Az Európa-terv alkonya?

Az Európa terv főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni. Az Európai Államok a gazdasági élet minden területére kiterjedő öncsonkításának tervét a domináns nagytőke választotta, mert ezzel zúzhatta szét az európai dolgozók hagyományos társadalmi erejét.

Az „Európa-tervvel" kapcsolatos eufórikus diskurzusokat napjainkban szinte protokolláris szinten gyártják vagy reprodukálják a kontinens „mainstream" politikusai, függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal­hoz kötődnek-e. Úgy tűnik, mintha csak a szélsőjobbra és a szélsőbalra osztható „populista" szélsőségesek tiltakoznának a projekt ellen, amely az érintett népek jövőjének egyedüli letéteményeseként szerepel a mainstream diskurzusban. Ennek ellenére is megfigyelhetők azonban a tagállamokban a növekvő kiábrándulás jelei.

Az Európa-terv valójában meglehetősen különös, hiszen – főleg a Maastrichti Szerződés (1992) óta – határozottan csökkenteni igyekszik a nemzeti gazdaságpolitikák manőverezési lehetőségeit, miközben nem hoz létre helyette egy olyan kormányzatot, amely az Unió szintjén tudna operálni! Más szavakkal, az Európai Unió úgy működik, mint a világ legtökéletesebben „globalizált" régiója a szó legbrutálisabb értelmében (az államok autonómiájának masszív csökkentése vagy teljes felszámo­lása). Ez természetesen nem igaz az Egyesült Államokra és még a világ más régióira sem, ahol elvileg a mégoly törékeny és sebezhető állam a fő döntéshozó, és a WTO határozatai jelentik az „egyedüli" korlátozást (amely egyébként perspektíváját tekintve ugyanaz a projekt: az államok jogainak és kiváltságainak progresszív felszámolása). Európa ezek sze­rint messze megelőzte a világ többi országát a „nagy ugrással", amely a regresszióba vezet.

Az Európai Államok eme öncsonkítása a gazdasági élet minden területét érinti: Európában nincs többé semmiféle pénzügyi, valuta-, költségvetési, foglalkoztatási és iparpolitika.

Az ECB a létrehozók szándéka szerint nem hajthat végre semmilyen önálló pénzügyi politikát. Ezt az EU a garantált árstabilitás exkluzív cél­jával helyettesítette, „úgy, hogy az államok semmiképpen nem finanszí­rozhatják a deficitet »saját« központi bankjukon keresztül"; legalábbis így szerepel a dokumentumokban. Mivel az ECB eszerint működik, nincsen semmiféle olyan nyilvános szereplő (sem az államok, sem az Unió), amelynek felelősséggel tartozna a politikájáért. Ez a deflációs célkitűzés elvileg újabb állandó akadállyal terheli meg a gazdaság felélénkítését.

Az ECB ráadásul nem követhet semmiféle aktív valutapolitikát, mivel annak célját („erős" vagy „gyenge" legyen-e az euró) egy olyan nyilvános szereplőnek kellene meghatároznia, amely nem létezik. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormánya minden rendelkezési hatalmát megtar­totta a pénzügyi politika területén. Következésképpen Washington dönti el, hogy erős vagy gyenge lesz-e a dollár, míg az euró csak elismerheti ezt a döntést, és alkalmazkodhat hozzá. Tegyük hozzá, hogy a dollár­standard valójában nem más, mint az olaj/dollár-standard: mivel az olajárakat dollárban rögzítik, és az Egyesült Államok megtesz minden tőle telhetőt, ha kell, akár katonai beavatkozás árán is (mint ahogyan ezt Irak esetében is megmutatta), meggátolandó a termelő országokat, hogy euróban történő fizetség ellenében árulják az olajukat. Egyelőre az a helyzet, hogy az Európai Államok nem kíván részt venni ebben a játékban, és nem akarja „megbántani" az Atlanti-óceán másik felén lévő barátját. Ekképpen meggyengülve az euró nem lehet olyan nemzetközi valuta, mint a dollár. A dollár potenciális riválisa így tehát valójában sokkal inkább a kínai jüan, mint az euró.

A „Stabilitási Egyezmény" minden költségvetési politika érvényesítése felett megkondította a vészharangot. Ezt a döntést egy meglehetősen kétséges elmélettel támasztották alá, amely szerint az adóknak és a kölcsönöknek fedezniük kell a közfinanszírozás deficitjét. Ez az igazolás azonban teljesen felesleges, mivel az Egyezmény szerint az engedé­lyezett deficit nem lépheti túl a 3%-ot, míg az eladósodás maximális szintjét a GDP 60%-ában limitálták! Sem az Egyesült Államok, sem a világ egyetlen más országa (kivéve az IMF-adminisztráció uralma alatti félgyarmatokat!) nem egyezett bele soha jogai ilyen mértékű csorbítá­sába, amelyet Prodi, helyesen, „nevetségesnek" bélyegzett (noha nem vont le semmilyen következtetést ebből az értékelésből).

A nemzeti iparpolitika minden formájának elvi megszüntetését (annak ürügyén, hogy az átlátható – vagyis védővámok és szubvenciók nélküli – „verseny" teremti meg a befektetések leghatékonyabb elosztását) és a foglalkoztatási politika alárendelését a piac kizárólagos törvényeinek (mintha minden problémát a „rugalmasság" oldana meg!) tetézi a köz­szolgáltatások csökkentése és privatizációja. A fenti leépülést nem vagy csak részlegesen kompenzálja a közösségi politika. Egy „ipari" vagy egy „szociális" Európa nem szerepel a közvetlen célkitűzések között. Nem kétséges, hogy ebben a tekintetben Európa egyre közelebb kerül ahhoz a modellhez, amelyet az Egyesült Államok a kezdetektől preferált; pillanatnyilag ugyanis egyre inkább elkötelezi magát egy olyan politika mellett, amely szakítást jelent mindazokkal a hagyományokkal, amelyek a XIX. és XX. században megvetették a kontinens sikereinek alapját. Az Egyesült Államokban azonban (a „liberális" diskurzus ellenére, amely sokkal fejlettebb, mint az európai) valójában létezik egy olyan hadiiparra épülő iparstratégia, amelyet az állam erőteljesen támogat. Érdemes megjegyezni, hogy még az a két nagy áttörés is, amelyet az európai technológia elért (Airbus és az Arian sorozatvető) a közszféra beavatko­zásának köszönhető, és ha a magánkezdeményezésre hagyták volna őket, ez a két siker sem született volna meg!

Egy specifikus területen – a mezőgazdaságban – Európa valóban aktív és közösségalapú politikába kezdett, amely mentes volt a doktriner libe­ralizmustól. Ez a politika irigylésre méltó eredményeket produkált: lehe­tővé tette a családi gazdálkodás modernizálását; a megművelt területek kiterjesztését; a gépek intenzív használatát; a nagyobb specializálódást; a garantált árakat, amelyek fenntartják az egyensúlyt a gazdaságban, illetve a városban dolgozó munkások jövedelmei között; és végül, fontos (talán túlságosan is fontos!) felesleget termelt exportra. Mennyibe került ez a politika? Nem kétséges, hogy az Európai Közösség költségveté­sének a fele ráment a mezőgazdaságra, de a büdzsé maga jelentéktelen (kevesebb mint a tagországok GDP-jének 1%-a). Ma közismert a CAP megkérdőjeleződése.

Az uniós kiadások második legfontosabb területe (amely felemészti a költségvetés egyharmadát) a regionális politika, amely azonban komoly ellentmondásokon alapul, és elavult politikai ambíciókat közvetít. A cél nem annyira az egyenlőtlenségek csökkentése (az Unió államai, illetve az azokat alkotó egyes régiók között), mint inkább az, hogy a régiók a „versenyképesség" megőrzése, illetve növelése érdekében fejlesszék erőforrásaikat. A varázsszó a „versenyképesség", amelyről feltételezik, hogy önmagában is garantálja minden régió számára a haladást (soha nem kérdőjelezik meg a doktriner liberalizmust, annak ellenére sem, hogy összefüggéstelenségét mind a történelem, mind napjaink eseményei is többször bebizonyították). Logikájuk szerint a kevésbé fejlett országoknak szánt segélyeket csökkenteni kell (legalábbis relatíve), miután a CEEC csatlakozott az Unióhoz. Mivel a régiók elsősorban az infrastruktúra és az oktatás fejlesztése terén számíthatnak támogatásra, az EU regionális politikája eleddig inkább a létező egyenlőtlenségeket erősítette, és az „ígéretes régiókat" preferálta az olyan helyeken, amelyek nyitottak a globális versenyre (mint Bajorország, Lombardia és Katalónia). Az itt követett politikai cél éppen az, hogy csökkentsék a „nemzeti entitások" jelentőségét a „regionális" előnyök érdekében. A globalizált liberalizmus mindig jobban preferálta a kis államokat, mint a nagyokat, mert az előző esetben mindig könnyebb megszabadulni az állam előjogaitól. Az Európai Unión belül előnyt élveznek a „bajor", a „katalán" és a „lombard" pozíci­ók a nemzetek álláspontjával szemben (amelyeket mindig „soviniszta" hajlamokkal gyanúsítanak).

Végeredményben azok a koncepciók, amelyek az Unió bővítését vizi­onálják, nem sokban különböznek az Egyesült Államok azon projektjétől, hogy Latin-Amerikát beleolvassza egy óriási amerikai szabadkereske­delmi zónába. Az unió ezen formáit valójában arra „tervezték", hogy egyenlősítés helyett növeljék a különbségeket a perifériás partnerek (az egyik oldalon Latin-Amerika, a másik oldalon Kelet-Európa) területén. így valójában növekszik a szakadék: egyfelől a domináns kapitalista centrumok (az egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Né­metország) ellenőrzése alatt álló, jól integrált és előnyös helyzetben lévő kis zónák, másfelől a hatalmas, „tartalékként" szolgáló peremterületek között. Az a diskurzus, hogy a „felzárkózás" majd magától bekövet­kezik, hála az egyre növekvő privát külföldi közvetlen befektetésnek, nyilvánvalóan csak propagandisztikus célokat szolgál. De miközben a latin-amerikai népek elutasítják a szabadkereskedelmi zóna kiterjesz­tését az egész amerikai kontinensre, és szembeszállnak az Egyesült Államokkal, Kelet-Európa angyali naivsággal üdvözli az amerikai projekt európai ikertestvérét, amelyet a nyugat-európai kapitalista központokban agyaltak ki a tanácsadók!

Az Unió és az afrikai kontinens közötti együttműködési politika soha nem volt más, mint „újgyarmati", amely gondoskodott arról, hogy a kon­tinens megmaradjon a preindusztriális fejlődési szinten. Az Unió liberális álláspontja, amely érvényre jutott a Cotonoui Egyezményben (2000) és az úgynevezett „regionális gazdasági társulási" egyezményekben (REPA), tovább rontja ezt a káros evolúciót. Afrika ebből a szempontból „egy beprogramozott kirekesztés" áldozata (vö. S. Amin et al.: Afrique: renaissance ou exclusion programmée?, 2005). A „nyílt globalizáció", amely Afrikában együtt jár a kontinens ipari fejlődésének megbéklyózá-sával, valójában nem más, mint az a stratégia, amely lehetőséget ad a domináns transznacionális tőkének, hogy olcsón aknázhassa ki Afrika természeti erőforrásait. Szükséges persze hozzátenni, hogy Afrika ki­fosztása több amerikai transznacionális céget gazdagít, mint európait. Afrika megtervezett hanyatlásának perspektívájából az Európai Unió és az ACP-országok közötti együttműködési politika (amely ma már „társulásnak" számít!) progresszív hanyatlásra van ítélve, helyette pedig majd fontosabb lesz a Latin-Amerika, Ázsia és a mediterrán régió felé való elmozdulás. De, legalábbis ez idáig, semmi nem mutat arra, hogy ezek a kezdeményezések új tartalmat kapnak és eltávolodnak a transz­nacionális tőke terjeszkedésének logikájától. Ami az úgynevezett Euro-Mediterrán projekteket illeti, nem lehet komolyabb hatásuk, mert Európa mindenben követi Washington és Tel-Aviv álláspontját, még akkor is, ha retorikájában néha más véleményt hangoztat (vö. S. Amin – A. El Kenz: Le monde arabe, 2005).

Ahogyan most áll, az Európa-terv makacsul és abszurd módon olyan logikát követ, amely szisztematikusan gátolja a kontinens sikeres gazda­sági egyesítését. Jogos tehát a kérdés: miért ez az abszurd választás?

Az egyetlen ésszerű magyarázat, amely a fenti kérdésre adható, hogy ezt az utat a domináns nagytőke választotta, mert ez volt az egyetlen lehetséges eszköz, amellyel szétzúzhatta azt a társadalmi erőt, amelyet az európai dolgozók (elsősorban a munkásosztályok) két évszázadnyi küzdelem során megteremtettek. A szovjet rendszer összeomlása meg­adta a várt lehetőséget. A választás akkor tökéletesen „racionálisnak" tűnt, de természetesen rövid távú politikai logika állt mögötte, amelyet a tőke mindig is „spontán" preferált. Ami igazán abszurd, az az európai szocialista és szociáldemokrata pártok viselkedése, amelyek azt hitték, hogy hasznot húzhatnak a kommunista pártok összeomlásából, miköz­ben a liberális stratégia célja éppen az volt, hogy egytől egyig megsem­misítse őket.

A mostani állapotában a projekt tehát megfelel az Egyesült Államok­nak, és ez az oka annak, hogy Washington nem lát „fenyegetést" egy „versenyhatékony" Európában. Hozzátehetjük, hogy az a relatív stagná­lás, amelybe Európát belevitte a liberalizmus szélsőséges formájához való ragaszkodás, valójában segíti az amerikai deficit finanszírozását, amire viszont Washingtonnak azért van szüksége, mert továbbra is ragaszkodik a vezető pozíció fenntartásához. A stagnálás nagy profitfelesleget ered­ményez, mivel az európai termelő rendszerek kibővítésébe nem történnek befektetések. A profit tehát az amerikai pénzügyi piacokra kerül.

Az uralkodó diskurzus Európa hátrányát azzal magyarázza, hogy társadalmai állítólag nehezen tudnak teljesen és őszintén azonosulni az „amerikai stílusú" liberalizmussal. Persze ebben a diskurzusban említés sem esik arról az aszimmetriáról, amely az Atlanti-óceán partjain lévő államok viszonyát jellemzi. A valóság ugyanis az, hogy ha Európa elha­tározná: a saját gazdaságába fekteti azt a pénzt, amit most az Egyesült Államoknak kölcsönöz – és ez az egyetlen olyan döntés, amely kivezetné az európai kontinenst a stagnálás jelenlegi állapotából -, akkor ezzel rákényszerítené Amerikát arra, hogy átalakítsa a gazdaságát, és csök­kentse az eszeveszett pazarláson alapuló fogyasztást, illetve az óriási katonai kiadásokat. Ez nem történhet meg egy nagy válság nélkül.

Az európai politika ma nem abba a kívánatos irányba megy, amely kifejezné potenciális gazdasági erejét, hanem éppen az ellenkező úton halad. A privatizáció és a valóban hatékony európai közszolgáltatások leépítése (nagyon is jellemző példák az SNCF, az EDF és más esetek) az Egyesült Államoknak biztosít további pénzügyi tőkét, különösen a Nyugdíjalapnak, segíti a profitfelhalmozást a gazdaság legjövedelme­zőbb szektoraiban, és ezzel arányosan csökkenti az európaiak számára elérhető eszközöket a válságból való kilábaláshoz.

Engedjük át magunkat a kétségbeesésnek és fogadjuk el Washington prognózisát, amely szerint nincs alternatívája az európai választások­nak, bármennyire abszurdak legyenek is azok? A kockázat valós, és az alterglobalizációs mozgalmak nem becsülhetik le a jelentőségét. A szó szoros értelmében vett domináns uralkodó osztály, az oligopóliumok nagytőkései hajlanak arra, hogy egy nyilvánvaló zsákutcába tereljék az európai népeket, cserébe azért, hogy a kollektív imperializmus által nyújtott előnyökből részesüljenek. Kétségtelen, hogy az Egyesült Álla­mok, amely a világ csendőrének szerepében tetszelegve semlegesíti az imperialista terjeszkedés által kiváltott káosz hatásait, rákényszerítheti szervilis partnereit, hogy fizessék meg a szolgálatait. De ezeknek nincs más választásuk, következésképpen elfogadják a nekik szánt szolgai szerepet. Végeredményben nem ez az első ilyen helyzet a történelem­ben, és napjaink világában sem egyedüli az európai példa.

Hozzáteszem, hogy szükséges teljes mértékben felmérni a jelenlegi szánalmas geopolitikai helyzetet, amely ennyire korlátozza Európa auto­nómiáját, és külpolitikáját alárendeli Washington vonalának. Európa elve­tette egy „eurázsiai" konstrukció támogatását, noha az eltörpíthette volna az Egyesült Államokat: ehhez elég lett volna egyszerűen Oroszországhoz és Kínához közelednie. Ezzel szemben támogatja – sőt bátorítja – a balti és a lengyel „oroszellenes" sovinizmust (azt hihetnénk, hogy 1920-ban vagyunk, amikor Versailles egy szovjetellenes „kordon" létrehozásán fára­dozik!). Elfogadja Izrael terjeszkedési igényét, és jóváhagyja az amerikai katonai jelenlétet Irakban, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban.

A legszánalmasabb Európa csatlakozása ahhoz a projekthez, amely kiterjeszteni és legitimálni igyekszik az amerikai katonai ellenőrzés „globalizálását". Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a jugoszláviai há­borúk kapcsán Európa beleegyezett, hogy a NATO-t felruházzák olyan új funkciókkal, amelyek az egész világban megnövelik a beavatkozás lehetőségeit. Ez persze nemcsak a NATO-ra, hanem az Egyesült Álla­mok saját haderejére is vonatkozik. Azt lehetett volna gondolni, hogy a Szovjetunió összeomlásával a NATO elveszíti létezése okát („megvédeni Európát egy potenciális szovjet agressziótól"). Éppen az ellenkező irány­ba mentek a döntéshozók: az UN helyébe a NATO lépett, amely ezután a nemzetközi politikai kapcsolatok „adminisztrátora" lett. Ettől a pillanattól kezdve nehezen lehetett elkerülni a sodródást.

A sodródás olyan méreteket öltött, amiről az európai közvélemény általában nem is tud, mert ami ezután következett, nem volt kevesebb, mint hogy a nyugati hatalmak egyoldalúan érvénytelenítették az Egyesült Nemzetek azon szerződését, amely megtiltja a háborút. Az Egyesült Államok magának tartja fenn a jogot, hogy „preventív háborúkat" kezde­ményezzen, anélkül hogy a NATO-szövetségesek erre úgy reagálnának, ahogy kellene: hogy hivatalosan is elhatárolják magukat a döntéstől. Ami ennél is rosszabb, Amerika magának vindikálja az első atomcsapás „jogát", amennyiben ezt szükségesnek ítéli. Daniel Ellsberg világossá tette, hogy ha ez bekövetkezik, a Pentagon hivatalos dokumentumai is 600 millióra teszik az ilyen „kezdeményezések" által követelt emberéletek számát (száz holokauszt, írja Ellsberg). Európa és a NATO, amely elhall­gatja a döntést a közvélemény elől, most az Egyesült Államok bűntársa ebben a gyilkos projektben. Az egyedüli hatékony válasz erre a szomorú fejleményre egy, az atomfegyverek (és természetesen a vegyi fegyverek) teljes betiltását követelő globális kampány szervezése. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai és az afrikai népek számára elfogadhatatlanok a NATO-erők által szorgalmazott korlátozó szerződések, hiszen ők pontosan tudják, hogy országaikat bármikor fenyegetheti egy Amerika vagy NATO által „kezdeményezett" atomcsapás.

Vajon az uralkodó osztályok vezető rétegeinek és politikai adósaiknak (mind a jobb-, mind pedig a baloldalon) ilyetén „tanulékonysága" a végte­lenségig ráerőltethető-e az európai társadalmakra? Én ezt nem hiszem, éppen azért, mert – és ebben a kérdésben ez a központi gondolata a cikkemnek – az európai politikai kultúrák ennek alapvetően ellentmon­danak. Itt nem megyek végig azon az érvelésen, amit a Le Virus libéral et Pour un monde multipolaire című munkámban kifejtettem, csak a konklúziót összegzem: a meghatározó oligopóliumok gazdaságainak logikája bezárja az Egyesült Államok és Európa közötti szakadékot, az eltérő politika kultúrák logikája azonban ismét szélesre nyitja azt.

Következésképpen nem hiszem, hogy az Európa Projekt mind szél­sőséges liberális formájában, mind pedig a washingtoni geostratégia támogatásában sokáig fenntartható.

A válasz azonban arra a kérdésre, hogy honnan jön a kihívás, és mi­lyen evolúció lép az Európa Projekt helyébe, egyelőre nyitott.

Ezzel visszatérek elemzésemnek ahhoz a pontjához, amely a „politikai kultúrákra" koncentrál. Az európai kontinens egy jelentős részének po­litikai kultúráját megragadhatjuk olyan nagy történelmi eseményekben, amelyek kialakították a jobb- és a baloldal oppozícióját: a felvilágosodás filozófiája, a francia forradalom, a hegypárt, a munkás- és szocialista mozgalmak kialakulása a XIX. században, a marxizmus és a párizsi kommün, az orosz forradalom és a kommunista pártok megalakulása. A jobboldali mozgalom ellenpontot képezett a restauráció idején (a „Szent Szövetség"), az antimarxista ideológiák formálódásának periódusában (a fasizmus különböző formái felé), szerepet vállalt a gyarmati (és rasz-szista) ideológiai korrupcióban és a szovjetellenes mozgalomban. Az Egyesült Államok politikai kultúrája egészen más fejlődési szakaszokon ment keresztül, és ennek az evolúciónak semmi köze az európai tör­ténelemhez. Az amerikai kultúrát egészen más történelmi események formálták: a felvilágosodásellenes szekták kivándorlása Új Angliába, az amerikai indiánok elleni népirtás, a rabszolgaság intézménye (amelynek a hatása teljesen más, mint a távoli gyarmatokon alkalmazott gyakorlat), a politikai osztálytudat eltűnése, amelyet a bevándorlók egyfajta közös­ségiséggel helyettesítettek. Az amerikai történelemből született politikai kultúrát nem egy erős (potenciálisan szocialista) baloldal és a jobboldal ellentéte jellemzi, hanem egy olyan prokapitalista „konszenzus" ered­ménye, amely erősen relativizálja a választási bipolaritást (demokrata/ republikánus).

Az igazi kérdés a mai Európában, hogy vajon politikai kultúrájának öröksége menthetetlenül erodálódik-e (és a baloldal, amely most egy posztkapitalista projektet támogat, egyszerűen megszűnik-e létezni), hogy utat engedjen egy „amerikanizálódási" folyamatnak (a szociális­liberális pártok ma csatlakoznak azokhoz, akik az „örök kapitalizmust" hirdetik), vagy az „új baloldal" képes lesz arra, hogy megtalálja az új kihívásoknak megfelelő politikai programot. Nézetem szerint mind a két változat lehetséges.

Az új jobboldal ideológiai offenzívája (amely magába foglalja a választói baloldal nagy részét) agresszív „franciaellenes" diskurzust eredménye­zett, mert ez a jobboldal – helyesen – úgy tekint Franciaországra, mint arra az országra, amely döntő szerepet játszott az európai politikai kultúrák kialakításában, s amely a „gyenge láncszem" az amerikani-zálódás útjára lépő európai rendszerben. Az olyan frazeológia, mint „colbert-izmus" (vagyis az a rendszer, amely annak idején az abszolút monarchiával lefektette a modern kapitalista társadalom alapjait, és elavulttá tette a feudalizmust), „jakobinizmus" (amely megértette, hogy mivel a gazdasági liberalizmus a demokrácia ellensége, a forradalmat a népnek kell megvívnia, és nem csak a burzsoáziának, mint a brit for­radalom esetében történt), „szekularizáció" (amelynek a „radikalizmusa" sérti a közösségi ideológiát, amelyet az Amerika-barát jobboldali modell előtérbe helyez), sőt, „Gaul-kommunizmus" (amelynél M. Cohn Bendit kétségtelenül szívesebben használná a szovjetellenes petainizmus terminusát!), állandóan visszatérő témákat ad ennek a médiapropagan­dának. Ugyanakkor szükséges rámutatnunk, hogy ezek a témák uralják az „európai" diskurzust (európai abban az értelemben, hogy a ma létező Európai Uniót vagy az Európa-tervet támogatja).

Az Európa-terv gyakorlatán túl fontos lenne elemezni azt a diskurzust, ami népszerűsíti vagy igazolja a projektet. Ebben a diskurzusban bár­mely, az európai politikai kulturális örökségre történő hivatkozás úgy hat, mintha őskori leleteket szednénk elő a vitrinből: ilyen „elavult" fogalom a társadalmi osztályok érdekvédelme (ami tekintet nélkül arra, hogy hol és hogyan jelenik meg, egyszerűen „korporativizmusnak" minősül) vagy a patriotizmus (miközben előnyt élveznek a tőkével szemben gyenge pozícióban levő regionalizmusok, a kommunitarizmus vagy a balti vagy horvát mintájú etnokráciák). Ezzel szemben „modernnek" számítanak a munkások, a régiók és az országok közötti kiélezett verseny (mindegy, mekkora legyen annak társadalmi költsége) vagy az antiszekuláris kon­cepciók (mint a Lengyelországban megfigyelhető pápaimádat).

Az európai politikai baloldal rekonstrukciója óhatatlanul megköveteli mindeme diskurzusok radikális kritikáját. Emellett szükséges felismerni és kijelölni azokat az elveket, amelyek alapján kialakítható egy életké­pes alternatíva, illetve megfogalmazhatók rövid és hosszú távú konkrét programok.

A fent megfogalmazott nézetek szigorú kritikáját adják nemcsak a ma létező „Európa-tervnek", hanem a projekt által kiváltott reakcióknak, még az elkötelezett, progresszív társadalmi mozgalmak körében is. Ez a projekt ma nagyon távol van attól, hogy számot tarthatna az „európai" jelzőre; sokkal inkább úgy kellene neveznünk, mint „az atlanti projekt európai komponensét az Egyesült Államok hegemóniája alatt". A pro­jektre vonatkozó fő kritikák, úgy tűnik, kimerülnek az imperialista triászon belüli erőviszonyok aszimmetriájának bírálatában. A projekt ellenzői így leginkább a triászon belüli nagyobb egyensúly megteremtésében kere­sik a megoldást (ami ebben a keretben Európa és az Egyesült Államok viszonyának átrendezését jelenti), ahelyett hogy olyan globális egyen­súlyra törekednének, amely a „világ többi része" számára is kedvezőbb viszonyokat teremt.

A fenti feltételek mellett nyitva marad a kérdés: „irányt" változtathat-e az Európa-terv, vagy ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, szükséges lesz-e keresztülmennie a kudarcon, annak nyílt beismerésén, hogy csődöt mondott?

Tudjuk, hogy az európai baloldal hívei és meghatározó alakjai fő – és talán az egyedüli – érve azon a félelmen alapul, hogy az Európa-terv elutasítása újraélesztheti azokat a nacionalizmusokat, amelyek annyi tragédiát okoztak a kontinens XX. századi történetében. Természetesen osztom barátaim félelmét, és nem táplálok illúziókat ezen felszínes autizmusok szükségszerűen demagóg és retrográd természetét illetően. Hangsúlyozom azonban a „felszínes" jelzőt, mert nézetem szerint a szél­sőjobboldal soha nem fogja komolyan megkérdőjelezni az oligopóliumok plutokráciájának vezető szerepét. Határozottan állítom, hogy ha a balol­dal makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy „mindenáron meg kell védeni az európai eszmét", és minden következményével együtt elfogadja azokat a realitásokat, amiket ez az állítás magában foglal (vagyis kiteszi magát a népharagnak, annak ürügyén, hogy a helyzet „kevésbé rossz", mint amit a szélsőjobboldali populizmus képvisel), akkor éppen a projekt jobboldali összeomlásának előkészítésében segédkezik. Teljesen irreális az az elképzelés, hogy kis lépésekben megvalósítható egy „szociális Európa". A mai intézményrendszer csak „kozmetikázásra" alkalmas, vagyis olyan reformokra, amelyeknek nem lesz komoly hatásuk. Európa népei mára ezt tökéletesen megtanulták. A politikai baloldal megértette ennek hatá­sát, és levonta a következtetéseket.

Az Egyesült Államok teljesen semleges ebben a kérdésben: a brüsszeli európai intézmények a jelenlegi formájukban tökéletesen megfelelnek a terveiknek; de ugyanilyen jól szolgálná céljaikat az is, ha „Európa" populista uralom alatt álló államok sokaságává válna.

Ez a fejlemény – ha a baloldal úgy veti fel a kérdést, hogy nincs lényegi alternatíva: vagy mindenáron megmentik az Európa-tervet, vagy a konti­nens menthetetlen káoszba süllyed – a megállíthatatlan hanyatlás pályá­jára lökné Európát. Ha optimista maradok, az azért van, mert továbbra is hiszek abban, hogy beköszönt a konfliktusban „született" európai politikai kultúra reneszánsza, amely lehetségessé teszi a kontinensen az autentikus baloldali mozgalmak rekonstrukcióját.

(Fordította: Bartha Eszter)

Pénzügyi összeomlás, rendszerválság: illuzórikus és szükséges válaszok

A kirobbant pénzügyi-gazdasági válság mögött a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága sejlik föl: a Föld természetes erőforrásaihoz való hozzájutás lehetőségei egyre inkább beszűkülnek, előtérbe állítva és kiélezve Észak és Dél konfliktusát. Ez a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és a bolygó jövőjére. A cikk megnevezi a lehetséges kiút: a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet elindulásához szükséges fontosabb intézkedéseket is.

A pénzügyi válság elkerülhetetlen volt.

Nem lepődtünk meg e válság brutális kitörésén, melyet én egyébként néhány hónappal ezelőtt már megjósoltam, miközben a konvencionális közgazdászok, főleg Európában, azon voltak, hogy alábecsüljék a követ­kezményeit. Ahhoz, hogy megérthessük keletkezését, meg kell szaba­dulnunk a kapitalizmus ma érvényes definíciójától, amelyet napjainkban a „globalizált neoliberális" jelzővel illetnek. Ez a minősítés azonban félrevezető és elfedi a lényeget. A jelenlegi kapitalista rendszert ugyanis egy maroknyi oligopólium uralja, amely a kezében tartja a világgazdaság legfontosabb döntéseinek meghozatalát.

Ezek nemcsak pénzügyi oligopóliumok, amelyeket bankok vagy biz­tosítótársaságok alkotnak, hanem egyúttal olyan csoportok, melyeknek érdekeltségeik vannak az ipari termelésben, a szolgáltatóiparban, a szállításban stb. Legfőbb jellegzetességük a finanszírozottságuk. Ezalatt azt kell érteni, hogy a gazdasági döntéshozatal a produktív szektorok nyereséges termelése felől a pénzügyi befektetésekből származó termékek által keltett profltok újraelosztása felé tolódott el. Ezt a stra­tégiát nagyon határozottan nem is a bankok, hanem a „finanszírozott" csoportok követték. Ezek az oligopóliumok amúgy nem is állítanak elő profltot, egyszerűen csak a pénzügyi befektetések révén jutnak hitel­monopóliumhoz.

Ez a rendszer a tőke meghatározó szegmensei számára elképesztően nyereséges. Itt tehát szó sincs piacgazdaságról, ahogy pedig mondani szokták, sokkal inkább a finanszírozott oligopóliumok kapitalizmusáról. Eközben a pénzügyi befektetések terén az előremenekülés nem tarthatott örökké, hiszen a termelői bázis csak kisebb mértékben növekedett. Ez pedig nem volt fenntartható. Ebből származott az úgynevezett „pénz­ügyi buborék", amely jól kifejezi a pénzügyi befektetések rendszerének logikáját. A pénzügyi tranzakciók összege nagyságrendileg kétezer-trillió dollár, miközben a termelői bázis, a világ GDP-je csak 44 trillió dollár. Gigantikus a különbség. Harminc évvel ezelőtt a pénzügyi tranzakciók relatív összege még nem volt ilyen hatalmas. Ezeknek a tranzakcióknak legnagyobbrészt az volt a céljuk, hogy elfedjék a termelés, a nemzetközi és a belkereskedelem által megkövetelt közvetlen műveleteket. Eme finanszírozott oligopóliumok rendszerének pénzügyi dimenziója volt, mint már említettem, az Achilles-sarka a kapitalizmus egészének. A válságot tehát szükségképpen pénzügyi összeomlásnak kellett elindítania.

A pénzügyi válság hátterében az elavuló kapitalizmus rendszerválsága húzódik meg

Csakhogy nem elég felhívni a figyelmet a pénzügyi összeomlásra. Mögötte ugyanis kirajzolódik a reálgazdasági krízis, hiszen maga a pénzügyi zavar fogja majd vissza a produktív bázis növekedését; a pénz­ügyi válság megoldására tett lépések csak a reálgazdasági válsághoz vezethetnek. Vagyis a termelés relatív stagnálásával kell számolni meg mindennel, ami ezzel jár: a munkavállalók jövedelmeinek csökkenésével, a munkanélküliség növekedésével, egyre nagyobb bizonytalansággal és a szegénység súlyosbodásával a déli államokban. Már nem recesszióról, hanem hanyatlásról kell beszélni.

E válság mögött pedig felsejlik a kapitalizmus tényleges strukturális rendszerválsága. Az általunk megismert reálgazdasági növekedés és a vele együtt járó fogyasztás modelljének továbbélése a történelemben első alkalommal valódi fenyegetést jelent az emberiség és bolygónk jövőjére.

E rendszerválság legfontosabb dimenziója a Föld természetes erő­forrásaihoz való hozzájutást érinti, amelyek az utóbbi fél évszázadban jelentősen összeszűkültek. Az Észak-Dél konfliktus emiatt a jövő hábo­rúinak és konfliktusainak fő tengelyét fogja alkotni.

A jelenlegi termelési és a fogyasztási/pazarlási struktúra lehetetlenné teszi a bolygólakók többsége, a déli országok lakossága számára a ter­mészetes földi erőforrásokhoz való hozzáférést. Korábban egy fejlődő ország elvehette ezekből az erőforrásokból a maga részét anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a gazdag országok előjogait. Manapság azonban más a helyzet. A dúsgazdag országok lakossága – a Föld teljes lakos­ságának 15%-a – saját fogyasztása és pazarlása érdekében kisajátítja a földi erőforrások 85%-át, továbbá nem engedheti meg, hogy újonnan jövők hozzájuthassanak ezekhez az erőforrásokhoz, hiszen ezzel súlyos ínséget idéznének elő, ami fenyegetné a gazdagok életszínvonalát.

Az Egyesült Államok azért akarja katonailag ellenőrzése alá hajtani az egész világot, mert tudja, hogy e nélkül a kontroll nélkül nem biztosíthatja a maga számára az ezen erőforrásokhoz való kizárólagos hozzájutást. Mint tudjuk, Kínának, Indiának és általában a déli féltekének is szüksége van ezekre az erőforrásokra fejlődésükhöz. Az Egyesült Államok számára viszont arról van szó, hogy feltétlenül korlátoznia kell a hozzájutást, és ennek végső soron egyetlen eszköze a háború.

Másrészt az energiahordozókkal, főleg a fosszilis eredetűekkel való takarékoskodás érdekében az Egyesült Államok, Európa és mások nagyszabású bioüzemanyag-előállítási terveket dolgoznak ki az élelmi­szertermelés kárára, amivel még tovább növelik az árakat.

A hatalmon lévők illuzórikus válaszai

A pénzügyi oligopóliumok szolgálatában álló, hatalmon lévő kormá­nyoknak nincs más ötletük, mint ugyanennek a rendszernek az újbóli nyeregbe ültetése. Az állami beavatkozások egyébként ugyancsak ennek az oligarchiának az utasítására történnek. Mindamellett ennek az újbóli nyeregbe ültetésnek a sikere egyáltalán nem lehetetlen, ha a pénzügyi eszközök elég nagyok, az áldozatok – az alsóbb néprétegek és a déli nemzetek – reakciói pedig korlátozottak lesznek. Ebben az esetben azonban a rendszer csak azért visszakozik, hogy később minél jobban érvényesülhessen, hiszen a monetáris és pénzpiaci irányítás számára kilátásba helyezett kiigazítások nagyon is elégtelenek, mert nem kérdő­jelezik meg az oligopóliumok hatalmát.

Egyébiránt a pénzügyi válságra a pénzpiacok biztonságának helyre­állítása érdekében a kolosszális állami pénzeszközök befecskendezése révén adott válaszok felettébb nevetségesek: miközben a profltokat priva­tizálják, abban a pillanatban, ahogy a pénzátutalások veszélybe kerülnek, államosítják a veszteségeket! Fej: én nyerek, írás: te vesztesz…

A kihívásokra adott valóban pozitív válasz feltételei

Nem elég kijelenteni, hogy az állami beavatkozások megváltoztathatják a játékszabályokat és enyhíthetik a válságot. Ezenkívül meg kell határozni ennek logikáját és meg kell világítani társadalmi következményeit is. Persze elméletben vissza lehetne térni a köz- és magánszféra társu­lásának, a vegyes gazdaságnak a formulájához, amely Európában a dicsőséges harminc év idején, Ázsiában és Afrikában pedig a bandungi korszakban volt érvényben, amikor az államkapitalizmus uralkodott min­denen, erőteljes szociálpolitikával karöltve. Csakhogy ez a fajta állami beavatkozás most nincs napirenden. S vajon a haladó társadalmi erők vannak-e olyan helyzetben, hogy e tekintetben változást érhessenek el? Szerény véleményem szerint még nincsenek.

Az igazi alternatíva az oligopóliumok kizárólagos hatalmának meg­döntése, amely végleges államosításuk nélkül elképzelhetetlen. A folya­matnak illeszkednie kell a haladó, demokratikus társadalmi tulajdonba vételhez. Ez talán a kapitalizmus végét jelentené? Nem gondolnám. Ezzel szemben, azt hiszem, hogy olyan új társadalmi viszonyok igenis lehetségesek, amelyek a dolgozó osztályok és a nép igényeinek meg­felelően szabályozzák a tőkét. Feltéve, hogy az egyelőre megosztott és összességében defenzív szociális küzdelmek eljutnak egy koherens alternatív politika kikristályosításáig. Egy ilyen perspektívában lehetsé­gessé válik a kapitalizmusból a szocializmusba való hosszú átmenet. Nyilvánvaló, hogy az ebbe az irányba történő előrehaladás sebessége országonként és fejlődési szakaszonként különböző lesz.

A kívánatos és lehetséges alternatíva dimenziói sokrétűek és érintik a gazdasági, társadalmi, politikai élet minden aspektusát. Felhívnám a figyelmet e szükséges válasz fő vonalaira:

  1. a meglévő kizsákmányolási formákhoz (munkanélküliség, létbizony­talanság, informalitás) kötődő széttagolódáson túlmutató egységek létrehozását lehetővé tevő adekvát munkásszervezetek újrafelfede­zése;
  2. a társadalmi haladással és a népek szuverenitásának tiszteletben tartásával együtt járó, nem pedig tőlük elkülönülő demokráciaelmélet és -gyakorlat újjáélesztése;
  3. meg kell szabadulni az immár történelmi témává vált, egyénmítoszra alapuló liberális vírustól. A kapitalizmushoz kötődő életmódok (egyre gyakoribb elidegenedés, patriarchátus, az erőforrások tékozlása, bolygónk pusztítása) sokszori elutasítása jelzi ennek az emancipá­ciónak lehetséges mivoltát;
  4. meg kell szabadulni a mindezzel együtt járó atlantizmustól és milita-rizmustól, amelyek azt célozzák, hogy elfogadtassák a világméretű apartheid alapjain szerveződő bolygó perspektíváját.

Az északi országokban a kihívás annak elkerülése, hogy a közvé­lemény olyan konszenzust fogadjon el, amely fenntartja a déli népek számára elfogadhatatlan előjogaikat. A szükséges internacionalizmus az antiimperializmuson, nem pedig az emberbarátiságon keresztül valósul meg.

A déli országokban a világméretű oligopóliumok stratégiája a válság terheinek kiterjesztését jelenti az emberekre (a valutatartalékok elérték­telenedése, az exportált nyersanyagok árának csökkenése, az import drágulása). A válság alkalmat teremt a középpontban álló nemzeti, népi és demokratikus fejlődés megújítására, alávetve az északi kapcsolatokat a saját igényeinek, más szóval a szétválásnak. Ez magában foglalja:

  1. a monetáris és pénzpiacok nemzeti ellenőrzését;
  2. az immáron elérhető modern technológiák ellenőrzését;
  3. a természeti erőforrások felhasználásának lehetővé tételét;
  4. az oligopóliumok által uralt globalizált irányításnak (WTO) és a Föld Egyesült Államok és szövetségesei általi katonai ellenőrzésének a megszüntetését;
  5. a rendszeren belüli autonóm nemzeti kapitalizmus illúziójától és a múltdicsérő mítoszoktól való megszabadulást.
  6. A harmadik világ országaiban valójában az előttünk álló opciók középpontjában az agrárkérdés áll. Egy olyan fejlődés, amely méltó erre a névre, megkövetel egy olyan agrárfejlesztési stratégiát, amely azon nyugszik, hogy minden paraszt (az emberiség fele) számára garantálja a földhöz jutást. Ehhez képest a domináns hatalmak által buzgón javasolt formulák – a művelésre alkalmas területek privati­zációjának felgyorsítása és a megművelt föld árucikké alakítása – a jól ismert tömeges vidéki exodust vonják maguk után. Az érintett országok ipara képtelen felszívni ezt a töménytelen munkaerőt, akik utóbb vagy a bádogvárosokba zsúfolódnak vagy, tragikus kaland­ként, lélekvesztőkön menekülnek az Atlanti-óceánon át. Közvetlen a kapcsolat a földhöz való hozzáférés garanciájának megszüntetése és a migrációs nyomás felerősödése között.
  7. Az új fejlődési pólusok felemelkedésének kedvező regionális integ­ráció létrehozhat-e ellenálló és alternatív formákat? A regionalizáció szükséges, talán nem az óriások, Kína és India, esetleg Brazília számára, de bizonyosan az számos más térség számára Délkelet­Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában. Ez utóbbi földrész ezen a téren egy kissé előrébb tart. Venezuela a kellő pillanatban, még a válság előtt kezdeményezte az ALBA (Bolivari Alternatíva Amerika Népei Számára) és a BancoSur (Déli Bank) létrehozását. Igen ám, de az ALBA – a gazdasági és politikai integráció terve – eleddig még nem nyerte el Brazília és Argentína támogatását. Ezzel szemben a BancoSur, mely más típusú fejlődést mozdítana elő, ezt a két országot is magában foglalja, igaz, nekik a bank szerepéről vallott felfogásuk konvencionális.
Északon és Délen az ilyen irányú előrelépés, a dolgozók és a népek internacionalizmusának alapja teremti meg egy jobb, multipoláris és de­mokratikus világ létrehozásának a garanciáit. Csak ez lehet alternatíva a vénülő kapitalizmus barbarizmusával szemben. A XXI. század szocia­lizmusáért folytatott harc – erőteljesebben, mint bármikor – napirenden van.
(Fordította: Ferwagner Péter Ákos)

A cikk eredeti címe: Samir Amin: Débácle financiére, crise systémique: réponses illusoires et réponses nécessaires. Forrás: Utopie Critique, http://www.utopie-critique.fr

 

Globalizáció vagy globális polarizáció?

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik. Az a fajta polarizáció azonban, amit a teljes földgolyó kapitalizációja előidézett, csupán a legújabb kor jelensége. A cikk összefoglalja e folyamat legfőbb jellemzőit. és felvázolja egy szocialista alternatíva lehetőségét is

Az emberiség történetét az ókortól napjainkig a társadalmi egyenlőtlenség jellemzi. Azonban az a fajta polarizáció, amelyet a teljes földgolyó kapitalizációja önmaga elidegeníthetetlen melléktermékeként idéz elő, csupán a legújabb kor jelensége.

A modern kapitalista társadalmak polarizációja a tőkés termelési mód kialakulásával párhuzamosan, lépésről-lépésre fejlődött ki.

Az ipari forradalmat megelőző merkantilista forma (1500-1800) a domináns Atlanti-óceán partvidéki központok kereskedelmi tőkéjének egyeduralma és a perifériális övezetek (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) kiépülése nyomán terjedt el, mely a kereskedelmi tőke felhalmozásának logikájával fennálló tökéletes összhangjukból fakadt.

Az úgynevezett klasszikus modell az ipari forradalomból nőtt ki, és azóta is meghatározója a tőkés gazdasági rendszer alapvető formáinak. Ezzel szemben a fejletlen perifériák – e tekintetben Japán kivételével egész Ázsia, valamint Afrika "zárkózott fel" fokozatosan Latin-Amerikához – az iparosodáson kívül rekedt területek maradtak. Ennek következtében számukra csak a mezőgazdasági, illetve a természeti erőforrások kitermelésének útja állt nyitva a munkaerőtermelés nemzetközivé válásának folyamatában való részvételhez. A polarizációnak ezt a nagyon lényeges vonását egy másik, hasonlóan figyelemre méltó jelenség kísérte: autocentrikus nemzetállami rendszerekként mag-iparrendszerek kristályosodtak ki, ami együtt járt a burzsoá nemzetállamok kiépítésével. Ez a két tényező együttesen magyarázza annak a nemzeti liberalizmusnak vezérgondolatait, amely a polarizáció jelentette nehézségre ideológiai válaszként megszületett: az iparosítást a felszabadítás folyamatának és a "felzárkózás" eszközének szinonímájaként értelmezték, miközben a magot alkotó rendszerek a nemzetállam megalapításának célját sugallták. A modernizációs világszemléletet e két célkitűzés határozta meg. Az ipari forradalmat követően (1800 után) kialakult világrendszert egészen a második világháború utánig a polarizációnak ez a klasszikus formája jellemezte.

A háború utáni időszak a fent ismertetett két vonás jó értelemben vett erózióját hozta. A korábban háttérbe szorult perifériák fejlődésnek indultak. Kétségtelen, hogy ez nem egyenletesen zajlott, de Ázsiában és Latin-Amerikában domináns tényező volt. E folyamat felgyorsítása terén a nemzeti liberalizmus mozgalma nagy eredményeket ért el a politikai függetlenségüket ez idő tájt visszanyerő periférikus államokban. Ez az időszak egybeesett az autocentrikus nemzetállami termelőrendszerek haladást jelentő széthullásával és az egységes nemzetközi termelési rendszer alkotórészeként való újjáalakulásával. Ez a kettős erózió újabb bizonyítékát adta a globalizáció elmélyülésének.

Ezen változások együttes megjelenése a háború utáni világrendszer egyensúlyának felbomlását hozta. Mindazonáltal ez önmagában nem tartott egy, az előzőtől eltérően polarizált új világrend felé, hanem – ehelyett – "globális felfordulást" okozott. A napjainkban bennünket körülvevő zűrzavar a rendszer háromrétű gyengeségéből fakad: egyfelől nem hozott létre a nemzetállamot meghaladó új politikai, illetve társadalmi szervezeti formákat, amit azonban a globalizálódott termelési rendszer megkövetelt; másfelől nem fejlesztett ki olyan gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek alkalmasak lehettek volna a frissen versenyképessé váló periférikus övezetek, Ázsia és Latin-Amerika lendületesen meginduló iparosodásának összehangolására a globális növekedés ütemével; harmadrészt pedig – egy kizárólagos esettől eltekintve – nem vezetett az emberi kapcsolatok javulásához. Ezt az egyetlen példát a piaci alapú fejlődésből kimaradó afrikai periféria jelenti. Ez a zűrzavar a világ minden tájékán jól látható, és teljes körű politikai, társadalmi valamint ideológiai válság jellemzi. Belőle fakadnak az egységes Európa nehézségei, illetve az integrált piac és az ugyancsak egységes politikai rendszerek kiépítésének sikertelensége. Ez az oka a kelet-európai, a félig iparosodott harmadik világ és az újonnan marginalizálódó negyedik világ perifériáin lezajló földcsuszamlásnak. Ez a felfordulás távolról sem a globalizáció határozott előrehaladását, sokkal inkább annak rendkívüli törékenységét hirdeti.

E zűrzavarnak a túlsúlya azonban nem akadályozhatja meg, hogy az új világrendet alternatív forgatókönyvekkel gondoljuk el, még ha ez a jövőbeli új világrend nagyon sokféle lehet is. Magam sem teszek mást, mint felhívom a figyelmet azokra a kérdésekre, amelyekről az elkerülhetetlen globalizáció felett feltétlen diadalt hirdetők hallgatnak, miközben e folyamat kétségessége egyre világosabbá válik.

Az olvasó bizonyára felfedezte, hogy eddigi elemzésünk a kapitalista világrendszerről nem a hegemóniák kérdésére összpontosít. Az a meglátásom, hogy az egyeduralom egyáltalán nem szabályszerű jelenség, sőt inkább kivételes, olyan gyakorlat, amely a partnerek között konfliktushoz vezet, és így véget vet a hegemóniának. Az Egyesült Államok hegemóniája, amely látszólag ma is fennáll, talán ellenfelei gyengeségének következtében olyan törékeny és kétséges, mint azoknak a rendszereknek a globalizációja, amelyek révén működik. Véleményem szerint a vita kezdetén a legalaposabban azt kell megvizsgálnunk, mi az, amit ebben az új világrendben az előző eróziója idézett elő. Álláspontom szerint két új elemmel kell számolnunk:

– az autocentrikus nemzetállam eróziója és egyfelől az újratermelés és felhalmozás szférái, másfelől a politikai és a társadalmi kontroll között fennálló kapcsolatnak ezt követő megszűnése, amely viszonyt mindezideig pontosan kijelöltek az autocentrikus nemzetállami korlátok;

– az ellentétek eróziója: a fejlett központ-fejletlen perifériális övezetek közötti ellentmondás, továbbá a polarizáció újonnan megjelenő módozatai.

Egy ország helyzetét a "világpiramisban" (az országok hierarchiájában) az határozza meg, hogy mennyire versenyképes a világpiacon. Ennek a ténynek az elismerése egyáltalán nem jelenti annak a polgári közgazdászi véleménynek az elfogadását, miszerint az adott ország ezt a bizonyos helyzetet "racionális" intézkedések eredményeként érte el, továbbá, hogy ezt a racionalitást a piac úgynevezett "objektív törvényeinek" mércéje határozza meg. Éppen ellenkezőleg: úgy vélem, ez a versenyképesség számos gazdasági, politikai és társadalmi tényező komplex eredője. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a központi helyzetű államok az általam ötrétű monopóliumnak nevezett eszközükhöz folyamodnak. Ez a monopóliumkomplexum próbára teszi a társadalomelmélet átfogó jellegét. Az alábbiakra gondolok:

1. Műszaki-technológiai monopólium: Ennek kialakítása akkora költségeket igényel, amelyeket csak egy nagyméretű és gazdag állam lehet képes fedezni. Állami támogatás nélkül azonban – amit a liberalizmus hívei, mint tudjuk, nem szívesen emlegetnek – elsősorban a katonai kiadások vonatkozásában ezek a monopóliumok nem számíthatnak hosszú életre.

2. A nemzetközi pénzügyi piacok financiális kontrollja: Ezek a monopóliumok, a létrehozásukat és működésüket meghatározó jogszabályok liberalizációjának köszönhetően, példa nélküli eredményességgel büszkélkedhetnek. Még nem is oly régen egy ország betéti állományának nagyobb része csupán a többnyire állami pénzintézetek küzdelmének volt a tárgya. Manapság ezeket a megtakarításokat olyan intézmények kezelik központilag, melyek tevékenysége már nemzetközivé vált. Ezzel a pénztőkére, a tőke legnemzetközibbé vált elemére célzunk. Ennek a pénzügyi globalizációnak a logikáját kétségbe vonhatjuk egy egyszerű politikai döntéssel, amely – jóllehet korlátozott mértékben – képes megbontani a pénzáramlás birodalmát. Ezenfelül a pénztőke szabad mozgását előíró jogszabályok nem működnek. Ezt a rendszert a különböző pénznemek szabadpiaci áramlásának elvére alapozták (tudniillik, hogy a pénz a sok fogyasztási cikk egyike), továbbá arra az elképzelésre, hogy a de facto egyetemleges pénznem szerepét a dollár fogja betölteni. A pénz mint árucikk-elmélet tudománytalan; a dollár helyzetéről pedig ne is beszéljünk. Nemzeti valuta nem tudhatja teljesíteni a nemzetközi valuta feladatait, hacsak a "nemzetközi valutát" adó országban nem jelentkezik kiviteli felesleg, ami a többi ország szerkezeti átalakulását fedezi. Ez volt a helyzet Nagy-Britanniában a XIX. század végén. De nem ez a helyzet ma az Egyesült Államokban, amely költségvetési hiányát kierőszakolt kölcsönökből finanszírozza. Továbbá az Egyesült Államokkal versenyt folytató államokban sem ez a helyzet: Japán feleslege (és Nyugat-Németországé, amely az országegyesítés során teljesen felszívódott) nem elegendő a többi ország szerkezeti átalakulásához szükséges pénzigény kielégítésére. Ilyen feltételek között a pénzügyi globalizáció egyáltalán nem nevezhető "természetes" folyamatnak, sőt, nagyon is törékeny. Rövid távon csak az állandó instabilitást ígéri, és nem azt a stabilitást, amelyre az átalakulási folyamatok sikeres végbemeneteléhez szükség volna.

3. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás monopóliumai: Mára az egész földkerekséget veszélybe sodorta a természeti erőforrások felelőtlen pazarlása. A kapitalizmus, amely a rövid távú ésszerűségre épít, nem képes fölébe kerekedni azoknak a veszélyeknek, amelyeket ez a felelőtlen viselkedés idéz elő. Ennélfogva a már fejlett országok monopóliumait erősíti. Ezeket pedig csak az érdekli, hogy nehogy mások is hasonlóan meggondolatlanul járjanak el.

4. Sajtó- és tömegtájékoztatási monopóliumok: Ezek nyomán nemcsak a kultúrák uniformizálásának lehetünk tanúi, de a politikai manipuláció újabb eszközeinek bevetését is megtapasztalhatjuk. A modern médiapiac kiszélesedése az egyik fő összetevője a Nyugaton működő demokratikus gyakorlat eróziójának.

5. Végül: a tömegpusztító fegyverek monopóliumai: Ez a monopólium, amelyet a második világháború után bipoláris ellenőrzés jellemzett, újra az Egyesült Államok kizárólagos fennhatósága alá tartozik, miként 1945-ben. A fegyverkezési hajsza, még ha azt a veszélyt hordozza is, hogy kicsúszhat az ellenőrzés alól, még mindig az egyetlen lehetséges módja annak, hogy – demokratikus nemzetközi ellenőrzés hiányában – megküzdjünk ezzel az elfogadhatatlan monopóliummal.

Ez az ötszintű monopóliumrendszer együttesen határozza meg azt a keretet, amelyben a globalizált értéktörvény működik. Az értéktörvény mindezen feltételek sűrített megjelenítése, nem pedig egy objektív, "tisztán" gazdasági gondolatmenet. Mindezek a folyamatok és ezek működésben tartása megsemmisíti a perifériák iparosodási eredményeit, termelőmunkájukat értelmetlenné teszi, egyúttal túlértékeli azt a feltételezett többletértéket, amely azoknak az új monopóliumoknak a tevékenységeihez járul hozzá, amelyekből a központok húznak hasznot. Az eredmény a jövedelemelosztás új nemzetközi hierarchiája, amely minden eddiginél szélsőségesebb: a perifériák gazdaságait alárendelt helyzetbe kényszerítve olyan alacsony sorban tartja őket, hogy csak alvállalkozók lehessenek. Ez szolgáltatja a polarizáció új alapját, előrevetítve jövőbeli formáit.

Szemben a napjainkban uralkodó világnézeti felfogással, magam kitartok amellett, hogy a piac(osodás) révén végbemenő globalizáció nem egyéb reakciós képzelgésnél. Ellene úgy léphetünk fel, ha kidolgozzuk a globalizáció szocialista szemléletű alternatív, humánus menetrendjét. Ebbe a menetrendbe beletartozik egy egységes politikai rendszer megalkotása, amelynek nem az a célja, hogy a globális piac szolgálatában álljon, hanem amely úgy határozza meg saját működési kereteit, miként a nemzetállam a történelem során mozgósítási területe helyett a nemzeti belső piac társadalmi szerkezetét jelenítette meg.

Egy egységes politikai rendszernek tehát az alábbi négy területen kellene meghatározó feladatokat ellátnia:

  1. Az általános leszerelés olyan szintű megszervezése, amely megszabadítaná az emberiséget a nukleáris és egyéb tömeghalált okozó fegyverek fenyegetésétől.
  2. A Föld természeti erőforrásaihoz való hozzájutás egyenlőségre törekvő megszervezése, amely fokozatosan feloldaná a jelenleg e téren is tapasztalható szélsőséges egyenlőtlenséget. Ki kell alakítani az erőforrások globális értékmeghatározásának menetét, amely kötelezővé tenné a hulladékmegsemmisítést, egyben az erőforrások értékét és a belőlük nyert jövedelmet is szétosztaná. Egyszersmind ez jelentené egy átfogó pénzügyi rendszer kialakításának kezdetét is.
  3. Tárgyalások folytatása a nyitott, rugalmas gazdasági kapcsolatokról a világ jelentős, ámde egyenlőtlenül fejlett térségei között. Ez az idő előrehaladtával lebontaná a központi államok műszaki-technológiai és pénzügyi monopóliumait. Természetesen maga után vonná a globális piacot jelenleg működtető intézmények (az ún. Világbank, az IMF, a GATT stb.) felszámolását, a világgazdaság irányítására más rendszereket hozna létre.
  4. Egyeztetések megkezdése az arányos globális és nemzeti fejlődés célravezető irányítása érdekében a tömegtájékoztatás, a kultúra és a politikai viselkedés területein. Ez olyan politikai intézmények létrehozását foglalja magában, amelyek a globális szintű szociális érdekeket jelenítenék meg, azaz egy olyan "világparlament" lépne működésbe, amely meghaladná az államközi kapcsolatok jelenlegi mechanizmusát.

Napnál világosabb, hogy a szemünk előtt zajló folyamatok nem a fent ismertetett irányba tartanak, a humánus célok nem állnak a feladatok középpontjában. Nem csodálkozom. Akkor volnék igazán meglepve, ha ez másképpen volna. A globalizáció régi rendjének eróziója nem tudja előkészíteni önmaga utódlását, csak zűrzavarhoz vezethet. A domináns erők ezek között a béklyók között fejtik ki tevékenységüket, rövid távú győzelmek érdekében manővereznek, ennél fogva elmélyítik a zűrzavart. Az a próbálkozásuk, hogy döntéseiket az "önszabályozó" piac agyonhangoztatott ideológiájával igazolják, vagy azt állítva, hogy "nincs más út", vagy puszta és egyszerű cinizmusból, nem megoldása, hanem része a problémának. Az emberek spontán reakciói helyzetük romlására nem feltétlenül pozitív irányúak. Kaotikus időkben az olyan tévutat jelentő megoldások, mint amilyen a fundamentalizmus vagy a sovinizmus, politikailag nagyon is jól hasznosíthatók. A baloldalon múlik – és ez volna történelmi küldetésének értelme -, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban megfogalmazza az adott helyzetre illő, humánus válaszát. Ennek hiányában és mindaddig, míg ez a felelet meg nem születik, arra számíthatunk, hogy a visszafejlődés és a bűnözés lesz az uralkodó.

A nehézségek, amelyek a nagyszabású Európa-egységesítési terv előtt tornyosulnak, jól illusztrálják a "piaci mechanizmusok nyomán végbemenő globalizációról" szóló nézet tarthatatlanságát. A Nagy Európai Terv iránti lelkesedés első nagy hullámában senki sem látta előre ezeket a problémákat. Mindamellett ezeket pontosan meg tudták jósolni azok, akik sohasem hitték, hogy a Közös Piac önmagában képes az európai kontinens egységesítésére. Azt hangoztatjuk, hogy egy ilyen nagyratörő elképzelést lehetetlen olyan baloldal nélkül valóra váltani, amely ezt szociális és kulturális értelemben haladó szelleművé tudná tenni. Ha ez nem teljesül, az elért eredmény törékeny lesz, és a legcsekélyebb baleset is végzetesnek bizonyulhat. Ezért tehát az európai baloldali pártoknak, csoportosulásoknak feltétlenül meg kellett arról győződniük, hogy a piaci integráció minden egyes lépését intézkedések kettős sorozata kíséri – egyfelől biztosítani kellett, hogy a haszon a dolgozókat illesse, ezáltal megerősítve társadalmi erejüket és egységüket; másfelől olyan politikai rendszer létrehozásába kellett belekezdeniük, amely meghaladja a nemzetállamot, egyben az egyetlen olyan egység, amely hatékonyan képes irányítani egy kiszélesedő piacot. Azonban ez nem így történt. Európa nagyszabású tervének végrehajtása a jobboldal vezénylete alatt a merkantilista részletekre korlátozódott; a baloldal előbb-utóbb mindenütt beadta a derekát, lemondva összes meghirdetett feltételéről. Az eredményt magunk előtt láthatjuk: a gazdasági hanyatlás szembeállítja Európa társállamait egymással. Nehézségeikre – főként a munkanélküliségre – a választ csak egymás kárára tudják elképzelni; és még ehhez sem állnak hatékony eszközök rendelkezésükre. Egyre inkább az ördögi kört jelentő gáncsoskodás kísértésébe esnek. Azokat az őszinte erőfeszítéseket is, amelyek a német és a francia politikusok ezirányú lépéseinek megakadályozását célozták, puszta ráolvasásnak minősítette mind a jobb-, mind a baloldal.

A "kis" Európa (az Európai Közösség) önmagában is nehézségekkel küzd, miközben a "nagy" Európa újabb elemmel bővíti a megpróbáltatások eddigi körét. Itt a lehetőség a baloldal előtt, hogy újragondolja a Nagy Európai Projekt egészét, és megkezdje egy politikailag és gazdaságilag konföderális Nagy-Európa kiépítését, mely baloldalról egy újjáalakult és egységes európai munkásosztályhoz kötődik. Az európai "politikacsinálók" elszalasztották ezt az alkalmat, ráadásul a jobboldalt támogatták, amely igyekezett a szovjet birodalom összeomlásából, a vadkapitalizmus beültetésével, minél gyorsabban meggazdagodni. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Európa latin-amerikanizálódása csak gyengítheti egy baloldali elkötelezettségű Európa-egységesítés esélyeit, csupán hangsúlyosabbá teheti azt az egyenlőtlenséget, amely az Európai Közösség Európája és egyik tagországa, az egyesített Németország között fennáll, amely ennek a fejlődésnek egyedüli nyertese.

Az európai egységesítési terv válsága az újfajta globalizáció egyik próbakövét jelenti. Ám ezek a visszaható tünetek, ezek az inadekvát és kétségbeesett válaszok, melyeket a megújult globális rendszer kialakításának nehézségei idéznek elő, nem kizárólag európai jelenségek. Megtalálhatók az egykori Harmadik Világ teljes területén, különösen a régi világrend összeomlása folytán peremre szorult térségekben (a Szaharán túl eső afrikai és az arab-iszlám területeken) és a Keleten újonnan kialakuló Harmadik Világban (a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia határain belül), ahol önromboló folyamatoknak lehetünk tanúi, s nem a helyzet kívánta lépéseknek. Mindezen körülmények ellenére akad néhány önmagát reálisnak hirdető megoldási lehetőség. Egy párat vegyünk most szemügyre, és lássuk be: bizony nem adnak feleletet azokra a halasztást nem tűrő kérdésekre, amelyeket egy elfogadható és stabil világrend megalkotása felvet, más szóval nem mutatnak kiutat a zűrzavarból.

Az európai kérdés a globalizáció jövőjéről folyó elméleti vita középpontjában áll. Az Európa-egységesítési terv kudarca és a szétesés fenyegetése következtében az egységesítés eszméjéhez hű erők hasznosnak és járhatónak találhatják, hogy a "második legjobb" helyzet elnyerése érdekében, tudniillik egy német dominanciájú Európa érdekében összefogjanak. Okkal vélhetjük, hogy e szerint a forgatókönyv szerint Anglia hajója az amerikai partokhoz közelítene, és eltávolodna az európai kontinenstől. Mintha már el is indultunk volna ezen az úton; mi több, néhányan azzal igazolták ezt a választást, hogy elsőséget biztosítottak "a pénzmozgás semlegességének" (ez egyébként egy olyan technokrata felfogás, amely nem vesz tudomást a pénzmozgás politikai jelentőségéről), és ezzel szabad kezet adtak -a Bundesbanknak. Nem hiszem el, hogy az eredeti Európa-egységesítési tervnek ez a megcsúfolása valódi stabilitást ígérne; sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja lenyelni helyzetének várható romlását.

Tovább árnyalja a képet, hogy az Egyesült Államok előnyös pozícióját nem veszélyezteti Németország esetleges önállósodása, illetve egy Németország vezette Európa lehetősége. Ugyanakkor az sem világos, vajon van-e egyáltalán valami ebben a nagyszabású tervben, ami veszélyeztetné az Egyesült Államokat a korábbiakban ismertetett ötös monopóliumegyüttes bármelyik területén is. Egy német dominanciájú Európa változatlanul az USA körül keringene.

44_33Amin.jpg

A kettes számú forgatókönyv – valódi alternatíva hiányában – "az USA hegemóniájának" második kiadását jelenti. Ennek számos változata létezik. A legvalószínűbbnek az tűnik, mely szerint a neoimperialista területfelosztás terhei megoszlanának: Latin-Amerikát az USA után "kötnék", míg Afrika a német-európai "szerelvényhez" csatlakozna (Franciaország számára is juttatva néhány morzsát). Persze nem számít ide az Öböl-menti olajtermelő országok és a "közel-keleti közös piac" térsége, amely továbbra is az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozna. Az USA jelenléte az Öböl katonai megszállásából és – közvetve – Izraellel való szövetségéből is érzékelhető. Azt is mondhatnánk, hogy a szimmetrikusan Japánra bízott dél-ázsiai terjeszkedés ugyancsak ezt sugallja. Azonban nem jellemzi egyenlőség azt a felosztást, amely a már tárgyalt három központ között áll fenn: az Egyesült Államok ugyanis őrzi kedvező helyzetét. Itt újra csak hitetlenkedve tudom fogadni azt, hogy ezek a neoimperialista megoldási javaslatok képesek lennének fenntartani a rendszer stabilitását; elszórt felkeléseket/lázadásokat idéznének elő Latin-Amerika-, Ázsia- és Afrika-szerte.

Figyelmünket tehát Ázsiára kell összpontosítanunk, amely nagyrészt kívül esik az euro-amerikai konfliktuson. Már sokan megállapították, hogy Kelet-Ázsia nemzeteit Japántól a Kínai Népköztársaságig, Koreáig, vagy – kisebb mértékben ugyan – bizonyos délkelet-ázsiai országokat (Szingapúr, Thaiföld és Malaizia), még Indiát is ide vehetjük, érintetlenül hagyta a válság, sőt (a világpiaci versenyképesség mutatói szerint) sikereket tudtak elérni a növekedés és a hatékonyság terén. Mindezzel együtt is képelenségnek hat az az ötlet, hogy akkor tehát Ázsia lesz a következőnek kialakuló hegemónia központja. Ázsia ugyanis, még a globális gondolkodás szerint is, a világ lakosságának több mint felét jelenti! Ez a népesség pedig különböző államokban él. A hegemóniáról alkotott ködös elképzelés helyébe inkább állítsuk oda annak az Ázsiának a képét, amely a tőkefelhalmozás legfőbb központjává válik. Már csak részletesen le kell írnunk, ez miként fog végbemenni, a különféle nemzetek hogyan fognak szót érteni egymással és a világ többi részével. Több megoldás is létezik. Ami a legkönnyebben elképzelhető, azaz a japán imperializmus dominanciája a térségben, véleményem szerint a legkevésbé valószínű. Japán jelenlegi sikereinek csodálói túl gyakran alábecsülik Japán sebezhetőségét. Pedig sérülékenységének tudható be, hogy Japán a mai napig az Egyesült Államok csatlósa, és az is marad. Nem túl valószínű, hogy Kína vagy akár Korea tudomásul venné Japánnak való alárendelését. Ilyen körülmények között az Ázsián belüli egyensúly fenntartása térségen kívüli erőkön múlna. Erre a szerepre pedig újra csak az Egyesült Államok pályázhat, amely nem szívesen adná fel világszintű vezető szerepét.

Ugyanakkor nagyon is valószínűnek látszik, hogy ezeknek az ázsiai országoknak a helyzete a világrendszeren belül megerősödik. Mi lesz erre az Egyesült Államok reakciója? Véleményem szerint a szövetségesek minden stratégiai intézkedése e körül a kérdés körül fog forogni. Azt szinte mondani sem kell, hogy Kína fejlődése a világ minden átfogó egyensúlyi viszonyát fenyegeti. Ezért fogja az Egyesült Államok is fenyegetve érezni magát. Úgy látom, a jövőben az Egyesült Államok és Kína lesz a két legfőbb szemben álló fél. Hogy Európa milyen álláspontot fog elfoglalni ebben a vonatkozásban? – ma még nehéz erre a kérdésre válaszolni.

A jelenlegi fejlődési irányok többféle lehetőséget kínálnak. Ezek közül egyik sem szüntetné meg az Észak-Dél polarizáció okát. A kapitalista rendszer könyörtelen logikája életben tartja a központ és a periféria közötti polarizációt. Működési módozatai bárhányszor is újultak meg meg eddig és még fognak a jövőben, mindig is a fent ismertetett ötös monopóliumra fognak támaszkodni.

Bárki állíthatná, hogy ebben a nézetben semmi új nincs, mivel a polarizáció szinte hozzátartozik a dolgok természetes menetéhez. Én éppen azért nem értek ezzel egyet, mert napjainkra valami más jellemző, mint volt az elmúlt öt évszázad során. A kapitalista világrendszer terjedésével peremre szorult népekről, melyekről sokáig azt hittük, elfogadják sorsukat, az elmúlt ötven évben kiderült: már nem fogadják el, és egyre kevésbé fogják elfogadni a jövőben. A kapitalizmus által beindított jellegtelenné válási folyamatban – amely nem képes túllépni mostani forgószélszerű változatán – az egyetlen pozitív vonás, hogy a látszat csal: a tetszetős gyümölcs belül kukacos. Az oroszországi és kínai forradalmak a rendszert a peremre szorult népek lázadásaira alapozva kísérelték meg megváltoztatni – a jövőben ez fog új formákban folytatódni. A kialakulófélben levő "világrendszerek" instabilitásának döntő magyarázata ebben rejlik. Természetesen a világtörténelem színpadának előterében zajló konfliktusok a jövőben sem lesznek egyforma jelentőségűek. Érzésem szerint az ázsiai népeket és a domináns rendszereket egymással szembeállító viszályok játsszák majd a meghatározó szerepet. Ez nem jelenti azt, hogy mások nem fognak részt venni a polarizáció elleni általános tiltakozásban. Miként azt sem állítom, hogy a változások és a haladás nem a rendszer legközpontibb központjából fognak kiindulni. Bukásokat, súlyos kudarcokat sem zárhatunk ki, melyek során az emberek határozottan elutasítják az univerzalista álláspontot. A kapitalizmus terjeszkedése révén kezdetét vevő globalizációs folyamat nehézségeire adandó humánus felelet talán idealistának tűnik, de nem utópisztikus. Ellenkezőleg: ez az egyetlen reális megoldási javaslat. Lássunk hozzá a kidolgozásához, és hatalmas társadalmi erők csatlakoznak majd a világ minden tájáról.

Így kell felfrissíteni a világpolitikai mozgalomként értelmezett szocializmus álláspontját. Az előkészület során az ideológiai és a politikai erőknek össze kell fogniuk, hogy képesek legyenek megküzdeni azzal az "ötfejű" monopóliummal, amely a kapitalizmust újratermeli. Ez a küzdelem aztán megérleli a "kölcsönös igazodás" feltételeit. A harc során újra kell gondolnunk az ideológiai kultúra alapkérdéseit: az egyetemes-partikuláris ellentét dialektikáját, a politikai demokrácia és a társadalmi haladás viszonyát, az úgynevezett gazdasági hatékonyság (ennek megnyilvánulása, azaz a "piac"), az egyenlőség és testvériség értékeinek dialektikáját, valamint az átfogó szocialista cél mibenlétét – az eddig tárgyaltak fényében.

A politika terén hitelesen demokratikus világszintű szervezeti formákat kell létrehoznunk, amelyek képesek lesznek a gazdasági kapcsolatokat fokozatosan az egyenlőség irányába terelni. Ebben a tekintetben elsődlegesnek tartom a globális rendszer újjászervezését, mely nagy térségekre alapulna, amelyekben a perifériák elszórt részei egyesülnének. Itt alakulnának meg az egységes latin-amerikai, arab, afrikai és délkelet-ázsiai térségek, párhuzamosan Kína és India térségével, melyek Földünk összesen két, önmagában földrésznyi országát jelentik. Az El Nem Kötelezett Országok Mozgalmának új munkatervében e célnak elsőbbséget kell biztosítani. A regionális tömörülések nem zárják ki mások, pl. Európa vagy az egykori Szovjetunió államainak összefogását. Hogy ez miért sürgető? Egyszerű a magyarázat: az elemzésben ismertetett monopólium-ötös ellen csakis így lehet eredményesen harcba szállni. Cserébe egy igazán globális gazdasági és pénzügyi rendszer kiépítése válik lehetségessé.

Persze a világ megváltoztatása mindig az alapoknál folyó ütközetekkel kezdődik. Az ideológiai, a politikai és a szociális rendszerek állami szintű átalakulásának beindulása nélkül a globalizációról és a polarizációról folytatott minden vita csak hiábavaló szócséplés marad.

(Fordította: Battyán Katalin)

Tézisek az európai baloldalról

Az Eszmélet korábbi számaiból is ismert afrikai szerző mint külső szemlélő mond véleményt az európai baloldal, a szocialista mozga­lom évszázados fejlődéséről. Álláspontja szerint a hidegháború vé­geztével, a Szovjetunió felbomlásával a szocializmus „harmadik ki­adása" kerül napirendre.

I

A kapitalizmus globális expanziója által kiváltott polari­zálódás képezi egy nemzetközi baloldali gyakorlat leg­főbb akadályát mind Európában, mind másutt. A kapita­lizmus mint világrendszer nem redukálható a tőkés termelési módra. Ez utóbbi ugyanis egy három dimenzióban integrált piacot (áru-, tőke-, és munkaerőpiacot) előfeltételez, amely meghatározza működésének bázisát. Ez az integráció azon­ban, amely a centrum polgári nemzetállamainak történelme során valóban megvalósult, soha nem terjedt ki a világkapi­talizmus egészére. A világkapitalizmus a maga expanziójá­ban kizárólag kétdimenziós: lépésről lépésre integrálja a ter­mékcserét és a tőkeáramlást, de ez a folyamat nem terjed ki a munkaerőre; annak piaca zárt marad. Már egyedül ez a tény elkerülhetetlenné teszi a polarizálódást.

A szocialista kapitalizmusbírálat lényegében a munka tőke általi kizsákmányolásának kritikájaként jött létre. Ez az alap­vető eredmény vitán felül áll. Ám eközben a szocialista kritika – a történelmi marxizmussal együtt – viszonylag fejletlen ma­radt a kapitalizmus másik dimenzióját illetően, vagyis világ­rendszerként való kibontakozásának kérdésében.

Marx szerint a tőkefelhalmozás két, egymást kiegészítő ha­tással jár: egyrészt az „aktív sereg" (a szervezett ipari mun­kásosztály) társadalmi erejének növekedésével, másrészt a passzív tartaléksereg (munkanélküliek, peremcsoportok, a termelés alacsony termelékenységű, prekapitalista jellegű te­rületein dolgozók stb.) pauperizálódásával. De mivel a törté­nelmi marxizmus nem látta a világméretű polarizálódás je­lentőségét (globális polarizálódáson értve az „aktív sereg", illetve a passzív tartaléksereg lokalizálódását politikailag el­különült földrajzi területeken: a centrumban és a periférián), azt feltételezte, hogy az ugyanazon proletarizált egyének szakadatlan mozgása a két tábor között biztosítani fogja az antikapitalista front egységét, és így e front globális akciójá­nak gyors sikerét. Marx túlbecsülte a burzsoázia történelmi szerepét. Mivel több bátorságot tulajdonított neki, mint ame­lyet az később ténylegesen felmutatott, azt képzelte, hogy ez az osztály majd valóban le meri bontani a határokat, ezzel az egész földön egységes feltételeket teremtve egy világmé­retű osztályharc számára. Csakhogy a polgárság ezt a tör­ténelmi szerepet éppen a szükséges bátorság hiányában ha­marabb feladta, és megelégedett azzal, hogy saját fejlődését hozzáigazítsa a globális polarizálódáshoz, amely saját rend­szerének logikáján belül legyőzhetetlen. A polarizálódás ma­gyarázza meg, hogy az említett egység helyett éppen ellen­kezőleg, két egymással ellentétes stratégia alakult ki: a cent­rumországok munkásosztályainak szociáldemokrata stratégi­ája, illetve – a periféria népeinek (vagyis a világméretű passzív seregnek) esetében – a leninista (később maoista) forradalom.

Miután a globális polarizálódás hatásait alábecsülték, a tör­ténelmi szocializmus által nemcsak Európában, hanem világ­szerte ajánlott proletár internacionalizmus semmilyen komoly hatást nem gyakorolt a valóságra. Ez a munkásosztályokat és a néptömegeket arra késztette, hogy akcióikban átvegyék a helyi burzsoázia stratégiáit. Európa országaiban ez az im­perialista álláspontra való áttérést jelenti.

Ráadásul a szocialista mozgalom – miközben alábecsülte a polarizálódást – ragaszkodott a szocializmusba való átme­net kétszeresen hibás felfogásához: (a) Európában egy lép­csőzetes koncepcióhoz, amely, az imént említett hatással kombinálva, végső soron a kapitalizmus egyfajta szociálisan haladó igazgatásához vezetett; (b) a periféria országaiban a „szocializmus felépítésének" koncepciójához, amely zsákut­cába jutott, és amelynek kudarca (erre még visszatérünk) Eu­rópában és világszerte tragikus következményekkel járt a baloldalra nézve.

II

A kapitalizmus háború utáni fellendülése (1945-1990) az európai baloldal többségi áramlatai számára egy olyan expanziós mezőt nyitott, amely megerősítette őket szoci­áldemokrata stratégiájukban. A második világháború utáni ciklus a tőkés konjunktúra hosszú szakaszát hozta létre, amely három, részben egymásnak ellentmondó, de másfelől egymást kiegészítő pilléren nyugodott, (a) Elsőként a fordi modellen alapuló tőkefelhalmozás nemzeti keynesiánus poli­tikák általi szociáldemokrata szabályozásán. Ezek a gazda­ságpolitikák ugyan nyitottak voltak, ám a tőke expanziója, illetve a munka és tőke történelmi kompromisszuma közötti összhangot – amelyet a hidegháború hadikiadásai szilárdí­tottak meg – a nemzetállam keretei között biztosították, (b) A második pillér a modernizáció és az iparosítás előrehala­dása a periféria újra függetlenné váló országaiban, aminek alapjául, ahogyan korábban neveztem, az ún. „Bandungi kí­sérlet" (1955-1975) szolgált: az ellenőrzött interdependenciában való utolérés egy nemzeti-polgári programja, (c) A har­madik tartópillér a „szovjetizmus" vállalkozásának folytatása. Ennek lényege az utolérés, méghozzá egy olyan felhalmo­zási modell alapján, amely hasonlított a történelmi kapitaliz­muséra, mindemellett azonban tökéletesen független volt a világrendszer kényszereitől. A rendszert a nemzetállam vagy többnemzetiségű állam szintjén az állami tulajdonon, vala­mint a gazdasági és politikai hatalom központosításán ke­resztül irányították. A hatalom a keletkező új burzsoázia, va­lamint a kommunista pártok nómenklatúrája kezében össz­pontosult.

A katonai blokkok létrejötte tette tökéletessé a modell ar­chitektúráját. Ez képezte a „tetőt" a három tartóoszlopán nyugvó épület fölött, és óvta azt az időjárás viszontagsága­itól. Ez a hárompólusú rendszer biztosította az alapját a má­sodik világháború utáni világ mindhárom regionális kompo­nensére kiterjedő, általánosan erőteljes gazdasági növeke­désnek. A katonai blokkok kialakulása így a centripetális erő­ket támogatta, amennyiben a társadalmi cselekvők viselke­désének összhangját még konfliktusaikban is garantálta, és kijelölte ezen konfliktusok határait.

A fenti kísérletek kibontakozása és sikerei ideológiai illúzi­óknak adtak tápot, melyek erős hatást gyakoroltak a minden­kori közvéleményre. Nyugaton azt hitték, hogy a szakadatlan növekedés immáron végérvényes vívmány. A harmadik világ­ban azt gondolták, hogy a nemzeti építés programja végül megoldja az alulfejlettség problémáit. Keleten a „szocializ­musban" hittek.

Az Egyesült Államok kihasználta a második világháború­ban az ölébe hullott lehetőséget a 30-as évek nagy válságá­ból való kilábalásra, termelési rendszerének modernizálásá­ra a 20-as években indult fordi modell általánossá tételével, és egy minden területre kiterjedő vezető pozíció megszerzé­sére. Mindez 1945 augusztusában, az atomfegyver-monopóliumnak Hirosima és Nagaszaki bombázásában való kihasz­nálásával nyerte el sötét szimbólumát. Eközben Európa és Japán elmaradottsága (melyet a fordi modell csekély mértékű elterjedtsége jelez), amely már az első világháború után meg­mutatkozott, és amelyet az 1919-es forradalmak győztesei és vesztesei között zajló felőrlő küzdelem, valamint a Nagy Válság csak fokozott, a masszív háborús pusztítás következ­tében drámai külsőt öltött. Európa és Japán társadalmi struk­túrája azonban olyan szilárd maradt, hogy az 1919-es ese­mények (a forradalmi radikalizálódás) nem ismétlődtek meg. Sokkal inkább egy amerikai-fordi modellre alapozott gyorsí­tott fejlődés indult meg, Európában 1947/48-tól (a Marshall-tervvel), Japánban pedig 1951-től (a San Franciscó-i szerző­dést követően). Annak ellenére, hogy a munkásosztályok XIX. század vége óta tartó masszív közeledése imperialista burzsoáziáikhoz e kiegyezést ideológiailag előkészítette, 1919-ben a tőke és munka történelmi kompromisszumának (az új modell jövendő alapjának) még megvoltak a maga de­fektjei. 1945-ben viszont már minden feltétel adott volt gyors megvalósulásához. Ez a gyors „modernizáció amerikai mód­ra" az USA feltétel nélkül elismert egyeduralmának keretében zajlott (1949, NATO-alapítás).

Az új modell egész egyszerűen azt tűzte ki célul, hogy a reáljövedelem növekedését a termelékenységhez kapcsolják. Ez a modell kiegyenlítette a korábban (hétéves átlagban je­lentkező) igen markáns ciklusokat – amennyiben bevezette a beruházástervezés elemeit -, nem küzdötte le azonban a rendszerben rejlő tendenciát a túltermelésre. Itt térünk vissza az amerikai hadikiadások döntő jelentőségére a háború utáni prosperitás szempontjából. A kapitalizmus 1940-től mindmá­ig, tehát egy fél évszázadon keresztül nem volt képes más­hogy orvosolni a stagnálásra való hajlamát, mint a hadikia­dások felduzzasztásával (amelyek közvetve vagy közvetlenül az amerikai GDP egyharmadát emésztik föl, egy akkora há­nyadot, amelyet a Szovjetunió később, a Brezsnyev-korszakban tudott csak „felmutatni", és amely aztán a szovjet gaz­daság kifulladásához vezetett). A háború utáni modellnek fontosabb tényezője volt a hadikiadások felduzzasztása, mint a tőke és a munka közötti társadalmi szerződés. Ezért aztán erősen kétlem, hogy a rendszer képes volna átállni ezen ki­adások drasztikus csökkentésére; ez az USA-t egy giganti­kus méretű válságba döntené.

Mindezeken túl az egyre inkább tömegessé váló munkafo­lyamatnak és a tömegtermelés térhódításának is döntő tár­sadalmi és ideológiai kihatásai voltak. A társadalmi kiegyezés magában foglalta a munkásosztály alapvető beállítottságának megváltozását. A munkásosztály lemondott szocialista terveiről, és ehelyett a tömegfogyasztás új ideológiájának követője lett. Nem volt többé, ahogyan Marx várta, a társa­dalom felszabadítója a gazdasági elidegenedés alól. A polgári ideológia most először lett a társadalmat valóban totálisan uraló ideológiává. Alapja a politikának és a gazdaságnak egyfajta elválasztása, mely szerint a politika a polgári de­mokrácia hatáskörébe tartozna, a gazdaságot pedig a ma­gántulajdon, a konkurencia és a „piac törvényeinek" bázisán működő (antidemokratikus) menedzsmentre kellene bízni. Az új modell bevégezte a demokrácia erózióját. A kettős kon­szenzus, amelyen nyugodott (a politikai demokrácia és a pi­aci törvények vonatkozásában), csökkentette a régi bal-jobb ellentét horderejét, amely a konzervatív és a mozgalmi gon­dolkodás, illetve a birtokos osztályok és a néptömegek szem­benállásában gyökerezett. A modell lehetőségeket nyitott egyúttal a középosztályok számára, és biztosította vezető szerepüket a társadalom ideológiai „megdolgozásában". E fo­lyamat alapját a fogyasztási mintákat és a társadalmi törek­véseket alakító „átlagos mintapolgár" képe jelentette.

Ez a modell szigorúan nemzeti maradt. Mivel nemzeti ter­melési rendszerekre épült, amelyek a világpiac jelentőségére utaló interdependencia ellenére még messzemenőleg függet­lenek voltak egymástól, csak addig működött, amíg a nem­zetállam ténylegesen rendelkezett nemcsak a nemzetgazda­ság irányításához, de az ország külgazdasági kapcsolatainak ellenőrzéséhez szükséges eszközök felett is.

III

Az európai baloldal többségi áramlatai ezért a háború utáni fellendülés során mindvégig a tőke domináns cso­portjai által követett imperialista és szovjetellenes stra­tégiák foglyai maradtak. 1945 óta az USA kidolgozta gaz­dasági, politikai és katonai világuralmának egy, az egész vi­lágot átfogó programját. Mint az egyetlen hatalom, katonai vezetési rendszerét világméretekben szervezte meg. A Szov­jetuniónak sohasem voltak ilyen törekvései, csupán védeke­ző ellentervei, kiegészítve az országhatárokon áttolt csápok­kal. Az USA politikai (és gazdasági) stratégiája következés­képpen az egész hidegháborús időszakban arra irányult, hogy megakadályozza az esetleges blokk-képződést Európa és a Szovjetunió között. Európa sikeres újjáépítése, melynek következtében a régió ismét valódi konkurenciát jelentett a világpiacon, a 60-as és 70-es években bizonyos közeledést váltott ki Nyugat- és Kelet-Európa, ill. a Szovjetunió között. Közeledést, amely azt mutatta ugyan, hogy a Nyugat valójá­ban nem félt az ottani médiában hivatalosan veszélyként áb­rázolt „kommunista terjeszkedéstől", ám alighanem gyanakvó és állandóan óvatos maradt. Egyedül De Gaulle-ról tűnt úgy, hogy meg van győződve a továbblépés lehetőségéről. Annak idején aztán Gorbacsov nyúlt vissza a „közös európai ház­nak" e tervéhez. Ennek a szövetségnek az esetleges létre­jötte természetesen egy olyan, gazdag természeti erőforrá­sokra épülő ipari, pénzügyi és katonai együttes felbukkanását jelentette volna, amely az Egyesült Államok hegemóniájának további érvényesülését lehetetlenné teszi. Ez a rémálom gyö­törte egész Washingtont.

Az Öböl-háború melletti döntést Washington tudatosan azért hozta, hogy ezzel megakadályozza ezt az „európai blokkot": Európa gyengítésével (megszerezve az immár kizá­rólagos ellenőrzést a kőolaj fölött), a politikai Európa-konst­rukció törékenységének leleplezésével (kihasználva a nyilvá­nosságra kerülő véleménykülönbségeket), Moszkva semlege­sítésével, és az agyonhasznált „kommunista veszély" helyett az új mumus kijelölésével, ezúttal a „déli veszély" képében.

A világrendszer szintjén a centrumbeli szabályozás magá­ban foglalta a centrum és periféria közötti egyenlőtlen vi­szony újratermelését. A háború befejezésekor a periféria tár­sadalmai még messzemenőleg gyarmati uralom alatt álltak. Centrum és periféria polarizálódása 1800 után az iparosodott és nem iparosodott országok közti különbség formáját öltötte, ami a gyarmatosításra jellemző. Ázsia és Afrika népeinek lá­zadása, amelyet az új nacionalizmus jegyében zajló politikai és ideológiai újraformálódás félszázada készített elő, 1945-tel kezdődően tört ki, és a következő 15 évben kikényszerítette előbb az ázsiai, majd az afrikai nemzetek politikai független­ségének visszanyerését. Minden készen volt a bandungi ideológiához (1955), az új fejlődésközpontú gondolkodás e kifejeződéséhez: függetlenség, modernizáció, iparosodás. E mozgalom és a Szovjetunió között megjelentek egy stratégiai szövetség kezdeményei, ami a Szovjetuniót kiemelte izoláci­ójából. Mindez a világrendszernek egy két szuperhatalom konfliktusa által irányított bipolaritás látszatát kölcsönözte. De ez valóban csak látszat volt. A fegyverkezési verseny, melyet Washington kényszerített rá, egyre inkább kimerítette a Szov­jetuniót. A világszíntéren való szovjet fellépés azon stratégiai célkitűzése, hogy szétrobbantsa az atlanti szövetséget, nem irányult sem „Európa meghódítására", sem a „szocializmus" exportjára, hanem csupán az amerikai világuralom megszüntetésére, és egy többközpontú világban való békés egymás mellett éléssel való felváltására. Ez a stratégia végül zátony­ra futott.

A kapitalista Nyugat – beleértve a baloldal többségi erőit – ezalatt és még ezután is mindvégig határozottan az Egyesült Államok mögött állt. Az amerikai politikai elit tökélete­sen megértette, hogy az Észak-Dél konfliktusban Európa és Japán egyértelműen a fő szövetségesek. Az az ameri­kai stratégiai választás, amely a divatos publicisztikával el­lentétben, „a vállalkozói szabadságot elősegítő politikai klí­ma" megőrzésére és erősítésére helyezte a hangsúlyt az egész harmadik világban, mutatja annak a világos tudatát, hogy a harmadik világ semmi esetre sem jelentőség nélküli. Általa sikerült az Egyesült Államoknak viszonylagos gazda­sági hanyatlását ideiglenesen ellensúlyoznia – és ez még hosszabb ideig eltarthat, mint ahogy azt Európában sokan hinni szeretnék. Ebből a szempontból több mint tanulságos akár csak felszínesen is tanulmányozni az Európai Közös­ségnek és (akár bal-, akár jobboldali) kormányainak Afrikával, illetve az arab világgal szembeni politikáját. Kitűnik ugyanis, hogy Európa az ottani baloldallal egyetemben valójában nem vált meg imperialista koncepcióitól.

A szubszaharai Afrikában a közös piaci társulás hozzájárult ahhoz, hogy a régió megrekedjen egy mezőgazdaságra és bányászatra való „specializcáióban", mely ugyan megfelel a centrum és a periféria közötti polarizáció egykori (az ipari forradalomtól a második világháborúig tartó) módjának, de már eltér a polarizáció új, a periféria iparosodásán alapuló típusától. Ezért a loméi egyezményeket is jelentős felelősség terheli a kontinens egy nagy részének visszafejlődéséért (a „negyedik világba" való lecsúszásáért).

Ugyanúgy jelentőségteljesnek találom azt, hogy az Európai Közösség tagállamaiban sem a jobb-, sem a baloldal domi­náns politikai és ideológiai erői nem tarthatnak kívánatosnak egy arab egységet. Európa nem vetkőzte le hagyományosan imperialista beállítottságát. Ez a beállítottság a „mást", külö­nösképpen pedig a más kultúrájút, ellenségnek tekinti, ame­lyet megosztással kell gyengíteni. Ezen az alapon nyugszik a létező kapitalizmus világrendje. A Közel-Keleten ennek a vad világrendnek egy fél évszázada egy és csakis egy stratégiai célja van: annak fenntartása, amit szégyenlősen a kőolajhoz való hozzáférésnek szokás nevezni, magyarán tehát a nyugati hatalmak uralmáé e kincs fölött. A kőolajat eszerint csakis a Nyugat gazdasági expanziójának követelményei szerint kell kiaknázni (ez egyébként még nem zárja ki a konfliktust az OECD tagállamai között a kőolaj fölötti ellenőrzés gyakorlá­sáért, még ha az tompított formában jelentkezik is). E cél ér­dekében két, egymást kiegészítő eszközt alkalmaznak: (a) az arab világ további megosztását, valamint túlélési garanciákat az öbölmenti archaikus rezsimek (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok) számára, hogy ezzel megsemmisítsenek minden lehetőséget a kőolajkincsnek az arab népek javát szolgáló hasznosítására; (b) Izrael abszolút katonai fölényének bizto­sítását és segítséget nukleáris felfegyverzéséhez, annak ér­dekében, hogy az bármikor beavatkozhasson. Az Öböl-háború megmutatta, hogy Európa az arab világhoz fűződő kapcsola­tait illetően nem rendelkezett saját, az Egyesült Államoktól különböző elképzeléssel. Az állandó izraeli nyomás, mely az egész Nyugatot arra kényszeríti, hogy támogassa a zsidó ál­lamot a „Kelet barbárai" elleni küzdelemben, ezen körülmé­nyek között eredményes; és csak annyiban lehet eredményes, amennyiben Európa nem bír önálló szemlélettel a Délhez fű­ződő viszonyának, és ezen belül az arab Délnek az ügyében.

A fordista modellt a fejlett tőkés országokon belülről szem­lélve illethetjük ugyan a rokonszenves „szociáldemokrata" jel­zővel, ám az egész világot tekintve (egy olyan világot, ame­lyet háromnegyedrészt a periféria népei alkotnak) talán in­kább a kevésbé kellemes „szociálimperialista" megjelölést ér­demli.

Az európai baloldal többségi irányzatainak szovjetellenes állásfoglalása persze megbocsátható a szovjetizmus mélyen antidemokratikus jellege miatt. Csakhogy az ő szovjetizmus kritikájuk jobboldali kritika maradt, amely a rendszer fejlődé­sét a nyílt kapitalista restauráció irányába akarta gyorsítani, mivel úgy gondolták, ez a demokratizálás útja. Ebben egyet­értettek a rendszer belső kritikusaival, Hruscsovtól kezdve egészen Gorbacsovig. Az európai baloldal többségi erői ezért mindig is kimondottan rokonszenveztek a szovjet jobboldali reformerekkel. Ezzel szemben a szovjetizmus összeomlása az én többször kifejtett értelmezésemben a „tőkések nélküli kapitalizmus" ezen utópikus vállalkozásának elemzésével kezdődik. E logika alapján az összeomlást nem is „antiszo­cialista ellenforradalomként" vagy „demokratikus forrada­lomként" értelmeztem, hanem a rendszer saját lényegi ten­denciáinak felgyorsulásaként – az évtizedek óta kialakult bur­zsoáziának azon törekvéseként, hogy végre „rendes burzso­áziává" válhasson, ugyanolyanná, mint a többi.

Ezzel egyidejűleg az európai baloldal kisebbségi csoport­jai, a kommunista pártok, a szovjetista vállalkozáshoz való feltétlen hűségükben előbb a sztálini képleteket, majd meg azok jobboldali kritikáját vették át. Csak a baloldaliak egy sovány kisebbsége (amelyet emiatt igazságtalanul a „szélső­bal" megjelöléssel illettek) foglalta el Európában és egyebütt a szovjetizmus egy baloldali kritikájának álláspontját.

Így az európai baloldal a szocializmus és az imperializmus két nagy kérdésében három áramlatra látszik szakadni: (a) egy jobbról szovjetellenes és az imperializmust támogató többségi irányzatra; (b) egy szovjetbarát és antiimperialista kisebbségi irányzatra, és (c) egy antiimperialista és a Szov­jetuniót balról bíráló peremáramlatra.

IV

A tőkés globalizáció elmélyülése egy új ellentmondást hozott létre, amely a tőkefelhalmozás törvényeinek immár az egész világra kiterjedő hatóköre, illetve a politikai és társadalmi rendszer irányításának nemzetállami kere­tekben való megrekedése közötti szakadékban nyilvánul meg. Ez az ellentmondás láthatólag az európai egyesülési folyamat komoly akadályává fog válni, ami az európai balol­dalt készületlenül találja.

Közvetlenül a második világháború után a valóságosan vi­lágrendszerként létező kapitalizmus még a maga történelmi kialakulásának idejétmúlt alapstruktúráiban jelent meg: mint polgári nemzetállamok rendszere. E nemzetállamok történel­mi képződmények voltak, biztosították az egymással ag­resszívan vetélkedő tőkés nemzetgazdaságok (messzemenő-leg a nemzeti tőke által ellenőrzött és irányított nemzeti ter­melési rendszerek) kormányzásának politikai és társadalmi kereteit, és együttesen a világrendszer centrumát képezték. E nemzeti alapokon a társadalmi szövetségek és szemben­állások alakzatai mindig az adott helyzet függvényei voltak – a nemzeti piacokat ez nem hagyta érintetlenül, mivel ezek ugyan egy saját, tisztán gazdasági racionalitás alapján mű­ködtek, ám azokat a társadalmi viszonyokat fejezték ki, me­lyeken a burzsoázia uralma nyugodott. A globalizáció máso­dik világháború utáni elmélyülésével ezek a struktúrák szét­esnek: a termelési folyamat egyes szakaszainak kitelepíté­sével a termelési rendszerek átlépik a nemzeti határokat. A nemzetközi gazdaságtól, melyben a nemzeti termelési rend­szereknek igazodniuk kellett egymáshoz, lassacskán eljutunk a valódi világgazdasághoz, mint az egész világot felölelő ter­melési rendszer kifejeződéséhez. Ezzel magában a centrum­ban is megkérdőjeleződik a nemzeti politikák hatékonysága. A helyi társadalmi alakzatoknak máris a világméretű társa­dalmi szövetségek és ellentétek logikájába kell illeszkedniük. Ez azonban nem lehetséges, mivel a tőke globalizációja egy olyan világban következik be, amelyet továbbra is az államközi rendszer kapcsolatai irányítanak, és mert még csak a politikai tudat szintjén sincsenek meg egy világ­kormányzás csírái.

Ezen feltételek között nem a globalizáció jövendőbeli struk­túrái fogják az USA, Japán és az alakulóban levő Európa közötti verseny kiinduló (a technológiai kényszerek és ezek gazdasági kifejeződései által meghatározott) keretfeltételeit alkotni. Sokkal inkább arról van szó, hogy e verseny alaku­lása lesz meghatározó a globalizáció struktúrái, vagy adott esetben ennek a globalizációnak regionális csoportok képző­dése és/vagy a periféria régióinak leszakadása általi részle­ges felfüggesztése számára.

Európában a háború utáni fellendülés egybeesett az Euró­pai Gazdasági Közösség létrehozásával. Az EGK a tagálla­mok nemzeti növekedésének könnyen célt tudott mutatni: be kellett hozni az USA mögötti lemaradást. A társadalmi harcok szigorúan gazdaságiak (a növekedés gyümölcseinek elosz­tására irányulok) maradtak, és nem lépték át az országban érvényes társadalmi kompromisszum kereteit.

Ennek az Európa-koncepciónak az a szűklátókörű ökonomizmus a baja, amely szerint a politika és a társadalom spon­tán módon igazodni fog a piacmegnyitás követelményeihez. Az új ellentmondás, amely a gazdaságirányítás területét (mint globalizált keretekben működő európait) leválasztja a politikai és társadalmi irányításról, ma egyenesen az európai ügy ha­ladását veszélyezteti. A történelmileg így kialakult nemzet­gazdaságok egymásmellettisége az európai múlt terhes örök­sége. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös politikák még az 1993-as teljes piacmegnyitás után sem azok, amire a konstrukciónak szüksége lenne. Közös politika különben is csak a (sokat vitatott) mezőgazdasági szubven­ciók területén létezik; a közös devizapolitika (a „valutakígyó") kezdeményeit kikezdik az eltérő konjunktúrapolitikák, nem is beszélve arról, hogy nincsenek elképzelések a közös szoci­álpolitikáról. Nagy a felelőssége az európai baloldal többségi erőinek, akik magukévá tették a „Közös Piac" polgári prog­ramját, és elmulasztották azon kötelességüket, hogy létre­hozzanak egy egyesült európai baloldalt, valamint előmozdít­sák a politikai, társadalmi és gazdasági integráció egy alter­natív programját. A Közös Piac ezideig és a belátható jövő­ben az és csak az marad, amit a neve jelent: egy piac. Csak­hogy az egyedül a piac által létrehozott integráció inkább kiélezi, mintsem feloldja az ellentmondásokat. Azzal fe­nyeget tehát, hogy Európa mint olyan megrendül, mert egye­sek megerősödnek, mások meggyengülnek, maga az épít­mény azonban az erősek (elsősorban Németország) megtar­tott nemzeti struktúráinak és a gyengék széthulló struktúrái­nak keverékévé válik, anélkül hogy kialakulna egy önálló, kö­zös és átfogó európai struktúra.

Ezt a kevéssé optimista jövőképet annál is inkább valószí­nűvé teszi, hogy az EGK-ban továbbra is különböző, sőt egy­mással ellentétes nemzeti játszmák folynak. Nagy-Britannia elfogadja ugyan a nemzeti hatalomnak a globalizáció következtében való felmorzsolódását, de nem egy európai integ­ráció javára. Egyrészt megnyitja kapuit a határok nélküli világ előtt, arra az idejétmúlt előnyre számítva, amelyet óriási pénzügyi központja jelent. Másfelől mindig is elfogadta azt a lehetőséget, hogy az USA esetleg bekebelezi: a közös nyelv és a közös kultúra itt ismét jelentősnek bizonyul. Németor­szág egészen új helyzetbe került. Az újraegyesítés után hall­gatólagosan külön utakat járhat, anélkül, hogy az EGK-t for­málisan megkérdőjelezné, és ügyelhet arra, hogy az európai integráció folyamata ne menjen túl azon a határon, amit a puszta közös piacszerkezet megkövetel. Mint erős tagállam, kétségkívül képes e piac szabályait elfogadni és emellett sa­ját erős nemzeti struktúráját megőrizni, míg a partnerekéi eközben széthullanának. Németország még erősítheti is saját nemzeti berendezkedését – az alárendelt pozícióba került Kelet-Európa felé való terjeszkedéssel. A brit és a német megoldás között már alig marad hely másfajta politikák szá­mára. Franciaország, Olaszország és mások aktivizálni akar­ják az európai egységet, hogy gazdasági gyengeségüket a politikai adu kijátszásával ellensúlyozzák. Nagy-Britannia el­lenzi ezt, Németország pedig nem különösebben érdekelt a dologban. Lehet-e hát többről szó, mint jámbor óhajról?

Európa tehát „kollektív politikai törpe" marad, ahogyan azt Németországról mondták az újraegyesítést megelőzően. Amerikai nukleáris védnökség alatt állva (melynek az „elret­tentés idejének vége" óta már semmi haszna), mintegy szét­szakítva tagállamainak külpolitikai nézeteltéréseitől, Európa még nem mert másként, mint szólamokban elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Mivel saját gyengesége megakadályoz­za részvételét a nagy Észak-Dél konfliktusok (pl. a palesztin kérdés) esetleges megoldásában, Európa végül de facto min­dig magáévá teszi Washington álláspontját (ahogyan azt az Öböl-háborúban is láttuk).

Az, hogy az európai uralkodó osztályok stratégiái és a gaz­dasági engedményei révén marginalizált baloldal visszahú­zódása tragikus következményekhez vezet, máris megmutat­kozik a kontinensen – jelesül a jugoszláv drámában.

E drámának biztosan megvannak a belső okai. A födera­lizmus megnövelte a regionális köztársaságok egyenlőtlen fejlődésének reális veszélyét. A központi ellenőrzés lazítása és az alig uralt nyitás a külföld felé felerősítették ezeket a negatív fejleményeket. Ilyen körülmények között a világvál­ság teljes erejével sújtotta Jugoszláviát, erősítve a belső kon-kurenciát, és szétszakítva az uralkodóosztályt. Az elit szlo­vén-horvát frakciói azt vetették az államszövetség szemére, hogy az ország déli részének támogatására kényszerítette őket, míg a szerb frakció népének Jugoszlávia létrehozásá­ban és az antifasiszta harcban játszott döntő szerepére em­lékeztetett. Éppen ekkor fedezték fel az EK-országok, min­denekelőtt Németország, hogy ez az egész rendszer beke­belezhető, hiszen uralkodó osztályai a végét járják. Mindent a „nacionalizmusok" kártyájára tettek fel tehát, olajat öntve a tűzre. A szlovéneknek és a horvátoknak megígérték a gyors EK-felvételt. A föderáció újratárgyalását durván a „népek ön­rendelkezési jogára" való hivatkozással ellenezték; ráadásul mindezt, engedményeket nem téve, olyan személyiségek te­hették, akiknek soha nem jutott eszükbe ugyenezt a kérdést ugyanebben a formában pl. Írország vagy a Baszkföld ese­tében felvetni. A szakadár köztársaságok azonnali „elismeré­sével" megteremtették a borzalmas polgárháború feltételeit. A háború igenis előrelátható, bizonyos európai vezetők szá­mára talán még kívánatos is volt. Az európai baloldaltól el­várható lett volna, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába, hogy a küzdelmet áttereli más területre – a jugoszláv föde­ráció megújulása érdekében. Szerencsétlenségünkre az eu­rópai baloldal hagyta magát bevonni a meghatározó tőkés érdekcsoportok bűnös stratégiájába.

Attól tartok, ugyanez fog történni a volt Szovjetunió eseté­ben is. A germán-európai uralkodó osztályok célja, a volt Szovjetunió latin-amerikanizálása, találkozik ebben az eset­ben az Egyesült Államok azon elképzeléseivel, hogy Orosz­országot maximálisan meggyengítse. Ezáltal ugyanis vissza­térhet az 1945-ös helyzet, amikor Washington kezében volt a tömegpusztító fegyverek monopóliuma, melynek segítségé­vel a világra kényszerítette egyeduralmát. Nem az-e a valódi stratégiai célja, hogy a volt Szovjetunió széthullása után Oroszországot is feldarabolja?

A nemzeti termelési rendszerek szétesése már véget vetett a nemzeti szociáldemokrata programok illúzióinak. A gazdasági összefonódás megfosztja a nemzeti politikákat hatékonyságuktól, és kiszolgáltatja a világrendszert – és ben­ne az európai alrendszert – egy világpiaci üzletmenet kény­szereinek, amely világpiac, valódi nemzetek feletti politikai intézmények hiányában, szabályozhatatlan.

A piaci utópia rejlik a nyugati demokratikus politikai élet lezüllése mögött is. A fent említett kényszernek való egyol­dalú alávetettség kedvetlenséget szül. Az USA története, amely ebben ismét előtte jár az európainak, megmutatta, ho­gyan tölthető be ez a politikai vákuum maradandó elemek egy kombinációjával (vagy nem hasznos-e a rasszizmus, a vallási és társadalmi agyrémek sora az efféle stabilitás szá­mára?) és konjunktúrafüggő érdekegyüttesekkel (szakmai, helyi stb. érdekek képviselete „lobbikon" keresztül). Nincse­nek-e meg annak a jelei, hogy Európában is kialakulóban van valami hasonló? Nem nyilvánul-e meg ez abban a lát­szólagos „csapongásban", sőt „irracionalitásban", amely a po­litikai szereplők akcióiban és reakcióiban manapság oly mér­tékben vált uralkodóvá, ahogyan az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna? Ilyen viszonyok között ko­molyan kell vennünk a gyakorta a néptömegekből érkező „jobboldali hangokat".

A világkapitalizmus három pólusa közötti versenyben tehát nem egyenlőek a pozíciók. Az USA és Japán nem puszta földrajzi egységei a kibontakozó világgazdaságnak. Ezek nemzetgazdaságok voltak és maradnak, ahol az államnak éppen az a dolga, hogy megőrizze a nemzeti struktúrákat. Egyúttal ezek az államok húznak hasznot a világgazdaság kialakulásából, tekintve, hogy ők az erősebb fél. Utóvédharc – legyintenek majd a liberalizmus fanatikusai. Majd meglát­juk: talán utóvédharc az elkövetkezendő 200 év távlatában, de a következő 20 év alakulásában inkább elővédharc! Ki tagadhatná ezen nemzeti stratégiák jelentőségét, legyen szó akár a (katonai és civil) kutatás-fejlesztés vagy a megfelelő képzési rendszerek finanszírozásáról, a pénzügyi rendszer irányításáról, vagy a gyakorlati protekcionizmusról a mező­gazdaság, az ásványkincsek és a kőolajkészletek (stratégiai készletek politikája), sőt egyáltalán a feldolgozóipar javára? (A szubvenciókat persze „támadják", de meglátjuk, ez nem fog sokat változtatni a fennálló gyakorlaton – a GATT-tárgyalások ezen a téren tanulságosak.) Ezenkívül az USA kezében van egy olyan adu is, amelyet rövid vagy középtávon más megoldás hiányában nem lehet ütni, nevezetesen, hogy a dollár tölti be a világpénz szerepét. Mindennek tetejébe az Öböl-háború azt is megmutatta, hogyan tudja az USA kihasz­nálni katonai monopóliumát. Európa helyzete ezzel össze sem hasonlítható.

V

Az európai baloldal többségi irányzatainak a Délhez és az új Kelethez fűződő viszonyát továbbra is a piac általi globalizáció ökonomista utópiájának elfogadása határoz­za meg. így rövid távú, taktikai álláspontokat foglalnak el, ami végül ahhoz vezet, hogy a meghatározó imperialista stra­tégiák eszközévé válnak.

Mióta a centrum országai a XIX. század folyamán egymás után átélték ipari forradalmaikat, a centrum és a periféria po­larizálódása egy csaknem tökéletes ellentét formáját öltötte: a centrum iparosodott volt, a perifériát az ipar hiánya jelle­mezte. A második világháború utáni periódusban azonban, miután a periféria államai Ázsiában és Afrikában visszanyer­ték politikai függetlenségüket, megkezdődik ezen országok­ban is az iparosodás korszaka. Igaz, ez a folyamat oly mó­don egyenlőtlen, hogy a homogenitás látszata, amelyet addig az ipar általános hiánya keltett, átadja helyét a fokozódó dif­ferenciálódásnak egy félig iparosodott „harmadik világ" és egy ipar nélküli „negyedik világ" között.

Az Észak-Dél kapcsolatoknak az egész világot átfogó tő­kés felhalmozási válság miatti megkeményedése gyorsuló mértékben tünteti el a harmadik világban uralkodó fejlődési illúziókat. A radikális rendszerek sorra összeomlottak, úgy­hogy a 80-as években az ezekre az országokra erőszakolt reakciós „szerkezetkiigazítási politikák" zöld utat kaptak. Az említett összeomlás, hangsúlyozom, nem egy egészséges testre mért halálos csapás eredménye, hanem egyrészt a bandungi kísérlet saját korlátainak és a belső ellentmondások ebből származó kiéleződésének, másrészt pedig a világkon­junktúra felborulásával együttjáró külső agressziónak a közös terméke.

A bandungi eszmét („utolérés a kölcsönös függőség keretei között") utópiaként elemeztem – mint egy polgári-nemzeti el­képzelésnek a világrendszer perifériáján, a nemzetállami fej­lődés küszöbén kibontakozó reprodukcióját. Ettől eltekintve a vitatott periódus eredményei közvetlenül két kérdésre ve­zetnek:

(a) Vajon a harmadik világban folyó iparosodás a kapita­lizmus földrajzi terjeszkedésének kezdete-e, amely lassan­ként elmossa a centrum és a periféria közötti polarizálódást, vagy a polarizálódásnak új formákban kell újratermelődnie?

(b) Azoknak a harmadik világbeli régióknak a lecsúszása a negyedik világba, amelyek nem jutottak el az iparosodásig, ezen körülmények között vajon csupán megkésettség-e a vi­lágkapitalizmus homogenizáló terjeszkedésében, olyan meg-késettség, amely magyarázatát messzemenőleg az érintett társadalmak specifikus belső tényezőiben leli? Vagy pedig lényegi törvények kifejeződése ez, melyeknek következtében a polarizálódás differenciálja a periféria országait, és azokat részben marginalizálja?

Várható-e a globalizált tőkés terjeszkedésnek egy új sza­kasza, mintegy a rendszer újraformálódásának alapján, te­kintetbe véve az itt már említett minőségi átalakulásokat és néhány más tényezőt is, mint amilyen pl. a szovjet rend­szerek összeomlása és újrabetagozódásuk a világpiacba, vagy új technológiai forradalmak bekövetkezése?

Véleményem szerint az iparosodás ebben az esetben nem fog a fejlett nyugathoz hasonló társadalmi evolúciót elindítani. Ott a fordizmus csak egy hosszú előkészítő szakasz""után jelent meg, amelyben a társadalmat már átalakította a gépi nagyipar és egy tartós agrárforradalom. Hála a lehetőségnek, hogy a demográfiai robbanás nyomását Európa az Észak­os Dél-Amerikába történő kivándorlás útján levezesse, továb­bá a meghódított gyarmatokról érkező nyersanyagnak, ez a folyamat kedvező közegben zajlott le. Ehhez csatlakozott te­hát a fordizmus, megszilárdítva tőke és munka történelmi kompromisszumát, amit elősegített a tartalékseregnek a cent­rum országaiban tapasztalható zsugorodása is.

Az iparosodó harmadik világban ezzel szemben nem adott a fenti kedvező körülmények egyike sem, amelyek megaka­dályozhatnák, hogy az ottani tőkés terjeszkedés zabolátlan formákat öltsön. Meggyőződésem, hogy a periférián a tőke által kizsákmányolt munka tartalék- és aktív seregének ará­nya nem fogja megismételni centrumbeli fejlődéstörténetét. Ahhoz, hogy külön tudjuk választani az aktív és a tarta­léksereget, a tőkés globalizáció logikájának megfelelően a termelési rendszer nemzetközi szinten többé, illetve kevésbé versenyképes szektoraiban való foglalkoztatás kritériumát kell használnunk. Ha ezzel a kritériummal dolgozunk, a kö­vetkezőket mondhatjuk. A centrumban a munkaerő zöme ténylegesen az aktív seregbe tartozik, mivel a centrurnkapitalizmusok lassú, fokozatos kialakulásának történelmi folya­mata nem megismételhető kedvező feltételek között ehhez a helyzethez vezetett. Az iparosodott periféria (Latin-Amerika, a tőkés és a kommunista Kelet-Ázsia, valamint az egykori szovjet világ) országaiban a termelési rendszer bizonyos ele­mei az említett értelemben máris versenyképesek, vagy azzá válhatnak. Ezekben a régiókban létezik az aktív sereg, és lehetőség van a további növekedésre is. A vidéki és az in­formális gazdaság munkaerő tartalékait azonban soha nem lesz képes felszívni, bárhogyan értelmezzük is a „belátható jövőt": nevezetesen azért, mert a versenyképesség ma olyan termelési technikákat kíván, amelyek ezt lehetetlenné teszik, továbbá azért, mert a tömeges kivándorlás szelepe sem áll rendelkezésre.

A harmadik világ iparosodása tehát nem fog véget vetni a polarizálódásnak, amely a létező kapitalizmus lényegi sajá­tossága, hanem csak más síkokra tereli annak mechanizmu­sait és formáit. A periféria új ipari kapitalizmusa elmaradott és részleges marad, egyfajta gigantikus gyártóapparátusra fog korlátozódni, miközben a centrum a monopóliumai segít­ségével (technológiai monopóliumával, a világ pénzügyi fo­lyamatai fölötti ellenőrzés monopóliumával, a Föld természeti erőforrásai, a kommunikációs és a katonai eszközök fölötti rendelkezés monopóliumával) ellenőrizni fogja a p,ejiféria ipa­rát, és az ebből szerzett nyereséget aztán a monopóliumai gyakorlásához szükséges „szolgáltatások" felduzzasztására fogja fordítani.

Még szélsőségesebb a helyzet a periféria nem iparosodott és nem versenyképes afrikai és arab világbeli országaiban. Az aktív sereg itt gyakorlatilag nem létezik, szinte a teljes nemzet a globális tartaléksereget gyarapítja. Hozzáteszem, hogy a szovjet rendszerek összeomlása először aligha­nem a perifériális kapitalizmus terjeszkedésének szférá­ját fogja megnövelni. Azok a feltételek ugyanis, amelyek között nyugati mintájú szociáldemokrata válaszok kristályo­sodhatnának ki, itt nem állnak rendelkezésre.

A konjunktúra felborulása, amely lezárja a háború utáni fel­lendülést, a periódus világrendszerének pilléreit jelentő há­rom modell kimerülésének közös terméke. Ez a változás a földgolyó minden régióját mély, tartós strukturális válságba taszítja. A rendszer szerkezeti krízisének pillanataiban mindig a centrifugális erők tolakodnak az előtérbe. Ezek a centrifu­gális erők a mindig törékenyebb periférián – Délen és Kele­ten – felbomlasztják az uralkodó osztályok egységét. Ezek, úgy tűnik, rövid idő alatt teljesen elveszítették hatalmuk legi­tim alapjait, és most a végét járják. Ez a széthullás áll a politikai válságok, az államok szétesése, a népi-közösségi nosztalgiák vagy a vallási fundamentalizmusok megerősödé­sének hátterében.

A periféria fokozatos iparosodása és Kelet-Európa orszá­gainak a rendszerbe való újra-betagozódása tehát nem azt eredményezi, hogy újraéledne a marxi modell, és újra helyreállna a „világproletariátus egysége". Az új globalizálódás továbbra is, akárcsak eddig, egy két dimenzióra (termékcse­rére és tőkeáramlásra) redukált, a harmadik dimenziót (egy az egész világra kiterjedő munkaerőpiac kialakulását) kizáró világpiac bázisán fog végbemenni. Ez elegendő ahhoz, hogy rögzítse a polarizációt; ennek a ténynek pedig továbbra is heves reakciókat kell kiváltania a periféria népeiből. Az újon­nan iparosodott periféria és a negyedik világ, Kelet és Dél országainak népei és uralkodó osztályai számára tehát ez még nem lezárt ügy. Új lázadásuk meg fogja kérdőjelezni a globalizálódást. A nemzetállam itt is elégtételt vesz majd.

Ezen új helyzet szempontjából, melyet én nem új világ­rendként jellemeztem, hanem káoszként, különösen sajnála­tos, hogy az európai baloldal meghatározó áramlatai átvették a tőke irányadó csoportjainak válságmenedzselő stratégiáit.

Politikai és társadalmi rendszereket akár lokális (nemzet­állami) keretekben, akár világméretekben egyedül a piacon keresztül kormányozni – utópia. A meghatározó erők így a hosszan tartó strukturális válság idején nem is arra törekszenek, hogy „leküzdjék a válságot", hanem csak arra, hogy igazgassák azt. Az az érvelés, amely a „valamennyien egy csónakban evezünk" elve alapján mindenki érdekét szolgáló, hosszú távú megoldásokat javasol, mint pl. a Brandt-jelentés, azért naiv, mert nem felel meg annak a logikának, amelynek alapján a létező kapitalizmus rendszere működik. A valóság­ban a meghatározó erők általában főként a válságmenedzse­lés taktikai kérdéseit tartják szem előtt. Ennek következtében a válság terheit teljes egészében a leggyengébb partnerekre hárítják, a Dél és a Kelet perifériás helyzetű országaira, an­nak érdekében, hogy ezzel a fejlett centrumországokban eny­hítsék a válság következményeit, és megakadályozzák a helyzet drámaira fordulását – még akkor is, ha egy hatékony válságellenes stratégia ennek kárát látná. Ennek a rövidtávú szándéknak az elsődlegességét tanúsítja a befolyásos ideo­lógiai apparátusok új nyelvhasználata is. Governance-ról be­szélnek, vagyis arról a képességről, hogy az ember kézben tartson egy helyzetet, amely önmagában nehezen kezelhető, mivelhogy robbanékony természetű.

Ebben a logikában célszerűvé válik a periféria államainak szétesése. Éppenséggel a lezüllött, szélsőségesen sebezhe­tő, a világpiac felé nyitott, de a saját működésük ellenőr­zésére nem képes államok teszik lehetővé a világválság ter­heinek ezt a teljes mértékű áthárítását. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a pusztító politika csupa nehezen kiküszöbölhető ellentmondásból van szőve. Az állandó káosz azt jelenti, hogy visszaesésre és erőszakra kell berendez­kedni. Ekkor pedig a „gyenge konfliktusok" (katonai) szabá­lyozásának elmélete segít a domináns hatalmaknak ezeket az ellentmondásokat felszámolni. Ezzel egyidejűleg előkerül az a gondolat, hogy az interdependencia idestova minden szinten annyira erős (és a környezetvédelmi téma persze ki­válóan illik a koncepcióba), hogy a jövőben és már jelenleg is kizárólag csak egy „világfejlődés" elképzelhető (a nemzeti fejlődés viszont puszta mítosz); ez a politikai demokrácián és piacon alapuló fejlődés pedig lehet „más" (és jobb), mint az, amelyik eleddig a kapitalista terjeszkedés történetéből is­mert. Más szavakkal, a szociáldemokrácia ugyanúgy jelent­hetné a problémák megoldását globális szinten, mint ahogy a nyugati nemzetek szintjén tette. Hihetők-e ezek a tézisek, tudnak-e mást nyújtani, mint egy új illúziót?

A demokratizálás és a különböző közösségek kollektív jo­gainak biztosítása önmagában véve pozitív követelések, és ha ezek jobban tudatosulnak, az mindig vitathatatlan előre­lépés. Mindenesetre ezt az előrelépést nem lehet kívülről „be­vinni", hanem azt mindig maguknak a szóban forgó népeknek kell kivívniuk. Sőt azt mondanám, hogy a periféria népei e küzdelmükben egyenesen szembenállnak a nyugati hatalmak céljaival, mert ezeket csak a számukra jövedelmező status quo fenntartása érdekli.

Az általuk felhasznált eszközök ezért egész egyszerűen a manipuláció kategóriájába tartoznak: manipuláció etnikai ala­pon (vagy vallási fundamentalizmusokon keresztül), a de­mokrácia manipulációja szelektív beavatkozások útján, a dol­gok aktuális állásától függően. Ez a rendszer nyilvánvalóan alapvetően két mércével mér: emitt beavatkozás egy nép ja­vára, amott elhallgatás, itt a „szabad" választások érvénye­sítése, ezzel szemben másutt egy fékevesztett diktatúra vé­delme. Úgy tűnik azonban, hogy a botrányok megúszhatok, amennyiben a készséges média szolgáltatásai révén legiti­málni lehet a beavatkozásokat, a kínos eseteket pedig agyon­hallgatni.

Erre a célra a politikai naivitást is mozgósítják: „humanitá­rius szervezeteket" tolnak az előtérbe, amelyek ugyanúgy hagyják, hogy a hatalmi politika eszközül használja őket, mint ahogy egykor a „misszionáriusok", gyakran a legjobb szub­jektív szándékoktól vezérelve, a gyarmati hódításokat kísér­ték. A valóság ismét azt mutatja, hogy a fejlett világ beavat­kozásai a harmadik világ ügyeibe, legyenek azok akárhogy motiváltak, egytől egyig károsak.

VI

Mi a teendő? Milyen felelősséget kell majd egy megújult eu­rópai baloldalnak felvállalnia? Hogyan egyeztethetők majd össze azok a stratégiák, amelyeket ki tud fejleszteni, a más földrészeken, más baloldali erők által kidolgozottakkal? Kiúttalan helyzetek nincsenek, mindig léteznek különböző, sőt ellentétes választási lehetőségek. A tőkés globalizáció, úgy, ahogyan azt nekünk felkínálják, elfogadhatatlan. Másfelől az önmagában való visszautasítás sem jelent választ. A visszautasítás ráadásul csak látszólagos, hiszen azok a formák, amelyekben megnyilvánul, a népi elzárkózás vagy a vallási fundamentalizmus, nem lépnek túl a zabolátlan globalizáción, sőt, annak eszközeivé válnak.

Számomra a globalizáció nem csupán a modern történelem egy ténye, amelyet autarkiába való illuzórikus bezárkózással vagy kulturalizmusokkal nem lehet megszüntetni, hanem örven­detes tény, történelmi előrelépés. De a történelemnek nincs vé­ge, és a globalizáció még messze nem fejeződött be. Itt válnak el egymástól a polgári és a szocialista ideológiák. Az előbbiek a fejlődést, ha megállítani ugyan nem akarják is, egyoldalúan csakis a tőke által fémjelzett folytatásának perspektívájában hajlandók megengedni. A szocializmus ezzel szemben lehetővé teszi annak megértését, miért nem tud kiteljesedni ez a tőkés globalizáció, miért termeli ki a globális polarizációt, és miért ter­meli azt időről időre egyre kiélezettebb formában újra. Éppen ebben rejlik a kapitalizmus valóságos történelmi korlátja: a po­larizált világ, amelyet létrehoz, egyre embertelenebb, és ezért robbanásveszélyessé válik. E nagy horderejű tény sürgetésé­ben a szocializmusnak kötelessége, hogy javaslatot tegyen a globalizáció egy új perspektívájára és ennek eszközeire, annak érdekében, hogy ez a folyamat a szó valódi értelmében kitel­jesedhessék, amennyiben humánus és valóban univerzalisztikus módon alakítják. Úgy vélem, ez a kihívás áll előttünk.

Hogy jutunk el idáig? Egy olyan stratégiával, melynek célja a világrendszer azonnali átalakítása? Vagy a nemzeti és a regionális alrendszerek átalakítására irányuló stratégiákkal? Adott esetben hogyan kell kombinálni a mindkét színtéren folyó akciókat?

Egy új világrendszer-szemlélet először is megköveteli a szocialista perspektívák új megalapozását a földrészek mind­egyikén. A szocializmus nem halott, de nem fog újraéledni, ha mereven ragaszkodunk a nemzeti szociáldemokrácia, az etatista marxizmus-leninizmus vagy ez utóbbi trópusi válfa­jainak idevágó régi jelszavaihoz. Ezek most valamennyien elavultak. Az új szocializmusnak, sokkal inkább, mint elő­deinek, nemzetközinek kell majd lennie, így tehát aktívan hozzá kell járulnia regionális együttesek újraalakulásához, amelyek a tőke rövidlátó nemzetköziségével a népek nem­zetköziségét tudják szembeállítani. Az itt említett szükségsze­rű regionalizálódás azonban más természetű, mint a Dél bi­zonyos régióinak a centrumra való rákapcsolása a neoimperialista logika alapján (mint pl. Mexikó integrálása az észak-amerikai közösségbe, afrikai országok társulása Európával, vagy egy japán dominanciájú kelet-ázsiai térség kiépítése). A globális polarizálódás korábban ábrázolt új korszakát te­kintve nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai konföderációk fel­építése az egyetlen válasz, amely a kihíváshoz fogható lehet. Csak ilyen konföderációk lesznek majd képesek megfosztani a centrumot a hatalmának alapját képező monopóliumoktól, és kifejleszteni saját tudományos és technikai kapacitásaikat, saját önálló pénzügyi intézményeiket, a természeti erőforrá­sok feletti saját önálló felügyeletüket, saját hatékony kommu­nikációs eszközeiket és saját szükséges katonai védelmi ap­parátusukat. Az európai baloldaliaktól azt várjuk el, hogy megértsék, a kontinensen mennyire erős a remény egy Ke­let-Európa és Oroszország bevonásával létrejövő páneurópai konföderáció melletti kiállásukban. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges ellenlépés Kelet-Európa latin-amerikanizálásával, a tőke stratégiájával szemben.

Ez a nemzetköziség viszont megkívánja, hogy fékezzük a piac globalizálódásának túlontúl is gyorsan fejlődő ele­meit, és a folyamat kibontakozásának ütemét összehangol­juk a migráció fölszabadításának és multinacionális demok­ratikus politikai terek kiépítésének ütemével. Ezek azok a té­nyezők, melyek a haladó jellegű, közös szociálpolitikák alap­ját képezhetik.

Persze sosem szabad megfeledkeznünk a nemzetközi ver­senyképesség követelményéről, hiszen éppen ez határozza meg a hosszú távú hatékonyságot – még ha annak önma­gában nem is elégséges feltétele. A nemzetközi versenyké­pesség mindazonáltal hosszabb távú célkitűzés marad. Azon­nali követelményként kijelölni annyit tenne, mint evéssel kez­deni a főzést: az egyetlen, amit ezzel elérhetünk, hogy a célt az eredetileg lehetségesnél is lassabban érjük el. Egy bizo­nyos önközpontú, védett fejlődés még hosszú ideig elkerül­hetetlen marad. A globalizálódásnak nem kell e folyamat el­len hatnia, hanem a Föld egyenlőtlenül fejlett régiói közti cse­rekapcsolatok rugalmas, sőt azt mondanám: tervszerű szer­vezésével hozzá kell járulnia annak sikeréhez. Függetlene­désen és policentrikus világrendszeren nem mást értek, mint ezt, és ebben a megújult keretben Észak és Dél, és immár Nyugat és Kelet valódi együttműködési kapcsolatai támaszai lehetnének egy általános haladásnak, amely csak fokozatos lehet, és amely semmiféle piaci csodaszerrel nem helyette­síthető.

Menjünk még tovább? Mondjuk, hogy egy világállam fel­építése immár objektív történelmi szükségszerűséggé lett? Hogy kétségkívül emellett szól annak újrafölfedezése, hogy a Föld erőforrásai elpusztulnak a tőkés felhalmozás követ­keztében? Milyen nyomorúságosan is hat az uralkodó politi­kai és kulturális rendszer e kihívás mellett! A világrendszer szemléletnek bizonyosan nemcsak a piacok háromdimenziós integrálása mellett kellene kiállnia, hanem, e nyitást kiegé­szítendő, számolnia kellene egy világállam létrehozásával is. Ez a haladó szellemű állam biztosítaná a demokráciát a világ minden táján, és kezelné a bolygó erőforrásait. Magától ér­tetődik, hogy az uralkodó liberális ideológia ezt a tervet nem támogatja. Ellenkezőleg, ragaszkodik az államok gyengítésé­hez, ám anélkül, hogy ezeket valami mással helyettesítené, és anélkül, hogy előkészületeket tenne a szörnyűséges ka­tonai egyensúlytalanság megszüntetésére. A szocializmus­nak a maga stratégiáit kétségtelenül hozzá kell igazítania egy szocialista világ felépítésének, és, ha nem is egy világ-„állam", de legalábbis egy megfelelő világméretű politikai rend­szer létrehozásának célkitűzéseihez. Ezen túlmenően meg kell határoznia ennek a folyamatnak a szakaszait is, amelyek lehetővé teszik az ebben az irányban való előrehaladást. E tekintetben számomra megkerülhetetlennek tűnnek a nemzeti építés, a regionalizálódás, az önállósodás és végül egy po­licentrikus világ kialakításának szakaszai.

Milyen társadalmi erők tudnak egy ilyen programot megva­lósítani? Azt állítom, hogy ezek az objektív erők – a látszattal ellentétben és az európai, illetve a nemzetközi baloldal ideo­lógiai szétziláltsága ellenére is – adottak. Véleményem sze­rint a fejlett Nyugat sincs ebből kizárva, és nincs arra kár­hoztatva, hogy most már örökre megmaradjon megmereve­dő struktúráiban és beállítottságaiban. A kapitalizmus itt arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a szociáldemokrácia vezette munkásosztály által elért eredményekhez. De az a „tör­ténelmi kompromisszum", amelyen ezek a vívmányok alapul­nak, korlátozott: (a) nemzetgazdasági szinten kompromisszum volt és marad munka és tőke között, ahol az utóbbi továbbra is a végső gazdasági döntések egyedüli ura; (b) világgazdasági szinten az imperialista centrumba való privi­legizált betagozódás alapján működik. Ha a Nyugat aktív ré­szese akar lenni egy kölcsönös összefüggéseken nyugvó, többközpontú világrendszernek, ennek az a feltétele, hogy felszámolja ezeket a kedvezményezett, imperialista pozíció­kat, mert különben az új világ nem vele, hanem ellene fog létrejönni. Egyidejűleg nyitva marad a kérdés, hogyan lehet­ne a fejlett centrumországok dolgozó osztályait arra késztet­ni, hogy túlmenvén a szociáldemokrata kompromisszumon, megvalósítsák ahelyett a „bérmunka világának uralmát". Ez a gazdasági döntések más alapzatát vonná maga után, mint a tőkeprofit logikája.

Ami a Kelet egykor szocialistának nevezett országait illeti, ma már nyilvánvaló, hogy a tőkés restauráció, amennyiben folytatódik, csakis periferizálódásukkal végződhet. Lehetsé­ges-e ehelyett egy demokratikus nemzeti-népi kompro­misszum kialakulása, melynek fő vonásait már megpróbáltam felvázolni? Ez szintén alkalmas formát jelentene a bérmunka világának uralma számára. Az uralkodó felfogás szerint a szocializmus történelmi kudarca következtében ezt a lehető­séget eleve el kellene vetni. Ennek az egyoldalú, a kapita­lizmust legitimáló álláspontnak természetesen az az ideoló­giai funkciója, hogy elrejtse: a kapitalista út a szóban forgó társadalmak számára szükségszerűen a periferizálódáshoz vezet. Ebben a légkörben lehetetlenné válik továbbá az ezen országokban folyó kísérletek baloldali kritikája.

Összességében: az amerikai hegemóniát csak akkor lehet megtörni, ha sikerül a volt Szovjetunió bevonásával megterem­teni az egyesült Európát. Ez azonban mindaddig ki van zárva, amíg a hatalom birtokosai Keleten és Nyugaton egyaránt a ka­pitalizmus egyoldalú logikájának foglyai. Ezzel a szemlélettel Nyugat-Európa nem jutna túl az EGK-logika határain, miközben a Kelet kénytelen volna a káoszra berendezkedni. Az Európai Gazdasági Közösség vezető köreiben titokban kísérteni látszik az a gondolat, hogy a nyugat-európaiaknak megvolna ezzel Ke­leten a maguk Latin-Amerikája, amelyre támaszkodva legyőzhet­nék az amerikai konkurenciát. Ez az elképzelés azonban irreá­lis, akárcsak az, amely szerint aztán „megoszthatnák" az uralmat az USA, az EGK és Japán között, a Hetek pedig megalakíthatnák a Világigazgatóságot, amely a Dél és a Kelet perifériális orszá­gaival szembeni felelősség e megosztását tükrözné.

Az igazságos világért folytatott harcban különösen súlyos felelősséget visel az amerikai nép. Az USA végérvényesen elvetette az izolacionizmust. Sajnos, az Egyesült Államok be­avatkozásai, akárcsak a többi tőkés centrumhataloméi 1492 óta, egyfolytában csak ártottak. Ezek a beavatkozások ugyanis mindenkor csakis a kapitalizmus globális terjeszke­désnek követelményeit szolgálták, a kapitalizmus azonban lé­nyegéből fakadóan polarizáló, és mindig csak károkat okozott az érintett népeknek. Az, hogy ennek érdekében mozgósítot­ták az amerikai nép legjobb szándékait, nem változtat a dol­gon. És e tekintetben a Clinton-adminisztráció nem lesz jobb, mint a Truman-adminisztráció, amely a hidegháborúért volt felelős, vagy a Kennedy-adminisztráció. Az Egyesült Álla­mokban létre kell jönnie egy népi erőnek, amely a republi­kánusok és demokraták egyformán imperialista hagyománya­itól független marad, és képes elvégezni a szörnyeteggé vál­tozott amerikai gazdaságnak az ország széles néptömegeit szolgáló, valódi demilitarizálását. Ez megköveteli a szűk lá­tókörű profitérdek meghaladásához való bátor ragaszkodást. Ez az a feltétel, amely lehetővé fogja tenni az USA számára, hogy nemzetközi szinten hozzájáruljon minden nép közös harcához egy valóban új világrend érdekében.

A harmadik világ országainak és régióinak nincsen nagy játéktere ebben a folyamatban. Vagy elfogadják a komprádorizálást olyannak, amilyen az ma is, vagy kidolgoznak egy lekapcsolódási stratégiát, a belső, nemzeti, népi, társadalmi összefogásra épül fejlődés szükségszerű kísérőjét, melynek legfontosabb vonásait ugyancsak igyekeztem már felvázolni. Ennek a munkának természetesen a nemzeti felszabadító mozgalom történelmi kísérletének, valamint a radikális válto­zatok populista formáinak baloldali bírálatából kell kiindulnia. Egyébként egy ilyen alapokon megújult leválás valós nyo­mást gyakorolna a Nyugatra, és arra kényszerítené, hogy leg­alábbis részben belemenjen „kölcsönös alkalmazkodásokba".

Az interdependens, többközpontú világon belüli lekapcsolódás alternatívája lehetővé teszi, hogy újradefiniáljuk a szo­cializmus univerzalisztikus célkitűzését. A kapitalizmus csak akkor győzhető le, ha a helyére egy olyan rendszer lép, amely kézben tartja a termelőerők fejlődését, és egyúttal ké­pes felszámolni a globális polarizálódás terhes maradványait. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus csak az egész világra kiterjedő lehet, és éppen az az elképzelés, amely szerint egyenként, a kapitalizmus hatalma alól sorra felszabaduló or­szágokban is fel lehet építeni, vezetett korunk drámájához. Ám a dolgok állása szerint a világszocializmus még fölöttébb messze van; éppen ezért létfontosságú, hogy az igen hosszú „átmenetről", amely elválaszt tőle, világosabb és valódibb el­képzelésünk legyen, és hogy levonjuk a következtetéseket a „létező szocializmus" zsákutcáiból és a nemzeti felszabadító mozgalom korlátaiból egyaránt.

Az 1. számú szocializmus – a régi, az európai munkás­mozgalomból és a XIX. századi marxizmusból keletkező szo­ciáldemokrácia – 1914-ben meghalt. Lenin joggal mondta, hogy az imperializmussal való lepaktálás véget vetett radiká­lis és egyetemes elhivatottságának. A 2. számú szocializmus – a Harmadik Internacionálé kommunizmusa, amely a meg­előző csőd felismeréséből jött létre – 1989-ben abba pusztult bele, hogy nem értette meg a hosszú átmenet természetét, és ezért engedte, hogy ismét polgári érdekek bontakozzanak ki soraiban, ahogyan azt a maoista bírálat annak idején je­lezni próbálta. Ez a halál azonban nem feltámadása elődje hullájának; az átvette a szükségszerűen polarizáló, tehát a szó szoros értelmében imperialista kapitalizmus világnézetét, és máig annak mocsarában lábal. Mondjuk hát azt befeje­zésképpen; Éljen a 3. számú szocializmus, amelynek átfogó, egyetemes szemléletben ós a kapitalizmus ideológiai káprázatának elutasításában kell létrejönnie!

(Fordította: Bellon Erika)

Megjegyzések a lekapcsolódás elméletéhez

Amin ebben az írásában összefoglalja híres lekapcsolódás-elméletét: szembeállítja egymással az alulfejlett országok két stratégiáját, azaz egyfelől a követő-utolérő jellegű, a kapitalista világpiachoz kapcsolódó utat, másfelől a „lekapcsolódást": az elosztásban egyenlősítő, a saját kulturális hagyományokhoz szervesebben kapcsolódó „nemzeti-népi" stratégiát. Az utóbbit megkülönbözteti a szocializmustól, bár megállapítja, hogy a világgazdaságból lekapcsolódó modell nagyobb eséllyel vezethet ahhoz, mint a centrumok kapitalizmusát kiszolgáló másik modell.

I.

1271_15Amin1.pngA „fejlődés" válsága – összhangban a világrendszer általános válságával – újra megkérdőjelezte a nemzetközi munkamegosz­tásban való részvételre alapozott „kifelé nyitás" fejlődési stratégi­áját. Ennek keretében a „lekapcsolódás" szó is átment a köz­nyelvbe, és használata kiterjedt a mindennapokra. A fogalom el­terjedését, mint az esetek többségében, jelentésének tágulása kísérte. Általában a szó majdnem az „autarkia" szinonimájává vált, abszolút vagy relatív értelemben visszavonulást jelent a ke­reskedelemből, a pénzügyből és a külső technológia-cserékből.

Támogattam és még most is támogatom azt az álláspontot, miszerint az „alulfejlettség" (viszony-fogalom) a „fejlődés" másik oldala, vagyis e két fogalom a tőke expanziójának – természeténél fogva egyenlőtlen – két oldala. A világkapita­lista rendszer perifériájához tartozó országok fejlődését kö­vetkezésképpen egy szükségszerű „törés" választja el ettől a világkapitalista rendszertől – s ennek tudatosítása a „le­kapcsolódás", azaz annak visszautasítása, hogy a nemzeti fejlesztési stratégiát a „globalizáció" parancsainak vessék alá. Ám az a jelentés, amit mi tulajdonítunk a „lekapcsolódásnak", egyáltalán nem az autarkia szinonimája. Mi az értéktörvé­nyen alapuló gazdasági döntések racionalitási kritériumrendsze­rének olyan szervezetére gondoltunk, amelynek nemzeti bázisa és népi tartalma van, függetlenítve azt a tőkés termelés értéktör­vényének világméretekben működő gazdasági racionalitási kö­vetelményeitől.

Ennek a rövid jegyzetünknek az a célja, hogy 1. világossá tegye (és összehasonlító táblázattal demonstrálja) ennek a defi­níciónak a jelentését; 2. megmutassa, hogy az értéktörvény kü­lönböző formáin alapuló fejlődési stratégiák teljesen eltérő ered­ményekhez vezetnek; és 3. feltárjon néhány összefüggést az al­ternatívák választéka és a „külső kapcsolatok" (vagy az autarkia) következményei között.

Írásomhoz az inspiráció azokból az elképzelésekből szárma­zik, amelyeket „A maoizmus jövője" Monthly Review Press, 1983, pp. 7-37.) első részében fogalmaztam meg, ahol részlete­iben foglalkoztam ezzel a kérdéssel. E helyt az olvasó csak egy (az érvelés technikai lépcsőfokaitól megfosztott) egyszerűsített vázlatra számíthat.

II.

Ténylegesen két stratégiát kívánok itt összevetni. Az első a nemzeti fejlesztés olyan politikai alternatíváján alapul, amely a földeken és az üzemekben domináló magántulajdon eltörlése köré szerveződött, és a mezőgazdaságot veszi alapul, azaz nem számol az emberek tömegeinek valamiféle erőltetett kiszakításával a parasztság soraiból „az iparosítás felgyorsítása" érdeké­ben, továbbá a bérek legegyenlősítőbb elosztási lehetőségei mellett dönt (különösen a mezőgazdasági bevételek és a mun­kások bére közötti különbségeket illetően). A másik alternatíva a tőkefelhalmozás törvényszerűségein alapszik egy, a nemzetközi munkamegosztásba integrálódó osztálytársadalomban, ahol a gazdasági döntések profitabilitását a globális kapitalista értéktör­vénynek mint a hatékonyság legmagasabb ismérvének alapján mérlegelik.

A két eset összevetésekor feltételeztük, hogy a vizsgált tár­sadalom kezdetben (= nulladik év) ugyanabban a helyzetben van; azaz egy alulfejlett, még jórészt falusi jellegű országról van szó, elmaradott mezőgazdasággal és embrionális állapotban levő iparral (a lakosságnak 80%-a falun él).

III.

A következőkben felvázolom a két szerkezetet, megállapodá­sunk szerint mindkettőt kezdeti állapotában (nulladik év), akár 1. nemzeti alapon és népi tartalommal támaszkodnak az értéktör­vényre, akár 2. a világkapitalista értéktörvény szerint viselked­nek. Elfogadom, hogy szükséges minden terméknél megadni egy „árat" (akár beruházási javakról, akár fogyasztási javakról, akár falun, akár városban, továbbá akár kereskedelmi forgalma­zásra, akár saját fogyasztásra termelt javakról van szó); az érték mérésének alapjául pedig mindig a munkaidő mértékegységét választjuk.

1. Mit is jelent az értéktörvény „nemzeti alapon és népi tarta­lommal" való megválasztása? Ez annyit tesz, mint gondoskodni arról, hogy a társadalom nettó terméke – a hozzáadott érték avagy a felhasznált termékkel csökkentett teljes megtermelt jó­szágtömeg -, amennyiben azt, mondjuk, 100 (milliárd pénzegy­ség) nagyságúnak tekintjük, a munka mennyiségéhez való hoz­zájárulásuk arányában kerüljön elosztásra a mezőgazdasági és a városi lakosság között (azaz, ha ez a hányados megfelel a po­puláció megoszlásának, éppen 80 : 20 arányban). Ebből a po­litikai jellegű döntésből következik aztán az árak rendszere (a búzáé, a pamuttextilé, a műtrágya kilójáé stb.) és az annak meg­felelő (éves) munkabér.

2. Mit jelent „a világkapitalista értéktörvény" választása? Ez azt jelenti, hogy „referenciaárnak" – amelyen aztán a megfelelő fejlesztési stratégia alapul – az „uralkodó árak" rendszerét vá­lasztják, amely a fejlett országok által elért termelékenységi szintet tükrözi. Egy munkás termelékenységét egy ágazatban úgy mérik, hogy az ebben az ágazatban érvényesült hozzáadott értéket elosztják az érintett ágazatban foglalkoztatott munkások számával. így mérve, a fejlett országokhoz viszonyítva a harma­dik világ országainak termelékenysége alacsonyabb a mezőgaz­daságban, nemkülönben az iparban (és a szolgáltatásban) is. De egyenlőtlenül alacsonyabb, vagyis amikor a szóban forgó té­telt (a hozzáadott érték az iparban és a szolgáltatásban) eloszt­juk az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott személyek szá­mával, a kapott értéket az OECD országainak egészére nézve 100-nak véve, az index a harmadik világ országainak tömbjében 33-nak adódik. Másrészről a mezőgazdaságban az arányszám 10 (a fejlett országoknál) az 1-hez a (harmadik világ országai­nál). Ezért, ha a fejlett kapitalizmus referencia-árrendszerét vesszük át, az egy főre jutó hozzáadott érték a harmadik világ országaiban a városi szektorban háromszor magasabb lesz, mint falun. Az „ipar és a mezőgazdaság" szavakat itt csak illuszt­ratív jelleggel használjuk. A termelékenység különbségei, ame­lyek nem kevésbé fontosak, elválasztják az „informálisnak" ne­vezett városi termelést is a modern ágazatokétól. Húsz szakágra való felosztás alapján a termelékenységi skálán az átlagos kü­lönbség 1 és 3 között van a fejlett országokban, viszont 1 és 25 között a harmadik világ országaiban.

1. táblázat

Népesség

Hozzáadott érték

Hozzáadott érték egy főre

 

Értéktörvény Nemzeti és népi alternatíva

Értéktörvény Világ kapitalista alternatíva

Értéktörvény Nemzeti és népi alternatíva

Értéktörvény Világ kapitalista alternatíva

Falusi

80

57

1,00

0,71

Városi

20

43

1,00

2,15

Teljes

100

100

1,00

1,00

A bemutatott táblázat összegzi a szerkezetek eltéréseit az érték­törvénnyel kapcsolatos alternatívának megfelelően, ugyanarra az országra vonatkoztatva, a nulladik évben. A fő különbség, amelyet hangsúlyozni szeretnék benne, független az osztály­szerkezettől és az abból származó hozzáadott érték elosztástól.

Természetesen, jelentősebb eltérésekre is rávilágíthat valaki a két modell között, ha beemeli az elemzésbe az osztályszerke­zet vizsgálatának szempontját. A „népi tartalom" az első modell­nél az elosztás lehető legegyenletesebb formáját feltételezi a parasztoknál, az 1,00 nemzeti átlaghoz közel, továbbá a leg­egyenletesebb elosztást feltételezi ugyanolyan átlaggal a városi bérmunkások összességében; az eltérések itt legfeljebb a mun­ka mennyisége és egyenértéke, illetve a szakképzettség alapján indokolhatók. Másfelől, ha valaki a kapitalista harmadik világ realitásait veszi számításba, akkor 1. kiderül, hogy a mezőgaz­dasági nettó termelés kétötödét a földtulajdonosok járadéka viszi el; 2. a városi bevétel három egyenlő hányadra oszlik: egyhar­madot képviselnek a szakképzetlen munkások bevételei és bé­rei, ők maguk egyébként a munkaerő háromnegyedét teszik ki; egyharmad esik a középrétegre (amely a munkaerő egynegye­de); egyharmad pedig a tulajdon és a tőke bevételéből adódik. Ilyen körülmények között – összevetve az 1,00 nemzeti átlaggal – a parasztok átlagos bevétele 0,60-at tesz ki, a városi munká­soké pedig 0,43-at, mígnem a középrétegnél az adat 1,75-re emelkedik. Ezek az utolsó arányszámok igen közel állnak a rea­litásokhoz, amint azt helyenként statisztikailag kimutatták.

IV.

Ebből a két kiindulásból extrapolálva írom le az alábbiakban a két – a nemzeti és népi értékek elvére, illetve a világkapitalizmus értékeire alapozott – fejlődési stratégia tíz év elteltével várható eredményeit és tartalmát.

Hogy az összehasonlítás érvényes legyen, a két modell szá­mára közös hipotézisként feltételezem a következőket: 1. a né­pesség évenkénti globális növekedése 2%; 2. a mezőgazdasági termelékenység emelkedése (a mezőgazdasági munkások szá­mával elosztva a nettó terméket) évente 2%; 3. az ipari-szolgál­tatási termelékenység javulása (nettó termék osztva a városi munkások számával) évente 3%; 4) ezek növekedése a terme­lékenységben mindkét modellnél ugyanazt a beruházási erőfe­szítést követeli meg, továbbá hasonló felhasználási növekedést feltételez (ezen belül, következésképpen, mindenekelőtt a tech­nológia hasonló típusát).

1. A nemzeti-népi stratégiánál a különböző termékek relatív árait időről időre módosítják a termelékenység egyenlőtlen növe­kedésére és a termékfelhasználásnak az ebben játszott szere­pére reagálva. De figyelmet fordítanak arra, hogy a parasztok és a munkások bevételei – vagy általánosabban, ahogyan láttuk, a különböző szektorok, vállalkozói csoportok vagy egyenlőtlen ter­melékenységű vállalkozások munkásainak bevételei – az adott csoporton belül egyenlők maradjanak. Általános növekedési szintjüket a szükséges befektetésekkel csökkentett globális nö­vekedésnek megfelelő szintre hozzák. A többletet központilag az állam halmozza fel, és az ágazatok növekedési szükségletei szerint osztja el újra. A munkaerőt szintén a magasabb ipari nö­vekedés által megkívánt abszolút és relatív városi növekedés szerint osztják el.

A mi modellünkben (a részletezett indokokat megtalálhatják a fent említett publikációban) a falusi lakosság aránya 80%-ról 70%-ra csökkent. Számításba véve a befektetés szükségletét és a termékfelhasználás növekedését, a modell a következőket eredményezte: 1. a mezőgazdasági termelés 2,6%-os évenkénti növekedését; 2. a városi termelés évente 10,2%-os növekedé­sét (8,6%-ot a fogyasztási javaknál és 11,0%-ot a beruházási ja­vaknál); 3. a nemzeti jövedelem évente 4,9%-os növekedését; 4. mind a falusi, mind a városi lakosságnál a fogyasztás 4%-os nö­vekedését (2% fejenként), és hasonló eltolódását ennek a fo­gyasztásnak a szerkezetében annak falusi és városi eloszlását tekintve a különböző alkotóelemek szerint (élelmiszerek, más szükségleti cikkek stb).

2. A világkapitalizmus értéktörvényén alapuló stratégia fel­építését illusztráló modellünknél feltételezem a GDP ugyanolyan sebességgel történő növekedését (évente 4,9%). Hasonlókép­pen feltételezem, hogy ez az eredmény ugyanolyan mértékű be­fektetést igényel, és a közbenső fogyasztás ugyanilyen mértékű növekedését. Ebben már benne foglaltatik egy pozitív hipotézis is, hiszen ezt a stratégiát a középosztályok fogyasztása javára történő torzítás jellemzi, következtetésképpen itt nyilván na­gyobb tőkeértékesülésű termelésről van szó.

Két ismérv különbözteti meg ezt a stratégiát az előzőtől. Egyrészről a munkaerőt mint árut kezelik, az állam a teljes foglalkoztatást nem garantálja, és a faluról kiinduló elván­dorlást szabadjára engedi. Másrészről kifelé nyitott a gazda­ság, magántőkét hív be, és külső államadósságokba kevere­dik, remélve, hogy ezáltal enyhülhetnek a megtakarításra fordított nemzeti erőfeszítések terhei. De a modell azt is mu­tatja, hogy ez a remény illuzórikus, mivel a profit és a kamat visszaáramlása – a felhalmozott külső tőkével arányosan – nagyobb mértékben növekszik, mint a GDP. Ez az export ki­tartó erőltetését hozza magával, amely – válaszul az úgyneve­zett komparatív előnyök preferálására – magas rátával állandó­sul. Mindazonáltal ismételten jóhiszeműen felteszem, hogy 1. a belépő új tőkeáramlás a kifelé áramlást ellensúlyozza, és ezáltal elkerülhetik a külső egyensúly esetleges válságát; és 2. a külső csere feltételei stabilak maradnak, kizárva ezáltal az egyenlőtlen csere bármely teóriáját és az értékátvitel hangsúlyozását, bele­értve a magában az árszerkezetben rejlő értéktranszfer le­hetőségét. A történeti realitás persze sokkal kevésbé kedvező: 1. a külső egyensúly ilyen válságai valójában rendre megjelen­nek, és leállítják a növekedési folyamatot a periférián (a jelenlegi adósságválság csak a legutóbbi példa), és 2. ezek a válságok és az általuk igényelt alkalmazkodási stratégiák, a nemzetközi munkamegosztásban kedvezőtlen feltételek mellett végbemenő növekvő részvétel által, ténylegesen létrehozzák az egyenlőtlen csere alapjait.

Ez a modell az előzőéitől nagyon is eltérő eredményekre ve­zet: 1. a munkások bevételének gyarapodása – eltekintve attól, ami a népesség növekedéséből adódik – gyakorlatilag ellehetet­lenül; 2. másrészről a középosztályok bevételi növekedése eléri az évi 6,6%-ot. Itt is egy jóhiszemű feltételezésre támaszkodunk, amikor úgy véljük, hogy a spontán magán-megtakarítás – ame­lyet kivontak ebből a bevételek elosztása tekintetében növekvő egyenlőtlenségből – nagymértékben finanszírozza a befektetési erőfeszítéseket, és ellensúlyozza az idegen profit visszaáramlá­sát. A történelem azonban e tekintetben is azt igazolja, hogy az egyenlőtlenség inkább élősdi fogyasztásra bátorít, mintsem ta­karékosságra, és hogy a kollektív takarékosság legmagasabb fokát a kevésbé egyenlőtlen társadalmakban érik el.

A modell tehát pontosan azt a növekvő egyenlőtlenséggel jellemzett fejlődési típust szemlélteti, amely tényekkel bizonyítot­tan az egész harmadik világban érvényesül. Ez az egyenlőtlen­ség viszont, amely benne rejlik a választott útban, nem egyéb mint a tőkefelhalmozás világméretekben működő törvényének visszatükröződése. A fejlődést itt főleg két erő hajtja: 1. külső igény, amely az exportot lehetővé teszi, lévén ez utóbbi a terme­léshez szükséges eszközök importjának és a kölcsönzött tőke visszafizetésének feltétele; 2. a középosztály fogyasztási igé­nye, amely a növekedésből táplálkozik.

V.

A két modell, mint minden modell, illusztratív jellegű. Önmaguk­ban nem szemléltetik, miért éppen egyikükre vagy másikukra esik a választás, vagy hogy mely társadalmi és ideológiai meg­határozók következményei. Alkalmazásukat nem sugalmazzák eleve.

1. Az első modell a nemzeti és népi értékekre alapozott ön-központú fejlődést szemlélteti. Ez nem jelenti minden külső kap­csolat elutasítását, de a külső viszonyokat itt alávetik a belső fejlődés amazoktól független logikájának. Ez a választás tényle­gesen azt eredményezi, hogy sokkal kevésbé döntő jelentőséget tulajdonítanak a látszólagos „komparatív előnyöknek", és ily mó­don, ceteris paribus, csökkenteni próbálják a kereskedelmi csere volumenét. Az az igyekezet, hogy a különböző, különösen az ipari és mezőgazdasági termékek egyensúlyát biztosítsák, csök­kenti a hiány kockázatát (például az élelmiszerek esetében). Ez az, amiért a „lekapcsolódást" oly gyakran az autarkiával azono­sítják. Azonban a természeti erőforrások elégtelensége – külö­nösen az érceké a kis és közepes méretű országokban -, a technológiai lemaradás és a bonyolultabb tőkejavak termelésé­nek nehézsége kikényszeríti az importot, és következésképpen az exportot is, amellyel fizetnek érte. Azonban ez a stratégia mindezt „szükséges rossznak" tekinti, és arra törekszik, hogy csökkentse ennek következményeit és súlyát.

A második modell, ellenkezőleg, azt a kapcsolatot teszi jól láthatóvá, amely az osztályszerkezet és a kifelé orientált fejlesz­tés preferálása kőzött fennáll. A középosztályok húznak hasznot ebből a választásból, miközben fejlődésük külső sebezhetőségét hajlandók óhatatlan korlátként elfogadni.

2. Az első út, fogják mondani egyesek, a szocializmusé; a második a kapitalizmusé. Nekünk árnyaltabban kell látnunk a kérdést. Az első út a nemzeti és népi értékekre alapozott fejlődésé, amely a szocializmushoz vezethet De az út itt is nyit­va marad az ebbe az irányba mutató fejlődés, illetve egy új osz­tályhatalom kikristályosodása felé. Nem kétséges, egy utóbbi tí­pusú torzulás ténylegesen fokozódó egyenlőtlenséget eredmé­nyez a jövedelem elosztásában, még ha nem jelent is visszaté­rést a termelőeszközök magántulajdonához. Másfelől azonban az „egyenlőség" sem elegendő feltétel a szocialista fejlődéshez. A tényleges munkáshatalom kérdése a termelés területein és a politikai társadalomban ugyanis messze túllép a „bevételek el­osztásán". Ámde még ha egy új uralkodó osztály kialakulásával és megszilárdulásával kapcsolatos megrekedés következnék is be – mint azt lehetségesnek mondtuk -, a torzulások a fejlődés­ben várhatóan sokkal kisebbek maradnak, mint a kapitalista mo­dellnél, legalábbis amíg a döntések kritériumai megmaradnak nemzetinek (nemzeti értéktörvény), és nem hajlandók ezeket a „nemzetközi értékekre" alapozni. Ugyanis – hadd hívjam fel még egyszer a figyelmet – a torzulás elsődleges alapja, fő dimenziója itt éppen abból a távolságból ered, amely elválasztja a nemzeti értékek rendszerét a „nemzetközi értékektől", még ha ez utóbbi­ak csak a középosztályra jellemző preferált életformán keresztül érvényesülnek is a kapitalista világban.

3. A technológia kérdését ezen változatok keretében kell megvizsgálni. A lekapcsolódásból nem következik bármely kül­földi technológia elutasítása – valamely kulturális nacionalizmus nevében – pusztán azért, mert ez a technológia idegen. De bi­zonyosan következik belőle, hogy tudatosítsuk: a technológia nem semleges sem a termelés társadalmi viszonyait, sem az élet- és fogyasztási mintákat tekintve. Az az igyekezet, hogy az egész országot, az egész népet hozzászoktassák a változások folyamatához, (esetleg importált) modern technológiáknak és a hagyományos technológiák felújításának és tökéletesítésének elegyítését követeli meg. Másrészről az „extrovertált" út válasz­tása egész biztosan a teljes elidegenedést fogja megerősíteni a fejlett kapitalizmus technológiájában.

4. Végül, a lekapcsolódás egyáltalán nem a világ tudomá­nyos és ideológiai áramlataiban való részvétel visszautasításá­nak szinonimája. A múltnak hódoló kulturális nacionalizmus a válság egy tünete, nem pedig válasz arra. A társadalmak tehe­tetlenségét mutatja ez, egy zsákutcában, amelyből nem találják még a kiútjukat. Egy olyan kiutat, amely összekapcsolná a törté­nelmi folytonosságot a hatékony megújulással.

(Ford.: Jánoska Péter)

Review, 1987. 3. pp. 435-444.