Az Európa-terv alkonya?

Az Európa terv főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni. Az Európai Államok a gazdasági élet minden területére kiterjedő öncsonkításának tervét a domináns nagytőke választotta, mert ezzel zúzhatta szét az európai dolgozók hagyományos társadalmi erejét.

Az „Európa-tervvel" kapcsolatos eufórikus diskurzusokat napjainkban szinte protokolláris szinten gyártják vagy reprodukálják a kontinens „mainstream" politikusai, függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal­hoz kötődnek-e. Úgy tűnik, mintha csak a szélsőjobbra és a szélsőbalra osztható „populista" szélsőségesek tiltakoznának a projekt ellen, amely az érintett népek jövőjének egyedüli letéteményeseként szerepel a mainstream diskurzusban. Ennek ellenére is megfigyelhetők azonban a tagállamokban a növekvő kiábrándulás jelei.

Az Európa-terv valójában meglehetősen különös, hiszen – főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta – határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni! Más szavakkal, az Európai Unió úgy működik, mint a világ legtökéletesebben „globalizált" régiója a szó legbrutálisabb értelmében (az államok autonómiájának masszív csökkentése vagy teljes felszámo­lása). Ez természetesen nem igaz az Egyesült Államokra és még a világ más régióira sem, ahol elvileg a mégoly törékeny és sebezhető állam a fő döntéshozó, és a WTO határozatai jelentik az „egyedüli" korlátozást (amely egyébként perspektíváját tekintve ugyanaz a projekt: az államok jogainak és kiváltságainak progresszív felszámolása). Európa ezek sze­rint messze megelőzte a világ többi országát a „nagy ugrással", amely a regresszióba vezet.

Az Európai Államok eme öncsonkítása a gazdasági élet minden területét érinti: Európában nincs többé semmiféle pénzügyi, valuta-, költségvetési, foglalkoztatási és iparpolitika.

Az ECB a létrehozók szándéka szerint nem hajthat végre semmilyen önálló pénzügyi politikát. Ezt az EU a garantált árstabilitás exkluzív cél­jával helyettesítette, „úgy, hogy az államok semmiképpen nem finanszí­rozhatják a deficitet »saját« központi bankjukon keresztül"; legalábbis így szerepel a dokumentumokban. Mivel az ECB eszerint működik, nincsen semmiféle olyan nyilvános szereplő (sem az államok, sem az Unió), amelynek felelősséggel tartozna a politikájáért. Ez a deflációs célkitűzés elvileg újabb állandó akadállyal terheli meg a gazdaság felélénkítését.

Az ECB ráadásul nem követhet semmiféle aktív valutapolitikát, mivel annak célját („erős" vagy „gyenge" legyen-e az euró) egy olyan nyilvános szereplőnek kellene meghatároznia, amely nem létezik. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormánya minden rendelkezési hatalmát megtar­totta a pénzügyi politika területén. Következésképpen Washington dönti el, hogy erős vagy gyenge lesz-e a dollár, míg az euró csak elismerheti ezt a döntést, és alkalmazkodhat hozzá. Tegyük hozzá, hogy a dollár­standard valójában nem más, mint az olaj/dollár-standard: mivel az olajárakat dollárban rögzítik, és az Egyesült Államok megtesz minden tőle telhetőt, ha kell, akár katonai beavatkozás árán is (mint ahogyan ezt Irak esetében is megmutatta), meggátolandó a termelő országokat, hogy euróban történő fizetség ellenében árulják az olajukat. Egyelőre az a helyzet, hogy az Európai Államok nem kíván részt venni ebben a játékban, és nem akarja „megbántani" az Atlanti-óceán másik felén lévő barátját. Ekképpen meggyengülve az euró nem lehet olyan nemzetközi valuta, mint a dollár. A dollár potenciális riválisa így tehát valójában sokkal inkább a kínai jüan, mint az euró.

A „Stabilitási Egyezmény" minden költségvetési politika érvényesítése felett megkondította a vészharangot. Ezt a döntést egy meglehetősen kétséges elmélettel támasztották alá, amely szerint az adóknak és a kölcsönöknek fedezniük kell a közfinanszírozás deficitjét. Ez az igazolás azonban teljesen felesleges, mivel az Egyezmény szerint az engedé­lyezett deficit nem lépheti túl a 3%-ot, míg az eladósodás maximális szintjét a GDP 60%-ában limitálták! Sem az Egyesült Államok, sem a világ egyetlen más országa (kivéve az IMF-adminisztráció uralma alatti félgyarmatokat!) nem egyezett bele soha jogai ilyen mértékű csorbítá­sába, amelyet Prodi, helyesen, „nevetségesnek" bélyegzett (noha nem vont le semmilyen következtetést ebből az értékelésből).

A nemzeti iparpolitika minden formájának elvi megszüntetését (annak ürügyén, hogy az átlátható – vagyis védővámok és szubvenciók nélküli – „verseny" teremti meg a befektetések leghatékonyabb elosztását) és a foglalkoztatási politika alárendelését a piac kizárólagos törvényeinek (mintha minden problémát a „rugalmasság" oldana meg!) tetézi a köz­szolgáltatások csökkentése és privatizációja. A fenti leépülést nem vagy csak részlegesen kompenzálja a közösségi politika. Egy „ipari" vagy egy „szociális" Európa nem szerepel a közvetlen célkitűzések között. Nem kétséges, hogy ebben a tekintetben Európa egyre közelebb kerül ahhoz a modellhez, amelyet az Egyesült Államok a kezdetektől preferált; pillanatnyilag ugyanis egyre inkább elkötelezi magát egy olyan politika mellett, amely szakítást jelent mindazokkal a hagyományokkal, amelyek a XIX. és XX. században megvetették a kontinens sikereinek alapját. Az Egyesült Államokban azonban (a „liberális" diskurzus ellenére, amely sokkal fejlettebb, mint az európai) valójában létezik egy olyan hadiiparra épülő iparstratégia, amelyet az állam erőteljesen támogat. Érdemes megjegyezni, hogy még az a két nagy áttörés is, amelyet az európai technológia elért (Airbus és az Arian sorozatvető) a közszféra beavatko­zásának köszönhető, és ha a magánkezdeményezésre hagyták volna őket, ez a két siker sem született volna meg!

Egy specifikus területen – a mezőgazdaságban – Európa valóban aktív és közösségalapú politikába kezdett, amely mentes volt a doktriner libe­ralizmustól. Ez a politika irigylésre méltó eredményeket produkált: lehe­tővé tette a családi gazdálkodás modernizálását; a megművelt területek kiterjesztését; a gépek intenzív használatát; a nagyobb specializálódást; a garantált árakat, amelyek fenntartják az egyensúlyt a gazdaságban, illetve a városban dolgozó munkások jövedelmei között; és végül, fontos (talán túlságosan is fontos!) felesleget termelt exportra. Mennyibe került ez a politika? Nem kétséges, hogy az Európai Közösség költségveté­sének a fele ráment a mezőgazdaságra, de a büdzsé maga jelentéktelen (kevesebb mint a tagországok GDP-jének 1%-a). Ma közismert a CAP megkérdőjeleződése.

Az uniós kiadások második legfontosabb területe (amely felemészti a költségvetés egyharmadát) a regionális politika, amely azonban komoly ellentmondásokon alapul, és elavult politikai ambíciókat közvetít. A cél nem annyira az egyenlőtlenségek csökkentése (az Unió államai, illetve az azokat alkotó egyes régiók között), mint inkább az, hogy a régiók a „versenyképesség" megőrzése, illetve növelése érdekében fejlesszék erőforrásaikat. A varázsszó a „versenyképesség", amelyről feltételezik, hogy önmagában is garantálja minden régió számára a haladást (soha nem kérdőjelezik meg a doktriner liberalizmust, annak ellenére sem, hogy összefüggéstelenségét mind a történelem, mind napjaink eseményei is többször bebizonyították). Logikájuk szerint a kevésbé fejlett országoknak szánt segélyeket csökkenteni kell (legalábbis relatíve), miután a CEEC csatlakozott az Unióhoz. Mivel a régiók elsősorban az infrastruktúra és az oktatás fejlesztése terén számíthatnak támogatásra, az EU regionális politikája eleddig inkább a létező egyenlőtlenségeket erősítette, és az „ígéretes régiókat" preferálta az olyan helyeken, amelyek nyitottak a globális versenyre (mint Bajorország, Lombardia és Katalónia). Az itt követett politikai cél éppen az, hogy csökkentsék a „nemzeti entitások" jelentőségét a „regionális" előnyök érdekében. A globalizált liberalizmus mindig jobban preferálta a kis államokat, mint a nagyokat, mert az előző esetben mindig könnyebb megszabadulni az állam előjogaitól. Az Európai Unión belül előnyt élveznek a „bajor", a „katalán" és a „lombard" pozíci­ók a nemzetek álláspontjával szemben (amelyeket mindig „soviniszta" hajlamokkal gyanúsítanak).

Végeredményben azok a koncepciók, amelyek az Unió bővítését vizi­onálják, nem sokban különböznek az Egyesült Államok azon projektjétől, hogy Latin-Amerikát beleolvassza egy óriási amerikai szabadkereske­delmi zónába. Az unió ezen formáit valójában arra „tervezték", hogy egyenlősítés helyett növeljék a különbségeket a perifériás partnerek (az egyik oldalon Latin-Amerika, a másik oldalon Kelet-Európa) területén. így valójában növekszik a szakadék: egyfelől a domináns kapitalista centrumok (az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Né­metország) ellenőrzése alatt álló, jól integrált és előnyös helyzetben lévő kis zónák, másfelől a hatalmas, „tartalékként" szolgáló peremterületek között. Az a diskurzus, hogy a „felzárkózás" majd magától bekövet­kezik, hála az egyre növekvő privát külföldi közvetlen befektetésnek, nyilvánvalóan csak propagandisztikus célokat szolgál. De miközben a latin-amerikai népek elutasítják a szabadkereskedelmi zóna kiterjesz­tését az egész amerikai kontinensre, és szembeszállnak az Egyesült Államokkal, Kelet-Európa angyali naivsággal üdvözli az amerikai projekt európai ikertestvérét, amelyet a nyugat-európai kapitalista központokban agyaltak ki a tanácsadók!

Az Unió és az afrikai kontinens közötti együttműködési politika soha nem volt más, mint „újgyarmati", amely gondoskodott arról, hogy a kon­tinens megmaradjon a preindusztriális fejlődési szinten. Az Unió liberális álláspontja, amely érvényre jutott a Cotonoui Egyezményben (2000) és az úgynevezett „regionális gazdasági társulási" egyezményekben (REPA), tovább rontja ezt a káros evolúciót. Afrika ebből a szempontból „egy beprogramozott kirekesztés" áldozata (vö. S. Amin et al.: Afrique: renaissance ou exclusion programmée?, 2005). A „nyílt globalizáció", amely Afrikában együtt jár a kontinens ipari fejlődésének megbéklyózá-sával, valójában nem más, mint az a stratégia, amely lehetőséget ad a domináns transznacionális tőkének, hogy olcsón aknázhassa ki Afrika természeti erőforrásait. Szükséges persze hozzátenni, hogy Afrika ki­fosztása több amerikai transznacionális céget gazdagít, mint európait. Afrika megtervezett hanyatlásának perspektívájából az Európai Unió és az ACP-országok közötti együttműködési politika (amely ma már „társulásnak" számít!) progresszív hanyatlásra van ítélve, helyette pedig majd fontosabb lesz a Latin-Amerika, Ázsia és a mediterrán régió felé való elmozdulás. De, legalábbis ez idáig, semmi nem mutat arra, hogy ezek a kezdeményezések új tartalmat kapnak és eltávolodnak a transz­nacionális tőke terjeszkedésének logikájától. Ami az úgynevezett Euro-Mediterrán projekteket illeti, nem lehet komolyabb hatásuk, mert Európa mindenben követi Washington és Tel-Aviv álláspontját, még akkor is, ha retorikájában néha más véleményt hangoztat (vö. S. Amin – A. El Kenz: Le monde arabe, 2005).

Ahogyan most áll, az Európa-terv makacsul és abszurd módon olyan logikát követ, amely szisztematikusan gátolja a kontinens sikeres gazda­sági egyesítését. Jogos tehát a kérdés: miért ez az abszurd választás?

Az egyetlen ésszerű magyarázat, amely a fenti kérdésre adható, hogy ezt az utat a domináns nagytőke választotta, mert ez volt az egyetlen lehetséges eszköz, amellyel szétzúzhatta azt a társadalmi erőt, amelyet az európai dolgozók (elsősorban a munkásosztályok) két évszázadnyi küzdelem során megteremtettek. A szovjet rendszer összeomlása meg­adta a várt lehetőséget. A választás akkor tökéletesen „racionálisnak" tűnt, de természetesen rövid távú politikai logika állt mögötte, amelyet a tőke mindig is „spontán" preferált. Ami igazán abszurd, az az európai szocialista és szociáldemokrata pártok viselkedése, amelyek azt hitték, hogy hasznot húzhatnak a kommunista pártok összeomlásából, miköz­ben a liberális stratégia célja éppen az volt, hogy egytől egyig megsem­misítse őket.

A mostani állapotában a projekt tehát megfelel az Egyesült Államok­nak, és ez az oka annak, hogy Washington nem lát „fenyegetést" egy „versenyhatékony" Európában. Hozzátehetjük, hogy az a relatív stagná­lás, amelybe Európát belevitte a liberalizmus szélsőséges formájához való ragaszkodás, valójában segíti az amerikai deficit finanszírozását, amire viszont Washingtonnak azért van szüksége, mert továbbra is ragaszkodik a vezető pozíció fenntartásához. A stagnálás nagy profitfelesleget ered­ményez, mivel az európai termelő rendszerek kibővítésébe nem történnek befektetések. A profit tehát az amerikai pénzügyi piacokra kerül.

Az uralkodó diskurzus Európa hátrányát azzal magyarázza, hogy társadalmai állítólag nehezen tudnak teljesen és őszintén azonosulni az „amerikai stílusú" liberalizmussal. Persze ebben a diskurzusban említés sem esik arról az aszimmetriáról, amely az Atlanti-óceán partjain lévő államok viszonyát jellemzi. A valóság ugyanis az, hogy ha Európa elha­tározná: a saját gazdaságába fekteti azt a pénzt, amit most az Egyesült Államoknak kölcsönöz – és ez az egyetlen olyan döntés, amely kivezetné az európai kontinenst a stagnálás jelenlegi állapotából -, akkor ezzel rákényszerítené Amerikát arra, hogy átalakítsa a gazdaságát, és csök­kentse az eszeveszett pazarláson alapuló fogyasztást, illetve az óriási katonai kiadásokat. Ez nem történhet meg egy nagy válság nélkül.

Az európai politika ma nem abba a kívánatos irányba megy, amely kifejezné potenciális gazdasági erejét, hanem éppen az ellenkező úton halad. A privatizáció és a valóban hatékony európai közszolgáltatások leépítése (nagyon is jellemző példák az SNCF, az EDF és más esetek) az Egyesült Államoknak biztosít további pénzügyi tőkét, különösen a Nyugdíjalapnak, segíti a profitfelhalmozást a gazdaság legjövedelme­zőbb szektoraiban, és ezzel arányosan csökkenti az európaiak számára elérhető eszközöket a válságból való kilábaláshoz.

Engedjük át magunkat a kétségbeesésnek és fogadjuk el Washington prognózisát, amely szerint nincs alternatívája az európai választások­nak, bármennyire abszurdak legyenek is azok? A kockázat valós, és az alterglobalizációs mozgalmak nem becsülhetik le a jelentőségét. A szó szoros értelmében vett domináns uralkodó osztály, az oligopóliumok nagytőkései hajlanak arra, hogy egy nyilvánvaló zsákutcába tereljék az európai népeket, cserébe azért, hogy a kollektív imperializmus által nyújtott előnyökből részesüljenek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Álla­mok, amely a világ csendőrének szerepében tetszelegve semlegesíti az imperialista terjeszkedés által kiváltott káosz hatásait, rákényszerítheti szervilis partnereit, hogy fizessék meg a szolgálatait. De ezeknek nincs más választásuk, következésképpen elfogadják a nekik szánt szolgai szerepet. Végeredményben nem ez az első ilyen helyzet a történelem­ben, és napjaink világában sem egyedüli az európai példa.

Hozzáteszem, hogy szükséges teljes mértékben felmérni a jelenlegi szánalmas geopolitikai helyzetet, amely ennyire korlátozza Európa auto­nómiáját, és külpolitikáját alárendeli Washington vonalának. Európa elve­tette egy „eurázsiai" konstrukció támogatását, noha az eltörpíthette volna az Egyesült Államokat: ehhez elég lett volna egyszerűen Oroszországhoz és Kínához közelednie. Ezzel szemben támogatja – sőt bátorítja – a balti és a lengyel „oroszellenes" sovinizmust (azt hihetnénk, hogy 1920-ban vagyunk, amikor Versailles egy szovjetellenes „kordon" létrehozásán fára­dozik!). Elfogadja Izrael terjeszkedési igényét, és jóváhagyja az amerikai katonai jelenlétet Irakban, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban.

A legszánalmasabb Európa csatlakozása ahhoz a projekthez, amely kiterjeszteni és legitimálni igyekszik az amerikai katonai ellenőrzés „globalizálását". Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a jugoszláviai há­borúk kapcsán Európa beleegyezett, hogy a NATO-t felruházzák olyan új funkciókkal, amelyek az egész világban megnövelik a beavatkozás lehetőségeit. Ez persze nemcsak a NATO-ra, hanem az Egyesült Álla­mok saját haderejére is vonatkozik. Azt lehetett volna gondolni, hogy a Szovjetunió összeomlásával a NATO elveszíti létezése okát („megvédeni Európát egy potenciális szovjet agressziótól"). Éppen az ellenkező irány­ba mentek a döntéshozók: az UN helyébe a NATO lépett, amely ezután a nemzetközi politikai kapcsolatok „adminisztrátora" lett. Ettől a pillanattól kezdve nehezen lehetett elkerülni a sodródást.

A sodródás olyan méreteket öltött, amiről az európai közvélemény általában nem is tud, mert ami ezután következett, nem volt kevesebb, mint hogy a nyugati hatalmak egyoldalúan érvénytelenítették az Egyesült Nemzetek azon szerződését, amely megtiltja a háborút. Az Egyesült Államok magának tartja fenn a jogot, hogy „preventív háborúkat" kezde­ményezzen, anélkül hogy a NATO-szövetségesek erre úgy reagálnának, ahogy kellene: hogy hivatalosan is elhatárolják magukat a döntéstől. Ami ennél is rosszabb, Amerika magának vindikálja az első atomcsapás „jogát", amennyiben ezt szükségesnek ítéli. Daniel Ellsberg világossá tette, hogy ha ez bekövetkezik, a Pentagon hivatalos dokumentumai is 600 millióra teszik az ilyen „kezdeményezések" által követelt emberéletek számát (száz holokauszt, írja Ellsberg). Európa és a NATO, amely elhall­gatja a döntést a közvélemény elől, most az Egyesült Államok bűntársa ebben a gyilkos projektben. Az egyedüli hatékony válasz erre a szomorú fejleményre egy, az atomfegyverek (és természetesen a vegyi fegyverek) teljes betiltását követelő globális kampány szervezése. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai és az afrikai népek számára elfogadhatatlanok a NATO-erők által szorgalmazott korlátozó szerződések, hiszen ők pontosan tudják, hogy országaikat bármikor fenyegetheti egy Amerika vagy NATO által „kezdeményezett" atomcsapás.

Vajon az uralkodó osztályok vezető rétegeinek és politikai adósaiknak (mind a jobb-, mind pedig a baloldalon) ilyetén „tanulékonysága" a végte­lenségig ráerőltethető-e az európai társadalmakra? Én ezt nem hiszem, éppen azért, mert – és ebben a kérdésben ez a központi gondolata a cikkemnek – az európai politikai kultúrák ennek alapvetően ellentmon­danak. Itt nem megyek végig azon az érvelésen, amit a Le Virus libéral et Pour un monde multipolaire című munkámban kifejtettem, csak a konklúziót összegzem: a meghatározó oligopóliumok gazdaságainak logikája bezárja az Egyesült Államok és Európa közötti szakadékot, az eltérő politika kultúrák logikája azonban ismét szélesre nyitja azt.

Következésképpen nem hiszem, hogy az Európa Projekt mind szél­sőséges liberális formájában, mind pedig a washingtoni geostratégia támogatásában sokáig fenntartható.

A válasz azonban arra a kérdésre, hogy honnan jön a kihívás, és mi­lyen evolúció lép az Európa Projekt helyébe, egyelőre nyitott.

Ezzel visszatérek elemzésemnek ahhoz a pontjához, amely a „politikai kultúrákra" koncentrál. Az európai kontinens egy jelentős részének po­litikai kultúráját megragadhatjuk olyan nagy történelmi eseményekben, amelyek kialakították a jobb- és a baloldal oppozícióját: a felvilágosodás filozófiája, a francia forradalom, a hegypárt, a munkás- és szocialista mozgalmak kialakulása a XIX. században, a marxizmus és a párizsi kommün, az orosz forradalom és a kommunista pártok megalakulása. A jobboldali mozgalom ellenpontot képezett a restauráció idején (a „Szent Szövetség"), az antimarxista ideológiák formálódásának periódusában (a fasizmus különböző formái felé), szerepet vállalt a gyarmati (és rasz-szista) ideológiai korrupcióban és a szovjetellenes mozgalomban. Az Egyesült Államok politikai kultúrája egészen más fejlődési szakaszokon ment keresztül, és ennek az evolúciónak semmi köze az európai tör­ténelemhez. Az amerikai kultúrát egészen más történelmi események formálták: a felvilágosodásellenes szekták kivándorlása Új Angliába, az amerikai indiánok elleni népirtás, a rabszolgaság intézménye (amelynek a hatása teljesen más, mint a távoli gyarmatokon alkalmazott gyakorlat), a politikai osztálytudat eltűnése, amelyet a bevándorlók egyfajta közös­ségiséggel helyettesítettek. Az amerikai történelemből született politikai kultúrát nem egy erős (potenciálisan szocialista) baloldal és a jobboldal ellentéte jellemzi, hanem egy olyan prokapitalista „konszenzus" ered­ménye, amely erősen relativizálja a választási bipolaritást (demokrata/ republikánus).

Az igazi kérdés a mai Európában, hogy vajon politikai kultúrájának öröksége menthetetlenül erodálódik-e (és a baloldal, amely most egy posztkapitalista projektet támogat, egyszerűen megszűnik-e létezni), hogy utat engedjen egy „amerikanizálódási" folyamatnak (a szociális­liberális pártok ma csatlakoznak azokhoz, akik az „örök kapitalizmust" hirdetik), vagy az „új baloldal" képes lesz arra, hogy megtalálja az új kihívásoknak megfelelő politikai programot. Nézetem szerint mind a két változat lehetséges.

Az új jobboldal ideológiai offenzívája (amely magába foglalja a választói baloldal nagy részét) agresszív „franciaellenes" diskurzust eredménye­zett, mert ez a jobboldal – helyesen – úgy tekint Franciaországra, mint arra az országra, amely döntő szerepet játszott az európai politikai kultúrák kialakításában, s amely a „gyenge láncszem" az amerikani-zálódás útjára lépő európai rendszerben. Az olyan frazeológia, mint „colbert-izmus" (vagyis az a rendszer, amely annak idején az abszolút monarchiával lefektette a modern kapitalista társadalom alapjait, és elavulttá tette a feudalizmust), „jakobinizmus" (amely megértette, hogy mivel a gazdasági liberalizmus a demokrácia ellensége, a forradalmat a népnek kell megvívnia, és nem csak a burzsoáziának, mint a brit for­radalom esetében történt), „szekularizáció" (amelynek a „radikalizmusa" sérti a közösségi ideológiát, amelyet az Amerika-barát jobboldali modell előtérbe helyez), sőt, „Gaul-kommunizmus" (amelynél M. Cohn Bendit kétségtelenül szívesebben használná a szovjetellenes petainizmus terminusát!), állandóan visszatérő témákat ad ennek a médiapropagan­dának. Ugyanakkor szükséges rámutatnunk, hogy ezek a témák uralják az „európai" diskurzust (európai abban az értelemben, hogy a ma létező Európai Uniót vagy az Európa-tervet támogatja).

Az Európa-terv gyakorlatán túl fontos lenne elemezni azt a diskurzust, ami népszerűsíti vagy igazolja a projektet. Ebben a diskurzusban bár­mely, az európai politikai kulturális örökségre történő hivatkozás úgy hat, mintha őskori leleteket szednénk elő a vitrinből: ilyen „elavult" fogalom a társadalmi osztályok érdekvédelme (ami tekintet nélkül arra, hogy hol és hogyan jelenik meg, egyszerűen „korporativizmusnak" minősül) vagy a patriotizmus (miközben előnyt élveznek a tőkével szemben gyenge pozícióban levő regionalizmusok, a kommunitarizmus vagy a balti vagy horvát mintájú etnokráciák). Ezzel szemben „modernnek" számítanak a munkások, a régiók és az országok közötti kiélezett verseny (mindegy, mekkora legyen annak társadalmi költsége) vagy az antiszekuláris kon­cepciók (mint a Lengyelországban megfigyelhető pápaimádat).

Az európai politikai baloldal rekonstrukciója óhatatlanul megköveteli mindeme diskurzusok radikális kritikáját. Emellett szükséges felismerni és kijelölni azokat az elveket, amelyek alapján kialakítható egy életké­pes alternatíva, illetve megfogalmazhatók rövid és hosszú távú konkrét programok.

A fent megfogalmazott nézetek szigorú kritikáját adják nemcsak a ma létező „Európa-tervnek", hanem a projekt által kiváltott reakcióknak, még az elkötelezett, progresszív társadalmi mozgalmak körében is. Ez a projekt ma nagyon távol van attól, hogy számot tarthatna az „európai" jelzőre; sokkal inkább úgy kellene neveznünk, mint „az atlanti projekt európai komponensét az Egyesült Államok hegemóniája alatt". A pro­jektre vonatkozó fő kritikák, úgy tűnik, kimerülnek az imperialista triászon belüli erőviszonyok aszimmetriájának bírálatában. A projekt ellenzői így leginkább a triászon belüli nagyobb egyensúly megteremtésében kere­sik a megoldást (ami ebben a keretben Európa és az Egyesült Államok viszonyának átrendezését jelenti), ahelyett hogy olyan globális egyen­súlyra törekednének, amely a „világ többi része" számára is kedvezőbb viszonyokat teremt.

A fenti feltételek mellett nyitva marad a kérdés: „irányt" változtathat-e az Európa-terv, vagy ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, szükséges lesz-e keresztülmennie a kudarcon, annak nyílt beismerésén, hogy csődöt mondott?

Tudjuk, hogy az európai baloldal hívei és meghatározó alakjai fő – és talán az egyedüli – érve azon a félelmen alapul, hogy az Európa-terv elutasítása újraélesztheti azokat a nacionalizmusokat, amelyek annyi tragédiát okoztak a kontinens XX. századi történetében. Természetesen osztom barátaim félelmét, és nem táplálok illúziókat ezen felszínes autizmusok szükségszerűen demagóg és retrográd természetét illetően. Hangsúlyozom azonban a „felszínes" jelzőt, mert nézetem szerint a szél­sőjobboldal soha nem fogja komolyan megkérdőjelezni az oligopóliumok plutokráciájának vezető szerepét. Határozottan állítom, hogy ha a balol­dal makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy „mindenáron meg kell védeni az európai eszmét", és minden következményével együtt elfogadja azokat a realitásokat, amiket ez az állítás magában foglal (vagyis kiteszi magát a népharagnak, annak ürügyén, hogy a helyzet „kevésbé rossz", mint amit a szélsőjobboldali populizmus képvisel), akkor éppen a projekt jobboldali összeomlásának előkészítésében segédkezik. Teljesen irreális az az elképzelés, hogy kis lépésekben megvalósítható egy „szociális Európa". A mai intézményrendszer csak „kozmetikázásra" alkalmas, vagyis olyan reformokra, amelyeknek nem lesz komoly hatásuk. Európa népei mára ezt tökéletesen megtanulták. A politikai baloldal megértette ennek hatá­sát, és levonta a következtetéseket.

Az Egyesült Államok teljesen semleges ebben a kérdésben: a brüsszeli európai intézmények a jelenlegi formájukban tökéletesen megfelelnek a terveiknek; de ugyanilyen jól szolgálná céljaikat az is, ha „Európa" populista uralom alatt álló államok sokaságává válna.

Ez a fejlemény – ha a baloldal úgy veti fel a kérdést, hogy nincs lényegi alternatíva: vagy mindenáron megmentik az Európa-tervet, vagy a konti­nens menthetetlen káoszba süllyed – a megállíthatatlan hanyatlás pályá­jára lökné Európát. Ha optimista maradok, az azért van, mert továbbra is hiszek abban, hogy beköszönt a konfliktusban „született" európai politikai kultúra reneszánsza, amely lehetségessé teszi a kontinensen az autentikus baloldali mozgalmak rekonstrukcióját.

(Fordította: Bartha Eszter)

Pénzügyi összeomlás, rendszerválság: illuzórikus és szükséges válaszok

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

  1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
  2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
  3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
  4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

  1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
  2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
  3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
  4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
  5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
  6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
  7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.
Északon és Délen az ilyen irányú előrelépés, a dolgozók és a népek internacionalizmusának alapja teremti meg egy jobb, multipoláris és de­mokratikus világ létrehozásának a garanciáit. Csak ez lehet alternatíva a vénülő kapitalizmus barbarizmusával szemben. A XXI. század szocia­lizmusáért folytatott harc – erőteljesebben, mint bármikor – napirenden van.
(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

Globalizáció vagy globális polarizáció?

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik. Az a fajta polarizáció azonban, amit a teljes földgolyó kapitalizációja előidézett, csupán a legújabb kor jelensége. A cikk összefoglalja e folyamat legfőbb jellemzőit. és felvázolja egy szocialista alternatíva lehetőségét is

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

  1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
  2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
  3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
  4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

44_33Amin.jpg

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)

Tézisek az európai baloldalról

Az Eszmélet korábbi számaiból is ismert afrikai szerző mint külső szemlélő mond véleményt az európai baloldal, a szocialista mozga­lom évszázados fejlődéséről. Álláspontja szerint a hidegháború vé­geztével, a Szovjetunió felbomlásával a szocializmus „harmadik ki­adása" kerül napirendre.

I

A kapitalizmus globális expanziója által kiváltott polari­zálódás képezi egy nemzetközi baloldali gyakorlat leg­főbb akadályát mind Európában, mind másutt. A kapita­lizmus mint világrendszer nem redukálható a tőkés termelési módra. Ez utóbbi ugyanis egy három dimenzióban integrált piacot (áru-, tőke-, és munkaerőpiacot) előfeltételez, amely meghatározza működésének bázisát. Ez az integráció azon­ban, amely a centrum polgári nemzetállamainak történelme során valóban megvalósult, soha nem terjedt ki a világkapi­talizmus egészére. A világkapitalizmus a maga expanziójá­ban kizárólag kétdimenziós: lépésről lépésre integrálja a ter­mékcserét és a tőkeáramlást, de ez a folyamat nem terjed ki a munkaerőre; annak piaca zárt marad. Már egyedül ez a tény elkerülhetetlenné teszi a polarizálódást.

A szocialista kapitalizmusbírálat lényegében a munka tőke általi kizsákmányolásának kritikájaként jött létre. Ez az alap­vető eredmény vitán felül áll. Ám eközben a szocialista kritika – a történelmi marxizmussal együtt – viszonylag fejletlen ma­radt a kapitalizmus másik dimenzióját illetően, vagyis világ­rendszerként való kibontakozásának kérdésében.

Marx szerint a tőkefelhalmozás két, egymást kiegészítő ha­tással jár: egyrészt az „aktív sereg" (a szervezett ipari mun­kásosztály) társadalmi erejének növekedésével, másrészt a passzív tartaléksereg (munkanélküliek, peremcsoportok, a termelés alacsony termelékenységű, prekapitalista jellegű te­rületein dolgozók stb.) pauperizálódásával. De mivel a törté­nelmi marxizmus nem látta a világméretű polarizálódás je­lentőségét (globális polarizálódáson értve az „aktív sereg", illetve a passzív tartaléksereg lokalizálódását politikailag el­különült földrajzi területeken: a centrumban és a periférián), azt feltételezte, hogy az ugyanazon proletarizált egyének szakadatlan mozgása a két tábor között biztosítani fogja az antikapitalista front egységét, és így e front globális akciójá­nak gyors sikerét. Marx túlbecsülte a burzsoázia történelmi szerepét. Mivel több bátorságot tulajdonított neki, mint ame­lyet az később ténylegesen felmutatott, azt képzelte, hogy ez az osztály majd valóban le meri bontani a határokat, ezzel az egész földön egységes feltételeket teremtve egy világmé­retű osztályharc számára. Csakhogy a polgárság ezt a tör­ténelmi szerepet éppen a szükséges bátorság hiányában ha­marabb feladta, és megelégedett azzal, hogy saját fejlődését hozzáigazítsa a globális polarizálódáshoz, amely saját rend­szerének logikáján belül legyőzhetetlen. A polarizálódás ma­gyarázza meg, hogy az említett egység helyett éppen ellen­kezőleg, két egymással ellentétes stratégia alakult ki: a cent­rumországok munkásosztályainak szociáldemokrata stratégi­ája, illetve – a periféria népeinek (vagyis a világméretű passzív seregnek) esetében – a leninista (később maoista) forradalom.

Miután a globális polarizálódás hatásait alábecsülték, a tör­ténelmi szocializmus által nemcsak Európában, hanem világ­szerte ajánlott proletár internacionalizmus semmilyen komoly hatást nem gyakorolt a valóságra. Ez a munkásosztályokat és a néptömegeket arra késztette, hogy akcióikban átvegyék a helyi burzsoázia stratégiáit. Európa országaiban ez az im­perialista álláspontra való áttérést jelenti.

Ráadásul a szocialista mozgalom – miközben alábecsülte a polarizálódást – ragaszkodott a szocializmusba való átme­net kétszeresen hibás felfogásához: (a) Európában egy lép­csőzetes koncepcióhoz, amely, az imént említett hatással kombinálva, végső soron a kapitalizmus egyfajta szociálisan haladó igazgatásához vezetett; (b) a periféria országaiban a „szocializmus felépítésének" koncepciójához, amely zsákut­cába jutott, és amelynek kudarca (erre még visszatérünk) Eu­rópában és világszerte tragikus következményekkel járt a baloldalra nézve.

II

A kapitalizmus háború utáni fellendülése (1945-1990) az európai baloldal többségi áramlatai számára egy olyan expanziós mezőt nyitott, amely megerősítette őket szoci­áldemokrata stratégiájukban. A második világháború utáni ciklus a tőkés konjunktúra hosszú szakaszát hozta létre, amely három, részben egymásnak ellentmondó, de másfelől egymást kiegészítő pilléren nyugodott, (a) Elsőként a fordi modellen alapuló tőkefelhalmozás nemzeti keynesiánus poli­tikák általi szociáldemokrata szabályozásán. Ezek a gazda­ságpolitikák ugyan nyitottak voltak, ám a tőke expanziója, illetve a munka és tőke történelmi kompromisszuma közötti összhangot – amelyet a hidegháború hadikiadásai szilárdí­tottak meg – a nemzetállam keretei között biztosították, (b) A második pillér a modernizáció és az iparosítás előrehala­dása a periféria újra függetlenné váló országaiban, aminek alapjául, ahogyan korábban neveztem, az ún. „Bandungi kí­sérlet" (1955-1975) szolgált: az ellenőrzött interdependenciában való utolérés egy nemzeti-polgári programja, (c) A har­madik tartópillér a „szovjetizmus" vállalkozásának folytatása. Ennek lényege az utolérés, méghozzá egy olyan felhalmo­zási modell alapján, amely hasonlított a történelmi kapitaliz­muséra, mindemellett azonban tökéletesen független volt a világrendszer kényszereitől. A rendszert a nemzetállam vagy többnemzetiségű állam szintjén az állami tulajdonon, vala­mint a gazdasági és politikai hatalom központosításán ke­resztül irányították. A hatalom a keletkező új burzsoázia, va­lamint a kommunista pártok nómenklatúrája kezében össz­pontosult.

A katonai blokkok létrejötte tette tökéletessé a modell ar­chitektúráját. Ez képezte a „tetőt" a három tartóoszlopán nyugvó épület fölött, és óvta azt az időjárás viszontagsága­itól. Ez a hárompólusú rendszer biztosította az alapját a má­sodik világháború utáni világ mindhárom regionális kompo­nensére kiterjedő, általánosan erőteljes gazdasági növeke­désnek. A katonai blokkok kialakulása így a centripetális erő­ket támogatta, amennyiben a társadalmi cselekvők viselke­désének összhangját még konfliktusaikban is garantálta, és kijelölte ezen konfliktusok határait.

A fenti kísérletek kibontakozása és sikerei ideológiai illúzi­óknak adtak tápot, melyek erős hatást gyakoroltak a minden­kori közvéleményre. Nyugaton azt hitték, hogy a szakadatlan növekedés immáron végérvényes vívmány. A harmadik világ­ban azt gondolták, hogy a nemzeti építés programja végül megoldja az alulfejlettség problémáit. Keleten a „szocializ­musban" hittek.

Az Egyesült Államok kihasználta a második világháború­ban az ölébe hullott lehetőséget a 30-as évek nagy válságá­ból való kilábalásra, termelési rendszerének modernizálásá­ra a 20-as években indult fordi modell általánossá tételével, és egy minden területre kiterjedő vezető pozíció megszerzé­sére. Mindez 1945 augusztusában, az atomfegyver-monopóliumnak Hirosima és Nagaszaki bombázásában való kihasz­nálásával nyerte el sötét szimbólumát. Eközben Európa és Japán elmaradottsága (melyet a fordi modell csekély mértékű elterjedtsége jelez), amely már az első világháború után meg­mutatkozott, és amelyet az 1919-es forradalmak győztesei és vesztesei között zajló felőrlő küzdelem, valamint a Nagy Válság csak fokozott, a masszív háborús pusztítás következ­tében drámai külsőt öltött. Európa és Japán társadalmi struk­túrája azonban olyan szilárd maradt, hogy az 1919-es ese­mények (a forradalmi radikalizálódás) nem ismétlődtek meg. Sokkal inkább egy amerikai-fordi modellre alapozott gyorsí­tott fejlődés indult meg, Európában 1947/48-tól (a Marshall-tervvel), Japánban pedig 1951-től (a San Franciscó-i szerző­dést követően). Annak ellenére, hogy a munkásosztályok XIX. század vége óta tartó masszív közeledése imperialista burzsoáziáikhoz e kiegyezést ideológiailag előkészítette, 1919-ben a tőke és munka történelmi kompromisszumának (az új modell jövendő alapjának) még megvoltak a maga de­fektjei. 1945-ben viszont már minden feltétel adott volt gyors megvalósulásához. Ez a gyors „modernizáció amerikai mód­ra" az USA feltétel nélkül elismert egyeduralmának keretében zajlott (1949, NATO-alapítás).

Az új modell egész egyszerűen azt tűzte ki célul, hogy a reáljövedelem növekedését a termelékenységhez kapcsolják. Ez a modell kiegyenlítette a korábban (hétéves átlagban je­lentkező) igen markáns ciklusokat – amennyiben bevezette a beruházástervezés elemeit -, nem küzdötte le azonban a rendszerben rejlő tendenciát a túltermelésre. Itt térünk vissza az amerikai hadikiadások döntő jelentőségére a háború utáni prosperitás szempontjából. A kapitalizmus 1940-től mindmá­ig, tehát egy fél évszázadon keresztül nem volt képes más­hogy orvosolni a stagnálásra való hajlamát, mint a hadikia­dások felduzzasztásával (amelyek közvetve vagy közvetlenül az amerikai GDP egyharmadát emésztik föl, egy akkora há­nyadot, amelyet a Szovjetunió később, a Brezsnyev-korszakban tudott csak „felmutatni", és amely aztán a szovjet gaz­daság kifulladásához vezetett). A háború utáni modellnek fontosabb tényezője volt a hadikiadások felduzzasztása, mint a tőke és a munka közötti társadalmi szerződés. Ezért aztán erősen kétlem, hogy a rendszer képes volna átállni ezen ki­adások drasztikus csökkentésére; ez az USA-t egy giganti­kus méretű válságba döntené.

Mindezeken túl az egyre inkább tömegessé váló munkafo­lyamatnak és a tömegtermelés térhódításának is döntő tár­sadalmi és ideológiai kihatásai voltak. A társadalmi kiegyezés magában foglalta a munkásosztály alapvető beállítottságának megváltozását. A munkásosztály lemondott szocialista terveiről, és ehelyett a tömegfogyasztás új ideológiájának követője lett. Nem volt többé, ahogyan Marx várta, a társa­dalom felszabadítója a gazdasági elidegenedés alól. A polgári ideológia most először lett a társadalmat valóban totálisan uraló ideológiává. Alapja a politikának és a gazdaságnak egyfajta elválasztása, mely szerint a politika a polgári de­mokrácia hatáskörébe tartozna, a gazdaságot pedig a ma­gántulajdon, a konkurencia és a „piac törvényeinek" bázisán működő (antidemokratikus) menedzsmentre kellene bízni. Az új modell bevégezte a demokrácia erózióját. A kettős kon­szenzus, amelyen nyugodott (a politikai demokrácia és a pi­aci törvények vonatkozásában), csökkentette a régi bal-jobb ellentét horderejét, amely a konzervatív és a mozgalmi gon­dolkodás, illetve a birtokos osztályok és a néptömegek szem­benállásában gyökerezett. A modell lehetőségeket nyitott egyúttal a középosztályok számára, és biztosította vezető szerepüket a társadalom ideológiai „megdolgozásában". E fo­lyamat alapját a fogyasztási mintákat és a társadalmi törek­véseket alakító „átlagos mintapolgár" képe jelentette.

Ez a modell szigorúan nemzeti maradt. Mivel nemzeti ter­melési rendszerekre épült, amelyek a világpiac jelentőségére utaló interdependencia ellenére még messzemenőleg függet­lenek voltak egymástól, csak addig működött, amíg a nem­zetállam ténylegesen rendelkezett nemcsak a nemzetgazda­ság irányításához, de az ország külgazdasági kapcsolatainak ellenőrzéséhez szükséges eszközök felett is.

III

Az európai baloldal többségi áramlatai ezért a háború utáni fellendülés során mindvégig a tőke domináns cso­portjai által követett imperialista és szovjetellenes stra­tégiák foglyai maradtak. 1945 óta az USA kidolgozta gaz­dasági, politikai és katonai világuralmának egy, az egész vi­lágot átfogó programját. Mint az egyetlen hatalom, katonai vezetési rendszerét világméretekben szervezte meg. A Szov­jetuniónak sohasem voltak ilyen törekvései, csupán védeke­ző ellentervei, kiegészítve az országhatárokon áttolt csápok­kal. Az USA politikai (és gazdasági) stratégiája következés­képpen az egész hidegháborús időszakban arra irányult, hogy megakadályozza az esetleges blokk-képződést Európa és a Szovjetunió között. Európa sikeres újjáépítése, melynek következtében a régió ismét valódi konkurenciát jelentett a világpiacon, a 60-as és 70-es években bizonyos közeledést váltott ki Nyugat- és Kelet-Európa, ill. a Szovjetunió között. Közeledést, amely azt mutatta ugyan, hogy a Nyugat valójá­ban nem félt az ottani médiában hivatalosan veszélyként áb­rázolt „kommunista terjeszkedéstől", ám alighanem gyanakvó és állandóan óvatos maradt. Egyedül De Gaulle-ról tűnt úgy, hogy meg van győződve a továbblépés lehetőségéről. Annak idején aztán Gorbacsov nyúlt vissza a „közös európai ház­nak" e tervéhez. Ennek a szövetségnek az esetleges létre­jötte természetesen egy olyan, gazdag természeti erőforrá­sokra épülő ipari, pénzügyi és katonai együttes felbukkanását jelentette volna, amely az Egyesült Államok hegemóniájának további érvényesülését lehetetlenné teszi. Ez a rémálom gyö­törte egész Washingtont.

Az Öböl-háború melletti döntést Washington tudatosan azért hozta, hogy ezzel megakadályozza ezt az „európai blokkot": Európa gyengítésével (megszerezve az immár kizá­rólagos ellenőrzést a kőolaj fölött), a politikai Európa-konst­rukció törékenységének leleplezésével (kihasználva a nyilvá­nosságra kerülő véleménykülönbségeket), Moszkva semlege­sítésével, és az agyonhasznált „kommunista veszély" helyett az új mumus kijelölésével, ezúttal a „déli veszély" képében.

A világrendszer szintjén a centrumbeli szabályozás magá­ban foglalta a centrum és periféria közötti egyenlőtlen vi­szony újratermelését. A háború befejezésekor a periféria tár­sadalmai még messzemenőleg gyarmati uralom alatt álltak. Centrum és periféria polarizálódása 1800 után az iparosodott és nem iparosodott országok közti különbség formáját öltötte, ami a gyarmatosításra jellemző. Ázsia és Afrika népeinek lá­zadása, amelyet az új nacionalizmus jegyében zajló politikai és ideológiai újraformálódás félszázada készített elő, 1945-tel kezdődően tört ki, és a következő 15 évben kikényszerítette előbb az ázsiai, majd az afrikai nemzetek politikai független­ségének visszanyerését. Minden készen volt a bandungi ideológiához (1955), az új fejlődésközpontú gondolkodás e kifejeződéséhez: függetlenség, modernizáció, iparosodás. E mozgalom és a Szovjetunió között megjelentek egy stratégiai szövetség kezdeményei, ami a Szovjetuniót kiemelte izoláci­ójából. Mindez a világrendszernek egy két szuperhatalom konfliktusa által irányított bipolaritás látszatát kölcsönözte. De ez valóban csak látszat volt. A fegyverkezési verseny, melyet Washington kényszerített rá, egyre inkább kimerítette a Szov­jetuniót. A világszíntéren való szovjet fellépés azon stratégiai célkitűzése, hogy szétrobbantsa az atlanti szövetséget, nem irányult sem „Európa meghódítására", sem a „szocializmus" exportjára, hanem csupán az amerikai világuralom megszüntetésére, és egy többközpontú világban való békés egymás mellett éléssel való felváltására. Ez a stratégia végül zátony­ra futott.

A kapitalista Nyugat – beleértve a baloldal többségi erőit – ezalatt és még ezután is mindvégig határozottan az Egyesült Államok mögött állt. Az amerikai politikai elit tökélete­sen megértette, hogy az Észak-Dél konfliktusban Európa és Japán egyértelműen a fő szövetségesek. Az az ameri­kai stratégiai választás, amely a divatos publicisztikával el­lentétben, „a vállalkozói szabadságot elősegítő politikai klí­ma" megőrzésére és erősítésére helyezte a hangsúlyt az egész harmadik világban, mutatja annak a világos tudatát, hogy a harmadik világ semmi esetre sem jelentőség nélküli. Általa sikerült az Egyesült Államoknak viszonylagos gazda­sági hanyatlását ideiglenesen ellensúlyoznia – és ez még hosszabb ideig eltarthat, mint ahogy azt Európában sokan hinni szeretnék. Ebből a szempontból több mint tanulságos akár csak felszínesen is tanulmányozni az Európai Közös­ségnek és (akár bal-, akár jobboldali) kormányainak Afrikával, illetve az arab világgal szembeni politikáját. Kitűnik ugyanis, hogy Európa az ottani baloldallal egyetemben valójában nem vált meg imperialista koncepcióitól.

A szubszaharai Afrikában a közös piaci társulás hozzájárult ahhoz, hogy a régió megrekedjen egy mezőgazdaságra és bányászatra való „specializcáióban", mely ugyan megfelel a centrum és a periféria közötti polarizáció egykori (az ipari forradalomtól a második világháborúig tartó) módjának, de már eltér a polarizáció új, a periféria iparosodásán alapuló típusától. Ezért a loméi egyezményeket is jelentős felelősség terheli a kontinens egy nagy részének visszafejlődéséért (a „negyedik világba" való lecsúszásáért).

Ugyanúgy jelentőségteljesnek találom azt, hogy az Európai Közösség tagállamaiban sem a jobb-, sem a baloldal domi­náns politikai és ideológiai erői nem tarthatnak kívánatosnak egy arab egységet. Európa nem vetkőzte le hagyományosan imperialista beállítottságát. Ez a beállítottság a „mást", külö­nösképpen pedig a más kultúrájút, ellenségnek tekinti, ame­lyet megosztással kell gyengíteni. Ezen az alapon nyugszik a létező kapitalizmus világrendje. A Közel-Keleten ennek a vad világrendnek egy fél évszázada egy és csakis egy stratégiai célja van: annak fenntartása, amit szégyenlősen a kőolajhoz való hozzáférésnek szokás nevezni, magyarán tehát a nyugati hatalmak uralmáé e kincs fölött. A kőolajat eszerint csakis a Nyugat gazdasági expanziójának követelményei szerint kell kiaknázni (ez egyébként még nem zárja ki a konfliktust az OECD tagállamai között a kőolaj fölötti ellenőrzés gyakorlá­sáért, még ha az tompított formában jelentkezik is). E cél ér­dekében két, egymást kiegészítő eszközt alkalmaznak: (a) az arab világ további megosztását, valamint túlélési garanciákat az öbölmenti archaikus rezsimek (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok) számára, hogy ezzel megsemmisítsenek minden lehetőséget a kőolajkincsnek az arab népek javát szolgáló hasznosítására; (b) Izrael abszolút katonai fölényének bizto­sítását és segítséget nukleáris felfegyverzéséhez, annak ér­dekében, hogy az bármikor beavatkozhasson. Az Öböl-háború megmutatta, hogy Európa az arab világhoz fűződő kapcsola­tait illetően nem rendelkezett saját, az Egyesült Államoktól különböző elképzeléssel. Az állandó izraeli nyomás, mely az egész Nyugatot arra kényszeríti, hogy támogassa a zsidó ál­lamot a „Kelet barbárai" elleni küzdelemben, ezen körülmé­nyek között eredményes; és csak annyiban lehet eredményes, amennyiben Európa nem bír önálló szemlélettel a Délhez fű­ződő viszonyának, és ezen belül az arab Délnek az ügyében.

A fordista modellt a fejlett tőkés országokon belülről szem­lélve illethetjük ugyan a rokonszenves „szociáldemokrata" jel­zővel, ám az egész világot tekintve (egy olyan világot, ame­lyet háromnegyedrészt a periféria népei alkotnak) talán in­kább a kevésbé kellemes „szociálimperialista" megjelölést ér­demli.

Az európai baloldal többségi irányzatainak szovjetellenes állásfoglalása persze megbocsátható a szovjetizmus mélyen antidemokratikus jellege miatt. Csakhogy az ő szovjetizmus kritikájuk jobboldali kritika maradt, amely a rendszer fejlődé­sét a nyílt kapitalista restauráció irányába akarta gyorsítani, mivel úgy gondolták, ez a demokratizálás útja. Ebben egyet­értettek a rendszer belső kritikusaival, Hruscsovtól kezdve egészen Gorbacsovig. Az európai baloldal többségi erői ezért mindig is kimondottan rokonszenveztek a szovjet jobboldali reformerekkel. Ezzel szemben a szovjetizmus összeomlása az én többször kifejtett értelmezésemben a „tőkések nélküli kapitalizmus" ezen utópikus vállalkozásának elemzésével kezdődik. E logika alapján az összeomlást nem is „antiszo­cialista ellenforradalomként" vagy „demokratikus forrada­lomként" értelmeztem, hanem a rendszer saját lényegi ten­denciáinak felgyorsulásaként – az évtizedek óta kialakult bur­zsoáziának azon törekvéseként, hogy végre „rendes burzso­áziává" válhasson, ugyanolyanná, mint a többi.

Ezzel egyidejűleg az európai baloldal kisebbségi csoport­jai, a kommunista pártok, a szovjetista vállalkozáshoz való feltétlen hűségükben előbb a sztálini képleteket, majd meg azok jobboldali kritikáját vették át. Csak a baloldaliak egy sovány kisebbsége (amelyet emiatt igazságtalanul a „szélső­bal" megjelöléssel illettek) foglalta el Európában és egyebütt a szovjetizmus egy baloldali kritikájának álláspontját.

Így az európai baloldal a szocializmus és az imperializmus két nagy kérdésében három áramlatra látszik szakadni: (a) egy jobbról szovjetellenes és az imperializmust támogató többségi irányzatra; (b) egy szovjetbarát és antiimperialista kisebbségi irányzatra, és (c) egy antiimperialista és a Szov­jetuniót balról bíráló peremáramlatra.

IV

A tőkés globalizáció elmélyülése egy új ellentmondást hozott létre, amely a tőkefelhalmozás törvényeinek immár az egész világra kiterjedő hatóköre, illetve a politikai és társadalmi rendszer irányításának nemzetállami kere­tekben való megrekedése közötti szakadékban nyilvánul meg. Ez az ellentmondás láthatólag az európai egyesülési folyamat komoly akadályává fog válni, ami az európai balol­dalt készületlenül találja.

Közvetlenül a második világháború után a valóságosan vi­lágrendszerként létező kapitalizmus még a maga történelmi kialakulásának idejétmúlt alapstruktúráiban jelent meg: mint polgári nemzetállamok rendszere. E nemzetállamok történel­mi képződmények voltak, biztosították az egymással ag­resszívan vetélkedő tőkés nemzetgazdaságok (messzemenő-leg a nemzeti tőke által ellenőrzött és irányított nemzeti ter­melési rendszerek) kormányzásának politikai és társadalmi kereteit, és együttesen a világrendszer centrumát képezték. E nemzeti alapokon a társadalmi szövetségek és szemben­állások alakzatai mindig az adott helyzet függvényei voltak – a nemzeti piacokat ez nem hagyta érintetlenül, mivel ezek ugyan egy saját, tisztán gazdasági racionalitás alapján mű­ködtek, ám azokat a társadalmi viszonyokat fejezték ki, me­lyeken a burzsoázia uralma nyugodott. A globalizáció máso­dik világháború utáni elmélyülésével ezek a struktúrák szét­esnek: a termelési folyamat egyes szakaszainak kitelepíté­sével a termelési rendszerek átlépik a nemzeti határokat. A nemzetközi gazdaságtól, melyben a nemzeti termelési rend­szereknek igazodniuk kellett egymáshoz, lassacskán eljutunk a valódi világgazdasághoz, mint az egész világot felölelő ter­melési rendszer kifejeződéséhez. Ezzel magában a centrum­ban is megkérdőjeleződik a nemzeti politikák hatékonysága. A helyi társadalmi alakzatoknak máris a világméretű társa­dalmi szövetségek és ellentétek logikájába kell illeszkedniük. Ez azonban nem lehetséges, mivel a tőke globalizációja egy olyan világban következik be, amelyet továbbra is az államközi rendszer kapcsolatai irányítanak, és mert még csak a politikai tudat szintjén sincsenek meg egy világ­kormányzás csírái.

Ezen feltételek között nem a globalizáció jövendőbeli struk­túrái fogják az USA, Japán és az alakulóban levő Európa közötti verseny kiinduló (a technológiai kényszerek és ezek gazdasági kifejeződései által meghatározott) keretfeltételeit alkotni. Sokkal inkább arról van szó, hogy e verseny alaku­lása lesz meghatározó a globalizáció struktúrái, vagy adott esetben ennek a globalizációnak regionális csoportok képző­dése és/vagy a periféria régióinak leszakadása általi részle­ges felfüggesztése számára.

Európában a háború utáni fellendülés egybeesett az Euró­pai Gazdasági Közösség létrehozásával. Az EGK a tagálla­mok nemzeti növekedésének könnyen célt tudott mutatni: be kellett hozni az USA mögötti lemaradást. A társadalmi harcok szigorúan gazdaságiak (a növekedés gyümölcseinek elosz­tására irányulok) maradtak, és nem lépték át az országban érvényes társadalmi kompromisszum kereteit.

Ennek az Európa-koncepciónak az a szűklátókörű ökonomizmus a baja, amely szerint a politika és a társadalom spon­tán módon igazodni fog a piacmegnyitás követelményeihez. Az új ellentmondás, amely a gazdaságirányítás területét (mint globalizált keretekben működő európait) leválasztja a politikai és társadalmi irányításról, ma egyenesen az európai ügy ha­ladását veszélyezteti. A történelmileg így kialakult nemzet­gazdaságok egymásmellettisége az európai múlt terhes örök­sége. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös politikák még az 1993-as teljes piacmegnyitás után sem azok, amire a konstrukciónak szüksége lenne. Közös politika különben is csak a (sokat vitatott) mezőgazdasági szubven­ciók területén létezik; a közös devizapolitika (a „valutakígyó") kezdeményeit kikezdik az eltérő konjunktúrapolitikák, nem is beszélve arról, hogy nincsenek elképzelések a közös szoci­álpolitikáról. Nagy a felelőssége az európai baloldal többségi erőinek, akik magukévá tették a „Közös Piac" polgári prog­ramját, és elmulasztották azon kötelességüket, hogy létre­hozzanak egy egyesült európai baloldalt, valamint előmozdít­sák a politikai, társadalmi és gazdasági integráció egy alter­natív programját. A Közös Piac ezideig és a belátható jövő­ben az és csak az marad, amit a neve jelent: egy piac. Csak­hogy az egyedül a piac által létrehozott integráció inkább kiélezi, mintsem feloldja az ellentmondásokat. Azzal fe­nyeget tehát, hogy Európa mint olyan megrendül, mert egye­sek megerősödnek, mások meggyengülnek, maga az épít­mény azonban az erősek (elsősorban Németország) megtar­tott nemzeti struktúráinak és a gyengék széthulló struktúrái­nak keverékévé válik, anélkül hogy kialakulna egy önálló, kö­zös és átfogó európai struktúra.

Ezt a kevéssé optimista jövőképet annál is inkább valószí­nűvé teszi, hogy az EGK-ban továbbra is különböző, sőt egy­mással ellentétes nemzeti játszmák folynak. Nagy-Britannia elfogadja ugyan a nemzeti hatalomnak a globalizáció következtében való felmorzsolódását, de nem egy európai integ­ráció javára. Egyrészt megnyitja kapuit a határok nélküli világ előtt, arra az idejétmúlt előnyre számítva, amelyet óriási pénzügyi központja jelent. Másfelől mindig is elfogadta azt a lehetőséget, hogy az USA esetleg bekebelezi: a közös nyelv és a közös kultúra itt ismét jelentősnek bizonyul. Németor­szág egészen új helyzetbe került. Az újraegyesítés után hall­gatólagosan külön utakat járhat, anélkül, hogy az EGK-t for­málisan megkérdőjelezné, és ügyelhet arra, hogy az európai integráció folyamata ne menjen túl azon a határon, amit a puszta közös piacszerkezet megkövetel. Mint erős tagállam, kétségkívül képes e piac szabályait elfogadni és emellett sa­ját erős nemzeti struktúráját megőrizni, míg a partnerekéi eközben széthullanának. Németország még erősítheti is saját nemzeti berendezkedését – az alárendelt pozícióba került Kelet-Európa felé való terjeszkedéssel. A brit és a német megoldás között már alig marad hely másfajta politikák szá­mára. Franciaország, Olaszország és mások aktivizálni akar­ják az európai egységet, hogy gazdasági gyengeségüket a politikai adu kijátszásával ellensúlyozzák. Nagy-Britannia el­lenzi ezt, Németország pedig nem különösebben érdekelt a dologban. Lehet-e hát többről szó, mint jámbor óhajról?

Európa tehát „kollektív politikai törpe" marad, ahogyan azt Németországról mondták az újraegyesítést megelőzően. Amerikai nukleáris védnökség alatt állva (melynek az „elret­tentés idejének vége" óta már semmi haszna), mintegy szét­szakítva tagállamainak külpolitikai nézeteltéréseitől, Európa még nem mert másként, mint szólamokban elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Mivel saját gyengesége megakadályoz­za részvételét a nagy Észak-Dél konfliktusok (pl. a palesztin kérdés) esetleges megoldásában, Európa végül de facto min­dig magáévá teszi Washington álláspontját (ahogyan azt az Öböl-háborúban is láttuk).

Az, hogy az európai uralkodó osztályok stratégiái és a gaz­dasági engedményei révén marginalizált baloldal visszahú­zódása tragikus következményekhez vezet, máris megmutat­kozik a kontinensen – jelesül a jugoszláv drámában.

E drámának biztosan megvannak a belső okai. A födera­lizmus megnövelte a regionális köztársaságok egyenlőtlen fejlődésének reális veszélyét. A központi ellenőrzés lazítása és az alig uralt nyitás a külföld felé felerősítették ezeket a negatív fejleményeket. Ilyen körülmények között a világvál­ság teljes erejével sújtotta Jugoszláviát, erősítve a belső kon-kurenciát, és szétszakítva az uralkodóosztályt. Az elit szlo­vén-horvát frakciói azt vetették az államszövetség szemére, hogy az ország déli részének támogatására kényszerítette őket, míg a szerb frakció népének Jugoszlávia létrehozásá­ban és az antifasiszta harcban játszott döntő szerepére em­lékeztetett. Éppen ekkor fedezték fel az EK-országok, min­denekelőtt Németország, hogy ez az egész rendszer beke­belezhető, hiszen uralkodó osztályai a végét járják. Mindent a „nacionalizmusok" kártyájára tettek fel tehát, olajat öntve a tűzre. A szlovéneknek és a horvátoknak megígérték a gyors EK-felvételt. A föderáció újratárgyalását durván a „népek ön­rendelkezési jogára" való hivatkozással ellenezték; ráadásul mindezt, engedményeket nem téve, olyan személyiségek te­hették, akiknek soha nem jutott eszükbe ugyenezt a kérdést ugyanebben a formában pl. Írország vagy a Baszkföld ese­tében felvetni. A szakadár köztársaságok azonnali „elismeré­sével" megteremtették a borzalmas polgárháború feltételeit. A háború igenis előrelátható, bizonyos európai vezetők szá­mára talán még kívánatos is volt. Az európai baloldaltól el­várható lett volna, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába, hogy a küzdelmet áttereli más területre – a jugoszláv föde­ráció megújulása érdekében. Szerencsétlenségünkre az eu­rópai baloldal hagyta magát bevonni a meghatározó tőkés érdekcsoportok bűnös stratégiájába.

Attól tartok, ugyanez fog történni a volt Szovjetunió eseté­ben is. A germán-európai uralkodó osztályok célja, a volt Szovjetunió latin-amerikanizálása, találkozik ebben az eset­ben az Egyesült Államok azon elképzeléseivel, hogy Orosz­országot maximálisan meggyengítse. Ezáltal ugyanis vissza­térhet az 1945-ös helyzet, amikor Washington kezében volt a tömegpusztító fegyverek monopóliuma, melynek segítségé­vel a világra kényszerítette egyeduralmát. Nem az-e a valódi stratégiai célja, hogy a volt Szovjetunió széthullása után Oroszországot is feldarabolja?

A nemzeti termelési rendszerek szétesése már véget vetett a nemzeti szociáldemokrata programok illúzióinak. A gazdasági összefonódás megfosztja a nemzeti politikákat hatékonyságuktól, és kiszolgáltatja a világrendszert – és ben­ne az európai alrendszert – egy világpiaci üzletmenet kény­szereinek, amely világpiac, valódi nemzetek feletti politikai intézmények hiányában, szabályozhatatlan.

A piaci utópia rejlik a nyugati demokratikus politikai élet lezüllése mögött is. A fent említett kényszernek való egyol­dalú alávetettség kedvetlenséget szül. Az USA története, amely ebben ismét előtte jár az európainak, megmutatta, ho­gyan tölthető be ez a politikai vákuum maradandó elemek egy kombinációjával (vagy nem hasznos-e a rasszizmus, a vallási és társadalmi agyrémek sora az efféle stabilitás szá­mára?) és konjunktúrafüggő érdekegyüttesekkel (szakmai, helyi stb. érdekek képviselete „lobbikon" keresztül). Nincse­nek-e meg annak a jelei, hogy Európában is kialakulóban van valami hasonló? Nem nyilvánul-e meg ez abban a lát­szólagos „csapongásban", sőt „irracionalitásban", amely a po­litikai szereplők akcióiban és reakcióiban manapság oly mér­tékben vált uralkodóvá, ahogyan az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna? Ilyen viszonyok között ko­molyan kell vennünk a gyakorta a néptömegekből érkező „jobboldali hangokat".

A világkapitalizmus három pólusa közötti versenyben tehát nem egyenlőek a pozíciók. Az USA és Japán nem puszta földrajzi egységei a kibontakozó világgazdaságnak. Ezek nemzetgazdaságok voltak és maradnak, ahol az államnak éppen az a dolga, hogy megőrizze a nemzeti struktúrákat. Egyúttal ezek az államok húznak hasznot a világgazdaság kialakulásából, tekintve, hogy ők az erősebb fél. Utóvédharc – legyintenek majd a liberalizmus fanatikusai. Majd meglát­juk: talán utóvédharc az elkövetkezendő 200 év távlatában, de a következő 20 év alakulásában inkább elővédharc! Ki tagadhatná ezen nemzeti stratégiák jelentőségét, legyen szó akár a (katonai és civil) kutatás-fejlesztés vagy a megfelelő képzési rendszerek finanszírozásáról, a pénzügyi rendszer irányításáról, vagy a gyakorlati protekcionizmusról a mező­gazdaság, az ásványkincsek és a kőolajkészletek (stratégiai készletek politikája), sőt egyáltalán a feldolgozóipar javára? (A szubvenciókat persze „támadják", de meglátjuk, ez nem fog sokat változtatni a fennálló gyakorlaton – a GATT-tárgyalások ezen a téren tanulságosak.) Ezenkívül az USA kezében van egy olyan adu is, amelyet rövid vagy középtávon más megoldás hiányában nem lehet ütni, nevezetesen, hogy a dollár tölti be a világpénz szerepét. Mindennek tetejébe az Öböl-háború azt is megmutatta, hogyan tudja az USA kihasz­nálni katonai monopóliumát. Európa helyzete ezzel össze sem hasonlítható.

V

Az európai baloldal többségi irányzatainak a Délhez és az új Kelethez fűződő viszonyát továbbra is a piac általi globalizáció ökonomista utópiájának elfogadása határoz­za meg. így rövid távú, taktikai álláspontokat foglalnak el, ami végül ahhoz vezet, hogy a meghatározó imperialista stra­tégiák eszközévé válnak.

Mióta a centrum országai a XIX. század folyamán egymás után átélték ipari forradalmaikat, a centrum és a periféria po­larizálódása egy csaknem tökéletes ellentét formáját öltötte: a centrum iparosodott volt, a perifériát az ipar hiánya jelle­mezte. A második világháború utáni periódusban azonban, miután a periféria államai Ázsiában és Afrikában visszanyer­ték politikai függetlenségüket, megkezdődik ezen országok­ban is az iparosodás korszaka. Igaz, ez a folyamat oly mó­don egyenlőtlen, hogy a homogenitás látszata, amelyet addig az ipar általános hiánya keltett, átadja helyét a fokozódó dif­ferenciálódásnak egy félig iparosodott „harmadik világ" és egy ipar nélküli „negyedik világ" között.

Az Észak-Dél kapcsolatoknak az egész világot átfogó tő­kés felhalmozási válság miatti megkeményedése gyorsuló mértékben tünteti el a harmadik világban uralkodó fejlődési illúziókat. A radikális rendszerek sorra összeomlottak, úgy­hogy a 80-as években az ezekre az országokra erőszakolt reakciós „szerkezetkiigazítási politikák" zöld utat kaptak. Az említett összeomlás, hangsúlyozom, nem egy egészséges testre mért halálos csapás eredménye, hanem egyrészt a bandungi kísérlet saját korlátainak és a belső ellentmondások ebből származó kiéleződésének, másrészt pedig a világkon­junktúra felborulásával együttjáró külső agressziónak a közös terméke.

A bandungi eszmét („utolérés a kölcsönös függőség keretei között") utópiaként elemeztem – mint egy polgári-nemzeti el­képzelésnek a világrendszer perifériáján, a nemzetállami fej­lődés küszöbén kibontakozó reprodukcióját. Ettől eltekintve a vitatott periódus eredményei közvetlenül két kérdésre ve­zetnek:

(a) Vajon a harmadik világban folyó iparosodás a kapita­lizmus földrajzi terjeszkedésének kezdete-e, amely lassan­ként elmossa a centrum és a periféria közötti polarizálódást, vagy a polarizálódásnak új formákban kell újratermelődnie?

(b) Azoknak a harmadik világbeli régióknak a lecsúszása a negyedik világba, amelyek nem jutottak el az iparosodásig, ezen körülmények között vajon csupán megkésettség-e a vi­lágkapitalizmus homogenizáló terjeszkedésében, olyan meg-késettség, amely magyarázatát messzemenőleg az érintett társadalmak specifikus belső tényezőiben leli? Vagy pedig lényegi törvények kifejeződése ez, melyeknek következtében a polarizálódás differenciálja a periféria országait, és azokat részben marginalizálja?

Várható-e a globalizált tőkés terjeszkedésnek egy új sza­kasza, mintegy a rendszer újraformálódásának alapján, te­kintetbe véve az itt már említett minőségi átalakulásokat és néhány más tényezőt is, mint amilyen pl. a szovjet rend­szerek összeomlása és újrabetagozódásuk a világpiacba, vagy új technológiai forradalmak bekövetkezése?

Véleményem szerint az iparosodás ebben az esetben nem fog a fejlett nyugathoz hasonló társadalmi evolúciót elindítani. Ott a fordizmus csak egy hosszú előkészítő szakasz""után jelent meg, amelyben a társadalmat már átalakította a gépi nagyipar és egy tartós agrárforradalom. Hála a lehetőségnek, hogy a demográfiai robbanás nyomását Európa az Észak­os Dél-Amerikába történő kivándorlás útján levezesse, továb­bá a meghódított gyarmatokról érkező nyersanyagnak, ez a folyamat kedvező közegben zajlott le. Ehhez csatlakozott te­hát a fordizmus, megszilárdítva tőke és munka történelmi kompromisszumát, amit elősegített a tartalékseregnek a cent­rum országaiban tapasztalható zsugorodása is.

Az iparosodó harmadik világban ezzel szemben nem adott a fenti kedvező körülmények egyike sem, amelyek megaka­dályozhatnák, hogy az ottani tőkés terjeszkedés zabolátlan formákat öltsön. Meggyőződésem, hogy a periférián a tőke által kizsákmányolt munka tartalék- és aktív seregének ará­nya nem fogja megismételni centrumbeli fejlődéstörténetét. Ahhoz, hogy külön tudjuk választani az aktív és a tarta­léksereget, a tőkés globalizáció logikájának megfelelően a termelési rendszer nemzetközi szinten többé, illetve kevésbé versenyképes szektoraiban való foglalkoztatás kritériumát kell használnunk. Ha ezzel a kritériummal dolgozunk, a kö­vetkezőket mondhatjuk. A centrumban a munkaerő zöme ténylegesen az aktív seregbe tartozik, mivel a centrurnkapitalizmusok lassú, fokozatos kialakulásának történelmi folya­mata nem megismételhető kedvező feltételek között ehhez a helyzethez vezetett. Az iparosodott periféria (Latin-Amerika, a tőkés és a kommunista Kelet-Ázsia, valamint az egykori szovjet világ) országaiban a termelési rendszer bizonyos ele­mei az említett értelemben máris versenyképesek, vagy azzá válhatnak. Ezekben a régiókban létezik az aktív sereg, és lehetőség van a további növekedésre is. A vidéki és az in­formális gazdaság munkaerő tartalékait azonban soha nem lesz képes felszívni, bárhogyan értelmezzük is a „belátható jövőt": nevezetesen azért, mert a versenyképesség ma olyan termelési technikákat kíván, amelyek ezt lehetetlenné teszik, továbbá azért, mert a tömeges kivándorlás szelepe sem áll rendelkezésre.

A harmadik világ iparosodása tehát nem fog véget vetni a polarizálódásnak, amely a létező kapitalizmus lényegi sajá­tossága, hanem csak más síkokra tereli annak mechanizmu­sait és formáit. A periféria új ipari kapitalizmusa elmaradott és részleges marad, egyfajta gigantikus gyártóapparátusra fog korlátozódni, miközben a centrum a monopóliumai segít­ségével (technológiai monopóliumával, a világ pénzügyi fo­lyamatai fölötti ellenőrzés monopóliumával, a Föld természeti erőforrásai, a kommunikációs és a katonai eszközök fölötti rendelkezés monopóliumával) ellenőrizni fogja a p,ejiféria ipa­rát, és az ebből szerzett nyereséget aztán a monopóliumai gyakorlásához szükséges „szolgáltatások" felduzzasztására fogja fordítani.

Még szélsőségesebb a helyzet a periféria nem iparosodott és nem versenyképes afrikai és arab világbeli országaiban. Az aktív sereg itt gyakorlatilag nem létezik, szinte a teljes nemzet a globális tartaléksereget gyarapítja. Hozzáteszem, hogy a szovjet rendszerek összeomlása először aligha­nem a perifériális kapitalizmus terjeszkedésének szférá­ját fogja megnövelni. Azok a feltételek ugyanis, amelyek között nyugati mintájú szociáldemokrata válaszok kristályo­sodhatnának ki, itt nem állnak rendelkezésre.

A konjunktúra felborulása, amely lezárja a háború utáni fel­lendülést, a periódus világrendszerének pilléreit jelentő há­rom modell kimerülésének közös terméke. Ez a változás a földgolyó minden régióját mély, tartós strukturális válságba taszítja. A rendszer szerkezeti krízisének pillanataiban mindig a centrifugális erők tolakodnak az előtérbe. Ezek a centrifu­gális erők a mindig törékenyebb periférián – Délen és Kele­ten – felbomlasztják az uralkodó osztályok egységét. Ezek, úgy tűnik, rövid idő alatt teljesen elveszítették hatalmuk legi­tim alapjait, és most a végét járják. Ez a széthullás áll a politikai válságok, az államok szétesése, a népi-közösségi nosztalgiák vagy a vallási fundamentalizmusok megerősödé­sének hátterében.

A periféria fokozatos iparosodása és Kelet-Európa orszá­gainak a rendszerbe való újra-betagozódása tehát nem azt eredményezi, hogy újraéledne a marxi modell, és újra helyreállna a „világproletariátus egysége". Az új globalizálódás továbbra is, akárcsak eddig, egy két dimenzióra (termékcse­rére és tőkeáramlásra) redukált, a harmadik dimenziót (egy az egész világra kiterjedő munkaerőpiac kialakulását) kizáró világpiac bázisán fog végbemenni. Ez elegendő ahhoz, hogy rögzítse a polarizációt; ennek a ténynek pedig továbbra is heves reakciókat kell kiváltania a periféria népeiből. Az újon­nan iparosodott periféria és a negyedik világ, Kelet és Dél országainak népei és uralkodó osztályai számára tehát ez még nem lezárt ügy. Új lázadásuk meg fogja kérdőjelezni a globalizálódást. A nemzetállam itt is elégtételt vesz majd.

Ezen új helyzet szempontjából, melyet én nem új világ­rendként jellemeztem, hanem káoszként, különösen sajnála­tos, hogy az európai baloldal meghatározó áramlatai átvették a tőke irányadó csoportjainak válságmenedzselő stratégiáit.

Politikai és társadalmi rendszereket akár lokális (nemzet­állami) keretekben, akár világméretekben egyedül a piacon keresztül kormányozni – utópia. A meghatározó erők így a hosszan tartó strukturális válság idején nem is arra törekszenek, hogy „leküzdjék a válságot", hanem csak arra, hogy igazgassák azt. Az az érvelés, amely a „valamennyien egy csónakban evezünk" elve alapján mindenki érdekét szolgáló, hosszú távú megoldásokat javasol, mint pl. a Brandt-jelentés, azért naiv, mert nem felel meg annak a logikának, amelynek alapján a létező kapitalizmus rendszere működik. A valóság­ban a meghatározó erők általában főként a válságmenedzse­lés taktikai kérdéseit tartják szem előtt. Ennek következtében a válság terheit teljes egészében a leggyengébb partnerekre hárítják, a Dél és a Kelet perifériás helyzetű országaira, an­nak érdekében, hogy ezzel a fejlett centrumországokban eny­hítsék a válság következményeit, és megakadályozzák a helyzet drámaira fordulását – még akkor is, ha egy hatékony válságellenes stratégia ennek kárát látná. Ennek a rövidtávú szándéknak az elsődlegességét tanúsítja a befolyásos ideo­lógiai apparátusok új nyelvhasználata is. Governance-ról be­szélnek, vagyis arról a képességről, hogy az ember kézben tartson egy helyzetet, amely önmagában nehezen kezelhető, mivelhogy robbanékony természetű.

Ebben a logikában célszerűvé válik a periféria államainak szétesése. Éppenséggel a lezüllött, szélsőségesen sebezhe­tő, a világpiac felé nyitott, de a saját működésük ellenőr­zésére nem képes államok teszik lehetővé a világválság ter­heinek ezt a teljes mértékű áthárítását. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a pusztító politika csupa nehezen kiküszöbölhető ellentmondásból van szőve. Az állandó káosz azt jelenti, hogy visszaesésre és erőszakra kell berendez­kedni. Ekkor pedig a „gyenge konfliktusok" (katonai) szabá­lyozásának elmélete segít a domináns hatalmaknak ezeket az ellentmondásokat felszámolni. Ezzel egyidejűleg előkerül az a gondolat, hogy az interdependencia idestova minden szinten annyira erős (és a környezetvédelmi téma persze ki­válóan illik a koncepcióba), hogy a jövőben és már jelenleg is kizárólag csak egy „világfejlődés" elképzelhető (a nemzeti fejlődés viszont puszta mítosz); ez a politikai demokrácián és piacon alapuló fejlődés pedig lehet „más" (és jobb), mint az, amelyik eleddig a kapitalista terjeszkedés történetéből is­mert. Más szavakkal, a szociáldemokrácia ugyanúgy jelent­hetné a problémák megoldását globális szinten, mint ahogy a nyugati nemzetek szintjén tette. Hihetők-e ezek a tézisek, tudnak-e mást nyújtani, mint egy új illúziót?

A demokratizálás és a különböző közösségek kollektív jo­gainak biztosítása önmagában véve pozitív követelések, és ha ezek jobban tudatosulnak, az mindig vitathatatlan előre­lépés. Mindenesetre ezt az előrelépést nem lehet kívülről „be­vinni", hanem azt mindig maguknak a szóban forgó népeknek kell kivívniuk. Sőt azt mondanám, hogy a periféria népei e küzdelmükben egyenesen szembenállnak a nyugati hatalmak céljaival, mert ezeket csak a számukra jövedelmező status quo fenntartása érdekli.

Az általuk felhasznált eszközök ezért egész egyszerűen a manipuláció kategóriájába tartoznak: manipuláció etnikai ala­pon (vagy vallási fundamentalizmusokon keresztül), a de­mokrácia manipulációja szelektív beavatkozások útján, a dol­gok aktuális állásától függően. Ez a rendszer nyilvánvalóan alapvetően két mércével mér: emitt beavatkozás egy nép ja­vára, amott elhallgatás, itt a „szabad" választások érvénye­sítése, ezzel szemben másutt egy fékevesztett diktatúra vé­delme. Úgy tűnik azonban, hogy a botrányok megúszhatok, amennyiben a készséges média szolgáltatásai révén legiti­málni lehet a beavatkozásokat, a kínos eseteket pedig agyon­hallgatni.

Erre a célra a politikai naivitást is mozgósítják: „humanitá­rius szervezeteket" tolnak az előtérbe, amelyek ugyanúgy hagyják, hogy a hatalmi politika eszközül használja őket, mint ahogy egykor a „misszionáriusok", gyakran a legjobb szub­jektív szándékoktól vezérelve, a gyarmati hódításokat kísér­ték. A valóság ismét azt mutatja, hogy a fejlett világ beavat­kozásai a harmadik világ ügyeibe, legyenek azok akárhogy motiváltak, egytől egyig károsak.

VI

Mi a teendő? Milyen felelősséget kell majd egy megújult eu­rópai baloldalnak felvállalnia? Hogyan egyeztethetők majd össze azok a stratégiák, amelyeket ki tud fejleszteni, a más földrészeken, más baloldali erők által kidolgozottakkal? Kiúttalan helyzetek nincsenek, mindig léteznek különböző, sőt ellentétes választási lehetőségek. A tőkés globalizáció, úgy, ahogyan azt nekünk felkínálják, elfogadhatatlan. Másfelől az önmagában való visszautasítás sem jelent választ. A visszautasítás ráadásul csak látszólagos, hiszen azok a formák, amelyekben megnyilvánul, a népi elzárkózás vagy a vallási fundamentalizmus, nem lépnek túl a zabolátlan globalizáción, sőt, annak eszközeivé válnak.

Számomra a globalizáció nem csupán a modern történelem egy ténye, amelyet autarkiába való illuzórikus bezárkózással vagy kulturalizmusokkal nem lehet megszüntetni, hanem örven­detes tény, történelmi előrelépés. De a történelemnek nincs vé­ge, és a globalizáció még messze nem fejeződött be. Itt válnak el egymástól a polgári és a szocialista ideológiák. Az előbbiek a fejlődést, ha megállítani ugyan nem akarják is, egyoldalúan csakis a tőke által fémjelzett folytatásának perspektívájában hajlandók megengedni. A szocializmus ezzel szemben lehetővé teszi annak megértését, miért nem tud kiteljesedni ez a tőkés globalizáció, miért termeli ki a globális polarizációt, és miért ter­meli azt időről időre egyre kiélezettebb formában újra. Éppen ebben rejlik a kapitalizmus valóságos történelmi korlátja: a po­larizált világ, amelyet létrehoz, egyre embertelenebb, és ezért robbanásveszélyessé válik. E nagy horderejű tény sürgetésé­ben a szocializmusnak kötelessége, hogy javaslatot tegyen a globalizáció egy új perspektívájára és ennek eszközeire, annak érdekében, hogy ez a folyamat a szó valódi értelmében kitel­jesedhessék, amennyiben humánus és valóban univerzalisztikus módon alakítják. Úgy vélem, ez a kihívás áll előttünk.

Hogy jutunk el idáig? Egy olyan stratégiával, melynek célja a világrendszer azonnali átalakítása? Vagy a nemzeti és a regionális alrendszerek átalakítására irányuló stratégiákkal? Adott esetben hogyan kell kombinálni a mindkét színtéren folyó akciókat?

Egy új világrendszer-szemlélet először is megköveteli a szocialista perspektívák új megalapozását a földrészek mind­egyikén. A szocializmus nem halott, de nem fog újraéledni, ha mereven ragaszkodunk a nemzeti szociáldemokrácia, az etatista marxizmus-leninizmus vagy ez utóbbi trópusi válfa­jainak idevágó régi jelszavaihoz. Ezek most valamennyien elavultak. Az új szocializmusnak, sokkal inkább, mint elő­deinek, nemzetközinek kell majd lennie, így tehát aktívan hozzá kell járulnia regionális együttesek újraalakulásához, amelyek a tőke rövidlátó nemzetköziségével a népek nem­zetköziségét tudják szembeállítani. Az itt említett szükségsze­rű regionalizálódás azonban más természetű, mint a Dél bi­zonyos régióinak a centrumra való rákapcsolása a neoimperialista logika alapján (mint pl. Mexikó integrálása az észak-amerikai közösségbe, afrikai országok társulása Európával, vagy egy japán dominanciájú kelet-ázsiai térség kiépítése). A globális polarizálódás korábban ábrázolt új korszakát te­kintve nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai konföderációk fel­építése az egyetlen válasz, amely a kihíváshoz fogható lehet. Csak ilyen konföderációk lesznek majd képesek megfosztani a centrumot a hatalmának alapját képező monopóliumoktól, és kifejleszteni saját tudományos és technikai kapacitásaikat, saját önálló pénzügyi intézményeiket, a természeti erőforrá­sok feletti saját önálló felügyeletüket, saját hatékony kommu­nikációs eszközeiket és saját szükséges katonai védelmi ap­parátusukat. Az európai baloldaliaktól azt várjuk el, hogy megértsék, a kontinensen mennyire erős a remény egy Ke­let-Európa és Oroszország bevonásával létrejövő páneurópai konföderáció melletti kiállásukban. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges ellenlépés Kelet-Európa latin-amerikanizálásával, a tőke stratégiájával szemben.

Ez a nemzetköziség viszont megkívánja, hogy fékezzük a piac globalizálódásának túlontúl is gyorsan fejlődő ele­meit, és a folyamat kibontakozásának ütemét összehangol­juk a migráció fölszabadításának és multinacionális demok­ratikus politikai terek kiépítésének ütemével. Ezek azok a té­nyezők, melyek a haladó jellegű, közös szociálpolitikák alap­ját képezhetik.

Persze sosem szabad megfeledkeznünk a nemzetközi ver­senyképesség követelményéről, hiszen éppen ez határozza meg a hosszú távú hatékonyságot – még ha annak önma­gában nem is elégséges feltétele. A nemzetközi versenyké­pesség mindazonáltal hosszabb távú célkitűzés marad. Azon­nali követelményként kijelölni annyit tenne, mint evéssel kez­deni a főzést: az egyetlen, amit ezzel elérhetünk, hogy a célt az eredetileg lehetségesnél is lassabban érjük el. Egy bizo­nyos önközpontú, védett fejlődés még hosszú ideig elkerül­hetetlen marad. A globalizálódásnak nem kell e folyamat el­len hatnia, hanem a Föld egyenlőtlenül fejlett régiói közti cse­rekapcsolatok rugalmas, sőt azt mondanám: tervszerű szer­vezésével hozzá kell járulnia annak sikeréhez. Függetlene­désen és policentrikus világrendszeren nem mást értek, mint ezt, és ebben a megújult keretben Észak és Dél, és immár Nyugat és Kelet valódi együttműködési kapcsolatai támaszai lehetnének egy általános haladásnak, amely csak fokozatos lehet, és amely semmiféle piaci csodaszerrel nem helyette­síthető.

Menjünk még tovább? Mondjuk, hogy egy világállam fel­építése immár objektív történelmi szükségszerűséggé lett? Hogy kétségkívül emellett szól annak újrafölfedezése, hogy a Föld erőforrásai elpusztulnak a tőkés felhalmozás követ­keztében? Milyen nyomorúságosan is hat az uralkodó politi­kai és kulturális rendszer e kihívás mellett! A világrendszer szemléletnek bizonyosan nemcsak a piacok háromdimenziós integrálása mellett kellene kiállnia, hanem, e nyitást kiegé­szítendő, számolnia kellene egy világállam létrehozásával is. Ez a haladó szellemű állam biztosítaná a demokráciát a világ minden táján, és kezelné a bolygó erőforrásait. Magától ér­tetődik, hogy az uralkodó liberális ideológia ezt a tervet nem támogatja. Ellenkezőleg, ragaszkodik az államok gyengítésé­hez, ám anélkül, hogy ezeket valami mással helyettesítené, és anélkül, hogy előkészületeket tenne a szörnyűséges ka­tonai egyensúlytalanság megszüntetésére. A szocializmus­nak a maga stratégiáit kétségtelenül hozzá kell igazítania egy szocialista világ felépítésének, és, ha nem is egy világ-„állam", de legalábbis egy megfelelő világméretű politikai rend­szer létrehozásának célkitűzéseihez. Ezen túlmenően meg kell határoznia ennek a folyamatnak a szakaszait is, amelyek lehetővé teszik az ebben az irányban való előrehaladást. E tekintetben számomra megkerülhetetlennek tűnnek a nemzeti építés, a regionalizálódás, az önállósodás és végül egy po­licentrikus világ kialakításának szakaszai.

Milyen társadalmi erők tudnak egy ilyen programot megva­lósítani? Azt állítom, hogy ezek az objektív erők – a látszattal ellentétben és az európai, illetve a nemzetközi baloldal ideo­lógiai szétziláltsága ellenére is – adottak. Véleményem sze­rint a fejlett Nyugat sincs ebből kizárva, és nincs arra kár­hoztatva, hogy most már örökre megmaradjon megmereve­dő struktúráiban és beállítottságaiban. A kapitalizmus itt arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a szociáldemokrácia vezette munkásosztály által elért eredményekhez. De az a „tör­ténelmi kompromisszum", amelyen ezek a vívmányok alapul­nak, korlátozott: (a) nemzetgazdasági szinten kompromisszum volt és marad munka és tőke között, ahol az utóbbi továbbra is a végső gazdasági döntések egyedüli ura; (b) világgazdasági szinten az imperialista centrumba való privi­legizált betagozódás alapján működik. Ha a Nyugat aktív ré­szese akar lenni egy kölcsönös összefüggéseken nyugvó, többközpontú világrendszernek, ennek az a feltétele, hogy felszámolja ezeket a kedvezményezett, imperialista pozíció­kat, mert különben az új világ nem vele, hanem ellene fog létrejönni. Egyidejűleg nyitva marad a kérdés, hogyan lehet­ne a fejlett centrumországok dolgozó osztályait arra késztet­ni, hogy túlmenvén a szociáldemokrata kompromisszumon, megvalósítsák ahelyett a „bérmunka világának uralmát". Ez a gazdasági döntések más alapzatát vonná maga után, mint a tőkeprofit logikája.

Ami a Kelet egykor szocialistának nevezett országait illeti, ma már nyilvánvaló, hogy a tőkés restauráció, amennyiben folytatódik, csakis periferizálódásukkal végződhet. Lehetsé­ges-e ehelyett egy demokratikus nemzeti-népi kompro­misszum kialakulása, melynek fő vonásait már megpróbáltam felvázolni? Ez szintén alkalmas formát jelentene a bérmunka világának uralma számára. Az uralkodó felfogás szerint a szocializmus történelmi kudarca következtében ezt a lehető­séget eleve el kellene vetni. Ennek az egyoldalú, a kapita­lizmust legitimáló álláspontnak természetesen az az ideoló­giai funkciója, hogy elrejtse: a kapitalista út a szóban forgó társadalmak számára szükségszerűen a periferizálódáshoz vezet. Ebben a légkörben lehetetlenné válik továbbá az ezen országokban folyó kísérletek baloldali kritikája.

Összességében: az amerikai hegemóniát csak akkor lehet megtörni, ha sikerül a volt Szovjetunió bevonásával megterem­teni az egyesült Európát. Ez azonban mindaddig ki van zárva, amíg a hatalom birtokosai Keleten és Nyugaton egyaránt a ka­pitalizmus egyoldalú logikájának foglyai. Ezzel a szemlélettel Nyugat-Európa nem jutna túl az EGK-logika határain, miközben a Kelet kénytelen volna a káoszra berendezkedni. Az Európai Gazdasági Közösség vezető köreiben titokban kísérteni látszik az a gondolat, hogy a nyugat-európaiaknak megvolna ezzel Ke­leten a maguk Latin-Amerikája, amelyre támaszkodva legyőzhet­nék az amerikai konkurenciát. Ez az elképzelés azonban irreá­lis, akárcsak az, amely szerint aztán „megoszthatnák" az uralmat az USA, az EGK és Japán között, a Hetek pedig megalakíthatnák a Világigazgatóságot, amely a Dél és a Kelet perifériális orszá­gaival szembeni felelősség e megosztását tükrözné.

Az igazságos világért folytatott harcban különösen súlyos felelősséget visel az amerikai nép. Az USA végérvényesen elvetette az izolacionizmust. Sajnos, az Egyesült Államok be­avatkozásai, akárcsak a többi tőkés centrumhataloméi 1492 óta, egyfolytában csak ártottak. Ezek a beavatkozások ugyanis mindenkor csakis a kapitalizmus globális terjeszke­désnek követelményeit szolgálták, a kapitalizmus azonban lé­nyegéből fakadóan polarizáló, és mindig csak károkat okozott az érintett népeknek. Az, hogy ennek érdekében mozgósítot­ták az amerikai nép legjobb szándékait, nem változtat a dol­gon. És e tekintetben a Clinton-adminisztráció nem lesz jobb, mint a Truman-adminisztráció, amely a hidegháborúért volt felelős, vagy a Kennedy-adminisztráció. Az Egyesült Álla­mokban létre kell jönnie egy népi erőnek, amely a republi­kánusok és demokraták egyformán imperialista hagyománya­itól független marad, és képes elvégezni a szörnyeteggé vál­tozott amerikai gazdaságnak az ország széles néptömegeit szolgáló, valódi demilitarizálását. Ez megköveteli a szűk lá­tókörű profitérdek meghaladásához való bátor ragaszkodást. Ez az a feltétel, amely lehetővé fogja tenni az USA számára, hogy nemzetközi szinten hozzájáruljon minden nép közös harcához egy valóban új világrend érdekében.

A harmadik világ országainak és régióinak nincsen nagy játéktere ebben a folyamatban. Vagy elfogadják a komprádorizálást olyannak, amilyen az ma is, vagy kidolgoznak egy lekapcsolódási stratégiát, a belső, nemzeti, népi, társadalmi összefogásra épül fejlődés szükségszerű kísérőjét, melynek legfontosabb vonásait ugyancsak igyekeztem már felvázolni. Ennek a munkának természetesen a nemzeti felszabadító mozgalom történelmi kísérletének, valamint a radikális válto­zatok populista formáinak baloldali bírálatából kell kiindulnia. Egyébként egy ilyen alapokon megújult leválás valós nyo­mást gyakorolna a Nyugatra, és arra kényszerítené, hogy leg­alábbis részben belemenjen „kölcsönös alkalmazkodásokba".

Az interdependens, többközpontú világon belüli lekapcsolódás alternatívája lehetővé teszi, hogy újradefiniáljuk a szo­cializmus univerzalisztikus célkitűzését. A kapitalizmus csak akkor győzhető le, ha a helyére egy olyan rendszer lép, amely kézben tartja a termelőerők fejlődését, és egyúttal ké­pes felszámolni a globális polarizálódás terhes maradványait. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus csak az egész világra kiterjedő lehet, és éppen az az elképzelés, amely szerint egyenként, a kapitalizmus hatalma alól sorra felszabaduló or­szágokban is fel lehet építeni, vezetett korunk drámájához. Ám a dolgok állása szerint a világszocializmus még fölöttébb messze van; éppen ezért létfontosságú, hogy az igen hosszú „átmenetről", amely elválaszt tőle, világosabb és valódibb el­képzelésünk legyen, és hogy levonjuk a következtetéseket a „létező szocializmus" zsákutcáiból és a nemzeti felszabadító mozgalom korlátaiból egyaránt.

Az 1. számú szocializmus – a régi, az európai munkás­mozgalomból és a XIX. századi marxizmusból keletkező szo­ciáldemokrácia – 1914-ben meghalt. Lenin joggal mondta, hogy az imperializmussal való lepaktálás véget vetett radiká­lis és egyetemes elhivatottságának. A 2. számú szocializmus – a Harmadik Internacionálé kommunizmusa, amely a meg­előző csőd felismeréséből jött létre – 1989-ben abba pusztult bele, hogy nem értette meg a hosszú átmenet természetét, és ezért engedte, hogy ismét polgári érdekek bontakozzanak ki soraiban, ahogyan azt a maoista bírálat annak idején je­lezni próbálta. Ez a halál azonban nem feltámadása elődje hullájának; az átvette a szükségszerűen polarizáló, tehát a szó szoros értelmében imperialista kapitalizmus világnézetét, és máig annak mocsarában lábal. Mondjuk hát azt befeje­zésképpen; Éljen a 3. számú szocializmus, amelynek átfogó, egyetemes szemléletben ós a kapitalizmus ideológiai káprázatának elutasításában kell létrejönnie!

(Fordította: Bellon Erika)

A szovjet rendszer bírálatának harmic esztendeje

Amin ebben az írásában a „szovjet termelési mód" bukásának okait elemzi. Legközvetlenebb okként a tömegektől való (sztálinista) elidegenedést nevezi meg, ennek forrását viszont a lenini ökonomizmusban látja, amennyiben az szükségképpen a kapitalizálódás „utolérés"stratégiájához vezetett, az általa szükségesnek tartott lekapcsolódás" helyett. Bírálja, hogy nem iktatták ki eléggé a piacot, nem terjesztették ki eléggé a demokráciát, és nem adtak hatalmat a dolgozók kezébe a technokrácia ellenőrzésére. (Amin a kínai modellt e tekintetben sikeresebbnek nevezi.) Hangsúlyozza, hogy néhány területen a szovjet modell még így is jobb eredményeket mutatott fel, mint a kapitalizmus. Revízió alá veszi a Szovjetunió-kritikák néhány tételét: a „hiánygazdaság", az „adminisztratív modell", a „militarista társadalom" és a „totalitarizmus" közkeletű címkéit, melyek egyikét sem tekinti alkalmasnak e modell specifikumainak ábrázolására.

A prófétai hajlamú egyének kivételévei senki sem kérkedhet azzal, hogy valamennyire ne lepődött volna meg a kelet-európai és a Szovjetunió­beli politikai és gazdasági rendszerek gyors és totális összeomlásán. A meglepetés múltával azonban helyénvaló visszatekintenünk azokra az elemzésekre, amelyek az elmúlt három évtized során ezekről a rendsze­rekről egyikünk-másikunk tollából napvilágot láttak. Vállalva a szerényte­lenség vádját, ki merem mondani, hogy ami engem illet, én 1960 óta a baloldalnak ahhoz az erősen kisebbségi áramlatához tartoztam, amely fő vonalaiban előre látta mindazt, ami 1989 és 1991 között a maga bru­tális módján bekövetkezett. Természetesen az összeomlás, amit igen valószínűnek tartottunk, nem az egyedül lehetséges kiútja volt a szovjet rendszer válságának. Én a magam részéről legalább is nem hiszek sem­miféle egyenes vonalú történelmi meghatározottságban; a valamennyi társadalmat átszelő ellentmondások társadalmi tartalmuk szerint mindig különböző válaszok által oldódnak meg. Vagyis mindvégig megvolt a lehetősége annak is, hogy a szovjet rendszer jobboldali irányban ömöljék össze (ami ténylegesen bekövetkezett), csakúgy mint an­nak, hogy baloldali fejlődésen menjen át (avagy bukjék el). Ez utóbbi eshetőség, amely jelenleg, s jó időre, lehetetlenné vált, történetileg mindazonáltal napirenden marad, nemcsak azért, mert a történelemnek soha sincs vége, hanem, s főként amiatt, mert nekem erős kétségeim vannak, vajon a kibontakozó jobboldali „megoldás" stabilizálni tudja-e majd a kelet-európai társadalmakat, akár középtávon is. E társadalmak problémáinak másfajta megoldása érdekében tehát a harc kétségtelenül folytatódni fog.

Ilyenformán, ha újraolvasom mindazt, amit e témáról az elmúlt har­minc év folyamán papírra vetettem, nem mulasztom el, hogy rá ne mu­tassak azokra a gyenge pontokra és tévedésekre, amelyek kiigazítására a későbbi fejlődés ismerete már lehetőséget nyújt.

E több-kevesebb valószínűséggel megfogalmazott elemzések, ítéle­tek és előrejelzések mérlegelésekor tekintettel kell lenni az általunk vizs­gált fejlődést meghatározó feltételekre is. Hiszen az elmúlt harminc év során a szovjet rendszer maga is változott, megpróbált válaszokat adni saját válságára, s különböző fejlődési szakaszokon ment keresztül.

Mindezeket a fejlődési irányokat és szakaszokat magukat is a világ­méretekben lejátszódott folyamatok figyelembe vételével kell szemügyre venni: részint a kapitalista expanzió szintjén (az EGK-féle Európa előre­haladása, az USA, Japán és Nyugat-Európa közötti konkurencia, a gaz­dasági folyamatok világméretűvé válásából eredő új jelenségek stb.), ré­szint a két szuperhatalom közötti katonai egyensúly, illetve a fegyverke­zési verseny által kiváltott politikai válaszok szintjén (mint a harmadik vi­lág felé tett szovjet kezdeményezések meg a Kínával való viszály a brezsnyevi érában, vagy mint az amerikai hidegháborús stratégiák, egé­szen a Reagan által 1980-ban útjára indított „csillagháborús" programig). A belső politikai opciók és a nemzetközi politikai folyamatok tehát a har­minc esztendő folyamán mindvégig szorosan összefonódtak.

E bevezető gondolatokat végezetül egy személyes vonatkozású megjegyzéssel is ki kell egészítenem. Egyiptomi lévén, átéltem a nasszeri kísérletet, s a hivalkodás szándóka nélkül hadd emlékeztessek ar­ra, hogy 1960-tól azon a véleményen voltam: a nasszeri rendszer belső logikájának el kell vezetnie oda, ami 1971-től a szadati „infitah" (nyitás) irányvonalával nyírtan kibontakozott: visszakanyarodás egy komprádor jellegű fejlődés útjára. (Hasonló természetű aggodalmaimat kifejtettem más elsőgenerációs afrikai „szocialista" kísérletek Algéria, Mali-Guinea-Ghana kapcsán is, a 60-as évek első felében.) Ez a vélemény, amelyet akkoriban az egyiptomi baloldal abszurdnak minősített s kategorikusan elutasított, vezetett el ahhoz, hogy fő vonalaiban elfogadjam a Kínai KP bírálatát, amelyet a szovjet vezetéssel szemben 1 957-től kezdve még burkolt formában, majd a „25 pontos levélben" (1963) nyíltan megfogal­mazott.

I.

1. 1 960-tól bizonyosan, de inkább már 1957-től, a szovjet társadalmat nem tekintettem többé szocialistának, a szovjet hatalmat pedig munkás jellegűnek, még, a híres trockista kifejezéssel élve, „a bürokrácia által eltorzított" munkáshatalomnak sem. Az uralkodó osztályt (hangsúlyo­zom: osztályt) kezdettől fogva burzsoá jellegű kizsákmányoló osztálynak neveztem. Ezen azt értem, hogy ez az osztály („a nomenklatúra") min­den törekvésében a „Nyugat" szemével tekintett önmagára, annak mo­delljét szerette volna reprodukálni. Ezt fogalmazta meg Mao egy 1963-ból származó mondatában, amikor így szólt a Kínai KP kádereihez: „Ti, a Szovjetunióhoz hasonlóan, burzsoáziát hoztatok létre. Ne feledjétek, hogy a burzsoázia nem akar szocializmust, hanem kapitalizmust akar."

A pártra és a néptömegeknek az effajta hatalomhoz való viszonyara vonatkozó fenti elemzésből azután világosan levontam a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Számomra világossá vált. hogy a néptömegek nem te­kintik sajátjuknak az ilyen hatalmat (annak ellenére, hogy az magát to­vábbra is szocialistának nevezi), ellenkezőleg: úgy tekintenek rá, mint tényleges társadalmi ellenfelükre, s nem is alaptalanul. Ilyen körülmé­nyek között a párt olyan „hosszú idő óta oszlásban levő hulla", amely a kizsákmányoló osztályok kezében valójában a néptömegek ellenőrzésé­nek eszközévé várt. A kommunista párt – kiegészítve az elnyomó szer­vek (KGB) szerepét – népi klientúra hálózatot hozott létre (a szociális előnyök – köztük akár a legapróbbak – elosztásának ellenőrzésével), hogy megbénítsa a tömegek esetleges lázadását. E tekintetben az ilyen párt jellegében nem különbözik a harmadik világ számos egypártjától, amelyek hasonló szerepet töltenek be (a radikális nacionalizmus jelsza­vával, mint a nasszerizmus, az algériai FLN, a Baath s az uralkodó pár­tok hosszú sora Maliban, Guineában, Ghánában, Tanzániában stb., avagy éppenséggel e hivatkozás nélkül azokban az országokban, ame­lyek nyíltan a kapitalizmus mellett tették le a voksukat, mint Elefántcsont­parton s másutt).

Az ilyen típusú hatalomgyakorlásnak, amely a klientéla segítségével megosztja a néptömegeket, depolitizáló hatása van, amelynek rombolá­sát nem szabad lebecsülnünk. A tények ma azt mutatják, ez a depolitizálódás a Szovjetunióban olyan mértékű, hogy a tömegek azt hiszik, a rezsim, amitől megszabadulnak, szocialista volt, s emiatt aztán naiv mó­don elfogadják, hogy „a kapitalizmus jobb".

Ezek a pártok azonmód kártyavárként omlanak össze, ha vezetőik kezéből kicsúszik a hatalom: egy ilyen szervezet érdekében ugyanis senki sem hajlandó kockáztatni az életét. Emiatt aztán az ilyen pártok csúcsain zajló harcok mindig palotaforradalmak formáját öltik, amelybe a párttagság nem avatkozhat be, s maradéktalanul el kell fogadnia a feje felett meghozott verdiktet. Én egyáltalán nem lepődtem meg sem az egyiptomi „Szocialista Uniónak" a nasszerizmusról a szadatizmusra va­ló hirtelen áttérésén, sem a más hasonszőrű pártok spontán eltűnésén a harmadik világ különböző országaiban. Ugyanígy nem lepett meg az a passzivitás sem, amelyet a szovjet kommunisták milliói tanúsítanak 1989 óta.

2. De ha számomra nyilvánvaló volt is, hogy a szovjet társadalom nem nevezhető szocialistának, sokkal nehezebbnek tűnt az a kérdés, hogy akkor valójában miként minősíthető ez a rendszer.

Nem óhajtok kitérni azokra a megfontolásokra, amelyek miatt nem voltam hajlandó elismerni, hogy a Szovjetunióban megvalósultak a szo­cializmus alapelvei, hiszen erről többször is szóltam már. Számomra a szocializmus többet jelent a magántulajdon puszta megszüntetésénél (ami negatív meghatározás): másfajta viszonyt feltételez a munkához, mint amely a bérmunkásság létét határozza meg, olyan másféle társa­dalmi viszonyokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom egésze (s nem csupán a társadalom nevében cselekvő apparátus) számára, hogy sor­sa irányítását a saját kezébe vegye, ami viszont fejlett demokráciát igé­nyel, fejlettebbet, mint a legszínvonalasabb polgári demokráciák. A szov­jet társadalom e vonatkozások egyike terén sem különbözött az iparilag fejlett polgári társadalmaktól, ha pedig eltért azoktól, még rosszabbnak bizonyult; autokratikus gyakorlata a periférikus kapitalizmus térségeire jellemző modellhez közelítette.

Mindazonáltal arra sem voltam hajlandó, hogy a Szovjetuniót kapita­lista országnak minősítsem, annak ellenére, hogy szerintem uralkodó osztálya burzsoá. Érvem az, hogy a kapitalizmus előfeltételezi a tőke­tulajdon fölaprózottságát, ami a konkurencia alapja, s hogy a tőketulaj­on állami központosítása másfajta akkumulációs logikát követel meg. Ezen túlmenően, politikai síkon érvem az, hogy az 1917-es forradalom nem volt polgári forradalom, sem a benne résztvevő társadalmi erők tekintetében, sem vezető képviselőik ideológiájában és társadalmi cél-(tűzéseiben, s hogy ez a körülmény nem hanyagolható el.

A rendszer pozitív minősítésének ón nem tulajdonítok különösebb je­lentőséget. Használtam vele kapcsolatban az „államkapitalizmus'', illetve z „állammonopolista" fogalmakat – bírálva egyszersmind ezek kétértelműségét -, majd végül kikötöttem a semleges „szovjet termelési mód" kifejezésnél. Ami számomra fontosabbnak tűnt, az a rendszer eredeté­nek, kiformálódásának és fejlődésének, illetve ennek folytán jövőjének (érdese volt.

Nem tartoztam azok közé, akik kárhoztatták az 1917-es forradalmat („nem kellett volna megcsinálni, mert a szocialista építés objektív feltételei nem voltak meg; meg kellett volna állni a polgári forradalomnál"). Számomra ugyanis világos, hogy a kapitalizmus expanziója polarizál, s emiatt elkerülhetetlen, hogy azok a népek, amelyek a rendszer perifériá­in ennek áldozatai, fel ne lázadjanak a következmények ellen. E láza­dások során pedig a népek oldalán kell állnunk. Mármost a polgári forra­dalomnál való „megállás" árulást jelentett volna e népekkel szemben, hi­szen az ilyen forradalomból kialakuló szükségszerűen periférikus kapitalizmus nem képes elfogadható választ adni a lázadást kiváltó problé­mákra.

Az orosz és a kínai forradalom tehát olyan hosszú átmenetet indított el, amelynek kimenetele szükségképpen bizonytalan: fejlődésük dinami­kája elvezethet a (centrális vagy periférikus) kapitalizmushoz, de előmozdíthatja – saját társadalmaik szintjén csakúgy, mint világméretek­ben – a szocialista irányú fejlődést is. Ami a dolgok szemléletében fontos, az az, hogy előrehaladásukat objektív irányuknak megfelelően vizs­gáljuk. A szovjet fejlődés elemzésénél számomra két tétel tűnt lényeges­nek, s ezeket ma is vallom: a) a Sztálin által 1930-tól véghezvitt kollektivizálás szétrombolta az 1917-ben megteremtett munkásparaszt szövet­séget, és a tekintélyelvű államapparátus megteremtésével utat nyitott az .új osztály", a szovjet állami burzsoázia kiformálódása számára; b) a le­ninizmus – sajátos történelmi korlátai folytán – maga is (akaratlanul) előkészítette a terepet ahhoz, hogy ez a végzetes változás bekövetkez­nék. Ezen azt értem, hogy nem szakított radikálisan a II. Internacionálé ökonomizmusával, amint erről többek között a technológia társadalmilag semleges voltáról vallott nézetei tanúskodnak.

A hosszú átmenet társadalma valójában egymásnak ellentmondó követelményekkel kerül szembe: egyrészt bizonyos mértékig „utolérésre" kell törekednie – abban a lapos és banális értelemben, hogy fejlesz­teni kell a termelőerőket -, másrészt viszont a szocializmusra való törek­véséből következően „valami mást kell csinálnia", azaz olyan társadal­mat kell építenie, amely mentes az ökonomista elidegenedéstől, amely természeténél fogva feláldozza „a gazdagság két forrását", az embert (akit munkaerővé fokoz le), illetve a természetet (amit az emberi kizsákmányolás kimeríthetetlen tárgyának tekint). A kérdés: vajon képes-e az átmeneti társadalom erre a „másra"? Én a magam részéről mindig úgy gondoltam, a válasz igenlő, a megvalósítás viszont néz: valójában a jó irányban (a „mást csinálás" irányában) fokozatosan továbbfejlesztett pragmatikus kompromisszum az, amire szükség van. A leninizmus ökonomista szemlélete azonban csírájában má­ban hordta, hogy az „utolérés" fokozatosan felülkerekedjék a „mást csinálás" célján.

Korai – 1958-tól kelteződő – csatlakozásom a maoizmushoz pontosan abból a felismerésből fakadt, hogy a leninizmus nem szakított kielégítő módon a nyugati ökonomizmussal.

A maoizmus a sztálinizmus baloldali kritikáját képviselte, míg Hruscsov jobbról bírált. Hruscsov azt mondta: nem tettünk elég engedményt a gazdasági szükségszerűségeknek, illetve ezek politikai konzekvenciá­nak (több hatalmat kell adni a vállalati vezetőknek, azaz a szovjet bur­zsoáziának). Hruscsov szerint: a feltételek elfogadása esetén meg lehet gyorsítani a felzárkózást. Mao viszont így vélekedett: minden lépésnél tisztában kell lenni a végső céllal. Ez volt az értelme az „állítsuk a politi­kát vezető pozícióba" jelszónak. A végső cél szem elől tévesztésének elkerülése érdekében a maoizmus hangsúlyozta az egyenlőség fontos­ságát, többek között a munkások és a parasztok között (ami lényeges kérdés Kínában, mint ahogy a harmincas évek Oroszországában is az volt), hogy megszilárduljon (ne pedig lazuljon) szövetségük. E célt én a következőképpen fogalmaztam meg: a kérdés az, „miféle értéktörvényt valósítunk meg"; azaz (1) alávetjük-e magunkat a világméretűvé vált kapitalizmus értéktörvényének (s ezzel elfogadjuk a periférikus kapitalista fejlődést), vagy (2) elképzelhetőnek tartjuk egy olyan önmagára össz­pontosító nemzetgazdaság megteremtését, amely különválik ugyan a vi­lágrendszertől, ám amely egyébiránt megfelel a fejlett kapitalizmusnak (a „szovjet állami termelési módot" szabályozó értéktörvény), vagy végül (3) a néptömegek között olyan viszonyokat hozunk létre, amelyek alapja a „szocialista átmenet értéktörvénye"? Mao meg volt győződve róla – joggal, miként a későbbi szovjet fejlődés bizonyította -, hogy meg kell kérdőjelezni a kommunista párt monopóliumát, ami az új burzsoázia képződésének melegágya. Nem hitte, hogy a piaci törvényeknek adott engedmények – a vállalatigazgatóknak biztosított nagyobb önállóság s a vállalatok közötti konkurencia erősítése – elősegítheti a nép társadalmi hatalmát. Tévedett volna? Én nem mondom, hogy nem kell engedmé­nyeket tenni a piacnak. Ezt tette a NEP – a maga idejében sikeresen. Szükség volt rá, sőt, még sokkal merészebb lépésekre lett volna szük­ség. De (a) ennek a politika demokratizálásával kellett volna párosulnia; (b) meg kellett volna szilárdítani a demokráciában a dolgozók tényleges hatalmi eszközeit a burzsoázia és a „technokraták" ellenében; (c) a szo­cialista átmenet értéktörvényén alapuló, határozott állami intézkedések­kel határt kellett volna szabni a piacnak. A jugoszlávok kísérletet tettek erre, ám túlságosan bátortalanul s rosszul: túl nagy külpiaci nyitás, túl­zott engedmények a köztársaságok közötti egyenlőtlenségek növekedé­sét eredményező törekvések számára – a versenyképesség nevében -, szélsőséges decentralizálás, amely az önigazgató kollektívákat kölcsö­nösen egymás konkurenseivé tette. A Szovjetunióban ez irányban sem­mi sem törtónt, Kínában sem, kivéve a puszta szándékot a maói időszakban, amiről azután lemondtak.

3. A „szovjet termelési módról" szólva, véleményem szerint a fő kérdés annak eldöntése, vajon ez az átmenet jegyeit magán viselő instabil for­ma-e (amelynek vagy a kapitalizmus vagy a szocializmus irányában kell fejlődnie), avagy pedig „stabil", új, sőt – hiányosságai ellenére – olyan termelési mód, amely előlegezi más („normálisan" kapitalista) társadal­mak jövőjét.

Ezen a ponton önkritikát kell gyakorolnom. Egy adott időszakban -1975 és 1985 között – úgy gondoltam, a szovjet termelési mód stabil, sőt élenjáró forma, ami felé a kapitalizmus normális fejlődési iránya má­sutt is halad, magából a tőke centralizációjából következően, amely a magántőkés monopóliumok államivá történő átalakulását eredményezi. Annak idején voltak ebbe az irányba mutató jelek. Nem annyira a brezsnyevi Szovjetunió látszólagos stabilitására gondolok. Inkább régeb­bi gondolatokra utalnék (pl. Buharinnak az állammonopolista kapitaliz­musról szóló elméletére), vagy pedig az akkoriban felvetett elképzelé­sekre, a „rendszerek konvergenciájára", amit Jan Tinbergen nemcsak a Szovjetuniónak a Nyugathoz közeledése révén, hanem fordítva is, a fej­lett Nyugatnak a Szovjetunióhoz való közelebb kerülése útján képzelt el. Gondolok továbbá olyan hasonló irányba mutató álláspontokra, mint az erős szociáldemokrata pártok balszárnyaihoz fűződő javaslatok (pl. Svédországban az ipar szakszervetek általi felvásárlásának terve), vagy az eurokommunizmusra stb. Úgy tűnt, hogy a tőkének a konkurenciát kiküszöbölő állami központosítása, s ezáltal a piac áttetszővé válása (amivel egyfelől a monopóliumok, másfelől a Goszplan által diktált árak közötti hasonlóság kecsegtetett) az ideológia dominanciájához való visszatéréshez vezet. Nem az adóztató társadalmak metafizikus vallása­ihoz történő visszakanyarodásról volt szó, hanem a diadalmaskodó áru­viszonyok ideológiájáról. Ott volt Orwell 1984 című művének nagy hatá­sú víziója (a könyv újrafelfedezéséhez az idő tájt magam is hozzájárul­tam), valamint Marcuse Az egydimenziós emberének analízise a liberális­nak és demokratikusnak mondott nyugati társadalmak monolitikus kon­szenzusának alapjairól, ami felidézte bennem a Polányitól olvasottakat. Az „állami termelőmód" mint a kapitalizmus legfelsőbb foka – miért is ne? Ez esetben a szovjet termelési mód, primitív vonásai ellenére (ó, mennyire jól jött volna Sztálinnak a közvélemény egységessé formálása érdekében a Pravda helyett az Öböl-háború óta híressé lett CNN televí­ziós csatorna!) előképe volt a (szomorú) jövőnek. E megfontolásokat ki­egészítettem azzal a szemponttal is, hogy a polgári forradalomban a pa­rasztoknak a hűbérurak elleni harca nem az elnyomottak győzelmével, hanem a „harmadik lator", a burzsoázia felemelkedésével végződött. Mi­ért ne válhatna hát a munkásoknak (vagy a bérből élőknek) a kapitalis­ták elleni küzdelme az „új osztály" ügyének előmozdítójává?

A tények azonban nem igazoltak. Nemcsak a szovjet rendszer nem bizonyult stabilnak, hanem a jobboldal világméretű offenzívája 1980-tól éppen az ellenkező irányban hatott: az uralkodó szélirányt olyan témák szabták meg, mint a dereguláció, a privatizáció…

De hadd térjek vissza még egy pillanatra, a finomítás kedvéért, az önkritikához. Rendben van – a szovjet modell képtelennek mutatkozott arra, hogy végleges, mások által követett alternatívává váljon. A tények bizonyítják, hogy így van. De lehet, hogy ezt csupán saját gyengeségei­nek köszönheti. Nem zárható ki, hogy másutt, a fejlett világban, egyszer majd – ha lecsendesül napjaink liberális utópiájának hulláma, s erre ta­lán nem is kell sokáig várni – a fejlődés a Szovjetunió által felmutatott prehisztorikus modellt fogja követni.

Ami engem illet, én mindenesetre a jelentől kevésbé elrugaszkodott felfogásra tértem át, amelynek középpontjában az átmenet instabil jelle­ge áll, s amelyhez a szovjet modell egy szemünk előtt lezáruló történel­mi ciklus példáját nyújtja. Az idő múltával, ahogy a ciklus kezdett lezárul­ni, úgy tűnt, a „kapitalizmuson túlra" mutató átmenet „szocialista fázis" gyanánt való minősítése inkább félrevezető, semmint hasznos. Lehet persze magát ezt a szocializmust is – ahogy magam is tettem – primitív­nek titulálni stb. Az utóbbi években azonban – de már azelőtt, hogy a szovjet rendszer végső bomlása 1 989-ben megkezdődött volna – úgy láttam, termékenyebb fogalom lenne az átmenetet „nemzeti-népinek" nevezni. Ez ugyanis részint rámutat az e szakasz célja és a világméretű kapitalista expanzió logikája közti ellentmondásra (amit a „nemzeti" jelző fejez ki, utalva egyszersmind az én „lekapcsolódás" fogalmamra), ré­szint pedig kiemeli a népi tömb tartalmi ellentmondásosságát (amely se nem polgári, se nem proletár – azaz szocialista – elhivatottságú). A hosszú átmenet ebben a megközelítésben természeténél fogva instabil. Eljuthat a kapitalizmushoz, miként a Szovjetunió esetében történt. De máshová is elvezethet – erre cikkem befejező részében visszatérek.

4. A szovjet ciklus lezárulásával helyénvaló egyfajta mérleget készíteni. Ez aligha lehet „globálisan pozitív" vagy, ellenkezőleg, „globálisan nega­tív". A Szovjetunió, majd utána Kína s a kis kelet-európai államok olyan modern, önmagukra koncentráló gazdaságokat hoztak létre, amelyekre a periférikus kapitalizmus egyetlen országa sem volt képes. Ennek sze­rintem az az oka, hogy a szovjet burzsoázia egy (szocialistának mon­dott) nemzeti-népi forradalom terméke volt, míg a harmadik világ bur­zsoáziája, amelyet a kapitalizmus világméretű expanziója hívott életre, döntő többségében komprádor természetű. Hasonló módon, a forrada­lom kettős természete – szocialista dimenziója – olyan társadalmat ala­kított ki, amelyben a dolgozók bizonyos szociális jogokat szereztek (munkához való jog, társadalmi juttatások), amelyek mindegyikét nem találjuk meg a fejlett centrális kapitalizmusban sem (ahol egyes ilyen jogokat kemény harcok árán s későn, általában csak 1918 vagy 1945 után sikerült kivívni, részben éppen a kommunizmustól való féle­lemnek köszönhetően), s még kevésbé, természetesen, a periférikus vadkapitalizmusban.

Ma azonban a Szovjetunió és Kelet-Európa kapitalista pálfordulása ismét napirendre tűzi gazdaságuk és társadalmuk periferizálódását, ami­re az etatista uralom depolitizáló hatásától elkápráztatott néptömegek – beleértve a helyi burzsoáziát is – nem készültek fel. Mivel a depolitizálódás pusztító hatásait, amelyek ma már nyilvánvalóak, nem mértem fel kellően, úgy vértem, a kelet-európai népek és vezető rétegeik képesek lesznek kézben tartani a kapitalizmus felé tartó fejlődést, amelyet a foko­zatos politikai demokratizálással párosuló reformokon keresztül megcé­loztak. Úgy vértem, ilyen körülmények között a néptömegek a szocializ­mus általános előrehaladása szempontjából kedvező irányba befolyásol­hatják a fejlődést: megfelelőbb egyensúly alakulhat ki a dolgozók szocia­lista törekvései (itt nemcsak a szociális jogokra, hanem a vállalatok és az ország irányításába való nagyobb dolgozói beleszólásra is gondolok), illetve a piac követelményei között (amelyekben többek között a burzso­ázia aspirációi is kifejeződnek, de amelyek nem korlátozódnak erre az oldalra), ami a nemzeti-népi szövetség megújulásán keresztül világmé­retekben (Nyugaton és a perifériákon egyaránt) újraindíthatja a vitát a szocializmusról. Ez ügyben szintén önkritikát kell gyakorolnom, hiszen ez az eshetőség ma már kizártnak mondható, a vadkapitalizmus felé ha­ladás feltartóztathatatlannak látszik. De vajon tévednék-e hosszabb tá­von is, ha arra az időre gondolunk, amikor a periferizáció következmé­nyei nyilvánvalókká válnak majd, amikor a dolgozók tapasztalni fogják, hogy életszínvonaluk drasztikus zuhanása nem átmeneti áldozatot jelent (mint jelenleg hiszik), hanem tartós csökkenést?

A szovjet rendszer akut válsága tehát, amely végzetesnek bizonyult, hosszú ideje megkezdődött. E válságot, amely a rendszer abbeli soroza­tos kudarcaiban nyilvánult meg, hogy az extenzív felhalmozástól, ami fennállása első felének sikerét adta, eljusson az intenzív felhalmozás szakaszába (s ez a kudarc véleményem szerint bizonyította, hogy nem kapitalista termelési módról van szó, lévén, hogy az per definftionem az intenzív felhalmozáson alapszik) – ezt a krízist tehát a dolgozók ellenál­lásában testet öltő társadalmi harcként értelmeztem (ami a munkához való jognak, illetve annak a körülménynek köszönhető, hogy a vállalati­gazgatók nem rendelkeznek azzal a legitimitással, amivel a tulajdonosok Nyugaton stb.). Más szóval az volt a véleményem, hogy a rendszer első szakaszára jellemző társadalmi kompromisszum, amely az extenzív fejlődést lehetővé tette (ami mögött egyfajta „népi modernizáció": a tö­megek művelődése, nagyfokú társadalmi mobilitás stb. állt), kimerítette tartalékalt. Ezt egyébként a maga módján Togliatti és Berlinguer is meg­mondta. Így hát vagy a szocializmus baloldali kritikája útján kellett halad­ni, vagy pedig meg keltett gyorsítani a (jobboldali) fejlődést a „normális" kapitalizmus és egyfajta – a harmadik világra jellemző – „elitista moder­nizáció" irányában. A burzsoázia ez utóbbi megoldást részesítette előnyben: a piacot (oly módon, hogy a munkanélküliség réme áltál „megdolgoztatják" a néptömegeket, ez volt a bevett szóhasználat már jó ideje) és a privatizációt (úgy, hogy a társadalmi mobilitásból következő túlságosan is nyitott bejutási lehetőség korlátozásával stabilizálják a bur­zsoáziát – ez a követelés csak a rendszer utolsó éveiben fogalmazódott meg nyíltan).

Mindig is elutasítottam (s elutasítom ma is), hogy a „szovjet ter­melőmód" specifikus válságát összemossam a kapitalizmus válságaival, amelyek dinamikája teljesen eltérő.

Ugyancsak elutasítottam mindig (s elutasítom ma is) a szovjet rend­szernek a kapitalista propagandaszervektől származó analízisét, ame­lyet a tömegtájékoztatás népszerűsít.

a) A „hiánygazdaság" (szocializmus) és a „bőség gazdasága" (kapi­talizmus) közötti szembeállítás üres, ideologikus szónoklat. Nyilvánvaló, hogy a hiány (a sorban állás stb.) az árak (szándékos) rögzítéséből eredt, ami a javakhoz való szélesebb körű hozzájutást tett lehetővé, s ami engedmény volt a néptömegektől és a középrétegektől kiinduló egyenlőségi nyomásnak. Nyilvánvaló az is, hogy az árak nagyfokú eme­lésével megszűnnek a sorok, a hiány azonban, bár látszólag eltűnik, va­lójában fennmarad azok számára, akik már nem tudnak fogyasztani. Mexikó vagy Egyiptom üzletei roskadoznak az áruktól, s nem kígyóznak sorok a húsboltok előtt, jóllehet az egy főre eső húsfogyasztás jóval ala­csonyabb, mint Kelet-Európában. Ez a gyermekded tétel mégis hírnevet szerezhetett a Világbank által favorizált magyar Kornainak.

b) Az egyes amerikai egyetemi oktatók által divatba hozott szembe­állítás az „utasításos gazdaság" és az „önszabályozó piac" között szintén merő ideológiai leegyszerűsítés. A valóságos szovjet típusú gazdaság mindig is piaci mechanizmusok (amelyekkel a terv jól-rosszul, utólag vagy előzetesen számolt), illetve adminisztratív utasítások elegyen ala­pult. Az uralkodó liberális ideológia által idealizált piac pedig – a műkö­désének színteret jelentő társadalmi rendszeren és a kereteit megszabó állami politikán túl – sohasem volt önszabályozó. A probléma másutt van: a tőke állami centralizációján alapuló felhalmozás dinamikája (ami egy integrált államosztályhoz kötődik) eltér a kapitalista felhalmozástól, amely a modern korban nem elvont, idealizált módon meghatározott pi­ád törvényeken, hanem a monopóliumok konkurenciáján nyugszik.

c) A gazdasági szervek egészének alárendelése a katonai ágazat elsőbbségéből eredő követelményeknek bizonyos mértékben – leg­alábbis 1935-től – kétségtelen tény volt. De vajon ebből az következik-e, hogy a szovjet rendszer .militarista" jellegű, és – miként sugalmazzák – hogy magában hordozza a külső (hódítás útján való) expanziót, .mint a felhő a vihart"? Mindig is bíráltam az efféle ideologikus ostobaságokat, amelyek annak a leegyszerűsítésnek a megfelelői, miszerint a kapitaliz­mus szükségképpen „háborús gyújtogató". A katonai kiadások relatív jelentősegének és társadalmi terheinek elemzése nem végezhető el pusz­ién a termelési módok logikájának síkján; a feladat a globális, nemzeti (helyi) és nemzetközi (regionális) rendszerek struktúrájának és konjunk­túrájának a vizsgálata. E nézőpontból elég nyilvánvaló, hogy a fegyver­kezési versenyt a Szovjetunióra valóságos ellenségei (és hamis barátai) kényszerítették, azaz a kapitalista hatalmak, élükön az Egyesül Álla­mokkal, amelyek a hidegháborút kezdeményezték.

d) A „totalitarizmusról" folytatott szónoklatok nagyképű egyetemi (Arendt-féle) vagy a médiumok által infantilizált változatai (amelyeknek az a célja, hogy az ellenfelet „a Gonosz birodalmának" állítsák be – a kifejezés egy amerikai elnök szájából hangzott el, akinek a hasonló sza­vakat használó Khomeini ajatollahhal való párhuzamba állításától a tájé­koztatás mindazonáltal tartózkodott) semmivel sem mélyértelműbbek. Feledhető-e, hogy e felfogás szerint az amorffá vált társadalom soha nem tud megszabadulni a despotizmustól?

5. Kezdettől – tehát a 60-as évek közepétől – bírálója voltam a szovjet reformerek javaslatainak. Ezekben a sztálinizmus jobboldali, nem pedig baloldali meghaladásának kísérletét láttam.

E javaslatok azt szemléltetik, amit én .a kapitalisták nélküli kapitaliz­mus építésének utópiája" névvel illettem. A novoszibirszki iskola, ahon­nan Gorbacsov tanácsadóinak zöme kikerült, a walrasi logikát a végsőkig vitte: tiszta, tökéletes önszabályozó piacot képzelt el, amely – ahogyan Walras értelmezte, Barone pedig már 1908-ban kifejtette – nem felosztott magántulajdont igényel, hanem a tulajdon teljes körű álla­mi központosítását, valamint a termelőeszközökhöz való hozzájutás fo­lyamatos árverésre bocsátását, minden olyan egyén számára, aki munkaereje szabad eladójaként vagy a termelés szervezője (vállalkozó) gya­nánt jelenik meg. E régi saint-simoni álom a társadalom tudományos ve­zetéséről – amelyet a német szociáldemokrácia felelevenített (Engels volt az első, aki benne a kapitalisták nélküli kapitalizmus ábrándját látta) – végletekig vitt formájában az egész polgári ideológia ökonomista elide­genedését fejezi ki, amelynek irreális és utópikus természetét a történel­mi materializmus megkísérelte kimutatni.

Mármost Hruscsov és Gorbacsov összes reformkoncepciójának – beleértve a brezsnyevi korszak enyhébb változatait is – ez a filozófiai kulcsa. A történelem bebizonyította, hogy ezek a koncepciók tarthatatla­nok, s hogy a jobboldali elhajlásnak el kell jutnia a végkifejletig: a szovjet burzsoázia „normális'', magántulajdonos burzsoáziává történő átalakulá­sáig,

Ezek a kísérletek magyarázzák, hogy „az 1989-91-es esztendők forradalmát" felülről, magának a vezető osztálynak a kezdeményezésére nem pedig alulról, népi részvétellel hajtották végre. Annak idején hasonló észrevételt tettem az 1971-es „szadati ellenforradalom" kapcsán is, amelyről azt mondtam, hogy nem ellenforradalom volt, hanem egy, már a nasszeri időszakban jelen levő, látens folyamat felgyorsulása. A nyugati tömegtájékoztatás a kelet-európai forradalmakat szeretné a szabadság forradalmainak beállítani, ám óvakodik attól, hogy elemezze a demokratizálás sebezhetőségét, amelynek következtében a demokratizálás könnyen puszta eszközévé válhat a vadkapitalizmusba való átmenetnek, márpedig ez utóbbi – amint azt a kapitalista perifériák történelmi tapasztalatai mutatják – mindig szükségszerűen despotikus jellegű. Azt is mondtam ugyanakkor, hogy ezek a forradalmak a „forradalom" minősítést csak akkor érdemelték volna ki, ha a rendszer meghaladása balról történt volna meg; s hogy bármilyenek legyenek is, valójában csupán a rendszer természetes fejlődésének (kétségtelenül bámulatos, s emiatt váratlan) felgyorsulását jelentik (a totalitarizmus fékező erejéről szóló tétel ellenére).

Gorbacsov mindenesetre azt hitte: kézben tudja tartani a reformfolyamatot, s nem gondolta volna, hogy az általa képviselt osztály (a nomenklatúra) többsége túllép rajta – amit Jelcin sikere mutatott -, mint ahogyan aligha számított a kommunista párt eljelentéktelenedésére, arra, hogy az képtelennek bizonyul a reformterv transzmissziós szíjává válni a néptömegek szintjén. A szovjet burzsoázia (a nomenklatúra) lesz a holnap burzsoáziája, amely most már magántulajdonosként, s nem kollektíve, az állam közvetítésével veszi kezébe a termelőeszközöket.

Itt ismét önkritikával kell élnem. Gorbacsovhoz hasonlóan úgy véltem, a rendszer képes lesz megreformálni önmagát, s ezért feltételeztem, hogy bár a reformtervek inkább jobboldaliak (ami a gazdaság irányítás koncepcióját illeti), kétségtelen demokratikus dimenziójuk a népi erők számára lehetővé teheti, hogy a fejlődést balra mozdítsák. Lebecsültem azonban azt a pusztító hatást, amit a depolitizálódás okozott. Ez népi szinten sebezhetővé teheti a dolgozó osztályokat, amelyek képteleneknek bizonyultak arra, hogy a demokratizálást a maguk javára fordítsák, s pozitív ellenjavaslatokat dolgozzanak ki. Zavarodottságuk passzivitásba és/vagy illúziókba – nevezetesen a nacionalizmusok illúzióiba – taszítot­ta őket.

Hasonlóképpen túlértékeltem a néptömegek (szovjet) patriotizmusát is. Valójában a tömegeket teljes mértékben hidegen hagyja az olyasfajta elégtételérzés, amelyet országuk esetleges rangja okozhatna. A nagy­hatalmi nacionalizmusnak ez a fajta elutasítása bizonyos szempontból talán egészséges jelenség, amennyiben hosszabb távon elsőbbséget adhat a szociális kérdéseknek. Ám egyben igen veszélyes is, mert rövid tavon a külhoni ellenfelek aligha hagyják kihasználatlanul a kínálkozó le­hetőségét, hogy Oroszországot és a megszűnt unió nemzeteit megkísé­relek periferizálni, Nyugat-Európa s főként Németország „Latin-Ameriká­jává'' tenni.

II.

1. A Szovjetunió (miként a történelem bármely más társadalma) számá­ra a külpolitikai alternatívák mindig szorosan összefonódtak a belső tár­sadalmi dinamika követelményeivel. Mint mondtam, azok az ideologikus tézisek, amelyek szerint a Szovjetunió például inherensen agresszív lett volna, vagy, ellenkezőleg, mindig békére törekedett, soha sem tud meggyőzni. Ellenpontként mindig olyan konkrét, realista elemzéseket javasoltam, amelyek külső-belső artikulációja végbemehet egyrészt a Szovjetunióban és Kínában, másrészt a fejlett kapitalizmus különböző régióiban (Egyesült Államok, Japán, az EGK-féle Nyugat-Európa) , s amely ezen keresztül a világrendszert – változó valószínűségi fokkal – különböző lehetséges szcenáriók felé orientálhatja. Ennek fényében ej­tettem ki a hatvanas évek közepétől néhány általam ma is vállalt tézist.

Természetesen semmiféle garancia sincs arra, hogy az ilyen realista elemzések feltétlenül helyesek legyenek. A napi események befolyása következtében ugyanis ki vannak téve a túlhajtott, – s később helytelennek bizonyuló – extrapoláció kockázatának. Mondok néhány példát amelyek mindegyike egyben alkalom az önkritikára.

2, A Szovjetunió mindenkori külpolitikája analízisének, illetve a világmé­retű humanista, demokratikus és szocialista távlatok szemszögéből tör­ténő értékelésének nagymértékben figyelembe kell vennie a világrend­szer adott fázisát, amelyben az adott értékelendő külpolitikai lépések végbemennek.

a) A nyugati – fasiszta és demokratikus – hatalmak 1917 óta soha sem mondtak le arról, hogy legyőzzék a Szovjetuniót, amely az 1945-ös győzelemben játszott meghatározó szerepe ellenére kimerülten, sőt, az Egyesült Államok atom monopóliuma által fenyegetve került ki a háború­ból, ilyen körülmények között a jaltai egyezmények valójában nem a vi­lág felosztását jelentették a győztes imperialista hatalmak között, hanem olyan minimális garanciákat, amelyeket a Szovjetunió saját biztonsága érdekében elért.

b) A Szovjetunió – csakúgy, mint Kína, Vietnam vagy Kuba – soha nem törekedett forradalmának exportjára, hanem mindig is alapvetően óvatos külpolitikát folytatott, fő célja saját államának védelme volt. Emiatt valamennyi forradalom szinte a „nagy testvér" szándékaival szemben jött létre: a kínai forradalom Moszkva tanácsai ellenére, s Vietnamé, illet­ve Kubáé is önmaga erejéből ment végbe. Ez a tény számomra soha nem okozott megrendülést, megpróbáltam az okait megérteni, bár azt azért nem fogadtam el, hogy a forradalmároknak ezeknek alá kell vetniük magukat. Ellenkezőleg: túl kell lépniük rajtuk, csakis saját erőikre sza­bad számítaniuk. Ezt tették egyébként azok a forradalmárok, akik siker­rel jártak (Kína, Kuba, Nicaragua…).

c) A hidegháborút Washington kezdeményezte 1947-ben. A Szovjetunió szigorúan tartotta magát a jaltai felosztáshoz (bizonyíték erre a görög forradalom kapcsán tanúsított magatartása), s történelme során egyetlen pillanatra sem dédelgetett olyan tervet, hogy lerohanja Nyugat-Európát. A szovjet háborúpártiságra vonatkozó szólamok az atlantista propaganda részét képezték. A zsdanovizmus (a két táborra oszlott világ elve) jellegzetesen defenzív koncepció (arra való, hogy igazolja a Szovjetunió be nem avatkozását a jaltai határokon túl), és a Szovjetunió, illetve 1949-től Kína elszigetelődésének időszakát nyitja meg, amelyet az atlanti tömb kényszerített rájuk, mely viszont a maga részéről soha nem habozott beavatkozni a harmadik világban (gyarmati háborúk, izraeli agressziós háborúk stb.).

A Szovjetunió és Kína az elszigeteltségből a bandungi konferencia után (1955) kezdett kitörni, miután megértették, hogy a harmadik világ felszabadító mozgalmainak – akár korlátozott – támogatásából hasznot húzhatnak. Soha nem vetettem szemükre ezt a támogatást, de nem is vártam tőle többet, mint amit adhatott, hiszen a békés egymás mellett élésre törekvés politikája, amit az atlanti blokk elutasított, a támogatásnak határt szabott.

Ezzel párhuzamosan a szovjet katonai erőfeszítések az elrettentés tényleges egyensúlyához vezettek, ám csupán később (1970 körül). Ettől kezdve – de csakis ezután – a Szovjetunió szuperhatalommá vált, s ennek folytán új szakasz vette kezdetét.

3. A bipolaritás, amely az 1989-91-es szovjet összeomlást megelőző húsz esztendőt jellemezte, mindvégig aszimmetrikus maradt, mivel a Szovjetunió csak katonai vonatkozásban volt szuperhatalom, anélkül, hogy a gazdasági befolyás képessége terén versenyre tudott volna kelni a nyugati imperialistákkal.

Egyébként a két szuperhatalom cselekedetei s ezek hordereje között sosem létezett szimmetria. Az Egyesült Államok – s mögötte Nyugat-Európa és Japán – diplomáciai céljai világosak, módszerei pedig is­mertek voltak: biztosítani a maguk számára a perifériák feletti uralmat (a nyersanyagokhoz, a piachoz, a katonai támaszpontokhoz stb. való hozzájutást). E közös stratégia révén az Egyesült Államoknak sikerült hege­móniára szert tenni szövetségesei felett, majd, miután fölénye gazdasági téren erodálódni kezdett, csökkenő hegemóniájának megőrzésére használta fel e stratégiát (melynek legújabb fejezetét az Öböl-háború je­lentette).

A jaltai határokon túli szovjet intervenciókat ezzel szemben nehe­zebb definiálni.

Én azon a véleményen voltam, hogy ezeknek a beavatkozásoknak a célja a nyugati harapófogó szorításának enyhítése, illetve végső soron az atlanti szövetség megbontása, az európaiaknak az Egyesült Államok­ról való leválasztásával. E célkitűzés par excellence eszközét a harma­dik világ felszabadító mozgalmainak, illetve a radikális nacionalista kor­mányzatoknak nyújtott támogatás képezte (Palesztina és az arab világ, Afrika szarva, Angola, Mozambik, Afrika „szocialista" államai…). A Szov­jetunió, azzal, hogy Nyugat-Európát (például kőolaj-utánpótlásának po­tenciális fenyegetésével) emlékeztette sebezhetőségére, arra szerette volna ösztönözni, váljon le az Egyesült Államokról, s tárgyaljon. Ennek ellenére a stratégiai cél nem Nyugat-Európa meggyengítése, majd lero­hanása volt, hanem hatékony békés egymás mellett élésre szorítása, amely alkalmas a Szovjetunió gazdasági fejlődésének támogatására (mely fejlődést saját maga állított jobboldali vágányra). De Gaulle volt az egyedüli nyugat-európai politikus, aki megértette és elfogadta ezt a perspektívát. A szovjet stratégiai elképzelés ily módon tehát megbukott, sem Hruscsov mosolya, sem Brezsnyev furkósbotja nem hozta meg a várt eredményt, ugyanúgy, ahogyan Gorbacsov vagy Jelcin mosolyai sem tudták rávenni a nyugat-európaiakat, hogy feladják fő célkitűzésü­ket, a Szovjetunió maximális meggyengítését, széthullásának elősegíté­sét.

Magától értetődően, ilyen keretek között a Szovjetuniónak a harma­dik világ népei és kormányai részére nyújtott támogatása korlátozott ma­radt. Én belenyugodtam ebbe, elfogadtam olyannak, amilyen (minősíté­sem pozitív volt), ezzel szemben nem értettem egyet az elméleti igazo­lással (mint amilyen a „nem kapitalista út" teóriája volt, amit a maga ide­jében kritizáltam), mivel azt éppen a harmadik világ haladó erőinek sike­re szempontjából károsnak tartottam. Ezért aztán persze le is pocskon­diáztak, mind a Moszkvai Akadémia tömjénezői (akik között ma vezető helyen találunk olyan személyeket, akik magukat „antikommunistáknak" állítják be), mind a Szovjetunió kritikátlan hívei Afrikában, a Közel-Kele­ten, Kubában és Vietnamban.

III.

A szovjet rendszer összeomlása – bár jó ideje előre látható volt – min­den bizonnyal korunk nagy jelentőségű eseménye. Az ezáltal teremtett megváltozott feltételek fényében alighanem újra kell gondolni a jövőre vonatkozó minden érvelést és sémát. Ennek a cikknek azonban nem ez a feladata; az olvasónak ezzel kapcsolatban A káosz birodalma [L'Empire du Chaos] ill. Az amerikai hegemónia geopolitikája [Geopolitique de l'hégémonie américaine] című könyveimet ajánlhatom.

De vajon ez az összeomlás jelenti-e „a szocializmus és a marxizmus végét" – miként az uralkodó médiumok kedvelik beállítani -, „a történe­lem végét", a kapitalista szellem örökkévalóságát biztosító monolitikus konszenzus győzelmét? Azt hiszem, az ilyesmi üres locsogás, még ha – magától értetődően – egy korszak valóban lezárult is.

A XIX. században keletkezett I. Szocializmus korszaka 1914-ben ért véget, a II. Internacionálé szociáldemokrata pártjainak fiaskójával, ame­lyek nyíltan bűnrészeseivé váltak saját nemzeti imperializmusaiknak. Le­nin joggal nyilatkozta ekkor, hogy az I. Szocializmus meghalt.

Az örökébe lépett II. Szocializmus, a III. Internacionálé és a leniniz­mus szocializmusa napjainkban halálozott el. Már 1963-ban azt írtam, hogy a szocializmus előrehaladása ugyanolyan gyökeres szakítást köve­tel meg a szovjet rendszerrel, mint amilyent Lenin hajtott végre 1914­ben. Jellemző egyébként, hogy a „szovjet" rendszer, ma, a kapitalizmus­hoz való nyílt csatlakozása során, a nyugati kultúrában uralkodó harma­dik világ ellenes (tehát az emberiség 75%-ával szembeni!) álláspontot foglal el.

A fiú halála nem támasztja fel az apát. Az unokára hárul a feladat, hogy tovább vigye az elődök művét. Éljen tehát a holnap III. Szocializ­musa!

De vajon felrajzolhatók-e ennek a III. Szocializmusnak a fő vonalai? Azt hiszem, igen, s erre vonatkozóan hadd előlegezzek meg három olyan tanulságot, amelyet az elmúlt harminc esztendő során a szovjet rendszerről, illetve a világkapitalizmusról alkotott kettős bírálatomból szűrtem le:

a) A „mást csinálás" dimenzióját a „minden áron való utolérés" prio­ritása helyébe kell állítani.

b) El kell fogadni, hogy a világméretű polarizálódás megkerülhetetlenné teszi a lekapcsolódást, még akkor is, ha konkrét módozatait újra és újra felül kell vizsgálni az általános fejlődés követelményei fényében.

A modern világ hasonló helyzettel néz szembe, mint a hanyatló Róma. Ahogyan a római birodalom adóztató központosítása akadá­lyozta a barbár népek fejlődését, s ezért e fejlődés ennek a közpon­tosításnak a megszűnését követelte (amit a feudalizmus képviselt, s amelynek talaján sokkal később a többletnek újfajta centralizáci­ója valósulhatott meg – ezt vitte véghez a kapitalizmus -), nos tehát ehhez hasonló módon ma a többletnek a kapitalizmus általi világ­méretű központosítása vált akadályává az emberiség háromnegye­de fejlődésének. Ilyenformán a kapitalista polarizációt meghaladó, újra­egyesített világrendszer megteremtése a többlet kapitalista centralizációján alapuló rendszernek a megszüntetésén (a „lekapcsolódáson") keresztül vezet.

Vajon az emberiség kézben tudja-e tartani (legalább viszonylagosan, mint mindig) ezt az átmenetet? Csakis a III. (világméretű és követ­kezetes) Szocializmus mozgalmának reneszánszt révén lehet képes rá. Ennek híján az objektív kényszerek fognak utat törni maguknak, a társa­dalom hosszú hanyatlásán, az erőszakon és az értelmetlen konfliktuso­kon, vagyis a barbárságon keresztül. Egy olyan korszakban, mint amilyen a mienk, ahol a fegyverzetek alkalmasak a Föld egészének elpusztítására, ahol a médiumok döbbenetes hatékonysági fokkal képesek domesztikálni a tömegeket, ahol az alapértékké emelt nyers egoizmus – az emberellenes individualizmus – a Föld ökológiai túlélését fenyegeti, a barbárság könnyen végzetessé válhat.

Sokkal inkább, mint bármikor, a választás nem: „Kapitalizmus vagy szocializmus", hanem: „Szocializmus vagy Barbárság".

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)