A romlás gyökerei

A legutóbbi pénzügyi válság során, amely bolygónk több mint 40%-át érintette, az IMF igazgatótanácsa, a Világbank, a WTO és az OECD egyaránt képtelennek bizonyult mind a válság előrejelzésére, mind kezelésére. A szerény 'reformcsomagok' magasztalása helyett a kormányoknak a romlás gyökerével kellene foglalkozniuk: vagyis a transznacionális magántőke liberalizált áramlásával. Feladatuk mindenfajta tranzakció megadóztatása, a fluktuációk és változások szabályozása, a nyilvánosság megkövetelése volna – mindezt a közélet tisztaságát megőrizni kívánó szabályozások szigorúságával, mert e nélkül hiábavaló tettetés csupán a nemzetközi pénzügyi rendszer újjászervezéséről beszélni.

A nemzetközi pénzügyi rendszer felépítőit, ha történetesen lakásépítésbe vagy felhőkarcolók tervezésébe fogtak volna, ma minden bizonnyal bíróság elé állítanák gondatlanság és súlyos hanyagság vádjával. Épületük minden fala rogyadozik, és mint más hasonló esetben, a lehulló téglák azokat az ártatlanokat zúzzák össze, akiknek egyetlen hibájuk, hogy történetesen alatta álltak.

Az 1994–1995 telén volt pénzügyi krach óta Mexikó lakosságának fele a szegénységi küszöb alatt tengeti életét. Indonéziában terjed az alultápláltság és az éhínség. Oroszországban az elmúlt tíz év liberális gazdaságpolitikájának sikerült mélyebbre süllyesztenie a kapitalizmus megbecsültségét, mint a “valódi szocializmus” propagandájának 70 év alatt. Továbbá a XX. században példa nélküli módon a férfiak születéskor várható élettartama 7 évvel csökkent. Koreában és Thaiföldön egyre elterjedtebb az úgynevezett IMF öngyilkosság: elegendő vagyonnal nem rendelkező, frissen elbocsátott férfiak magukkal rántják asszonyaikat és gyermekeiket a halálba, mivel nem tudják eltartani őket.

A nemzetközi pénzügyi életben nemhogy igazságot nem szolgáltatnak a veszteseknek, éppen ellenkezőleg, ezeket a tömeges bűntetteket jutalmazzák: a nagy spekulánsok és maffiózók az IMF-segélyprogramok elsőszámú haszonélvezői. A transznacionális vállalatok és a helyi elitek nem várt lehetőséget találnak arra, hogy alacsony áron visszavásárolják az elemi csapások által sújtott gazdaságban az érdekesnek ígérkező üzleteket. Az úgynevezett feltörekvő országok (“emerging markets”) gazdagságát “újraelosztják” felfelé és külföld felé. Azokat pedig, akik hosszú éveken át dolgoztak érte, egyszerűen kisemmizik. De ne felejtsük el, a fertőzés és a bizonytalanság azokat a gazdag országokat is elérheti, amelyek ma biztonságban érzik magukat.

A pénzügyi és tőzsdeválságok ismétlődése, akárcsak az OECD országok kezdeményezte Multilaterális Befektetésekről szóló Megállapodás (AMI) kudarca megrendítette a liberalizmus sikerességébe vetett hitet és lehetőséget teremtett arra, hogy végre elkezdődjenek a tárgyalások a helyzet megváltoztatásáról.1 Kibontakozni látszik egy olyan nemzetközi politikai helyzet, amelyben az állampolgárok javaslatokat formálhatnak és ezeket a javaslatokat meg is hallgatják. Az ilyen típusú állampolgári csoportosulásokhoz tartoznak az Attac2 (Szövetség a pénzügyi tranzakciók megadóztatására az állampolgárok megsegítésére), illetve a Szövetség (francia és nemzetközi) az AMI ellen.3

Alphonse Allais régi javaslata az volt azok számára, akik pénzt kívántak szerezni: “keressétek, ott ahol van, vagyis a szegényeknél”. Ezt az utasítást követik immár húsz esztendeje a globalizáció ügynökei, aminek következtében nagyarányú transzfer áramlik a szegényektől a gazdagok felé, a munkaerő tulajdonosoktól a tőke tulajdonosokhoz.4 A feladatunk az, hogy ezt a folyamatot megállítsuk és a pénzt ott találjuk meg, ahol valóban sok van belőle, vagyis a gazdagoknál, és valahogy másképpen oldjuk meg a redisztribúcióját. Howard M. Wachtel múlt év októberében három különböző megoldást javasolt a nemzetközi tőkeáramlások megadóztatására: a Tobin adót, a közvetlen külföldi beruházások megadóztatását és egy egységes profitadót, amelyet az egyes országokban realizált árbevételek arányában osztanának szét.

Elképzelhetünk továbbá egy univerzális adót mindenfajta nemzetközi pénzügyi tranzakcióra, nem csak azokra a pénzáramlásokra, amelyekre a Tobin adó vonatkozik. A részvények, kötvények, opciók és egyéb derivatív pénzügyi eszközök adásvételének jelenlegi költsége nevetségesen alacsony, különösen az Egyesült államokban, ugyanakkor a kereskedők is érdekeltek lennének ezen tranzakciók költségeinek emelésében, mivel ők ezáltal minden tranzakcióra magasabb jutalékot számolhatnának fel. Keynes azt javasolta, hogy egy értékpapír-vásárlás legyen “állandó és felbonthatatlan, mint a házasság”, ami persze meglehetősen homályosan értelmezhető mind az értékpapírt, mind a házasságot illetően, mindazonáltal nagyon meggyőzően hangzik. Egy szignifikánsan nagy tranzakciós adó, különösen a rövid távú tranzakciókra, nagy hasznára válna az államoknak és egyaránt lehetővé tenné a reálértéket nem termelő operációk volumenének és sebességének korlátozását.5

Az intézményi befektetők szeszélyességéről

A transznacionális vállalatok (TNC-k) a pénzügyi kibúvók keresésének mestereivé váltak. Washingtonban a FED számításai alapján az Egyesült államok területén működő külföldi vállalatok háromnegyede semmiféle adót nem fizet. Az amerikai TNC-ket illetően a Kincstár számítása szerint kb. 12 és 50 milliárd dollár lehet az az összeg, amit a transzferátutalásokat követően a mesterséges számviteli manőverek által a vállalatok szereznek meg úgy, hogy a bevételeket azon országokban vallják be, ahol az adó alacsony, a veszteségeket pedig ott, ahol az adók magasabbak6. A kormányzatoknak meg kellene adóztatniuk a TNC-ket és a nemzetközi befektetőket egyaránt. Ehhez arra lenne szükség, hogy a kormányzatok ne azoknak az érdekeit szolgálják, akik szerint minden adó rossz, (kivéve azokat, amelyeket a fogyasztókra és a háztartásokra vetnek ki), és akik azt hirdetik, hogy a gondoskodó állam pazarló, kivéve persze ha talpra állítja a súlyos nehézségekbe került nagyvállalatokat (Credit Lyonnais, Chrysler, etc…)

A nyugdíjalapok és a biztosítási társaságok, valamint a többi intézményi befektető által ellenőrzött 21 000 milliárd dolláros összeg meghaladja az összes ipari ország együttes jövedelmét (GDP), vagy körülbelül annyit tesz ki, mintha a föld minden egyes lakója 20 000 francia frankkal járult volna ehhez az összeghez.7. Az amerikaiak ennek az összegnek kb. a felét ellenőrzik. Ha ennek az összegnek az 1%-át vesszük, akkor az összes “feltörekvő” ázsiai ország vállalati tőzsdeértéke egy negyedét kapjuk, vagy a latin-amerikai országok tőzsdeértékének kétharmadát.

Ekkora magántőke szabad, a traderek kénye-kedve szerinti áramlását megengedve az ipari országok sorban számíthatnak a pénzügyi destabilizációra. Kizárólag egy nemzetközi szabályozó szervezet – akár a Világbank, ha megvolnának a kellő jogosítványai – segítségével lehetne a nemzetközi intézményi befektetők viselkedését szabályozni.

Henry Kaufman pénzügyi szakíró már régóta elővigyázatosságra inti a Wall Streeten tevékenykedőket.8 Javaslata egy olyan felügyelőbizottság felállítását tartalmazza, amelynek jogában állna a intézményi befektetőkre működési szabályzatot kényszeríteni, számukra egységes nyilvánossági előírásokat előírni, ellenőrizni tevékenységüket és megszabni a kockázatvállalásuk mértékét. Impozáns javaslat, mindazonáltal semmi forradalmian újat nem tartalmaz, mivel ez a bizottság még mindig nem kontrollálná a tőkeáramlást. A kormányzatoknak kell eldönteniük, hogy akarnak-e vagy sem orosz rulettet játszani az intézményi befektetők szeszélyességétől függően. Akár igen, akár nem az állás, “nemzeti” vállalataik – saját tőzsdéiken jegyzett – magán, kiváltképpen amerikai pénzügyi intézmények befolyása alá kerülnek.

Itt az ideje az átváltások szabályozásának fogalmát újratárgyalni, amely mára majdhogynem teljesen kikerült a köztudatból. Ez a politika tette lehetővé Japán, Korea – és az Egyesült államok – gyors fejlődését. Az exportőrök, akik deviza-bevételhez jutnak, a nemzeti banknak előre meghatározott áron adták el devizájukat. Hasonlóképpen, a devizát azonos áron adták el a külföldi számlák kiegyenlítésére, ami az importot és a hiteltörlesztéseket jelentette. Malajzia erősen fontolgatja ennek a pénzügyi politikának a bevezetését, és Paul Krugman, híres amerikai közgazdász nagyon dicséri ezt a megoldást, mivel úgy gondolja, elég radikális ázsia számára legalábbis időlegesen9. Kevésbé radikális megoldás lehet az, amelyet Chile választott, vagyis szabadon beengedni a tőkét, ugyanakkor kötelezni arra, hogy egy meghatározott időre az országban maradjon, ellenkező esetben súlyosan megadóztatni.

Ha a kormányzatok úgy gondolják, hogy nem támogatják nyíltan a “piszkos pénzek” áramlását (melyek különféle kereskedelmi tevékenységből származnak), akkor mindezidáig jól eltitkolták ezen elkötelezettségüket, mivel azok a szabályozási lépések rendre elmaradtak, amelyek a kriminalitásból származó összegek területükön működő legális vállalatokba való befektetését megakadályozták volna. Ennek a harcnak az eszközei rendelkezésre állnak és az államoknak minél előbb be kellene vetniük őket. A megoldást a Genfi Felhívás tartalmazza: “A hatástalanná vált rendőrségi és jogi eljárásokat meg kell szüntetni és helyettük hatékony európai szabályozási rendszert kell kialakítani, amelynek keretében a hatóságok kereshetnének egymás adattáraiban és információt cserélhetnének az adott üggyel kapcsolatban. Továbbá szükség van olyan határozatok meghozatalára, amelyek csökkentenék a banktitok mindenhatóságát, nemzetek között kölcsönösségi alapon.”10

Egy további akadályt jelenthetne a kábítószer-kereskedelemből, prostitúcióból, terrorizmusból, szektáktól és korrupcióból származó piszkos jövedelmek felhalmozásában a pénzügyi paradicsomok szigorú szabályozása. Abban az esetben, ha a G7 tagországok nemzeti bankjai elrendelnék, hogy az országukban működő kereskedelmi bankok ne fogadhassanak el transzferátutalásokat off-shore cégektől (Bermudák, Kajmán szigetek, stb.), azonnal nehezebbé válna a piszkos pénzek áramoltatása, illetve tisztára mosása. Még ebben az esetben is fennmaradnának az európai illetőségű off-shore központok, mint például Luxemburg, Svájc, Lichtenstein, Gibraltár, San Marino, Jersey szigetek stb. Következésképpen be kellene tiltani minden országon belüli vámmentes területet, mivel ezek csupán kis mini-pénzügyi paradicsomok, és szükség lenne a Bázeli Egyezmény alaposabb betartatására is. A feltételeket nem teljesítő bankoktól pedig haladéktalanul meg kellene vonni a működési engedélyt.

Az emberiség leggazdagabb 20%-a birtokolja a jóléti javak 86%-át, a legszegényebb 20% pedig ezen javak 1,3%-át. Ezeket az adatokat mindannyian jól ismerjük, sokszor elismételtük már, ám az adatok évről évre nagyobb különbséget mutatnak, továbbá a fejlődő világnak juttatott segélyek csökkennek. A déli országok jövőjét elsősorban eladósodottságuk veszélyezteti, különösen a kevéssé fejlett országok jövője bizonytalan, egy olyan adósság miatt, amelyet nem tudnak visszafizetni jelenleg és soha nem is lesznek rá képesek. Ezek az országok exportbevételeik több mint 20%-át adósságaik visszafizetésére fordítják. Ha ezt az arányt leszállítanánk 1-2%-ra – ahogy ez Németország esetében történt a világháború után –, megtakarításaikat ezek az országok az egészségügybe, oktatásba, környzetvédelembe fektethetnék. Bekerülhetnének egy egészséges fejlődési körbe: egy ország minél inkább fejlesztené humántőkéjét, minél inkább tartós növekedési pályára állna, annál kisebb adósságteherrel nézne szembe, míg végül adóssága teljesen el nem tűnne.

Néhány G7 országban a Jubilee 2000 program keretében komolyan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és különösen az egyház támogatta ezt a kezdeményezést. A dolgok jelenlegi állása alapján csak annyi biztos, hogy az IMF vagy a Világbank egyetlen irányelve sem tartalmaz hasonló állítást: szabályozási rendszerük alapján (állítólag a HIPC javaslatára) hat év strukturális átalakítási időszak után veszik figyelembe az adósságkönnyítési kérelmüket.11 Ami valójában teljesíthetetlen. Vagy lemondunk ezáltal kb. 40 ország részvételéről a világkereskedelemben, mivel lakosaikat lassú halálra ítéljük, vagy végre megoldjuk ezt a problémát.

A “szabályozatlanság” egy olyan kifejezéssé vált, amelyet azért vezettek be, hogy eltakarja azt a szabályozott világrendszert, amely a transznacionális társaságok által és érdekeik szerint irányított, az IMF, a Világbank és az OECD bűnrészességével. Ezek az intézmények mindezidáig a demokráciával szemben helyezkedtek el, és képtelenségüket a problémák megoldására– mint például a legutóbbi esetben is – csak ezek előrejelzésére való képtelenségük haladja meg.

Az IMF egyrészt a veszteségek államosítására specializálta magát, az északi adófizetők kárára, másrészt a nyereség szétosztására a spekulánsok között, akik szabadon kivonhatják bevételeiket krízis idején, és ezáltal kolosszális vagyonokat halmozhatnak fel. Egy következő válság esetén a Valutaalap, miután kifizette Brazíliának a 42 milliárd dolláros kölcsönt, aligha lesz képes 25-30 milliárd dollárnál nagyobb összeg mobilizálására. Az IMF helyébe kellene állítani egy intézményt, amelyik képes keynesiánus értelemben a likviditás fenntartása érdekében fizetőeszközt injektálni a rendszerbe, hogy elkerülhetővé váljon egyrészt a gazdasági termelékenység brutális visszaesése, a hitelek elapadása (credit crunch), másrészt hogy az IMF gazdaságpolitikája nyomán kialakuló válságok megszűnjenek.

A Világbank, amelynek munkatársait általában kompetensnek tekinthetjük, hasznos szerepet játszhatna az adósságterhek könnyítésének felügyeletében és segítségére lehetne ezeknek az országoknak oktatási-, egészségügyi-, és környezetvédelmi rendszereik megreformálásában. Fel kellene vállalnia a munkahelyteremtő kis- és középvállalatok biztosítását, a kockázati-tőkekezelést és a mikrohitelezést. Feltételezhetjük, hogy ha ezen intézmények – a Világbank – működési költsége, valamint alkalmazottaik viszonylag kellemes munkabére a transznacionálisan áramló tőkére kivetett adóból származna, nagyon hamar elfogadhatónak tartanák javaslatunkat…

Az ENSZ és a nemzetközi szervezetek (IMF, Világbank, WTO stb.) vezetősége és szakértői egyre nyitottabbak a transznacionális magántőke felé. Ez az új Szent Szövetség újabb és újabb találkozókon keresztül bizonyosfajta legitimitást teremt magának, ugyanakkor ezek a találkozók a nemzetközi lobbyzás és a propaganda színterei: a Davos-i gazdasági világtalálkozó, a TABD12 (transznacionális üzleti párbeszéd), a Genfi Business Dialogue, amely megkapta a hivatalos jóváhagyást az ENSZ főtitkárától, akit ekkortól a rossznyelvek NesKofi Annan-nak hívnak.13

Ezen intézmények, illetve a transznacionális vállalatok politikai delegitimációja az egészséges közélet szempontjából elengedhetetlenül fontos. Senki sem szavazott a vállalatigazgatókra, a Genfi Business Dialogue támogatóira, az IMF közgazdászaira, a WTO intézkedéseire, a nyugdíjalapok kezelőire és a hozzájuk hasonlókra. Meddig hozzák még az új trónbitorlók a törvényeinket?

(Fordította: Piroska Dóra)

Jegyzetek

1 További olvasmányként Christian de Brie, Hogyan esett szét az AMI darabokra, Le Monde Diplomatique, december 1998

2 Attac, 9 bis rue de Valence 75007 Párizs. Tel: 01-43-36-30-54, E-mail attac@attac.org, Honlap: http://attac.org

3 Előzetes vitára bocsátott dokumentumok: A polgárok és a népek egyezsége a befektetésekről és a gazdagságról (Acpir) megtalálható: Ecoropa@magic.fr

4 Az észak-dél egyenlőtlenségről további olvasmány PNUD, Jelentés a világ emberi fejlődésről, Economica, Paris, 1998; az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedéséről, Cnuced, Jelentés a kereskedelemről és a fejlődésről, Genf, 1997.

5 Ez az ötlet Doug Henwood-nál található, Wall Street, Verso, London és New York, 1998

6 Janice Shields, Institute for Business Research and Tax Watch, Tengereken átnyúló befektetések adóztatása, Foreign Policy in Focus, vol. III, no. 3, Washington DC, 1998 január

7 Nemzetközi Elszámolások Bankja, 68. éves jelentés, Bale, 1998 június

8 Henry Kaufman, Reform now to prevent the next global financial crisis, International Herald Tribune, 1998. január 29.

9 Paul Krugman, Saving Asia: It’s time to get radical, Fortune, New York, 1998. szeptember 7.

10 Ezt a felhívást eddig Európában több mint 1000 hivatalos személy írta alá.

11 Highly Indebted Poor Countries részére (szegény, súlyosan eladósodott országok)

12 A TABD harmadik kongresszusát Charlottban, Észak-Karolinában tartotta, 1998 november elején, a meghívottak listája, ami valójában az óceán mindkét oldaláról származó vezérigazgatók Ki Kicsodája, tartalmazza Renato Ruggiero nevét is, aki a WTO ügyvezető igazgatója, illetve az amerikai alelnök Al Gore-t is.

13 Ezt a megbeszélést Helmut Macher szervezte, a Nestlé vezérigazgatója.

Hogyan lett a gondolkodás egyirányú?

Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok1 és az egyirányú gondolkodás2 reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.3

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme4 jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz 5 című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.6 A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság7 – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.8

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint9 – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.10

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.11

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.12 Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.13

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.14 Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.15 A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

1 A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

2 Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

3 Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

4 L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

5 Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

6 Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

7 Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

8 L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

9 Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

10 Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

11 A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

12 L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

13 L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

14 Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

15 Uo.

 

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)