A társadalmi-nemi (gender) rezsim és küzdelem a magyar államszocializmusban

A tanulmány a társadalmi nemek közti viszonyok és a nőpolitika változásait követi nyomon a magyar államszocialista rendszer időszakában, a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Azt vizsgálja, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és kapcsolatokban az államszocializmus alatt; mennyiben felelt meg egymásnak a szocialista/kommunista emancipációeszmény és a társadalmi valóság, mik voltak a rendszer mögöttes indítékai, s miként vethetők össze a genderpolitika eredményei a Nyugat-Európában ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.
Bevezetés

Az „államszocializmus” időszaka kétségtelenül drámai változásokat hozott a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonylatok­ban a társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra kulcsfontosságú területein. Ám jelentős egyet nem értés és vita van e változások tény­leges hatásáról, nevezetesen arról, milyen kapcsolat volt folytonosság és változás között a társadalmi-nemi politikában és a társadalmi-nemi viszonyokban az államszocializmus alatt; milyen kapcsolat volt a szo­cialista/kommunista emancipációeszmény és az államszocializmus valósága között, tehát egyúttal a szocialista társadalmi-nemi rezsim jellegéről; az államszocialista társadalmi-nemi politika mögöttes indí­tékáról; végül pedig arról, miként vethetők össze az államszocialista társadalmi-nemi politika eredményei és a nemek közti kapcsolatokban az államszocializmus alatt lezajlott változások a Nyugat-Európában vagy más nyugati országokban ugyanabban az időszakban végbement fejlődéssel.1

Ez a tanulmány historicizáló és kontextualizáló (vagyis történeti-­visszatekintő és korabeli összefüggéseket vizsgáló) megközelítést kínál az államszocializmus társadalmi-nemi történetéhez avégett, hogy megvilá­gítson néhány szóban forgó kérdést a fönti vitákból. Közelebbről meg­jelölve, úgy fogom föl és vizsgálom a magyar államszocializmust, mint a mezőgazdálkodó társadalomból egyfajta „utolérő fejlődés” tervezete révén az ipari társadalomba való átmenet egyik történelmi változatát. Valamint olyan rendszernek tekintem az államszocializmust, mint ame­lyiknek történetileg férfidominanciájú társadalmakat kellett továbbépítenie és átdolgoznia. Kimutatom, hogy a változó kapcsolat a megfizetett és meg nem fizetett munka között s az emiatt folyó küzdelem, miközben maga is változott az „utolérő fejlődés” kontextusában, kulcstényezőt jelentett az államszocialista társadalmi-nemi rezsim alakításában. Továb­bá, e rezsim fejlődése szoros kölcsönös kapcsolatban állt tágabb téren a nemi egyenlőtlenség és hierarchia körül folytatott csatározásokkal, s mindehhez a „női emancipáció” államszocialista fölfogása, politikája és realitásai szolgáltak háttérként.

A tanulmány három metszetben vázolja föl némely kulcsfontosságú vetületeit a magyar államszocializmus társadalmi-nemi politikájának és viszonylatainak. Az első részben foglalkozom a fizetett és a meg nem fizetett női munka fejlődésének kulcsfontosságú elemeivel és a férfimunkához meg az „utolérő fejlődés” általános projektumához való viszonyukkal. A második részben azt firtatom, hogy a politikai irányelvek milyen mértékben és milyen módon járultak hozzá az idők folyamán a szociálpolitika és a társadalmi-nemi politika terén a megcélzott fejlődés logikájának kialakításához és így a társadalmi-nemi viszonylatok befolyá­solásához és változásához. A harmadik rész tárgyalja a konfliktusokat és hatalmi viszonyokat, amelyek a munka világában, a társadalmi életben és magánéletben létrehozott társadalmi-nemi viszonyok folytonosságából és változásából adódtak.

Megfizetett és meg nem fizetett munka

Magyarország a második világháború végén gyengén fejlett mezőgaz­dasági ország volt, némileg számottevő iparral. 1949-ben a dolgozó népesség ötvennégy százalékát foglalkoztatta a mező- és erdőgazdaság. Ez az arányszám a következő két évtizedben tizenöt-tizenöt százalékkal csökkent, majd 1990-ben már csupán tizenöt százalékra rúgott (Magyar­ország népessége… 1996, 88). Ugyanakkor a gazdaság aktív résztve­vőinek teljes száma az 1949-es 4,1 millióról 4,8 millióra nőtt 1960-ban, előbb gyorsan, majd lassabban. A nők a gyújtópontjába kerültek annak a politikának, amely arra irányult, hogy fölgyorsítsa a népesség eladdig „nem dolgozó” csoportjai bevonását a formálisan is alkalmazottak körébe. A nők százalékaránya a munkaerőben az 1949-es huszonhétről 1970-ben negyvenre, 1990-ben negyvennégyre emelkedett. 1949-ben a női lakosság harmincöt százaléka számított a munkaerő részének, ez az arány hatvannégy százalékra nőtt 1970-re, végül hatvankilenc százalékra szökött föl 1990-ben (Magyarország Statisztikai… 1991; Magyarország Statisztikai… 2008). A hátrányos helyzetű roma kisebbségben2 azonban (a következőkben e néven a Magyarországon élő cigányokat emlege­tem), ez a szám sokkal alatta maradt a nőket összességben jellemző átlagszámoknak. 1970-ben csupán a dolgozó életkorban levő romnja (roma nők) harminc százaléka volt formálisan alkalmazásban, s e szám még 1987-ben sem haladta meg a negyvenkilenc százalékot (viszont 1993-ra megint meredeken lecsökkent tizenhat százalékra). (Janky 2005, 136-148, különösen 139) Viszont az 1970-es évekre markánsan megnövekedett a nem Budapesten élő gazdaságilag aktív (ez volt a hi­vatalos szóhasználat) nők százalékaránya az összes gazdaságilag aktív nőkhöz viszonyítva. Ez részben a regionális iparfejlesztés elhatározott politikájának volt köszönhető, amely a női munkakínálat „elszórtan mara­dó tartalékából” származott előny kihasználására irányult (Zimmermann 1993, 234-249, különösen 243). Ennek dacára az alacsony képzettségű és kis településeken élő nők mégis csupán korlátozottan léphettek fizetett alkalmazásba. A roma nők szembeszökőn alacsony foglalkoztatási szintje szorosan összefüggött avval a ténnyel, hogy a roma népesség arányait tekintve túlzottan nagyszámú volt Magyarországnak azokban a falvai­ban és vidéki térségeiben, „ahol a szakképzetlen nők számára akkor is nagyon kevés tartós munkalehetőség adódott” (Havas – Kemény 1999, 430-441, különösen 435). 1979-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottsága ebben a jelenségben jelölte meg a roma nők alacsony foglalkoztatási szintjének okát (Mezey 1986, 266). Szabolcs-­Szatmár-­Bereg megyében már 1973-ban is azt állapították meg, hogy a megközelítőleg 7500 munkaképes életkorú romából 1900-an (1300 nő és 600 férfi) készek volnának munkát vállalni. Ugyanakkor azt is számításba kellett venniük a hatóságoknak, hogy mind a roma férfiak, mind a roma nők kiterjedten foglalkoztak megfizetetlen munkával – a férfiak esetében például ilyen volt a tüzelőnek való fa gyűjtögetése a téli hónapokban – , ami akadályozta szabályszerű foglalkoztatásukat (Gaál 1997, 1: 122, 132).

Az a politikai irányelv, amelyik megteremtője és hajtóereje volt a törek­vésnek, hogy a nők többségével munkaerőként számoljanak, szorosan kapcsolódott az „utolérő iparosítás” politikájához, amely az államszo­cializmus első évtizedeit jellemezte Magyarországon. A szomszédos nyugati országokkal való összehasonlításban mutatkozó gazdasági szakadék szűkítését kezdetben olyan politika folytatásával végezték, amely – különösen a korai években – a nemzeti jövedelem maximális hányadát forgatta vissza a magas munkaintenzitást igénylő fölhalmozási folyamat beruházásaiba, s később is annyit fordított ilyen célra, amennyi csak lehetséges volt a viszonylagos társadalmi béke fönntartása mellett (Delapina – Komlosy 1991, 93-129, különösen 101-103 és 112-114). E politika megvalósításához tetemes munkaerőt kellett mozgósítani a foglalkoztatás biztosítására a gazdaságilag döntő térségekben. Ezek a munkások és alkalmazottak kezdetben a munkájukkal előállított termék teljes értékének csak nagyon kicsiny részéhez jutottak hozzá saját fo­gyasztásuk és „újratermelésük” céljára. A női munkaerő mozgósítását egyfelől az állami „munkaerő-irányítás” rendszere révén érték el, ezt azonban különösen az 1950-es évek elején munkás-”toborzó” kam­pányokkal és egyéb intézkedésekkel is megtámogatták (Zimmermann 1993, 237-238; Palasik 2005, 78-100). Ám a nagyon alacsonyan tartott bérszínvonal miatt számos családban férjnek és feleségnek egyaránt fizetős állást kellett vállalnia.

A nők fizetett munkába állítására irányuló mozgalom semmiképp sem járt együtt a társadalmi-nemi szegregáció és rétegeződés csökkenésé­vel a munkaerőpiacon (Zimmermann 1993, 237-238). Pest-megyében – vagyis a főváros körüli régióban, magának Budapestnek a kivételével – reprezentatív fölmérést végeztek az 1970-es évek elején a munka­erő (amelynek hatvan százaléka budapesti munkahelyre „ingázott”) átlagos munkahelyi és életkörülményeivel kapcsolatosan; ez a kutatás megállapította, hogy például míg a férfi munkaerő negyven százaléka szakképzett volt, addig a nőknek csupán tizenöt százaléka rendelkezett olyan képzettséggel, amelynek hasznát vehette. „Súlyosbítja a helyzetet, hogy a női szakmunkások egytől-egyig a textiliparban, a ruházati iparban, a cipőiparban és az élelmiszeriparban helyezkednek el, vagyis olyan területeteken, ahol a szakmunkások keresete az átlagnál jóval alacso­nyabb.” (Pest megye… 1971, 9, 21) 1960 és 1990 között a szakképzett kétkezi munkaerőnek csupán tíz százaléka volt nő a mezőgazdasági szövetkezetekben, miközben a betanított és a szakképzetlen munka­erő arányszáma a negyvenhez közelített. A nők munkája itt főleg a női munka hagyományos területeire összpontosult, nevezetesen leginkább a veteményezésre, ahol is a munkaerő kétharmadát nők adták 1980-ban (Asztalos Morell 1999, 403, 410). A férfiak és a nők jövedelme között is tág szakadék tátongott évtizedeken át az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltató szektorban. A nők a férfiak fizetésének hetven százalé­kát vagy még kevesebbet keresték meg (Zimmermann 1993, 237-238). Egy pillantás a jövedelemmegoszlásra roppant világosan leleplezi a nők rovására fönntartott társadalmi-nemi diszkriminációt. 1980-ban a nők hetvenöt százaléka, a férfiaknak pedig harmincöt százaléka keresett az országos átlag alatt. Viszont a férfiaknak tizennyolc százaléka, a nőknek pedig mindössze három százaléka keresett az átlagosnál 150 vagy még nagyobb százalékkal többet (Ferge kézirat, 21). A nőket sújtó diszkrimi­náció egyik formája volt az, hogy továbbra is nemkívánatos szexuális közeledéssel és olyan ajánlatokkal kellett szembenézniük, amelyek ese­tében a különleges álláslehetőségekért szexuális szolgálatokkal kellett fizetniük (Horváth S. 2005, 288-299, különösen 296-297).

Sok nő, aki a mezőgazdasági szövetkezetekben talált alkalmazást – ezek tevékenységét is magukban foglalják a fönti statisztikák – külö­nösen nehéz helyzetbe került. A mezőgazdaság kollektivizálásának az államszocializmus korai időszakában erőltetett és részben erőszakos kezdetei után 1956-tól a szövetkezetek állandó növekedésének szaka­sza következett. A magán- és a kollektív termelés szimbiózisa, amelyet kezdetben átmeneti modellnek szántak, s amelyik a dolgozókat formailag szövetkezeti tagokra és „kisegítő családtagokra” osztotta, a szövetkeze­tek alapvető szerkezetévé intézményesült, s több évtizedig fönnmaradt (Asztalos Morell 1999, 3). 1970-ben és 1980-ban a nők aránya a mező­gazdasági munkaerő negyven százalékára rúgott a mezőgazdaság ún. szocialista szektorában, vagyis a szövetkezeti és állami gazdaságokban. Mind a termelőszövetkezetek gazdaságilag aktív tagjai, mind pedig a szö­vetkezeti alkalmazottak között ugyanebben az időszakban a nők szám­aránya csupán mintegy harminc százalékot ért el, és sokukat alacsony színvonalú munkára alkalmazták a szövetkezeti adminisztrációban. Az aktív „kisegítő családtagoknak” azonban kilencvennégy százaléka nő volt 1970-ben és kilencvennyolc százaléka 1980-ban. Tudjuk, hogy 1962-ben ezek a nők csupán átlagos munkanapjuk nagyon kicsiny részét töltötték fizetett munkával, miközben megközelítőleg a munkanap harmadát fordí­tották mezőgazdasági (háztáji) magán-termelésre. (Asztalos Morell 1999, 395-401, 422-443, 444-445; Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976, 205-224, különösen 218) Tehát a szövetkezetek belső szerkezete évtizedeken át, továbbra is, ellentmondott a nők és a férfiak számára formálisan egyenlő bánásmód biztosítása felé haladó, uralkodó trendnek.

Egyáltalában, a „valóságosan létező” szocializmus alatt a (jövedelme­ző állás értelmében vett) munka világában a „két kereső – egy családi jövedelem” (valójában: „egy kereső férfi és egy kereső nő – egy családi jövedelem”) gazdasági modellje volt uralkodó. Így lehetett mérsékelt költséggel két munkást hozni a piacra – ami nagyon is fontos volt a munkaintenzív „utolérő fejlődés” terve számára. Ezek a két keresővel számoló családok meglehetősen szerény – ámbár a lakosság nagy része számára biztos – megélhetést élveztek. Az 1960-as évektől fogva elviselhető és fokozatosan javuló életföltételeket biztosítottak a lakosság nagy többségének. Ugyanakkor a foglalkoztatás világának, amelynek részét alkotta ez a családonkénti két kereső személy, a meghatározó jegye volt a folytatódó, társadalmi-nemi egyenlőtlenség. A fizetett munkára – mégpedig a társadalmi részesedéshez kulcsfontosságú követelményt jelentő fizetett állásban végzett munkára – való egyen­lőtlen esély változatlanul fönnállt a nők között, különösen a vidéken vagy kis községekben élők és a városiak között, valamint a lakosság többségének nőtagjai és a roma nők között. Ténylegesen a két csoport közti távolság a valóságban még tovább növekedett, legalábbis a szo­cializmus első évtizedeiben.

Tehát a fizetett munkába való bevonás sok változást hozott a nők életében, de kevés társadalmi-nemi egyenjogúságot. Még sivárabb a kép, ha a meg nem fizetett munka terén bekövetkezett fejleményeket nézzük, beleértve egyik-másik efféle munka átalakulási folyamatát fizetett gondozási munkává. Az államszocialista Magyarországon feszült volt a viszony e fejlemények, valamint mind a társadalmi-nemi viszonylatok, mind a nők fizetett munkája között. A következők tárgyalása során a „meg nem fizetett munka” kifejezést használom minden háztartásbeli tevékenységre és minden olyan mezőgazdasági munkára, amelyet a háztartásokban magánfogyasztás vagy kispiaci árucsere céljára végeztek a szocialista mezőgazdasági szektoron kívül. Ezeket a munkaféleségeket nem tüntették föl a nemzeti termék szabványos kimutatásaiban. A „fize­tett munka” kifejezés magában foglalja azt a fizetős gondozói munkát, amelyik tartalmazza az olyankor előálló tevékenységeket, amikor az úgy­nevezett „reprodukciós munka” részben átnyúlik a látható gazdaságra, vagyis részévé lesz az állam, a kollektívák és a vállalatok égisze alatt folyó munkának; és/vagy amikor közvetlenül a piacon adnak-vesznek fizetett gondozói munkát.

Az államszocialista Magyarországon, ahogyan más államszocialista országokban is, a folytonosságnak két szorosan összefüggő aspektusa játszott fontos szerepet a meg nem fizetett munkával kapcsolatos politika alakulásában. Az első volt a foglalkoztatásra alkalmas népesség e meg nem fizetett tevékenységekből való kiváltásának fokozatos folyamata. Csakhogy ennek a meg nem fizetett munkának fizetett foglalkoztatássá való átalakítására tett erőfeszítések – akár bölcsődék, üzemi étkez­dék vagy a szociális ellátás hasonló formáiban, akár munkatakarékos háztartási eszközök gyártása és árusítása révén – nem tudtak lépést tartani a fizetett alkalmazásra lépő nők áradatával úgy, hogy csakugyan megszabadítsák őket a meg nem fizetett munka terhétől, amiként ezt a totyogó és az iskolás kor előtti gyerekek számára kiépített gyermek­gondozói létesítmények elterjedésének számai mutatják. 1950-ben az óvodás korú gyerekek huszonhat százaléka járt valóságosan óvodába. A következő évtizedben ez a szám tíz százalékkal nőtt, az 1960-as és 1970-es években pedig évtizedenként további huszonkét százalékkal, s 1980-ra nyolcvanhét százalékot ért el. A három­évesnél kisebb gyere­keknél a kezdőpont rendkívül alacsony volt, alig több, mint egy százalék, s azután 1980-ra is csupán hatvan százalékig emelkedett (Lampland 1989, 306-322, főként 313). Különösen föltűnő volt a gyermekgondozási létesítmények hiánya a kisközségekben és falvakban, amelyek, lévén hogy a roma népesség aránytalan százaléka él az ilyen községekben és a gyerekeik száma átlagon fölüli, jelentősen hozzájárult a foglalkoztatás alacsony színvonalához a roma nők között (Mezey 1986, 266). 1962-ben a „kisegítő családtagok” gyanánt osztályozott nők a mezőgazda­sági szövetkezetekben munkaidejük több mint kétharmadát fordították háztartásbeli föladataikra, beleértve a gyermekgondozást. Ezeknek a tevékenységeknek a beszámításával munkanapjuk átlagban 11,2 órára emelkedett, s ők ezeknek a háztartásbeli kötelességeknek az aránylag széleskörű elfogadásáért társadalmi-nembeli egyenlőtlenséggel fizettek a fent említett szövetkezetekben.3 A gyermekgondozási létesítmények szűke az 1960-as években a bölcsődéknél olyan drámai túljelentke­zéshez vezetett, hogy számos anya, miután anyaságának ideje lejárt, kénytelen volt beletörődni, hogy fizetés nélkül marad gyakran hónapokon át. A hatvanas évek derekán az anyák átlagosan csupán a szülés utáni év negyven százalékát töltötték hivatalosan fizetett alkalmazásban az üzemben vagy a hivatalban (Zimmermann 1993, 239). Egyáltalában, a lassú haladást a nők tehermentesítésében a gyermekgondozási és egyéb háztartási munkák alól tekinthetjük úgy, hogy tudatos gazdaságpolitikai döntések okozták, amelyek a gyors utolérő iparosítást célozták. Ennek a prioritásnak két fontos következménye volt: először is, a lemaradás a fogyasztási javak gyártását serkentő beruházásokban, illetve olyan szol­gáltatások és munkaféleségek megteremtésének halogatása, amelyek arra irányultak volna, hogy megkönnyítsék a meg nem fizetett tevékeny­ség bevonását a látható gazdaságba.

Másodszor pedig, hogy mindenekelőtt a nők fizették meg e késlekedés árát. A háztartásbeli kötelességek újraosztása a tisztességesebb munka­mérleg kedvéért legföljebb csak homeopatikus dózisokban történt meg. Az 1960-as évek derekára a nők a kék- és fehérgalléros alkalmazottak háztartásaiban átlagosan 3,8 óra házimunkát végeztek naponta, míg a férfiak 1,4 órát. Még ha számításba vesszük is, hogy a nők kevesebb időt töltöttek fizetett állásban, akkor is jelentős különbség maradt fönn az átlagos munkaterhelésben. A fehérgallérosak háztartásaiban a férfiak 3,7 óra szabadidőt élveztek naponta, a nők evvel szemben három órát, míg a kékgallérosak háztartásaiban ez az arány 3,2 óra volt a 2,2 órá­val szemben (Zimmermann 1993, 240). Ez a kiegyensúlyozatlanság a háztartásokban a két nem között évtizedeken át tág körben változatlan maradt. 1977-ben, munkaórákban számolva és a népesség tizennyolc évestől a hatvankilenc évesig terjedő életkori sávjára vetítve, a házimun­ka hetvennégy, míg 1985-ben hetvenöt százalékát végezték a nők (Frey 1996, 9-85, különösen 23).

A „két kereső – egy családi jövedelem” szocialista családmodellje a valóságban „egy férfi kereső – egy női kereső és egyben meg nem fizetett házvezetőnő – egy családi jövedelem” modelljének bizonyult. Ez azt is jelentette, hogy az egyedülálló anyákra, akiknek száma egyre nőtt, különös nyomás nehezedett (Az MSZMP Központi… 1974, 533). Fodor Éva leírja, hogy ebből a politikából következőleg a nők irányában támasztott túlzott mindennapos követelmények miként vezettek a Párt ideológiájában a nők „elmaradottságáról” és „menthetetlen mivoltukról” szóló sirámokhoz (Fodor 2003, 141-145).

Jóléti és társadalompolitikai intézkedések

A magyar államszocializmus társadalmi nemekkel kapcsolatos szoci­ális és társadalompolitikája egyesítve a következőkre összpontosított: a nemek jogi egyenlősége, rugalmasan alkalmazott, de kategorikus családközpontúság, valamint a jóléti politika prioritása az állást betöltő munkavállalók számára. Ezek az elvek egybetartozón maradtak fönn egészen az 1980-as évekig, tekintet nélkül a szociális és jóléti politika törekvéseinek a népesség úgynevezett „improduktív szektoraira” való fokozatos kiterjesztésére és bizonyos változásokra abban a társadalmi nemet illető szokásrendben, amelyik engedte a nemek eltérő elbírálását (Zimmermann 2001, 211-237).

Az 1952-ben a házasságról, a családról és a gyámügy átszervezé­séről hozott új törvény mérföldkövet jelentett a társadalmi nemekkel kapcsolatos szociálpolitikában. A törvény célkitűzései közé tartozott, az 1. bekezdés szerint, hogy „biztosítsa a házasságban és a családi életben a nők egyenjogúságát”, valamint „a dolgozó anyák védelm[ét], a család intézményének további megszilárdítás[át]” (1952/4 törvény

1953, 52-69, különösen 52). A törvény valamennyi szakasza szorosan ezeket az elveket követte, és ültette át konkrét szabályokba. A különbö­ző cikkelyek, amelyek nemcsak a gyerekekről, hanem az idős szülőkről történő gondoskodás kötelezettségeit is számba vették, nagymértékben azon az eszmén alapultak, hogy az ellátás dolga elsősorban az elemi és a tágabb családé. Az állam csakis minden egyéb kapcsolat hiánya vagy kudarca esetén vállalta a felelősséget. Ugyanakkor az úgynevezett „gyámhatóság” – vagyis az árvák, elhagyott gyerekek stb. fölött őrködő és a szülői gondoskodást fölügyelő állami testület – messzemenő be­avatkozási és döntési jogokat szerzett bizonyos területeken. Végül, de nem utolsósorban, a házasságban vagy azon kívül született gyerekek végre egyenlő jogokhoz jutottak.4

A gyorsan növekvő Budapest kerületi gyámhatóságainak képviselői, legalábbis az államszocialista hatalom első két évtizedében, valóban éltek tekintélyükkel. Az 1952-ben elfogadott törvényben szándékoltak szerint a családnak több szinten kellett kötelezettséget vállalnia. A jóléti szervek magasan díjazták a család mint a társadalomszervezet alap­egysége egyben tartását vagy azoknak a funkcióinak a fönntartását, amelyeknek válás után is tovább kellett működniük. A hatóságok rendít­hetetlenül a családot, s ha kellett, a tágabb családot tették elsődlegesen felelőssé a szociális problémák intézéséért. A jóléti szervek alkalmazottai kitartó erőfeszítéssel, fáradhatatlanul vadásztak azokra az apákra, akik­nek a gyerekei egyedülálló anyjukkal éltek, hogy rákényszerítsék őket, vállalják hivatalos társadalmi és pénzügyi felelősségüket félrelépésükért. Minden követ megmozgattak azért is, hogy a meglevő rokonsági háló át­menetileg a segítségére legyen az anyáknak és a gyerekeknek. Másfelől nem vettek tudomást a nők arra irányuló próbálkozásairól, hogy titokban tartsák az apa kilétét, vagy hogy távol tartsák és függetlenedjenek tőle, valamint rövid úton elutasították azt is, ha a lehetséges apák, a felelős­séget elkerülendő, „promiszkuitással” vádolták a szóban forgó nőket (Haney 2000, 109-122, különösen 110-117).

A segélyezés elve évtizedeken át központi szerepet játszott a szociál­politikában, túl a szűk értelemben vett családpolitikán, ahogyan kitűnik a Magyarország dél-keleti szélén fekvő egyik faluról az 1980-as években készült empirikus tanulmányból. Nemcsak szabályozatlan és gyakran nem elégséges helybeli jóléti támogatást osztogattak rendkívüli szükség eseteiben, hanem rendszerint szigorú vizsgálódás előzte meg – család­szerkezetről, családi összjövedelemről és más család alapú kritériumok­ról – a juttatási díj megállapítását (Horváth Á. 1999, 409-429).

A fizetett alkalmazásban állók szociálpolitikai privilegizálása jelle­mezte a szocialista jóléti politikát egészében véve is, meg a nemek vonatkozásában különböző területeken is. Példa erre az 1953-as első szocialista óvodai törvény, amely éppúgy szorosan a családban törté­nő gondoskodás kötelezettségének eszméjére támaszkodott, mint az 1952-es családtörvény. Az óvodai törvény leszögezte, hogy a gyerekek két és fél éves koruktól csak akkor jogosultak óvodai helyre, ha mind­két szülőjük (vagy a gondozásukért felelős személyek, különösen az egyedülálló anyák) fizetett állást töltenek be, és „a gyermek gondozását egyéb módon biztosítani nem tudják” (1953/3 törvény 1953, 4-5; Bicskei 2006, 151-188, különösen 165). Gyakran a vállalati vagy szakszerve­zetei bizottságok voltak felelősek a jóléti kifizetések elosztásáért, és a jóléti szolgáltatásokat magukon a munkahelyeken nyújtották. Az 1950-es években a helyi tanácsok mellett számos vállalat is saját óvodát tartott fönn (Bicskei 2006, 170). A jóléti rendszer kiterjesztésével s e rendszer irányváltásának köszönhetőn, az állam mint jóléti gondoskodó fontossága évtizedeken át nőttön-nőtt.

A jóléti juttatások összekapcsolása fizetett alkalmaztatással különböző formákat öltött, és fontos politikai funkciókat töltött be az államszocializ­musban. Ebben a rendszerben a népesség munkára való hajlandóságát nem a munkanélküliség rémével és az ebből fakadó kétségbeeséssel tartották fönn. Még a „közveszélyes munkakerülés” hírhedt paragrafusát is csak akkor szándékoztak alkalmazni, ha a munkát kerülő személy valamilyen büntetendő tevékenységből próbált megélni, mint amilyen a lopás, a prostitúció vagy a tiltott szerencsejátékok ilyen-olyan formája (jóllehet a szóban forgó törvénycikket a politikailag nemkívánatos szemé­lyek zaklatására is föl lehetett használni). (1978/4 törvény 1979, 34-239, különösen 67 és 203; Horváth S. 2005, 290-292, 298) Ilyen körülmények között a jóléti juttatások és a munkáltatás közötti kapcsolat kulcsfontos­ságú elemmé lépett elő a munkára való hajlandóság mint a szocialista állam központi értéke fönntartásában és előmozdításában. A bölcsődék és óvodák pénzügyi és igazgatási decentralizálása, például, ami ennek a politikának a következménye volt, tekintélyes teret adott olyan sze­replők manővereihez, akiknek súlyuk volt e téren a helyi politizálásban. Az 1950-es években, például, a nehézipar területén működő vállalatok, tehát azon a területen, amelyikre a legnagyobb súlyt fektették az utolérő iparosítás lendületében, jelentősen több jóléti alap fölött rendelkeztek, mint a könnyűipariak. Mégis, a vállalatok általában a náluk alkalmazott munkaerő társadalmi-nemi megoszlásához s a gyermekgondozás terén tapasztalható nem szerinti munkamegosztáshoz rendelték ezeknek az alapoknak a fölhasználását. Így aztán a könnyűipari üzemek, amelyekben nagyszámú gyermekes asszonyt alkalmaztak, jóval könnyebben tudtak magas minőségű gyermekgondozói előnyöket nyújtani, mint ahogy a nehéziparban lehetett volna, ahol föltehetőleg inkább férfiakat alkal­maztak (sok esetben ezeknek az asszonyoknak a férjeit) (Bicskei 2006, 173-174). Ez és a hasonló trendek a jóléti és a szociálpolitikai területeken fölerősítették helyi szinten az egyenlőtlen társadalmi-nemi viszonyokat, amilyenekként azok öröklődtek a múltból, és csak imitt-amott vette föl velük szemben a kesztyűt az államszocialista politika.

Fontos elmozdulások jelezték a munkás- és jóléti politikában már az 1960-as években, hogy elindult, főleg a társadalmi nemek problémái mi­att, a korábban föltétlen alkalmaztatás-orientált államszocialista politikai irányzat fölpuhulása. Ezek az elmozdulások egy új szociálpolitikai irány ellenáramában zajlottak le, amely kezdte számításba venni a társada­lomnak azokat a különös érdekeit és csoportjait, amelyek nem kapcso­lódtak szorosan a fizetett munka államszocialista világához. Ezek a más irányba mutató változások már a társadalmi nem tekintetben releváns szociálpolitika újabb szakaszát jelölték, s nyilvánvalóan hozzátartoztak egy részben megváltozott társadalmi-nemi rezsim felé vezető irányváltás­hoz. Egy központi pártutasítás 1970-ben összefoglalta a létező egyenlő bánásmód politikájának eredményeit, és irányt szabott egy rákövetkező kormányhatározatnak, amely részletezte a jövő feladatait. A kormány pontról pontra előírta, hogyan lépjenek föl a különféle felelős testületek különböző szinteken és záros határidőn belül a nőket sújtó fizetésbeli diszkrimináció ellen, s hogyan növeljék a nők részvételét a folytatólagos képzési programokban és döntéshozási folyamatokban. Ugyanakkor azonban annak szükségét is hangsúlyozta, hogy tudatosabban kell törőd­ni „a nők kettős elfoglaltságával, régebbi és újabb keletű problémáikkal”, és gondosabban kell számításba venni a nők „sajátos problémáit”, mint a múltban. Az éjjeli műszakban dolgozó nők helyzetét „fokozatosan” javítani kell, és „csökkenteni” kell az egyedülálló anyák, valamint a többgyerme­kes asszonyok éjjeli műszakját („Az MSZMP Központi…” 1974, 525-526; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Az első politikai lépéseket ebben az irányban, beleértve a társadalmi nem szerinti differenciálást a munkába állításban és a jóléti politikában, már az 1960-as években megtették. Az irányváltás központi része a gyer­mekgondozási segély (GYES) bevezetése volt 1967-ben, ami lehetővé tette az anyáknak, akik teljes munkaidejű állásban voltak legalább egy éve, vagy dolgoztak tizenkét hónapot a megelőző tizennyolc hónapos időszakban, hogy otthon maradjanak a gyermek születését követő két és fél évben. Ez elérhető volt a mezőgazdasági szövetkezetek nőtagjainak és alkalmazottainak is, akik a megelőző két évben a szövetkezetben teljes idejű munkában vettek részt legalább 120 napon át (a családilag háztájiban előállított és a szocialista agrárszektorban eladott terméken végzett munka szintén ide számított, viszont a háztartásban végzett mun­ka nem). „Kisegítő családtagoknak” nem járt juttatás. Később a GYES-en tölthető maximális gondozási idő meghosszabbodott, és fokozatosan rugalmasabbá váltak igénybe vehetőségének követelményei. Azon fölül 1982-től alternatív módon az apák is igényelhették a segélyt a gyermek első születésnapjától kezdve. A megállapított segély értéke, amely kezdetben egy fiatal dolgozó nő átlagkeresetének negyven százalékára rúgott, a következő évtizedekben fokozatosan csökkent; a fizetéshez vi­szonyított juttatások bevezetését is elvetették a pénzügyi források hiánya miatt. Akik segélyt húztak, nem voltak jogosultak bölcsődei vagy óvodai helyre a gyerek számára, idősebb gyermekek csak nagy nehézségek árán voltak elhelyezhetők óvodákban vagy iskolai napközikben. 1968-tól a nők jogosultak lettek egy sor jóléti juttatásra, beleértve a GYES-t is, ha mezőgazdasági szövetkezetekben a szövetkezeten belüli és saját me­zőgazdasági termelésükben több mint száz munkanappal rendelkeztek egy évben (tízórás munkanappal számolva). Férfiak számára a minimális követelmény 150 nap maradt (1967/3 kormányrendelet 1968, valamint 1967/1 mezőgazdasági. 1968, 289 és 505; 1982/10 minisztertanács. 1983, 309-310; Adamik 1991, 115-145, különösen 120-126; Asztalos Morell 1999, 71, 396).

Az 1967-es GYES előtt nem létezett semmilyen fizetett szabadság semmilyen szociális helyzetű anya számára, eltekintve a rövidlejáratú fizetett szülési szabadságtól.5 Az új intézkedés azonban a valóságban nem kapcsolt be minden nőt a kiterjesztett juttatások körébe. Sőt, jelentős hátránnyal sújtotta a roma és más nőket, akik csekély iskolá­zottsággal bírtak, és falusi térségekben laktak. Minthogy a forma szerint állásban levő nők a romák között szám szerint sokkal kevesebben voltak a többiekhez viszonyítva, jóval kevesebben voltak jogosultak az új juttatásokra. Ez teljesen összhangban volt a pártvezetés fölvázolta távlattal és a roma népességre vonatkozó hivatalos politikával, amelyről heves viták folytak a vezető intézményekben és testületekben az 1960-as évek óta. Közhelyes vitatéma volt, hogy miért halad olyan lassan a romák bekapcsolódása a szocialista modernizációs tervekbe és ebből következő asszimilációjuk; a szorgalmazott megoldás most az volt, hogy elsőbbséget kell adni e népesség szabályos munkába állításának. Az 1970-es évek második felében a kormányzat hivatalosan hangsúlyozta, hogy ezek a politikai intézkedések nemcsak a fiatal romákra, hanem a roma nőkre is vonatkoznak. A vita másik aspektusa vitát gerjesztett a roma népességről a demográfiai politika viszonylatában, s avval kapcsolatosan, hogy meredeken csökkent a születési arányszám az 1960-as években. Általános egyetértés volt abban, hogy a roma csalá­dokban a népesség többi részéhez képest szembetűnő módon magas születésszám negatívan befolyásolja életszínvonalukat. A különböző intézkedések a roma népességgel kapcsolatosan és az ide kapcsolódó politikai viták világossá tették, hogy a roma nőknek a munkaerőpiaci becsatlakoztatására irányuló politikai célkitűzés prioritást élvez az anyák arra bátorításával szemben, hogy otthon gondozzák kisbabáikat és kisgyermekeiket (Varsa 2005, 197-217., különösen 206-214.). A munkaerőpiac részének lenni követelmény volt – és a GYES 1967-ben történt bevezetése után is az maradt – ahhoz, hogy a nők profitálhas­sanak „sajátos” érdekeik állami elismeréséből. Az újszülöttek és a kisgyermekek otthoni gondozásának velejárója volt, hogy időlegesen kilépnek az álláspiacról, és bizonyos, hogy ezt nem a fizetett alkalmaz­tatás alternatívájának szánták.

A gyermekgondozási segélyre jogosultak hamarosan nem várt ma­gas és egyre növekvő számban kezdték ezt igénybe venni, különösen a kevésbé iskolázott, kevésbé szakképzett és alacsony keresetű nők

(Zimmermann 1993, 242-243; Haney 2002, 107). 1985-ben egy má­sodik fajta gyermekgondozási segély, a gyermekgondozási díj (GYED) bevezetésére is sor került. A jogosultságot megint csak a gyermek születése előtti fizetett állás betöltéséhez kötötték, de a jogosultság időszaka rövidebb volt, és a segély kapcsolódott a keresethez, azoknak a szakembereknek a nézeteihez igazodva, akik a szociális juttatások differenciálása mellett kardoskodtak (1953/25 törvényerejű., valamint 1985/1 minisztertanács… 1986, 101, 224-228, különösen 224-225; Adamik 1991, 120-126). Apák a gyermekük első születésnapja után váltak jogosulttá erre a segélyre.

A munkához kötött szociálpolitikában a nők „sajátos problémái” kap­csán – ezt a megfogalmazást használta az 1970-es kormányhatározat – sem előtte, sem utána nem szerepelt napirenden komoly megfontolás tárgyaként sem az állami, sem a pártvezetés, sem pedig akármely más szociálpolitikáért felelős testület előtt a házimunka újraelosztása, ami kiterjedt volna a férjre vagy a partnerre. Ellenkezőleg, 1953-ban egy házimunkanapot vezettek be a „dolgozó nők” számára. Állásban levő asszonyok, akiknek két vagy több tizennégy éven aluli gyermekük volt, most jogosultak lettek „a háztartás ellátása érdekében” egy fizetetlen szabadnapra havonta, amennyiben igényt tartottak rá (1953/25 1953, 30-37, különösen 34). Ez az intézkedés erősítette a megfizetetlen házi­munka női kötelességként megrögzült eszméjét. A Központi Statisztikai Hivatal 1962-ben közzétett egyik jelentése nem meglepő módon úgy fogta föl a házimunkát, mint ami a legközvetlenebb értelemben vett női munka, amennyiben a férfiak ebben való közreműködését csak mint lehetséges „segítséget” vette számításba (Zimmermann 1993, 240, idézet is). Még a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége is (a továbbiakban MNDSZ), a nők központi szervezete az államszocializ­mus korai éveiben, csak merőben mellékes témaként foglalkozott a házimunka újraosztásával a két nem között (Goven 1993, 46). Csak 1970-ben történt meg, hogy a fent említett központi pártdokumentum a nőpolitika jövőjéről – jóllehet még a családtagok „nagyobb segítségére” utalt – kereken úgy fogalmazott, hogy „a fiatalabb nemzedékhez tartozó férfiak jobban bekapcsolódnak a családi munkamegosztásba.” Ámde „a családi munkamegosztást” tekintve, a különböző igazgatási és döntés­hozó testületeknek szóló instrukciókból elmaradt a világos eligazítás a probléma kezelésére, éles ellentétben egyéb területekkel, amelyekkel a pártutasítás és az idevágó kormányhatározatok foglalkoztak. Még ahol a dokumentumok említést tettek is a szükséges intézkedésekről avégett, hogy változás történjék a tudatban, kifejezetten a háztartásbeli munka egyenlőtlen elosztásának problémájáról a továbbiakban sem esett szó („Az MSZMP Központi…” 1974, kiváltképp 535; 1970/1013 kormányhatározat 1971, 266-268).

Ennek megfelelőn a hivatalos szociálpolitika a gyermekgondozás terén a nők végezte házimunka ésszerű elrendezésére, a házimunka különböző eszközökkel történő egyszerűsítésére és fizetett gondozási munkává való átalakítására figyelmezett (Goven 1993, 50-51). 1951-ben a női foglalkoztatottság kiterjesztésére irányuló kampány részeként fokozottan fontos feladatává nyilvánították a szociálpolitikának a „nők fölmentését a házimunka alól”. A föntebb említett 1970-es kormányha­tározat „a nők gazdasági és szociális helyzetének javításáról” szintén ezt célozta meg. Lényeges rendszabályok és hivatalos beszédek bur­koltan mindig azt föltételezték, hogy a házimunka, amennyiben ezeket a rendszabályokat betartják, valami könnyű és következményekkel nem járó dologgá változik majd át, s ez elég volt hozzá, hogy a téren marginalizálják a vitát a nemek közti drámai egyenlőtlenségről. A házi­munkára vonatkozó 1951-es és 1970-es rendelkezések nagymértékben azonosak voltak. Az élelmiszer-áruházak és egyéb szolgáltatóhelyek nyitva tartását és berendezését úgy kellett kialakítani, hogy megfe­leljenek a munkanapnak és a nők „szükségleteinek”, s az olyan javak termelésére és olyan szolgáltatások elérhetőségére kellett helyezni a hangsúlyt, amelyek a nők házimunka-terheinek könnyítését szán­dékolták. Az 1951-es dokumentum a vidéki mosodák kapacitásának növelését, valamint a ruhajavítók hálózatának fejlesztését irányozta elő. 1970-ben fölkérték a „kereskedelmi és piackutató szerveket”, hogy „végezzenek vizsgálatokat a dolgozó nők háztartási munkáját könnyítő, vagy helyzetét egyébként megjavító árucikkek körének a bővítése ér­dekében.” (Palasik 2005, 95, 97-99, benne idézet 1951-ből; 1970/1003 kormányhatározat 1971, 266-268). Ámbár ezeknek és az utánuk kö­vetkező határozatoknak a végrehajtása nagyon lassan és egyenlőtlenül haladt, az 1970-es és 1980-as évek Magyarországa olyan országgá vált, amelyben a korábban meg nem fizetett munka részei meghökkentő mértékben átkerültek a látható gazdaságba. Szemléletes példa erre a föntebb említett gyermekgondozási intézmények nagy száma, a házon kívüli étkezés terjedő szokása, különösen az olyan háztartásokban, ahol a felnőttek fizető munkahelyeken dolgoztak. Az 1980-as évek derekán országszerte minden négyszemélyes háztartás mintegy negyedének valamennyi tagja házon kívül étkezett a munkanapokon; ez a szám mindössze tíz százalékra csökkent le 1993-ra (Frey 1996, 26). A fent említett 1967-es szociálpolitikai irányváltás azok terheinek enyhítésére a munkaerőn belül, akik kisgyermekekről gondoskodtak, úgyszin­tén mintegy intézményes áldást jelentett a meg nem fizetett munka egyenlőtlen elosztására. Hogy a kisgyermekes nőket a családon belüli munkára lehetett és kellett korlátozni, ez reális választási lehetőséggé vált számos (több) család számára; ez akkor sem változott, amikor az apai gyermekgondozási szabadságolást bevezették a gyermek első születésnapja utánra az 1980-as években. Ugyanakkor az 1970-es pártutasítás és kormányhatározat megkísérelte összekapcsolni a nők „sajátos” szükségletei elismerésének ezeket és más elemeit a nemek munkahelyi egyenjogúsítására tett erősödő erőfeszítésekkel.

Társadalmi nemek viszonyai és konfliktusai

Hogy a „valóságosan létező” szocializmus politikája Magyarországon nagy mértékben folytatta az „egy férfi kereső – egy női kereső és meg nem fizetett háztartásbeli dolgozó – egy családi jövedelem” modelljének kiépítését, eredménye is, és egyben kiindulópontja is volt a társadalmi nemek konfliktusának. A nőknek az ipari és szolgáltató szektor munkaere­jébe való bekebelezésére, valamint polgári és családi jogaik egyenlősége biztosítására tett erőfeszítések látványos beavatkozást jelentettek a nemek közti hagyományos kapcsolatba és a hierarchikus családszer­kezetekbe. Ekképpen kétségbe vonták a nők hagyományos függését a férfiaktól és a családtól. Másfelől az alacsony bérek politikája kétségkívül szolgálta azt a célt – az alkalmaztatáshoz kapcsolódó funkciók s a fent említett gazdaságpolitika mellett -, hogy gazdaságilag egybekapcsolja a párokat vagy a családokat. A házimunka terhe enyhítésének elképzelése és politikája mellesleg még azt a célt is szolgálta, hogy csökkenjenek a potenciális konfliktusok az otthoni munkamegosztás miatt. Ez – a nép­szerű és magas kultúra, a hivatalos és félhivatalos beszédek üzenete szerint – ráhagyta volna a férfiakra és a nőkre a gyerekek és a családi élet örömét és a velük kapcsolatos felelősséget. Ez az öröm és felelős­ség minden társadalom természetes alapzataként jelent meg, minden velejáró társadalmi-nemi vetület nélkül; ugyanakkor a nőket megint csak főszereplőkként ábrázolta az életnek ebben a körében. Együttvéve úgy is lehetett tekinteni ezeket a stratégiákat, mint kísérleteket arra, hogy elűz­zék a férfinem félelmeit és lehetséges ellenkezését azzal kapcsolatosan, hogy az államszocializmus részrehajló a nők egyenjogúsága ügyében.

A hatóságok által különböző utakon-módokon megrögzíteni szándé­kozott új társadalmi-nemi rend (Goven 2002, 3-28) számos aspektusa mégsem működött vitamentesen. A fizetett munkavállalás világában két tényező fontos szerepet játszott a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek és a nők számára hátrányt jelentő körülmények maradandóvá tételében s olykor létrehozásában és intézményesítésében is. Az első azokkal a prak­tikákkal és magatartásokkal függött össze, amelyek közvetlenül össze­ütközésbe kerültek az egyenjogúság megteremtésére tett kísérletekkel és hivatalos politikával, vagy olyan tevékenységekkel volt kapcsolatos, amelyek „láthatatlan”, mellőzött vagy nehezen befolyásolható szinteken ásták alá a hivatalos politikát. A másik tényező a társadalmi-nemi egyen­lőtlenség és a nőket sújtó hátrányok szívós továbbéléséből, rendszeres jelenlétéből következett a hivatalos politizálásban, ami támogatást élve­zett – nyíltan vagy burkoltan – a legmagasabb szinteken.

Az 1950-es évek elején például pénzügyi szakértők azt jósolták, hogy a női munkások fölvétele az átlagbérek csökkenéséhez vezet a vállala­toknál, tekintettel a nőknek fizetendő alacsonyabb bérekre (egy példát taglal Palasik 2005, 90). A kormány persze sosem ismerte el nyilvánosan a női dolgozók alacsonyabb bérezésének gyakorlatát, ellentétben en­nek következményeivel, vagyis a szemet szúró társadalmi-nem szerinti jövedelemkülönbségekkel, amelyekről a kormányzat minden fönntartás nélkül tett közzé statisztikákat. Az egyenlőtlen fizetéseknek ez a valósága éles ellentétben állt a munka világában való egyenlőség elvének ismé­telt jogi kinyilatkoztatásaival.6 Ugyanakkor jelentős ellenállás nyilvánult meg a vállalatoknál és a munkaerő tervezésének és igazgatásának alsóbb szintjein a munkásnők szakképesítését továbbképzéssel növelő politika és a nők „beözönlése” ellen a férfiak uralta iparba. Ez utal arra a második mechanizmusra, amelynek révén a fizetett munka világában megőrződtek a társadalmi-nemi egyenlőtlenségek a mindennapos társa­dalmi-nemi küzdelem eredményeként. Még a párt legmagasabb szintjein is annak rendje-módja szerint beismerték, hogy a nők az üzemekben és hivatalokban hátrányt szenvedtek a férfiakkal szemben az előléptetés és szakmai továbbképzés mindennapi gyakorlatában, és hogy a nőket szigorúbban ítélték meg, mint a férfiakat. A merev konzervativizmus és egy bizonyos leereszkedő magatartás a dolgozó nők iránt a gyakran megvitatott függő kérdések között szerepelt ezeken a szinteken. Az egyik kínálkozó magyarázat a férfiak és a nők keresete közti eltérésre az a „magát erősen tartó” nézet volt, hogy „a nő nem családfenntartó”. „Sőt előfordul[t], hogy a leányoknak már a felvételkor kisebb fizetést adnak, mint a fiúknak.” (az MSZMP Központi… 1974, 528, 533, benne idézetek is; Palasik 2005, 81, 87, 90-94) Az egyik budapesti párttitkár még arra sem volt hajlandó, hogy találkozzék a nők hivatalos képviselőivel, és beosztottjaira ruházta ezt a föladatot. A „saját kényelmük biztosításának” vágya odáig vitt máskülönben hithű párt-tisztségviselőket, hogy akadá­lyozzák saját feleségük pályafutását (Fodor 2003, 137-138, benne idézet is). 1985-ben két pszichológusnő a nagy tekintélyű társadalomtudományi folyóiratban, a Valóságban sokatmondó magyarázattal szolgált azokra a csatározásokra, amelyeket a nőknek kellett megvívniuk a munkahelyeken az „alacsonyabb megbecsülés” ellen, amivel férfikollégáikkal összevetve részesültek: „A munkatársnőjét lefelé szorító férfikolléga tulajdonképpen feleségének szóló indulatok középpontjába állítja kolléganőjét. üzenete mintha így szólna: »Menj haza!« És amit valójában ért ezen: »Gyere haza!«„ (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 67-76, különösen 69-70)

Mégis, az ilyen magatartás eluralkodása más és más módon nyilvánult meg társadalmi helyzet és osztály szerint. Egy empirikus kutatás, amelyet 1974-ben végeztek el tizenhat különböző kisebb-nagyobb városban a Magyar Nők Országos Tanácsa (az MNDSZ utóda) nevében, megmu­tatta, hogy azoknak a nős férfiaknak, akiknek a feleségei segéd- vagy betanított munkásnőkként voltak alkalmazásban, negyvenhat, illetve negyvenhárom százaléka problémásnak látta vagy tejes mértékben helytelenítette a feleségek munkavállalását. Evvel szemben azoknak a férfiaknak, akiknek a feleségei vezető állásban voltak és szellemi mun­kát végeztek, vagy alacsonyabb szintű vezetői beosztásban dolgoztak, nyolcvannégy, illetve hetvennyolc százaléka teljes mértékben helyeselte nejük munkavállalását. A tanulmány azt a fölismerést sugallta, hogy „a jobb életfeltételek nagy vonzerővel bírnak. Ha ennek eléréséhez a nők munkája is jelentősen hozzájárul, ez olyan elismerést biztosíthat számukra, ami módosíthatja ezt a tevékenységszerkezetet, amit eddig a többiek, illetve a nők maguktól elvártak. [Mármint amelyeket helyes­nek vélnek a nők számára. S. Z.]” Ebből a távlati pontból tekintve, a hagyományos családmodell, amelyben a férfiaknak gyakran magasabb volt a képzettségük, vagy jobb lehetőségük nyílott jobb állásba előlépni, mint a feleségeiknek, állandósította a nők munkavállalásával szembeni ellenkezést. Mi több, a hagyományos családmodell fölerősítette az egyes családokban a jövedelmi különbséget, amely már megvolt a nemek közt minden foglalkozási ágban s az álláspiac minden szektorában. A vizsgált városi családok közt egy 1000 forint alattitól 5000 forint fölöttiig terjedő skálán a férfiak hatvanöt százaléka bő nyolcszáz forinttal többet keresett, mint a felesége, s további huszonhárom százalékuknak 100-tól 800 forin­tig terjedő összeggel magasabb volt a fizetése, mint a feleségüknek (H. Sas 1984, 94, 99-104, 111-112, az idézet eredetiben dőltbetűs). Másfelől meg az az állítólagos „divat”, hogy magasan képzett és sikeres nők, akik nem óhajtották tovább alárendelni magukat egy férjnek, és tudatosan választották a saját erőből való gyerekvállalást és gyereknevelést, élénk és viszályt kavaró nyilvános vitatémává lettek (Tóth 2008a, 338-357).

Nem csupán a nők munkába állítását előmozdító hivatalos politika, hanem az államszocializmus aszimmetrikus családi és partneri viszony­rendje is a társadalmi és politikai küzdelem tárgyává lett.7 Az 1950-es években a nem létező otthoni munkamegosztás és a nők fizetett mun­kavállalásra történt mozgósítása okozta nehézség állandó feszültség és veszekedés forrása volt. Egy visszavonult tanítónő így emlékezett a korai államszocialista napokra:

„Akkoriban egészen természetes volt, hogy csak és kizárólag az anya cipelje a gyereket a bölcsödébe, a férjek elvárták a meleg vacsorát, mosógépről álmodni sem lehetett, a padlót lábbal keféltük… Minden nap ötkor keltem. Hétkor nyitott a bölcsőde, a gyereket levetkőztetve és hőmérőzve kellett beadnom… [megbizonyosodva róla, hogy nincs láza, S. Z.].” (Tóth 2008b, 101-123, különösen 108)

Egyik-másik esetben a nők fizetett munkavállalásra való mozgósítása okozta nehézség a szülői vagy anyai gondviselés lényeges elemeitől is megfoszthatta a gyerekeket. Egy roma nő fölidézte az egyik észak-­magyarországi városban töltött gyermekkorának emlékeiből azt, hogy a 70-es évek elején neki és fiútestvérének minden reggel hat óra előtt kellett elindulnia az óvodába a szülők kísérete nélkül, akik mindketten „munkásemberek” voltak (Kovai 2008, 175-230, különösen 196, benne idézet). Sok magyar nő emlékezete, dacára a munkapiacra való erőlte­tett bevonásuk okozta szorításnak, mégis őriz egy bizonyos új, pozitív tapasztalatot: a nők bajtársiasságát a munka világában. Egy vidékről Budapestre fölkerült nő elmondta, hogy ő és más hajadon építőmun­kásnők, amikor „kommunista” (vagyis nem fizetett) műszakban vettek részt, úgy tekintettek erre, mint a kölcsönös szociális felelősségvállalás társadalmának egyik építőkockájára: „Mink segítünk, akkor a vállalat is segít.” (Kovai 2008, 213., benne idézet). A munka világa, a nők foglal­koztatásának lebecsülése ellenére is számos nő számára a kölcsönös elköteleződés meg a szociális és gazdasági biztonság új körét kínálta, s a fizetett munkavégzésben való részvétel az önbecsülésnek olyan forrása volt, amely nem a hagyományos női szerepekre alapozódott a családban. (H. Sas 1984, 120 utal a női munka jelképes leértékelésére.)

Az 1970-es és az 1980-as években az irodán és az üzemen kívüli élet számos nehézségén könnyítettek, ámbár nem mindenütt, s nem is min­den társadalmi csoportban és osztályban azonos mértékben. Könnyebb lett a házimunka a műszaki haladásnak köszönhetőn, javult az árucikkek kínálata, bővült a szociális infrastruktúra (Frey 1996, 22-30, 77-80). A közbeszéd azonban, még ha részben új és más módon is, továbbra is problematikusnak ítélte a nők megélhetési lehetőségeit és a férfiak s a nők közti viszonyt. Sok nő most egy többrétű szerep roppant megerőltető nyomása alá került, s ennélfogva állandó túlterheltségtől szenvedett. A föntebb idézett két pszichológusnő szerint a férfiak „nagyjában-egé­szében” elutasították, hogy átvállaljanak „családanyai kötelességeket”, ahogy a nők igényelték volna. Véleményük szerint az otthon ülő és újságot olvasó férj lett a feleség neheztelésének céltáblája. Továbbá úgy vélte a két pszichológus, hogy ennek a nemek közti háború és a válások növekvő aránya lett az eredménye. A korlátozott pénzjuttatások miatt ezek a válások többnyire azon az elven működtek: „Vagy én teszlek tönkre téged, vagy te teszel tönkre engem.” (B. Gáspár – F. Várkonyi 1985, 68, 70-75; Kende – Neményi 1999, 147-185, különösen 163-164)

Általánosan elterjedt ideiglenes alternatíva volt ehhez a feszültséggel teli kettős szerephez képest sok nő számára a két gyermekgondozási segély, a GYES vagy a GYED valamelyikének igénylése, olyannyira, hogy a „GYES-depresszió” vagy „GYES-betegség” kifejezés közhelyként volt használatos a nyilvános megbeszéléseken. A GYES évei tehát úgy jelentek meg a közbeszédben, mint az egyhangúság, a csapdába szorulás és sú­lyos válságba került házasság évei, kiváltképp a nagyvárosok sokemeletes lakótelepi lakásaiban otthon üldögélő nők – a kilátásoktól függően kifacsart vagy kielégítetlen asszonyok – és a nehéz napi munkából hazajáró (vagy már nem hazajáró) férfiak számára. Ugyanakkor a „GYES-es anyák” ré­széről ettől eltérő reagálások kevés rokonszenvvel találkoztak. Egy riporter iszonyattal írta le a fiatal anyákat, akikkel egy magas tömbház parányi lépcsőházi kitérőjében találkozott, tréningruhában vagy fürdőruhában ütötték ott agyon az időt, körülöttük négy visító, csúszó-mászó kisgyerekkel meg három alvó, „krumpliszsák” módjára heverő csecsemővel egy kana­pén. A népszerű vezető női hetilap, a Nők lapja csatlakozott azoknak az olvasóknak a kórusához, akik továbbképzést követeltek a GYES-en levők részére és egyéb alkalmazható utat-módot az unalom és egyhangúság leküzdésére. A Nők lapja főszerkesztője, az idősebb olvasói nemzedékek levelein fölindulva, akik irigykedve beszéltek a GYES-t élvezőkről, elismerte a gondozói munka fontosságát az „utolérő fejlődés” államszocialista terve számára. Tisztelegnünk kell azonban, bizonygatta, azok előtt az asszonyok előtt is, akik a nehéz időkben, még a gyermekgondozási segély bevezetése előtt, fölnevelték a gyerekeket, olyan teljesítmény ez, amely hozzájárult, hogy Magyarország „közepesen fejlett ipari ország” szintjére emelkedhes­sen (Tóth 2008b, 104-112, benne idézet).

A család társadalmi-nemi viszonylatait befolyásoló államszocialista ren­delkezésekhez kapcsolódó sokféle stratégiának, amit csak kigondoltak a nők meg az állam, egy közös célja volt: csökkenteni vagy egyengetni a feszültségeket és konfliktusokat a társadalmi viszonyoknak ezen a terén. Ezek a stratégiák általában kerültek minden lényegbevágó vagy közvetlen támadást a férfiak előjogai ellen otthon vagy bárhol, vagy adott­ságként fogadták el a férfiak jelentős ellenállását az ilyen változtatásokkal szemben, legalábbis egyelőre.

A nők egyik ilyen stratégiája volt például az egymás közti kölcsönös önsegélyezés kultúrája a szomszédságokban, a vállalatoknál és a csa­ládban, s ez az idő múlásával egyre fontosabbá lett (Tóth 2008a, 108). A nők a tágabb család nőtagjait is bevonták a gyermekgondozás és a háztartás hálózatába, vagy, kiváltképp a magasabb képzettségű réteg­ben, „háztartási alkalmazottakat” (ez volt a hivatalos megnevezésük) fogadtak föl, akik közül sokan a családdal együtt költözködtek. A nagy iparvárosokban a nagyszámú elsőgenerációs beköltözőknek, akik java­részt vidéken hagyták hátra családi hálózatukat, ezek az opciók kevésbé voltak elérhetők, mint a rég letelepedett városlakóknak.

Egy tanulmány, amelyet az 1990-es években olyan nőkkel folytatott interjúkra alapoztak, akik középiskolát vagy technikumot végeztek, föltárta, hogy csupán ezek egyik csoportja fogta föl általában harmoni­kusként a maga hármas identitását: mint anya, feleség és mint kereső dolgozó. Ezek főként olyan nők voltak, akik felsőfokú végzettséggel bíró szakemberekként vagy értelmiségiekként csináltak karriert, néha többre is vitték, mint férjeik, és akiknek a családja tekintélyes tartalékokkal rendelkezett, ami lehetővé tette számukra, hogy más nőkre hárítsák át a házimunkát. E tanulmány szerint ezeknek a – szociálisan, foglalkozásuk révén s más nőkhöz viszonyítva előjogokat élvező – nőknek a pozitív hármas identitása egyidejűleg mind a hagyományos családi szerepek, mind a társadalmi-nemi egyenlőség igenlésével kapcsolódott össze (Kende – Neményi 1999, 151-161). A meginterjúvoltak és maga a tanul­mány is „továbbra is nőneműnek konstruálja az otthon életterét” (Barát 1999, 163-168., különösen 166-168.), s ebből fakad, hogy harmonikus, jó érzéssel emlékeznek meg róla. A férjeikkel kötött társadalmi-nemi megállapodásokkal velejáró egyenlőtlenség, beleértve a számos férfi által élvezett szexuális előjogokat, nem tárult föl ezeknek a nőknek az önképében. Ezek az előjogok akkor bukkantak elő, például, ha az ak­koriban közszájon forgó témáról, az egyedülálló értelmiségi anyák fent említett, elharapózó „divatjáról” esett szó: ezek szeretői és betervezett törvénytelen gyerekeinek biológiai apái nemritkán más asszonyok férjei voltak (Tóth 2008a, 350-354). A férfiak szexuális előjogait más példák is dokumentálják. Azoknak a prostituáltaknak a szexuális tevékenységét, akiket a hatóságok Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) „úri frankáknak” [osztályon fölüli konzumnőknek] címkéztek, nem vetették alá (iratolt) üldözésnek, ahogy más nőkét, akiket prostituáltaknak minősítettek (Hor­váth S. 2005, 294-295, benne idézet).7

A nemek közti viszonyokban levő ilyen elemek eltávolítása mind a köztudatból, mind a kutatásból hozzájárult és továbbra is hozzájárul a hivatalos és nyilvános államszocialista társadalmi-nemi közbeszéd kulcselemeinek objektivizálásához. Tekintet nélkül az elmozdulásokra stílusban és hangnemben, az ilyen beszédek mind arra összpontosítot­tak, hogy teljesíthetővé és kézben tarthatóvá tegyék a nők számára a házimunkát és a gyereknevelést. Nem csak arról van szó, hogy a fent említett, arra irányuló politikai tervek és intézkedések velejárója volt az 1950-es és 1970-es években, hogy könnyítsenek a házimunka terhein. Valósággal elárasztották a nőket jó tanácsokkal arról, hogyan irányít­hatják hatékonyabban a „háztartási tervgazdálkodást”, ahogy egy korai MNDSZ-brosúra fogalmazott. Mindinkább fölerősödött az az eszme, hogy a megmaradt és immár „trivializált” házimunkáért a nőké a felelősség. A következtetés, amit levontak a társadalmi-nemi politika számára és többé-kevésbé a hivatalos beszédben is, két dologra futott ki. Egyrészt a modern férjnek és apának még föl kellett készülnie rá, hogy osztozzon a házimunkán, és szerepet vállaljon az emancipált családban és házas­sági kapcsolatokban. A Központi Statisztikai Hivataltól 1962-ben föntebb idézett közlemény szerint ez a modern férj és apa „új és terjedőfélben levő – bár még nem általános – jelenség” volt.8 Másrészt pedig a férjek „bekapcsolására” mindig csak meggondoltan és helyes formában volt ta­nácsos erőfeszítéseket tenni (Goven 1993, 50; Tóth 2008b, 111). Minden­nemű „arrogancia és kellemetlen agresszivitás” a nők részéről, minden kimondott lázadás a szerető feleség és anya szerepe ellen, mindenféle csúnya viselkedés, amit a feminizmussal azonosítottak, kerülendő volt (Tóth 2008a, 355, benne idézet). Ellenkezőleg, a nőknek a házimunka társadalmasításából nyert szabadságát ama szerepük jobb eljátszására kellett fordítaniuk, hogy ők a család lelke (Goven 1993, 48).

Az ilyen megfogalmazások tükrözték, legitimálták és erősítették a mindennapos konzervativizmust a társadalmi nemhez kapcsolódó kérdésekben. A fent említett, 1974-ből való fölmérés tizenhat kisebb-na­gyobb városban, valamint egy hasonló fölmérés a falvakban 1972-ből, rávilágított a férfiak és nők legfontosabb erényeiről vallott, mélységesen sztereotip nézetekre. Hozzáértés a gyerekneveléshez, hajlandóság a háztartási pénzügyek vitelére, valamint a türelem volt az a három tulaj­donság, amelyet a megkérdezettek fontosabbnak tartottak a nőkben, mint a férfiakban. Amazokban viszont a bátorságot, a határozottságot, a talpraesettséget és a politikai tudatosságot sorolták föl a leggyakrabban. Az olyan megkérdezettek száma, akik sztereotip nézeteket vallottak a nőkről és a férfiakról egyaránt, kiváltképp a falvakban volt magas, míg a városlakók csakis a nőkre tekintettek nagyobb sztereotip várakozással (H. Sas 1984, 130-134, 146). A „közgondolkodás konzervativizmusát”, amelyet a párt is elismert, élesen bírálta a központi bizottságnak a nők helyzetével foglalkozó határozata (1970). A határozat nyíltan helytele­nítette, hogy „követelmény azonban a dolgozó nőkkel szemben még”, hogy egyedül felelősek a háztartásért. (Az MSZMP Központi… 1974, 528, 535).

Persze, a pártvezetés egyfelől ilyen következtetések levonásával hatá­rolta el magát a létező társadalmi-nemi hierarchiáért viselt felelősségtől. Másfelől a dokumentum fönti állásfoglalása félreismerhetetlen hatását mutatta a nők és a nőszervezetek szóvivőinek, akik a társadalmi-nemi viszonylatok messzebbre ható és haladóbb problémafölvetésével fog­lakoztak. Adamik Mária szociológus olyan időszakként tekint a korai 1960-as évekre, mint amikor tetőzött az olyan közbeszéd, amelyikben „Még megértik az individuum aspirációit, még nem szorítják be őket a nemi szerepeikbe” (Adamik 2000).

A szakszervezeti szószólók még a későbbi években is nyíltan bírálták az arra irányuló tendenciát, hogy úgy beszéljenek, például, a gyermek­gondozási intézményekről, mint „a nők helyzete megjavításának esz­közeiről”, és összekapcsolták ezt a női munkaerő szegregációjának és lebecsülésének messze ható bírálatával.

„A nők nagyobb arányú foglalkoztatásának gyakorlatában sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a személyiség kibontakoztatására… [mert] csak a gyors eredményeket hozó gazdasági szempontok kerültek előtérbe.” (Turgonyi – Garainé 1971, 71, 74-75).

Mások szembehelyezkedtek avval, amit ők a biologizmussal és tradícionalizmussal azonosítottak abban az időszakban, amelyet Adamik utólagos rálátással 1967 utáni „GYES-diskurzusnak” nevezett. Azt is hangsúlyozták, hogy osztályspecifikus módon differenciáltabbá kell tenni a nők mint csoport tartósan tömeges társadalmi-gazdasági hátrányainak elemzését ahhoz, hogy kiderüljenek a női munkások által tapasztalt különleges hátrányok (Ferge é. n., 5, 15-23).

Tág körű egyezés volt a kritikus hangok között – akár a pártvezetésnek szóltak ezek, akár többé-kevésbé nyílt szembenállást fejeztek a „rend­szerrel” – abban, hogy az egyenlő esélyek nem jelenthetik azt, hogy a nők a férfiak normáihoz és a férfias életmódhoz igazodjanak (Ferge é. n., 29; B. Gáspár – F. Várkonyi 1985).

A nemek kérdésének kritikus tárgyalása Magyarországon az 1960-as, 1970-es és 1980-as években messzemenően összecsengett a „való­ságosan létező” szocializmus határain túli kritikus-feminista Zeitgeist hangjával. Általában hiányzott, vagy csak zárójelesen vagy burkoltan nyilvánult meg a férfias életmódok bírálata, miközben a nők peremre szorulása a férfiak világában – akik felelősek voltak ezért a peremre szorításért – és a férfi normákhoz való lehetetlen idomulás csakugyan a bírálat gyújtópontjába került.

Következtetések

A társadalmi nem szerinti viszonylatok változása egyfelől a fizetett munka (beleértve a fizetett gondozási munkát is), másfelől a meg nem fizetett gondozási munka között központi jelentőségű volt az „utolérő fejlődés” államszocialista projektuma és az ebben a társadalmi rendszerben folyó társadalmi nemek harca számára. Az államszocializmus korai éveiben nagyszámú munkással és alkalmazottal gyarapodott a termelési szféra. Ez óriási feszültséghez vezetett az úgynevezett „reprodukciós szférában”, különösen annak köszönhetőn, hogy elodázódott a meg nem fizetett munka fizetett munkává átalakítása. Miközben a munkaerő kibővülése le­hetővé tette az erőforrások maximális tömegének az irányítását és átirá­nyítását az állami befektetési alapba az „utolérő fejlődés” szolgálatában, ugyanakkor az úgynevezett reprodukciós szférára nehezedő nyomás újabb terhet jelentett különösen a nők számára, mert a hagyományos társadalmi nem szerinti munkamegosztás e téren változatlan maradt.

A „valóságosan létező” szocializmus realitásai és politikai irányelvei tehát bizonyos fokig meglepő módon egybeestek a marxista-szocialista hagyomány klasszikus teoretikusainak alapföltevéseivel. Raluca Maria Popa szavaival: „Akármennyire érzékenyeknek bizonyultak is írásaik a társadalmi nemek kérdései iránt, […] a szocialista szerzők mégsem néztek szembe a patriarkális előfeltételekből következő kihívásokkal, amelyek meghatározták a termelés és az újratermelés köre közti di­chotómiát, s a nők és a férfiak különböző részvételét e két szférában. A munkát magát úgy fogták föl, hogy az elsődlegesen a termeléshez kapcsolódik, s következésképp a reproduktív munkának sohasem adták meg a termelőmunkával egyenlő státust.” (Popa 2003, 49-72, 50-51).

Az államszocializmuson belül az „újratermelő” tevékenységek kollek­tivizálásának eszményét és halogatva fönntartott politikai elképzelését beárnyékolta a fizetett munka és a meg nem fizetett gondozási munka közötti tartós feszültség és hierarchia, ami oly jellemző minden ipari társadalomra. A társadalmi-nemi hierarchiának azokat az elemeit, ame­lyek „a nőknek és a férfiaknak a két szférában való eltérő részvételével” voltak kapcsolatosak, ennek következtében túlnyomórészt letagadták. A nemek tág körű, idejekorán elfogadott törvény előtti egyenlőségét és az alkalmazásban levő nők növekvő számát tekintették időről időre elégséges bizonyítéknak a „másik nem” emancipálódására. Valójában azonban a nemi hierarchia kulcsfontosságú elemei érintetlenül maradtak a kultúrában és a társadalomban. A nők szenvedtek a kettős munkateher nyomásától, és meg kellett birkózniuk tekintélyes strukturális hátrányok­kal és napi diszkriminálással a termelői szférában is.

Ez még akkor is igaz, ha a dolgozó nők Magyarországon akként is megtapasztalták a fizetett munkavállalást, mint a pozitív csoportspecifikus azonosulás egyik tartományát, mint újfajta életmódot és bizonyos mér­tékig mint a társadalmi haladásnak – jóllehet csupán korlátozott – elő­feltételét.

Tanulmányom három további következtetés levonását teszi lehetővé. Először, a meglevő irodalom nem szentel kellő figyelmet annak a tény­nek, hogy nem minden nőt érintettek ugyanúgy és ugyanolyan mértékben a társadalmi-nemi hierarchiának azok az oldalai, amelyek a fizetett és meg nem fizetett munka közti viszonyra vonatkoztak.

Nevezetesen, az értelmiséghez és a politikai elithez tartozó nők a leg­több lehetőséget képesek voltak kihasználni a munkavállalás terén, és a fizetett vagy meg nem fizetett munka nagyját más nőknek tudták kiadni. Másodszor, a mezőgazdasági szektorban maradt és a roma nők közt a meg nem fizetett munkához (gondozás és kisegítés) való változatlan kö­tődés sokszor odavezetett, hogy külön diszkriminációt és kiszorítottságot kellett elszenvedniük.

Harmadszor, a férfiak – mint egyes egyének, valamint férfihálózatok, férfikultúra és férfiak által kollektíven fölállított bizonyos mechanizmu­sok értelmében vett – világa éppúgy, mint más ipari társadalmakban, védelmezte a maga előnyeit a fizetett munka és a meg nem fizetett gon­dozói munka szféráiban, valamint a szexuális előjogait is, és korántsem pusztán kárpótlásként ragaszkodott ezekhez az örökölt társadalmi-nemi hierarchia jogi és részben gazdasági alapjaiban elszenvedett általános veszteségéért. Az állami és pártvezetés, valamint számos alacsonyabb beosztású hivatalnok kétértelmű szerepet játszott ebben a különböző érdekcsoportosulásoktól függő változásnak kitett küzdelemben.

Végső, általánosabb következtetés, hogy az általunk itt sugalmazott historizáló és kontextualizáló közelítés az államszocializmus történetének bizonyos vetületeihez segítségre lehet a Kelet-Európában a huszadik században tág körben elterjedt társadalmi-nemi történeti sztereotípiák elvetésében. Kelet-Európa vagy az államszocializmus történetéről még gyakran oly módon alkotnak fogalmat, hogy csupán felületes magyará­zatát nyújtják e történet bizonyos jellemző jelenségeinek. Igaz ez min­denekelőtt a kelet-európai történelemnek azokra a fölfogásaira, amelyek ezt a sikeres fejlődéshez hiányzó tényezők történeteként festik le, más szóval olyan történelemként, amelyről – úgy mondanám – a „hiányszem­le” gyanánt alkottak fogalmat.9 Az egyik gyakran idézett példa e hiányzó alkotóelemekre a gyéren fejlett civil társadalom. A hiányzó valami – jelen esetben a civil társadalom – szolgál a szintén hiányzó másvalami (a nor­maként elfogadott nyugati mintával mért sikeres fejlődés) magyarázatául. Egy másik, éppennyire tarthatatlan fogalom a kulturális különbségé. Amikor például az elemzés semmilyen elfogadható magyarázattal nem képes szolgálni patriarkális társadalmi struktúrák konok továbbélésére vagy újra-fölbukkanására, akkor a „patriarkális kelet-európai kultúrát” javasolják magyarázatul, amely megközelítést Uma Narayan más ösz-szefüggésben „kulturális esszencializmusnak” nevezett.10

Az itt bemutatott ténymegállapítások ellenben lehetővé teszik, hogy új megvilágításban vegyük szemügyre, például, számos kelet-európai nő hírhedt „családi irányultságát”. Számos nyugati országgal összehason­lítva, az államszocializmusban előrébb haladt a nők bekapcsolódása a fizetett munka világába. Számos kelet-európai nő úgy tapasztalta meg ezt a bekapcsolódást – egyrészt – mint önbecsülésük kollektív javulását a munka világában, amely számos piacgazdasághoz képest kevésbé jellemzett a versengés, másrészt ugyanakkor halmozottan terhelő és túlterhelő jellegű volt, különösen tekintettel a családban uralkodó társa­dalmi-nemi viszonyokra. Az államszocialista társadalmak – ellentétben számos nyugati társadalommal és hasonlóan számos nem-nyugati tár­sadalomhoz – kevés teret hagytak a gazdasági egyéniesedésnek. Ezek a különbségek nagymértékben az egyenlőtlen globális és Európán belüli kölcsönhatások és viszonyok korabeli történetének termékei voltak.

Következésképpen a (családi) közösségbe való beilleszkedés és az erőforrások megosztása a legtöbb, bár nem az összes nő számára elengedhetetlen eleme volt és maradt létezésüknek, ez volt az a való­ság, amelyik alakította és alakítja életstílusukat és döntéshozatalukat. A kelet-európai nő családi irányultsága ennélfogva nem a „kulturális elmaradottságnak” vagy „kulturális másságnak” volt betudható, hanem a szegénység leküzdésére és a Nyugat utolérésére irányuló terv kénysze­reinek és mellékhatásainak, ami befolyással volt életfeltételeikre. A nők nagy többsége bizonyosan nem fogta föl a magánéletet és a családot akként – miként egy másik társadalmi-nemi sztereotípia az államszoci­alizmus történetéről láttatni szeretné -, hogy ez lett volna számára az egyedül fönnmaradó hely a (politikai) ellenállásra a „kommunista rend­szerrel” szemben. Hanem bizony a magas fokú szuverenitás volt az, amit sokan élveztek a munka világában – ez adott teret egyéb érdekek kifejlődésének -, meg az a mindennapi tapasztalat, hogy volt egy csekély vagy lassú haladás, amit azért mégis csak elértek a körülbástyázott férfi előjogokkal szemben, s ez része lett a (tágabb) család és sok esetben a tágabb közösség felé igazodásuknak.

Egy bimbózó új kutatási kultúra, amiből e tanulmány sokat profitált, mostanság erőteljesen ízekre szedi a népszerű föltevéseket az állam­szocializmus társadalmi-nemi történetéről, beleértve például azokat, amelyek a „nőmozgalom hiányára” vagy arra a hiedelemre vonatkoznak, hogy a nőszervezetek kizárólag csak a „rendszert” képviselték (Nowak 2005, 488-518; Popa 2009, 59-74). Ám még jóval több munkára van szükségünk ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhassunk a nőkkel és a társadalmi nemmel kapcsolatban uralkodó sztereotípiákkal Közép-és Kelet-Európában.

Fordította: Csala Károly

Jegyzetek

1 Klasszikus nemzetközi hozzájárulás ezekhez a vitákhoz angolul: Wolchik et al. 1985. Jó példa rá, hogyan tükrözi a vitát, és hogyan viszonyul hozzá a tematikus történelmi-empirikus tudományosság: Hagemann – Michel 2006. Némely szóbanforgó tárgy inkább fogalmi-politikai taglalását lásd: Forum… 2007, 197-246.

2 Egy 1971-ben végzett reprezentatív fölmérés szerint ez a kisebbség szám­szerűleg megközelítően 320.000 egyént jelentett, vagyis 3,2 százalékát tette ki a magyar népességnek, miközben a három keleti megyében arányuk az 5 százalékot súrolta. 1993-ban a kisebbség 468.000 főt számlált, ami a lakosság 4,5 százalékának felel meg. Mindkét fölmérés „azokkal az egyénekkel számolt, akiket a nem-cigány környezetük cigánynak tekintett”. (Kemény 1976, 9, 13 idézet is innen; Kemény é. n. 3.; Magyarország Statisztikai… 1995)

3 E számítást illetőn lásd: Asztalos Morell 1999, 422.

4 Ez utóbbi rendelkezés a Népköztársaság első napjaiban kezdődött törvényho­zási reformfolyamat betetőzése volt. (1952/4 törvény 1953, 52-69; Mikos 1986, 433-444)

5 A társadalombiztosítással rendelkező anyákat tizenkét heti bér, valamint anya­sági segély illette meg 1953-ban. A fizetett bér időtartamát a későbbiekben meghosszabbították. (1951/7 törvényerejű rendelet é. n., 56-68, különösen 64; 1952/2 SZOT-szabályzat 1953, 462-481, különösen 472-473)

6 Már az 1949-es Alkotmány is utalt rá, hogy „a nők egyenjogúságát szolgálják: munkafeltételeiknek a férfiakéval azonos módon való biztosítása”. (1949/20 törvény 1949, 3-9, különösen 8; lásd még „Az MSZMP Központi…” 1974, 533; Palasik 2005, 80, 90-94)

7 Ezeknek a nőknek a története még megíratlan.

8 A „trivializált” házimunka P. Goven kifejezése (Goven 1993, 50; Zimmermann 1993, 240, benne idézet).

9 Egy klasszikus szöveg, amely 1981-ben jelent meg először, s még ma is nagy hatással van Kelet-Európa társadalomtörténetének ily módon való fölfogására: Szűcs 1983.

10 Példák a fönti bekezdésben vázolt nézőpontok tudományosan tarthatatlan és politikailag burkoltan megfogalmazott sugalmazásai és következtetései mögött megbúvó problematikus föltevések gondos fölfejtésére, valamint kritikus tárgya­lásukra egyebek közt: Coronol 1996, 51-87; Narayan 1997.

Hivatkozott irodalom

1951/7 törvényerejű rendelet é. n.: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1952/2 SZOT-szabályzat 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjtemé­nye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1952/4. törvény 1953: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/3 törvény 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye. Buda­pest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1953/25 törvényerejű rendelet 1953: In: Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye. Budapest, Jogi és Államigazgatási Könyv- és Folyóiratkiadó.

1967/1 mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter rendelete 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1967/3 kormányrendelet 1968: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgaz­dasági és Jogi Könyvkiadó.

1970/1013 kormányhatározat 1971: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Köz­gazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1978/4 törvény 1979: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1982/10 minisztertanács rendelete 1983: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

1985/1 törvényerejű rendelet és 1985/1 minisztertanács rendelete 1968: In: Tör­vények és rendeletek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Adamik, Mária 1991: Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe – Hungarian Case Study. In: Kamermann, Sheila B. – Kahn, Alf­red J. (szerk.): Child Care, Parental Leave and the Under 3s. Policy Innovation in Europe. New York and London, Auburn House.

Adamik Mária 2000: Az államszocializmus és a „nőkérdés”. „A legnagyobb ígéret – a legnagyobb megaláztatás”. Kiadatlan PhD-dolgozat, Budapesti Közgazda­ságtudományi Egyetem.

A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 1949/20 törvény 1949: In: Törvények és rendeletek. Budapest, Állami Lapkiadó.

Asztalos Morell, Ildikó 1999: Emancipation's Dead-end Roads? Studies in the Formation and Development of the Hungarian Model for Agriculture and Gender (1956-1989). Uppsala, Acta Universitatis Upsaliensis.

Az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalása és határozata a nők politikai, gazdasági, szociális helyzetéről és a további feladatokról (1970. február 18.) 1974: In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967-1970. h. n., Kossuth Könyvkiadó.

Barát Erzsébet 1999: A nők érdekében folytatott kutatás és korlátai. Replika, 37. sz..

B. Gáspár Judit – F. Várkonyi Zsuzsa 1985: Két második nem. Valóság, 38. évf., 7. sz.

Bicskei, Éva 2006: „Our Greatest Treasure, the Child”: The Politics of Child Care in Hungary, 1945-1956.” In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Coronil, Fernando 1996: Beyond Occidentalism: Toward Nonimperial Geohistorical Categories. Cultural Anthropology. Vol. 11, no. 1.

Delapina, Franz – Komlosy, Andrea 1991: Ungarn 1945 bis 1982. Zwischen Abkoppelung und Weltmarktintegration. In: Delapina, Franz et al. (szerk.): Ungarn im Umbruch. Wien, Verlag für Gesellschaftskritik.

Ferge Zsuzsa é. n.: The varying rhythm of change of women's situation in Hungary. (Publikálatlan gépirat a szerző tulajdonában.)

Fodor, Éva 2003: Working Difference. Women's Working Lives in Hungary and Austria, 1945-1995. Durham, North Carolina and London, Duke University Press.

Forum: Is „Communist Feminism” a Contradictio In Terminis? 2007: Aspasia. The International Yearbook of Central, Eastern, and Southern European Women's and Gender History. Vol. 2.

Frey Mária 1996: A nők helyzete a munkahelyen és a háztartásban. In: Foglalkoz­tatás, jövedelmi viszonyok, munkatörvények. Munkatudományi tanulmányok. h. n., Struktúra-Munkaügy Kiadó.

Gaál Ibolya 1997: A szegényügy- és felnőttvédelmi szociálpolitika története Szabolcs-Szatmár megyében 1867-1989. I-II. Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, I. k.

Goven, Joanna 1993: The Gendered Foundations of Hungarian Socialism: State, Society and the Anti-politics of Anti-feminism. Publikálatlan PhD-dolgozat, University of California.

Goven, Joanna 2002: Gender and Modernism in a Stalinist State. Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 9, no. 2.

Hageman, Karen – Michel, Sonya (vendégszerk.) 2006: Special Issue: Perspectives on Child Care and Education in Eastern and Western Europe. In Social Politics, International Studies in Gender, State & Society. Vol. 13, no. 2.

Haney, Lynne 2000: Familial Welfare, Building the Hungarian Welfare Society, 1948-1968. In: Social Politics. International Studies in Gender, State & Society. Vol. 7., no. 2.

Haney, Linne 2002: Inventing the Needy, Gender and the Politics of Welfare in Hungary. Berkeley and London, University of California Press.

Havas Gábor – Kemény István 1999: A magyarországi romákról. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Ágota 1999: Segélyekről, szegényekről. In: Fokasz Nikosz – Örkény Antal (szerk,): Magyarország társadalomtörténete 1945-1989. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Horváth Sándor 2005: Titkos kéjnők és úrifrankák. Prostitúció Sztálinvárosban. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatrs? Vetélytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

H. Sas Judit 1984: Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és a férfiakkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiák élete, eredete és szocializációja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Janky Béla 2005: A cigány nők társadalmi helyzete és tevékenysége. In: Nagy Ildi­kó, Pongrácz Tiborné, Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről. h. n., Tárki.

Kemény István 1976: A magyarországi cigányok helyzete. In: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA.

Kemény István (szerk.) é. n.: A magyarországi romák. Útmutató Kiadó.

Kende, Anna – Neményi, Mária 1999: Two Generations's Perceptions of Feminility in Post-Socialist Hungary. In: Pető, Andrea – Rásky, Béla (szerk.): Construction. Reconstruction. Women, Family, and Politics in Central Europe 1945-1998. Budapest and New York, Open Society Institute, Österreichisches Ost- und Südosteuropa Institut.

Kovai Cecília 2008: „Élhető volt az a világ, de sok mindenben leredukált min­ket – tehát valamit kaptunk, valamit meg elvettek.” In: Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest, MTA.

Kovácsné Orolin Zsuzsa 1976: A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munka­körülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanulmányok a nők helyzetéről. Budapest, Szikra Nyomda.

Lampland, Martha 1989: Biographies of Liberation. Testimonials to Labour in Socialist Hungary. In: Kruks, Sonia – Rapp, Rayna – Young B., Marilyn (szerk.): Promissory Notes. Women in the Transition to Socialism. New York, Monthly Review Press.

Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen 1996: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1990 1991: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve/Statistical Yearbook of Hungary 2007 2008: Budapest, KSH.

Magyarország Statisztikai Évkönyve 1994 1995: Budapest, KSH.

Mezey Barna (szerk.) 1986: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Mikos Ferenc 1986: Az új családjogi törvény. In: Balogh Sándor (szerk.): Nehéz idők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. Budapest, Gondolat.

Narayan, Uma 1997: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, And Third World Feminism. New York, Routledge.

Nowak, Basia A. 2005: Constant Conversations: Agitators in the League of Women in Poland during the Stalinist Period. Feminist Studies. Vol. 31, no. 3.

Palasik Mária 2005: A nők tömeges munkábaállítása az iparban az 1950-es évek elején. In: Palasik Mária – Sipos Balázs (szerk.): Házastárs? Munkatárs? Ve­télytárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó.

Pest megye munkásai 1971: h. n., Az MSZMP Központi Bizottsága.

Popa, Raluca Maria 2003: The Socialist Project for Gender (In)Equality. A Critical Discussion. Journal for the Study of Religious and Ideologies, no. 6.. (Lásd: http://www.jsri.ro/old/html%20version/index/no_6/ralucapopa-articol.htm )

Popa, Raluca Maria 2009: Translating Equality between Women and Men across Cold War Dicvides: Women Activists from Hungary and Romania and the Creation of International Women's Year. In: Penn, Shana – Massino, Jill (szerk.): Gender Politics and Everyday Life in State Socialist East and Central Europe. New York and London, Palgrave Macmillan.

Szűcs, Jenő 1983: The Three Historical Regions of Europe: an Outline. Budapest, Hungarian Academy of Sciences.

Tóth Zsófia Eszter 2008a: „Gábor, csináljunk gyereket, hadd vessen cigánykere­ket!” A megesett lánytól az egyedülálló anyáig – a leányanyák megítélésének változása a szocialista időszakban. In: Bakó Boglárka – Tóth Zsófia Eszter (szerk.): Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban. Buda­pest, Nyitott Könyvműhely.

Tóth Zsófia Eszter 2008b: „Az volt a jelszó, hogy hány cukorral kéri a feketét. A gyeses csajok csinálták.” A gyesen levő nők mindennapjai a lakótelepeken az 1980-as években. In: Kovács Tímea (szerk.): Lakótelepek. A modernitás labo­ratóriumai. Budapest, Kijárat Kiadó.

Turgonyi Zsuzsa – Garai Sándorné 1971: Összefoglaló tanulmány a SZOT állásfoglalása és határozata (1970. július 2.) alapján végzett szakszervezeti munkánkról. Sokszorosított (stencilezett) másolat.

Varsa, Eszter 2005: Class, Ethnicity and Gender, Structures of Differentiation in State Socialist Employment and Welfare Politics, 1960-1980. The Issue of Women' Employment and the Introduction of the First Maternity Leave Regulation in Hungary. In: Schilde, Kurt – Schulte, Dagmar (szerk.): Need and Care, Glimpses into the Beginnings of Eatern Europe's Professional Welfare. Opladen and Bloomfield Hills, Barbara Budrich Publishers.

Wolchik, Sharon L. – Meyer, Alfred G. (szerk.) 1985: Women, State and Party in Eastern Europe. Durham, North Carolina, Duke University Press.

Zimmermann, Susan 1993: Die „Suche nach freier Arbeitskraft”: Nachholende Entwicklung und Frauenarbeit in Ungarn. In: Hasenjürgen, Brigitte – Preuß Sabine (szerk.): Frauenarbeit, Frauenpolitik in Afrika, Asien, Lateinamerika és Osteuropa. Internationale Diskussionen. Münster, Westfälisches Dampfboot.

Zimmermann, Susan 2001: Wohlfahrtspolitik und die staatssozialistische Entwicklungsstrategie in der »anderen« Hälfte Europas im 20. Jahrhundert. In: Jäger, Johannes – Melinz, Gerhard – Zimmermann, Susan (szerk.): Sozialpolitik in der Peripherie. Entwicklungsmuster und Wandel in Lateinamerika, Afrika, Asien und Osteuropa. Frankfurt/M. und Wien, Brandes & Aspel und Südwind.

A társadalmi nemek tudománya Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet térség felsőoktatásában. Aszimmetrikus politikák és helyi-nemzetközi konstelláció

A tanulmány a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudománynak a felsőoktatásbeli intézményesítését kutatja a kelet-közép-európai és a posztszovjet térségben az 1990-es évek elejétől. Megkérdezi, milyen befolyással bírtak a felsőoktatási átalakulás folyamatára a transznacionális szereplők, a helyi politikának és kutatóknak a tudományos és nem tudományos világban gyökerező érdekei. A tanulmány megvilágítja, hogy a különböző transznacionális és helyi hegemón konstellációk miért és miként segítették elő a nemek tudományának intézményesülését, miközben hátráltatták a társadalmi nemek tudományában rejlő kritika kibontakozását.

Az 1989-1991-es politikai rendszerváltozás után Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken – ez utóbbin a volt Szovjetunió európai és ázsiai utódállamait értjük – igazi fejlődő piacra talált a társadalmi nemek tudománya, más néven a gender studies. Akármerre tekintünk, a társadalmi nemek tudománya valamilyen formában mindenütt jelen van. Számos kurzusnak lett központi témája, felsőoktatási intézmények tiszteletet ébresztő sorának programjaiban és tanszékein foglal el (többé-kevésbé) szilárd helyet, s további terjeszkedése várható. Néhány országban fontos szerepet játszanak "az ige terjesztésében" a nem egyetemi intézmények és különféle egyéb kezdeményezések is. S bármennyire korlátok közé szorított és/vagy veszélyeztetett ez a folyamat, az "államszocializmus" utáni időszakot mégiscsak felfoghatjuk a társadalmi nemek tudományának diadalmeneteként is.

Ez a diadalmenet összefüggött és összefügg a felsőoktatási rendszerek globális, regionális és nemzeti szintű átstrukturálásával, amely nem csak magukon a felsőoktatási intézményeken belül, illetve ezek között megy végbe. Számos követelést támasztanak kívülről a felsőoktatással szemben, rengeteg kihívás innen éri. Az eltérő diagnózisok és a még inkább eltérő értékelések ellenére sok kutatás osztozik abban, hogy olyan korszakváltás tanúi és résztvevői vagyunk, amely a felsőoktatás legalább három szintjét érinti: magának a felsőoktatásnak az intézményi struktúráit, a tudás megtermelésének formáit, tartalmát, perspektíváit és funkcióját, valamint a felsőoktatás, illetve szociogazdasági és politikai környezetének kapcsolatát.1 Ebben a cikkben azt vizsgálom, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken mely szereplők és érdekeltek mozdították előre (illetve hátráltatták vagy akadályozták) a gender studies egészében véve mindeddig sikeres fejlődését. A vizsgálódások fókuszában a felsőoktatás intézményi átalakulása áll. Megmutatom, hogy ez az átalakulás valójában miként köszönhető nagymértékben azoknak az érdekelteknek, akik befolyással bírtak a "posztkommunista" változások egészének irányára és módjára. Több-kevesebb hatalommal bíró, néha pedig szinte teljesen befolyás nélküli személyek, illetve globális, transznacionális, nemzeti és lokális szinten cselekvő szereplők igyekeztek és igyekeznek – olykor a legkülönbözőbb célokat követve – hatást gyakorolni a folyamatokra. Rákérdezek, milyen funkciót szántak a változó időkben e színes paletta szereplői a társadalmi nemek tudományának. Az intézményesülés folyamatában emellett nem lebecsülendő hatást gyakoroltak azok a szereplők is, akik mindenekelőtt a tudományokon belüli, felsőoktatás-politikai vagy szakmai előnyöket tartották szem előtt. Ugyancsak rákérdezek arra, hogy a felsorolt szereplők közötti változó konstellációk és az általuk kinyilvánított és követett érdekek milyen mértékben járultak hozzá a társadalmi nemek tudományának intézményesüléséhez.

Végül igyekszem felmérni, hogy a kialakult helyzet a maga egészében miként szab formát és határokat a gender studies intézményesülésének a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken. Ennek végiggondolása – meglátásom szerint – nélkülözhetetlen ahhoz, hogy reflektálhassanak önmagukra mindazok, akik ebben a nagy térségben művelik a társadalmi nemek tudományát, illetve ezzel a régióval foglalkoznak kutatásaikban. Segít abban, hogy kifejezzük és továbbfejlesszük saját tudományos és politikai céljainkat, s hogy akár kritikusan, akár kevésbé kritikusan, ám tudatosan viszonyuljunk a fennálló konstellációkhoz, valamint hogy a lehető leghathatósabban használjuk ki és tágítsuk a valós viszonyok között adódó gondolati és cselekvési tereket. S végül, a kelet-közép-európai és posztszovjet térség "esetének" ilyen elemzése ösztönzőleg hat arra, hogy végiggondoljuk a társadalmi nemek kutatásának összetett és mindenképpen kérdéses helyzetét a felsőoktatásban a rendszerek gyökeres, korszakváltó átalakulásának idején, mégpedig a tényleges helyi és regionális sokszínűség és a félreismerhetetlen globális aszimmetriák figyelembevételével.

Az intézményesülési folyamat dinamikáinak és eredményeinek itt következő vizsgálata elősegíti, hogy a kelet-közép-európai és posztszovjet térség különböző alrégiói között fennálló lényeges s az idő haladtával egyre növekvő különbségek mellett rávilágítson három világosan elkülöníthető fázisra, amelyek közül az utolsó a mai napig nem zárult le.2

 

I. A kezdetek: az aktivisták kora, a felsőoktatási intézmények késedelmes átalakítása és új, feltörekvő politikai érdekek

 

E három fázis közül az első nagyjából az 1990-es évek közepéig tartott. A legelső aktivista nők az 1980-as vagy késő 80-as évekre teszik az azzal kapcsolatos egyre növekvő elégedetlenség kezdetét, ahogy a különböző tudományágak a társadalmi nemek problémáit közvetlenül vagy áttételesen kezelték. Ez állt a hátterében annak, hogy egyes kutatónők már az 1989-1990-es politikai "rendszerváltás" előtt érdeklődést mutattak a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok iránt.3 Az egykori Jugoszláviában jóval korábban észrevehető volt a gender studies iránti nyílt és burkolt érdeklődés az egyetemet végzettek között; a ljubljanai egyetem tantervében 1986-tól csíráiban, de jól láthatóan megjelent a nőkkel foglalkozó tudomány.4 Az ezekbe bekapcsolódott néhány, de semmi esetre sem összes, kutatónő számára a nemek között fennálló viszonyok kritikája – abban a formában, ahogy ez a nemek kutatásának segítségével artikulálható – ekkor egyértelműen az egész fennálló valóság, tehát a létező politikai rendszer radikális bírálatának is tűnt.

Ez a politikai rendszer – melynek oktatási intézményei szükségszerűen ellenségesen viszonyultak ahhoz a gondolathoz, hogy a nemek közötti viszonyok vizsgálata az osztályviszonyok elemzésétől függetlenül történjen, s hogy ez az intézményesítés struktúráiban is tükröződjön – 1989 és 1991 között összeomlott. Ekkor, az 1990-es évek elején megalakultak ez első olyan szervezett csoportok és központok, amelyek a társadalmi nemek elemzésére összpontosítottak. Tevékenységük középpontjában a tájékoztatás és a kutatás állt, és sok esetben megpróbáltak befolyást gyakorolni a nő- és a társadalmi nemekkel foglalkozó politikára. Az Oroszországi Tudományos Akadémia Társadalomgazdasági Tanulmányok Intézetének részeként már 1990-ben megalakult a csakhamar széles körben ismertté vált Moscow Center for Gender Studies. A központ tevékenységében a különböző nemzetközi szervezetekkel, így az ENSZ-szel és a Világbankkal szoros kapcsolatban végzett emberi jogi munka összefonódott a hazai kormánnyal folytatott éppoly szoros együttműködéssel, főleg amikor arról volt szó, hogy ez utóbbit támogassák a nemzetközi kötelezettségeiből adódó gender-politika megvalósításában.5 Lengyelországban a łódźi egyetemen már 1992-ben megalapították a Women's Studies Centert, Litvániában pedig a Vilnius University Gender Studies Centert. Ez utóbbi anyagi támogatást kap az egyetemtől, a Soros-hálózathoz tartozó Litván Nyílt Társadalom Intézettől és magánszemélyektől.6 Bukarestben már 1990-ben létrehozták a Romanian Society for Feminist Analyses AnA-t, amely 1993 óta működik hivatalosan bejegyzett intézményként. Az AnA lényeges külső intézményi vagy anyagi támogatás nélkül alakult, és idővel egy klasszikus hármas célkitűzés megvalósításán kezdett dolgozni, nevezetesen a nők helyzetének javításán, az erre vonatkozó kutatások folytatásán és azon, hogy a társadalmi nemek tudománya bekerüljön az egyetemek tanterveibe.7 A híres Prague Gender Studies Center – amelyet 1991-ben a Network of East-West Women támogatásával alapítottak, és anyagilag a németországi (hamburgi székhelyű), a zöld pártokhoz közel álló Frauen-Stiftung e.V. támogatta – könyvtárat, valamint képzési és tanácsadó központot tartott fenn.8 A prágai tudományos akadémián Marie Čermáková vezetésével 1990-91-ben, szintén külső anyagi segítséggel, megalakult egy Gender and Sociology nevű kutatócsoport, amely mind a mai napig igen aktív.9

Összességében úgy tűnik, hogy a társadalmi nemek kutatásának és tudományának kialakulása az 1990-es évek első felében nagymértékben egyéni erőfeszítéseknek volt köszönhető. Ezek összeolvadtak az újonnan felbukkant nem állami és nem pártpolitikai szereplők azon igyekezetével, hogy a társadalmi nemek problémáit mint politikai és kulturális törekvéseik kategóriáit mutassák fel. Így olykor együttműködés alakult ki a politikai "rendszerváltozás" okozta törés után rekonstruálódott hivatalos politikával. A gender-ügyek azonban mindenképpen szorosan összefüggtek a demokratizálás ügyeivel. "Democracy without women is no democracy" ("a demokrácia nők nélkül nem demokrácia") – Slavenka Drakulićnak, a Network of East-West Women kezdeményezőjének és egyik alapítójának ezt az 1991-es mottóját felfoghatjuk sok aktivista nő közös jelszavaként, még ha ennek a demokráciának a hőn vágyott tartalmát a nemek közötti egyenlőség központi ügyén túlmenően nem is akarták mindenáron pontosítani.

 

II. Kiegyenlítetlen felsőoktatás-politika és a felsőoktatási reform egyenlőtlen előrelépései az 1990-es évek második felében

 

A nők és a társadalmi nemek tanulmányainak az egyetemi (és egyetemen kívüli) oktatáson és kutatáson belüli meghonosítására tett lényegi lépésekről csak az 1990-es évek második felében beszélhetünk. Ez a változás két igen eltérő szinten ment végbe.

 

II.1. Az amerikaiak kora: a magán-felsőoktatás árnyékhálózata

 

A felsőoktatásban a nemzetköziesített és nem közpénzekből finanszírozott párhuzamos szektor, illetve árnyékhálózat kibővülésével együtt került sor – leginkább az 1990-es évek második felében – a nemek közötti viszonyok tudományának szisztematikus intézményesítésére és támogatására. Ez az árnyékhálózat elsősorban azoknak az egyesült államokbeli alapítványoknak, illetve USA-angolszász hátterű intézményeknek köszönheti a létét, amelyek az angolszász magánegyetemi mintát követő rendszer, kiváltképp posztgraduális képzés, elindítását célozták meg. A kiépítés folyamatának lényeges szempontja volt, hogy a felsőoktatásnak ebben a párhuzamos, nemzetköziesített és magánszektorában (viszonylag) fontos helyet kapjon a társadalmi nemek tudománya. Az 1990-es évek második felében bekövetkezett áttörés, melynek során szolid intézményi és anyagi alapokon létrejöttek az önálló gender studies egyetemi programok, ennek a konstellációnak, döntő módon pedig az egyesült államokbeli és angolszász hátterű adományozók, illetve alapítványok anyagi és intézményi támogatásának volt köszönhető. Elsősorban általuk kerültek a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatása iránt érdeklődő diplomások olyan helyzetbe, hogy létrehozzák önálló gender-oktatási és "outreach" programjaikat. Ez a folyamat ugyanúgy végbement az újonnan létrehozott magánegyetemeken, mint az állami egyetemeken belül működő, nagyrészt vagy teljesen külföldi adományozók által finanszírozott "center of excellence"-eken (elitközpontok), valamint más, nem egyetemi intézmények szervezésében is.

Fontos szerepet játszott az állami egyetemeken működő, de nem közpénzből fenntartott "center of excellence"-ek létrehozásában többek között az egyesült államokbeli MacArthur Foundation, amely egyedül az 1992-ben alapított "Initiative in the Russian Federation"-jén keresztül évi hétmillió dollárral támogatott 25 állami egyetemen működő "center of excellence"-t.10 Még egy példa: a nem egyetemi intézmények közé tartozik Soros György, az egyesült államokbeli pénzmágnás Nyílt Társadalom Intézetéhez (Open Society Institute) tartozó Network Women's Program, amely fontos szerepet játszott a gender studies-hálózatok létrehozásában és bővítésében. A Network 1997 óta sokféleképpen támogatja Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken "a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok kibontakoztatását, bemutatását, intézményesítését és hálózattá fejlesztését". Már 1998-ban megszervezte első nagy konferenciáját a "gender studiest az átmenet országainak" témakörben, melyen 30 ország 140 résztvevője volt jelen. 1999-ben megjelentette átfogó kiadványát Gender Studies and Women's Studies Directory. Countries of Central and Eastern Europe, the former Soviet Union and Mongolia címmel.11

Az ily módon rendszeresített "outreach"-tevékenységekkel párhuzamosan az 1990-es évek második felében létrejöttek a különböző magánfinanszírozású egyetemi gender studies-programok – az állami és a magánegyetemeken egyaránt.

Példának okáért az Elena Gapova vezette Centre for Gender Studiest a minszki (Fehéroroszország) European Humanities Universityn 1997-ben alapították a MacArthur Foundation támogatásával, ahonnan azóta is rendszeres anyagi támogatásban részesül. A Centre a tantervnek a nemek elméletének integrálása útján történő átalakítását tűzte ki célul. 2000-ben egyéves MA-program formájában és cultural studies-diplomával saját, gender studies posztgraduális képzést adó tanszéket létesített. Fontos szerepet kaptak még a Centre munkájában a céltudatos publikációs és más kapcsolatkereső tevékenységek, melyek célja, hogy terjesszék "a feminista elméletek és gender vonatkozású ügyek körüli diszkurzusokat a posztszovjet területeken".12

"Az ige hirdetésének" másik fontos központja a posztszovjet területeken az Irina Zherebkina vezette Kharkov Center for Gender Studies a kelet-ukrajnai Harkovi Nemzeti Műszaki Egyetemen volt. A Centre az 1990-es évek eleje óta tartó oktatási folyamat eredményeképpen jött létre, és 1994-től saját publikációs sorozatot ad ki. Jóllehet a Kharkov Center beköltözött az egyik állami egyetem falai közé, működését messzemenően magánpénzekből, leginkább a Network Women's Program és egy kanadai alapítvány segítségével fedezik. A Centre sok éve szervezi a "volt Szovjetunió utódállamai számára a társadalmi nemek tudományának egyetemi hálózati programját".13

A szentpétervári European University magánegyetemen 1997 óta mesterképzést nyújtó gender-tanszék működik. A program a Szociológiai és Politikatudományi Karhoz tartozik, és "a Ford Alapítvány kutatási szubvenciójából" részesül támogatásban abból a célból, "hogy újszerű, nőkkel és társadalmi nemekkel foglalkozó oktatási programot létesítsen Oroszországban". A program irányítója Yelena Zdravomyslova és Anna Temkina tudományos kutató Helsinkiből.14

Oroszország történelmi magjától délre és a volt Szovjetunió Közép-Ázsiában fekvő utódállamaiban sem az 1990-es évek második felében, sem az ezredfordulón nem történt meg a társadalmi nemek tudományának amerikai hegemónia alatti intézményesülése, valamint a magánoktatási intézetek hálózatának hasonló mérvű kiépítése. Az azerbajdzsáni Bakuban, a Western Universityn 2000-ben létrehoztak egy Gender Studies Központot, melynek célkitűzései közé tartozik "a nő- és gender-kutatók támogatása, a gender-elmélet integrálása a társadalom- és bölcsésztudományokba […] a gender studies oktatási bázisának fejlesztése, és a genderrel kapcsolatos kurzusok bevezetése az egyetemeken és iskolákban".15 A mai Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemet (AUCA) 1993 óta tartó kezdeti lépések után egy, a kirgiz kormány, az US Department of States és az Open Society Institute között 1997-ben kötött megállapodás értelmében Kirgizisztáni Amerikai Egyetem néven alapították meg a fővárosban, Biskekben. A Szovjetunió utódállamainak eme legdélkeletibb bástyáján sem az 1990-es évek második felében, sem később nem került sor saját gender studies tanszék alapítására, miközben egy-egy kurzus tagadhatatlanul erre a témakörre épül.16

A közép-európai, illetve posztszovjet térség másik végén jött létre az USA-hegemónia alatt kiépült magánoktatási intézmények árnyékhálózatának és a társadalmi nemek tudományának eddigi legfontosabb intézménye, a budapesti Közép-Európai Egyetem (Central European University – CEU). Az 1991-ben alapított intézmény volt a térség első önálló magánegyeteme. Fennállásának első évtizedében az egyesült államokbeli posztgraduális rendszert követő felsőoktatási intézményt gyakorlatilag kizárólag a magyar származású börzemágnás, Soros György tartotta fenn. Hogy az egyetemet ilyen hamar sikerült létrehozni, annak köszönhető, hogy a pénzmágnás jó kapcsolatokat tartott fenn a magyar politikai és (neo)liberális körök egy részével. Ez tette lehetővé, hogy Budapesten még a nagy és erős USA-beli kutatási alapítványok viszonylag rugalmas ügyintézési rendszeréhez képest is gyorsabban lehetett fejleszteni a gender studiest. A CEU-n 1994-ben hozták létre a Program on Gender and Culture-t. Ez nem annyira az egyes tanárok tétován és tartózkodóan megfogalmazott érdeklődésének, mint inkább az ismert gender-történésznek, Nancy Stapannek (az 1994-ben a CEU rektorává választott Alfred Stepan feleségének) volt köszönhető. Már az 1994-1995-ös tanévben megkezdődött a tanítás a Program on Gender and Culture-ön. Diákok érkeztek mindenfelől a kelet-közép-európai és posztszovjet térségből, néhányan a világ más részeiről. Az egyetemen belül hamarosan döntés született arról, hogy a gender studies külön "interdiszciplináris szakirány" legyen. 1996-ban beiratkozhattak az első diákok az új tanszékre. Itt először is lehetőség nyílt számukra, hogy egyéves tanulmány után gender studies mesterdiplomát szerezzenek, amelyet hamarosan az USA-ban is akkreditáltak. Másik lehetőségként az MA-ról átléphettek egy, a brit Open University által fenntartott posztgraduális távoktatási szakra, melyben a Program on Gender and Culture már csak mint szponzor vett részt. A diákok ennek a két tanéves kutatásorientált képzésnek az elvégeztével brit típusú MPhil-diplomát kaptak.17

Az 1990-es években, illetve azóta gyakorlatilag valamennyi említett programra és intézményre jellemző a rendszeres "outreach"-aktivitás, melynek köszönhetően fiatalok és idősek, a legkülönbözőbb tudományágak felől érkezők közül bárki részesülhet gender-továbbképzésben. A Kharkov Center 1997 óta különösen az Open Society Institute Higher Education Support Programjának (HESP) és a MacArthur Foundationnek a támogatásával rendszeres nyári oktatást tartott, amelyből fontos hólabda-effektus indult.18 Az "outreach" fontos szerepet játszott Minszkben is.19 A Moscow Center for Gender Studies 1996-ban indította el a "Russian Summer Schools on Gender Studies (RSSGS)" elnevezésű projektjét, melyet a Ford Foundation finanszírozott.20 Az 1994-1995-ös évben a budapesti CEU-n Nancy Stepan és az egyetem ügyvezető igazgatója, Mindy Roseman megszervezte az első Inter-Regional Faculty Seminar in Gender and Culture-t; a finanszírozást részben szintén a HESP vállalta. A szeminárium keretében több műhelyt (workshopot) tartottak, melyen a régió országaiból érkezett női tudósok vettek részt (és néhány férfi), s ahol sor került az előzőleg tanulmányozott szakirodalom intenzív feldolgozására. Ezt az első régiós szemináriumot 2002-ig további négy követte.21 Emellett 1995 óta – a HESP finanszírozásában és szoros együttműködésben a Program of Gender and Culture-rel, illetve 2001 óta a Department of Gender Studies-zal – a CEU rendszeresen meghív tudósokat és tudósnőket rövidebb itt-tartózkodásra az egész nagytérségből. Ennek célja a "tantervek fejlesztése" ("curriculum development") a vendégek anyaegyetemein, vagyis a szakok közötti gender studies-tantárgyak kiépítése.22 A Kazahsztánban 1999-ben tartott első gender-kurzuson oktató tanárok felkészítésére szintén hasonló "outreach"-kezdeményezés keretében került sor a szentpétervári Európa Egyetemen tartott, az UNDP (Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) – által finanszírozott "gyorstalpaló" tanfolyamon (crash course). Az Európa Egyetemen már 1997 óta intézményesült keretek között folyik a társadalmi nemek tudományos oktatása.23

Összességében a fent említett egyetemeken működő, magánfinanszírozású oktatás, valamint a külvilág bevonására törekvő hálózati "outreach"-munka, s az ezeken az egyetemeken és hálózatokon megtelepedett társadalmi nemekkel kapcsolatos programok és/vagy a fent említettekhez hasonló nem-kormányzati szervezetek segítsége fontos szerepet játszott az 1990-es évek második felétől a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok eszméjének és gyakorlatának nagytérségbeli, illetve szinte az összes szellem- és társadalomtudományos diszciplínán belüli terjesztésében. Más szavakkal: Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményrendszere a jórészt USA-hegemónia alatt kialakult elit magánoktatási intézmények árnyékhálózatának kiépülésével összefonódva jött létre, az egyesült államokbeli posztgraduális képzés mintáját követte, és akadémiai, illetve anyagi szempontból elsősorban amerikai és angolszász támogatást élvezett. Egyes jellemzők – a kreditrendszer, a rugalmas szervezettség, az egyetemeken és tanszékeken, intézeteken vagy karokon belüli önkormányzás, a tervszerűen kiépített posztgraduális képzés és témavezetés – igen nagy rugalmasságot biztosítanak az amerikai stílusú felsőoktatási intézményeknek, és segítik az innovatív tematikus és interdiszciplináris központi témák kialakítását és gyors intézményesítését. Emellett az egyes országoknak, illetve parlamentjeiknek, minisztériumaiknak és központi statisztikai hivatalaiknak egyre inkább szüksége van a rendszeresen és rendszerezetten, az újonnan importált nemzetközi normák szerint felmért adatokra és információkra a társadalmi nemekkel kapcsolatos kérdéskörökről. Ezért érdekük, hogy a felsőoktatás lehetőleg gyorsan és a lehető legmagasabb színvonalon készítse el a szükséges szakvéleményeket, és termeljen jól képzett szakembereket.

Ezek és a hasonló intézményi-akadémiai tényezők azonban önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot arra, hogy a nemzetközi (rész)finanszírozású "új" közép-európai/posztszovjet felsőoktatás, illetve az ezeket külföldről patronáló intézmények döntéshozói miért dolgoztak ennyire céltudatosan a gender studies oktatásának intézményesítésén a saját intézményeikben vagy az általuk támogatott intézményekben. Fontosabb, hogy itt olyan jellegzetes politika-mintáról beszélhetünk, amely a társadalmi nemek tudományában alkalmas eszközt látott a "posztkommunista" országokban zajló teljes átalakítás mikéntjének és irányának befolyásolására, és amely minta ebben a formában csak ekkor és csak a felsőoktatásnak ebben a szektorában fejlődött ki a maga teljességében. Az oktatáspolitika említett szereplői ezáltal a "gender"-t mint egyfajta szimbolikus jelszót használták, s fontos szerepet szántak neki egyenlőtlen és konfliktusos transznacionális érdekpolitikájuk folytatásában. Ezeket a szereplőket a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának támogatása nem önmagáért érdekelte, tehát számukra nem vagy nem csak az volt lényeges, hogy állandósuljanak és megszilárduljanak azok a törekvések, melyek egyebek között a nők és férfiak egyenjogúságát és a nők emberi jogainak védelmét is fontosnak tartják. Ez a támogatáspolitika sokkal inkább kapcsolódik két másik, nagyon is politikai töltetű célkitűzéshez. Az oktatási rendszert (és az ezen a területen működő, oktatási megbízatással rendelkező civil szervezetek aktivitását) valójában a liberálkapitalista piacgazdaságok intézményi rendszerében szokásos szabványhoz akarták igazítani. "A gender studies mindenütt jelenlévővé tétele a felsőoktatásban elsőbbséget élvez […] az oktatási rendszer átalakításának reformjánál." ("Mainstreaming gender studies into higher education has been a priority […] for […] the transformation of educational systems in reform.")24 Ugyanakkor és ezen túlmenően ez a pontosan megragadható oktatáspolitika széleskörűen kapcsolódik azokhoz a politikai hegemóniáért vívott transznacionális vitákhoz és csatározásokhoz, amelyek többek között a kulturális értékekért és szimbolikus hovatartozásért vívott harcban nyilvánulnak meg. Ezen a szinten végképp nem a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományok oktatása (vagy, mondjuk, a nők emberi jogai) a tulajdonképpeni program. A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok iránti elkötelezettség itt inkább az (angolszász jellegű) nyugati demokrácia és liberális társadalmi-gazdasági rend értékei és az ezeket az értékeket képviselő, Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken uralomra törő intézmények és politikai szereplők melletti hitvallás funkcióját tölti be.

Legkésőbb az 1990-es évek második felétől a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányoknak és a "demokráciának" ez az összefonódása hegemoniális konstellációvá nőtte ki magát, amely alól a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tanulmányok intézményesítését célzó törekvések alig-alig tudták kivonni magukat. Ebben az időszakban, mint látni fogjuk, a társadalmi nemek tudományának intézményesülésére kevés alternatív út kínálkozott. Ilyen körülmények között az USA-hegemónia alatt kiépült magán-felsőoktatási árnyékhálózathoz tartozó intézmények kulcsszerepet kaptak abban, hogy a gender-oktatás betöltse Kelet-Közép-Európa és a posztszovjet területek "nyugatosításának" és az általuk uralt globális rendszerbe történő zökkenőmentes beillesztés "szimbolikus szövegkiemelőjének" ("symbolic markers") szerepét. Ezek a szereplők igencsak tudatosan folytatták és folytatják ezt a politikát; ez abban is megnyilvánul, hogy a társadalmi nemekkel foglalkozó tanulmányokat gyakran közös nevezőre hozzák a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken elvégzendő demokratikus-liberális teendők más, szimbolikus töltetű "szövegkiemelőivel". Például a Network Women's Program a maga elvi célkitűzéseit mint azon való munkálkodást írja le, hogy "előmozdítsuk az emberi jogok, a nemek közötti egyenlőség és az »empowerment« fejlődését mint a demokratizáció integráns részét".25 A MacArthur Foundation már említett Initiative in the Russian Federationje "kétirányú célt" követ: "az egyetemek és az oktatási infrastruktúra erősítése" mellett ugyanannyira szándékában áll "az emberi jogi szervezetek hálózatának támogatása Oroszország-szerte".26

Hogy (mások mellett) éppen a "társadalmi nemek" kategóriájára és oktatására ruházhatták sikerrel a zökkenőmentes nyugatosítás "symbolic marker"-ének szerepét, az tényezők egész sorának köszönhető. A "nőkérdés", illetve a "haladó nőpolitika" célzatos funkcionalizálása a nyugati dominanciára épülő, illetve törő politikában régi hagyományokra tekinthet vissza.27 Ehhez az örökített mintához problémamentesen lehetett kapcsolni a társadalmi nemek oktatásának célzatos felhasználását az aszimmetrikus, transznacionális viszonyrendszer közepette végbemenő kelet-közép-európai és posztszovjet átalakulásban. Másrészt a női munka kommodifikációjának világszerte felgyorsult folyamata és a női individuumok egyre nagyobb számú beillesztése a piaci történések szféráiba globálisan növekvő legitimitást adott a nemek közötti egyenlőség formális elismerésének. Amennyire az ilyen típusú, szűken értelmezett globális egyenlőség-célkitűzés melletti hitvallás formális el nem fogadása "reakciós" vagy "jobboldali irányultságú" elkötelezettségként pecsételődhet meg, olyannyira válik alkalmassá a "társadalmi nemek kérdése" a liberális globalizáció melletti krédó "symbolic marker"-ének szerepére. Ehhez társulnak – harmadikként – a kelet-közép-európai és posztszovjet térségre jellemző vagy vele összefüggő, különösen erős színezetű tényezők. Itt a felsőoktatás átalakulásának intézményi és tartalmi aspektusairól van szó. A gender studies intézményesítésének politikái sokszor olyan új oktatási területek megteremtésére, illetve olyan "interdiszciplináris" berendezkedés létrehozására törekedtek, melyek kiegészítik a már meglévő diszciplínákat, és helyet kaphatnak mellettük. A társadalmi nemek oktatásának intézményesítése így kevésbé kényszerítette ki a már meglévő diszciplínák újradefiniálását, azaz nem kért részt az intézményesen már lefoglalt helyekből, inkább új felsőoktatásbeli területek és agendák létrejöttét jelentette. Azokban az intézményi viszonyrendszerekben, ahol a "nem" mint a felsőoktatásbeli átalakítás "symbolic marker"-e bármilyen mértékű legitimitást élvezett, potenciálisan vagy aktuálisan könnyebbé vált a gender studies intézményesítése a különböző diszciplínák már meghonosodott és jól szervezett "céhei" és felsőoktatásbeli lobbijai ellenében. Az pedig, hogy intézményesen hangsúlyossá vált a társadalmi nemek oktatásának önállósága, elősegítette az "új" és "régi" felsőoktatási kultúra közötti, pontosan kijelölhető határt. Tagadhatatlan, hogy a régi "államszocialista" rendszer hivatalos világnézetében a nemek közötti egyenlőség magától értetődő normatíva volt a tudományban és a politikában. Ugyanakkor éppen a "nőkérdést" rendelték axiomatikusan az "osztálykérdés" alá, a társadalmi nem mint kutatási és oktatási tárgy – ha egyáltalán – kizárólag az osztályok elemzésének keretein belül élvezett legitimitást. Ez így volt még azokban a késői és ideológiailag már felpuhult "államszocialista" időkben is, amikor sok kutató legjobb esetben is már csak formálisan hivatkozott az osztályszempontokra, vagy hallgatólagosan átlépett rajta. Mivel a "régi" felsőoktatási kultúra szisztematikusan diszkvalifikálta a társadalmi nemet mint önálló elemzési kategóriát, éppen ezért válhatott az "új" felsőoktatási kultúrában önálló jogú elemzési kategóriává – mint az osztályszempontoknak búcsút intő, sokrétű tudományos projekt jellegzetes része.

Így a kelet-közép-európai és posztszovjet területeken sok olyan tudós és aktivista, aki szívén viselte a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének ügyét, főleg az 1990-es évek második felében, dupla feszültségű politikai erőtérben találta magát. Ismerős lehet ez világszerte minden olyan feminista kutató és társadalmi tevékenységet folytató nő számára, aki a kutatás és a politika azon területein (pl. az emberi jogok kérdésében) kötelezte el magát, ahol erős a nemzetközi hegemoniális befolyás.28 Egyrészt Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet térségben a gender-oktatás kezdeményezőinek potenciálisan legerősebb szövetségesei ahhoz a táborhoz tartoztak, akik ezt a törekvést – tehát a gender studies intézményesítését – hozzákapcsolták a nyugati-liberális és az erre támaszkodó nemzeti és helyi hegemoniális érdekekhez, s akiknek szeme előtt a "kommunizmusból" a demokratikus-liberális "piacgazdaságba" való átmenet modellje lebegett. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy ha ilyen formában összekapcsolódik a rendszerváltás és a nemekkel foglalkozó tudomány, akkor ki lehet-e bontakoztatni a gender studies társadalomkritikai potenciálját, s ha igen, hogyan? Újra meg újra nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a szövetségesek eszközként használták a társadalmi nemek tudományának oktatását.

A másik (tudomány)politikai feszültségi tér, amelybe a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokért küzdők akarva-akaratlanul is belekerültek, azokkal a politikai és tudományos érdekcsoportokkal való viszonyban alakult ki, akik a nyugati-liberális irányultságú transznacionális és helyi hegemoniális érdekekkel és/vagy a "posztkommunista fejlődés" valóságosan létező dinamikájával és eredményeivel szembeni kritika potenciális szövetségeseinek tekinthetők. Eme erők és érdekcsoportok bírálták vagy elutasították a társadalmi nemek tudományát. Vagy per se azonosították a hegemoniális érdekrendszerrel, esetleg azzal magyarázták a társadalmi nemek tudományának kritikai potenciáljával szembeni, valójában sokkal mélyebbről táplálkozó elutasításukat, illetve tudatlanságukat, hogy a tudománytámogatás és a tudománypolitika bizonyos fővonalai nagymértékben – s valóban bizonyíthatóan – felkarolják a gender tudományát. Újra meg újra felvetődött a kérdés, hogy egy ilyen feszültséggel teli viszonyban, ahol egybekapcsolják a hegemoniális érdekekkel és a nemek tudományával szembeni kritikát, miként válhat legitimmé a gender.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás intézményesítésének stratégiái, amelyet a vezéregyéniségek ebben a kettős feszültségű térben, illetve a mögötte rejlő hegemoniális konstellációval szemben helyben kialakítottak, igen sokrétűek voltak. Az egyes kutatókra, kezdeményezően fellépő csoportokra és az intézményes felelősséget viselők helykeresésére döntő befolyást gyakorolt, hogy miképp viszonyultak a következő három kérdéshez. Először is: lényeges volt-e számukra a "posztkommunista" nagyrégió geopolitikai és kulturális alávetettségének és a rendszerváltás folyamán létrejött dinamikának, valamint az ezek által gerjesztett, országokon belüli társadalmi polarizációnak a kritikája – vagy pedig, akár meggyőződésből, akár opportunizmusból, esetleg személyes és politikai alternatívák hiányából, ilyen vagy olyan fenntartások ellenére is azonosultak az úgynevezett "nyugatosodási" folyamattal? Másrészt: fontos volt-e számukra, hogy az első kérdéshez való hozzáállásuk kihasson a nemek oktatásának intézményesítése körüli törekvésekre és vitákra – avagy arra törekedtek, hogy a nemek oktatását és ennek intézményesítését taktikai, stratégiai vagy elvi okokból, amennyire lehet, leválasszák erről a messzemenőkig politikai kérdésről? És harmadjára: mely kérdésfeltevések, témakörök, tudományos és politikai perspektívák álltak az egyes, gender studies iránt érdeklődő és elkötelezett kutatók, kezdeményezően fellépő csoportok és intézményes felelősséget viselők érdeklődésének középpontjában?

Ahogy e három kérdésre adott – explicit vagy implicit, átgondolt vagy csak bizonyos tudománypolitikai praktikákból kiolvasható – válaszok kombinációja alakult, aszerint jött létre a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének folyamata során a stratégiák és (ön)pozicionálások tarka spektruma. Azok a kutatónők például, akik tudatosan azonosultak a liberális "nyugatosodás" célkitűzésével, éppennyire tudatosan próbálták meg kihasználni az USA-angolszász hegemónia alatt működő magánoktatási intézetek árnyékhálózata kínálta viszonylag jó lehetőségeket a társadalmi nemek oktatásának intézményesítésére, még ha nem is mindig sikerrel. Viszont az, hogy sok kutatónő vesz részt a nemek oktatásának olyan kezdeményezéseiben és programjaiban, amelyek egyértelműen az oktatási és kutatási területek transznacionális funkcionálásának kontextusában állnak, nem jelenti azt, hogy ezzel a kontextussal azonosulnának is. A kutatók és kutatónők olykor éppen ezeket a programokat használják fel, hogy kidolgozzák a hegemoniális konstellációval szembeni kritikájukat.

Ismét mások, akik fontosnak tartják a kelet-közép-európai és posztszovjet térségbeli általános és hegemóniakritikus gender-oktatáson belül a nemekkel kapcsolatos témakörök társadalomkritikai tanulmányozását, éppen ezeknek az éveknek a hegemoniális konstellációjával szembeni kritikájuk vagy egyéb okok miatt fordultak más intézményesítő stratégiák felé. Közülük néhányan például az állami oktatásügy régi intézményeinek nehézkes és olykor igen bürokratikus útjait járták. Ezenközben széles körű ellenállásba ütköztek, éppúgy, mint sok más kutatónő, aki egyéb okokból volt egyetemi tájakon a gender-ügy előmozdításának aktív közreműködője. E mögött az ellenállás mögött különböző kombinációkban a nemek tanulmányozásában rejlő (tudomány)kritikai lehetőségek elutasítása, betokosodott férfi- és professzori-hatalmi érdekek és a "nemek oktatása általi elnyugatosodás" formájában jelentkező új, domináns struktúrákkal szembeni ellenállás rejlett. Hátat fordítva ennek a nem sok jót ígérő helyzetnek, főleg a társadalom- és hegemóniakritikus kutatónők néhány országban megpróbáltak létrehozni egyetemen kívüli és relatíve autonóm kutató- és oktatási központokat.

A kutatók és kutatónők egy másfajta orientációjú csoportja a társadalmi nemek tudományának fejlesztése és intézményesítése során elsősorban a meglévő intézményes keretek között próbálta elhelyezni specifikus, legtöbbször viszonylag szűkre szabott témáit és projektjeit. Ismét mások – épp ellenkezőleg – eredeti tematikus orientációjukat rendelték alá annak, hogy intézményeken belüli cselekvési lehetőségeket harcoljanak vagy használjanak ki, illetve ezeken az intézményeken belül próbáljanak másokat – vagy önmagukat – nőkutatóként elhelyezni.

Végül nem kevés kutató és kutatónő számára – az adott intézményi viszonyoktól aránylag függetlenül – a tartalmi célkitűzés kijelölésének fontossága állt előtérben, ahol specifikus, Kelet-Közép-Európával és a posztszovjet területekkel kapcsolatos kérdésfeltevések kerültek a középpontba, illetve a kelet-közép-európai és a posztszovjet tapasztalatokat tették meg a hegemóniaellenes és/vagy társadalomkritikus gender-oktatás kiindulópontjának.

 

II.2. Az állami felsőoktatás erősödő regionalizálása

 

A hegemoniális konstellációra az 1990-as évek második felében adott válaszok változatainak és lehetőségeinek felsorolásával közvetetten érintettük ezen időszak másik fontos elemét. A magasabb szintű oktatás továbbra is domináns szektorában ugyanis – az évtized első feléhez képest – a nők és nemek tudományának tanítása már egész sor országban lényegileg berendezkedett az egyetemi oktatásban és kutatásban.29 Ez a folyamat részben igen különböző keretek között, részben lényegesen eltérő tudományos és politikai összefüggések mentén zajlott, mint a nemek nem közpénzből finanszírozott felsőoktatási árnyékhálózatbeli oktatásának vele párhuzamos – és emellett sokkal inkább a posztszovjet térségben végbement – messze ható fellendülése. Az állami finanszírozású felsőoktatásban a gender studies áttörése leginkább a nemek tudományával foglalkozó, egyre növekvő számú kurzus formájában történt. Lettországban, a rigai egyetemen 1995-ben kezdték el a nemek oktatását.30 Magyarországon az 1990-es évek közepe táján "érezhetően könnyebbé vált gender-ügyben a mozgás az egyetemeken", mondja Adamik Mária, az ELTE társadalomtudományi karának Szociálpolitika és szociális munka tanszékén dolgozó tudományos főmunkatársa. Magyarországon az 1994-95-ös tanévtől kezdve tartanak nemekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozó kurzusokat a fővárosban, Szegeden és másutt.31 A ljubljanai egyetem tananyagába 1994-ben került be a "társadalmi nem" kérdése (egyébként már hosszabb előtörténetre tekinthetett vissza), mégpedig először a szociális munka tanszéken, ahol "Nők és férfiak a társadalmi munkában" címen indítottak kurzust.32 A Bulgarian Women's History Group a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem Kultúraelmélet és -történet Központjában 1998 óta tart kurzusokat a nemek történetéről.33

Hogy a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok ezeken az állami egyetemeken az 1990-es évek közepétől könnyebben megvetették a lábukat, intézményi szemszögből annak volt köszönhető, hogy megindultak a képzés nyugati minták szerinti strukturális reformjai. Néhány országban konkurenciaharc alakult ki az egyesült államokbeli és a hagyományos, nyugat-európai típusú felsőoktatási minták között.

Ebben a szakaszban a felvirágzó oktatást – többek között a nemek tudományáról tartott budapesti, alább még részletesebben bemutatásra kerülő interdiszciplináris tantárgyként felvehető előadás-sorozatot (Ringvorlesung)34 – a helyi Nyílt Társadalom Intézet (Open Society Institute) és/vagy ennek Higher Education Support Programja (HESP) néhány esetben anyagi támogatásban részesítette. Más esetekben a nemek tudományának oktatása egyes, a gender studies mellett elkötelezett, uniós egyetemek közötti együttműködés által fejlődött, s volt, ahol civil társadalmi szervezetekből bontakozott ki, és részben meg is tartotta a kapcsolatát ezekkel. E szervezetek közül csak néhány követett világosan meghatározott feminista és/vagy nyíltan a "nemek kérdésének" kritikai-politikai felfogására törekvő célkitűzést; ilyen volt például az 1990-1991-ben alapított budapesti Feminista Hálózat. Sok szervezet viszont kezdettől fogva tájékoztatási és/vagy oktatási központként értelmezte magát. Ilyen például az Irina Siklová vezette, nemzetközileg korán ismertté vált Prague Gender Studies Center, amely már 1993-ban gender-kurzusokat hirdetett meg különböző cseh egyetemeken. Másik példa a Romanian Society for Feminist Analyses AnA, amely 1997 óta foglalkozik egyetemi oktatással. Nagyjából az 1990-es évek közepétől fogtak bele tudósok és tudósnők egyetemükön belül és kívül a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási hálózatainak intenzív kiépítésébe. Példa erre a nőkkel foglalkozó tanulmányok interdiszciplináris kutatócsoportja az Adam Mickiewicz Egyetemen Poznańban. Az ELTE-n 1993-ban indítottak tantárgyként felvehető 5 éves előadás-sorozatot. A diákok szabályos bizonyítványt kaptak. Az egyes előadási egységeket a tudomány területéről, civil szervezetekből és kormányzati intézményekből érkezett szakemberek tartották.35 A posztjugoszláv térségben a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása az egyetemen kívüli struktúrákra korlátozódott. Fenntartó intézményként az 1992-ben alapított Belgrade Women's Studies Centert említhetjük, amely 1998 óta tart saját kurzusokat e témakörben, illetve az 1995-ben létrehozott zágrábi Center for Women's Studiest. Újvidéken az egyetemen kívüli Women's Studies and Research kezdeményezésére indult 1997-ben kétéves "alternatív, akadémiai, oktatási, interdiszciplináris" tanulmányi program.36 Romániában különböző tényezők – többek között a viszonylag magas színvonalú, egyetemen kívüli gender-kezdeményezések – érdekes összjátéka következtében már az ezredforduló előtt eredménnyel dolgozhattak azon, hogy az állami egyetemekre tanulmányi programként kerüljenek be a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok.37

Hogy a gender studies előretörése a posztszovjet területeken – a balti országok kivételével – nemcsak az 1990-es évek második felében, hanem jócskán az új évezred első évtizedében is általában jóval keményebb akadályokba ütközött és ütközik, mint Kelet-Közép-Európában, az elsősorban a szovjet időkből származó felsőoktatási intézményi struktúrák fennmaradásával függ össze. Olyan országokban, mint Ukrajna, Grúzia, Fehéroroszország és maga az Orosz Föderáció is, valamint a közép-ázsiai országok, az alapképzésbeli tantervek továbbra is nagyon szigorú és nagyon centralizált állami előírások szerint szabályozottak, melyek nagy mennyiségben határoznak meg kötelező órákat. Intézményi megújulást de facto kizárólag az oktatási minisztériumok kezdeményezhetnek. Ennek megfelelően gender studies-kurzust, ha egyáltalán, rendesen csak a negyedik vagy ötödik tanulmányi évben lehet végezni – szabadon választott tárgyként, illetve posztgraduális képzés formájában. A disszertációjukat író diákok állandó marginalizáló tendenciákkal kénytelenek megküzdeni, amelyek a szigorú és persze központilag meghatározott publikációs követelményekből adódnak: például a nőkkel és a társadalmi nemekkel foglalkozó tudományos szaklapokban megjelent tanulmányaikat rendszeresen nem ismerik el szakpublikációként, miközben persze tanulmányaik sikeres befejezése előtt kötelesek szakpublikáció-sorozatot felmutatni.38

A hathatós felsőoktatási intézményi reformmal szembeni kitartó csen­des ellenállás részben – s a posztszovjet régióban nem egyenlő mértékben – a nyugati, hegemónára való törekvésekkel, illetve az "elnyugatosítási tendenciákkal" szembeni ellenállás egyik formája. A felsőbb szintű oktatás akadozó "államtalanítása" és "bürokráciamentesítése" e befolyások elleni intézményi elzárkózás eszközeként szolgál. Ez persze defenzív stratégia, és semmi esetre sem jár mindig sikerrel. Érdemes lenne külön kutatást folytatni arról, milyen tartalmi álláspontot képviselnek a különböző posztszovjet országok a nemek kutatásával kapcsolatosan. Mindenesetre, és a vázolt alaphelyzet ellenére, intézményi szempontból a posztszovjet térségben a 90-es évek második felében, még ha vontatottan is, észlelhető volt a gender-kutatás képzésekbe történő integrálásának kísérlete. Példaképpen álljon itt a dél-oroszországi Szaratovi Állami Műszaki Egyetem, ahol a szociológia és szociális munka tanszéken 1996 óta megszilárdult a társadalmi nemek oktatása. A 90-es évek második felében megkezdődött az oktatás a Moszkvától 300 km-re fekvő ivanovói Állami Egyetemen működő Ivanovo Gender Studies Központban is, amely kezdetben kutatóközpontként és civil társadalmi szervezetként működött. Itt – akárcsak a Kharkov Centerben és a posztszovjet térség más területein – az intézményesülési folyamat szempontjából döntő szerepet (a nem állami finanszírozók mellett) mindig egy-egy, az egyetemi hierarchia csúcsán álló fontos személy (illetve az ő támogatása) játszott, aki egyúttal jó kapcsolatokat ápolt a regionális vagy állami oktatáspolitikával.39 Mindent egybevetve, Oroszországban és a FÁK-ban számos egyetem hagyományos intézeteiben és tanszékein a "gender-rajongók és magányos szakértők nem formális közösségé"-nek tevékenysége nyomán tört magának utat a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása.40

Közép-Ázsiában 1997 óta komoly kezdeményezések történnek a gender-tanítás bevezetése érdekében. Nemzetközileg ez a folyamat összefüggött az UNDP ekkor életre hívott, az egész közép-ázsiai térséget célba vevő, stratégiai jellegű Gender in Development elnevezésű kezdeményezésével. Ennek az iniciatívának a keretei között folytak Kazahsztánban a már említett, gender-tárgyú előadás-sorozat előkészületei. Kirgíziában 1998-ban a Kirgiz-Orosz (Szláv) Egyetemen létrehoztak egy, "Az emberi jogok gender-politikája" elnevezésű tanszéket.41

Ezek a tendenciák és kezdeményezések szerepet játszottak Közép-Ázsia nemzetközi rendszeren belüli helyzetének újradefiniálásában. Ezt a régiót a nagy nemzetközi szervezetek – mint az ENSZ vagy a Világbank – az 1990-es évek közepe óta egyaránt a "fejlődő világhoz" sorolták, és céltudatosan húzták rá az idevonatkozó politikai mintát. Így a posztszovjet térségnek ebben a részében – nemzetközi támogatással – gyorsan kialakult az a fajta viszony a genderhez, amely különben a földrajzilag a harmadik világhoz tartozó országcsoportokra, illetve földrészekre jellemző.42 Ez a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok egyetemi oktatásának további sorsa szempontjából, mint még szó lesz róla, igencsak ambivalens következményekkel járt.

Összességében a gender studies intézményesülése a 90-es évek második felében Kelet-Közép-Európa állami egyetemein látványos, míg a posztszovjet területeken kevésbé látványos előrehaladást mutatott, azonban – az USA-angolszász hegemónia alatt árnyékhálózatként létrejött elit magánoktatási intézményekkel ellentétben – sem az alap-, sem a posztgraduális képzésben nem jelentek meg az önálló diplomát adó programok.43 Ugyanakkor az állami egyetemeken intézményesített gender-kutatási központok száma jelentősen nőtt ebben az időszakban. Különösképpen érvényes ez a balti országokra (Észtország: Unit of Gender Studies, Tartui Egyetem, alapítási év: 1995, Women's Studies Center, Tallini Pedagógiai Egyetem, 1995; Lettország: Center for Gender Studies, Lettországi Egyetem, Riga, Idegen nyelvi tanszék, 1998; Litvániában második akadémiai központként hozták létre a Women's Studies Centert a siauliaii egyetemen) és Kelet-Közép-Európának az Európai Unióval határos régiójára (Lengyelország: Center for Social and Legal Studies on the Situation of Women, Varsói Egyetem, 1997-től diploma utáni gender-programmal, amely a diákok egy részének tandíjköteles volt; Csehország: 1998-ban a Károly Egyetem Filozófiai és Művészeti Tanszékén működő első Centre for Gender Studies átvette a korábbi civil társadalmi Prague Gender Studies Center tevékenységét).

 

III. Ezredforduló és azon túl: a világi háromság

 

Az ezredforduló Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken egybeesett a nőkkel és a nemekkel foglalkozó oktatás "posztszocialista" fejlődésének harmadik fázisba történő átmenetével, amely a mai napig nem zárult le. Megjegyzendő, hogy ebben az időszakban egyre jobban pluralizálódott az egyetemi tájkép, és pluralizálódtak a hegemoniális viszonyok is, valamint az immár világosan felismerhető három alrégió egyikében stabilizálódott a megváltozott hegenoniális konstelláció. Így egyre távolodtak egymástól a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok intézményesülésének dinamikái.

 

III.1. Kelet-Közép-Európa "EU-sítása"

 

Kelet-Közép-Európában és különösen az "EU keleti bővítési területein" a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának fejlődését nagy, mondhatni, döntő mértékben határozták és határozzák meg a közpénzekből finanszírozott, a felsőoktatásnak irányt adó ún. "európaizálási", valójában "EU-sítási" dinamikák. Ez a folyamat többek között a felsőoktatás intézményi "nyitását" hozta és hozza magával. Ez a "nyitás" lényegileg az 1999-es Bolognai Nyilatkozat által mozgásba hozott Bologna-folyamat következménye, amely különösen a felsőoktatási struktúrák és szabályozó mechanizmusok egybehangolását, a tanulók és tanárok nagyobb mobilitását, az intézmények közötti együttműködést (közös oktatási programok kialakítását) és a lerövidített alapfokú, valamint a mesterképzés szintű posztgraduális képzés (szétválasztott BA- és MA-képzés) általános bevezetését célozza meg.44 A felsőbb szintű oktatás EU-szerte történő átalakítása és egységesítése azonban messze túllép a Bologna-folyamat eme intézményi elemein. Az "Európai felsőoktatási térség" megteremtése "különösképpen" hivatott arra, hogy "fokozza az európai felsőoktatási rendszer nemzetközi versenyképességét", illetve ennek "világszerte történő fejlesztését", továbbá "kulcstényező a polgárok mobilitásának és munkaerőként való alkalmazásának elősegítésében". Az EU valamennyi állama, illetve a "keleti bővítési terület" valamennyi országa (már belépése előtt) magáénak vallotta ezt a célt,45 bár nem áll fenn semmiféle ez irányú jogi kötelezettség. A kelet-közép-európai országoknak a bolognai célkitűzéseken alapuló politikája döntő módon járul hozzá az oktatási szektor liberalizálásához, a versenyorientált irányító és finanszírozó mechanizmusok áttöréséhez, valamint a magán-felsőoktatás kiépülése előtt álló intézményi, illetve állami akadályok leépítéséhez.46 Ezek a folyamatok a "keleti bővítési területek" országaiban a felsőoktatás reformfolyamatainak drámai felgyorsulását eredményezték.

Ez a rendszerátalakulás azoknak a hegemoniális konstellációknak az egyértelmű eltolódásával járt és jár együtt, amelyek – egyebek mellett – ebben a régióban meghatározó befolyást gyakoroltak a tágan értelmezett gender-politika sorsára és alakulására általában, közelebbről pedig a nemek oktatásának felsőoktatásbeli intézményesítésére. Az "EU-sított" hegemoniális konstelláció egy sor, legfelső politikai döntőhozói szinten meghozott EU-határozat nyomán alakult ki. Ez az 1993-as koppenhágai kritériumokkal kezdődött, és a felsőoktatás szempontjából az 1999-es Bologna-folyamattal ért célegyenesbe, jóval a kelet-közép-európai államok EU-csatlakozása előtt.

A koppenhágai kritériumok alkották a keleti bővítés politikájának központi magját. Az Európai Unió Tanácsa ezen a találkozón "határozta meg" az érintett országok számára "a tagságot mint célt", s egyúttal üdvözölte erőfeszítésüket "a piacgazdaságba történő gyors átmenet biztosítása érdekében". Egyúttal meghatározta, mely feltételeket kell teljesíteni a kelet-közép-európai jelölteknek a belépéshez: "A tagság megköveteli, hogy a jelentkező ország elérje azt az intézményi stabilitást, amely szavatolja a demokráciát, a jogbiztonságot, az emberi jogokat, valamint a kisebbségek tiszteletben tartását és védelmét, a működő piacgazdaságot, illetve azt, hogy képes helytállni az Unión belüli verseny és piaci erők nyomásával szemben. […] Az Európai Tanács továbbra is szoros figyelemmel kíséri, milyen előrehaladás tapasztalható az uniós belépés feltételeinek teljesítését illetően az egyes társult országok esetében, és levonja a megfelelő következtetéseket."47 Ezzel a döntésével az Unió véglegesen meghatározta az 1990-es évek bővítési politikájának tényleges sarokpontjait: demokrácia, piacgazdaság és az EU-s törvénygépezet, az ún. acquis communautaire átvétele képezte a következő évtizedben – és mindmáig – a minden egyes kelet-közép-európai országgal külön folytatandó, úgynevezett belépési "tárgyalások" alku tárgyává nem tehető alapját. Néhány hónappal később sietve egymás után érkeztek a belépési kérelmek Kelet-Közép-Európából (Magyarországé és Lengyelországé például 1994 márciusában és áprilisában). Néhány hónappal Koppenhága előtt a híres-hírhedt (1993 májusában ratifikált) maastrichti kritériumok rögzítésével az akkori EU önmagát állította olyan pályára, hogy gazdaságilag, valutapolitikailag és részben külpolitikailag egységes képződménnyé váljon.48

A nemekkel foglalkozó politika szempontjából a döntő lépés néhány évvel később következett: az amszterdami szerződés aláírására 1997-ben, ratifikálására 1999-ben került sor. Ezzel a döntéssel – amely az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó 1951-es szerződés módosítása volt – került első ízben a közösség legmagasabb fokú törvénykezésébe, extenzív módon interpretálható határozatok formájában, a nőkkel és férfiakkal való egyenlő bánásmód kérdése.49 A szerződés 2. cikke a "közös politikák, illetve intézkedések" tág spektrumát sorolja fel. A Közösség e területek mindegyikén "törekszik az egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására" (2. cikk, 3. pont).50 Az amszterdami szerződés olvasható annak jeleként is, hogy a globális fejlesztési, illetve Észak-Dél-politikából született gender mainstreaming "megérkezett" az Európai Unióba.51 Az Európai Bizottság tolla alól kikerült, 2001-2005-ös időszakra vonatkozó, a nők és férfiak egyenlő elbánásának elősegítését támogatni szándékozó keretstratégia egyértelműen rögzítette, hogy "az egyenlő elbánással foglalkozó jogiratok az acquis communautaire szilárd és integráns alkotórészét" képezik, "melyeket az EU-tagságra jelentkező országok kötelesek átvenni".52 Az ekképpen a "gender maisteaming" által meghatározott "közös politikák"-hoz és "intézkedések"-hez az amszterdami szerződés hozzászámítja a "kutatás előmozdítását" és "a minőségi oktatáshoz és szakképzéshez" való hozzájárulást. Ezzel utat nyitott az Unió közös tudomány- és felsőoktatási politikájának, valamint az 1999-ben útjára indított Bologna-folyamatnak a dinamizálásához, amelyet azóta a legmagasabb szintű EU-lépések sorozatában (Prágai Kommüniké 2001; Berlini Kommüniké 2003; Bergeni Kommüniké 2005) bővítettek és mélyítettek el újra meg újra.

Az EU keleti bővítésének közép-európai tagjelölt országaiban a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásában érdekelt felsőoktatásbeli szereplők már a tulajdonképpeni belépés előtt világos politikai konstellációkkal találták szembe magukat. Összezárt politikai háromszöget alkotottak a következő tényezők: egyrészt a belépni szándékozó országok felsőoktatásának liberális és versenyorientált átalakítása és "EU-sítása", másrészt a piacgazdaság és demokrácia ikerszerűen összekötött helyeslése, harmadrészt a gender-kérdés (mint egyenjogúsítási kérdés) oktatáson belüli jogosultságának politikai elfogadása, amelynek következtében a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok legitimitása – legalábbis elvileg – többé nem lehetett kérdéses. Az "EU-sítás" háromszögének ezt a három oldalát Kelet-Közép-Európának csomagban adták, ami ettől fogva azt a hegemoniális felállást jelezte, amelyhez a szereplők így vagy úgy kénytelenek voltak igazodni.

Ezzel a gender studies-oktatás intézményesítésének feltételei és dinamikái erősen eltolódtak, több szempontból is. Egyrészt az öröklött struktúrák felnyitása most már a felsőoktatás egészét érintette, s egyúttal megkérdőjelezetlenül kapcsolódott a "posztkommunista átmenet" (EU-sított) változatába, amit – mint fait accomplit – egyre inkább tudomásul kellett venni. A "gender" ezzel messzemenőkig elveszítette szerepét mint a rendszer-átalakulás kis számú, szelektíven kiválasztott és úgy politikailag, mint szimbolikusan magasfeszültségre töltött "marker"-je. Minél inkább valóssá vált a belépési folyamat, majd maga az EU-tagság, annál erőteljesebben öltött testet a felsőoktatásban a nők és a nemek tudományával szembeni szenvtelen toleranciának és folytatólagos semmibevételének a keveréke. Ma már a gender studies nyílt elutasítása per se, mint "idegen", "liberális" vagy "nyugati", leginkább csak a jobboldali – és olykor a baloldali – populista táborra jellemző.

Másrészt az egész felsőoktatás nyitási folyamata következtében alapvetően javultak a nők és a nemek tudományának intézményesülési lehetőségei. Mindazonáltal ez nem jár automatikusan azzal, hogy a gender-tudományos kritikapotenciál az "EU-sított" és helyi hegemoniális érdekeknek és/vagy a "posztkommunista átalakulás" tényleges dinamikáinak és eredményeinek a megkérdőjelezése irányába bővülne. Az egyik oldalon annak köszönhetően, hogy a korábbiakhoz képest a gender studies ma már sokkal általánosabban elfogadott tudományterületnek számít, és az átalakulás folyamatában felkarolt értékek és szimbólumok sokkal tágabb spektrumába ágyazódik, alapjában javultak az esélyek arra, hogy a gender studies össze tudja kapcsolni az intézményesítési és a társadalomkritikai érdekeket. Ezzel egy időben viszont a másik oldalon a fent leírt "EU-sítási" hegemoniális háromszög sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kisugárzással bír, mint az 1990-es évek második felének hegemoniális konstellációja. A témák, paradigmák és intézményesítési dinamikák sokfélesége, amelyek mindannyian magukon hordozzák a hegemoniális konstelláció jegyében zajló "EU-sítás" pecsétjeinek valamelyikét, olykor rendkívüli súllyal nehezedtek a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományokra, illetve ezek oktatására. Így kevés tér maradt a "keleti bővítés" során helyben és EU-szerte tapasztalható egyenlőtlen dinamikák politikájának, az EU gazdasági és társadalompolitikai alapjainak, vagy az EU egyenlőtlen globális rendszeren belül elfoglalt szerepének kritikájára.

Az intézményesítés gyakorlatában a nemek oktatásának "EU-sítása" különböző szinten nyilvánul meg. Egyre nagyobb jelentőséget kap az egyetemek közötti együttműködésen (dual degrees, joint degrees: két vagy több felsőoktatási intézmény által közösen kiállított diploma) alapuló tanszékek alapítása, melyekre főleg az MA- és PhD-képzés szintjén kerül sor. A regionális szórás itt fontos követelmény, melynek az EU kutatási és együttműködési támogatásáért folyamodóknak meg kell felelni. Az EU "keleti bővítési zónájában" működő partnerintézmények bevonása ezért vált többek között a jó modor részévé, miközben a kelet-közép-európai területekről erre vonatkozó önálló kezdeményezések (legalábbis mindeddig) alig érkeztek, s a térségbeli országok intézményeit nemigen találjuk az egyes projektek koordináló (=vezető) intézményei között. A diákok mobilitásának támogatása azonban mindenképpen pótlólagos lehetőséget biztosít a nőkkel és a nemek tudományával foglalkozó fiatal kelet-közép-európai kutatóknak és kutatónőknek. Ma még nem látható, meddig tart hosszabb távon a kelet-közép-európai vonatkozású gender-kutatás és szakértői tudás felértékelődési trendje, amely Kelet-Közép-Európának az EU-ba történő bevonásával, jobban mondva bekebelezésével párhuzamosan tapasztalható, és amely tartalmi orientáció az érdeklődés középpontjába kerül, vagy annak perifériájára szorul.

A gender-oktatás "EU-sításának" egyéni formáját folytató egyik fontos intézmény a nőkkel foglalkozó tudományok oktatási hálózata, az ATHENA (Advanced Thematic Network in Activities in Women's Studies in Europe), amely 2006 végén lépett működésének harmadik ciklusába. Az ATHENA-t az EU-s tudománytámogatás finanszírozza. Vele szoros együttműködésben működik a hasonló EU-s irányelvek mentén 1996-ban alapított "professzionális szervezet", az AOIFE (Association of Institutions for Feminist Education and Research in Europe). Az 1990-es évek elejétől néhány nyugat-európai gender-program, különösen az utrechti egyetem Women's Studies Programja játszott központi szerepet a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok "európaizálásának" előkészítésében. Az ATHENA II (2003-2006) már 2004-es és 2007-es belépésük előtt együttműködött a "keleti bővítési terület" országaival, valamint szerbiai, montenegrói és horvát intézményekkel.53 Publikációs és együttműködési tevékenységében az ATHENA arra törekszik, hogy kisebbítse a "tudásunk és könyvespolcaink közötti szakadékokat" ott, ahol a kelet-közép- és dél-európai országokról, valamint az európai kis államokról van szó.54 A vezetői szinten mind ez idáig (még?) egyértelműen nyugati dominancia alatt álló ATHENA-hálózat képviselői mindenesetre megpróbálnak hozzájárulni a nemek tudományán belüli európai hierarchiák felszámolásához, és megteremteni az Európa sokszínűségét tartalmilag figyelembe vevő gender-oktatást. Keveset beszélnek viszont például a tudományos identitások és együttműködés EU-féle "európaizálásának" politikai funkcióiról, az Európai Unió mai világpolitikájáról és a "keleti bővítés" dinamikáiban rejlő hegemoniális konstellációk szerepéről a gender-oktatás intézményesítésének folyamatában.

A gender-oktatás intézményesítésének előremozdítása kezdettől fogva az ATHENA központi "európaisítási" tevékenységei közé tartozott. A két munkacsoport, amelyik megkapta az 1999-2001 évekre szóló első SOCRATES-szubvenciót – ezt az Európai Bizottság Kutatás Főigazgatóságának Ötödik Kutatási Keretprogramján (1999-2002) belül az ATHENA finanszírozta -, európai nőtudományos tantervvel foglalkozott. 2006 óta EU-finanszírozású tevékenységének harmadik körében az ATHENA-hálózat három központi témájának egyike ismét a tantervfejlesztésre összpontosít. A résztvevők feladata "alsó, mester- és doktori szintű innovatív tananyagok, új modulok, közösen tartott órák és intézmények közötti képzések" megvalósítása. Fő cél a "közös képzések hivatalos akkreditálása" mindhárom szinten.55

Így a következő években az ATHENA-hálózat fokozott szerepvállalása várható az intézményeken átívelő, nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományokat oktató képzési formák létrehozásában és kiépítésében. Ám ennek a fejlődésnek semmi esetre sem az ATHENA az egyetlen motorja. Az új évezred beköszönte után néhány évvel több hasonló – EU-forrásból támogatott – képzési program kiépítése van folyamatban, így a GEMMA a łódźi egyetem és a budapesti CEU, valamint a MATILDA a szófiai Szent Kliment Ohridski Egyetem és szintén a CEU részvételével.56

Az ilyenfajta kezdeményezések Kelet-Közép-Európában az új évezred kezdetén megindult gender-oktatási hullám helyi programjaira épülnek. Ezek, elsősorban az érintett országok felsőoktatásában, az 1990-es évek vége óta a Bologna-folyamat jegyében végbemenő "EU-sításnak" köszönhették létüket. Hogy ez az intézményesítési hullám hol milyen utakon haladt, és mennyire volt eredményes, abban egyebek mellett szerepet játszottak az egyes országok felsőoktatásában tapasztalható, olykor meglehetősen jelentős szervezettségbeli eltérések.

A brünni Masaryk Egyetemen például a 2004-2005-ös tanulmányi év óta létezik önálló hároméves "fél" – azaz másik szakiránnyal kötelezően összekötött – BA gender studies tanszék, amelyet a társadalomtudományi karon hoztak létre, és ennek a fakultásnak a képzési kínálatából kell a második főtárgyat választani. A program gyors megvalósítását több tényezőnek köszönhette. A dékán megragadta a lehetőséget, hogy a hagyományos képzési rendszert EU-s segítséggel háromfokozatú BA-MA-PhD-modellé szervezze át. Azonmód rendelkezésre állt egy csoport fiatal, ambiciózus, különböző hátterű és részben gender-végzettségű felsőoktatásbeli szakember is, akik már 2000-ben gender-központot alapítottak. Az illetékes minisztérium a részben EU-finanszírozású reform keretei között hamar lehetővé tette a társadalmi nemek BA-szintű oktatásának bevezetését. Végül az új program késedelem nélküli akkreditálása többek között annak a ténynek volt köszönhető, hogy a programvázlat ugyanúgy figyelembe vette a minisztérium politikai érdekeit – különösképpen a gender mainstreaming gondolatának általánossá tételét Csehországban -, mint az EU-s követelményeket. Az eredetileg mesterképzésre nagyon is konkrétan törekvő civil társadalmi gender-központban dolgozó nők úgy látják, "tiszta véletlen", hogy az új program esetében immár BA-szintű tanszékről van szó.57

A brünni eseményekkel egyidejűleg Magyarországon, ahol a BA-MA-rendszerre történő átálláshoz szintén jelentős EU-pénzek állnak rendelkezésre, az Oktatási és Kulturális Minisztérium kiírásának részletei és az akkreditálás végletesen centralizált és hierarchikus szervezettségű modus vivendije gyakorlatilag kizárták, hogy pályázni lehessen a BA-programok bevezetéséért és anyagi támogatásáért.58

Ezzel szemben Romániában – megint csak az érdekek és intézményi struktúrák eltérő konstellációja miatt – az ezredforduló éveiben intézményesítési csúcskonjunktúra volt tapasztalható. A felsőoktatás "európaizálásának" folyamata itt nem csak az EU tulajdonképpeni felsőoktatási politikájához kötődött, és nem csak a gender-tudományok támogatásának egyéb lehetőségeivel fonódott össze a lehető legszorosabban. A Soros-hálózat mellett továbbra is egyes nyugat-európai egyetemek, illetve nőtanulmányi lobbijaik játszottak központi szerepet a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítésénél. A stratégiák sikeressége szempontjából emellett két helyi, illetve nemzeti tényező bír döntő jelentőséggel. Románia az egyetemi autonómiát illetően kelet-közép-európai összehasonlításban már hosszabb ideje liberális felsőoktatási politikát folytat.59 Ez a politika, az egyesült államokbeli oktatási rendszerhez hasonlóan, alapvetően lehetővé teszi, hogy minisztériumi irányítástól messzemenően függetlenül hozzanak létre tanszékeket és programokat. Emellett a nemek tudománya országon belüli meghonosodásának következtében már az 1990-es években nagyszámú elkötelezett kutatónő állt készen, hogy tőkét kovácsoljon a gender studies intézményesülése révén adódó előnyös feltételekből. A 2000-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen alapított Interdisciplinary Group for Gender Studies gyorsan és sikeresen vezette be a kétszemeszteres "Gender, Differences and Inequalities" (Nemek, különbségek és egyenlőtlenségek) elnevezésű MA-programját, valamint egy négyszemeszteres alapfokú képzést "Gender, Society and Culture" (Nemek, társadalom és kultúra) címmel. Anyagi támogatás a HESP-től érkezett, és az egész kezdeményezés az angliai brightonbeli Sussex Egyetem és a hollandiai von Nijmegen Egyetemen székelő Centre for Women's Studies által részesült "professzionális segélynyújtásban".60 Bukarestben a Politikai és Közigazgatási Tudományok Országos Akadémiájának politikatudományi karán már 1998 óta létezik önálló, háromszemeszteres gender studies-mesterképzés, amely a civil AnA szervezettel szoros együttműködésben épült ki. Az alapítás mögött több, egymást erősítő érdek húzódott: a program élén az ismert kutatónő, Mihaela Miroiu állt, aki egyúttal a politikatudományi kar dékánja is volt. Két minisztérium – az oktatás- és munkaerő-piaci politika területéről – küldte el tisztviselőit a program kurzusaira. Támogatást a HESP és egy angol egyetem nyújtott.61 Végül Miroiu férje, az oktatási minisztérium egyik magas rangú tisztviselője döntő szerepet játszott abban, hogy a programot hivatalosan is elfogadták.62 És néhány éve Temesváron is indítottak nemekkel foglalkozó tudományos programot.63

Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban (2003 januárjáig; majd 2006 júniusáig, Montenegró kiválásáig, Szerbia-Montenegróban) a nőkkel és nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának egyetemi intézményesítésére lényegileg csak az 1999-es NATO-támadás és ezzel a "send Western democracy through gender" (szabadon: "exportáld a nyugati [értsd: amerikai színezetű] demokráciát a genderen keresztül") útjának szabaddá válása után került sor. A belgrádi Women's Studies Centernek 2001-ben sikerült meghonosítania a nemek tudományának posztgraduális képzését a belgrádi egyetem politikatudományi karán. A 2003-2004-es tanév kezdetétől a központ teljes, mindaddig nem egyetemi tanulmányi programját áthelyezték a karra az Open Society Foundation támogatásával.64 Ugyanebben az egyetemi évben az újvidéki egyetemen is sikerült rendes kétéves gender-mesterképzést elindítani. A tandíjköteles program irányítója a 2003-ban alapított University Centre for Gender Studies. Fontos szerepet játszott a sikeres intézményesülés folyamatában az a tény, hogy Fuada Stankovićcsal olyan egyetemi szakember vette kezébe az egyetem irányítását, aki sokéves tapasztalattal rendelkezett a multikulturális irányultságú USA-beli gender studiest illetően, az új mesterképzés megszervezését pedig a hasonlóan gondolkodó Svenka Savić kapta feladatul.65 Szófiában az 1999-2000-es tanévben a Szent Kliment Ohridski Egyetem filozófiai és társadalomtudományi karán bevezették az ország első gender studies-programját.66

Az új évezred beköszöntével megerősödő, a kelet-közép-európai "keleti bővítési terület" országainak felsőoktatásügyére irányuló "EU-sítási" trendnek – és a bővítésbe további országokat bevonni kívánó erőknek – a dominanciája nem jelenti az USA-angolszász hegemónia alatti magánoktatási intézmények árnyékhálózatának teljes visszavonulását. Mindazonáltal az ebben a szektorban végbement folyamatok a válság jeleit mutatták, de legalábbis nem voltak egységesek. 2004-ben például a varsói egyetem és a prágai Károly Egyetem társadalmi nemekkel foglalkozó programjainak azzal kellett szembenéznie, hogy a végéhez közeledik a nagy egyesült államokbeli alapítványok általi támogatás, és kérdéses volt, hogy számolhatnak-e más, európai támogatással. Soros György a maga részéről már az évtized elején bejelentette, hogy egész Kelet-Közép-Európában (egyes volt jugoszláv területek kivételével) 2010-ig lépcsőzetesen elzárja a Nyílt Társadalom Intézeten keresztül folyó támogatások csapját. Az "EU keleti bővítési területén" belül alapított amerikai magánegyetemek árnyékhálózatának legfontosabb intézménye, a budapesti CEU időközben a kettős gyökéreresztés stratégiáját követi. Az USA-ban teljes egészében akkreditált egyetem – sokéves nehéz és fáradságos előmunkálatok után – rövid ideje megszerezte a teljes értékű magyar felsőoktatási akkreditációt is. Ezzel a CEU elérte, hogy egyenrangú tagként kapcsolódhat be az EU-s "felsőoktatási térség" dinamikus rendszerébe.67 A Department of Gender Studies az amerikai és a magyar akkreditáció kettős kihívására és kettős lehetőségére a tanulmányi kínálatok szélesítésével reagált, hogy szorosan beágyazódhasson az Európai Felsőoktatási Térségbe, miközben fenntartja US-típusú képzéseit.68

 

III.2. Harc Oroszországért és szövetségeseiért – Közép-Ázsia felzárkóztatása

 

A posztszovjet térségben az ezredforduló utáni éveket egyik oldalon a folyamatosság, a másikon viszont két jelentős változás jellemezte. Az államilag előírt rideg képzési normák és központi szabályozású tantervek továbbra is akadályozták a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának átfogó intézményesülését. Bár Oroszországban és a Szovjetunió nyugati utódállamaiban az állami és a helyi felsőoktatással foglalkozó bürokrácia lépésről lépésre egyre elkötelezettebbnek mutatkozik e tárgykör irányában, mindazonáltal sok, a gender témakörében érdekelt tudósnő nagyon boldogtalannak látszik például az ilyen körülmények között piacra kerülő tankönyvek elméleti színvonala miatt. Ezek – az Oktatási Erőforrások Központja 2004. márciusi, CEU-n tartott oktatási műhelyének több előadója szerint – gyakran kizárólag a családra, a szociálpolitikára és a munkaerő-piaci helyzetre összpontosítanak, és a "nőkérdés" réges-rég meghaladott látásmódját közvetítik.69 Így egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják az Oroszországban és a Szovjetunió néhány utódállamában kifejlesztett gazdag és egy kalap alá semmiképp nem vehető gender-perspektívákat és tudományos iskolákat.70 Ettől függetlenül több egyetemen folytatódik a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának térnyerése, így több egyetemen újabb kurzusok indulnak.

A nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatási intézményesítésében az ezredforduló és különösképp 2001. szeptember 11. óta bekövetkezett két fontos posztszovjet térségbeli változás egyike, hogy a nem európai nemzetközi szereplők áttelepítették vagy inkább kiterjesztették a gender-tudományok oktatásával kapcsolatos tevékenységüket Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és más déli posztszovjet országra. Itt ismét erősen láthatóvá válik, hogyan kívánják a nemek tudományát a geostratégiailag indokolt "keeping in the Western orbit" ("nyugati pályán tartás")71 politikájának szolgálatába állítani. Ezek között különösen nagy mennyiségben találhatóak amerikai hátterű szereplők, akik figyelme Közép-Ázsiára és más déli posztszovjet országokra irányul. A Soros-hálózat részéről például a Network Women's Program az 1995-ben alapított Women's Information Consultative Centerrel együtt az ukrán fővárosban, Kijevben mintegy műveleti támaszpontról működteti az 1999 óta nem kizárólag a felsőoktatással foglalkozó "Empowering Education" nevű programját Közép-Ázsiában, Grúziában, Azerbajdzsánban, Ukrajnában és Litvániában. A hároméves "Gender studies-fejlesztés az újonnan függetlenné vált államokban" elnevezésű program, amelyet szintén az Open Society Institute Network Women's Programja szervezett, a kutatások fejlesztésével és támogatásával foglalkozott. "A program célja a felsőoktatás átalakítása a gender studies integrálásával" – olvashatjuk egy helyütt.72 A nem csak a felsőoktatásra összpontosító "Gender-oktatás: elmélet és gyakorlat" címen megrendezésre került nagy nemzetközi konferenciát Üzbegisztánban tartották 2003-ban. A több mint 100 résztvevő Közép-Ázsiából, a Kaukázusból, Moldáviából és Oroszországból érkezett, s jelen voltak a Network Women's Programtól, képviseltették magukat a Moscow Center for Gender Studies ún. "kulcsszemélyei" és a Kharkov Center is.73 A HESP és a Network Women's Program támogatásával Közép-Ázsiában 2002-ben tartottak először "nyári egyetemet", 2001-ben pedig "diákkonferenciát".74

Egyúttal élénk tevékenységbe kezdtek Közép-Ázsiában a nagy nemzetközi szervezetek is, leginkább az ENSZ, illetve ennek a "nemekért" felelős tagszervezetei, valamint a Világbank. Ezek a szervezetek "fejlesztési" ("development") és "politikai" ("policy") irányultságú tevékenységeik keretei között sokrétű gender-politikai célt tűztek napirendre.75 Bár a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok felsőoktatási intézményesítése ezek között a tevékenységek között semmiképpen sem élvezett elsőbbséget, a nemzetközi szervezetek projektjeik és programjaik végrehajtásánál mégiscsak rászorultak a megfelelő felsőoktatásbeli szaktudásra. Hasonló mondható el a közép-ázsiai országok kormányairól is, amelyek mindenekelőtt rendszeres beszámolók, cselekvési tervek és gender-politikai programok formájában tesznek eleget a nemzetközi szervezetekkel szembeni kötelezettségeiknek. Kirgizisztánban például 2002 óta a gender-kérdésekkel és a felsőoktatásbeli képzéssel foglalkozó állami intézmények kezdeményezésére, és szoros együttműködésben a nemzetközi szervezetekkel, azzal próbálkoznak, hogy célzottan javítsanak a felsőoktatásban a társadalmi nemek oktatásának helyzetén. Anyagi támogatást ebben a 2003-as kezdeményezésben a Kirgíziai Soros Alapítvány és az UNDP Társadalmi Kormányzás Programja vállalt.76 A volt kazah fővárosban, Almatiban az Al-Farabi Kazah Állami Nemzeti Egyetemen UNESCO-támogatással gender studies-központot nyitottak.77

Mindezekkel együtt Közép-Ázsiára, a Kaukázusra és a posztszovjet térség déli részének némely más országára nem jellemző, hogy nagy számban sor került volna a nemekkel foglalkozó oktatási programok szerves egyetemi intézményesülésére, inkább a hálózatfejlesztés ("networking"), a publikációs és tanítási tevékenység és sok, külön-külön dolgozó tudós "politikai irányultságú kutatásának" gyors felvirágzása tapasztalható.78

A teljes posztszovjet térség országain belüli gender-oktatás intézményesülésének további sorsa szempontjából igen lényeges másik fejlemény abból a konfliktusból ered, amely egyik oldalon a Nyugat és az érintett országok liberáldemokratikus erői, a másikon pedig a helyi Nyugat-ellenes, illetőleg politikai önállóságra törekvő rezsimek között áll fenn. Ebben az összeütközésben szimbolikusan és politikailag fontos szerepet nemcsak a felsőoktatási politika játszik, hanem a nemzetközi, illetve nyugati nem-kormányzati szervezetekkel szembeni fellépés is, ők ugyanis gyakran tevékenykednek ezen a területen, s ezzel együtt a gender studies intézményesítésének ügyében. Konkrét például szolgál a minszki Európai Bölcsész Egyetemnek (EHU) a hivatalos fehérorosz szervek általi bezárása 2004 nyarán. Lukasenko elnök a lépést nyilvánosan a következőképpen indokolta: "Mi a saját elitünket, a fehérorosz felsőoktatás intézményeinek jövőbeli vezető rétegét magunk fogjuk kiképezni. Nem fogadjuk és nem tűrjük el, hogy nyomást gyakoroljanak Fehéroroszországra, bármely irányból és bármely formában történjék is." Ezzel szemben az EHU-n olyan elitet akartak kiképezni, amely "Fehéroroszországot Nyugatra vezeti". Ezek és hasonló lépések Nyugaton erőteljes tiltakozást váltottak ki; számos fontos intézmény, többek között a strasbourgi Európa Tanács is tiltakozott. Az EHU-t leginkább támogató USA-beli alapítványok hathatós segítségével azon nyomban felépítették az EHU-Internationalt, egy virtuális, távoktatású exil egyetemet, litvániai száműzetésben, vilniusi székhellyel.79 Ebben nagy anyagi szerepet vállalt a MacArthur Foundation. A rendelkezésre álló eszközök többek között "az egyetem PhD- és gender studies-programjainak erősítését" szolgálják.80 A Centre for Gender Studies mesterképzésére továbbra is minden évben vesznek fel hallgatókat; az EHU-t 2006-ban akkreditálták litván egyetemként.81

Összességében nem lehet tudni pontosan, hogy a posztszovjet térség különböző országaiban a Nyugathoz való viszony körüli geopolitikai és gazdasági indíttatású összetűzések pontosan miként befolyásolják az elkövetkezendő években a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesülését. Mindaddig, amíg a felsőoktatás a "nyugatosítás" és a szabad piacgazdaság felé "nyitás" körüli szimbolikus-politikai harcnak a mezején marad, a nemek oktatásának elkerülhetetlenül szembe kell néznie a "symbolic marker" szerepe okozta bonyodalmakkal.

* * *

A posztszovjet terület sok országában a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatásának intézményesítése kevéssé szimpatikus szövetségesre talált az oktatási rendszerek sok vitát kiváltó "nyugatosításában" és a felsőoktatási rendszer "vállalkozói egyetemmé" ("entrepreneurial university") való átalakításának reformjában. Hasonló kényszerszövetségek – részint más szereplők bevonásával – jellemzik a helyzetet Kelet-Közép-Európában, mióta a felsőoktatási politika "EU-sítási" folyamatának dinamikája egyre több országban erősödik. Ez a konstelláció, mindaddig amíg a bemutatott nyugatosítási, illetve "EU-sítási" politikák meghatározóak maradnak, mindenképpen segíti – még ha korlátozottan is – a társadalmi nemek tudományának intézményesülését. Ha a gender-tudomány perspektíváinak azokra a kibontakozási lehetőségeire kérdezünk rá, ahol nemcsak a nemek közötti egyenlőtlen viszonyrendszer a fontos, hanem azoknak az egyenlőtlen – egyik oldalon a Nyugat, a másikon pedig Európa "másik fele", illetve a Szovjetunió nem európai utódállamai között fennálló – kapcsolatoknak a megváltoztatása is, akkor az optimizmus sokkal kevésbé indokolt. De az ilyen kétszeresen kritikus tematizálás, az imént említett kevéssé szimpatikus szövetségek puszta léte miatt, még messze nem kizárt. Amint az Európán belüli és Európa határain túlnyúló egyenlőtlenségek és egyenlőtlen hatalmi viszonyok összefüggései a genderrel együtt ténylegesen megjelennek a kutatásban és az oktatásban, s amint e "veszedelmes viszonyokkal" való szembenézés áthatja a gender studiest, a nőkkel és a nemekkel foglalkozó tudományok oktatása melletti elkötelezettség Kelet-Közép-Európában és a posztszovjet területeken kibontakozhatja kettős kritikai potenciálját.

(Fordította: Kerényi Gábor)

 

Ez a szöveg részben a következő tanulmányom alapján készült: Gender Studies in Zentral-Osteuropa und im postsowjetischen Raum. Teil 2: Akteur/innen und Interessen im Prozeß der Institutionalisierung. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16 (2005), 63-88.

 

Jegyzetek

 

1 Lásd erről pl. Dominick LaCapra: The University in Ruins? Critical Inquiry, 25 (1998), 32-55.; Walter D. Mignolo: The Role of the Humanities in the Corporate University. PLMA, 115, 5 (2000), 1238-1245.; Jamil Salmi: Tertiary Education in the 21st Century: Challenges and Opportunities. Higher Education Management, 13, 2 (2001), 105-130.

2 A 2004-2005 után történt eseményeket csak esetenként tudtam figyelembe venni. A szereplők és az intézmények nevének ortográfiájánál, illetve latin betűkre történő átírásánál mindig az adott forrásban található variánst veszem át.

3 Közéjük tartozott pl. Irina Novikova Lettországban és Adamik Mária Magyarországon. A különböző oszágokról lásd in: Claudia Krops (ed.): European Women's Studies Guide II. Women's International Studies Europe, Utrecht, 1997; interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

4 Biljana Kašić: Women's Studies in Croatia. Between Feminist Sensibility and Critical Responsibility. In: The Making of European Women's Studies. Athena-Universiteit Utrecht, 5 (2004), 30-40., főleg 30-33.; Eva Bahovec – Nina Vodopivec – Tanja Salecl: Slovenia. In: Gabriele Griffin (ed.): Women's Employment, Women's Studies, and Equal Opportunities 1945-2001. Reports from Nine European Countries. Amsterdam, 2002, 292-339, 319.

5 http://www.gender.ehu.by/en/ 25/3/2004

http://www.gender.ru/english/index.shtml mindkettő 2005. V. 19.

6 About Us. http://www.moterys.lt/index.php?set_lang_id=en 2004. III. 25.

7 Krops: i. m. 49. (lásd 3. jegyzet).

8 http://www.neww.org.pl/en.php/links/view/1.html?id=24
http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/czech/cz-cgs.html mindkettő 2005. V. 19.

9 http://www.rewindnet.org/asp/OdabirgupeW.asp?OdabranaGrupa=520 2005. V. 15.

10 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm

11 További tevékenységeiről lásd Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

12 Centre for Gender Studies. http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

13 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/index.html (2005. IV. 28.), lásd az innen linken elérhető információkat a Kharkov Centerről; a szerzőnek a Közép-Európai Egyetem (CEU) Curriculum Ressource Centerének (CRC) szervezésében "Gender Studies. Teaching Gender Studies, Women's Studies, Queer Theory and Masculinities in the University" címmel, 2004. március 22-27. között Budapesten megtartott műhely-konferenciáján (workshopon) készült naplóját. A résztvevők szóbeli közlései nagyban segítették eme tanulmány megírását.

14 The "Gender Studies" Program. http://www.eu.spb.ru/en/socio/gender.htm 2004. III. 25.

15 http://lists.partners-intl.net/pipermail/women-in-war/2001-March/000284.html 2004. III. 26.

16 http://www.auca.kg/textv/about/history/history.htm 2005. V. 16.
Az AUCA "Mission Statement"-je (szándéknyilatkozata) az egyetem feladatai között nevezi meg többek között, hogy "segítse új vezetői testület kinevelését a Kirgiz Köztársaságban és Közép-Ázsia más nemzeteinél", valamint "emelje a tanítás és kutatás színvonalát és módszerbeli minőségét a Kirgiz Köztársaságban és az egész régióban az amerikai módszerek és színvonal bemutatásával".
http://www.auca.kg/textv/about/mission/mission.htm 2005. V. 16. Taalaygul Isakulova – Elmira Shishkaraeva: Gender Aspects of Education System in Kyrghyz Republic: Analysis of Situation, Problems and Prospective, Gender Education. International conference materials. November 4-5, http://www.bilimdon.uz/library/publ.php?s=view&id=132
Nyomtatott orosz változat az orosz nyelvű kiadványban: Gender Education. International Conference Materials. November 4-5, 2003. Bukhara, 46-53. Köszönettel tartozom Svetlana Shakirovának, aki ezt a cikket és a bibliográfiával kapcsolatos információkat rendelkezésemre bocsátotta.

17 Ezek az információk a mai Department of Gender Studies belső dokumentációjából olvashatók ki. Köszönettel tartozom Jasmina Lukićnak a dokumentumok "kibányászásában" nyújtott segítségéért.

18 http://www.gender.univer.kharkov.ua/ENGLISH/institute.html 2005. V. 12. CRC workshop-napló, 2004, lásd 14. jegyzet.

19 http://www.gender.ehu.by/en/ 2004. III. 25.

20 http://www.gender.ru/english/index.shtml 2005. V. 19.

21 Lásd 17. jegyzet.

22 http://www.ceu.hu/crc/ 2005. V. 19.

23 Interjú Svetlana Shakirovával. L'Homme. Zeitschrift für feministische Geschichtswissenschaft, 16, 1 (2005), 89-96.

24 Network Women's Program. Gender and Education. Gender Studies http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education 2004. III. 26.

25 http.//www.soros.org/initiatives/women/about 2005. IV. 29.

26 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

27 Lásd az "özvegyek tűzhalálának" példáját a gyarmatosított Indiában. Lata Mani: Contentious Traditions. The Debate on Sati in Colonial India. In: Kumkum Sangari – Sudesh Vaid (eds.): Recasting Women. Essays in Colonial History. New Delhi, 1989, 88-126.

28 A transznacionális (feminista) nőpolitika és a modern világban uralkodó globális viszonyok aszimmetriái között fennálló feszültséget elemzők középpontba helyezik azt a kérdést, hogy ezek között a viszonyok között miként bontakozhat ki feminista önmeghatározás és hegemóniaellenes globális feminizmus. Vö. pl. Isabella R. Gunning: Arrogant Perception, World-Travelling and Multicultural Feminism: The Case of Female Genital Surgeries. Columbia Human Rights Law Review, 23 (1992) 2, 189-248.; Uma Narayan: Dislocating Cultures. Identities, Traditions, and Third World Feminism. London, Routledge, 1997; Anne Orford: Reading Humanitarian Intervention. Human Rights and the Use of Force in International Law. Cambridge etc., 2005.

29 A következőkben felsorolt tényszerű információk ennek az időszaknak a fejlődéséről, amennyiben más nincs megadva, a következő kiadásból származnak: Gender Studies & Women's Studies Directory. Countries of Central & Eastern Europe, the former Soviet Union & Mongolia. Ed. Open Society Institute – Network Women's Program, Budapest, 1999.

30 http://www.zenskestudie.edu.yu/wgsact/latvia/lv-cgs.html 2004. III. 25.

31 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

32 Mojca Urek: Women and Men in Social Work. A Gender Course at the Faculty of Social Work in Ljubljana, Slovenia. The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 46-49.

33 http://historians.ie/women/New 2005. V. 19.

34 Interjú Adamik Máriával, 2004. III. 24.

35 Uo.

36 Svenka Savić: "Mileva Maric Ajnstaijn" [szerb matematikus és fizikus, Albert Einstein első felesége] Women's Studies and Research, Novi Sad, kézirat, 2003.

37 Vö. a következő fejezetet és Theodora-Eliza Văcărescu tanulmányát: The Short Exultant Life of Gender Studies in Romania. Gender Studies and Curriculum Transformation. http://www.ceu.hu/crc/crc_resfel_draft2006.html Köszönet Theodora Văcărescunak egy nyomtatott példány rendelkezésre bocsátásáért.

38 Így a 2004-es CRC workshopon résztvevők egybehangzó elmondásai.

39 CRC workshop-napló, 2004.

40 Julija Khmelevskaja – Olga Nikonova: Gender Studies in der russischen Provinz. L'Homme. Z.F.G. 14, 2 (2003), 357-365, 358., valamint az ebben a tanulmányban közölt internetcímek.

41 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.undp.uz/GID/eng/index.html és az ehhez tartozó linkek; 2004. III. 26. Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, lásd 18. jegyzet.

42 Ennek az átalakulásnak a nemekkel foglalkozó politikára gyakorolt hatásáról lásd Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects.

43 Az egyik legelső ilyen romániai tanszék 1998-as megindításáról lásd később.

44 A "Bologna-folyamat" központi dokumentumait lásd pl. http://www.aic.lv/ace/bologna/poldoc.html 2005. V. 19.

45 Az 1999. június 19-i Bologna-nyilatkozat szövegét lásd
http://www.bologna-berlin2003.de/pdf/bologna_declaration.pdf (angol), http://www.okm.gov.hu/main.php?folderID=1079&ctag=articlelist&iid=1&articleID=2960 (magyar); 2007. II. 5.

46 Ez világosan kitűnik például a "The Bologna Declaration on the European Space for Higher Education. An Explanation"-ből, amelyet a Confederation of EU's Rectors' Conferences and the Association of European Universities dolgozott ki és az Európa Tanács terjeszt.

47 Európa Tanács Koppenhágában, 1993. június 21-22. Conclusions of the Presidency. http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/ec/72921.pdf 13-14, 2007. I. 25.

48 Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, 2003, 2. fej.

49 Az előkészületek során szükség volt a nőszervezetek intenzív lobbimunkájára. Lásd Claudia von Braunmühl tanulmányát ugyanebben a számban.

50 http://www.ena.lu/mce.cfm

http://europa.eu/scadplus/treaties/ecsc_en.htm

http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/treaty_en.html mindkettő 2007. I. 24.; a szerződés szövege:

http://eur-lex.europa.eu/en/treaties/dat/11997D/htm/11997D.html#0092010003 (angol), http://www.im.hu/download/primleg_11997d.htm/primleg_11997d.htm (magyar); 2007. II. 21.

51 Lásd von Braunmühl (49. jegyzet).

52 http://ec.europa.eu/employment_social/equ_opp/strategy_de.html#demo; 2007. I. 26.

53 Ezzel szemben az AOIFE jelenléte a "bővítési területeken" mindig is kevésbé volt hangsúlyos. Janette van der Sanden: Truth or Dare? Fifteen Years of Women's Studies at Utrecht University. Utrecht, 2003, 72-75.; AOIFE Annual Report 2000. Written by Elisabeth K. Lorenzen, January 2001; http://www.athena2.org/public/partners.php 2004. III. 25. és 2007. II. 4.; http://www.let.uu.nl/aoife/MEMBERLIST.HTML 2007. II. 4.

54 Gabriele Griffin – Rosa Braidotti (eds.): Thinking Differently. A Reader in European Women's Studies. London, 2002, 2. (Bevezetés).

55 http://www.athena2.org/index.php?pageid=2;

http://www.athena2.org/index.php?ac_id=14&athena_template=custom_module_2&pageid=6 http://www.athena2.org/private/archive.php?action=all&result_set=0 – link to "Annex I. Output structure Athena 3" valamennyi 2007. II. 4.

56 http://www.ugr.es/~gemma/; http://www.dieuniversitaet-online.at/beitraege/news/matilda-joint-master-in; mindkettő 2007. II. 4.

57 A Masaryk Egyetem 2006 óta tagja az AOIFE-nek.

http://fss.muni.cz/gs/

http://gender.fss.muni.cz/english.php 2007. II. 4.; CRC workshop-napló, 2004.

58 Ugyanakkor a magyarországi nőkutatással foglalkozók a legmesszebbmenőkig egyetértettek abban, hogy inkább az MA-szint intézményesítésében érdekeltek.

59 http://www.bologna-berlin2003.de/en/national_reports/index.htm 2007. 01. 15.

60 Interdisciplinary Group for Gender Studies (leaflet); és www.gender.salve.ro; 2005. V. 19.

61 http://www.anasaf.ro/english/index(eng).html 2005. V. 19.; CRC workshop-napló, 2004.

62 Văcărescu, lásd 37. jegyzet, hivatkozással interjújára Miroiuval.

63 CRC workshop-napló, 2004.

64 Daša Duhaček: The Belgrade Women's Studies Centre – The Next Stage? The Making…, i. m. (lásd 5. jegyzet), 41-45., főleg 41, 45.

65 University of Novi Sad. Association of Centres for Interdisciplinary and Multidisciplinary Studies and Research. University Centre for Gender Studies. Önbemutatás (másolat); CRC workshop-napló, 2004.

66 http://www.historians.ie/women/Newsletter%2034%20Bulgaria.htm 2005. V. 19.

67 http://www.ceu.hu/introduction.html#7 2007. II. 4.

68 Lásd "Graduate Programs" alatti linkek: http://www.gend.ceu.hu/ 2007. II. 4.

69 CRC workshop-napló, 2004.

70 Az ezzel kapcsolatos vitákról és meglátásokról legalábbis benyomás szerezhető pl. Almira Ousmanova, Anna Temkina, Elena Zdravomyslova és Irina Zherebkina 2003-ban megjelent tanulmányaiból, in: Studies in East European Thought. Special Issue: Gender and Culture Theory in Russia Today, 55, 1 (2003).

71 Ez Frederick Cooper Afrika dekolonizációs folyamatáról írt elemzésének egyik központi fogalma, in: Decolonialization and African Society. The Labor Question in French and British Africa. Cambridge, 1996.

72 http://www.soros.org/initiatives/women/events/school_20050309 2005. V. 19.

73 Interjú Svetlana Shakirovával, lásd 24. jegyzet; http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/c_education
http://www.soros.org/initiatives/women/focus_areas/initiatives/women/events/gender_2 mindkettő 2007. III. 26.; http://www.civilsoc.org/nisorgs/ukraine/kyiv/womn-icc.htm 2005. V. 19.

74 HESP-dokumentáció a támogatott nyári egyetemekről. Köszönet Jó Mariann-nak a rendelkezésre bocsátott dokumentumokért.

75 Átfogó hozzáférést biztosít az idevonatkozó információkhoz: Central Asian Gateway. WEB site on Development Issues, http://www.cagateway.org/ key words "gender" und "gender studies"; 2005. V. 16.

76 Isakulova-Shishkaraeva: Gender Aspects, i. m. (lásd 17. jegyzet).

77 Szvetlana Sarikovának köszönöm ezt az információt.
http://www.unesco.kz/?lang=§or=®ion=&newsid=1449&announce= 2007. II. 5.

78 Lásd még interjú Shakirovával (lásd 24. jegyzet).

79 A www.ehu-international.org (2005. V. 19.) átfogó leírását adta angol nyelven az eseményeknek, a tiltakozásoknak és más különböző reakcióknak. Lukasenko elnök ezen a honlapon csak orosz nyelven közölt nyilatkozatának fordítását Krausz Tamásnak köszönöm.

80 http://www.macfound.org/announce/press_releases/1_20_2005.htm 2005. IV. 28.

81 http://www.gender-ehu.org/?137_1
http://www.ehu-international.org/chronicles/chronicles_eng.html mindkettő 2007. II. 5.

 

Christian Gerlach-Götz Aly: Az utolsó fejezet

Az európai történelem része – egy úttörő könyv a magyar zsidó holokausztról

 

Christian Gerlach és Götz Aly Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása 1944–1945 c. könyve azoknak a történéseknek a sokszorosan összefonódott szálait vizsgálja, amelyek 1944 márciusa és nyara között az akkori Magyarország területén élő kb. 440 000 zsidó halálához vezettek. A magyarországi zsidók megölésével, az európai zsidók kiirtásának ezzel az utolsó fejezetével az elmúlt évtizedekben számos történész foglalkozott. Több jelentékeny tanulmány mellett a központi helyet kétségtelenül Randolph L. Braham kétkötetes monumentális műve, a The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary (magyarul: A magyar holokauszt) foglalja el. Christian Gerlach és Götz Aly mégis történelmi szűzföldre lép. Könyvükben a magyar holokauszt éppannyira sokoldalú, mint kiegyensúlyozott s – mindenekelőtt – megközelítési módjában integrált szociál- és politikatörténetét írják meg.

Ezt szolgálja az a komplex érvelési rendszer, amely a könyv egyik legfőbb erőssége. A szerzők szembefordulnak azzal a nézettel, amely szerint a zsidók megölésének oka egyedül az antiszemitizmusban, ill. kizárólag a német “gyilkossági gépezet” vagy néhány, kevés számú tettes tevékenységében keresendő. Ehelyett “a népirtás kontextusba helyezése és a megértéséhez szükséges multikauzalitás” (442. o.) érdekli őket, valamint – s ezt hozzá kell tennünk – a történelem europaizálása és a holokausztra adható lehetséges magyarázat – mégpedig anélkül, hogy relativizálnák a holokauszt történelmi egyedülállóságát és a németek mindenek fölött álló felelősségét. Ebből következően nem a magyar zsidók megölésének “igazi” okát kutatják, hanem egy történelmi-politikai magyarázat elemeit. A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy “a jobbára hagyományos zsidóellenes beállítottság és rasszista propaganda mellett jelen kell lennie valamilyen valós és vitálisan megjelenő érdeknek, amely működésbe hozza és működésben tartja a megsemmisítő gépezetet” (13. o.). Ezeket a sokrétű érdekeket és a hozzájuk kapcsolódó politikai stratégiákat és választási lehetőségeket vizsgálja a könyv Magyarország esetén, ahol – pl. Franciaországgal ellentétben – a megszállott ország honi kormányapparátusa, méghozzá egy lehetséges német veszteséggel a szeme előtt, messzemenőkig “magáévá tette” (14. o.) a megsemmisítés programját.

Egy tömörre fogott, a holokauszt történet “utolsó fejezetének” alapvető tényeit és folyamatait bemutató bevezető áttekintés után a magyar zsidóellenes politika beható, 1943-ig történő elemzése következik, amelyet a szerzők az antiszemitizmus, az agrár- és társadalompolitika, valamint a magyar–német kapcsolatok specifikus társadalmi és politikai viszonyainak, tendenciáinak és céljainak összefüggésrendszerébe helyeznek. Ezt követi Magyarország német megszállásának, ennek indítékainak, a megszállás alatt létrejövő politikai struktúráknak és az élesedő zsidóellenes politika első fokozatainak leírása. Mielőtt végül a tulajdonképpeni “utolsó fejezet”, tehát a gyilkos kényszermunka, deportációk, megsemmisítés, a deportációk leállítása és a további üldöztetések kerülnének górcső alá, a szerzők behatóan foglalkoznak a magyar holokauszt politikai és társadalmi-gazdasági összefüggéseivel.

A legtöbbször igen bőséges, ám mindig sokrétű forrásanyagra, valamint a már meglévő kutatási eredményekre építkező érvelés mindvégig óvatos-mérlegelő marad. A szerzők folyamatosan külön súlyt fektetnek arra, hogy vizsgálat alá vegyék az elmúlt évtizedek történelem írásának és publicisztikájának kritikus pontjait anélkül, hogy ezáltal írásuk folyamata megszakadna vagy eltávolodnának központi kérdésfeltevéseiktől. Ezek a kritikus pontok kivétel nélkül a historiográfia olyan vitás esetei, amelyek a XX. századi magyar történelemnek, nemzetközi szinten pedig az egész nemzetiszocializmussal foglalkozó történelemírásnak központi fontosságú problémái. Közülük itt most csak néhányat említek: mekkora és milyen szerepet játszott a magyar kormány a deportációkban; (disz-)kontinuitás a német megszállás előtti és utáni zsidóellenes politikában; a magyar külpolitika revizionista törekvései a magyar–német kapcsolatok fejlesztése érdekében és általában a magyar külpolitika mozgásterének lehetőségei; Horthy kormányzó szerepe; milyen befolyásoló szerepet játszottak Magyarországon a szövetségesek, az egyházak, a zsidó vezetők és az egész zsidóság cselekedetei és stratégiái a deportációk megindításában, folyamatában és leállításában; magyarázatok a magyarországi és más országokbeli megsemmisítési politika lassítására, felgyorsítására és állandósítására; mennyire eltérő “hatékonyságúnak” bizonyult a különböző országokban a német megszállók igyekezete arra, hogy kiélezzék a zsidóellenes politikát; transznacionális összetűzések a megszállók és kollaboránsok között; az ideologikusan alátámasztott antiszemitizmus és az anyagi számítás viszonyrendszere a zsidóellenes politikában. Ez utóbbit pl. több tényező tükrében is megvizsgálják. Egyrészt a zsidók tömeges legyilkolásának és a zsidó kényszermunkának egymást kiegészítő (és változó) viszonyrendszerében vagy a zsidó lakosság helyzetének romlására és a kisajátítására irányuló konkrét társadalom- és gazdaságpolitikai törekvések figyelembevételével, vagy éppen a német háborúfinanszírozási stratégiákhoz kötve elemzik, minthogy ezek nem különválaszthatók a gazdasági leigázástól, megszállástól, valamint a kisajátításoktól és megsemmisítésektől. Ez utóbbi esetben példának okáért megmutatják, hogy az az explicit német stratégia, amely a kisajátított zsidó tulajdont – más megszállt országokhoz hasonlóan – Magyarországon hagyta, miként szolgálta a német háborús gazdaság táplálék- és vagyonbeszerzés-politikáját. Ezzel a stratégiával a németeknek sikerült a magyar hivatalos szerveket még jobban korrumpálniuk és megvásárolniuk hozzájárulásukat, élenjáró közreműködésüket a deportációkhoz. Másrészt ez a stratégia a német birodalomnak juttatandó járandóságon keresztül mégiscsak része volt az értékek masszív, indirekt átutalásának a birodalomba, ami csak a zsidómegsemmisítéssel egybekötött kisajátítással volt fedezhető. Persze ez az összefüggés is – mint azt Gerlach és Aly egyértelműsíti – egy eleme csupán a tömeges megsemmisítés történetének.

Végül az események, folyamatok és az – olykor csak lehetséges vagy valószínű – összefüggések ennyire beható leírása után a szerzők záró megfontolásaikban felteszik a holokausztkutatás és az ezzel kapcsolatos problémakörök történelmi és teoretikus kontextualizálásának néhány nagy kérdését. Egyrészt elgondolkodnak azon, hogy miért volt az etnikai homogenizációs elvnek hosszan tartó uralkodó hatása a XX. század történelmében. Az igény a multikauzális magyarázatra – ahol az egyik oldalon ideológia és kultúra, a másikon pedig gazdaság és társadalom már nem átjárhatatlan ellentmondásként vagy egymással függő viszonyban lévő variánsként áll egymással szemben – egy mélyre tekintő összefoglalásban elméleti alapon megerősíti a kötet néhány kutatási következtetését. Ez az összefoglalás, mint maga az egész könyv, fontos történelmi és eszmei anyaggal szolgál többek között ahhoz is, hogy a modernizációs paradigma különböző válfajaival (főleg amikor nem a világ “magasan fejlett” régióiról van szó), az etnikai homogenizáció tendenciáival és – esetleg – e kettő történelmi összekapcsolódásának kérdéseivel mélyrehatóbban foglalkozhassunk.

Az utolsó fejezet igézetes és borzongató módon ragadja meg az üldözés, a deportáció és a gyilkosság dinamikájának meghatározó elemeit, ezek rettenetes sokféleségét. A szerzők a magyar holokausztot valóban “interaktív folyamatként” tudják megragadni, miáltal sikerül fölöttébb összetett képet festeniük valamennyi résztvevő érdekeiről és cselekedeteiről. Soha nem tévesztik szem elől, hogy indítékok és tettek mindig komplex társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális tényállá­sokban és folyamatokban, ill. az emberi létnek mindezekre a dimenzióira való hatni akarásában gyökereznek. És miközben bármennyire differenciált a tanulmány, bármennyire óvakodik is mindenféle moralizáló és egydimenzionális ítéletalkotástól, egy fundamentális alapelve mellett kitart: radikálisan elutasítja az emberi életek mindennemű egyenlőtlen értékelését, s így a szerzők tántoríthatatlanul állnak az áldozatok pártján. Így kötődik össze Gerlach és Aly analitikus társadalom- és politikatörténetében tudományos és politikai értelemben példamutató módon egy a történelmi megértésben gyökerező történelemfelfogás egy mélyebb humanitással.

 

Christian Gerlach, Götz Aly: Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden 1944/1945. (Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása, 1944–1945) Deutsche Verlags-Anstalt Stuttgart, München, 2002, 480 o.

Európa mint a dezintegratív integráció gyakorlótere Hannes Hofbauer: Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyvéről

Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. Wien, Promedia Verlag 2003

Alig 15 évvel a Duna-Tisza menti rendszerváltás után a magyarországi választásra jogosult lakosság elsöprő kisebbsége1 mondott egyértelmű "igen"-t az Európai Unióba történő belépésre. Hét további közép-kelet-európai országgal együtt néhány hónapon belül Magyarország is felvonja hivatalosan az EU-s zászlót. A schengeni egyezmény értelmében biztosítandó szabad határforgalom majd két-három év múlva kerül napirendre, a munkaerő szabad áramlására hét-tíz évet kell várni.

Itt az ideje mérleget vonni – vallja a közelmúltban megjelent Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig című könyv. Éspedig – mint azt a szerző, Hannes Hofbauer már a címben is jelzi – másfajta mérleget, mint amilyen az európai csúcstalálkozók résztvevői hirdetnek, s a régi, valamint új EU-országok kormányainak és bürokratáinak a mediális és intellektuális sleppje szinte már imamalomszerűen ismétel. Hofbauer tudatosan elhatárolódik azoknak a harsány kórusától, akik a bővítést úgy ünneplik, mint Kelet-Európa véglegesnek vélt "hazatértét Európába" és a végső győzelmet a nacionalizmus, kommunizmus, antiszemitizmus és retrográd protekcionizmus felett. Az ehhez a vonalhoz tartozó eurokrata diskurzusoktól – amelyek piacelemzések, a joganyagok és intézményrendszerek vég nélküli összehangolása, az agrártermékek és a nemek kvótáinak megállapítása körül forognak – ugyanennyire idegenkedik a szerző. És végül távol állnak tőle azok az "Európa-pártiak", modernizációs irányultságú baloldaliak és balliberálisok is, akik az "összeurópai gazdasági térség" és a brüsszeli politika egyesítő és egyensúlyozó erejében bíznak. "Nagy-Európától" remélik nagy népességcsoportok munka- és életfeltételeinek javulását vagy legalább azt, hogy jobbak lesznek a szakszervezetek, politikai szervezetek és új társadalmi mozgalmak "szociális Európáért" ill. "a munkavállalók Európájáért" folytatott egységesülő harcának feltételei. Hofbauer tanulmánya az ezekből a táborokból hallható vitákat is egész egyszerűen a jobboldali partvonalon túlra teszi. Az ő szemében a "szociális Európa" víziója – eltekintve attól, hogy ez a vízió amúgy sem lenne az ő elképzelései szerint való – nemcsak nem reális, hanem egyenlő a valós fejlődési irányok és viszonyok többszörös fejreállításával.

Ennek az akadékoskodó könyvnek a szerzője – Bécsben élő történész és újságíró – több mint tizenöt éve rendszeresen beutazza Európa "másik felét", és kutatásait nem csak a hozzáférhető nyomtatott forrásokra és nyugati nyelveken írt háttérirodalomra, illetve a gazdasági és társadalmi fejlődés széleskörű adatanyagaira valamint statisztikai és más mutatókra alapozza, hanem ezen felül felhasználja a bal-kritikus és alternatív értelmiségiek szerteágazó, egyész Kelet-Európára kiterjedő hálózatával fenntartott szoros kapcsolatait is.

Az ilyen alapokon nyugvó tanulmány a keleti bővítéshez vezető útnak és az ezzel öszefüggő folyamatok eddigi eredményeinek a mérlegét nem a szokásos, hanem teljesen más megközelítésen keresztül vonja meg. A keleti bővítés folyamatát a történelmileg változó gazdasági és politikai viszonyok történeteként írja meg. Ezek a viszonyok a keleti bővítés útjának adekvát elemzésében három, egymáshoz komplex módon kapcsolódó szinten játszanak kulcsszerepet: vizsgálat alá veszi a) az Európa nyugati és keleti fele közötti kapcsolatokat, b) külön-külön a földrész keleti felén és nyugati felén belüli kapcsolatokat, és végül c) az egyes országokon belül a társadalmi-gazdasági rendszerek és az ott élő lakosság jóléte között fennálló kapcsolatokat. (Az utóbbi összefüggést a szerző – egyébként jogosan – csak a közép-kelet-európai országok körében vizsgálja, még ha ezzel a kelet-európai olvasók körében ismét egyszer, akaratlanul is, a nyugati népek jólétéről elterjedt illúziót kelti.) Miként következett és következik – kérdezi Hofbauer – a keleti bővítés az Európán belüli Kelet-Nyugat viszonyból? Milyen gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális változásokkal járt és jár együtt a kapcsolatoknak ez a fejlődése itt és ott, úgy az egyes országokon, mint az európai kontinens két felén belül? Milyen szerepet játszik ma az EU az Európán belüli gazdasági kapcsolatokban és politikai struktúrákban? És milyen változások várnak (még) a belépés után Közép-kelet-Európára?

Hofbauer érvelésének egyik központi magja, amelyre támaszkodva választ ad ezekre a kérdésekre, hogy a "béke, stabilitás és jólét" látszólagos univerziáliáit szembeállítja az EU bővítéspolitikájának három sarokkövével. Az argumentáció abból nyeri erejét, hogy a bővítési folyamattal kapcsolatos központi EU-s határozatokat azok keletkezési időpontja szerint és politikailag összefüggésbe hozza a kelet-európai rendszerváltás során igen gyors változásnak induló kelet-nyugati kapcsolatokkal. Demokrácia, piacgazdaság és az EU-s jogi és intézményi szabályrendszerek átvétele – így foglalható össze az 1990-es évek bővítés-politikájának három valós sarokköve, amelyekről 1993 nyarán határoztak Koppenhágában. Ez a határozat csak néhány hónappal azelőtt született, hogy beérkeztek az első belépési kérelmek Közép-kelet-Európából (nevezetesen Magyarországról és Lengyelországból 1994 márciusában és áprilisában), s alig egy évvel a "maastrichti kritériumok" lefektetése után (ezeket egyébként végleg csak 1993 májusában ratifikálták), amelyek megnyitották az utat, hogy az EU belülről gazdaságilag, valutapolitikailag és (részterületeken – szorul kiegészítésre Hofbauer megfogalmazása) külpolitikailag egységes képződménnyé alakuljon. Miután "az új szuperhatalom struktúráját legalábbis gazdaságilag meghatározták, a[z Európai] Bizottságban hozzáláthattak, hogy ajánlatot tegyenek Kelet-Európa új elitjeinek" (70-71. old.).

Mi ennek az ajánlatnak a lényegét képező három valós felvételi kritérium tartalma? A demokráciáról az 1993-as koppenhágai konferencia ezt mondja: "intézményi stabilitás mint a demokratikus […] rend garanciája". A szerző nézőpontjából ez a felhalmozás kapitalista rendszere mellett elkötelezett, a legerősebb európai tőkés csoportok által szilárdan kézben tartott média- és pártrendszert jelenti. Az 1990-es évek közepe óta egyre nagyobb hatalommal rendelkező brüsszeli intézmények alig vannak alávetve demokratikus legitimációs folyamatoknak.

A piac mint "működő piacgazdaság" – amelynek képesnek kell lennie arra, hogy "megállja a helyét az Unión belüli verseny nyomásával és a piaci erőkkel szemben" – kritériumának hivatalos meghatározása nem jelent semmi mást, mint egy olyan politikát, amely legjobb esetben is csak biztosítja a piaci erők működését, abba beavatkoznia azonban nem szabad. A fenti "demokrácia"-értelmezésnek megfelelően azokat a kelet-európai kormányfőket, akik többé-kevésbé bátran vagy bátortalanul megpróbálták akadályozni a piaci erők mindenek fölötti elsőbbségét, Brüsszelből erős nyomás érte. Mindenekelőtt azt vetették a szemükre, hogy nem követik a demokratikus alapelveket.

Ami végül a harmadik kritériumot, az EU-s jogrendszer átvételét illeti, Hofbauer szerint ebben rejlik "az egyetlen reális ajánlat a kelet-európai helybeli elitek számára. […] Itt a tőkegyenge adminisztrátorok, ezek fiai és lányai is szóba kerülnek, itt az »európaizáció« egyéni gyümölcsöket arathat. Minisztériumok, bizottságok, segélyszervezetek […] iskolázások, szemináriumok és tudományos tanácskozások": ezek mind kenyéradóvá válhatnak (72. old.).

Nem volt olyan pillanat – s ezt éppen az eurokrácia businessében résztvevő kelet-európai kicsik és nagyok tudják nagyon jól -, mikor a belépést előkészítő, tudatosan bilaterális keretek között tartott megbeszélések során valóban tárgyalásokról lett volna szó, helyette folyton csak a három nevezett kritérium teljesítéséről. Az EU képviselőinek dolga minden esetben csak annak felügyelete volt, hogy az egyes belépésre várók hol tartanak a cél felé vezető úton. A korlátozás nélküli tőkefelhalmozás elve alapján végrehajtott EU-integráció eszményképe és végcélja a "négy alapszabadság": az áru, a tőke, a szolgáltatás és a személyek szabad áramlása. Mégis – hangzik a könyv központi tétele -, az EU-integráció valójában egy olyan gazdasági nagytérséget hoz létre, amelyben két folyamat van elválaszthatatlanul összekötve: "a gazdasági és társadalmi lecsúszása egy fél földrésznek, […] amely éppen abban az évtizedben dezintegrálódik, amikor kontinentális testvére – Nyugat-Európa – a nagy integrációs ugrásra szánja el magát" (36. old.). Az integráció és az EU-bővítés folyamatában több mint egyértelműen tapasztalható dezintegráció tehát csak látszólag ellentmondás. Nem magyarázható a különböző fejlődési fokok elérésének időbeli eltolódásával – mintha egyfajta integrációért fojtatott "evezősversenyről" lenne szó -, és azzal sem, ha a kommunisták vagy nacionalisták fejlődést gátoló (korábbi vagy mai) politikai beavatkozásaira mutatunk. Felismerhető viszont két alapvető összefüggés, amelyek – amint magunkévá teszünk egy történelmi és globális (itt: összeurópai) nézőpontot – (egyebek mellett) ebben az esetben is magyarázatot adnak integráció és dezintegráció egységére. Ez a két elem az "egyidejűtlenség" és az "egyenlőtlen hatalmiság". Az első a fent említett "szabadságok" bevezetésének ill. valósággá válásának lépcsőzetes megvalósítását jelenti, a második pedig azt, hogy a politikailag és gazdaságilag erősebbeknek módjukban áll saját előnyükre valósággá váltani ezt a négy "szabadságot", miközben másokat meg (időlegesen) meggátolnak. Ha a nagy EU-termelők szabadsága, hogy termékeiket Kelet-Európába szállítsák, a bővítés előtt 15 éven át nagyobb, mint a közép-kelet-európai üzemeké az ellenkező irányba, akkor ez a gazdasági egyenlőtlenséget és a hatalmi lépcsőt erősíti. Ha a munkaerő szabad áramlása csak hét évvel az áru szabad áramlása után kerül bevezetésre, akkor eközben még inkább megszilárdulnak az egyenlőtlen munkafeltételek és jövedelmi viszonyok, és az egyenlőtlenség még hosszabb időre válik meghatározottá. Ezek és más, részben fundamentálisan antiliberális elemek – amelyekre az EU-nak a Közép-kelet-Európával kialakított gazdasági és társadalmi viszonya épült és alapul – az alapvető tartozékai magának a liberalizmus vezércsillaga alatt véghezvitt bővítési és integrációs politikának. Hogy miként alakultak ki az előfeltételek ehhez, tehát hogy miként honosodhatott meg a nyugat-keleti viszony egyenlőtlenségének számos hasonló mechanizmusa magában Közép-kelet-Európában, azt Hofbauer két külön fejezetben tárgyalja. A tények, amelyeket ezekben elénk tár, nagyrészt ismeretek a kritikusan gondolkodó, figyelmes közép-európai szellemek számára. Elemzi az KGST jellegét és széthullásának következményeit, a "sokkterápia" érvényre jutását, a szociális szféra privatizációját és a munkának piacosítandó áruvá történő átváltozását, valamint az újkapitalista elosztást és az újkapitalista gazdasági kiárusítást.

Analízisével, amely egy többdimenziós viszonyrendszer központi szálát állítja középpontba, a szerző nem csak a keleti bővítés útjának konkrét történelmi és integratív elemzését nyújtja. Elméletileg is sikerül tisztáznia, hogy csak egy ilyen elemzés képes kihámozni a négy "szabadság" látszólag univerzális és történelmietlen dogmáiból a keleti bővítés valódi jellegét. Ezt a gondolatot először a kelet-európai "államszocializmus" összeomlásával és a nyugati expanzióval kapcsolatosan húzza meg, majd a figyelmet a közép-kelet-európai térségre összpontosítva sok részlet és összefüggés felmutatásával bontakoztatja ki. Egy átfogó fejezet külön "országjelentésekben" mutatja egyenként be, hogy milyen szerkezeti felépítések és mozgatóerők jellemzik a belépésért folyamodók mai helyzetét (ezek közé veszi Romániát és Bulgáriát is). Itt alapvetően – és áll ez az egyes országok egymás közötti összehasonlítására és az európai összehasonlításra is – nagyon is lényegi dolgokról kapunk tájékoztatást a térség társadalmi-gazdasági és politikai fejlődésének legfontosabb tendenciáiról. Itt-ott azonban, főleg ami a közvetlen társadalmi mutatók válogatását és interpretációját illeti – finoman szólva – hiányosságokat kell tapasztalnunk. Így a szerző például a kelet-európai országok (valóban) ijesztően magas magzatelhajtási mutatóit minden további nélkül és kizárólag arra vezeti vissza, hogy csökkent "Kelet-Európa népeinek bizalma önnön életerejé"-ben (57. old.). Ezzel nem csak a történelmi folyamatosságot hagyja figyelmen kívül, amelyben ezeket a rendkívüli számokat el kell helyezni, hanem azt is, ami még lényegbevágóbb, hogy ezek a számok nagymértékben összefüggenek a fogamzásgátlásért való közös felelősséget alig ismerő szexuális élettel, amelynek következményeit egyszerűen a nők nyakába varrják.

Az egyes országokról írt beszámolókhoz az átfogó és összefoglaló Kelet-Európa periférikus irányultsága című rész csatlakozik. A szerző itt a korábban bemutatott, különböző országokat jellemző uralkodó fejlődési irányok és viszonyok közül sokat meggyőző módon "egymáshoz illeszt gondolatilag", mint az egyenlőtlen európai integráció építőköveit és konzekvenciáit. Esetenként itt is szembenéz az EU-euforikusok ill. -pártolók (ellen)érveivel, mégpedig a liberálisoktól a baloldaliakig. Ha több ilyenfajta "virtuális vitára" került volna sor, bizonyára jót tett volna a könyvnek. Ezáltal ugyanis el lehetne kerülni, hogy a könyv érvelését egyszerűen azzal utasítsák el, hogy másféle "hitvallást" hirdet. Emellett az ilyen "virtuális vita" segít intellektuálisan eligazodni a különböző érvrendszerekben azoknak az olvasóknak, akik számára az ezt a könyvet jellemző történelmi-integratív látásmód egyszerűen idegen vagy ismeretlen.

Az első és az utolsó fejezet keretbe fogja az EU-s keleti bővítés útjának önmagában meggyőző és "kerek" leírását. A bevezetőben Hofbauer az Európa-képek történetével foglalkozik, valamint azoknak a diskurzusoknak az ideológiai-politikai szerepével, amelyek életre hívták ezeket az Európa-képeket és a változó történelmi kontextusokhoz és nyelvhasználatokhoz idomították őket. A könyvet a "hadi tényező" – vagyis az EU-határok kormányainak, az EU beavatkozási egységeinek, a közép-kelet-európai EU- és a NATO-integráció viszonyának – tömör leírása zárja.

Kisebb pontatlanságok és egyoldalúságok mellett ennek a kerek szövegnek az érvelése egy igen lényeges pontban hibádzik. Az egész könyvön egy alapvető analitikus kihívás húzódik végig, amelyet érvelése során a szerző maga "termelt ki", mégsem néz szembe vele sehol. Pedig a kihívás mögött is, illetve éppen amögött rejlik az összefüggés, tehát az, amelynek megmutatása és porblémaként való megnevezése különben a tanulmány központi törekvése: nevezetesen, hogy milyen összefüggés áll fenn egyik oldalon a gazdasági folyamatoknak és kapcsolatoknak a regionális vagy nemzeti szinten történő "protekcionista" színezetű szabályozása illetve irányítása és meghatározása, a másik oldalon pedig az ezekben a régiókban vagy országokban élő embereknek a gazdasági és politikai önrendelkezése között. Belátható, hogy Hofbauer – aki számára vitán felül áll, hogy szükség van politikai beavatkozásra a (piac)gazdaság által meghatározott folyamatokba – először is a létező politika művelőiből és politikai entitásokból, így például államokból és kormányokból indul ki, ha valós lehetőségekre és valós tapasztalatokra kérdez. És a szerző bizonyára nem látná hiányát találó érveknek akkor sem, ha azt kellene kimutatni, miért fontos vagy elengedhetetlen a gazdasági cserefolyamatok helyi, nemzeti és regionális politikai kontrollja ahhoz, hogy lépésről lépésre kialakuljon egy olyan politikai és gazdasági gyakorlat, amely alternatívát kínál a tőkés felhalmozással és a kapitalizmus dezintegráló integrációjával szemben. De Hofbauer elemzése vakon elmegy amellett az éppannyira történelmi, mint elméleti és gyakorlati kérdés mellett, hogy milyen lehet a viszony egyrészről egy ilyen nemzeti vagy regionális kontroll, másrészről pedig az ellenőrzést végzők alulról történő ellenőrzése között, vagyis, hogy milyen befolyást gyakorolhatnak az érintett emberek az ellenőrző feladatot ellátó hatóságokra. Igaz, a szerző nem csak a mai nyugat- és kelet-európaiaknak a gazdasági folyamatok következtében történő "önjogúságtól" való megfosztásáról és a korlátok közé szorított illetve gyámkodó EU-s demokrácia-modellről szól, hanem a korábbi keleti "fejlődésnek indult diktatúrák" "politikailag szótlan" (37. old.) lakosságáról is, valamint arról, hogy az EU-s oldalról és a keleti bővítés liberális szószólói részéről "nacionalista" és "nem demokrata" címszó alatt politikai partvonalra kényszerített kelet-európai kormányokat nagyon is és többször is demokratikus módon választotta meg és tartotta hivatalában országuk lakossága. De sem az elemzés szintjén, sem történelmileg nem jár sehol utána annak az összetett problémának, hogy milyen – lehetséges?, kikerülhetetlen?, mi módon feltárható vagy körüljárható? – összefüggés áll fenn regionálisan mikro- és makroszint között: tehát a társadalmon, családon stb. belüli hatalmi viszonyok ki- vagy leépítése és a piaci erők végső soron földrajzilag, területi határok meghúzásával biztosított korlátozása között.

A kapitalizmus valamennyi gyakorlati kritikájának a kényes kérdése éppen az ebben az összefüggésben fellelhető konfliktusokkal és ellentmondásokkal való szembenézés, illetve ennek az összefüggésnek az újrafogalmazása. Az, hogy kikiáltjuk az (akár kádári, akár iliescui vagy bármilyen más színezetű) regionális protekcionizmus elsődlegességét a termelők önrendelkezése fölött, bizonnyal nem jelentheti a jövőt a kapitalizmussal szemben kritikus baloldal számára. Ezzel ennek a szellemileg igen serkentő hatású könyvnek a szerzője ugyebár bizonnyal egyetért!?

 

Hannes Hofbauer: Osterweiterung. Vom Drang nach Osten zur peripheren EU-Integration. (Keleti bővítés. A keletre törekvéstől a periferiális EU-integrációig) Wien, Promedia Verlag 2003

 

(Fordította: Kerényi Gábor)

 

 

Jegyzet

 

1 Ez a címe Gerő András a Habsburg-monarchiabeli békeidők magyar parlamentarizmusáról írott alapművének.

A világ gyermekei – tények, tényezők

A XXI. század elejére – állítja a gyermekekről kiadott 2000. évi világjelentés – a gyerekek és az asszonyok lettek azok, akik a legnagyobb százalékban élnek szegénységben, közülük ölnek meg legtöbbet a fegyveres konfliktusok során (csak az 1990-es években több mint 2 milló gyermeket, míg a sebesült gyermekek száma 5 milló fölötti volt), valamint ők a legvédtelenebbek a fertőzésekkel és az AIDS-nel szemben. Jogaikat lábbal tapossák. Még mindig naponta több, mint 30 ezer gyerek hal meg gyógyítható betegségekben, havonta 250 ezer gyerek és fiatalember fertőződik meg HIV vírussal, és csupán 1999-ben 31 millió ember vált menekültté. Csak becslésekbe bocsátkozhatunk azon gyerekek számát illetően, akik az adósszolgaság, kényszermunka, kábítószerkereskedelem és prostitúció kiszolgáltatottjai. Bár a gyerekek többsége iskolás, 130 millióan mégsem járnak iskolába. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein az első osztályt megkezdett gyerekek 66%-a fejezi be az általános iskolát, Dél-Ázsiában 59%-a, Latin-Amerikában pedig 74%-a. A legkevésbé fejlett országokban ez a ráta 54%. A beiskolázott lányok részaránya (Latin-Amerikát és az ipari országokat leszámítva) mindenütt lényegesen alacsonyabb a fiúkénál.

Ma több gyerek él szegénységben, mint tíz évvel ezelőtt. Az öt évesnél fiatalabb gyermekek éves halálozási rátája az ipari országokban 0,9%, a fejlődő országokban 10,1%, Kelet-Európa volt államszocialista országaiban 3,6% és Afrikának a Szaharától délre fekvő területein 17,7%. A Dél-Ázsiában élő öt éves kor alatti gyermekek 64%-a alultáplált. Afrikának a Szaharától délre fekvő területein ez 31%, Kelet-Ázsiában a csendes-óceáni területekkel együtt 23%, Latin-Amerikában pedig 11%. Egyes országokban ez a ráta még magasabb, így Indiában például 69%.

Mindemellett minden társadalomban megtalálható a családon belüli csendes erőszak, és az erőszakban felnőtt gyerekek erőszakos felnőttekké válnak.

A mai társadalmak meggyilkolják és leigázzák, elnyomják és kihasználják, kizsákmányolják és megalázzák a gyermekeket. A múlt és a jelen társadalmai egyaránt jól megítélhetőek abból, miként bánnak legsérülékenyebb tagjaikkal.

Utcagyerekek

Los Angelestől São Paulón és Bukaresten keresztül Maniláig a világvárosok utcáin gyermekek milliói küzdenek szinte háborús körülmények között az életben maradásért. A pisztoly, a kés, valamint a rendőrség és a katonaság ellen vagy akár az egymás ellen folytatott harcok könyörtelen mindennapjaik velejárói. Az Egyesült Államokban az erőszakoskodó, gyakran kábítószeres környezetben tevékenykedő bandák egyre fiatalabb gyermekeket szívnak vonzáskörükbe. Némely latin-amerikai város üzletemberei szolgálaton kívüli rendőröket és biztonsági embereket, sőt hivatásos gyilkosokat fizetnek meg azért, hogy utcagyerekeket likvidáljanak.

A városokba gazdasági okokból menekülő milliók csak növelik ezen gyermekek számát, akik napjaikat koldulással vagy szélvédőmosással töltik, és szenvedéseiken vegyi oldószerek vagy cipészenyv belélegzésével enyhítenek.

Egyedül a Fülöp-szigeteki fővárosban, Manilában több mint kétmillió gyermek él létminimum alatti szociális nyomorban. Az utcagyerekek száma itt 1995-ben több mint százezerrel nőtt, s számuk azóta is évről évre gyarapszik.

Gyermekek milliói szenvednek a közszolgáltatások összeomlása miatt. A gazdasági válságok és szerkezeti átalakítások okozta kényszerek következtében a fejlődő országok kormányainak jelentős része kényszerült arra, hogy megrövidítse az egészségügyre és oktatásra fordított kiadásait, valamint az élelmiszertámogatásokat.

Gyermekmunka

Amennyiben gyermekeket a koruknak megfelelő fizikai és pszichikai teljesítőképességüket meghaladó terhelésnek teszünk ki, és ezáltal nem elősegítjük fejlődésüket, hanem hátráltatjuk azt, gyermekmunkáról beszélünk. A gyermekmunka általában meghosszabbított (napi 15 órát is meghaladó) munkaidővel, valamint igen alacsony (olykor napi 1 márka alatti) bérezéssel párosul. A gyermekmunka legborzalmasabb formái a rabszolgaság és a prostitúció.

Az International Labour Office becslései (1996) szerint gyermekmunkában mintegy 250 millió – öt és tizennégy év közötti – gyermek érintett (1981: 75 millió; 1988: 200 millió). Közülük 50–60 millióan dolgoznak testi épségüket veszélyeztetve ill. életveszélyes körülmények között. Ázsiában 153 millió gyermek dolgozik, Afrikában 80 millió, Latin-Amerikában 17,5 millió. A gyermekek többsége az informális szektorban robotol, ahol a munkaadó rendszerint kijátssza a munkavédelmi előírásokat és a védelmet nyújtó biztosítást.

Gyermekmunka az angol szénbányákban

„A szén- és vasbányákban négy-, öt-, hétéves gyermekek is dolgoznak, […] de a legtöbben nyolcévesnél idősebbek. Ezeket a gyerekeket arra használják fel, hogy a lefejtett anyagot a fejtés helyéről a lóvasúthoz vagy a főaknához szállítsák, és hogy a bánya különböző részeit elválasztó ventillációs ajtókat a munkások és a rakományok átbocsátásánál kinyissák és becsukják. Ezekre az ajtókra többnyire a legkisebb gyermekek vigyáznak, akiknek ilymódon napi tizenkét órán át sötétben, egyedül, szűk, többnyire nedves folyosón kell ülniük, és még csak annyi munkájuk sincs, hogy megóvná őket a semmittevés butító, elállatiasító unalmától. A szén és a vasérc szállítása viszont igen kemény munka, mert az anyagot meglehetősen nagy, kerék nélküli teknőkben, a tárnák göröngyös talaján csúsztatva kell elhordani, hol nedves agyagon vagy vízen keresztül, hol meredek lejtőkön és járatokon, melyek olykor annyira szűkek, hogy a munkásoknak négykézláb kell mászniok. Ezért erre a megerőltető munkára nagyobb gyermekeket és serdülő lányokat alkalmaznak. […]

A szenet és a vasércet hordó gyerekek és fiatalok általában arról panaszkodnak, hogy igen fáradtak. Ilyen általános és teljes kimerültség még azokban az ipari vállalatokban sem észlelhető, amelyekben a legkíméletlenebbül hajszolják a munkásokat. […] Igen gyakran előfordul, hogy a gyerekek, mihelyt hazaérnek, a tűzhely előtt leroskadnak a kőpadlóra és nyomban elalszanak, anélkül, hogy egy falatot is ettek volna. A szülőknek kell az alvó gyerekeket megmosdatniuk és ágyba fektetniük, sőt, gyakran megesik az is, hogy a munkából hazatérő gyerekek útközben összeesnek a fáradtságtól, szüleik késő éjjel keresésükre indulnak, és ott találják őket az úton – álomba merülve. Úgy látszik, általános jelenség, hogy ezek a gyerekek ágyban töltik a vasárnap nagy részét, hogy a hét nehéz munkáját némiképpen kipihenjék; csak kevesen járnak templomba és iskolába, s ezek is – mint tanítóik panaszolják – minden tudásvágyuk ellenére nagyon álmosak és eltompultak. […] Az ilyen túlfeszített munka közvetlen következménye az, hogy a munkások minden életereje izomzatuk egyoldalú fejlődésében emésztődik fel; a teherhordásnál és tolásnál főleg a kar-, láb-, hát-, váll- és mellizmok feszülnek, s ezért ezek az izmok rendkívül erősen fejlettek, a test többi része viszont táplálék hiányában elsatnyul. Elsősorban a növésben maradnak el.”

Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában [1845].

(Karl Marx és Fiedrich Engels művei 2. kötet, Budapest, 1958)

Gyermekprostitúció

Ázsiai tudósok egy csoportja 1990-ben hívta föl első ízben a figyelmet a gyermekprostitúció ijesztő mértékű növekedésére. Ennek oka a “kereslet” oldaláról nézve mindenekelőtt a szexturizmusban érhető tetten. A gyermekvédelemmel foglalkozó szervezetek becslései szerint Brazíliában 500 ezer gyermek él szexuális rabszolgaságban, Indiában 450 ezer, Thaiföldön a 800 ezret is elérheti a számuk, amely Sri Lankában 15–20 ezerre tehető. Ehhez vehetjük még Kenyát és Kelet-Európa egykori államszocialista országait. Ám New Yorkban és Párizsban, de még Hamburgban is egyre több gyermek prostituálódik, egyes felmérések szerint csak New York-ban mintegy 30 ezer, míg Párizsban feltehetően 10–15 ezer fiatalkorú prostituált él. Óvatos (pl. EU-bizottsági) becslések szerint világszerte 2 millióra tehető a prostituált gyermekek száma, amely évről évre növekszik.

A férfituristák 70-80%-a vásárol magának nőt a jellemzően szexturizmusból élő országokból, a szexturisták 5-10%-a veszi igénybe gyermekek szolgáltatásait. (A férfiakkal összevetve az ipari országokból származó nők igen alacsony, ám növekvő számban részesei a déli országok szexüzleti életének.)

A World Tourist Organisation szerint egyedül Thaiföldre évente 2,5 millió üzletfél utazik, számuk évente gyarapszik. A kenyai szexturistákat legalább 350 ezerre becsülik, a Fülöp-szigeteken jó félmillióval számolnak.

Az egykori “államszocialista” országok is egyre hírhedtebbé válnak a rohamosan terjedő szexuális gyermekrabszolgaság miatt. Leginkább a teljesen nyomorba süllyedt Romániában váltak az utcagyerekek jutányos tömegcikké, őket bárki nehézség nélkül beszerezheti magának a bukaresti Északi Pályaudvaron, a szegények legszegényebbjeinek gyülekezőhelyén.

Corina Atanasi, a “Gyermekek megmentői” nevű szervezet szociáis munkása szerint “a külföldiek vagy egyenesen a pályaudvarról szedik föl a gyermekeket, vagy olyan nagyobb fiúkhoz fordulnak, akik a pályaudvari gyerekekkel együtt nőttek fel. Ezek aztán beszereznek nekik két, három vagy négy gyereket. Vannak, akik az egészen kicsiket (hat-, nyolcéveseket) kedvelik, mások a tizenhárom-, tizennégyéveseket. A korhatár egyre csökken.” Sok utcagyerek nemibeteg, néhányuk aids-es, másoknak gonorrhoeája, szifilisze vagy más nemibetegsége van. A legtöbb állami kórház megtagad tőlük mindennemű kezelést, így a szociális munkások utcai ápolására szorulnak. Ám az utcai élet veszélyes. Mindennapos a gyermekek megerőszakolása. Az aurolac (enyv, amelynek a kipárolgása kábulatba ejt, kikapcsolja az akaratot és megtámadja az agyat valamint a tüdőt) és az éhség együttesen fokozzák az agressziót. Az utcagyerekek állandó veszélyben élnek, folytonos fizikai bántalmazásnak vannak kitéve, és fiatalkorú stricik kiszolgáltatottjaivá válnak, akik prostitúcióra kényszerítik őket. De éhségből is rákényszerülnek, hogy eladják magukat.

Eladott csecsemők – Latin-Amerika példáján

Főleg észak-amerikai házaspárok – de kisebb mértékben európaiak is – adoptálnak egyre növekvő számban gyermekeket Dél-Amerika legtöbb országából (leszámítva Argentínát, Uruguayt és Venezuelát). Közép-Amerika kisebb államait és a karib-tengeri szigeteket viszont ritkábban keresik föl az effajta célokkal érkező turisták.

A klasszikus “származási országok” – Kolumbia, Peru, Bolívia, Chile és Ecuador – mellett évek óta Brazília is egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Bár Brazília hivatalosan nem közvetít gyermekeket örökbefogadás céljából olyan külföldiek részére, akik nem éltek ott legalább három évet, mégis Nyugat-Európában és Észak-Amerikában gyors ütemben szaporodik a brazil gyermekek száma anélkül, hogy az adoptív szülőknek csak az egyike is néhány napnál vagy hétnél hosszabban tartózkodott volna az országban. Hogy miképpen történik általában az ilyen adoptáció, azt szárazon írja le az egyik német tartományi rendőrség távirata:

1983. XI. 9-én feljelentés érkezett a ludwigsburgi ügyészségre Jochen W., szül.1944. VI. 1., mérnök, és Gabriele W., szül. 1947. XI. 23., középiskolai tanár – mindketten …-i lakosok – ellen közvetett okirathamisítás, hamis okirat használata valamint csalás vádjával. Mindketten beismerték, hogy egy ismerősükön keresztül, akinek a férje Brazíliában dolgozik, szert tettek egy csecsemőre, akit az anyja állítólag elajándékozott. W-né a brazil anyakönyvi hivatal előtt a gyermek vér szerinti anyjának adta ki magát. Két tanú igazolta a szülést, akiket bevezettek a születési anyakönyvbe. A gyermek minden nehézség nélkül kiutazhatott “szüleivel”. A W. házaspár a nyugat-berlini I. sz. anyakönyvi hivatalban a Brazíliában kiállított születési anyakönyvi kivonat bemutatása mellett kérte az anyakönyvbe történő bejegyzést.

Az efféle üzelmek általában csak a véletlen folytán kerülnek napfényre. Mégis, a Német Szövetségi Köztársaság tartományi rendőrségeihez intézett körkérdés kimutatta, hogy szinte valamennyi rendőrség nyomozott már hasonló ügyekben. A szülők Németországba történő visszatérésük utáni ténykedésének hasonlósága és a tartalmilag azonos magyarázatok arra utalnak, hogy a gyerekek szervezett közvetítőhálózaton keresztül jutnak Európába, s az ügyfeleknek az egész vállalkozás alatt pontos viselkedési útmutatók szerint kell eljárniuk.

A brazil gyermekek iránti növekvő kereslet egyik oka az a tény, hogy közülük többeknek világos a bőrük, mi több, szőke a hajuk. Ezek esetében sokkal kevésbé merül föl a gyanú külhoni születésüket illetően, mint mondjuk a sötét bőrű indián származású gyermekeknél, akiket legtöbbször örökbefogadásra kínálnak a dél-amerikai államokban.

Az ecuadori fővárosban, Quitóban első alkalommal 1981-ben lepleztek le gyermekkereskedelmi hálózatot, amelyet egy olasz nő működtetett helybéli orvosokkal, ápolónőkkel és szociális munkásokkal szövetkezve. Összekötőjük egy észak-olaszországi ügyvéd volt, aki innen közvetítette ki a gyerekeket. Csak mikor két általuk értékesített ecuadori gyereket nevelőszüleik bántalmaztak és erre fölfigyelt az olasz gyámhatóság, akkor lepleződött le a hálózat. A gyermekek nagy részét egyenesen az üzletben részt vállaló kórházak szülészetéről rabolták el és vitték hamis papírokkal Európába.

Piachódítás avagy a gyermekek világának piacosítása

Manapság a marketing tevékenység jelentős része a gyermekeket veszi célba. A gyermekeknek van saját pénzük, s azt a maguk szükségletei és kívánalmai szerint el is költik. A gyermekek – és ezt a szülők jól tudják – piacbővítő tényezők, minthogy befolyással bírnak a háztartások vásárlási döntéseire. S a befolyás, amelyet a gyermekek szüleik bevásárlásaira gyakorolnak, jelentős. Végül pedig a gyerek a jövő piaca: egyszer majd ő veszi meg saját magának a termékeket és szolgáltatásokat. E hatalmas potenciálra való tekintettel, melyet a gyermekek képviselnek, a marketing szakemberek milliókat áldoznak a gyerekekkel történő marketing kommunikáció minden fajtájára.

Ennek során régóta nem egyszerűen csak a gyermekeket megcélzó TV-, folyóirat-, újság- és rádióreklámokról van szó. Sok esetben a gyermekeknek szánt TV-programok és újságok létrejöttének egyetlen célja van: a reklámügyfeleknek szánt piac megteremtése. Egyre gyakrabban használt marketing stratégia a “gyermek-klubok” alapítása. Ezek a klubok eladók, gyártók, médiumok és legújabban a bankvilág kreációi. Néhány jól ismert példa: Disney-klub, Barbie-klub, Nintendo-klub. A legtöbb gyermek-klub végső célja egy adatbank megteremtése: egy olyan címlista összeállítása, amelynek segítségével létrehozható az úgynevezett “kapcsolat-marketing”. A gyerekeknek a klubok a valahova tartozás érzetét nyújtják. Ezen kívül a klubok a felnőtt világot másolják: ahogy a szüleik, a gyermekek is rendszeresen kézhez kapnak folyóiratokat, postai küldeményeket és gyakran tagsági kártyát is. A klub-folyóiratok alapjában véve reklámfüzetek, amelyekben a vállalatok saját termékeiket reklámozzák.

A gyermekeket célba vevő marketing stratégiának további csoportját képezik az eladási rátát növelő különböző tevékenységek. Szokványossá vált például, hogy gyermekfolyóiratok, zabpehelyféleségek vagy burgonyaszirmok mellé ingyenes nyalánkságokat ill. olyan mütyürkéket adnak, amelyek valamilyen sorozat részei, s ez további vásárlásra ösztönöz. Az üzletemberek “sikerként” tudósítanak arról, hogy ezzel a módszerrel egyes termékek esetében 25%-os bevételnövekedést értek el. A karakterfigura-tervezés segítségével a marketing szakemberek ügyesen használják ki a fantáziafigurák gyerekekre gyakorolt hatását. A trükk: a gyermekek vonzódásának kihasználása egy-egy kedvelt adás, figura vagy film iránt. A cél: az eladás.

Hogy a gyerekek folyóirat-reklámok olvasásával töltsék idejüket, arra az egyik módszer, hogy ezeket játék-, rejtvény-, tanácsadó rovat- vagy comic-formába öntik. A hirdetéseknek ez a formája a gyermekeknek szánt kiadványokban egyre szokványosabbá válik. Ausztriában például egy comic-füzet képregényében fontos szerephez jut a Nesquick-kakaó, Olaszországban pedig a Topolino– (Micky egér) képregények leplezetlenül közölnek információkat egy-egy videojátékról és hitelkártyáról.

Az utóbbi években a marketing szakemberek felfedezték az iskolát is, mint a reklámozás kiváló színterét. A reklámüzenetek különböző csomagolásban jutnak be az iskola falai közé. Az egyik legelterjedtebb jelenség az oktatási és továbbtanulási brosúrákba kevert szponzori hirdetés. Ezek a brosúrák gyakran tartalmaznak bonokat, piacspecifikus recepteket vagy mintákat és ajándékokat.

Számos országban közvetítők kikapcsolásával maguk a vállalkozók küldenek reklámanyagot a gyerekeknek. Ez leginkább a bankokra jellemző; ily módon informálják a címzetteket, miként tehetnek szert saját hitelkártyára. Másutt játék-, gyermekruha-, folyóirat- és könyvkatalógusokat postáznak a gyermekek címére.

A marketing szakemberek egyre inkább fölfedezik az internetet is, hogy azon keresztül vegyenek fel közvetlen és közeli kapcsolatot a gyerekekkel. Igen bonyolult elektronikus interaktív-környezeteket teremtenek, s ennek segítségével láncolják le a gyermekek figyelmét.

Mindezek következményeképpen a reklám mindenütt jelenvalóvá lett: a gyermekek úton-útfélen belebotlanak: TV-ben, folyóiratokban, sportegyesületekben, gyerekszobájukban, játék közben, reggeli közben, az iskolába vezető úton, de még magában az iskolában is. A gyerekek gyakran észre sem veszik, hogy reklámok céltáblájává lettek, oly tökéletessé vált integrációjuk ebbe a mindent elöntő média-özönvízbe, és immár szinte lehetetlen kivonniuk magukat e kereskedelmi nyomás alól. A gyermekek – egy nemrég megjelent tanulmány szerint – “a legnaivabbak minden fogyasztó közül. ők birtokolják a legkevesebbet és ők akarják a legtöbbet. Ebből következően őket a legkönnyebb megszerezni.”

Mit kell tennünk, hogy hagyjunk éhen halni 15 millió gyereket?

Maradjon nyugodtan ülve, az ujját se mozdítsa.

Egy óra hosszat. Ha akar, számoljon magában.

1.700-ig.

Ugyanis 1.700 gyerek hal meg óránként.

Hogy ez így menjen tovább, ahhoz semmit nem kell tennünk.

Mi több, segítség nélkül a helyzet még rosszabb lesz.

(Plakát. Amnesty International)

Források:

The State of the World’s Children 2000, UNICEF szerk., Genf 2000

Rolf P. Bach: Gekaufte Kinder, Babyhandel mit der Dritten Welt, Rowohlt 1986

Kinder und Werbung, Consumentenbond szerk., Beuc 1993

Kinder haben Rechte, Amnesty International Österreich szerk., 1994

Zur Situation der Kinder in der Welt 1996; UNICEF szerk., Fischer Taschenbuch Verlag 1995

Klaus Lukas: Missbrauchte Kinder, Die Globalisierung der Perversion, Orac 1999

(Fordította: Kerényi Gábor)