mint a széthúzás irányába ható (mer­kantilista) érdekellentétek. Az imperializmus kollektív jellegéről árulkodik az is, hogy a világrendszert a trió közös intézményei irányítják: a gaz­daság terén a WTO (a trió Gyarmatügyi Minisztériuma), a Nemzetközi Valutaalap (a kollektív gyarmati pénzintézet), a Világbank (a Propaganda Minisztérium), az OECD és az Európai Unió (amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozzák Európa szakítását a liberalizmussal); politikai tekintetben pedig a G7/G8, az USA hadereje és a neki alárendelt NATO. (A kép az ENSZ szerepének korlátozásával, a világszervezet „meg-szelídítésével válik teljessé.) Az amerikai hegemóniatervek, amelyek a világ katonai ellenőrzésére irányuló programban öltenek testet (maguk után vonva többek között a nemzetközi jog semmibevételét, s azt, hogy az USA jogot formál arra, hogy tetszése szerint indítson ún. preventív háborúkat a világban) összhangban állnak a kollektív imperializmussal, s lehetővé teszik, hogy az Egyesült Államok túlkompenzálja meggyengült világgazdasági pozícióit.

Afrika, Ázsia és Dél-Amerika népei ma a globalizált, neoliberálisnak nevezett imperialista rendszer terjeszkedési törekvéseivel néznek szembe, ami nem más, mint az apartheid világméretűvé tétele. Vajon megkérdőjelezhető-e ez az új imperialista rend? S ha igen, kik által és milyen eredménnyel?

Jelenleg ilyen s hasonló kérdések fölvetésének nincs közvetlen idő­szerűsége. A Dél vesztes uralkodó osztályainak nagy többsége elfogad­ta a reá osztott komprádor szerepet; a túlélésért küzdő, kisemmizett néptömegek pedig, úgy tűnik, beletörődtek sorsukba, vagy pedig – ami még rosszabb – a saját uralkodó osztályuk által táplált, új és kártékony illúziókat kergetnek (aminek legdrámaibb példáit a politikai iszlám és hinduizmus képviseli). Másrészt az erősödő ellenállás, a kapitalizmussal és az imperializmussal szembeni erősödő küzdelem, a latin-amerikai újbaloldali erők látványos sikerei és fokozódó radikalizálódásuk, a déli kormányok erősödő WTO-kritikája – mindez azt bizonyítja, hogy mégis­csak létezhet „új, jobb világ".

Egyes déli országok uralkodó osztályai láthatóan úgy döntöttek, hogy a világrendszeren belül a domináns erőknek való passzív alárendelődést, illetve a nyílt ellenállást egyaránt elvetik: az állam aktív gazdaságfejlesz­tési stratégiájától várják országaik gyorsabb fejlődését. Kína – amely a forradalomnak és a maoizmusnak köszönhetően szilárd nemzeti bázissal rendelkezik, megőrizte nemzeti valutája és a tőkemozgások feletti állami ellenőrzést, s elvetette a termőföld kollektív tulajdonának megkérdőjelezését (ami a parasztok legfőbb forradalmi vívmánya) – más államoknál sokkal felkészültebben vághatott neki e kísérletnek, s vitathatatlan eredményeket ért el. De kérdés, folytatható-e ez a kísérlet, s ha igen, meddig? A felszínre került ellentmondások elemzéséből azt a következtetést vontam le, hogy a világrendszer tőkés nagyhatalmaival egyenrangú fél gyanánt szembeszállni képes nemzeti kapitalizmus terve javarészt illúziókból táplálkozik. Az örökölt objektív körülmények között a történelmi kompromisszum a munka, a tőke és a parasztság között, amely a rendszer stabilitását biztosíthatná, teljességgel elképzelhetetlen, s így idővel a rendszer kénytelen kitérni jobbra (amikor is szembetalálja magát az alsóbb néprétegek erősödő szociális mozgalmaival), vagy pedig balra, midőn a „piaci szocializmus" építése zajlik (ami a szocia­lizmusba való hosszú történelmi átmenet egyik szakasza). Vietnam ma ugyanezekkel a problémákkal küszködik. A többi ún. „feltörekvő" ország vezetői is láthatóan hasonló, ám még bizonytalanabb úton járnak. Sem Brazília, sem India – ahol nem zajlott le a kínaihoz hasonló radikális for­radalom – nem képes kellő erővel ellenállni az imperializmus és a helyi reakciós erők egyesült támadásának.

Pedig a Dél társadalmainak – vagy legalábbis némelyiknek – ma már megvannak az eszközeik ahhoz, hogy a tőkés centrumok monopóliumait letörjék. Az állam által vezérelt fejlesztéssel módjukban áll elkerülni a függőség csapdáját, saját hasznukra fordítani a birtokolt technológiai tudást, illetve a természeti erőforrásaik feletti ellenőrzés visszaszerzé­sével mértékletesebb fogyasztói magatartásra kényszeríteni az Északot. Egyszóval, ki tudnak törni a gazdasági globalizációból. Már jelenleg is képesek megkérdőjelezni az Egyesült Államoknak a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos, féltékenyen őrzött monopóliumát. Fejleszteni tudják a Dél-Dél cserekapcsolatokat – az áruk, szolgáltatások, a tőke és a technológia terén -, ami teljesen elképzelhetetlen lett volna 1955-ben, midőn ezen országok még sem iparral, sem technológiai ismeretekkel nem voltak felvértezve. A lekapcsolódásra tehát ezeknek a déli orszá­goknak sohasem volt még ekkora lehetőségük.

De vajon meg tudják-e ragadni az esélyt, s erre mely társadalmi réte­geik lehetnek képesek? A jelenleg uralkodó burzsoázia? Aligha. A kor­mányhatalmat megszerző népi osztályok? Eleinte minden valószínűség szerint átmeneti, népi-nemzeti jellegű politikai rendszerek.

6. A XX. század szocialista eredményei: a szovjetizmus és a maoizmus

A II. Internacionálé ouvrierista és eurocentrikus marxizmusa, a kor uralkodó ideológiájával összhangban, azt a lineáris történelemszemléletet vallotta, miszerint a szocializmusra vágyakozó társadalmaknak előbb egy kapita­lista fejlődési szakaszon kell átesniük (ennek magvait vetette el, úgymond, a „történelmileg hasznos" gyarmatosítás). Az a gondolat, miszerint a „fejlő­dés" (a centrumoké) és „elmaradottság" (az alávetett perifériáké), mint az érem két oldala, összetartoznak, tökéletesen idegen maradt számukra.

Lenin fenntartással kezelte a II. Internacionálé ezen elméletét, és a „leggyengébb láncszem" (Oroszország) sikeres forradalmát mindvégig azzal a meggyőződéssel irányította, hogy szocialista forradalmak hulláma követi majd Európa-szerte az orosz példát. Miután reményeiben csalat­kozott, Lenin új távlatokat nyitott, ahol nagyobb hangsúlyt kapott a Kelet lázadásainak valódi forradalmakká érlelődése. Ám ezen új perspektíva rendszerbe foglalása már Maora és a Kínai Kommunista Pártra várt.

Az orosz forradalmat a munkásosztályban és a radikális értelmiségben mély gyökeret eresztett Párt vezette. Az egyenruhába bújtatott paraszt­sággal (e csoportot a Szociálforradalmárok Pártja, az eszerek képvi­selték) kötött szövetsége magától értetődő volt. Vívmánya, a radikális agrárreform, beteljesítette az orosz parasztok régi álmát: földtulajdonosok lettek. Ez a történelmi kompromisszum azonban már magában hordta saját korlátait: mint mindig, a „piac" itt is egyre nagyobb különbséget teremtett a parasztságon belül (ld. „kulákosodás").

A kínai forradalom már a kezdetektől (az 1930-as évektől azonban mindenképp) eltérő alapokon bontakozott ki, és stabil szövetséget te­remtett a szegény-, és középparaszti osztállyal. A hazafias hangulat – a japán megszállással szembeni harc – hatására a gyenge és csalárd Kuomintangban csalódott burzsoá rétegekből is széles tömegek csatla­koztak a kommunisták irányította fronthoz. Így a kínai forradalom új, a forradalom utáni Oroszországétól eltérő helyzetet teremtett. A radikális paraszti forradalom még az agrárföldtulajdon fogalmát is eltörölte, s helyette szavatolta, hogy minden földműves egyformán hozzáférhet a földhöz. Mind a mai napig ez a döntő előny, amelyben Kínán és Vi­etnamon kívül egyetlen más ország sem rendelkezik, s ez képezi az agrárkapitalizmus pusztító előretörésének legfőbb akadályát. Kínában jelenleg ez az egyik legtöbb vitát kiváltó kérdés.5 Egyébként a nemzeti burzsoázia nagyarányú csatlakozása a KKP-hoz – a dolgok természe­téből adódóan – olyan ideológiai befolyást teremtett a pártban, amely utat nyitott azokhoz az elhajlásokhoz, amelyeket Mao „a kapitalista út híveinek" titulált párttagoknak tulajdonított.

Kínában a forradalom utáni rendszer sikerességét nemcsak megannyi méltánylandó politikai, kulturális, pénzügyi és gazdasági eredmény mutatta (az ország iparosítása, radikális, modern politikai kultúra megte­remtése stb.). A maoista Kína megoldotta a „parasztkérdést", a Középső Birodalom két évszázadon át (1750-1950) tartó, drámai hanyatlásának legfőbb problémáját. Kína ezeket a sikereit a legdrámaibb szovjet túl­kapásokat elkerülve aratta: a sztálinizmus gyakorlatával ellentétben az államosítást nem gyilkos erőszakkal kényszerítette ki, és a párton belüli ellentétek sosem torkolltak politikai terrorba (Tenget eltávolították, később azonban visszatért…). Mind a parasztok és a munkások közötti, mind az osztályokon belüli, illetve a köztük és a vezető rétegek közötti jöve­delemelosztás tekintetében kitartott – természetesen néha több, néha kevesebb sikerrel – a viszonylagos egyenlőség célkitűzése mellett, amit a szovjet megoldásoktól gyökeresen eltérő fejlesztéseken keresztül va­lósított meg. A Mao utáni Kína későbbi, 1980-tól megindult fejlődésének sikerei is ezeknek az eredményeknek köszönhetőek. Indiának nem volt forradalma, és e gyökeresen más út lényege épp itt mutatkozik meg, hi­szen nem csak az 1950 és 1980 közötti évtizedek eltérő teljesítményéért, de a jövőben valószínűsíthető (és/vagy megvalósítható), nagyon eltérő lehetőségekért is ez felel. Az új, tőkés globalizációhoz immár felzárkózott („nyitott"), poszt-maoista Kínát pontosan ezek a sikerek óvták meg az olyan megrázkódtatásoktól, mint amilyenek a Szovjetunió összeomlását követték.

A maoizmus eredményei mégsem tudták véglegesen, visszafordítha­tatlanul a szocializmus javára eldönteni a hosszabb távú jövő kérdését. Először is azért, mert az 1950-1980 közti évek stratégiai fejlesztéseinek tartalékai kimerültek, s mert egyebek mellett elkerülhetetlenné vált a nyitás, amely a későbbiek bizonysága szerint bármennyire ellenőrzött volt is, mégiscsak magában hordozta a kapitalista út megerősödésének kockázatát. Valójában a maoista Kína rendszerében egyszerre volt jelen a szocializmus erősödését és gyengülését hordozó gyakorlat. Mao e paradoxon tudatában a „Kulturális Forradalommal" (1966-1974) próbálta meg a szocializmus felé billenteni a mérleget. Abban bízott, hogy a sike­res fazonigazításban számíthat az „ifjúság" támogatására, (ami többek között az európai 1968-ra is nagy hatással volt; lásd Godard filmjét, A kínai lány-t). A későbbi fejlemények bizonysága szerint: tévedett. A Kul­turális Forradalom fejezetének lezárulásával a kapitalizmus felbátorodott hívei támadásba lendültek.

A hosszú, nehéz szocialista út és a „konyhakész" kapitalizmus közötti harc bizonyosan nem ért véget; korunk valódi civilizációs konfliktusát éppen a folyamatos kapitalista terjeszkedés és a szocialista lehetőség küzdelme jelenti. A kínai népre a forradalom és a maoizmus néhány erős ütőkártyát hagyott örökül. Ezek egyike a parasztság ragaszkodása a mezőgazdasági termőterületek állami tulajdonban maradásához, és az egyenlő hozzáférés szavatolásához. A maoizmus meghatározó mérték­ben járult hozzá ahhoz, hogy világosan felmérjük a globális kapitalizmus és imperializmus térhódításának veszélyeit és kihívásait. Lehetővé tette, hogy e kihívásokat döntően a „létező kapitalizmus" eredendően imperialista és polarizáló térhódításából szervesen következő centrum/ periféria-ellentét mentén elemezzük, illetve, hogy levonjuk mindazokat a tanulságokat, amelyeket a szocialista harc számára tartogat mind az uralkodó centrumokban, mind pedig az elnyomott perifériákon.

7. A XX. század szocialista megújulása szempontjából a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentét nem választható el az Észak-Dél-konfliktustól

A kapitalizmus fejlődéstörténetében Észak és Dél (centrum és periféria-) ellentéte alapvető fontossággal bír. Ezért a kapitalizmus megkérdője­lezése és a Dél felszabadítási harcai elválaszthatatlanok egymástól. Szocializmus kizárólag a nemzetek egyenlőségét feltételező egyete­messég keretein belül gondolható el. A Dél országaiban a többség a rendszer áldozata, míg az Északéiban haszonélvezője – amivel mindkét oldal tökéletesen tisztában van, még ha Délen ezt gyakran rezignáltan elfogadják, illetve Északon elégedetten nyugtázzák is. Nem véletlen hát hogy a rendszer gyökeres megváltoztatása Északon nincs napirenden, miközben a Dél „viharzónáiban" egymást érik a forradalmakat érlelő felkelések. A Dél nemzeteinek kezdeményezései ezért döntő befolyást gyakoroltak a világ átalakulására, amint azt a XX. század egész történel­me bizonyítja. E keretek között kell értelmeznünk az Észak osztályharcait is, nevezetesen azokat a gazdasági követeléseket, amelyek nem kérdő­jelezik meg sem a tőkés tulajdont, sem az imperialista világrendet. Ez az Egyesült Államokra jellemző konszenzusos politikai kultúra keretein belül rendkívül szembeszökő. Európában bonyolultabb a képlet – részint a földrész konfrontatívabb politikai kultúrája folytán, amely a felvilágo­sodás és a nagy francia forradalom óta megkülönbözteti egymástól a jobb- és a baloldalt, részint a szocialista munkásmozgalom kialakulása és az orosz forradalom miatt6 -, bár az európai társadalmak 1950 óta tartó amerikanizálódása fokozatosan tompítja ezeket a különbségeket. A centrum kapitalista gazdaságainak viszonylagos versenyképesség változása, amely együtt jár az osztályharcok egyenlőtlen fejlődésével, ezért nem tud jelentős szerepet játszani a világrendszer átalakításában, illetve meghatározóvá válni Európa és az USA kapcsolataiban – az uniós eszme számos élharcosának legnagyobb bánatára.

Minthogy a kapitalizmus világrendszer, s nem helyi kapitalista rendsze­rek egyszerű láncolata, politikai és szociális eredmények csak a nemzeti szint (ez marad a döntő, hiszen a konfliktusok, a szövetségek, a társadal­mi-politikai kompromisszumok itt születnek) és a nemzetközi szint harca­inak összehangolásával érhetők el. A Dél jelenleg kritikus időszakot él át, ám ez a válság annyiban előre mutat, hogy a népek felszabadulásával kapcsolatos célok követése visszafordíthatatlannak tűnik. Az Északnak nem csupán tudomásul kellene vennie ezeket a törekvéseket, de össze kellene kötnie őket a szocializmus építésével – ahogyan erre már volt példa a Bandung-időszakban, midőn az európai fiatalok a „harmadik világot" tűzték zászlajukra, kétségkívül kissé naiv módon, ám mennyivel szimpatikusabb hozzáállás ez, mint a most tapasztalható közöny.

Az emberiség csak akkor lesz képes komolyan elköteleződni a ka­pitalizmust felváltó szocialista alternatíva mellett, ha a dolgok a fejlett Nyugaton is megváltoznak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a periféria országainak várniuk kellene erre a változásra, s passzívan idomulniuk kéne a kapitalista globalizáció kínálta lehetőségekhez. Ellenkezőleg, abban a mértékben, ahogy a dolgok változnak a perifériákon, a nyugati társadalmak is – kényszerűségből – egyre inkább készek lesznek el­fogadni az emberiség egészének fejlődése által megkövetelt fejlődési irányt. Ellenkező esetben a legrosszabb következhet: a barbárság álla­pota és az emberi civilizáció kollektív öngyilkossága.

A globális kapitalizmus perifériáin a forradalom tulajdonképpen fo­lyamatosan napirenden van. Céljai azonban – lerázni az imperialista rabságot (de megőrizni a modern kapitalizmusra jellemző társadalmi vívmányok nagy részét), másrészt valami mást, többet is megvalósíta­ni – a dolog természetéből adódóan bizonytalanok. Kína, Vietnam és Kuba radikális forradalmainak – csakúgy, mint az Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában végbemenő, nem radikális forradalmaknak is – mindig ugyanaz volt a tétjük: „felzárkózás" és/vagy „még valami más". Ehhez a kérdéshez azután hamar csatlakozott egy másik, szintén prioritást élvező feladat: a körülzárt Szovjetunió védelme. A Szovjetuniónak, majd később Kínának is, meg kellett küzdenie a kapitalizmus és a nyugati hatalmak által rájuk kényszerített elszigetelődéssel. Ez a magyarázata annak, hogy másutt miért nem volt közvetlenül napirenden a forradalom, hiszen rend­szerint elsőbbséget élvezett a forradalmat végrehajtott államok védelme. A Lenin, majd Sztálin és követői alatti Szovjetunió, a maoista, később a Mao utáni Kína, az ázsiai és afrikai nemzetállamok, illetve a kommunista élcsapatok (akár Moszkva, akár Peking zászlaja alá tartoztak, akár pedig függetlenek voltak) minden politikai lépése, döntése, javaslata a poszt­forradalmi államok megvédésének kérdésére összpontosult.

A Szovjetunió, Kína, Vietnam és Kuba egyszerre küzdött a nagy for­radalmakkal együtt járó megrázkódtatásokkal és a globális kapitalizmus egyenlőtlen expanziójának következményeivel. Mindazonáltal ezek az országok az eredeti kommunista célokat – ha más-más mértékben is – szép lassan föláldozták a gazdasági felzárkózás pillanatnyi követel­ményeinek oltárán. A marxi kommunizmus meghatározó célkitűzését, a társadalmi tulajdont állami gazdaságirányításra cserélő megcsúszás, amelyet a poszt-forradalmi hatalom brutális diktatúrájától fojtogatott népi demokrácia hanyatlása kísért, jelentette az első lökést a kapitalista restauráció lejtőjén. Mind a Szovjetunió, mind Kína esetében a forradal­mi utódállam védelme élvezett elsőbbséget, s a cél érdekében hozott belső intézkedéseket szintén e védelmet szolgáló külső stratégiákkal bástyázták körül. Azután a kommunista pártokat felszólították, hogy ne csak általános politikai elveikben, de napi stratégiájuk szintjén is ezt a célt tekintsék irányadónak. Ez csakis a forradalmárok kritikai gondolkodá­sának gyors ellaposodását eredményezhette, akiknek, ha esett, ha fújt, kvázi katonai alakulatok támogatták a társadalom valós ellentmondása­inak elemzésétől eltávolodott „forradalmi elméleteit" a mindig „küszöbön álló" forradalomról…

A betagozódást megtagadó élcsapatok, amelyek olykor még a forradal­mak utáni társadalmak valóságával is szembe mertek nézni, az eredeti lenini tételt ugyan nem utasították el, de az egyre látványosabban elütő gyakorlat fölött azért szemet hunytak (ahogyan pl. a trockizmus és a IV. Internacionálé pártjai). Így ment ez az aktivisták több más – hol maoista, hol guevarista inspirációjú – forradalmi szervezeteiben is. Számtalan példát sorolhatnánk erre a Fülöp-szigetektől Indiáig, az arab világtól Dél-Amerikáig.

A szocializmus nevében megindított forradalmakhoz hasonlóan Afrikában és Ázsiában az imperialista rendet nyíltan kikezdő nemzeti felszabadítási mozgalmak is az „utolérés" és a népi osztályok érdekében szükséges társadalmi átalakítások konfliktusokkal terhes követelménye­ivel találták magukat szembe. E téren a forradalmakat követő rezsimek kevésbé voltak radikálisak, mint a kommunista hatalmak. E rezsimek egyébként gyakran merítettek ihletet a „létező szocializmus" gyakorlata során kidolgozott szervezeti formákból (egypártrendszer, demokráciael­lenes hatalmi diktatúra, állami gazdaságirányítás). Ezek hatékonyságát azonban csökkentették a többnyire zavaros ideológiai opciók és a múlt örökségével megkötött kompromisszumok.

A hatalmon lévő rezsimek csakúgy, mint a kritikus szellemű élcsapatok (az érintett országok „történelmi" kommunistái) ilyen feltételek között kaptak felszólítást a Szovjetunió – és ritkábban Kína – támogatására, illetve fordítva: a szovjet vagy kínai támogatás elfogadására. Ázsia és Afrika népeire bizonyosan jótékony hatással volt a közös fellépés az USA és európai, valamint japán szövetségeseinek imperialista agressziója ellen. Az antiimperialista front széleskörű autonómiát biztosított mind az érintett országok uralkodó osztályaitól kiinduló kezdeményezések, mind pedig a népi osztályok cselekvése számára. Ezt bizonyítják a későbbi, a szovjet összeomlást követő események.

Vissza az agrárkérdéshez

Az agrárkérdés, vagyis a három kontinens parasztságának jövője cent­rális szerepet játszik a nemzeti kérdés konceptualizálásában: össze kell kapcsolni egymással a modernizációt, a társadalom demokratizálását és a szocialista orientációjú fejlődés által megérlelt társadalmi haladást, s nem gyengíteni, hanem erősíteni kell a nemzeti függetlenséget.

Egy rövid visszatekintés a múltra, az európai hódítás előtti világ társa­dalmaira, rávilágít mondandónk lényegére, s talán korunk kihívásaira is hasznosítható szocialista válaszokat inspirál. Az 1840 után bekövetke­zett brutális európai behatolást megelőzően Kína évszázadokon át az „enclosures" kapitalista módszerétől eltérő agrárfejlődési modellt valósí­tott meg. Kína, mivel nem számolhatott a fölösleges paraszti munkaerő tömeges kivándorolásának lehetőségével, a mezőgazdasági termelés intenzívebbé tételét (a hozamok növelését) állította középpontba, azaz a több munkát a természet alaposabb ismeretével, megfelelő technológiai újításokkal s a nem kapitalista jellegű árucsere-kapcsolatok fejlesztésével kötötte össze. Ezt a modellt vette át a maoista, sőt, részben a Mao utáni Kína is. Annak idején, a XVIII. században, egész Európa csodájára járt a kínai modellnek7 , amely a francia fiziokratákra is nagy hatást gyakorolt.

Mára azonban mindez feledésbe merült, s ezért Giovanni Arrighi könyvé­nek8 legnagyobb jelentősége éppen abban áll, hogy újra emlékezetünkbe idézi. Ez az út adta a nagy francia forradalom jellemzően parasztforra­dalmi karakterét, annak ellenére, hogy a forradalom vezetése fokoza­tosan átcsúszott az eseményekbe később belekapcsolódott polgárság kezébe. Szilárd meggyőződésem, hogy a mai szocialista orientációjú fejlődés politikájának kidolgozásakor e szempontokra különös figyelmet kell fordítanunk.

Mert vajon a kapitalista út „messzebbre vezet-e"? Az uralkodó ideoló­gia a tőke megtérülését összekeveri a társadalmi hatékonysággal. Ha például a kapitalista út révén, adott időn belül, megtízszerezhető az egy mezőgazdasági munkásra eső termelés, az könnyen a hatékonyság megkérdőjelezhetetlen bizonyítékának tűnhet. De miként vélekedjünk a módszer társadalmi hatékonyságáról, ha egyidejűleg a mezőgazdasági munkahelyek száma ötödére csökken? Hiába nő az össztermelés a dup­lájára, ha öt mezőgazdasági munkásból négy kiesik, és többé sem a saját fogyasztásához szükséges termékmennyiség, sem az eladható szerény többlet megtermelésére nem képes. Ha a vidéki népességnek állandó létszámot biztosító paraszti út ugyanezen idő alatt csupán megkétszerezi az egy főre jutó termelékenységét, a szintén duplájára nőtt össztermelés nem csak a mezőgazdaságban dolgozók összességét látja el élelemmel, hanem kereskedelmi többlet előállítására is képes lesz. Ha pedig ehhez hozzászámítjuk a kapitalista modellben elbocsátott munkások fogyasz­tását, még annak eredményeit is meghaladja. Remekül példázza ezt a XIX. századi „francia" és „angol" modell összevetése. Utóbbit kizárólag a tömeges kivándorlás és a gyarmatok erőltetett kizsákmányolása tartotta életben. A két út összevetésének érvényességét egyes kínai történészek már megsejtették9 , s hasonló eredményekre jutott Giovanni Arrighi10 , André Gunder Frank11 , illetve a francia történész-sinológus, Jean Chesneaux12 is.

8. Nehezen megválaszolható kérdések

A szocialista orientációjú fejlődés elvét konkrét stratégiai lépésekké kell konvertálni – minden egyes népre testre szabottan, figyelembe véve történelmi örökségüket és a kapitalista globalizáció terjeszkedésétől elszenvedett pusztításokat.

Az agárkérdés

A szocialista orientációjú fejlődés azon a helyes alapelven nyugszik, hogy a föld elemi természeti erőforrás, a nép – elsősorban a parasztság – tulajdona, amelynek a föld a megélhetési forrása. Ázsiában két nagy forradalom mozdította elő ezen alapelv gyakorlatba való átültetését, s ezáltal sikerült elkerülni a vidéki népesség nagy arányú elvándorlását, ami a másik három kontinenst sújtotta. Ezen alternatíva követése azon­ban feltételezi az elv feltétlen tiszteletben tartását a fokozatos szocialista átmenet minden egyes fázisában. Még ha sajátos módon – azaz nem a kapitalista minták szolgai másolásával – megy is végbe, a szükséges iparosítást kísérő urbanizáció bizonyosan megköveteli, hogy a vidéki népesség egy része a városokba költözzék. De mindez csak a városi termelőtevékenységek felvevőképességének ritmusához igazodva történ­het, amire az agráriummal kapcsolatos döntések során messzemenően tekintettel kell lenni.

Ez azonban nem jelenti a „túlnépesedett" vidéki területek populációjá­nak röghöz kötését. Bizonyos hibák abból a tévedésből fakadhattak, hogy az elsietett – a technológiai követelményeken és lehetőségeken jócskán túllépő – szövetkezetesítés képes lehet feloldani az ellentmondásokat. A tapasztalat azt bizonyította, hogy ha a parasztság egészének hozzá­férése a termőföldhöz a háztáji termelést és a piacot egyesítő keretek között valósul meg, ez a mezőgazdasági termelés gyors növekedését eredményezheti, azaz a parasztság saját fogyasztása és a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk mennyisége egyaránt növekedhet. A fejlődés továbbvitele nyilván csakis a szocialista orientációjú fejlődési út egyes szakaszaihoz alkalmazkodó, új stratégiák kifejlesztésével szavatolható.

A népi-paraszti fejlesztési programok módszeres elemzésére ma nagyobb szükség van, mint bármikor. A kapitalista terjeszkedés oly szélsőségesen sokféle helyzetet teremtett, hogy nem létezik mindenki számára érvényes recept. Dél-Amerikában, Afrika déli részén és Indiá­ban, a latifundiumok világában, ahol ez a terjeszkedés máris hatalmas életszínvonalbeli különbségeket produkált, a radikális agrárreform nem tűr halasztást.

A kapitalista terjeszkedés napjainkban a „zöld forradalomnak" nevezett részleges modernizáció útján megy végbe, amiből kizárólag kis számú gazdag paraszt, az agrárkapitalisták s azok húznak hasznot, akik a me­zőgazdaság egészéről csak az agrobusiness-szel szembeni szélsőséges függés keretei közt hajlandók gondolkodni. Egy mindenki számára egy­aránt előnyös, fokozatosan modernizálódó vidékfejlesztéshez azonban másfajta út vezet. Ennek módozatait csakis az elméleti kutatás és a gyakorlati tapasztalat segítségével lehet megtalálni.

A parasztok számára a földhöz jutás mellett a termőföld kiaknázásához szükséges eszközöket is biztosítani kell. Ezek között legelső a víz, amely ezért éppúgy nem lehet közönséges árucikk, mint ahogyan a termőföld sem. A népek vízhez jutásának kérdése kapcsán felmerül a nemzetközi folyók vízhozamának – a nemzetközi jogban meglehetősen elhanyagolt és összetett – kérdése, amit az esetek jelentős részében tárgyalások útján megszületett két-, vagy többoldalú egyezmények szabályoznak. A mezőgazdaság fejlődéséhez szükséges feltételek (hitelek, szerszámok, vetőmag, rovarirtószerek, műtrágya, kereskedelmi intézmények) nem vonhatók a „piaci törvények" kizárólagos irányítása alá. A népi alternatí­va és a szocialista orientáció egyaránt megköveteli, hogy a kormányzat adekvát politikai lépésekkel avatkozzon be ezekbe a folyamatokba, illetve hogy teret adjon a paraszti kezdeményezéseknek – a szövetkezés külön­féle formáinak. Az agrár- és az élelmiszertermelés tudományos és tech­nológiai fejlesztéseit nem vezérelheti kizárólag a közvetlen megtérülés szempontja. A kapitalista gondolkodás rövid távú, logikája ezért hosszú távon nem mindig helytálló. A génmódosított vetőmagok például meg­jósolhatatlan mértékben teszik kockára a talajregenerációt (bizonyíték erre az argentin termőterületek pusztulása), a létfontosságú biodiverzitás megőrzését, mint ahogy ismeretlen kockázatot jelentenek az emberi szer­vezetre is. Bevezetésüket csakis az agrobusiness moguljai diktálják, hogy ezzel támogassák a mezőgazdasági termelőket, s kényük-kedvük szerint uralhassák a piacot. Az agrárkérdés megoldásának népi alternatívája viszont egészen másfajta irányt kell szabjon a kutatásoknak.

A vidéki világot érintő nemzeti politikákat nem lehet leszűkíteni az agrárkérdésre. A társadalmi igazságosság egyik alapvető eleme, hogy a vidéki népesség a városival egyenrangú alapellátásban részesüljön (elsősorban az oktatás és az egészségügyi ellátás terén). A nemzeti politikai döntéseknek a Világbank és a WTO propagálta „élelmezési biztonság" (az élelmezési hiányokat pótló importképesség) helyett az élelmezési autonómiát (a nemzetek alapvető önellátását) kell célként szem előtt tartaniuk.

A jól kidolgozott agrár- és iparfejlesztési politikai stratégiák adják a tár­sadalom globális fejlődésének gerincét. Elméletük és gyakorlati megfor­málásuk a szocialista orientációjú fejlődésben látható konfliktusba kerül azzal az elgondolással, amely egyedül a létező kapitalizmus oligopoliszti-kus piacainak működését veszi számításba. Az előbbi a munkás-paraszt szövetség elvein és céljain alapul – aminek létrehozása szintén nem utalható kizárólag a központi hatalom felelősségi körébe. A társadalmi demokratizálódás tág teret igényel a népi állam által támogatott széles­körű egyeztetéseknek a parasztszervezetek és a munkásszövetségek, a vidéki termelők és a fogyasztói érdekképviseletek között.

Jelenleg az oligopoltőke, a WTO csápjain keresztül, globális támadás alá vette az agrártermelést. Az offenzívát „piacnyitásnak" álcázzák, amely valójában a Dél piacainak egyoldalú megnyitását jelenti az északi oligopoltőke terjeszkedése előtt. A WTO-n belüli csaták – azóta, hogy a világ majdnem minden országa csatlakozott ehhez a kizárólag az imperialista hatalmak által megálmodott és irányított szervezethez – az Észak mezőgazdasági exportjának juttatott nyílt vagy titkos támogatások kérdése körül zajlanak. A Dél egyes államai kezdik megkérdőjelezni a WTO által megalkotott „szabályokat". Álláspontjuk támogatást, megerő­sítést érdemel – koherens alternatíva fölmutatásával és a legsürgetőbb célok meghatározására képes, együttes nemzeti kezdeményezések formájában.

A munkásegységfront helyreállításának kérdése

A munkaszervezésben s magában a munka világában is mélyreható változásokat eredményezett a folyamatban lévő tudományos és tech­nológiai forradalom (és főként informatikai részének) összekapcsolása a domináns erők (s legfőképpen a transznacionális tőke) által érvényesített gazdasági és társadalmi stratégiákkal.

A múlt század nagyobbik felének jellemző termelési modellje, a „fordizmus", amely a gépi nagyipari termelésen és az olcsó tömegfo­gyasztási cikkek piacán alapult, sajátságos módon strukturálta mind a munka világának hierarchikus szintjeit (munkástömegek, vállalat, irányí­tás), mind a városi társadalmi létet. Szintén e termelési mód hívta életre a jóléti államot megalapozó, kollektív tárgyalási folyamatok feltételeit (szakszervezetek – vállalatvezetés). A kor jellemző szervezeti formái (a szocialista és kommunista pártok, a tömegszakszervezetek), csakúgy, mint a kereteiken belül indított küzdelmek (sztrájkok és érdekegyezteté­sek, tüntetések és választások) hatékonyaknak, ebből kifolyólag pedig hiteleseknek és legitimeknek bizonyultak.

E mechanizmusok összességükben magas foglalkoztatottságot (tár­sadalombiztosítást, és stabil jövedelemmegoszlást) biztosítottak a fejlett kapitalista központokban. A rendszer korlátai: a patriarchális, sőt „macsó" ideológia és praxis, a természeti erőforrások pazarlása, a felelőtlen kör­nyezeti magatartás, éles kritikát váltott ki a nőmozgalmak és a zöldek körében, amelyek ezekben a kérdésekben fokozatosan átformálták a közgondolkodást.

A fent leírthoz hasonló rendszerek – kiegészülve a gyors ütemű és tervszerű modernizáció-urbanizáció-indusztrializáció programjával – az utolérés vágyától megigézett „létező szocializmus" szférájában is működésbe léptek. Nyilvánvaló, hogy a rendszer krízise és későbbi összeomlása saját gyöngéiből, az elpazarolt befektetésekből, s főképp a demokratikus gyakorlat hiányából és az annak helyébe léptetett párt­irányításból eredeztethető.

A világrendszer periferiális helyzetű területein ugyanakkor, Indiától, Délkelet-Ázsián és az arab világon át Latin-Amerikáig ugyanez a modell csakis részlegesen és szigetszerűen – az egyes nemzetgazdaságokba alig és torz módon integrálódott, iparosodott-modernizált szigetek lét­rehozásával – valósulhatott meg. A formális modern szektor, illetve a paraszti és informális szféra dualitásának politikai irányítása rendszerint nem-demokratikus politikai „keretekkel" és az elnyomott osztályok szabad véleménynyilvánításának tiltásával járt együtt. A nemzeti populizmus, amelyben ez a fajta irányítás testet öltött, sikerét a társadalmi mobilitás és az új középosztály gyarapodása előtt megnyitott szelepeknek köszön­hette. Mára azonban, a neoliberalizmus eluralkodásával, a történelemnek ez a fejezete lezárult.

Manapság a munka világában a szervezettség gyors felbomlásának és lassú újrarendeződésnek dinamikája a jellemző. A relatíve kiváltságos centrumokban e mély átalakulás olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint a tömeges munkanélküliség, a munkaidő „rugalmassá" változtatása és a munkahelyek prekarizálása; mindezek hatására pedig a szegénység jelenségeinek (s vele a karitász XIX. századi nyelvezetének) újjáéledése. Egyidejűleg megkezdődött az új munkaszervezési eljárások kialakítása is, amelyek leginkább a „hálózat" terminusával ragadhatók meg.

A „rendszerválság" tehát megkérdőjelezi az előző korszak szervezeti és harci formáit, s az elbizonytalanodás a pártok, a szakszervezetek válságában, általános zavarban és a mozgalmak fragmentálódásában jut kifejeződésre.

A rendszer perifériáján ugyanakkor lényegesen drámaibb a változás. A paraszti termelés integrálása a neoliberális elvek szerint irányított szférába, a modernitás szigeteinek stagnálása, sőt visszafejlődése, vagy a „rugalmas" és prekárius munka által megszabott formákban történő expanziója, az „informális" szektor elképesztő növekedését eredményez­te, annak súlyos társadalmi következményével együtt (a bádogvárosok szaporodása stb.).

A liberális ideológia és a kapitalista társadalmak gyakorlata a képvise­leti demokrácia formáinak – már ha vannak ilyenek -, illetve az elnyomott és kizsákmányolt osztályok társadalmi előrehaladását érintő területeknek a szétválasztásán alapul. A politikai jogok kiterjesztése a népi osztá­lyokra (az általános választójog) mindig is a népi osztályok harcainak és győzelmeinek eredménye volt, nem pedig a „fölül lévők" adománya. A munkásjogok (munkásegyletek alapítása, sztrájk stb.) és általában valamennyi szociális jog elérése (közoktatás, egészségügyi ellátás, tár­sadalombiztosítás) is e küzdelem gyümölcse volt. Az efféle követelések ideje korántsem zárult még le, számos jelenlegi népi harc céljai között megtaláljuk őket mind Északon, mind Délen, különösen amiatt, hogy ma az ellentámadásba lendült tőke igyekszik e vívmányokat a „piacnyitás" örve alatt visszaperelni. A tőke stratégiái a „munkaerőpiac" szélsőséges fölaprózására törekszenek; arra, hogy az alacsony bérek utáni hajsza ré­vén a Dél országait pusztító konkurenciaharcra kényszerítsék egymással. Az ezekkel a törekvésekkel való szembeszállás, s ennek érdekében az egyelőre szétszórtan zajló harcok koherens egységfontba tömörítése a szocialista orientációjú fejlődés egyik legfőbb kritériuma. Napjainkban, az oligopolisztikus kapitalizmus világméretű terjeszkedésének időszakában, a munkásszervezetek s általában minden dolgozói szervezet számára a legsürgetőbb feladat a munka „egységfrontjainak" helyreállítása; e szervezetek tudják ugyanis kikényszeríteni a teljes foglalkoztatottságot, és megszabni a méltányos munkakörülményeket.

A történelem megelőző szakaszaiból örökölt, a maguk idejében haté­kony szervezeti (elsősorban szakszervezeti) és cselekvési formák elkop­tak a munka világának jelenlegi átalakulása során. Ez nem az újonnan bevezetett technológiák „spontán" és elkerülhetetlen következménye, hanem a tőke stratégiájának eredménye, amely arra irányul, hogy növelje a foglalkoztatás bizonytalanságát, légiónyi munkanélküli tartaléksereget hozzon létre, és fragmentálja a dolgozók munkakörülményeit. A Dél ka­pitalista országaiban ez a folyamat, párosulva a vidéki elvándorlással, a városi népi osztályok tömeges elszegényedéséhez vezetett, amelyek egyre nagyobb része vált „informális" státuszúvá.

A népi mozgalmak harcuk megszervezése során nem kevés talá­lékonyságról tettek tanúbizonyságot, midőn valódi demokratikus gya­korlatot léptettek életbe. Ám sok feladat vár még rájuk, amíg egyelőre túlnyomó részben védekező stratégiáikat a népi alternatíva szolgálatába állított, koherens és offenzív politikai tervekkel tudják felváltani. Az al­ternatívát jelentő célkitűzések és küzdelmek felölelik a társadalmi élet valamennyi dimenzióját, a munkahelyeken és a közéletben egyaránt (oktatás, egészségügy, lakhatás, szolgáltatások).

A kapitalizmus expanziójának minden szakaszában kiéleződtek a különbségek a gazdag centrumok (a Föld lakosságának 15%-a) és az elnyomott, gyakran nélkülöző vagy szélsőségesen szegény perifériák között. Ez az oka a Dél-Észak irányú migrációs nyomásnak, amely a Délen végbement vidéki elvándorlás folytatásának tekinthető. A liberális gondolkodás inkoherenciája itt világosan megmutatkozik. Miközben a világméretű szabad áru-, és tőkepiacot hirdeti, ezt a munkaerőre nem terjeszti ki, leleplezve valódi célját: a munka frontjainak szétzilálására és a jogfosztottak – azaz valamennyi legális és illegális bevándorló – kizsi­gerelésére irányuló törekvését.

A dolgozó osztályok megosztásának szándéka nem új keletű. A kapi­talizmus pl. mindig is igyekezett saját szolgálatába állítani a patriarchális ideológiákat a nők diszkriminálására, vagy a rasszista eszméket a be­vándoroltakkal és az esetleges kisebbségekkel szemben. A társadalom tényleges demokratizálódásával megvalósuló társadalmi fejlődésre az egyetlen garancia az, ha a diszkriminált csoportok mozgalmainak sikerül kapcsolatot teremteniük saját törekvéseik és a munka világának más, látszólag „kedvezményezett" területein jelentkező követelések között.

A természeti erőforrások feletti ellenőrzés kérdése

A kapitalizmus – s általában a piac – racionális, ám mindig rövid távú számításokon alapul, amelyek emiatt a szükséges hosszú távú szem­pontokat képtelenek figyelembe venni. Ez az objektív és áthághatatlan akadály különösen feltűnő a nem megújuló természeti források (főként a kőolaj), illetve a részlegesen megújulók (víz, erdők) vonatkozásában. A Dél nem megújuló természetierőforrás-exportja megújuló javak import­jáért cserébe jellegénél fogva olyan egyenlőtlen kontraktus, amely a Dél népeinek jövőjét áldozza föl az Észak pillanatnyi igényeinek kedvéért. Az imperialista hatalmak e természeti forrásokat – bevallottan – kizá­rólagosan saját hasznukra kívánják fordítani, s a Dél országainak – ha kell, a piac állítólagos szabályainak nyílt megszegésével – megtiltják az e forrásokhoz való hozzáférést. Márpedig a bolygó erőforrásainak takarékosabb használatára éppen az tudná rákényszeríteni az Északot, ha a hozzáférés a Dél számára is biztosítva lenne. A népi alternatíva megköveteli, hogy ezeket az energiaforrásokat a nép tartsa ellenőrzése alatt, s hogy a források hasznát új, a társadalmi igazságosság hosszú távú tiszteletben tartásán alapuló kritériumrendszer szerint állapítsák meg, továbbá hogy ezen elvek kinyilvánítására és tényleges betartására nemzetközi tárgyalások kezdődjenek.

Az éghajlatváltozás immár komoly kihívást jelent az emberiség szá­mára. E változás – akár a kapitalista pazarlásnak (üvegházhatás), akár az univerzum emberi léptékkel nem mérhető átalakulásának eredménye – akkora kihívás, hogy a globális stratégiák megválasztásakor a hosszú távú szempontok többé nem mellőzhetők. Ennek ellenére a domináns imperialista rendszer az Észak kiváltságos pozícióinak fenntartását itt is a Dél jövőbeni érdekei elé helyezi. A népmozgalmak által támogatott szocialista orientációjú alternatíva talán rá tudja venni a Dél kormányait, hogy fejlesztési terveikbe ezt a szempontot is építsék be, a nemzetközi intézményrendszert (elsősorban a WTO-t) pedig képes lesz rákénysze­ríteni ezen követelmények tiszteletben tartására.

A társadalmak demokratizálódásának kérdése

A demokratizálódás – a néphatalom szinonimája – a társadalmi élet minden oldalát érinti, azaz nem szorítkozik kizárólag a politikai szférára. Valamennyi emberi viszonylatra kiterjed, a családon belüli vagy a mun­kahelyi kapcsolatokra éppúgy, mint a gazdasági, a közigazgatási vagy a politikai döntéshozókhoz fűződő viszonyra. E kapcsolatok egyszerre egyéniek és kollektívek, s a kapitalista társadalmakban, amelyek a ter­melőeszközöknek egy kisebbség általi magán célú kisajátításán és a néptömegek kirekesztésén alapulnak, természetüknél fogva egyenlőtlen osztályviszonyokként vannak jelen.

Az uralkodó ideológia s az annak szellemében készült demokratikus „receptek" a „politikai" demokráciát elválasztják azoktól a szociális köve­telésektől, amelyek a tőkelogikával szembeszálló elnyomott és kizsák­mányolt osztályok harcaiban fogalmazódnak meg. A demokratizálódás a politikai demokrácia és a társadalmi haladás összefonódását, nem pedig elválasztásukat feltételezi.

A demokratizálódás feltételezi az emberi jogok elismerését és megha­tározását, jogi terminusokban történő megfogalmazásukat, valamint tisz­teletben tartásuk intézményes szavatolását. A szocializmus eszméjétől elválaszthatatlan az egyéni szabadság és az egyes ember felszabadítása mindennemű elnyomás alól. Nem létezhet fejlett szocializmus az egyéni jogok, illetve a dolgozók és a nép kollektív jogainak egysége nélkül.

A kapitalizmus a diszkrimináció elvén alapuló társadalmi rendszer. A meghatározó diszkrimináció a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosait és a termelőeszközöktől megfosztott népi többséget szembeállító megkülönböztetés. Nem létezik olyan, liberális értelemben vett „piacgazdaság", amely ne lenne egyszersmind „piaci társadalom" is. A piac diszkriminál és fragmentál. A diszkriminációk közül a legkita-pinthatóbb mindig is a nőket sújtotta. E jelenség a kapitalista moderni­zációt megelőző társadalmakban sem volt ismeretlen. A kapitalizmus azonban, ahelyett, hogy tompítani igyekezett volna a diszkrimináció erőszakosságát, a kizsákmányolás részévé tette, hogy instrumentalizálja és saját érdekeinek szolgálatába állítsa. Amikor úgy tűnt, hogy ezek az érdekek lehetővé teszik a nők státusának bizonyos fokú javulását, a kapitalizmus azonnal korlátozni igyekezett hatásukat. Az emberiség női felének küzdelme jogainak tényleges és törvényes elismeréséért nem csupán a demokratikus harc része: egyszersmind a kapitalizmust felvál­tó szocialista alternatíva építőköve is. A diszkrimináció által sújtott népi osztályok különböző szegmenseinek listája hosszú: bevándorlók, etnikai és vallási kisebbségek, az AIDS vagy más járványok által sújtott betegek stb. Követeléseik annál inkább fognak hallatszani, minél szorosabban kapcsolódnak a szocialista orientációjú, népi fejlődésért vívott küzdelem többi követeléséhez.

A termelőeszközök jövőbeli tulajdonlásának kérdése

A kapitalizmus, per definitionem, a termelőeszközök magántulajdonjogára épül. A szocializmus ezzel szemben meghatározásánál fogva magától értetődőnek tekinti ezen eszközök társadalmi tulajdonát. A polgárság vagyonának kisajátítása az állam, a helyi kollektívák és szövetkezetek tulajdonának javára nem maga a megvalósult szocializmus (a tulajdon társadalmasítása), hanem csupán a szocialista út első állomásának jellemzője.

Szerintem a köztulajdon – számos különböző intézményi formájában – kétségkívül egy első, megkerülhetetlen stádiumot képvisel. E kezdeti stádiumban a magántulajdon bizonyos szegmenseinek megőrzése az egyes országokra jellemző politikai-társadalmi együttállásoknak megfe­lelően, teljességgel indokolt lehet. Ugyanezen logika szerint, ezen első szakaszban a tervgazdálkodás bevezetése is nyilván mindenki számára más és más, a helyi körülményeknek megfelelő szinten esedékes. Azon­ban fontos tudni, hogy sem az állam, sem az állami tervgazdálkodás nem lehet egyedüli biztosítéka a társadalmi irányítás felé teendő későbbi előrelépéseknek. Hiszen minden szervezet magában hordja a „megcson­tosodás", a bürokratizálódás, következésképpen használhatatlanná válás veszélyeit. Fontos viszont elismerni azt is, hogy ez a veszély nemcsak a kollektív igazgatási formákat, de a mai kapitalizmus magán szervezeteit is fenyegeti.

A szocialista út kezdetleges formáinak fokozatos (és kétségtelenül lassú) meghaladása szorosan kapcsolódik a társadalom demokratizá­lódásának tényleges előrelépéseihez. Ehhez nincs kész recept, amely tálcán kínálná a probléma végső és végleges „megoldását". Az egyesek által ilyennek elgondolt munkásönigazgatás például hamar megmutatta gyengéit, és olyan vereségeket szenvedett (lásd Jugoszlávia és Algéria példáját), amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A munkavállalókat és az – akár állami, akár magánvállalatok élén álló – vezetést összefogó „kollektív igazgatás" továbbra is kétséges opció, s könnyen az utóbbi manipulációja alatt kerül, vagy – mint Németországban – a tovább élő kapitalista irányítás fügefalevelévé válik. Nincs más lehetőség, mint hogy a dolgozók fokozatosan beletanulnak a szocialista civilizáció új formáinak kialakításába. E tanulási folyamat nem zárja ki az állami jelenlétet, de egy valóban mind határozottabban demokratikus arculatú államot feltételez.

A nemzeti függetlenség kérdése

A népi alternatíva föltételezi a népek és nemzetek egyenlő jogainak elismerését a globalizáció folyamatában, s megköveteli a nemzeti füg­getlenség elsőbbségének tiszteletben tartását.

A népeknek békére, a nemzeteknek és az egyéneknek biztonságra van szükségük. A tőkés rendszer imperialista természete sem az egyiket, sem a másikat nem teszi lehetővé. Sőt, mivel a rendszer alapvetően igazság­talan, a tőkés oligopolpiac terjeszkedésének fenntartásához szükséges világrend megőrzése egyre több erőszakot követel, ideértve a katonai fenyegetést és ennek tényleges bevetését minden, az alávetettség ellen lázadó mozgalommal, népcsoporttal és nemzettel szemben.

A globalizáció militarizálódása lemérhető az USA és csatlósai (főleg a NATO) „világcsendőri" tervein, az öt kontinensen létrehozott több mint 600 amerikai katonai bázison, illetve a már zajló (Irak) és küszöbön álló (Irán) „megelőző háborúkon". Amíg ez az abszurd és bűnös terv zátony­ra nem fut, mindenütt minden lehetséges társadalmi és demokratikus előrelépés végtelenül sérülékeny marad.

Az imperialista hatalmak ilyetén programjainak érvényre juttatása lábbal tiporja valamennyi déli nép béke- és biztonságvágyát. Közvetve-közvetlenül ez az oka a pazarlásnak, amely együtt jár a fegyverkezési versennyel, s közvetve-közvetlenül ez áll számos, gyakran kívülről irá­nyított, noha „helyinek" beállított konfliktus mögött.

Terrorizmus és állami terrorizmus

A „terrorizmus" – mint egyének különböző mértékben szervezett cso­portjai által választott opció – korántsem új jelenség a történelemben, s léteztek olyan elméletek is, amelyek – az „anarchizmust" a maguk sajátos módján értelmezve – legitim eszköznek tartották. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a terrorizmus mindig valamely tűrhetetlen helyzetre adott választ jelent, a társadalmi szereplők tehetetlenségének vagy csalódottságának tükre, midőn a társadalmi cselekvés egyéb módjai – a „forradalom", a különböző populizmusok gyakorlata vagy a választási út – kudarcot vallanak.

Ezért figyelmünket érdemesebb az állami terrorizmusra fordítanunk, amelyet a történelmi kapitalizmus – különösen a gyarmatokon – mód­szeresen alkalmazott. A lista fekete lapjain „büntető expedíciók" és gyarmati vérengzések sorakoznak. Korunkban az állami terrorizmus szisztematikus formáját az USA gyakorolja, európai és japán szövetsé­geseinek jóváhagyásával. Washington cinikus és bűnös magatartására, amely ötven éve, a Japán elleni atomtámadás óta tart, jellegzetes példa a vietnami háború. Az Egyesült Államok nem habozott elrendelni vegyi fegyverek bevetését és ezzel vietnami civilek tömeges meggyilkolását, amihez képest Szaddám Husszein hasonló bűncselekményei eltörpülnek. S vajon mikor látjuk majd kötélen lógni az Egyesült Államok első számú vezetőit emberiségellenes bűneik miatt? A megszállt Irakban jelenleg ezek a bűnök éppúgy mindennaposak, mint Guantanamón, az egyedüli „trópusi Gulágon", a kubai kormányzat kifejezésével élve. Izrael a meg­szállt Palesztinában és Dél-Libanonban a máshol „tiltólistán" szereplő fegyverek teljes arzenálját felvonultathatja, anélkül, hogy ez egyetlen pillanatra is megrendítené a nyugati közvéleményt. Korunk első számú „lator állama" valójában az Egyesült Államok.

A regionalizáció kérdőjelei

A jelenlegi globális imperialista rend abszolút elsőbbséget biztosít a tőkés piac globalizációjának, s a regionális együttműködési és integrációs rend­szereket csupán a globalizált egésznek alárendelt egységeknek, azok építőelemeinek tekinti. Így van ez az Európai Unióval, Észak-Amerika szabadkereskedelmi övezeteivel (USA, Kanada, Mexikó) csakúgy, mint a Dél különböző területein (Afrikában, Délkelet-Ázsiában) létrehozott „közös piacokkal". Az északi és déli országokat társító projektek, mint amilyen az EU, Afrika és más régiók „együttműködését" szorgalmazó, ún. „partnerségi programok" hasonló jellegűek, s elfogadhatatlan neokolonialista struktúrákat közvetítenek. E projektek láthatóan szembe mennek a nemzetek önközpontú, népi fejlődésének célkitűzéseivel. A népi mozgal­maknak – magától értetődően – mind céljaikban, mind módszereikben ettől eltérő regionális célkitűzéseket kell képviselniük.

Dél-Amerikában a Mercosur korrigálására és kiegészítésére hívatott ALBA13 tervnek köszönhetően remélhetően fejlődésnek indulnak az önközpontú népi és nemzeti kezdeményezések. Fontos, hogy mind ezt, mind a többi hasonló tervet az érintett népek követelései töltsék meg határozott tartalommal.

Az Európa-kérdés

Európában a fő kihívás az uniós intézmények körül rajzolódik ki. Ezeket arra alakították ki, hogy Európát módszeresen bebetonozzák a gazdasági liberalizmus és az atlantizmus börtönébe, s ebben az értelemben a Bizott­ság a reakciós európai erők örökkévalóságának tökéletes biztosítéka.

Az európai közvéleménynek a fennálló rendszerrel szemben kritikus ré­sze megosztott: vannak „Európa-pártiak" és „nem Európa-pártiak". Ezek az egységes Európa által képviselt „előnyök" tekintetében tulajdonképpen egyetértenek, ha ezeket az előnyöket különféle tartalmakkal töltik is meg, attól függően, hogy egy új gazdasági szuperhatalom vagy a „szociális Európa" létrehozásának lehetőségére helyezik a hangsúlyt. A vita elvont marad mindaddig, amíg nem válaszolunk néhány előzetes kérdésre. A különböző európai szereplők sajátos viszonyai, amelyeket nem csak az anyagi fejlettség eltérő szintje határoz meg, hanem a politikai kultúra sokfélesége is, lehetővé teszik-e a térség közös fejlődését? Válaszom nemleges. Az európai gondolat (amelyet Jean Monnet, a demokrácia nyílt ellensége ötlött ki) eleve arra épült, hogy a normális körülmények között választott hatalmi szerveket technokratának álcázott, valójában azonban az uralkodó tőke kívánalmainak engedelmeskedő, nem demokratikus hatalmi intézmények váltsák fel. Az Európai Unió jelenleg is itt tart; vele kapcsolatban „demokratikus deficitről" szólni jó adag eufemizmust jelent, ha figyelembe vesszük, mi mindent meg nem tesznek azért, hogy az Unió intézményeit körülbástyázzák mindennemű „demokratikus támadással" szemben. Az Európai Unió „felépítésének" deklarált elsőbbsége, persze, kedvez a „harmadik út" és az „emberarcú kapitalizmus" retorikáján hizlalt illúzióknak. Még hatalmasabb légvárak épülnek Európa keleti részén, amelynek Németországhoz és Nyugat-Európához fűződő helyzete kezd hasonlítani Dél-Amerikának az Egyesült Államokkal fennálló viszonyára. „Másfajta Európát!"; „Szociális Európát!" – ezek a követelések üres sza­vak maradnak, amíg az intézményi rendszer egészét föl nem forgatjuk a pincétől a padlásig.

Az uniós intézményrendszer tehát felszámolta az államok szuvere­nitását, azt az alapot, ami nélkül a demokrácia, elszakadva a realitá­soktól, bohózatba fullad. És tették mindezt úgy, hogy nem hoztak létre egyidejűleg szövetségi hatalmi szerveket, aminek feltételei amúgy sem voltak adottak. Ez egyenértékű a „létező Európának" az amerikai politikai projektum európai szárnyává degradálásával. Minthogy pedig a trió kol­lektív imperializmusának vezető hatalmai az előttünk is jól ismert liberális globalizáció szellemében cselekszenek, az európai intézmények ennek eszközeként funkcionálnak.

A kontinens népei nyilván nem attól fognak fényt látni az alagút végén, hogy a „többszólamúnak" nevezett európai baloldal magáévá tette a „vál­takozás" elvét – persze csak a liberális és atlantista európai intézmények által rákényszerített határokon belül (azaz valóságos alternatívát nem képes nyújtani). Nehéz elképzelni, hogy az európai népeknek lesz esé­lyük hatalmukat gyakorolni, ha nem alakul ki egy másfajta baloldal. Vajon ilyen körülmények között az „Európa" és az Egyesült Államok közötti ellentétek egyre nagyobb erővel kell-e megnyilvánuljanak? Egyesek ezt valószínűsítik, (sajnálják vagy remélik), s a két térség vezető vállalatainak ellentétes gazdasági érdekeivel érvelnek. Számomra ez az érv nem meg­győző. Úgy vélem viszont, hogy az európai és az amerikai politikai kultúra közötti különbség olyan konfliktusok hordozója, amelynek első jelei máris megmutatkoztak. Éppen a földrész amerikanizálódásától veszélyeztetett európai politikai kultúrák megszilárdításából születhet újjá a kihíváshoz méltó, vagyis antiliberális és antiatlantista baloldal. A liberalizmus a demokrácia ellensége; működése nyomán a még létező demokratikus hagyományok is elenyésznek. Az érintett országokban jelentős jobboldali frakciók támogatják gondolkodás nélkül az önkényes, antidemokratikus terveket. Ugyanakkor más politikai kultúrák, nevezetesen a szociálde­mokrata pártokéi, kitartanak a demokrácia védelme mellett, mert liberális elköteleződésükkel összeegyeztethetőnek gondolják. A liberalizmus elleni küzdelem nem feledkezhet meg erről a létező ellentmondásról. A „más­fajta Európa" csak a brüsszeli intézmények lerombolásával valósulhat meg; megreformálásuk nem elegendő. A rombolást ott kell elkezdeni, ahol lehetséges, s a többi területet folyamatosan bevonva lehet létrehozni egy valódi alternatívát nyújtó építés feltételeit. Ha a „baloldal" nem teszi meg a kezdő lépéseket ebben az irányban, nagy esélye van arra, hogy ismét a nacionalista demagógia kerül hatalomra.

A „kulturalista" elhajlás kérdéséről

Ázsiában és Afrikában jelenleg egy „kulturalistának" nevezhető elhajlás időszakát éljük, amely „civilizációs" természetűnek vélelmezett, vallási vagy etnikai jellegű összefogáson alapuló tervek illúzióját táplálja.

Kulturalizmuson nem a kultúrák különbözőségének banális elismeré­sét értem – s nem is azt, hogy a kulturális sokféleséget tiszteletben kell tartani -, hanem azt a tézist, miszerint a kultúrák a történelmen átívelő invariánsok – ami nem felel meg a valóságnak -, s hogy emiatt legitimek és eredményesek lehetnek azok a fajta stratégiai válaszok a kapitalista és imperialista globalizáció pusztításaira, amelyek vallási vagy etnikai köntösbe öltöztetett „kulturális eredetiségen" alapulnak. E stratégiák, amelyek háttérbe szorítják az „identitás" egyéb összetevőit (társadalmi osztály, nemzet), tökéletesen megfelelőek a kapitalista-imperialista pro­jektum megvalósítása szempontjából, minthogy az ilyen „kulturalista" alapú rendszerek nem kérdőjelezik meg a globalizált piac alapelveit, s megelégszenek azzal, hogy a társadalmi konfliktusokat a „kultúra" felhőrégióiba utalják. A „civilizációk összecsapása" valódi stratégia, az imperializmus és helyi komprádor szövetségeseinek stratégiája.

A kérdés az, hogy vajon az ehhez hasonló tézisek miért aratnak ak­kora sikert, mint aminek tanúi vagyunk. A válasz – nézetem szerint – a radikális baloldali erők elégtelenségében rejlik, amelyek messzemenően magukévá tették a Bandung-korszak rendszereinek népi-nemzeti terveit. E rendszerek meggyengülése, majd összeomlása – amely előre látható volt azok számára, akik felismerték ellentmondásait és korlátait – ma­gával rántotta ezt a fajta baloldalt. Minthogy az uralmon lévő rezsimek hiányosságainak meghaladására képes radikális alternatíva elveszítette hitelét, vákuum keletkezett a politikai kultúrában, amelyet a kulturalizmus töltött ki. E meghatározó mozzanathoz társult az a módszeres támogatás, amelyet Washington a kulturalista mozgalmaknak nyújtott. Ennek elle­nére nem igaz, hogy a kulturalista diktatúrák népeik részéről fenntartás nélküli támogatásban részesülnének. Az ellenállás és a lázadás jelei jól láthatóak. Ám e lázadások ugyanúgy utat nyithatnak a népi alternatíva, a szocializmus felé, mint ahogyan új káoszba is torkollhatnak, vagy akár egy új, az imperialista kapitalizmus számára elfogadható liberális-„demokratikus" projektum kialakulásához is elvezethetnek.

A globalizált neoliberalizmus megfutamítása

A kapitalizmus nem egyszerűen „piacgazdaság", hanem tőkés piacgazda­ság. Ezt a fajta piacot a kapitalista érdekek uralma szabályozza, amelyek az elnyomott és kizsákmányolt, puszta munkaerővé és passzív, idomított fogyasztókká züllesztett dolgozó osztályok érdekeinél előrébb valók. A kapitalista piacot, legyen bármilyen hatékony bizonyos tekintetben, összességében mégiscsak a kapitalisták egyéni profitmaximalizálása vezérli. A népi alternatíva viszont megköveteli, hogy a piac a nép szociális és demokratikus célkitűzéseit szolgálja, hogy az egyéb szabályozások az épülő szocializmus célkitűzéseit vegyék alapul, s hogy a lehető leg­teljesebb egyenlőség valósuljon meg.

A jelenkori kapitalizmusban a tőke centralizációja oly mértéket öltött, hogy néhány száz pénzügyi csoport uralja a nemzetgazdaságok túlnyomó részét és a globális gazdaságot, s kizárólagos érdekei szerint alakítja a piacot. Ez az oligopóliumok kapitalizmusa, amely a tényleges gazdasági, társadalmi és politikai hatalmat egyetlen oligarchia, az egész emberiség ellenségeinek kezében összpontosítja.

Terjeszkedése közben a tőkés piac arra törekszik, hogy napról napra a társadalmi élet újabb és újabb szegmensét kebelezze be, hogy azután a tőke számára profittermelő területté tegye. Az állami vállalatok, illetve a termelők vagy az állampolgárok közös tulajdonában lévő vállalatok privatizációja, az alapellátás (oktatás, egészségügy, lakhatás, víz- és áramellátás, tömegközlekedés) kiárusítása ezt a célt szolgálja, szem­ben a népi hatalommal, amelynek mozgásterét korlátozza. A tőkés piac igyekszik ellenőrzése alá vonni a Föld minden megújuló és nem meg­újuló természeti erőforrását, ezzel is rontva az emberiség hosszú távú túlélésének esélyeit. A termőföldek privatizálására úgy kell tekintenünk, mint ami különösen súlyosan veszélyezteti az emberiség földművelésből élő felének túlélését.

Az emberi szükségletek kielégítését szolgáló alternatív fejlődési út nem redukálható a „szegénység visszaszorítására", midőn a szegénységet nagy mértékben éppen a tőkés piacok terjeszkedését irányító logika gerjeszti. A valóban hitelesen alternatív fejlődésnek a népi osztályok és az egyének tényleges emancipációját kell szem előtt tartania, s hozzá kell járulnia az életmód átalakulásához is. Az ebben az irányban tett fejlődés „indikátorait" pontosan meg kell határozni s ki kell jelölni.

A világméretű tőkés piacgazdaság a nemzetek egyenlőtlenségén alapul. Terjeszkedésének menete inkább élezi, mintsem tompítja a Dél népei által elutasított egyenlőtlenségeket. A jelenlegi gyakorlattal és az uralkodó tőkés globalizáció intézményei (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) által javasolt tervekkel szemben a népi mozgalmaknak és a haladó kormányzatoknak pozitív, a népi mozgalmak saját céljait szolgáló alter­natívát kell kínálniuk.

A neoliberalizmus voltaképpen az a szélsőséges kifejeződési forma, amelyben a mai viszonyok között a kapitalizmus újratermelésével összefüggő követelmények testet öltenek. Ezt hivatott elrejteni az „átlátható piacgazdaság" propagandafrázisa. A jelenlegi oligarchikus kapitalista újratermelés megköveteli a kisajátítási formák radikalizálódását, amint azt a mértéktelen privatizáció, a társadalmi élet valamennyi szegmen­sének áruba bocsátása, a Föld erőforrásainak pazarlása és a déli népek ezzel járó leigázása tanúsítja. Az oligarchikus kapitalizmus már messze nemcsak a kizsákmányolt és elnyomott népi osztályok, de az emberiség egészének ellenségévé vált.

Az emberiség közös tudásvagyona

A tudás az emberiség közös tulajdona. Nem válhat közönséges árucik­ké. Magánkisajátítása ellentétes a humanista egyetemesség alapvető elveivel.

A piac legfőbb erényének kikiáltott „átláthatósággal" szemben a jelen­legi világrendszert ellenőrző pénzügyi oligopóliumok továbbra is a saját profitcéljaiknak alávetett monopolpiacok kialakítását célozzák. Emiatt szorgalmazzák többek között a használati értékükben amúgy tökéletesen egyforma termékek előállításának feldarabolását, visszaélve a „védett márkák" használatával. Az őket kiszolgáló WTO „nemzetközi szabályo­zást" sürget, ami nem csupán ezen „márkák" speciálisnak kikiáltott tech­nológiáját védi, hanem a „szellemi és ipari tulajdon" hangzatos ürügyére hivatkozva extraprofitot is biztosít a monopóliumoknak, s mindeközben áthághatatlan akadályt emel az iparosításra törekvő déli országok elé. Ezzel párhuzamosan, a WTO védőernyője alatt, ugyanezen imperialista monopóliumok igyekeznek a népeket megfosztani hagyományos, sok­szor évezredes tudáskincsüktől, elsősorban a mezőgazdasági termelés és kutatás területén. Az imperialista monopóliumok úgy vélik, hogy azzal a jól hangzó érveléssel, miszerint „laboratóriumaiknak" sikerült azonosíta­ni a paraszti mezőgazdasági és gyógyhatású termékek specifikus jegyeit, jogukban áll megtiltani a déli parasztoknak saját termelési módszereik követését, s rákényszeríthetik őket arra, hogy visszavásárolják a kivá­logatott vetőmagot és a paraszti közösség saját szellemi tulajdonának termékeit.

A globalizált tőkés pénzügyi rendszer jövendő válságának kérdése

A korunk tőkés globalizációjára jellemző fokozott centralizáció az igaz­gatás olyan formáját hozta létre, amelyben a „globális pénzügyi rend­szer" döntő szerepet tölt be a rendszer egészének újratermelésében. A globalizált rendszer jellemzői szoros kapcsolatban vannak azzal, amit korábban a pénzügyi oligarchia kikristályosodásáról mondtunk. Az oli­garchia mozgásterét a pénzügyi folyamatok nemzetközi liberalizációja és a dollárban számított kőolajárra alapozott amerikai hegemónia hatá­rozza meg. E rendszer megerősíti Washington vezető szerepét, elfedi az Egyesült Államok gazdaságának és társadalmának hiányosságait, a világ többi részének anyagi forrásait pedig olyan hatalmas mértékben csapolja meg, ami fedezi az Egyesült Államok külső deficitjét. A rendszer további terjeszkedése kizárólag az egyre nagyobb volumenű, a termelési igényektől elszakadt, sőt azokkal ellentétes pénzügyi manőverek árán biztosítható.

Az alábbi nehezen megválaszolható kérdésekkel kell szembenéznünk. Vajon ez a globális pénzügyi szisztéma lenne korunk kapitalista terjesz­kedésének „leggyengébb láncszeme"? Ha igen – ahogy én gondolom -, akkor vajon lehetséges-e fokozatosan „megreformálni", hogy Európa, Kína és talán még pár másik ország érdekében egy kiegyensúlyozottabb pénzügyi rendszer váltsa fel? Avagy arra ítéltetett, hogy elmerüljön a ká­oszban? Milyen politikai és társadalmi válaszok érkeznek erre? A haladó baloldali erők, a kormányok és az uralkodó osztályok vajon számolnak-e ezzel a fenyegetéssel?

A legfontosabb elméleti és ideológiai kérdés: mit jelent ma marxistának lenni?

Marxistának lenni számomra azt jelenti, hogy Marx kiindulópont, de nem lehet megállni sem nála, sem bármelyik nagy formátumú követőjénél a modern kori történelemben – legyen az Lenin vagy éppen Mao. Mar­xistának vagy „marxológusnak" lenni nem ugyanazt jelenti. Aki Marxot tekinti kiindulási pontnak, az a materialista dialektikát veszi alapul, de nem állítja, hogy Marx minden következtetése, amit ennek révén levont, szükségszerűen helytálló lett volna a maga idejében, s különösen az lenne napjainkban. Aki ezt állítja, az Marxból prófétát farag, ami tőle teljességgel idegen volt.

Véleményem szerint, a forradalmi elmélet mai helyének kérdését ebben a szellemben kellene megközelíteni, mint ahogy az értelmiség és az aktivisták szerepének kérdését is, akik a mai kor megértését és megváltoztatását célzó törekvéseiket ezen elméletre kell alapozzák. Ezt nyitott szellemben kell tennünk, s mernünk kell közös összefüggéseket teremteni a sokféleségben.

Általános következtetés

Az áttekintett vitatémák és cselekvési javaslatok mindegyike a kapitaliz­mus meghaladására irányuló népi küzdelmek stratégiájának távlatába illeszkedik. E stratégia elkötelezett a szocialista orientációjú fejlődés megvalósítása iránt. Alapját a népi osztályok érdekei és követelései jelentik, amelyek a piaci szabályozást és az állami-politikai döntéseket a szocialista orientáció fokozatos erősítésének rendelik alá. Ezen alapelv követése feltételezi a „létező kapitalizmus" radikális kritikáját, amely nem azonos a rendszer ideológusai által az egekig magasztalt „piaccal".

A szocialista orientációjú fejlődésnek nincs mindenki számára egyfor­mán használható „receptje"; olyasmi, mint amit a „washingtoni konszen­zus" vagy a „poszt-washingtoni konszenzus" szeretne kikényszeríteni. Ehhez a fejlődéshez sokféle út vezet, s minden népnek magának kell meghatároznia a maga útját, alapul véve az ország adottságait, politikai kultúráját és egyéb körülményeit (mindenekelőtt a kapitalizmus által előidézett egyenetlen fejlődés örökségét).

A világméretű kapitalizmusból a szintén világméretű szocializmusba csakis a népek hosszú tanulási folyamatán keresztül vezethet út, aminek során kiformálódik majd a civilizáció új korszaka, s lezárul a visszafordít­hatatlanul lehanyatlott kapitalizmus történeti szakasza.

A kommunistáknak újra kell olvasniuk a XX. század történelmét, hogy kritikailag elemezzék az első kísérleteket, anélkül, hogy – Losurdo művét idézve – „megfutamodnának a történelem elől"; anélkül, hogy az őket ért kihívások elemzéséből leszűrt válaszaikat szánalmas önostorozásra cseréljék, ahogyan azt a kapitalizmus védelmezői várnák el tőlük.

A kapitalizmus menthetetlen hanyatlása – kikristályosodott szocialista alternatíva híján – az emberi civilizációt is magával ránthatja. Valamennyi demokratikus és haladó társadalmi erő felelősséget visel azért, hogy ez ne történjen meg, s hogy az elhúzódó hanyatlás pozitív kimenetelű átmenetté váljon egy valóban jobb, szocialista világ felé. E célért minden erőnek meg kell tanulnia együtt munkálkodni, s közösen megépíteni e hosszú folyamat állomásait. A humanista átmenet megköveteli, hogy az Észak népei megtanuljanak leválni országaik imperializmusáról, s hogy a Dél ráébredjen arra, hogy kizárólag a szocialista távlat hozhat számára felszabadulást.

 

(Fordította: Mihályi Patrícia fordításának felhasználásával Lugosi Győző.)

A fordítás alapjául a szerzőnek a szerkesztőség számára küldött szövege szolgált, amelyet rövidítve, s az írásnak az Utopie critique 2008. júliusi, 45. számában megjelent változatát is figyelembe véve közlünk.

Jegyzetek

1 Ld. bővebben a Le virus libéral c. könyvemben kifejtetteket (Párizs, 2004, Le Temps des Cerises)

2 Hivatkozom itt az e témában több mint huszonöt évvel ezelőtt megjelent írásomra: Révolution ou décadance? In Classe et nation. Párizs, 1979, Minuit, 238-245

3 Domenico Losurdo: Fuir l'histoire. La révolution russe et la révolution chinoise aujourdhui. Párizs, 2007, Delga.

4 Ld. Samir Amin: Au delé du capitalisme sénile. Párizs, 2002, PUF, 11-19.

5 Ld. bővebben: Pour un monde multipolaire c. könyvem (Párizs, 2005, Syllepse) „Kína" fejezetét, illetve Théorie et pratique du projet chinois de socialisme de marché c. írásomat, Alternatives Sud, VIII. N°1, 2001.

6 Vö. Samir Amin: Le virus libéral, i.m.

7 Vö. René Etiemble: L'Europe chinoise 1-2, Párizs, 1988-89, Gallimard.

8 Giovanni Arrighi: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London, 2007, Verso.

9 Wen Tiejun: China's Experience in Building Its Economy. Executive Intelligence Review, Vol. 28, No 20, May 2001.

10 G. Arrighi: i.m.

11 Andre Gunder Frank: ReORIENT. Global Economy in the Asian Age. University of California Press, 1998

12 A szerző nem hivatkozik konkrét Chesneaux-műre (a szerk.)

13 A Mercosurról és az ALBA-ról lásd lapunk cikkét: L.Vasapollo – R. Herrera: Tömegmozgalom és osztályszerveződés a mai Latin-Amerikában . Eszmélet 2008. nyári, 78. számában, 109-121. (A szerk.)