A neokonzervativizmus építménye

Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

 

 

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

 

 

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

 

 

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

 

 

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

 

 

Hagyományok

 

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Amerikai terepszemle, avagy hazugság, félelem és a demokrácia megerőszakolása

McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem a "téves értelmezés" igazolta, hanem a puszta hazudozás.

Hallgatóm, Rute Moleiro emlékére

 

A hazugság mindig is része volt a politikának. Mindamellett hagyományosan a hazugságot szükséges rossznak tekintették, amit a hatalomban lévőknek távol kell tartaniuk az állam polgáraitól. Még a totalitárius rendszerekben is megpróbálták elkendőzni a véres valóságot, ami a hatalom megtartásának velejárója volt. Ebből az egyenlőtlenségből fakadt a kritikusok és reformerek céltudatossága, hogy felhívják rá a figyelmet: a világ máshogyan működik, mint gondolnánk. Ám ez a céltudatosság az iraki háborút követően veszélybe került csakúgy, mint a demokratikus párbeszédhez elengedhetetlen bizalom. A Bush-kormányzat merészen kinyilvánította a hazugság törvényességét és a bizalom lényegtelenségét, amíg a fősodorbeli média szemérmesen hallgatott.

Joseph McCarthy szenátor óta nem szennyezte ilyen mértékű szándékos ferdítés, ilyen égbekiáltó hazugság az Egyesült Államok politikai kultúráját. Mára a legelvakultabbakon kívül mindenki tisztán látja, hogy az Irak elleni háború kirobbantásának szükségességét nem “téves értelmezések” vagy “hibás adatok” igazolták, hanem puszta hazudozás. A politikusok és ellenőrök jelenlegi vitájának középpontjában szinte csak egy elnöki beszédnek az a tizenhat szavas hibás megállapítása áll, hogy Szaddám Afrikából próbált urániumot beszerezni tömegpusztító fegyvereihez. Nem látjuk a fától az erdőt. A hírszerzés alsóbb szintjén elkövetett hibáról van szó, és nem a hatalomban lévők szándékos hazudozásáról, jóllehet CIA-hivatalnokok már nyíltan kijelentették, hogy kényszerből támogatták hírszerzési anyagokkal a kormány politikáját. Colin Powell külügyminiszter mind a mai napig nem támasztotta alá bizonyítékokkal az ENSZ-közgyűlés előtt elhangzott elhíresült beszédének azon kijelentéseit, melyek a tömegpusztító fegyverek létezésére vonatkoztak. Bush belső körének egyéb fontos tagjai nyíltan elismerték, hogy az iraki fenyegetés mértékét erősen eltúlozták, habár hangsúlyozzák, hogy ez csak a háborúpárti egyetértés kialakítására szolgált. Vagyis hűvösen megerősítették – amit a kritikusok mindig is tudtak –, hogy az amerikai politikát végig más gondolatok vezérelték, nevezetesen: egy “olajban lubickoló” iraki állam; négy folyó feletti ellenőrzés a világ e száraz sarkában; Damaszkusz és Teherán megfélemlítése; valamint a Szaúd-Arábiában felszámolni kényszerült katonai jelenlét alternatívája. A Bush-kormányzat ezen megfontolások egyikét sem vállalta fel, és a Demokrata Párt politikusai bírálatuk hangnemét a jelentéktelenségig mérsékelték. Az úgynevezett ellenzéki párt “vezetői” természetesen joggal tartottak attól, hogy árulónak bélyegzik őket.

Azonban amíg ők a kezüket tördelve reszkettek, a háború létjogosultságának taglalása teljes egészében eltűnt a széles körben olvasott jobboldali bulvárlapokból – mint a The New York Post –, és a szavahihetőbb újságokban is jobb esetben a belsőbb oldalakra szorult vissza. Mindkét párt számos választott képviselője – menedéket keresve – alig győzi hangsúlyozni, hogy a háborút nem az iraki tömegpusztító fegyverek miatt támogatták, viszont ritkán említik, hogy ilyen fegyverek jelenléte nélkül, valamint a Szaddám Huszein és az al-Kaida közötti kapcsolat bizonyítéka híján nem érvényes az az állítás, mely szerint Irak nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett az Egyesült Államok számára. A hatalmon lévők most kivétel nélkül humanitárius okokra hivatkoznak. Habár legtöbbjük nem aggodalmaskodott ezek miatt túl sokat akkor, és kevés okunk van azt hinni, hogy a humanitárius okokat az amerikai közvéleményt meggyőző súlyúnak gondolták volna akkor: csak azután váltak az emberi jogok új bajnokaivá az önmagukat “realistának” valló Paul Wolfowitz és Henry Kissinger – akik annak idején pont e jogok tagadásáról híresültek el –, hogy az Egyesült Államok veszélyben lévő nemzeti érdekeiről szóló indoklás otromba sületlenségnek találtatott.

Bush és kabinetjének tagjai ragaszkodhatnak hozzá, hogy a fegyverek végül majdcsak előkerülnek – némi szerencsével pont a következő választást megelőzően –, és az al-Kaidával való kapcsolatra is fény derül. De már ez is annak elismerését jelenti, hogy a bizonyítékok nem léteztek, amikor a propagandagépezet elkezdte gyártani a háború szükségességét alátámasztó érveket. Az adminisztráció számtalan forrásból értesülhetett róla, hogy az Egyesült Államokat nem fogják felszabadítóként köszönteni, és a háború utáni újjáépítés is komoly akadályokba ütközik majd. A kormányzatot mindez nem érdekelte, kitartott álláspontja mellett azzal, hogy később majd alátámasztják. Ez önmagában két kérdést is felvet, amelyet szinte sosem tesz fel a média: támogatta volna-e az amerikai nép ilyen körülmények között is az Irak elleni háborút, és – ennél talán lényegesebb – hozzájárult-e az iraki helyzettel kapcsolatos tájékozatlanság ahhoz, hogy több milliárd dollár ment veszendőbe, és látszólag napról napra újabb néhány fiatal amerikai katonának kell meghalnia vagy megsebesülnie?

Dollármilliókat pazarolt el egy különleges ügyész a Bill és Hillary Clinton pénzügyi visszaéléseiről szóló valótlan állítások kivizsgálására. Felelősségre vonási eljárás indult, miután az előző elnök és egy gyakornok kapcsolatára fény derült. A média teljes harci díszben volt, és a bajnokai még mindig hátba veregetik egymást a Watergate-ügyben játszott szerepük miatt. Amikor viszont az Irakról összehordott hazugságcsokorra kerülne a sor – amely háborúba sodort egy nemzetet, emberéleteket és erőforrásokat emésztve fel –, akkor úgy tűnik, hogy a közérdeket kétpárti bizottságok és az engedelmes sajtó szolgálja a leginkább. Épp amikor a Republikánus Párt botrányos módon visszautasítja, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon a “felszabadító” háborújára – amely egyre keserűbb ízt hagy megszállónak és megszálltnak a szájában egyaránt –, akkor a Bill Clintonon keresztül elhíresült centrista Demokrata Vezetői Tanács (DVT) azt hozta a nyilvánosság tudomására, hogy – Howard Dean kormányzó támogatottságának új keletű rohamos növekedése miatt – a pártban megerősödött a “szélsőbal” irányzat, amely ellenzi az adócsökkentéseket, bevezetne “költséges” szociális programokat és kritizálná a Bush-kormányzat külpolitikáját.

A DVT vezéregyéniségei csípősen érdeklődtek, hogy a Demokraták “szellőztetni vagy kormányozni” óhajtanak, és mikor rákérdeztek, hogy a pártban jelenleg megfigyelhető széthúzás vajon a republikánus sikerek vagy a demokrata baklövéseknek köszönhető, akkor Evan Bayh szenátor – a szervezet elnöke – azzal válaszolt, hogy ez összességében “eutanázia”. Feledésbe merült a 2002. novemberi kongresszusi választás, amelyen – akárhonnan nézzük is – a Demokrata Párt tökéletes alkalmatlansága, hogy az elnöki politikának bármiféle értelmes alternatíváját mutassa fel, vezetett a legsúlyosabb kongresszusi választási vereséghez az amerikai történelem során. Úgy tűnik, nem számít, hogy a kétpárti jelöltek, mint Joseph Lieberman – aki eddig képtelen volt következetes alternatívával előállni akár belpolitikai, akár külpolitikai kérdésekben – nem talál visszhangra az amerikai közvéleményben. Úgy tűnik, az sem számít, hogy a javasolt adócsökkentés a párt saját választói bázisának érdekeit sértené, a szociális és jóléti programok az Irakban havonta elköltött milliárdok töredékébe kerülnének csak, valamint az sem, hogy a jelenlegi külpolitika aláaknázza az Egyesült Államokkal szembeni tiszteletet az egész világon. Figyelmen kívül hagyják, hogy a Demokrata Párt – Franklin D. Roosevelt, Bobby Kennedy és Paul Wellstone pártja – az éjszakai tv-show-k gúnyának tárgyává vált. És mindeközben a “liberális” média bólogat és óvatosságra int. Bayh szenátor el van tévedve, ugyanis a mostani helyzet szerint a Demokrata Párt nem képes egyidejűleg a felháborodását kifejezésre juttatni és kormányozni. A demokratáknak törődniük kellene az imázsukkal – főleg mivel pillanatnyilag nincs nekik.

Az Amerikai Egyesült Államok egyre kevésbé hasonlít olyan működő demokráciára, amelyben ideológiailag különböző pártok és csoportok vitatják meg a felmerülő kérdéseket, és egyre jobban hasonlít egy egypártrendszerű berendezkedésre egymást váltogató tisztségviselőkkel. Van szólásszabadság, de egy formális joggal rendelkezni és azzal ténylegesen élni is két nagyon különböző dolog. A média olyan paranoid módon koncentrál a két párt közti konszenzusra vagy konfliktusra, hogy ezáltal mélyebb problémák megvitatására teljesen alkalmatlanná vált. Lehet, hogy Noam Chomsky nem mindenki számára szimpatikus, de az ő “9/11” című riportgyűjteménye (Seven Stories Press) az egyes számú bestseller volt a témában. Mikor láthattuk Chomskyt utoljára nyilatkozni a tévében? És ez ugyanígy van Barbara Ehrenreichhel, Frances Fox Pivennel vagy bármely más radikális vagy haladó közéleti személyiséggel. Persze néha megjelenik Cornel West az MSNBC-n, van néhány kritikus szerkesztői jegyzet, pl. Paul Krugman a The New York Timesban vagy Robert Scheer a The Los Angeles Timesban, és persze Sean Penn is vásárolhat egész oldalas hirdetést, hogy kifejtse kritikus álláspontját a háborúval kapcsolatban. Akad néhány demokrata, Barbara Lee (Kalifornia), Sherrod Brown (Ohio) és Lynn Woolsey (Kalifornia), akik hallatták a hangjukat, és most – talán meghallva a nép morajlását – még maga Al Gore is kétségbe vonta a Bush-kormányzat igazát némely kérdésben. Ám ezek a hangok nyilvánvalóan nem dominálnak a konzervatívok és a jobboldali bölcsek – akik mindig készek magukat az általuk irányított rendszer áldozatainak tekinteni – által “liberálisnak” nevezett médiában.

A helyzet egy olyan társadalom képét idézi föl, amelyben a Herbert Marcuse által “elnyomó türelemnek” nevezett erő dominál: egy olyan rendszer, amelyben a hatalmon lévők kipellengérezik a nagy ritkán feltűnő radikális kritikát, hogy ezáltal tovább élvezhessék a totális konfor­mitás uralmát. Bizonyítékokért nem kell messzire menni: a CNN csak egy kis játékos, ha az olyan televíziós hírműsorok együttes erejéhez hasonlítjuk, melyeket – Európában még viszonylag kevéssé ismert – megasztárok, mint Rush Limbaugh, Bill O’Reilly vagy Pat Robertson vezetnek. Az amerikai közvélemény reakciós voltában való hit egy önbeteljesítő jóslat: a közönség olyan műsort kap, amilyet szeretne, viszonzásképpen azok tovább erősítik eredeti előítéleteiket. Edward R. Murrownak – aki oly bátran ellenállt az ötvenes évek hisztériájának – szellemét gyakran idézi a “negyedik hatalmi ág”, de ez már csak üres szimbólum.

Alig esik szó már azon milliók szkepsziséről, akik az Amerikát megrázó tömegdemonstrációkon részt vettek, vagy arról, hogyan változtatta meg az angol politikát a média Tony Blair-bírálata. Egy demokrácia megítélésének egyik kritériuma a választóknak bemutatott nézetek sokszínűsége, hiszen a megfogalmazott nézetek száma általában a politikai választási lehetőségek számát tükrözik. Megdöbbentő felidézni, hogy milyen nagyszámú perspektívával szembesült a közvélemény a progresszivizmus korában, a New Deal idején vagy akár a hatvanas években. Mindazonáltal a személyes szabadságjogok korlátozására való törekvés az amerikai történelem válsághelyzeteiben általános trendnek tekinthető. Jelen összefüggésben ijesztő belegondolni, hogy egy szörnyű háború igazságosságáról folytatott vita egy elnöki beszéd tizenhat szavára szűkül, hogy a politikai lehetőségeket egyre hibásabban értékelik ki, és abba, hogy az amerikai közvélemény egyre kevésbé képes érzékelni, hogy kormányát milyen bizalmatlanság övezi külföldön.

Egy, a világ negyvennégy országában végzett közelmúltbéli felmérés – melyet a korábbi külügyminiszter, Madeleine Albright rendezett – azt mutatja, hogy az Amerikával szembeni bizalmatlanság szokatlanul drámai módon nőtt ezen országok mindegyikében. Ebbe beletartoznak olyan érzékeny nemzetek, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Törökország és Indonézia, amelyekben az Egyesült Államok kedvezőtlen megítélése 2002 nyarán regisztrált 36 százalékról 2003 májusára 83 százalékra szökött fel. Az európai és ami még fontosabb, az arab közvélemény bizalma is elveszett. Ez később talán visszaszerezhető, de a felmérés számai azt mutatják, hogy jelenleg a harag dominál. A megelőző csapásokon alapuló új stratégiával, melyet olyan négyszázmilliárd dolláros költségvetés támogat, amely nagyobb, mint a következő tizennyolc nemzeté együttvéve, az Egyesült Államok szertefoszlatta egy “többpólusú világ” illúzióját. Egyeduralkodóvá vált alárendelt államok világában, akinek már nem kell azokra hallgatnia, azokkal vitatkoznia. Az igazság és a hazugság közötti különbség már nem számít. Már csak a győzelem ténye számít, Szaddám Huszein bukása és a J. William Fulbright szenátor – a vietnami háború nagy kritikusa – által a “hatalom arroganciájának” nevezett hozzáállásból adódó öntelt önigazolás.

Az amerikai nép hagyományosan felsorakozik elnöke mögé háborús időkben, de ennek a háborúnak az elnök szerint még nem látható a vége. Belbiztonsági Minisztérium felállítását fontolgatják, és a polgárok szabadságjogai kerülnek veszélybe. Igazolásképpen manipulatív és öncélú “nemzetbiztonsági riadók” szolgálnak, melyek szintje anélkül változik sárgáról narancsra, vörösre, majd ismét vissza, hogy a veszélyre utaló bármiféle konkrét bizonyítékot nyilvánosságra hoznának. Az elnök “uszító emelvénye” – ahogy Theodore Roosevelt hívta – nagyban meghatározhatja a nemzeti eszmecsere stílusát és azt, hogy mi elfogadható a polgárai számára és mi nem. Itt kap szerepet a vezetői képesség. És e képesség dolgában – amiért pedig oly sokat magasztalták – a leggyengébb Bush elnök.

Minden társadalompolitikai megfontoláson, bizonyos külpolitikai kérdésekkel kapcsolatos nézetkülönbségen túl az elnök elsősorban egy újonnan feltűnő kultúra felett elnököl, melyben az igazság alárendeltje a hatalomnak, az érvelés az akadémikusok akadékoskodása, a paranoia a király, és az üresfejű nacionalizmust ünneplik. Az eredeti demokratikus szövetségesek építő kritikáját sem kell már komolyan venni: jobb egy korrupt “elszántak koalíciójára” támaszkodni, melyek kormányait megvesztegették, gazdaságait megfenyegették és katonáit felmentették a terror ellen vívott, véget nem érő háború alól. Kevés nyoma van a kritikus önvizsgálatnak, és még annyi sem a háború kitörése előtti hetekben tanúsított viselkedéssel kapcsolatos megbánásnak. Veszélyes alábecsülni azt az erkölcsi fölényt, amit Amerika szeptember 11. óta elvesztegetett. A kérdés a többi nemzet számára jelenleg a következő: hogyan bízzunk abban a hazugban, aki oly mértékben arrogáns, hogy nem tartja szükségesnek leplezni hazugságait?

A demokrácia távolinak tűnik Irakban, Afganisztán nyomorba bágyad, mindeközben folyik az Egyesült Államok biztonságát veszélyeztető újabb fenyegetések kreálása. Irán reszket, Szíria is. És persze mindig ott van Kuba vagy Észak-Korea. Az ellenség szempillantás alatt változhat. A korlátlan hatalom lényege ugye, hogy korlátlan. Mi történik, ha Amerika újra blöfföl, majd újra hazardíroz? Talán érdemes visszaemlékezni hatalmas nemzetekre, amelyek vezetői szintén szívesen blöfföltek és hazardíroztak – és nyertek és nyertek és nyertek, amíg végül bedőltek saját hazugságaiknak, és rajtavesztettek.

 

(Fordította: Pesti Csaba)

A halálos betegség – A nemzetközi kommunizmus a vízözön előtt

A közép- és kelet-európai társadalmak annak a republikanizmusnak a nevében buktatták meg a kommunista kormányokat, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat elméleti mélységei mégis még mindig feltáratlanok, holott a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom óta már tíz év is eltelt. Úgy tűnik, a kommunizmus mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva elvesztette a belé vetett bizalmat. Innen kell újra kezdeni a baloldali mozgalom újjáépítését.

A második világháború végén a Szovjetunió és támogatói olyan erkölcsi tőkével rendelkeztek, amilyennel még a forradalom hősi éveiben sem. Sztálingrád egyértelműen a háború döntő ütközete volt, és egyetlen ország sem vesztett annyi életet és erőforrást, amely megközelítette volna a Szovjetunióét. A Sztálin által felállított koncentrációs táborok világa még ismeretlen, a moszkvai perek időszaka már csak emlék volt; a húszas évek félresikerült politikája és a Komintern felforgató szerepe a francia népfront és a spanyol polgárháború alatt elhomályosult a hősiesség mitikus aurájában, amely az európai kommunistáknak az antifasiszta ellenállásban betöltött kiemelkedő szerepéből következett. A Komintern 1943-as felszámolását követően – amire a második front megnyitásához volt szükség – a Szovjetunió magára maradt. Továbbra is élvezte azonban a világ kommunista pártjainak megingathatatlan lojalitását. Több kelet-európai ország – köztük Csehszlovákia, amely áldozatául esett a nyugati demokráciák árulásának az 1938-as müncheni konferencián – bizalommal tekintett nagyobbik szomszédjára. Mi több, a nyugat-európai kommunista pártok zöme is jelentős politikai erőként tűnt fel, és egyre nagyobb befolyást szerzett a szakszervezeti mozgalomban, amelyet megtizedelt a világháború pusztítása.

A háború végével a népfront-gondolkodás ismét a felszínre tört. A kommunistáktól sokan várták a proletariátus egységének megvalósítását (ez a cél tükröződött az olyan szervezetek létrehozásában is, mint a Szakszervezeti Világszövetség) és a polgári társadalom radikális átalakulását. A várakozások azonban alaptalannak bizonyultak. A kommunisták talán még hajlandók lettek volna polgári kormányok minisztériumainak irányítását vállalni, de egyetlen kommunista elképzelés sem vállalkozott arra – még a szerencsétlen sorsú kínai stratégia sem, amely a pártot Csang Kaj-sek Koumintagjába vezette 1928-ban -, hogy az „egységfront" nevében felszámolja saját szervezeteit. Sztálinnak semmi oka nem volt, hogy engedje francia, olasz vagy bármely más nemzetiségű vazallusait egy ilyen taktikát követni, főleg miután független státuszuk lehetővé tette, hogy megakadályozzák a nyugati „imperializmus" terjedését. A hidegháború azonban mégsem egyszerűsíthető osztályharccá. A Szovjetunió a háborúból nagyhatalomként került ki, Lenin eredeti törekvése: a nemzetközi osztályharc előmozdítása pedig egyértelműen feladásra került a nemzeti célok elérése érdekében. Ebben a tekintetben azonban gyakran elfelejtik, hogy Sztálin túlzott reálpolitikája előre látható volt. A diktátor nem volt hajlandó kihasználni az 1947-es európai sztrájkhullámot, és nem épített a Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban valóban létező forradalmi helyzetre. Még Kelet-Európában is felülről mentek végbe az általa kezdeményezett forradalmak, amelyek nagyban eltértek az orosz, a kínai vagy a vietnami forradalmaktól. Nem a munkástanácsok vagy valami hozzájuk hasonló szerveződés jellemezte őket, hanem a rendőrállamok azonnali megjelenése. A más nemzeteknél természetesnek vett folyamat itt a visszájára fordult. A forradalom első vívmánya és bázisa a rendőrség megszerzése volt. A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe, de ez jóval kisebb szerep volt. A demokratikus intézmények hiányában valójában sohasem volt világos, hogy az álltaluk kifejtett véleményt a kormány kényszerítette rájuk, vagy valóban a sajátjuk volt.

Sztálin csak akkor volt következetes, ha a kérdés közvetlenül is befolyásolta a szovjet állam biztonságát. Az a rövidlátó politika, amely szatellitállamokat hozott létre, ahelyett, hogy elfogadta volna a Szovjetunió nyugati határán fekvő államok támogató szövetségét, értelmezhető egy jövőbeni invázió elleni védelemként. Kelet-Európa-szerte koalíciós kormányok jöttek létre, amelyekben széles társadalmi rétegek képviseltették magukat, a kommunisták azonban kezdettől fogva ellenőrizték a belügyminisztériumot vagy a rendőrséget és a hadsereget. Különleges fegyverszüneti megállapodásokon és nyilatkozatokon keresztül ezen országok mindegyikét arra kényszerítették, hogy megtisztítsák politikai infrastruktúrájukat a fasisztáktól, és biztosítsák az orosz hadsereg biztonságát. Ez tette lehetővé Sztálin számára, hogy a reakciós uralkodó osztályt – más ellenzéki demokratákkal vagy szocialista csoportokkal egyetemben – megfossza a politikai hatalomtól és a véleménynyilvánítás csatornáitól. Sztálin tiszteletben tartotta azt a vonalat, amelyet a keleti és nyugati hadseregek által felszabadított nemzetek közé húztak. Még követői is csak két közvetlen katonai konfliktusba keverték a Szovjetuniót Kelet-Európán kívül: a kínai határon és Afganisztánban – mindkettő, bár vitathatóan ugyan, de a szovjet érdekszférába tartozó területeket érintett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin nyitott a geopolitikai diplomáciára. Ezt mutatta nemcsak az, hogy elfogadta az Egyesült Nemzetek felállítására vonatkozó nyugati előterjesztést, de az is, hogy Kelet-Európa átengedése a semleges Ausztria létrehozásáért, Irán elhagyásáért és az olasz és görög kommunisták által vezetett felkelések likvidálásáért kapott jutalomnak tekinthető. Tehát bármennyire fontos volt is az ideológia mint legitimáció és a cselekvések motivációs forrása, nem írhatjuk a Szovjetunió lényegétől elválaszthatatlan és megállíthatatlan terjeszkedésének rovására a fejlett országok és a munkásosztály két különálló blokkba való tömörülését.

Sztálin félelmei a nyugattól kétségtelenül eltúlzottak voltak. Mégis, nagyban hozzájárultak ehhez a George Patton-féle fanatikusok álmai, akik az éppen befejezett háborút tovább vitték volna egy kommunistaellenes keresztes hadjáratba, vagy a Henry Stimson külügyminiszternek az atomenergia nemzetközi elterjesztésére való felhívását követő hisztéria, a nukleáris támadással való néha burkolt, gyakran nyílt fenyegetés, valamint a Truman-doktrína meghirdetése, amely a „szabad emberek" kommunista agresszióval szembeni „védelmét" tette meg az amerikai külpolitika alapelvévé. Mindezek ellenére végül is a Marshall-terv pecsételte meg a világ két táborra szakadását, amelynek megszűnéséhez több mint negyven évre volt szükség.

Sztálin természetesen elfogadhatta volna a Marshall-segélyt, hiszen azt látszólag mind Kelet-, mind Nyugat-Európának felajánlották. (Persze egy ilyesfajta vakmerő lépés alighanem meghiúsítja az egész tervet, ebben az esetben ugyanis semmilyen esély sem lett volna rá, hogy a Kongresszus áldását adja rá.) Bizonyára megrettent attól, hogy a blöff lelepleződik. Végül is nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az európai újjáépítés támogatására indított amerikai programnak komoly politikai ára volt. A segélyért cserébe a résztvevő államoknak le kellett számolniuk a nemzeti kommunista pártokkal. Sztálin azonban ezekre a pártokra mindig is csak mint eszközökre tekintett, nem okozott különösebb nehézséget számára figyelmen kívül hagyni érdekeiket, ha a szovjet külpolitika azt követelte. Félelmeinek ahhoz az elképzeléshez sem volt semmi köze, hogy így a burzsoázia bebiztosítaná a Nyugat-Európa feletti ellenőrzését: éppen a különböző érdekszférák elismerése volt Sztálin külpolitikájának fő támasza. Ami igazán számított, inkább az volt, hogy a Marshall-terv azzal fenyegetett, hogy megszünteti azokat a gazdasági, politikai és ideológiai ellentmondásokat, melyekre a Szovjetunió és az őt támogató pártok és államok kapcsolata támaszkodhatott. Gazdasági szempontból a szovjet kommunizmus az ötvenes évek elején már semmivel sem volt képes többet nyújtani, mint a skandináviai demokratikus szocialista próbálkozások. A Szovjetunió nemzetgazdasága hihetetlen nagyságú volt, ugyanannyira hihetetlen, mint polgárainak szegénysége. A nehézipart támogatták, a fogyasztói igényeket figyelmen kívül hagyták. Még ennél is fontosabb, hogy ezt az ellentmondást a „forradalmi" kommunista párt azonosította a szocializmussal, egy osztály nélküli társadalom építésével – és ez a párt abszolút engedelmességet várt el minden hasonló párttól. Ami a szatellitállamokat illeti, a történelmileg szegényebb nemzetek modernizációs reményei egyrészt a Szovjetunióval kötött előnytelen gazdasági szerződések elfogadásához, másrészt annak a képmutató hangoztatásához voltak kötve, hogy a kommunista hatalomátvétel ezekben az országokban demokratikus úton ment végbe, titkos és általános választójog alapján. Az Európai Gazdasági Újjáépítési Program nemcsak lehetővé tette, de meg is követelte ilyenfajta összehasonlítások elvégzését, miután felhívta a figyelmet a modernizációs kísérletek nehézségére és a szovjet fogyasztási cikkek rossz minőségére. A Marshall-terv azonban ideológiailag ahhoz a republikanizmushoz kötődött, mely kötődést hagyományosan az Európában a 19. század utolsó negyedében megjelent szocialista munkásmozgalmakkal hozzák összefüggésbe. Valójában az a döntés, hogy az Egyesült Államok a terv irányítását a nyugat-európai államokra bízza, igazi politikai éleslátásra vall. Ennek eredményeképpen a vállalt kommunizmusellenesség határain belül Amerika szövetségesei viszonylagos politikai autonómiával rendelkeztek, ellentétben kelet-európai társaikkal. A Marshall-terv tehát megteremtette a gazdasági alapokat arra, hogy ne csak a polgári, hanem a szocialista pártok is – akik a New Dealnek a laissez faire kapitalizmussal való szakításában saját eredeti céljaik megvalósulását látták – azonosítsák az Egyesült Államokat a demokratikus törekvésekkel.

A Marshall-terv mindenekelőtt persze lehetőséget nyújtott az európaiaknak, hogy újjáépítsék kontinensüket. Nem vitás, a tervnek az implicit antikommunista pontokon túlmenően is voltak olyan vonásai, melyek egyértelműen az Egyesült Államok javát szolgálták. Amerika számára gazdaságilag végzetes lett volna, ha nem tud nagy tételben exportálni. De ez kevéssé számított. Sztálinnak teljesen igaza volt, amikor „nyugati imperializmusról" beszélt, de ez „emberarcú imperializmus" volt. A Marshall-terv kulcsfontosságúvá vált Nyugat-Európa kapitalista feltámadása és a nyugat-német „gazdasági csoda" szempontjából. A két blokk közötti, egyre növekvő gazdasági szakadék létrejöttéért – a központi tervezés mindenféle hibájánál jóval nagyobb mértékben – a diktátor azon döntése volt a felelős, amely megtiltotta a keleti blokk államainak a programban való részvételt. Sztálin és utódai számára egyetlen lehetőség maradt: saját, meglehetősen szánalmas gazdasági közösségük (a KGST) létrehozása; a fegyelem hangsúlyozása, az ideológiai munka szükségességének az újbóli megerősítése és annak további hangoztatása, hogy a Szovjetunió egy másik úton halad az anyagi jólét felé, amely végül – Hruscsov szavaival – „eltemeti" a Nyugatot. Egy valódi gazdasági újjáépítést célzó program hiányában azonban még az első szputnyik 1956-os fellövése okozta izgalmak is hatástalannak bizonyultak. A kommunista jövő képe halványnak tűnt a kapitalista jelen növekvő gazdasága mellett. A túlzott és gyakran nem hozzáértő szovjet kísérletek, amelyek a piacot a rugalmatlan tervgazdasággal akarták helyettesíteni, nem voltak képesek javítani a munkások helyzetén, akiket, a legbrutálisabb kapitalista stílusban, egyszerűen termelési tényezőnek tekintettek. Emellett a Szovjetunió nem egyszerűen csak kizsákmányolta Kelet-Európát a vegyesvállalatok és hasonló megoldások révén, de vazallusai olyan arroganciával uralkodtak a népeken, hogy a harag és az ellenállás elkerülhetetlenné vált. Először Németországban, majd Magyarországon és végül Csehszlovákiában.

A hidegháború ihlette „fentről végrehajtott forradalmak" nem adtak hatalmat a munkásosztálynak, nem hoztak létre új, szabadabb társadalmi rendet, és nem modernizálták a gazdaságot. Ezen célok elérése ugyanis ellentmondott az uralkodó pártok erdőkéinek. A hatalom átadása a munkásosztálynak a kommunisták állal maguk számára fenntartott „vezető szerep" feladását jelentette volna, de azt arra használták, hogy minden kritikát elnyomjanak; ebből következett a politikai célok elképesztő hiánya ós a háború utáni kommunizmus ideológiai stagnálása. A demokratikus ellenőrzés kiterjesztése a terjeszkedő bürokrácia és az ezzel együtt járó korrupció és karrierizmus megrendítését jelentette volna. És végül a modernizáció maga egyértelműen azzal fenyegetett, hogy a sztálinizmus politikai-ideológiai apparátusa anakronisztikussá válik.

Az ellentmondásokkal való szembenézés visszautasítása önbeteljesítő jóslattá vált. A „proletár internacionalizmusnak" és a „nemzeti önrendelkezésnek" az állandó hangsúlyozása, amely oly nyilvánvalóan mondott ellent a ténylegesen megvalósított politikai lépéseknek, csak növelte a kelet-európai népek ellenérzését egy olyan nagyhatalommal szemben, mely 1917 óta a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatívával azonosította önmagát. Minthogy a rendszer elleni nyílt ellenálláson kívül nem volt más lehetőségük elégedetlenségük kifejezésére vagy a demokratikus elszámoltathatóság kiterjesztésének követelésére, a keleti blokk munkásai a Nyugathoz vagy olyan reakciós kommunistaellenes jelképekhez fordultak ösztönzésért, mint az egyház vagy a nacionalizmus. Bizonyos értelemben tehát éppen annak a kommunizmus-ellenességnek lettek a letéteményesei, amelytől a Szovjetunió mindig is annyira félt. Kelet-Európa számára a kommunizmus nem szolgált többé a kapitalizmussal szemben megfogalmazott emancipatorikus politikai alternatívaként vagy az eljövendő forradalmi cselekedeteket elősegítő, felsőbbrendű célként. Az osztályharc – a radikális lenini modell szerint értelmezve – halott volt. Ez vonatkozott a Nyugatra is, mivel az osztályharc hidegháborúra cserélésével a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás egyre elvontabbá vált.

Az az ideológiai folyamat, mely a nyugati haladó szellemiségűek Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felszámolta, teljesen más volt, mint keleten. Közvetlen gazdasági kizsákmányolásra és a nemzetállamok brutális politikai elnyomására Nyugaton nem került sor. Döntő volt azonban a sztálini tisztogatás igazi mertekének és a rendszer totalitariánus jellegének felismerése. A háborút közvetlenül követő évektől egészen a hatvanas évek elejéig számos munka jelent meg, amely a „totalitarianizmus" szerkezetével és ideológiájával foglalkozott. A legtöbbjük erőteljesen kommunistaellenes hangvételű volt. Jelentősen eltérnek azonban témájukban, és egymástól jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Voltak pusztán propaganda-jellegű munkák, amelyek támadták az összes tömegmozgalmat, és híján voltak mind elméleti, mind történelmi megalapozottságnak. Ilyen volt Eric Hoffer Az igaz hívő (1948) vagy J. Edgar Hoover A félrevezetés mesterei (1958) című könyve. Az írások egy másik része gyakran nagy tudományos értéket képviselő munka volt, mint Hannah Arendt A totalitaranizmus eredete (1951), vagy akár Albert Camus A lázadó (1951) című munkája, amelyet az a törekvés jellemzett, hogy a Szovjetunió és a nácizmus – mint egyetlen, összefüggő rendszer kétféle, tekintélyelvű hatalmi formái – közé egyenlőségjelet tehessenek. A harmadik csoportba az olyan ultrabaloldali kritikák tartoznak, mint Trockij Az elárult forradalom (1937) című könyve, vagy Victor Serge írásai, valamint a gyakran exkommunisták által írt művek, amelyek megpróbálták bemutatni azt a cinizmust és politikai elvtelenséget, amely Sztálin alatt elterjedt a kommunista mozgalomban. Általában keveset utaltak a nácikra, és nemcsak, hogy megkülönböztették Sztálint Marxtól, de azt állították: lehetséges szocialistának vagy akár marxistának lenni anélkül, hogy elfogadnánk a totalitariánus értékeket; ezen munkák között találhatunk olyan kedvelt regényeket, mint Arthur Koestler Sötétség délben-ét (1941), George Orwell Állatfarm (1945) és 1984 (1949) című munkáit vagy a Richárd Crossmann által szerkesztett, Az elbukott Isten (1950) című antológiát. És végül ott van azoknak az irodalmi hagyatéka, akik közvetlenül is szenvedtek a rendszertől, és műveikkel annyira megrázták a Nyugatot: Szolzsenyicin, Ginsburg és a többiek.

A kommunista reagálás erre az ideológiai támadásra szánalmas és öncélú szervezeti igazolás volt. Kezdetben, a harmincas évek példáját követve, minden kritikát – akár jobbról jött, akár balról – „árulók", „kémek" és hasonlók koholmányának tekintettek; még nagyobb volt hát a kiábrándulás, amikor a kritikák többsége helyénvalónak bizonyult. Aztán persze ott volt annak a tagadása, hogy Sztálin összemosható a nácikkal – amiben objektíve igazuk volt, hiszen Németország már iparilag fejlett nemzet volt Hitler színrelépésekor, a Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra lépésekor még nem. Alapjában, még ha a két rezsim politikai szerkezete közti különbségeket figyelmen kívül hagyták is, ez a megkülönböztetés azt a célt szolgálta, hogy bagatellizálja vagy mentse a sztálini hatalom szörnyűségeit. A hamisan érvelő kommunista válasz nem foglalkozott az érintett egyének szenvedéseivel, amelyek „szubjektíve" ugyanannyira valósak, mint a nácik idejében. A történelmi fejlődés szükségszerűségeire való hivatkozás, amely egyértelműen megjelenik Maurice Merleau-Ponty Humanizmus és terror (1946) munkájában, melyet Koestler könyvére reagálva írt, nem tesz említést Sztálin nyilvánvaló politikai hibáiról, sem az elpazarolt erőforrásokról és emberéletekről. Érvei nemcsak egyszerűen megragadtak a tisztán objektív társadalmi-történeti folyamatok szintjén, de előfeltételezték olyan „szükségszerűségek" létét, amelyek azon emancipatorikus lehetőségek nevében, amelyeket a teleologikusan elképzelt jövő hoz magával, igazolták a sztálinizmus kegyetlenségeit.

Sztálin védelmezői sohasem tértek ki szabadság végső kiterjesztésére, amely alapvető volt Marx és Hegel számára, amikor szükségszerűségekről beszéltek. Merleau-Ponty valójában megelégedett az erkölcs relativitásának hangsúlyozásával és a múltnak a jövő szempontjából való megítélésével. Elsősorban azon kísérleteket követően, amelyek megpróbálták igazolni az emberek személyes felelőségéről való lemondását a fasizmus alatt, az etika relativitásának hangsúlyozása a hidegháborúban való részvételre ösztönzött. Nem feledkezhetünk meg azokról a botrányos állításokról sem, amelyek szerint a táborokat a burzsoá sajtó találta ki, vagy legalábbis jócskán eltúlozta. A hagyományos sztálini cinizmus miatt – amely csak tovább növelte az antikommunisták harci kedvét – a kommunista támogatók válaszai gyakran olyan vitákba fulladtak, amelyek a sztálini rendszer áldozatainak pontos számáról szóltak: mintha legalább is számítana, hogy húsz-, negyven- vagy hatvanmillió halottról van szó.

A külföldi támogatók zavartan és megdöbbenve álltak, amikor Hruscsov hivatalosan is elismerte Sztálin bűneit a párt 1956-ban tartott XX. kongresszusán. A kelet-német munkások 1953-as leverése és Magyarország 1956-os megszállása után többé lehetetlen volt hinni a régi teológiában. Nem lehetett többé a Forradalom hazájára, a Szovjetunióra úgy tekinteni, mint egy nemzetállamra a sok közül. Valójában több más állam is megjelent – jelentősen eltérő érdekekkel és megközelítéssel -, amelyeket legalább annyira tekinthettünk szocialistának, és jóval forradalmibbnak. Érdekes, hogy éppen akkor kezdődtek el a szakadások, amelytől sokan annyira féltek, amikor Sztálin újabb tisztogatási hullámba kezdett volna: Tito szakítása a Szovjetunióval 1948-ban, olyan semleges államok létrejötte, mint például India, és végül a kínai-szovjet szakadás 1963-ban. Ezek a fejlemények megszüntették a Szovjetunió „forradalmi előjogait", és egyre nehezebbé vált megkövetelni a munkásosztálytól a fegyelem hagyományosan magas fokát, illetve azt a fajta ideológiai egységet, amely képes lett volna elhárítani az újonnan jövők saját, „egy országban működő szocializmusát". Ebből kifolyólag nem volt véletlen, hogy a Párt XX. Kongresszusán Palmiro Togliatti, az olasz vezető, a népfront egyik első indítványozója, a „többközpontúság" és az „objektív körülményekben" fennálló különbségek felismerésének szükségszerűségéről beszélt. Meg kell hagyni, hogy Togliatti álláspontjával szemben a franciák (pártjuk az egyik legmaradibb volt az összes között) a nemzetközi egység fontossága mellett foglaltak állást, mindaddig, amíg a vitát gyorsan be nem rekesztették. Ennek ellenére öt évvel később, a XXII. Kongresszusra készült jelentésében Togliatti megismételte álláspontját. És csakis ennek volt értelme. Semmi alapja nem maradt tovább kitartani a kommunista mozgalom feletti szovjet hegemónia és a tagpártok tekintélyelvű belső szerkezete, a „demokratikus centralizmus" mellett. A korábbiakban a Szovjetunió a többi kommunista párt erős morális támogatását élvezte, miután sikeresen ötvözték a teleológia forradalmi hangsúlyozását az intézményi erőszakkal. A szovjet vállalkozás forradalmi jellege azonban egyre jobban kétségbe vonódott, főleg amikor Hruscsov meghirdette a „békés egymás mellett élés" programját, és – ahogyan azt Richárd Lowenthal írta – a harmadik világ államai számára a Szovjetunió egyre inkább mint „szövetséges", semmint „modell" jelent meg.

Egy olyan nemzetközi szervezet hiányában, amely biztosította volna a régi idők „vasfegyelmét", a mozgalom egységének feltételei egyre inkább eltűntek. Felszínre kerültek alapvető különbségek. George Kennannak tényleg igaza volt, mikor Emlékirataiban ezt írta: „míg az 1940-es évek végén (a jugoszláviai kivételével) egyetlen kommunista párt sem volt több, mint a szovjet hatalom eszköze, addig az 1950-es évek végére (kivéve talán a csehet és a bolgárt) egyetlenegyet sem tekinthetünk annak". Ez a kijelentés azonban bizonyítottnak vesz egy kérdést. Ha a nyugati kommunista pártok többé nem voltak a Szovjetunió eszközei, akkor mik voltak? Nem vitás, hogy Hruscsov a sztálini rendszer kritizálásával csatlakozott a nyugati kommunista pártok demokratikus és parlamentarista elkötelezettségéhez, és nem kötelezte őket tovább a szovjet külpolitikai kezdeményezések feltétel nélküli támogatására. Olaszország, Franciaország és Spanyolország kommunista pártjai egyre növekvő mértékben a saját „nemzeti útjukon" próbáltak meg eljutni a szocializmushoz. Kihasználva az új lehetőségeket, olyan elképzelésekhez nyúltak vissza, mint Paul Levié a húszas évek elején, vagy akár a harmincas évek népfrontos kísérletei. Ez magával hozta annak az 1948 utáni „ellenzékiségnek" a feladását, amely megkérdőjelezte a fennálló politikai rendet, és visszautasította a polgári pártokkal alkotott koalíciókban való részvételt. A változás szükségessége egyértelmű volt. A kommunista pártok be voltak zárva egy „baloldali gettóba", amely azokban az országokban, ahol a kommunisták a legerősebbek voltak, a szavazók 20-25 százalékát tette ki. Néha talán valamivel kevesebbet kaptak, többet viszont sohasem tudtak összegyűjteni.

És a dolgok így is maradtak 1968-ig, amikor Enrico Berlinguer a „történelmi kompromisszum" mellett tette le voksát. Eszerint az Olasz Kommunista Párt kisebbik kormánypártként elvállalta a polgári pártok koalíciójába való belépést. Miután túl nagyok voltak, és túl sokat fektettek be fennálló rendbe ahhoz, hogy forradalmat csináljanak, az európai kommunista pártoknak meg kellett próbálniuk valahogyan kitörni. A francia kommunista párt, az összes európai közül a legsztálinistább, elítélte Csehszlovákia durva lerohanását. Spanyolországban a párthoz közeli értelmiségiek a „proletárdiktatúra" melletti elkötelezettség feladásáról beszéltek. A párt szavazóbázisának az ipari munkásosztályon kívüli bővítésére irányuló törekvés mindenütt a „forradalmi" dogma hangsúlyozásának csökkenésével járt.

Természetesen, ez éppenséggel az a gondolkodásmód, amelyet Eduárd Bernstein követett, amikor a sokak által gyűlölt Második Internacionálé képviselte ortodox marxizmus felülvizsgálatára szólított fel. De ezt a kommunisták képtelenek voltak elismerni. Más igazolásra volt szükségük, főleg miután Hruscsov a Leninhez való visszatérésre építette Sztálin-kritikáját. Végül annak hangsúlyozásával érték ezt el, hogy miután Lenin a pártot tette meg a forradalom élcsapatává, a mozgalom tényleges osztályjellege lényegtelenné vált. így legitimmé váltak azok a törekvések, amelyek a párt szavazóbázisát szélesítették volna, és támogatást szerettek volna kapni a proletariátuson kívüli osztályoktól, rétegektől, pártoktól is. Az eurokommunisták ezáltal alkalmazhatták a régi bolsevik örökséget annak eredeti forradalmi célja nélkül. Természetesen azok a körülmények, amelyek a leninizmust életképes politikai alternatívává tették, már rég nem álltak fenn: egyetlen érintett ország sem volt fejletlen vagy abszolutista rendőrállam, mint az Orosz Birodalom. Az elképzelés képmutató volta egyértelművé vált, ahogy beindult az elkerülhetetlen integráció. A szociáldemokratákhoz, de még a liberális pártokhoz is hasonlóan az eurokommunisták olyan intézményi keretek között próbálták érvényre juttatni alapvetően munkás szavazóbázisuk érdekeit, amelyek nem akadályozták meg a kapitalista rendszer újratermelődését, és nem segítették szavazóik önszerveződő képességét. De ha a demokratikus intézmények melletti elkötelezettség érvénytelenné tette a „földalatti" mozgalom és a forradalmi eszme szükségességét, az, hogy hajlandóak voltak feladni a Szovjetunió feltétel nélküli támogatását a nemzeti célok elérésének érdekében, megsemmisítette a párt egyedi jellegét. Nevében leninista, jellegét tekintve reformista lévén, a tekintélyelvű szerkezet nem sok hasznos célt szolgált. A sors fintora, hogy a kommunisták pontosan ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint Karl Kautsky régi követői: olyan „forradalmi párt vezetői voltak, amely nem csinált forradalmat". Így feleslegessé váltak szociáldemokrata riválisaik mellett, és csak intézményi célok akadályozták meg azt az egyesülést, amely összességében a munkásosztály érdekeit szolgálta volna. A szavazók talán tudták ezt. A választók támogatása egyre fogyott. Az eurokommunizmus nem hozott sikereket, és Gorbacsov színrelépéséig – ami már egy új kor kezdete – a nyugati kommunista pártok képtelenek voltak döntésre jutni. Időnként megerősítették elkötelezettségüket a Szovjetunió és az ortodox eszmék mellett, hogy aztán később visszavonuljanak. Egy kitartó, elvi alapokon álló radikális politika hiánya nemcsak aláásta a tekintélyelvűség fenntartásának bármilyen igazolását, de a nyugati kommunista pártok számára – nem is beszélve keleti társaikról – komoly identitásválságot okozott, amely az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi történt ez alatt Kelet-Európában és a Szovjetunióban, érthetővé válik, hogy a céltalanság mély válsága hatotta át a nyugati kommunista mozgalmat és világképét.

Kierkegaardnak nem volt igaza, amikor azt írta, hogy csak a keresztények tudják milyen a „halálos betegség". A kommunisták szintén megtanultak elkeseredni, inkább, mint a harmincas években, amikor az út végén álló utópikus társadalom képe még része volt az emberek képzetvilágának, és sokkal inkább, mint a betegség első jeleinek kiütközésekor a második világháborút követően, amikor a szovjet társadalom tökéletes ellentéte volt mindazoknak a céloknak, amelyek az 1917 óta elszenvedett nehézségek igazolásául szolgáltak: a nemzetköziségnek, a szocializmusnak, a szabad társadalomnak. Machiavellinek és Kantnak igaza volt abban a – talán egyetlen – pontban, amelyben egyetértésre jutottak: aki el akar jutni a célhoz, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is.

A célok és az eszközök szétválása jellemezte ugyanis leginkább ezt a betegséget. A nemzetköziséget a Sztálin által vallott „szocializmus egy országban" elve rendítette meg először, de a Szovjetunió Kelet-Európával, a Marshall-tervvel és az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos imperialista politikája szintén szerepet játszott a fogalom teljes kiforgatásában. Ami a szocializmust illeti, azonosítása a Szovjetunió harmincas évekbeli embertelen modernizációjával, amely a nyugatinál jóval nagyobb szegénységgel és u bürokratikus korrupció magas szintjével járt együtt, nem mutatta a kommunista modellt életképesebb vagy radikálisabb alternatívának, mint amilyenek a szocializmus demokratikus formái voltak Európa más országaiban. Végül a harmincas évek terrorja – még ha ideiglenesnek vagy akár szükségesnek tekintjük is -, a gulágon történtekről szóló beszámolók és Sztálin újabb tisztogatásai, valamint az elnyomó – és most már korrupt – bürokrácia aláásták azt a hitet, hogy a Szovjetunió emancipatorikus politikai alternatívát képvisel a Nyugattal szemben.

Természetesen igaz, hogy a kommunista párt modernizálta a Szovjetuniót, és hogy a „felülről vívott forradalom" eltörölte a Kelet-Európában még létező premodem osztályokat és tulajdonformákat, bátorította a társadalmi mobilitást; az oktatást és más jogokat kiterjesztették a munkásokra is, és egy radikális nemzeti jóléti állam alakult ki. Paradox módon azonban ezek az eredmények még anakronisztikusabbá tették azokat a tekintélyelvű intézményeket, rugalmatlan tervezési formákat, amelyek fontos szerepet játszottak az elérésükben. Továbbá: még ha Sztálin szuperhatalommá tette is a Szovjetuniót, az újsütetű békítő politika, amelynek célja további, különböző ideológiai meggyőződésű szövetségesek felsorakoztatása volt, eltörölte azt a harcos magatartást, amely az országnak a „forradalmi előjogokat" biztosította. A pártnak nem volt többé lehetősége folytatni azt a sztálini politikát, amely – elsősorban a népfrontos évek alatt – különböző propagandaszövegeket hangoztatott a Szovjetunión belüli és azon kívüli szimpatizánsoknak. A cinizmus egyre nőtt, ahogy a szovjet társadalom a párt XX. Kongresszusát követően lassan megismerte Sztálin bűneit. Egyre csökkent az emberek hite az épülő kommunista társadalomban, amelyet Lenin Állam és forradalom című munkájában dolgozott ki, és amelyet eredetileg az irtózatos áldozatok igazolására használtak. Egy ilyen cél nélkül még a „proletárdiktatúra" marxista legitimációja is semmivé válik. Nem marad más, csak egy pragmatikus igazolás, amely egy olyan imperialista, hidegháborús ellenség képén nyugszik, amelynek egyetlen célja a szocialista világ elpusztítása. De ez az ellenség nem az a szörnyeteg volt, amelyet Sztálin és követői leírtak. A Szovjetunió képtelen volt alternatívát állítani ellenfele anyagi gazdagságával és demokratikus intézményeivel szemben. Sőt, éppen azok a védelmi költségek, amelyeknek célja a Szovjetunió megvédése volt a „nyugati imperializmustól", akadályozták meg a fogyasztási javak termelésének növekedését. S bár a Szovjetunió leszerelést hangsúlyozó külpolitikája pozitív visszhangot keltett, lehetetlen volt nem felismerni annak önző vonásait, és figyelmen kívül hagyni azt, hogy miközben a Szovjetunió a nemzeti önrendelkezésért aggódik a harmadik világban, Kelet-Európában folytatott politikája ettől igen távol áll.

Az egyszerű pragmatizmus nem helyettesíthette a haldokló Istent. A betegség az emberek körében is éreztette magát. Az emberek csak azt látták, hogy vezetőik megpróbálják kezelni az egyre nagyobb gazdasági lemaradást a Nyugathoz képest, s mindezt olyan ideológiai elvek nevében, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. De az emberek válasza nem a fatalizmus volt. Inkább visszatértek a felkelések hagyományához, amelyet nem központosított pártok szerveztek, hanem laza szövetségek segítettek. Végül megbuktatták a kommunista kormányokat, annak a republikanizmusnak a nevében, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat még mindig feltáratlan ebben a nagy izgalomban, amelyet a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom okozott. És nem véletlenül. A kommunizmus – mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva – elvesztette a belé vetett bizalmat, gazdaságilag, politikailag és ideológiailag egyaránt. Ebből kifolyólag nincs mit csodálkozni azon, hogy Kelet-Európa utcáin és szavazófülkéiben a demokráciát kellett zászlóra tűzni a múlt elképzeléseivel szemben. Természetesen a demokrácia többet jelent, mint egyszerű szavazás, és a „kommunizmus" utáni életbe való átmenet nehézségei jelentősek. A gazdasági igazságosságot gyakran áldozzák fel nem is annyira az igazi republikánus intézmények, hanem a tekintélyelvű demokrácia új formáinak oltárán. Mindezek ellenére 1989-ben megtörtént az első lépés a méltóság és az emberi jogok irányában, amely eredetileg magában foglalta az elkeseredés elleni harcot is.

 

(Fordította: Dombos Tamás)

A metaelmélet korlátai

Talán "Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve.

A Felvilágosodás dialektikájának újraelemzése

Talán "A Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve, és talán a legjellemzőbb azok közül, amelyekből az Intézet filozófiai munkássága kialakult. A "kultúripar" kritikája nagyban befolyásolta a diskurzus egészét. Egyike volt az első kísérleteknek, amelyek megpróbálták Marxot nemcsak Freuddal összekapcsolni, hanem Nietzschével is, és felszólított azoknak a civilizációval kapcsolatos optimista feltételezéseknek a feladására, amelyek a totalitarianizmus és háború időszakában nem voltak tovább tarthatók. Szembeszállt az ortodox dialektikával arra hivatkozva, hogy túl magas az az ár, amit a fejlődés minden teleologikus fogalma megkövetel, és ez az egyre inkább fenyegetett szubjektivitás feltámasztását bármilyen radikális projektum középpontjába helyezi. Rámutat a szubjektum és az objektum közötti "nem-megfelelés" tényére, kiemeli a tárgyiasítás egyfajta radikális megértését, és új antropológiai alapot nyújt a dialektikus elemzéshez.

Véleményem szerint azonban a Felvilágosodás dialektikája továbbra is – ahogyan én hívom – egy meghasadt remekmű. Érvelésem egyértelmű: nem célom korunk két nagyon fontos gondolkodójának jelentős művét kétségbe vonni, inkább a politikai elméletnek a kortárs kritikai elméletbe való visszahelyezését javaslom. Az elnyomottak valódi küzdelme iránti elkötelezettséget, amely az Intézet eredeti szándéka volt, egyfajta antipolitikai politikai forma váltotta fel, és a Felvilágosodás dialektikája a legjobb példa erre. Természetesen a könyv megpróbált szembeszállni a felvilágosodásnak éppen a felvilágosodás projektumából eredő korlátaival. De számot ad politikai és történelmi eseményekről is metatörténelmi és metapolitikai perspektívából. Ezen kívül politikai eseményeket rendel filozófia kategóriák alá, és szétválasztja az elméletet a gyakorlattól olyan történelmi hagyományok elemzése során, mint a felvilágosodás és nem szándékolt átalakulása a fasizmus forrásává. Annak előrelátása, ami később Adorno híres kijelentésévé válik, miszerint "az Egész rossz", elveszi a fejlett ipari társadalomtól a köztes kategóriák és a minőségi különbségtételek lehetőségét. Az a visszautasítás, amellyel figyelmen kívül hagyja az intézményeket, mozgalmakat és küzdelmeket, pontosan ahhoz a politikai félretájékozottsághoz és hiperintellektualizált szektarianizmushoz vezet, amelyet a kritikai elmélet új formáinak meg kell haladniuk.

A Felvilágosodás Max Horkheimer és Theodor Adorno gondolkodásának két jelentésével foglalkozik. Egyrészt tartalmaz egy történelmileg specifikus tudományos "tudáselméletet", amely Európában a 17. és a 18. században fejlődött ki a teológikus dogma ellenében, másrészt pedig egy antropológiai küzdelmet a tévedéssel és a babonával. A két dolog összetartozik, és ily módon az egyik valódi kritikája feltételezi a másikét. Ebből adódik vállalkozásuk radikalizmusa: a felvilágosodás kritikája az emberi történelem kritikájának elősegítőjévé válik. A tudományos racionalitás a felvilágosodás filozófiai módszerének tűnik, amennyiben "objektív" vagy instrumentális tulajdonsága könnyen alááshatja a vallás és mítosz dogmáit olyan normatív vonatkozások nevében, mint a szabadság és a tolerancia. De az ilyen racionalitásnak megvan a maga dinamikája, és ereje fokozatosan mindenfajta nem-tudományos tannal szembefordul, beleértve azokat a felszabadító értékeket is, amelyek magát a tudományos projektumot elindították. Azonban pontosan eddig a pontig eltűnik az a képessége, hogy küzdjön az elnyomással szemben, és (David Hume kifejezésével élve) az "érzelmek rabszolgájává" válik.

Az egyenletes fejlődés feltételezésétől megcsalatva, a tudományos racionalitástól megmérgezve, a természet haszonelvű uralásától önelégülten a felvilágosodás hirdetői gyakorlatilag pontosan azt idézték elő, amit el kívántak nyomni: nem véletlen, hogy a Minima Moralia-ban Adorno azt írhatta, hogy "a humanizmus legmélyén, mint valós lelke, ott lázad egy dühöngő rab, aki – mint egy fasiszta – börtönné változtatja a világot". Úgy tűnik, a felvilágosodás racionalitása egyre inkább azonossá válik az "uralom racionalitásával", és azok az irracionális elvek, amelyeket le akart rombolni, most saját termékeként jelennek meg. Ezért Horkheimer és Adorno számára a fasizmus (avagy minden olyan birodalom, amelyet a bürokratikus uralom behálóz) a felvilágosodás örökségének és, mint Helmut Dubiel helyesen írta, "a hatalomra jutása előtt nem negatív, hanem inkább pozitív értelemben győzedelmeskedő körülményeknek" egy kinövése.

A mitológia eredetileg a természet irányítására törekedett, és most, a fasizmus korában, a felvilágosodás egyszerűen helyet csinál neki. Ilyen a felvilágosodás valós – ha el nem is ismert – öröksége, amely – a szerzők szerint – Kanttól kezdve Sade-on át Nietzschéig tart.

Kant lefejezte a teológia igazság-kijelentéseit és a metafizika minden formáját a tudományos objektivitás nevében; Sade tette meg a következő logikus lépést és minden tárgyat eszköznek tekintett személyes elégtételéhez, éppen úgy, ahogy Nietzsche, aki könyörtelen volt szkepticizmusának kritikai alkalmazásában, a történelmet azon önkényes elfoglaltság eszközének vélte, amelynek során bármely adott egyén "életösztöneinek" kitágítása a cél. A fogyasztói javak termelése "objektíve" fenntartja ezt a fejleményt, és amennyiben csereérték formája a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekké alakítja át, szükségszerűen szembefordítja a technikai racionalitást minden metafizikai és normatív aggállyal. A felvilágosodás elvágja a reflexivitás lehetőségét, amely eredetileg létrehozta. A helyzet megváltozott: az emberek most "hatalmuk növekedéséért azzal fizetnek, hogy attól idegenednek el, amivel hatalmukat gyakorolják. A felvilágosodás úgy viselkedik a dolgokkal szemben, ahogy egy diktátor az emberekkel szemben. Csak annyira ismeri őket, amennyire manipulálni tudja őket."

Az önkényes hatalom gyakorlása kiegészít egy folyamatot, amely alárendeli az egyéni szükségleteket és vágyakat az objektív piaci kritériumok kénye-kedvének, és elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy bármi mást mondjanak az önkényes vagy technikai ítéleteken kívül. Ráadásul: megszabadítja az irracionálist és az ösztönöst attól, amit általában lelkiismeretnek hívnak. A tárgyiasítás eme dinamikája a kapitalizmusban kezdettől fogva magától értetődő. A konformista és profitvezérelt "kultúriparban" jelenik meg, amely a "közös nevezőt" keresi termékei számára, és felforgatja a kritikai véleményezés legalapvetőbb lehetőségét. De tetőpontja az antiszemitizmusban és a gázkamrákban van. Ezért írhatja Horkheimer és Adorno: az antiszemita viselkedés olyan helyzetekben alakul ki, ahol a szubjektivitásuktól megfosztott, megvakított embereket szabadjára engedik mint szubjektumokat. Azoknak, akiket érint, cselekedeteik gyilkosak és ezért érzéketlen reflexek, amint a behavioristák megállapítják – anélkül, hogy értelmeznék a dolgot. Az antiszemitizmus mélyen bevésődött séma, civilizációs rituálé. A pogromok az igazi rituális gyilkosságok, amelyek az értelem és az igazság tehetetlenségét szemléltetik – ami viszont határok között tarthatja őket… A tett önmagában autonóm végzetté válik, és saját céltalanságát vezeti félre.

Horkheimer és Adorno a "felvilágosodást" lényegében annak a leleplezésével azonosította, ami az instrumentális racionalitás – vagy ahogy Kant nevezte: a "tiszta ész" – határain túl van. Elsősorban filozófiai kifejezésekkel vagy ideológiaként írták le, amely – Karl Korscht követve – a "megélt tapasztalat" egy formája. Azonban a folyamat során végül is felszámolják a dogmatikus, történelmietlen filozófiai érdeklődés alapvető formájával való foglalkozást, amivel a kritikai elmélet eredetileg szembe kívánt helyezkedni. Egy szó sincs Locke politikai zsenijéről, Voltaire és a filozófusok által vívott csatákról az igazságtalansággal és dogmatizmussal szemben, Tom Paine meg nem alkuvó radikalizmusáról vagy Simon Bolivar bátorságáról, nem beszélve a felvilágosodás példaképeinek hatásáról arra, amit a nagy liberális amerikai történész, R. R. Palmer "a demokratikus forradalom korszakának" nevezett. Ez Horkheimer és Adorno értelmezése szerint valahogy mind másodlagos, ha nem irreleváns a felvilágosodás filozófiája, "dialektikája" szempontjából. A dolog lényege az, hogy egyszerűen sosem veszik számításba azokat a tényleges folyamatokat, amelyekkel a felvilágosodás példaképeit – szemben ezen gondolatok kritikusaival – összekapcsolták. Azt is érdemes meggondolni, hogy semmi sincs, ami legalább megközelítené az "ellenfelvilágosodás" életben tartott vitáját, nem beszélve politikai hatásáról. A Felvilágosodás dialektikája az elejétől fogva egy mélységesen bizonytalan és absztrakt minőséget képvisel: az egész hamissá válik, és kritikájuk azt a tárgyiasítást tükrözi, amivel szemben küzdeni akart. Valójában a szerzők sosem szívlelték meg Nietzsche azon találó észrevételét, amelyet Adorno szeretett idézni: "mindenütt hasonlóságokat látni, mindent azonosnak venni a rossz látás jele". Természetesen Horkheimer és Adorno különböző esszékben és beszélgetésekben, valamint Az autoritariánus személyiségben (The Authoritarian Personality) felismerték a republikánus és fasiszta rezsimek közötti különbségeket. Ám a Felvilágosodás dialektikájában, legnagyobb hatású politikai munkájukban nem azt a közhelyet hirdették, hogy a fasizmus a liberális társadalmakban jelentkezik, hanem inkább azt, hogy a fasizmus a "felvilágosodás" folyatatása. Ezt a helyzetet – bármely definíciójukat vesszük is – történelmileg és politikailag félreértették. A fasizmus az 1848-as forradalomra adott öntudatos ideológiai válasz volt, melynek demokratikus értékei Lessingtől, Mendelssohntól és a német felvilágosodásból származnak, csakúgy, mint a modernitás két nagy hajtása: a liberalizmus és a szocializmus. A nácik tömegbázisát elsősorban olyan prekapitalista osztályok alkották, mint a parasztság és a kisburzsoázia, amelyek érdekeit közvetlenül fenyegette a kapitalista termelési folyamat és két domináns osztálya. A burzsoázia nagy része és a proletariátus nagy többsége – a maguk részéről – olyan gyenge párthalmazzal azonosította magát, amelyben jelen volt a liberalizmus kontinentális formája és az a szociáldemokrata párt, amely formálisan még mindig az ortodox marxizmushoz kapcsolódott. Ezek voltak a Weimari Köztársaság támogatói és a nácik ellenségei. A nácik szóban és tettben háborút is indítottak ellenük. A Felvilágosodás dialektikája ezeket a valós történelmi konfliktusokat antropologikus köddé változtatja: a metapolitikai eltörli a politikait. Odüsszeusz története, amelyben csak a szubjektivitás elpusztításával őrizhető meg a szubjektum, jó példa erre. Hasznos kiemelni a civilizáció kezdeteibe visszanyúló dinamikát, aminek a csúcspontja a koncentrációs tábor rabja volt számmal a karján. Ám a vita szele, a benyomás, amit kelt, a hamis konkrétság és a rosszul alkalmazott okság egy formáját eredményezi. Nem az instrumentális ész hozta létre a nácizmust, s még csak nem is rombolta le az egyének azon képességét, hogy normatív ítéleteket hozzanak. A nácizmus inkább két olyan mozgalom közötti összeütközés terméke, amelynek tagjai nagyon is képesek voltak különféle ítéleteket hozni mind érdekeikkel, mind értékeikkel kapcsolatban. Az a próbálkozás, hogy mennyiségileg különböző jelenségeket egyetlen címszó alatt egyesítsünk, csakis pszeudo-dialektikus álokoskodást, történelmi félretájékozottságot és politikai zavart kelthet.

Ami a dialektikát illeti, egyáltalán nem szokatlan, hogy Horkheimer és Adorno azt írja, hogy "a liberális elmélet gondolatként igaz. Olyan társadalomképet tartalmaz, amelyben irracionális harag többé nem létezik és kitörési pontokat keres. De mivel a liberális elmélet feltételezi, hogy az emberek közötti egység elméletben már megvalósult, védőiratként szolgál a létező körülményekhez." Az a döntés, amivel a "felvilágosodást" annyira kiszélesítik, hogy befogadhassa legnagyobb és legöntudatosabb kritikusait – Sade-ot, Schopenhauert, Bergsont és Nietzschét – a szóban forgó eset félrevezető történelmi változatát adja. Ezen gondolkodók egyike sem azonosította magát a legkevésbé sem a felvilágosodás politikai elméletével vagy a hozzá kapcsolódó gyakorlattal. Antiliberálisok és antiszocialisták, antidemokratikusok és antiegalitariánusok, antiracionalisták és történelemellenesek voltak. Tekintettel a politikaelméletre, a vállalkozás meghatározatlansága mellett, annak is van értelme, hogy Adorno később azt írja: "nem utolsó a gondolat előtt álló feladatok közül az, hogy a nyugati kultúrával ellentétes minden reakciós érvet a progresszív felvilágosodás szolgálatába állítsunk". Azonban, mint általában, e felszólítás progresszív jellemzőjét meghatározatlan/absztrakt szinten hagyták. Adorno sosem gondolta végig a jobboldali ideológia és a baloldali gyakorlat összeolvasztására tett kísérletek keltette ellentmondásokat.

Horkheimer és Adorno folytatást akart írni a Felvilágosodás dialektikájaként ismert "töredékekhez". Dekonstruktív pesszimizmusuk később helyet csinált annak, amit Horkheimer a "felvilágosodás megmentésének" nevezett. Van egy olyan felfogás, amely szerint – és különösen szerinte – ami számít, az "annak a pozitív dialektikus doktrínának a fejlődése, amelyet még nem írtak meg". Ám a dolog lényege az, hogy ez a "pozitív" doktrína sosem érett meg. Néhányan gondolkodásuk töredékes jellegében vélik felfedezni ennek okát, de Marx "Tézisek Feuerbachról" című munkája is töredékes és aforisztikus; mások az olyan marxi fogalmak elutasítására gondolnak, mint az osztály, ám a rezsimek és mozgalmak közötti megkülönböztetés nem függ az osztályelemzéstől. Szeretnék egy másfajta véleményt ajánlani: az ok, amiért nem alakult ki "pozitív dialektikus doktrína" (hogy nyersen fogalmazzak): a szerzők nem tudtak semmi "pozitívat" mondani. Az eseményelemzés metapolitikai és metatörténelmi formája, megközelítésük eldologiasító jellege ugyanúgy mindent körülvett, mint annak a fejlett ipari társadalomnak a monolit adminisztratív formája, amelyet elképzeltek. Nem volt helye köztes kategóriáknak vagy megkülönböztetéseknek: minden intézmény egyenlően szenvedett az instrumentális ész hatásaitól: sosem volt olyan felfogás, hogy adott intézmények kiterjeszthetnék a szabad tapasztalat határait a polgárok számára oly módon, ahogyan mások nem. A bürokrácia mint olyan, a kommodifikáció mint olyan, az állam mint olyan lett a probléma. A Felvilágosodás dialektikája által keltett dinamika megszüntette olyan kategóriák létrehozásának a lehetőségét, amelyekkel szolidaritást vállalhatunk vagy akár csak megkülönböztetéseket tehetünk: a logikus kimenetel valójában egy meg nem alkuvó elkötelezettség aziránt, amit Adorno "negatív dialektikának" nevezett, és amely a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelésen (non-identity) alapul, és aziránt, amit Horkheimer egy másik, vallásosabb alkalommal "a teljesen más keresésének" nevezett.

Mindketten lényegében úgy gondolták, hogy a felszabadító ellenállás pillanata a magántapasztalat kis birtokán alapul. Pesszimizmusuk csupán a szélsőbalos diákkövetőik által alkalmazott utópikus perspektíva egyik oldala: az "Egész" az, ami számít, és az átalakítási próbálkozások sohasem elég radikálisak, mivel mind a forradalomnak, mind a reformnak bizonyos mértékben vissza kell térnie az instrumentális racionalitáshoz. Többé már nem elég köztes kategóriák vagy megkülönböztetés nélküli formában rögzíteni a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelést. Az instrumentális ész kritikája önmagában is kritikára szorul. A politikának kell a metapolitika, a történelemnek a metatörténelem helyébe lépnie. A szubjektivitásnak a társadalom behatolásaitól való megőrzésére tett kísérlet olyan kategóriák nélkül, amelyekkel az intézmények és mozgalmak között minőségi megkülönböztetések tehetők, csak kicsivel lesz több, mint egy elvont gyakorlat, amely azon alapszik, amit Thomas Mann eredetileg "hatalom-oltalmazta szellemiségnek" nevezett. Ha a kritikai elmélet valóban meg akarja őrizni "pozitív dialektikai" jellegét, akkor ki kell emelnie pozitív céljait és politikai egyezségeinek jellegét. Azt állítom, hogy ezek elsősorban a felvilágosodásból származnak, és azt is állítom, hogy ezek önmagukban is a valóban progresszív jövőbeli mozgalmak alapjául szolgálhatnak.

(Fordította: Gedeon Béla)

(Az írás előadás formájában hangzott el a Tel-Avivi-i Egyetem konferenciáján [Critical Theory in Context], a Frankfurti Iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából, 1998 júniusában.)