Az angliai bányászsztrájk

Az angliai bányászok 1984–85-ös sztrájkharcainak közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása húsz esztendő távlatából is kitűnik, míg a bányászszakszervezet és a munkavállalói önvédelem elleni támadások öncélúsága egyre nyilvánvalóbb.

Két évtizeddel az 1984–85-ös bányászsztrájkot követően Nagy-Britannia még mindig nem képes egységes álláspontra jutni a háborút követő időszak legnagyobb szociális összetűzése kapcsán. Az éveken át tartó konfliktus nemcsak a modern brit történelemben bizonyult vízválasztónak, hanem valójában – méretét, elhúzódását és hatását tekintve – az egész világon példa nélküli. Szembeállította az ország legerősebb és a politika által leginkább érintett munkáscsoportosulását az osztálybosszút forraló konzervatív vezetéssel, és megkezdte az ipari hátország, majd az energiaszektor letarolását, tekintet nélkül ennek költségeire. Felforgatta Nagy-Britanniát, a bányászvidékeket megszállt területekké változtatta, és igen közel jutott ahhoz – sokkal közelebb, mint az akkoriban nyilvánvaló volt –, hogy megtörje a Thatcher-kormány kirohanását a szervezett munkaerő ellen. A sztrájk egyszerre volt a bányászközösség megélhetésért és fennmaradásért folytatott elkerülhetetlen védekező harca, illetve a pusztító profittal és a gazdaság már teljes gőzzel zajló piacorientált átalakításával szembeni felhívás. Továbbá felvetette egy, a szolidaritásban és a közös cselekvésben gyökerező másik Nagy-Britannia lehetőségét – szemben a thatcheri évek individualizmusával és egyéni önzésével, ami még mindig érezteti hatását.

Akkoriban mindebből nem sok került terítékre a média főáramában, amely a sztrájkot leginkább egy fellengzős, nagyzoló szenvedélybeteg által vezetett, a közgazdasági logikát tagadó, antidemokratikus zendülésként festette le. A disputa keserű folyományaként meggyengült és megosztottá vált mind a Bányaipari Dolgozók Országos Szövetsége (National Union of Mineworkers, NUM), mind a szélesebb értelemben vett szakszervezeti mozgalom. Ennek ellenére a politikai establishment – a konzervatívoktól, illetve a biztonsági szolgálatoknál tevékenykedő elvbarátaiktól egészen a Munkáspártig és a szakszervezeti vezetőkig, akik “szociális partnerségről” álmodtak – nemcsak, hogy az NUM kihívásának komolyságát nem feledte sosem, hanem egy alkalmat sem szalasztott el, hogy ócsárlással illesse a sztrájkot és annak vezetését. A reményvesztettség ezután következő éveiben ezek a sztrájkkal, illetve annak állítólagos elkerülhetetlen vereségével kapcsolatos valótlanságok és féligazságok átivódtak számtalan munkásmozgalmi aktivista gondolkodásába, és hozzájárultak ahhoz, hogy meglehetősen borúlátóan ítéljék meg lehetőségeiket.

Az 1990-es évek elejének bányabezárásai nyomán változás állt be a közgondolkodásban. A ráébredés arra, hogy a Thatcher-kormány valóban a szénipar szétverését tűzte zászlajára, új fényt vetett a bányászok eltökéltségére. A környezetvédő és nagytőkeellenes aktivisták így azonosulhattak azokkal, akik közösségeik katonai megrohanásával találták szembe magukat egy évtizeddel korábban.

Radikális baloldali szakszervezeti vezetők csoportjának megválasztásával azonban az új munkáspárti kormány alatt visszatért 1984–85 démonizálása. Az elkeseredett tűzoltókkal folytatott vita során Tony Blair vezetőiket “kis Scargilleknek” titulálta. A sztrájk kezdetének huszadik évfordulóját megelőzően pedig az 1984–85-ben annyira ismerős propaganda árasztott el bennünket újra. Ismét csak olyan világban találjuk magunkat, ahol a bányászok sztrájkőrsége “rohamosztag”, vezetőik taktikája pedig “Blitzkrieg” (mindkét kifejezés a Channel 4 állami televízió­csatorna új, a sztrájkot bemutató filmjének kommentárjában szerepelt); ahol Arthur Scargillt és nem Margaret Thatchert teszik felelőssé az iparág összeomlásáért és a bányászok megpróbáltatásaiért (akik érthetetlen módon az előbbit mégis újraválasztották); ahol a bányászok ügye “haszontalan és hiábavaló” volt – jóllehet biztosan győzelemre jutott volna, ha az NUM vezetői országos szavazást kérnek, vagy a sztrájkolók nem folytatnak szakadatlan küzdelmet a sztrájktörők és a rendőrség ellen.

Az áldozatvállalás maradandó hatásának és a radikális szakszervezeti mozgalom befolyásának fokmérője az, hogy még egy emberöltővel az eseményeket követően is szükségesnek érzik a bányászsztrájkot gyászos erkölcsi tanmesének, vezetését pedig a hiábavaló öncsalás megtestesítőinek lefesteni.

Az első időtálló tévhit az, hogy a bányászvezetésnek volt lehetősége választani egy megtárgyalandó kompromisszum, illetve a “mindent vagy semmit” ellenállás között. A valóság azonban az, hogy a konzervatív vezetés eltökélt volt a bányászoktól a hetvenes években elszenvedett vereségek megtorlására, és felkészült az NUM összezúzására éppúgy, ahogy – Nigel Lawson dermesztő szavaival élve – a kormány felkészült “szembeszállni a hitleri fenyegetéssel a harmincas évek végén”. Nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy az alkalmazkodó taktika választása vagy a felmerült kompromisszumos javaslatok bármelyikének elfogadása akár csak fékezőleg hatott volna a szénipar visszafejlesztésére – ahogy olyan kegyetlenül megmutatta azon területek kiégetése, amelyek megtörték a sztrájkot. A sztrájk maga természetesen hazardírozás volt, azonban nem az ágazat emberséges hanyatlásának lehetőségétől való elrugaszkodás értelmében, ami egy mindent elsöprő politikai győzelem esélyének érdekében történt. Valójában a felgyorsuló összeomlás bizonyossága volt az a perspektíva, amellyel szemben kockázatos kísérletbe kellett fogni a szénbányászat elleni támadás azonnali megállítása érdekében.

A második, magát makacsul tartó, sőt a BBC adóján 2004 márciusában is elhangzott tévedés szerint a szénipar összeomlása pusztán nyereségességi okokra vezethető vissza. Valójában a bányászok ellen folytatott harc teljes költségei az országra nézve kolosszálisak voltak, közel harmincmilliárd fontot tettek ki – ideértve magának a sztrájknak, bezárásoknak, elbocsátásoknak költségeit, illetve a közgazdasági és jóléti veszteségeket is. És jóllehet a megnövelt termelékenység a kibocsátás adott szintjén mindig alacsonyabb foglalkoztatottságot jelentett volna, a szén energiatermelésben elfoglalt hányadának lecsökkentését nem a gazdaságtalanul működő aknák, hanem teljes egészében a privatizált elektromos energia piacának manipulációja indokolta, amely a szénbányászok hatalmának megtörése érdekében a földgázkitermelést részesítette előnyben.

A harmadik fontos mítosz szerint a bányászok semmi esetre sem győzedelmeskedhettek 1984–1985-ben. Amint az azonban a miniszterek és mások emlékirataiból és beszámolóiból nyilvánvalóvá vált, egy hajszálon múlt csak, hogy 1984 őszén a kormányzat nem szenvedett vereséget. Az erőművek szénkészleteinek leapasztása szolidaritási akciók segítségével, illetve a sztrájk megszavazása az aknák megbízottainak részéről (ezzel fenyegetve Thatcher létfontosságú utánpótlását, a működő nottingham­shire-i bányákat) együttesen azt eredményezték, hogy a miniszterelnök – abban a hitben, hogy “mindent elveszít” – már a hadsereg bevetését tervezte. Ez pedig minden bizonnyal még szélesebb körű munkabeszüntetéshez és nagyságrendekkel súlyosabb áramkimaradáshoz vezetett volna.

Az NUM azon döntése, miszerint fenntartja az 1969–70-ben és 1981-ben oly sikeres dominótaktikát – amelyet gyakran Scargill fő hibájaként emlegetnek –, az egyes szénmezők közötti megosztottságot tükrözte, amelyek nyilvánvalóan más-más hosszú távú kilátásokkal rendelkeztek. Emellett az NUM feltétlenül biztosítani kívánta munkájuk megvédésének esélyét azok számára, akik ráeszméltek a helyzet, illetve a lehetséges szankciók súlyosságára. Az NUM vezetőinek és aktivistáinak körében az volt a meghatározó vélemény, hogy egy már elsöprő többség részvételével megtartott sztrájkot követően az országos szavazás kezdeményezése a bajból való sikeres kilábalásnak tűnhetne, és nem lenne eredményes. Ahogyan pedig a rendőrség taktikájára vonatkozó bizonyítékok gyarapodtak – mely a dél-yorkshire-i rendőri egységet félmillió font kifizetésére késztette az Orgreave-ben letartóztatott és elfogott bányászok részére –, egyértelművé vált, kik voltak az erőszak fő élharcosai.

Mindezek ellenére a sztrájkot nem a fenti tényezők akadályozták meg abban, hogy véget vessen az iparág elleni támadásnak. Ez azok hibáinak köszönhető, akik a saját érdekükben nyújthattak volna hatékony támogatást – bányászok, más szövetségek, a Szakszervezeti Kongresszus (TUC) és a Munkáspárt. Utóbbiak nem mérték fel teljesen a tét nagyságát, nem értették meg, hogy a játékszabályok megváltoztak, és nem ébredtek rá, hogy a csatákat sokszor nekünk nem tetsző időben és módon kell meg­vívni.

A bányászok elleni küzdelem politikai számvetéseinek, értékeléseinek még le kell ülepedniük, de tény, hogy annak szociálisan romboló és energiafüggőséget eredményező voltának költségei hosszú éveken keresztül éreztetni fogják még hatásaikat. Míg húsz év távlatából teljesen nyilvánvaló a bányászok ellenállásának közgazdasági és szociális értelemben vett racionalitása, addig a sztrájkharang megkondítását követő öncélú támadások az NUM ellen egyre inkább tartalmatlannak tűnnek.

A 80-as évek közepének eseményei mindazonáltal még sokáig a viták középpontjában fognak maradni, mivel a politikai és társadalmi hatalom szívébe martak. És jóllehet, azok a feltételek, amelyek utat nyitottak a sztrájkhoz, sosem fognak abban a formájukban visszatérni, annak példája és tanulságai a jövőben sokáig ösztönzőleg hatnak majd.

 

(Fordította: Menyhért Bálint)

Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről

Martin Amis: Koba the Dread

Könnyű lenne hanyagolni a Martin Amis legújabb könyvéről szóló vitát, mely alig több a művelt fők szalonbéli perpatvaránál. Az ominózus könyv, a Koba the Dread (Koba, a rettenetes) jól kitaposott politikai ösvényt követ. Lenin, Sztálin és általában a kommunizmus ledorongolásával (melyet átjár a szerző apjával, az egykor kommunista Kingsleyvel és radikális barátjával, Christopher Hitchensszel régóta érlelődő konfliktusa), kíméletlen vádirat kíván lenni a baloldal ellen, ama feltételezés jegyében, hogy a baloldal képtelen a nevében elkövetett bűnök beismerésére. A könyv igen jó teljesítményt nyújt frázisalkotásban, ám fájdalmasan szegényes forrásokban és társadalmi, illetve történeti vonatkozásokban. Erős a kísértés, hogy pusztán annak jeleként tekintsük: a londoni irodalmi színtértől irtózó egykori gyermek maga is átéli, ahogy apja a vaskalapos középkorúságba hanyatlott egykor.

Ez hiba lenne. Amis legutóbbi könyve csupán a legújabb adaléka a történelem újraírásának, amely a Szovjetunió végnapjainak idején kezdődött, s az összeomlás óta felerősödött. Majdhogynem elfogadott bölcsesség lett Sztálint és Hitlert mint a múlt század két ikerszörnyét, egy kalap alá venni – időnként, mintegy megkésett gondolatként, Mao-t és Pol Potot is fölemlegetik -, s közhellyé vált egyenlőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus mint egy példátlanul embertelen korszak két legfőbb ördöge közé. Néhány változat szerint a kommunizmus még aljasabb és véresebb gonoszság volt. A múltnak a hidegháború győzteseitől eredő ezen verziójának eredményeként a nácizmus hasonlíthatatlan bűnei relativizálódtak, a gyarmatosításokéi elfelejtődtek, s tápot kapott az az ideológia, amely szerint bármely radikális társadalmi változásra irányuló kísérlet szükségszerűen szenvedéshez, öldökléshez és bukáshoz vezet.

Ez a mélységesen ideologikus számvetés jó ideje egyfajta hátborzongató számjátékba ment át. Az ebből következő bizarr ferdítések látványos példája volt, amikor egy Amisszel készített múlt heti televíziós interjúban Gavin Esler, a BBC riportere futtában megjegyezte, hogy Sztálin "legalább háromszor annyi ember haláláért felelős, mint Hitler", ami valóban elképesztő improvizáció. Esler feltehetően az Amis által említett (és a hidegháborús történész Robert Conquesttől átvett) 20 millió Sztálin-áldozatot viszonyította a Hitler által a holokauszt során meggyilkolt 6 millió zsidó számához. De Hitler természetesen ennél a 6 milliónál jóval több halálért volt felelős: csupán a náci táborokban elpusztultak számát több mint 11 millióra becsülik, s joggal tekinthető felelősnek a második világháborúban meggyilkolt 50 millió, köztük a több mint 20 millió szovjet áldozat túlnyomó többségének haláláért is.

Az új történelem hamis egyenletéből azonban ezek az adatok valahogy eltűntek. Ugyanakkor a sztálini terror áldozatainak száma az elmúlt években folyamatosan inflálódott, egészen addig a legvadabb kitalációig, hogy a teljes szovjet lakosság egyharmadát meggyilkolták az országnak a náci Németország fölött aratott győzelmét megelőző években. A számok továbbra is nagy elméleti viták fókuszában lesznek, részben azért, mert túlnyomó az éhhalálok aránya, amelyekre csupán megbízhatatlan demográfiai adatokból lehet következtetni. De tény az, hogy a korábban titkos szovjet archívumok megnyitása óta sok történész – köztük az amerikai J. Arch Getty és Robert Thurston – jelentősen redukálta a Sztálin alatti kivégzésekről és a Gulag populációjáról alkotott korábbi hidegháborús becsléseket. A számok azonban még így is rémisztőek. 1921 és 1953 között például 799 455 ember kivégzését regisztrálták, s a munkatáborok lakosságának háború utáni legmagasabb száma elérte a két és fél milliót (legtöbbjüket nem politikai bűncselekményekért ítélték el). De ezek a számok köszönő viszonyban sincsenek az Amis és mentorai által említett adatokkal.

A morális ekvivalencia hangoztatása ellenére Amis, sőt Conquest is állítja, hogy ők mindezzel együtt "érzik", a holokauszt rosszabb volt a szovjet elnyomásnál. A különbségek azonban nem pusztán "érezhetők". A sztálini terror kegyetlenségei ellenére nem létezett szovjet Treblinka, sem pedig az emberek millióinak legyilkolására megépített megsemmisítő táborok. S nem a Szovjetunió robbantotta ki a történelem legvéresebb és legpusztítóbb háborúját – sőt, meghatározó szerepet játszott a német háborús gépezet vereségében (ami a cári elődöknek nem sikerült). A szovjet tragédia része volt, hogy ez a győzelem valószínűleg csak azért volt lehetséges, mert az ország alig több mint egy évtized alatt egy erőltetett ipari forradalmon ment keresztül, s pontosan e folyamat során követték el a legnagyobb gaztetteket. A szovjet történelem sikereit és hibáit ugyanúgy nem lehet a sztálini korszakra redukálni, mint ahogy a kommunisták szerepét – az antifasiszta ellenállástól a gyarmatok felszabadításáért folytatott kampányokig – sem lehet egyszerűen csak a Szovjetunióhoz való viszonyukkal definiálni.

A politikai elnyomás e posztmodern számvetésében a leggroteszkebb talán a gyarmatosítás bűnlajstroma iránt tanúsított morális vakság. A legutóbbi évszázad tetemes részében bolygónk hatalmas területei voltak közvetlen európai imperialista kormányzás alatt, olyan államok brutális elnyomása alatt, amelyek szívesen tetszelegtek a demokrácia szerepében. Ez azonban valahogy nem jelenik meg a XX. századi zsarnokság harmadik lábaként a nácizmus és a kommunizmus mellett. Létezik a sokak által emlegetett Kommunizmus Fekete Könyve, de nem létezik a gyarmati gaztettek efféle átfogó vádirata.

Vegyünk sorra néhány példát. Becslések szerint körülbelül 10 millió kongói halt bele az 1900-as évek eleji belga kényszermunkába és tömeggyilkosságokba. Becslések szerint körülbelül egymillió algériai pusztult el a Franciaország ellen folytatott függetlenségi háborúban az 1950-es, 60-as években. A hatóságok, a XX. századi brit gyarmatbirodalom egész története során, bennszülött populációkat gázosítottak el, bombáztak vagy mészároltak le Szudántól Irakig, Sierra Leonétól Palesztináig, Indiától Malájföldig. S ha Martin Amis amiatt aggódik, hogy ma már csak kevesen ismerik a szovjet munkatáborok nevét, vajon ki emlékszik az Andaman-szigeteki büntető telep nevére, ahol brit katonaorvosok rutinszerűen kínoztak és kísérleteztek 80 000 indiai politikai foglyon, vagy az óriási kenyai Hola internáló táborra, ahol az 1950-es években agyonverték a foglyokat?

Ha Lenint és Sztálint felelősnek tekintjük az 1920-as és 30-as évek éhínségeiben elpusztultak haláláért, akkor Churchill is minden bizonnyal felelős annak a 4 millió embernek a haláláért, akik az 1943-as bengáli éhínségben pusztultak el, mely kivédhető lett volna – s még bűnösebbek a korábbi brit kormányok a XIX. század végi és XX. század eleji szintén hatalmas indiai éhínségek tekintetében, amelyek 30 millió áldozatot követeltek egy elnyomó szabadpiaci rendszerben. S természetesen a posztkoloniális korszakban az USA és más nyugati hatalmak vagy helytartóik további milliókat öltek meg a háborúk, intervenciók és puccsok során Vietnamtól Közép-Amerikáig, Indonéziától Dél-Afrikáig.

Nincs olyan huszadik századi, jelentősebb politikai tradíció, amelynek kezéhez nem tapad vér. De a történelemért folytatott harc soha nem elsősorban a múltról, hanem a jövőről szól. Amikor Amis azzal vádolja a bolsevikokat, hogy "az emberi természet ellen szálltak hadba", klasszikus konzervatív ellenvetést tesz a radikális társadalmi változásokkal szemben. Azok, akik kitörlik a gyarmati barbarizmust a XX. század történetéből, legalizálni akarják az új liberális imperializmust, akárcsak azok, akik a kapitalista társadalom alternatívájának felépítésére irányuló múltbeli törekvések démonizálásával akarják bizonyítani, hogy ilyen nem lehetséges. A baloldal jelenlegi problémája nem annyira az, hogy nem sikerült szembesülnie a múltjával, mint inkább az, hogy megbénítja annak súlya.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

A megjelenés helye: The Guardian, 2002. szeptember 12.