Salamov és Szolzsenyicin

Varlam Salamov 1962-ben, a Novij mir szerkesztőségében találkozott Szolzsenyicinnel. Meglehetősen közeli ismeretségbe kerültek egymás­sal. Salamov naplójában 1963. június 2-án a következő idézet található Szolzsenyicin egyik leveléből: „Jó lelkiismeretemnek tekintem Önt, és megkérem, nézze meg, hogy akaratomon kívül nem követtem-e el va­lami olyasmit, amit a kishitűség, vagy az alkalmazkodni akarás jeleként lehetne értelmezni."

Salamov igen részletesen elemezte az Ivan Gyenyiszovics egy napját, megjelölve a regénynek mind érdemeit, mind hiányosságait:

„Az egészségügyi részleg körül egy kandúr járkál. Egy igazi lágerben ez elképzelhetetlen. Réges-rég megették volna a rabok. Az Ön lágerében nincsenek protekciósok! Az Ön lágere poloskamentes! Az őrök láthatólag nem felelnek a terv teljesítéséért, mert nem verik ki azt a rabokból, akár puskatussal is! A munkára kivonulók otthon hagyják a napi kenyérfej­adagjukat! Kanállal esznek! Hol van ez a csodálatos tábor? Ha csak egy évet is leülhettem volna egy ilyenben annakidején…"

Szolzsenyicin felajánlotta Salamovnak, hogy legyen társszerzője a GULAG szigetcsoportnak, ő azonban ezt kategorikusan visszautasí­totta. Vajon miért? Salamov alant publikált jegyzetei, valamint a két író levelezése – amelyből csak a Salamov által írottakat közölhetjük, mivel Szolzsenyicin a saját leveleinek közlését megtiltotta -, választ adnak erre a kérdésre.

Mint tudjuk, Szolzsenyicin regényének, az Ivan Gyenyiszovics egy napjának közlését közvetlenül Hruscsov tette lehetővé. A regényben eredetileg is voltak már olyan helyek, amelyek a sztálinizmusra és a lágeréletre vonatkozólag nem teljes, hanem csak féligazságokat tartal­maztak. Salamov megértette, hogy másként nem lehetett volna áttörni a cenzúra falát. De új ismerősében hamarosan olyan tulajdonságokat is kezdett felfedezni, amelyek nemcsak idegenkedést, de egyenesen ha­ragot váltottak ki belőle. Salamov „lakkozónak" kezdte nevezni Szolzse­nyicint, aki a lágerek kérdését mindig az aktuális politikai kívánalmaknak rendeli alá: előbb Hruscsovénak, majd az „olvadás" után a „hidegháború" ellentétes oldaláénak.

Salamov 10 évet élt még azután, hogy 1972-ben Szolzsenyicin kije­lentette: „Salamov meghalt". Legjobb oroszországi biográfusa, Valerij Jeszipov úgy tartja, hogy az író elbeszéléseinek és verseinek a Novij Mirben való közlését, irigységből és a konkurenciától való félelmében, éppen Szolzsenyicin akadályozta meg.* Lehet, hogy ez csak feltétele­zés. De tény, hogy az emigrációban Szolzsenyicin igyekezett elhallgatni Salamov nevét az ottani sajtóban. Az 1990-es években pedig majdhogy­nem hazugsággal vádolta meg az akkor már halott írótárs közeli barátját és kiadóját, I. P. Szirotyinszkaját. A Novij Mirben megjelent cikkében ő így foglalja össze a két egykori barát nézeteltéréseinek lényegét: „A. I. Szolzsenyicin nagy stratéga és nagy taktikus volt, kétségtelenül. Salamov viszont, mindössze nagy író volt."**

Salamov ismerte fel először Szolzsenyicin tisztességtelenül „gyakor­latias" természetét, amely magának sajátította ki a „lágertémát". És a történelem őt igazolja: Szolzsenyicin olvasóinak száma Oroszország­ban megállíthatatlanul csökken. Salamové pedig, lassan, de biztosan növekszik.

*

V. Ty. Salamov feljegyzései az 1960-as évekből és az 1970-es évek első feléből, füzetekben és a szerző által megszámozott külön lapo­kon, amelyek „Sz" betűvel, vagy A. I. Szolzsenyicinre való közvetlen utalással vannak megjelölve***

– Amerika számára – hadarta rábeszélőn új ismerősöm1 – a hősnek vallásos érzelműnek kell lennie. Még törvény is van erre. Ezért aztán egyik amerikai könyvkiadó sem fogad el olyan idegenből fordított elbe­szélést, amelynek a hőse ateista, vagy akár csak szkeptikus, kételkedő.

– És Jefferson, az Emberi Jogok Nyilatkozatának szerzője?

– Nos, de mikor volt az? Átfutottam most Önnek néhány elbeszélé­sét, és egyiknek sincsen hívő hőse. Szóval – susogta lágyan a hang – ezeket nem kell Amerikába küldeni! És még valami. Szerettem volna beajánlani a Novij Mirhez az Ön „Karcolatok a bűnözés világából" című munkáját. Arról van benne szó, ugye, hogy a bűnözés robbanásszerű növekedése nálunk a „kuláktalanítás" miatt következett be. Csakhogy Alekszandr Trifonovics**** nem szereti a „kulák" szót. Úgyhogy én, Varlam Tyihonovics, az ügy érdekében, kihúztam a kézirataiból mindent, de mindent, ami csak a legkevésbé is emlékeztetett a kulákokra.

Új ismerősöm apró ujjacskáival gyorsan pergetni kezdte a géppel írt oldalakat.

– Valósággal meg vagyok döbbenve, hogy éppen Ön… És nem hisz az Istenben!

– Én nem vagyok Voltaire, hogy szükségem legyen egy ilyen hipoté­zisre.

– No, de Voltaire után jött a Második Világháború.

– Annál inkább nincsen rá szükségem.

– Nos, nem egyszerűen Istenről van szó. Nyugaton egy író, legyen hel­lén, vagy Júdeából való, ha sikert akar, akkor a nagy keresztény kultúra nyelvén kell, hogy beszéljen.

Kolima Sztálinnak az egyik megsemmisítő tábora volt, és én magamon tapasztaltam ki ennek minden sajátosságát. Soha nem tudtam elképzel­ni, hogy [még] a XX. században megjelenhet egy művész, aki az erre vonatkozó tényeket és emlékeket a maga személyes céljai érdekében gyűjti egybe.

Miért nem tartom lehetségesnek a Szolzsenyicinnel való személyes együttműködést? Mindenekelőtt azért, mert én a magam alakjában akarok megjelenni az orosz prózairodalomban, nem pedig, egy ilyen – mondjuk így – spekuláns árnyékában, mint Szolzsenyicin. A magam prózai munkáit mérhetetlenül fontosabbnak tartom az ország számára, mint Szolzsenyicin összes versét és prózáját együttvéve.

– Az Ön prófétai természetű törekvései mellett, pénzt nem fogadhat el. Ezt tudnia kell előre.

– Csak keveset fogadtam el…

Szó szerint ez volt a szégyenletes válasz…

Erre el akartam mondani neki az ártatlan leányzó történetét, akinek olyan ritkán sírt a gyereke, hogy már nem is számított gyereknek. Egyál­talán, már nem is volt. Ilyen kérdésekben nincsen sok és kevés. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A lelkiismeretünk kérdése, amely Istennel egyenértékű [olvashatatlan].

Pedig milyen megnyerő, kerek arc ragyogott rám!

– Megkérném, hogy természetesen… Ezek az összegek ugyanis, nem külföldről származnak [olvashatatlan].

Szolotcsi után többet nem találkoztam Szolzsenyicinnel.

Az „emberiség progresszív része", meg a parlamenti ellenzék, amely­nek Szolzsenyicin a vezetője akar lenni, a szovjethatalom ellen vívott küz­delemnek ez csak egy háromrubeles2 könyöradománnyal egyenértékű tette. De ha a háromrubeles nem vált ki azonnal általános népfelkelést a Szovjetunió egész területén, akkor az jogot ad az adományozónak, hogy megkérdezze: N. író vajon miért nem hisz Istenben? Adtam neki 3 rubelt, ő meg itt… Kérem vissza a pénzt! És minél kevesebbet adott, annál nagyobb sikere van ezzel. Ez a „büszke szerénység", amelyet a háborúink oltanak belénk, legyenek azok győztesek, vagy vesztesek, ez a mi életünk tragédiája.

Az egyik [olvashatatlan] felolvasása végén Szolzsenyicin az én elbe­széléseimmel is foglalkozott. „A Kolimai elbeszélések… Igen, olvastam.3 Salamov engem lakkozónak nevez. De én úgy gondolom, hogy az igaz­ság kettőnk között, valahol a félúton van."

Ami viszont engem illet, Szolzsenyicint én nem lakkozónak tartom, hanem olyan embernek, aki nem méltó rá, hogy olyan témával foglal­kozzék, mint Kolima.

Mi a titka egy ilyen kalandor sikerének?

Természetesen a fordítások. Pontosabban, a fordítás lehetetlensége. A teljes lehetetlensége annak, hogy egy művészi szöveg mélységei (Gogol, Zoscsenko) ne vesszenek el a nem anyanyelvi olvasó számára.

Tolsztoj és Dosztojevszkij annak köszönhetően lettek ismertek kül­földön, hogy jó fordítókat találtak. A versekről beszélni sem érdemes. A költészet lefordíthatatlan.

A külföldi kiadó tehát, ha egy új sztárt akar felfedezni, valami egészen egyszerű, majdhogynem primitív dolgot keres…

Csehov zsenijét akkor ismerte el a külföld, amikor hozzá méltó fordí­tókat találtak.

Szolzsenyicin titka [viszont] abban van, hogy egy reménytelen fűzfa­poéta, ennek a pszichikai alkatnak minden szörnyű következményével együtt. Létrehozott egy óriási mennyiségű, de teljesen értéktelen verses produkciót, amelyet sehol nem lehet nyilvánosságra hozni. Prózai munkái az Ivan Gyenyiszovicstól a Matrjona házáig, kicsiny szigetet képeznek csak a versszemétnek ebben a tengerében.

Barátai, az „emberiség progresszív részének" képviselői, amelynek nevében beszél, amikor közöltem velük a tehetségét illető keserű kiábrán­dultságomat, mondván, hogy „Paszternak kisujjába egyedül több tehetség szorult, mint Szolzsenyicin összes regényébe, színdarabjába, forgató­könyvébe, elbeszélésébe, kisregényébe és költeményébe együttvéve", csodálkozva kérdezték: „Hogyan, vannak tehát költeményei is?" […]

Szolzsenyicin, a grafománokra jellemző ambícióival és a maga rendkí­vüliségébe vetett rendíthetetlen hittel, azt hiszi, persze, egészen őszintén, hogy öt, tíz, harminc, vagy száz év múlva eljön az ő ideje: valami ezer­szeres nagyítóval olvasva jobbról balra és alulról felfelé, feltárul végre verseinek a titka. Hisz' oly könnyen íródtak, csak úgy ömlöttek a tollából kifelé! Csak hát, persze, várni kell velük még vagy ezer évet.

Anna Ahmatova is így látta ezt, miután személyes audiencián bemutat­ták neki az új sztárt. És mivel egy igazi költő számára az ilyesminek az őszinte megítélése mindennél többet jelent, a Szolzsenyicin költészetére vonatkozó negatív véleményét beírta a jegyzetfüzetébe is:

– Na és – kérdeztem Szolzsenyicintől, amikor nála voltam Szolotcsiban -, megmutatta már ezt a sok szép dolgot a főnökének, Tvardovszkijnak? Tvardovszkij, bármilyen régimódian ír is, költő. És ilyen dolgokban egy költő soha nem hazudhat.

– „Megmutattam."

– Na és, mit mondott?

– „Hogy egyelőre nem kell mutogatni" […]

A legfőbb törvény, amelyet [hirdetek], és amelyet egész 67 évem [meg­erősít], hogy – „ne tanítsd a te felebarátodat!"

A próféta munkájával kapcsolatban már a múltkor megmondtam, hogy pénzt elfogadni nem szabad. Semmilyen formában. Sem ma, sem holnap.

Szolzsenyicin tíz évig dolgozott az állami archívumokban, és mindenki úgy tudta, hogy egy igen fontos témát, az Antonov-felkelés4 történetét tanulmányozza. Azt hiszem azonban, hogy megrendelőinek nem felelt meg a főhős, Antonov alakja. Rendben van, hogy kulák, de hát egy volt narodovolec, egy slisszelburgi fogoly…

Úgyhogy jobb volt visszahúzódni a Sztohodszkij mocsarakba, és onnét horgászni ki a költői mondanivalót. De az 1914. augusztusban [című re­gényben] nincsen semmi lényeges így sem. Még feltételezni sem lehet, hogy egy ilyen minőségű terméket, akár ebben, akár a múlt században, a világ bármely folyóiratának a szerkesztősége kiadásra elfogadott volna. Alighanem két évszázada nem volt ilyen gyenge regény a világirodalom­ban. Ezen a kétszáz-valahány oldalon is ott van persze Szolzsenyicin jól ismert pecsétje: „Első rész". Szóval, „majd mindent helyrehozok a második részben"! Minden, amit [Szolzsenyicin] ír, irodalmi szempontból teljesen reakciós.

*

El nem küldött levél A. I. Szolzsenyicinnek

Zöld színű írófüzet. Címlapján a következő felirat: 1 Szolzsenyicin. (47- l.)

Szolzsenyicin Úr,

Szívesen elfogadom temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el.

Ha kilövésemet olyan tüzérre kellett bízni, mint Ön, akkor elég gyengén állhat bizony a hadsereg.

A Lityeraturnaja Gazetára való hivatkozás azonban, túl kis kaliberű golyó. Egy halálos lövéshez a verseimre, vagy a prózámra kellene inkább célozni, nem gondolja?

Az Ön és barátai számára én, persze, valóban meghaltam. Csakhogy nem akkor, amikor a „Litgazeta" azt a levelemet megjelentette,5 hanem sokkal előbb, még 1963 szeptemberében.

Az Ön számára én nem Moszkvában, hanem Szolotcsiban6 haltam meg, ahol a vendége voltam. Egyébként csak két napig, mert betegségre hivatkozva, hazaszöktem Moszkvába.

Amint hazaértem, mindjárt kidobtam a lakásomból a barátait, meg a titkait is […]

Ami engem leginkább meglepett Önben, az a buzgósága. Úgy írt, mint aki napok óta nem evett [olvashatatlan]. Ugyanígy szokta inni a kávét is Moszkvában. […] A kérésére elolvastam én is ott, azon a három éjszakán, bizony jó néhány ezer verset meg prózát. […]

Az Ön mérhetetlen rajongását a Dalj féle Értelmező Szótár iránt, szin­tén csak tréfának tudtam venni, mivel Dalj az Dalj, és semmi több [.]

Azt gondolom, hogy minden író [olvashatatlan] más. De beszéltem Önnek a munkamódszeremről.

„Maga tudja, hogyan kell írni. Én, ha találok egy embert, fogom, leírom, és kész."

Egy ilyen válasz egyszerűen művészeten kívüli. A költészet teljesen a nyelven múlik, lefordíthatatlan. A prózát sem lehet lefordítani.

Kiderül, nem azért hívott meg Szolotcsiba, hogy együtt dolgozzunk, hogy megaranyozza a pihenésemet, hanem hogy „megtudjam" az Ön „titkát".

Az a helyzet, hogy a „nagyszerű regények és remek kisregények" mellett, a versekkel bizony, baj van.

Egész hegyekre valót írt belőlük. Ezeket kellett nekem elolvasni Szolotcsiban két éjszaka alatt. A harmadik nap reggelén aztán, amikor már csaknem belebolondultam ebbe a grafomán lázálomba, fogtam magam, és a reggelit meg sem várva, kiszöktem az állomásra, aztán irány – Moszkva! […] Ott legalább nem voltak versek.

Itt egy kis kitérőt kell tennem, hogy megértse, miről is beszélek.

A költészet – külön világ, amely messzebb esik a prózairodalomtól, mint mondjuk, egy (történelemtudományi) értekezés.

A próza egy dolog, a költészet pedig, valami egészen más. Még a ne­kik megfelelő idegsejtek is egészen más agyközpontban helyezkednek el. A versek más törvények szerint születnek, másutt és máskor, mint a próza. […] Az Ön elbeszélő költeményében nem voltak igazi versek. […] Ezt persze egy civil nem tudja megállapítani, ezért én nem is akartam a kezükbe adni. […]

Elmondtam Önnek, hogy én nem adok semmit külföldre, ez nem az én utam [olvashatatlan]. Én ma is az vagyok, aki a lágerben voltam.

Tizennégy évig voltam ott, aztán Szolzsenyicinnek… [olvashatatlan].

Kolima egy sztálini megsemmisítő tábor volt, és én magamon tapasz­taltam ki ennek minden következményét […]

Soha nem tudtam elképzelni, hogy a párt XX. kongresszusa után (megjelenik) valaki, aki a maga személyes céljai érdekében kezdi el összeszedni a visszaemlékezéseket. […]

A legfőbb parancsolat, amelyhez tartom magamat, és amelyet alá­támaszt 67 évem minden tapasztalata: ne oktasd ki a te felebarátodat!

A próféta munkájáról azt mondtam akkor Önnek, hogy „pénzt nem szabad elfogadni", semmilyen formában: sem ajándékba, sem kölcsönbe.

Én nem Istennek, hanem a tulajdon lelkiismeretemnek köteleztem el magamat. És nem változtatok ezen, minden rám irányított pirotechnikai lövedék bevetése esetén sem. […]

Nem vagyok történész, az én válaszom – a köteteim. Nem haltam meg, és becsületesebbnek tartom, ha […] az elbeszéléseim és költeményeim nyelvén beszélünk.

Én művész maradok. […] Számomra fontos a mű formája, az általa közvetített tartalom. […] Ez magánál nem jön össze. […]

És van még egy kifogásom Ön ellen, mint aki az „emberiség prog­resszív részét" képviseli, amelynek nevében éjjel-nappal kiabálja, hogy „hiszek az Istenben, vallásos ember vagyok!".

Ez egyszerűen lelkiismeretlenség. Valahogy sokkal halkabban kellene Önnek minderről beszélni […]

Természetesen, nem akarom kioktatni Önt. De olyan sokat beszél a vallásról, mintha ezzel akarná felhívni magára a [figyelmet]. El is éri majd, bizonyára, a jól megérdemelt sikert.

Csakhogy, ez még nem minden az életben. […]

Most pedig Istenről.

Életemnek 67 esztendeje alatt nem áltattam magam ezzel [az eszmé­vel]. Nem volt rá alkalmam. Ezért most már köpök minden [ilyen irányú] jó tanácsra.7 […]

Pontosan tudom, hogy Paszternak a hidegháború áldozata volt, Ön pedig, az eszköze. […] Nem várok választ erre a levélre. […]

„Maga az én lelkiismeretem."6 Én ezt természetesen lázálomnak tartom. Nem lehetek senkinek sem a lelkiismerete önmagamon kívül, és még az sem mindig. Szolzsenyicin lelkiismeretének lenni pedig […]

1974

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Eredeti megjelenés: Шаламовский сборник. Вып. 4. / C6. статей. Сост. и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера, 2011; Шаламов, В.Т.: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 2004. 953-955

Fordítói jegyzetek

* Есипов, В. В.: Варлам Шаламов и его современники. Вологда, 2008, 74-75.

** Сиротинская И.П. Александр Солженицын о Варламе Шаламове. Новый мир, 1999. №9. (http://magazines.russ.ru/novyi_mi/1999/9/pochta01.html )

*** Forrás: Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Lityeraturi (Oroszországi Állami Irodalmi Archivum), 2596. fond, 136. levéltári szám, 2. sz. anyag.

**** Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij, a Novij Mir főszerkesztője.

Jegyzetek

1 Salamov 1962-ben ismerkedett meg A. I. Szolzsenyicinnel, a Novij Mir szer­kesztőségében. Azt gondolva, hogy az Ivan Gyenyiszovics egy napja felhívta már a figyelmet a láger-témára, arra kérte a szerzőt, hogy mutassa meg A. Tvardovszkijnak az ő verseit és elbeszéléseit is, amelyek régóta ott voltak már a szerkesztőségben. Szolzsenyicin azonban csak a verseket adta át a szer­kesztőségi titkárnak, minden kommentár nélkül.

2 A 60-as években gyűjtések folytak a kegyvesztett írók támogatására. Salamov azonban nem fogadott el támogatást, mert meg akarta őrizni függetlenségét, és nem kívánt semmiféle morális kötelezettséget magára vállalni. Már a táborban sem fogadta el az otthonról, családjától érkezett csomagokat. Mindazok után, amin átment, teljes függetlenségre törekedett.

3 Nem valószínű, hogy A. Szolzsenyicin figyelmesen elolvasta Salamov elbe­széléseit. Alighanem inkább csak „átfutotta". A Novij Mir 1999. 4. számában megjelent memoárjában például, helytelenül értelmezi Salamov Nadgrobnoje szlovo (Végső búcsú) című elbeszélését, mivel láthatólag nem ismeri annak tartalmát.

4 Az Antonovszkij-felkelés a Voronyezsi Kormányzóság Tambovi Körzetében zajlott le 1920-21-ben, A. Sz. Antonov, egy, még a cári időkben Slisszelburgban fogva tartott elítélt vezetésével. A felkelést a Vörös Hadsereg, a VCSK, a VOHR és a CSON közös egységei verték le M. Ny. Tuhacsevszkij vezetésével. Ld. Salamov elbeszélését: Eho v gorah [Visszhang a hegyekben].

5 A Bodalszja tyeljonok sz dubom [Felöklelte a tinó a tölgyfát] című regényében (1975) Szolzsenyicin igen élesen nyilatkozott V. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazeta 1972. február 15-i számában megjelent leveléről. Ebben az író az ellen tiltakozott, hogy a külföldi sajtóban politikai célból, beleegyezése nélkül, esetleges, vagy éppen önkényes csoportosításban jelennek meg a művei. Szolzsenyicin kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". A beteg és jogfosztott író válaszlevele egykori „testvérének" erre a kíméletlen ítéletére reagál. Eközben pedig maga Szolzsenyicin is elhatárolta magát külföldön megjelent publikációitól (Lityeraturnaja Gazeta, 1968. 20. sz.).

6 Salamov 1963 őszén vendégeskedett Szolotcsiban Szolzsenyicinnél. Salamov itt azokra a tanácsokra gondol, hogy iktasson be a Kolimai elbeszé­lések hősei közé hívő embereket is (ld. a 136. levéltári számú anyagot). Ld. Salamov feljegyzését 1963. május 30-án (135. levéltári szám).

Az elkerülhetetelen magány. Varlam Salamov és az eszmei örökség

A Nyugaton „befutott", sőt sztárolt Szolzsenyicin árnyéka ma is eltakarja az olvasóközönség elől a „lágerirodalom" nála nagyságrenddel mérvadóbb formátumú képviselője, Varlam Salamov életművét. Az irodalmi jelentőségében Gogollal, Platonovval, Bjelijjel párhuzamba állítható író élete végéig ragaszkodott a húszas évek trockista ellenzéke, „a szó és a tett egysége" s az orosz értelmiség forradalmi küldetése étoszához, akinek antisztálinizmusa soha nem párosult szovjetellenességgel.

2012-ben lenne 105 éves Varlam Tyihonovics Salamov, a szélesebb olvasóközönség számára mindmáig jórészt ismeretlen nagy orosz író. Moszkvában egyik lakhelyét sem jelöli emléktábla. Két mellszobor őrzi az emlékét: egyik a sírján, másik a Pétervári Egyetem udvarán.

Salamovot nem olvassuk és nem értékeljük eléggé, mivel nehezen illeszthető bele az irodalmi és ideológiai kánonba. Jelentkezésekor a sztálini lágerek „egyik" szemtanújaként könyvelték el. A Kolimai elbe­szélések azonban egy nagy írót sejtetnek, aki mesteri módon, hitelesen tudja ábrázolni az emberi személyiség leépülését, megsemmisülését. A rossz fordítások és Szolzsenyicin terjedelmes árnyéka miatt, Nyugaton alig ismerték. Oroszországban pedig, egyszerűen a lágerirodalom „egyik" képviselőjének tekintették. Nem szeretnénk lebecsülni A. Zsigulin, L. Razgon vagy E. Ginzburg életművének jelentőségét. Salamovot azon­ban az íróknak egy egészen más osztályába, Gogollal, Platonovval és Andrej Belijjel egy sorba kell helyezni! Azt, amit ő a XX. századi orosz prózairodalomban véghezvitt, életművének kutatója, Jelena Mihajlik irodalomtörténész egy „láthatatlan forradalomnak" nevezte.

Varlam Salamov 1907-ben született Vologdában, egy pravoszláv lelkész gyermekeként. Édesapja hosszú évekig misszionáriusi szolgá­latot végzett az Aleut szigeteken, majd Vologdában a hitújító mozgalom résztvevője lett.1 Varlam 1925-ben Moszkvába utazik. Egy évig gyárban dolgozik, majd beiratkozik a Moszkvai Állami Egyetem szovjet jogi fakultására. Csatlakozott a baloldali ellenzékhez, amelynek tagjaként aktívan részt vett a '20-as évek kulturális életében. Két évre rá „szoci­ális származásának eltitkolása miatt" eltávolították az egyetemről. (A jelentkezési lapon nem tüntette fel, hogy az édesapja lelkész.) Alapos okunk van azonban feltételezni, hogy az eltávolítás igazi oka Salamov antisztalinista nézeteiben keresendő.

1929 februárjában egy illegális nyomdában letartóztatják, Lenin úgy­nevezett „végrendeletének" a pártkongresszushoz írott, Sztálin szemé­lyiségét elítélő levelének terjesztése miatt. A tömeges megtorlások első hullámában 3 évre ítélték el, amit az Észak-Urálban, a viserszki táborban töltött. 1931-ben kedvezménnyel szabadult, és hamarosan visszatért

Moszkvába. Elvette egy régi bolsevik, Ignatyij Gudze leányát, és – előbb újságíróként, majd, mint szépíró is – publikálni kezdett. Második letartóztatásáig, 1937 januárjáig 6 elbeszélése jelent meg. Elmondása szerint vagy tízszer is többet írt ezalatt, munkáit azonban nem őrizte meg a családja.

Salamovot másodszor már KRTD (kontrrevoljucionnaja trockisztszkaja gyejatyelnoszty – ellenforradalmi trockista tevékenység) vádjával tar­tóztatták le. Ilyen ítéletet egy rab 1937-38-ban csak csodával határos módon élhetett túl. Bár többször is a pusztulás határára került, Salamov életben maradt. Már a lágerben mondták ki felette a harmadik ítéle­tet: „ellenforradalmi agitáció". „Az emigrációs kultúra magasztalása", valamint „a hitleri német hadsereg technikájának és hadvezetésének dicsérete" volt a vád. A feljelentések alaptalanok voltak, de a tábori törvényszék számára ennek nem volt jelentősége. Salamov még 10 év munkatábort kapott. Egy ismerős orvos jóvoltából aztán 1946-ban felcseriskolát végzett, és így a tábori életben magas rangot jelentő egészségügyi beosztást kapott.

Moszkvába – pontosabban a moszkvai agglomerációba, hiszen 1956-ig csak a 100 kilométeres körzeten kívül lakhatott – Salamov 1953-ban tért vissza. Még Kolimából levelezést folytatott Borisz Paszternakkal, aki nagyra értékelte a volt lágerlakó verseit. Hazatérése után azonnal hozzákezdett a Kolimai elbeszélésekhez. 1954 és 1964 között 6 fejezetet írt meg. Mindennek következtében szakítania kellett a családjával, és nem talált helyet magának az „olvadás" irodalmi életében sem. Megvolt ennek a maga jó oka. Életében Salamovnak mindössze 5, a cenzúra által összeszabdalt, vékonyka verseskötete, újságcikkei és néhány rövid karcolata jelent meg a Szovjetunióban. Írásai – többnyire akarata ellenére – a „tamizdatban", vagyis Nyugaton jelentek meg. Az első könyve csak 1978-ban, Londonban. A nagybeteg írót 1979-ben egy rokkantotthonban helyezték el. Mivel azonban ennek a süket és vak öregembernek a sorsa egyre inkább érdekelni kezdte az emigráns sajtót és egyes neves szovjet ellenzékieket is (Jevgenyij Jevtusenko), 1982 januárjában erőszakkal átszállították egy krónikus elmebeteg otthonba, ahol aztán 2 napon belül meg is halt. A KGB a legutolsó pillanatig megfigyelés alatt tartotta. Az író özvegye csak 2000-ben kaphatta meg ezeknek a jelentéseknek a fénymásolatát. Ugyanabban az évben rehabilitálták az első, a „trockista" perében. Ezzel fejezzük is be az áttekintését ennek az életútnak!

V. Ty. Salamov életével és munkásságával kapcsolatban máris két sztereotípia alakult ki. Az egyik a táborból szabadult író életkörülmé­nyeivel magyarázza e sajátos életutat. A különböző memoárok és élet­rajzírói fejtegetések Salamov magányosságának, különcségének okait, jellemének sajátosságával a kolimai évek szenvedéseivel, végül súlyos betegségeivel magyarázzák, amelyek megakadályozták abban, hogy folyamatos kontaktusban maradjon a környezetével. Gyakran felemlítődik a Lityeraturnaja Gazetában megjelent híres levele is, amelyben mintha elhatárolná magát a Kolimai elbeszélésektől. A „disszidens" társak és ismerősök nagy részét ez a lépés eltaszította az, úgymond, „megtört" embertől, és őt ez még mélyebb magányba süllyesztette.

A kolimai társaktól kezdve a későbbi barátokig, se szeri, se száma az ilyen vélekedéseknek. Tudvalévő például, hogy mennyire nehezére esett az írónak a szakítás Nyikolaj Jakovlevics Mandelstam körével. Volt kolimai barátja, Borisz Lesznyak pedig ezt írja: „Becsvágyó, hiú és ego­ista volt. Nem is tudnám megmondani, hogy mi volt benne az erősebb. És az előbbiekhez hozzá lehet még tenni a dicsőség- és bosszúvágyat, valamint a haragtartást." (Lesznyak 1999) A. V. Hrabrovickij irodalomtör­ténész ezt állítja egyik, Salamovról szóló naplójegyzetében (1982): „Nem volt jó ember. […] Meg féltékeny is volt, különösen Szolzsenyicinre, akit sok mindennel vádolt".2

Említsük meg végül egy másik kolimai barát, Georgij Gyemidovics Davidov véleményét! Tudva, hogy ő is elhidegült az írótól, egyszer elmondták neki a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levél történetét, várva elítélő reakcióját. Ő azonban dühbe jött, és így kiáltott: „Hallgas­satok! Én tudom, hogy mennyire meg tudják törni ott az embereket!" (Gyemidova 2011, 64) Ma többen is tudjuk már, hogy nem ilyen egyszerű annak a levélnek a története. És hogy nem is csak a hatalom kényszerí­tette azt ki az íróból. Nagyon sokan vagyunk, akik nem is tudjuk elítélni érte a Kolimai elbeszélések szerzőjét.

A másik sztereotípia már közvetlenül Salamov prózájának a fogad­tatásával kapcsolatos. A Kolimai elbeszélések stílusát az olvasók, különösen kezdetben, egészen részletesen leírónak, valósággal szo­ciografikusnak érezték. Ez nyomta rá bélyegét az első fordításokra is. 1967-ben ezen a címen jelent meg Németországban és Franciaország­ban: Salanov elítélt történetei. Ez a sztereotípia azzal a leegyszerűsített értelmezéssel kapcsolatos tehát, amely Salamov elbeszéléseiben elsősorban egy szemtanú vallomását látta Kolimáról. Jól mondta erről Jelena Mihajlik (1997, 107): „Első kiadói számára Salamov nem költő volt, hanem egy rehabilitált rab. Az olvasók többsége számára az is maradt." Nem ez az első eset, hogy az irodalomtörténet kutatóinak vitába kell szállni olyan szőrszálhasogató történészekkel, akik min­denáron be akarják bizonyítani valamiről, hogy „valójában nem is úgy volt". (Eszipov 2007, 233-261) Nincs itt helyünk a „dokumentumpróza" és a „dokumentumként megélt próza" közötti különbségeket elemezni. Sokszor volt már szó erről.

Maga Salamov is írt prózájának dokumentumjellegéről, de ezen nem egyszerűen a tények pontos leírását, hanem a lényegük megragadását értette. Az ember szörnyű helyzetének bemutatását az embertelen körülmények között, a csupasz tények alapján. Ez az alkotói módszer kétségtelenül az úgynevezett „Holokauszt utáni irodalommal" rokonítja művészetét: Semprun, Kertész és mások, különösen Primo Levi könyvei­vel. Ahogyan Jelena Mihajlik írja (1997, 107-108): „Politikai publicistaként fogadták, miközben a Világegyetem összeomlásáról beszélt. Nemcsak, hogy nem hittek neki, de még csak el sem olvasták. És látnia kellett, hogy műveit a szembenálló politikai erők fegyverként használják fel egymás ellen. Mindezzel azonban Salamov nem foglalkozott. Ő egy egészen más csatát vívott."

Megjegyzendő, hogy ez az álláspont ellentétes volt az 1950-70-es évek irodalmi irányzataival. Még Salamov közeli ismerősei is, köztük a már említett B. M. Lesznyak, a Kolimai elbeszéléseket, mint az író sze­mélyes visszaemlékezéseit olvasták, és a stílus kemény realizmusa csak megerősítette őket a szerző „rossz természetéről" alkotott véleményük­ben. Így olvadt össze az a két tendencia, amely mindmáig akadályozza Salamov világnézetének és műveinek megértését.

Gyakran mondogatta: „az ideális szám – az egyes". Ezt a vélemé­nyét egész környezete jól ismerte. Így például, második feleségének, Olga Szergejevna Nyekljudovának a fia, Sz. Ju. Nyekljudov kijelentette (2011), hogy Varlam Tyihonovics „alkatilag magányos" ember volt. Ezt az eszményét legvilágosabban a Viser-Antiregény (1970) című művét megnyitó Butirkai börtön c. elbeszélésben fejti ki a szerző. „Az ideális szám az egyes. Isten, eszme, hit mind csak egy lehet. Itt a lágerben megengedhető azonban a kettes szám is. Itt kölcsönös segítség van, meg igazmondás-próba. […] Van-e elég erkölcsi erőm hozzá vajon, hogy még itt is egyes számként tudjam végigjárni az utamat?" (4:152)3 Egy ennyire tudatos, sőt deklarált magányosságnak nem lehetnek azonban csupán pszichikai, vagy pszichofizikai magyarázatai. Annál is inkább, mert Salamov szól útjának céljáról is: „Az áldozatnak méltónak kell lenni a célhoz. Éppen erről a célról szeretnék egyszer majd elbeszélgetni egy nálam idősebb emberrel, valahol a politikaiak számára fenntartott rész­legben. Az áldozat – az életünk. Hogyan fogadják majd ezt az emberek? És milyen hasznát veszik neki?" (4:153)

Hogy megértsük az áldozatról meg az egyes számról mondottakat, jól szemügyre kell vennünk a Kolimai elbeszélések szerzőjének eszmei álláspontját. Véleményem szerint, ez a sztálinizmus által tudatosan diszkreditált, majd fizikailag is megsemmisített forradalmár orosz értel­miség végrendelete. Salamov tragikus magányának éppen ez volt az egyik fő oka.

A forradalom és a forradalmár alakja Varlam Salamovnál című terjedel­mes cikkében M. V. Goloviznyin hivatkozik Szolzsenyicin egyik kijelen­tésére: „A politikai nézetei? Nos, a kolimai tapasztalatoktól függetlenül, ezeket továbbra is a forradalom és a '20-as évek lelkesedése szabta meg. 18 év lágerélet sem tudta kioltani benne azt a tüzet, amelyet a Trockij vezette ellenzék élesztett benne." (Szolzsenyicin 1999, 166-168)

M. V. Goloviznyin véleménye szerint, a lényeget tekintve, Szolzsenyi­cinnek igaza van. A két író politikai nézeteinek kibékíthetetlen ellentéte éppen abban mutatkozott meg, hogy Szolzsenyicin a sztálini terrort már az 1960-as években a bolsevizmus forradalmi taktikája természetes eszközének tartotta, így a totális sztálini rendszer ellen folytatott harc számára a bolsevizmus, ateizmus és általában a baloldali örökség elleni harcot jelentette. Salamov egész alkotó életét viszont áthatotta az a meg­győződés, hogy a sztálinizmus nem folytatása, hanem éppen tagadása a bolsevizmusnak. A Viser-­Antiregényben írja: „Sztálin ellenzőinek egyike voltam. Közülünk ugyan soha nem hitte senki sem, hogy Sztálin és a szovjethatalom egy és ugyanaz!" (4:181)

Az író politikai nézeteinek megismerése szempontjaiból igen fontos jegyzetfüzeteinek a tanulmányozása, amelyek írásakor kezdetben nem számolt még a nyilvánossággal. Találunk itt verseket, továbbá olyan gon­dolatokat és megfigyeléseket, amelyek közül többet később felhasznált a műveihez, vagy éppen a levelezésében bukkannak fel újra.

Salamov világnézetének a felvázolásában nagy nehézséget okoz egy, a műveit jól ismerők számára azonnal szembetűnő ellentmondás. Egyrészt éles hangon beszél az orosz népről és a parasztságról. Az Iván Gyenyiszovics egy napjáról írott egyik első, még jóindulatú kritikájában megjegyzi: „Különösen a parasztok között volt sok besúgó. Egy paraszt­ból lett házmester a táborban csak spicli lehetett, semmi más." (6:314)

A negyedik Vologdában olvassuk: „A forradalom sok meglepetése közül az egyik a parasztság volt. A forradalom rohamléptekkel terjedt a falvak­ban, mivel kielégítette a parasztságnak a harácsolás iránti hajlamát." (4:9)

És még egy nagyon határozott kijelentés ugyanebből a műből: „Ne áriázzanak nekem a népről! Ne daloljanak a parasztságról! Én tudom, hogy mi az. Különböző szélhámosok és vigécek ne akarják nekem be­magyarázni, hogy az értelmiség bűnt követett el bárkivel szemben is!

Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben." (4:116)

Jól ismerjük Salamov kategorikusan elítélő véleményét az orosz irodalom humanista tradícióiról is: kemény kirohanásait Tolsztoj, Nyek­raszov, Csernisevszkij és eme, nem csupán humanista, hanem nép- és mindenekelőtt parasztimádó tradíció többi hordozójának a nézetei ellen.

Mindezzel szemben áll a maga egészen másfajta értékelése a forra­dalomról, szimpátiája az eszerek iránt, a narodovolecek emléke előtti főhajtás, és az 1920-as évek végén, a trockista ellenzék mozgalmában való részvétel.

Az Emlékek a '20-as évek Moszkvájáról, című írás egyik fontos részlete Az égbolt ostroma. Ebben írja: „Az Októberi forradalom természetesen világforradalom volt. Természetes, hogy ennek a hatalmas átalakulásnak az élvonalában az ifjúság haladt. Ez a réteg volt hivatott elítélni a Múltat, és új történelmet csinálni. A személyes tapasztalatainkat, valamint az emberiség történetének egész tapasztalati anyagát a könyvek pótolták […] Az 1924-es év szinte lázasan pulzált és lélegzett valami nagy ese­ménynek az előérzetétől, és mindannyian megértettük, hogy a NEP sem fog megzavarni, megállítani senkit sem. A '17-es év szabadsághangulata támadt fel újra. Mindünk kötelességének érezte, hogy újra nyilvánosan részt vegyen a jövőért folyó küzdelemben, amelyről a politikai foglyok és száműzöttek évszázadok óta álmodoztak […] Mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy másnap elkezdődik a világforradalom." (4:432)

Egy időben Salamov azt hitte nagy naivan, hogy egyszer majd publi­kálhatja ezeket a feljegyzéseket. Azt gondolhatnánk tehát, hogy a fenti részlet valamiféle cselvetés részéről a hatalom számára. De több ilyen kijelentés található a naplóiban és egyéb, nem a cenzúrának szánt helyeken is! A Viser-­Antiregényben, továbbá az 1920-as, 30-as évekből származó naplókban, visszaemlékezésekben majdnem ugyanazokat a politikai téziseket találjuk, mint amelyeket a letartóztatott Salamovnak az OGPU ügyészéhez 1929 júliusában írott levele tartalmaz. (Salamov 2004, 953-955)

Fel kell hívni a figyelmet itt egy nagyon fontos részletre. Amikor az 1920-as évekről beszél, a Mi személyes névmást gyakran, mint ideológiai gyűjtőnevet használja a szerző. De azután már csak egyes számot hasz­nál. A Kolimai elbeszélésekben a Mi már csak a táborlakók közösségére vonatkozik, akik közé a szerző mintegy véletlenül került. Az 1920-as évek nemzedékével azonban közvetlenül azonosítja magát. Íme néhány példa.

„Mi tudni akartuk még azt is, hogyan íródnak a versek, és hogy kinek van joga verset írni, kinek nincs. Mi tudni akartuk tehát, hogy méltók-e a költők a saját verseikre" (4:351). (Itt és a továbbiakban a kiemelés tőlem származik – Sz. Sz.)

„Szelvinszkijt, Agapovot, Adujevet, Lugovszkijt és Panovot Mi nem tartottuk költőnek, inkább csak versfaragónak. Nem volt élet a soraik­ban." (4:383)

„Mi nem csupán verseket olvasni, hanem élni és cselekedni akartunk" (4:398).

A Narodnaja Volja egykori hőseivel való találkozókról és a könyveik olvasásáról Salamov így ír: „Mi olyan emberekkel találkoztunk akkor, akiknek az élete már régen legenda volt. És ez az Oroszország forradalmi múltjával való élő kapcsolat még ma is lehetséges. […] Nagyon fontos, hogy élőben, elevenen lássuk ezeket az embereket. Emlékszem például a tagbaszakadt, ősz Gustave Inare, a Párizsi Kommün hősének Moszk­vába érkezésére." (4:387) Előzőleg pedig, B. L. Paszternak Kilencszázöt című poémájából idéz:

Narodovolecek.
Perovszkaja.
Március egy.
Nihilista-zekék
És kínzókamrák
És diákpápaszem.
Apáink története,
Mint egy Stuart-kori
Ködlepte krónika,
Puskinnál távolibb,
És álomként dereng,
Sejtelmesen
." (Paszternak 1990, 111)

„Apáink története" – ezt a Paszternak sort akarta címül adni Salamov egy regényéhez, amely az orosz forradalmár értelmiség két, egymást követő nemzedékéről szólt volna. (RGALI 3:106) A könyv hőse Natalja Klimova lett volna, egy eszer forradalmár, a Sztolipin ellen a Patikus szigeten végrehajtott híres merénylet résztvevője, a Kivégzés előtt című híres levél (Klimova 2006) szerzője. Szerepelt volna még benne a leá­nya, Natalja Sztoljarova is, aki az 1930-as években Franciaországból jött haza a Szovjetunióba, hogy aztán persze, ő is Kolimán kössön ki. Salamov személyesen is jól ismerte őt, hiszen jelentős szerepet játszott az 1960-as, 70-es években az értelmiségi ellenzék életében: Ny. Ja. Mandelstam köréhez tartozott, és I. G. Ehrenburg titkárnője volt. Neki ajánlotta Salamov az édesanyja és az ő életéről szóló Aranyérem című poémát is. Ennek a témának egy egész könyvet akart szentelni, amely az Aranyéremen túl, tartalmazta volna N. Sz. Klimova életrajzát, életé­nek különböző dokumentumait és a levelezését. Salamov itt nemcsak az író, de a történész szerepét is magára vállalta. Hozzá is fogott már Klimovának a lánya által neki átadott levelezése (RGALI 3:381) részletes tanulmányozásához. Ugyan vajon, miért? Az 1920-as évek nemzedékéről ez áll Salamov naplójában: „Ezek még azoknak az embereknek a testvérei, fiai és leányai voltak, akik a saját kezükkel csinálták a forradalmat. Életkoruknál fogva, ők már kimaradtak az eseményekből, de egy hatalmas ugrással szerették volna utolérni őket. És ehhez csak egyetlen fegyverük volt: az, amellyel az apáik harcoltak. Ez (akkor már) a fantasztikum fantasztikuma volt, természetesen, és még nagyobb önfeláldozást követelt, mint forradalmat csinálni." (5:314)

Az író is ebbe a nemzedékbe sorolja magát, amely lemaradt „az égbolt ostromáról". Majd így folytatja:

„Egészen természetes, hogy ez a törekvés egy olyan mozgalommá alakult, amely az új állam sziklái közti járatlan úton volt kénytelen kanya­rogni. Hol a felszínen, hol mélyebben, igyekezve még jobban alámosni a repedező, omladozó partot." (4:431)

A továbbiakban pontosan megfogalmazza, hogy kikhez számítja magát és az 1920-as évek egész nemzedékét:

„Az égboltot főként az egyetemeken ostromoltuk, ott koncentrálódott a társadalom jobbik része: a munkások és parasztok legjobbjai, a nemes­ségből és a polgárságból pedig azok a Konrad Wallenrodok, akik egy má­sik osztály zászlaját emelték magasba, és azzal ostromolták az égboltot. Marx, Engels és minden párttársuk – értelmiségi volt, és a nemességből, a polgárságból, vagy valamely más osztályból származott…" (4:431)

Megint azzal a szóval találkozunk itt, amely annyira fontos volt Salamon számára: értelmiségi. Aztán meg a világforradalom emlegetésével, ami annyira furcsa lehet a mai olvasó számára:

„Az Októberi Forradalom, természetesen, világforradalom volt.

Milyen távlatok, micsoda perspektívák tárultak fel, még a hétköznapi emberek előtt is! Úgy tűnt, hogy ha meglódítjuk egy kicsit a történelmet, akkor megragadhatjuk az irányító fogantyúját, és arra kormányozzuk, amerre akarjuk. Természetes, hogy ennek a nagy peresztrojkának az élén az ifjúság haladt. Természetes, hogy a fiatalok voltak hivatva elítélni minden régit, és újra kezdeni a történelmet. Személyes tapasztalatainkat pótolták a könyvek, az egész emberiség tapasztalati kincse. Így mi sem rendelkeztünk kevesebb tapasztalattal, mint az orosz felszabadító mozga­lom bármely másik egysége. Ráadásul mi még tovább néztünk, a realitás horizontján is túlra. Ami tegnap még mítosz volt, az mára valósággá vált. Miért ne próbáltuk volna ezt a valóságot még tovább lökni, egy lépéssel tovább, magasabbra, mélyebbre? A régi próféták, Fourier, Saint-Simon, Morus elénk rakták az asztalra minden titkos vágyukat, és mi vettük a lapot.

Mindezt aztán persze összetörték, félrelökték, eltaposták. De nem volt még egy másik pillanat ebben a mi orosz életünkben, amikor olyan közel jártunk volna a nemzetközi eszmeáramlatokhoz." (3:432)

Ezek után a visszaemlékezések után Salamov élesen szembeállítja az 1920-as évek szabad gondolati pezsgését az 1930-as évekkel, a győztes sztálinizmussal. Ezzel egyidejűleg a „Mi" eltűnik a nyelvéből, és helyét az „ÉN" foglalja el. „Korunk az egyes ember ideje" (5:301), kons­tatálja naplójában, és ennek illusztrációjaként meg is nevez egy konkrét személyt: „Paszternak".

Mint tudjuk, Salamov aktív résztvevője volt a Sztálin-ellenes trockista ellenzéknek, és letartóztatása után első letöltendő lágerbüntetését egy illegális ellenzéki nyomda miatt kapta, amelyben Leninnek a pártkong­resszushoz írott, Sztálint élesen elítélő levelét, az úgynevezett Lenin végrendeletét nyomtatták ki. Az író életrajzának ezen az oldalán több fehér folt is van.4 M. V. Goloviznyin mindenesetre megalapozottan fel­tételezi, hogy ismerte a trockista mozgalom vezetőit, tájékozott volt az elméleti kérdésekben, és készen állt a politikai munkára is. De mivel Trockij emigrációba kényszerítése után sokan a mozgalom vezetői közül feladták a küzdelmet, és mivel az ítélet enyhítése kedvéért a résztvevők közül is többen kompromisszumot kötöttek az ügyésszel, az író eltávolo­dott a mozgalomtól. Amint azonban Goloviznyin hangsúlyozza, Salamov a Viser-Antiregényben is úgy mutatja be az 1920-as évek ellenzékének résztvevőit, mint „akik elsőként voltak hajlandók életüket áldozni azért, hogy feltartóztassák azt a vérfolyamot, amely a sztálini kultusz elneve­zéssel vonult be a történelembe".

Az ellenzékben való bizonyos fokú csalódás nem jelentette az esz­mékben való csalódást is. Ellenkezőleg! Amennyire a meglehetősen gyér forrásanyagból következtetni lehet, a csalódás fő oka éppen az volt, hogy az ellenzék tagjai közül sokan nem tartották be azt a szabályt, amely Salamov fő életelve volt: a szavak és a tettek összhangját.

Ezt az életelvet, amely nemcsak a naplókban, hanem a visszaemlé­kezésekben, a Viser-­Antiregényben is újra meg újra megfogalmazódik, éppen az 1920-as évek tapasztalataiból szűrte le: „A kérdés lényege, a 20-as évek lényege – a szó és a tett megfelelése. A költészet ehhez ke­vésnek bizonyult." (5:354) Van itt egy rejtett utalás a könyvben, amelyről szóltunk már, és amint maga Salamov is említi, a forradalom utáni évek egész fiatal olvasótábora számára ismert volt: Vera Figner visszaemléke­zései. A Narodnaja Volja egyik vezéralakja írja (Ny. A. Nyekraszov Szása című poémájával kapcsolatban): „Ez a poéma arra tanított bennünket, hogyan éljünk, mire törekedjünk. Hozzuk összhangba egymással a szót és a tettet! Erre tanított. És hogy követeljük meg ezt az összhangot ma­gunktól is, másoktól is. Ez lett az én életem jelmondata." (Figner 1964, 92) És ugyanez a jelmondat csendül fel az Aranyérem hősnőjének, Natalja Klimovának Kivégzés előtt című levelében is.

Saját megfogalmazása szerint: „a 20-as évek volt az az időszak, amikor teljesen világosan, élő példákon keresztül látható volt az összes (Salamov kiemelése – Sz. Sz.) variáns és tendencia, amelyet a forrada­lom feltárt". (5:360) Megjegyzendő, hogy ezt a tézist kellene a gyakorlati kiindulópontnak tekinteni a történészeknek is, amikor ezt a korszakot tanulmányozzák!

Az irodalomtörténészek többsége igyekszik vagy egyáltalán nem venni tudomást a szocialista jellegről Salamov forradalmi gondolataiban, vagy csak egészen mellékesen említi meg őket. A forradalmi eszmék és az író „narodnyik-ellenes" álláspontja közti ellentmondást egyesek a szerző politikai gondolkodásának naivitásával magyarázzák. (Schmid 2007, 87-105) Az eszerek iránti szimpátiájában például, az erős, a rendszerrel szembeszállni képes egyéniségekhez való vonzódásának a kifejeződését látják. Az ellenállásra alkalmas, erős személyiségek kétségkívül magukra vonták az író figyelmét. De nemcsak etikáról volt itt szó, hanem a tradíció vállalásáról, az azzal való azonosulásról is.

Salamov sokat tanulmányozta és jól ismerte az orosz forradalmi moz­galmat. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az illegalitás tapasztalatai nagyon értékesek az alkotómunka számára: „Újraolvastam A Karamazov testvéreket, és rájöttem, hogy nem katonai (Hemingway), hanem illegális, forradalmi tapasztalatra van szükség." (5:319) Levelezése és naplói sok olyan eredeti leírást tartalmaznak, amelyek következtetni engednek rá, hogy ezeket a részleteket ő nemcsak íróként és tudományos kutatóként (mert, kétségtelenül, ebben a minőségben is tevékenykedett), nemcsak hallomásból, hanem mint egykori ellenálló is ismeri.

J. B. Lopatyinához, az ismert forradalmár, German Lopatyin unokájá­hoz és egy politikai üldözött leányához címzett egyik levelében Salamov a narodovolec Osanyináról ír, kifejtve, hogy miért tartja őt jelentősebbnek Perovszkajánál és Fignernél:

„Osanyina Orelből való, vidéki asszony. Így sokkal több szemé­lyes adottsággal kellett rendelkezzék a feltétlen odaadáshoz, mint a Perovszkaja és Figner típusú fővárosi nevezetességeknek." (Piszma. 1994, 145-147)

„Feltétlen áldozatkészség"- ez az, amit Salamov olyan nagyra becsült Natalja Klimovában és tervezett regénye hősében, a fellázadt Pugacsov őrnagyban és általában az értelmiségben. Ezt a fogalmat ő csak kizá­rólag a forradalmi hagyománnyal való kontextusban tudja értelmezni: „Az orosz értelmiség börtön és börtöntapasztalat nélkül – nem is orosz értelmiség". (4:154)

Ez a vélemény tükröződik az egyik, az író nézeteit leginkább tükröző elbeszélésben, A legszebb dicséretben. A Butirka börtön cellájában magára nézve a legszebb dicséretet a „politikai rabok társaságának főtitkárától", Andrejevtől5 , egy jobboldali eszertől hallotta az író: „méltó a börtönre". Egy szimbolikus stafétaátadás aktusa volt ez a veterán ellenálló és a fiatal Salamov között. A Jobbpart ciklusban mindjárt a másik eszmei vonatkozású elbeszélés, A hitetlen után következik ez. A felcsertanfolyam vezetője előtt, akitől egész további sorsa függ, kijelenti, hogy ő – ateista. És amikor látja, hogy az illető mennyire meglepődik, ezzel a szónoki kérdéssel válaszol: „csak vallási megoldása van talán az emberi tragédiáknak?" 1972-es naplójegyzeteiben is erre a két elbe­szélésre hivatkozik az író, mint legfontosabb világnézeti állásfoglalására: „Az írásaimból nem tűnik ki talán, hogy nem tartozom az »emberiség progresszív részéhez«? Ott van A legszebb dicséret és A hitetlen című elbeszélés. A hitetlent éppen erről a témáról írtam." (5:332)

Térjünk azonban vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miként egyeztethető össze Salamovnak a parasztság iránti gyanakvóan ellenséges viszonya a narodnyikok és eszerek iránti szimpátiájával, és a forradalmi mozgalom­ban való részvételével! A kulcsot szerintem Paszternaknak a Viszokaja bolezny című poémájában találhatjuk meg:

Mögöttünk, a legendák vörös ködében,
Rendeletek és reklámok papírtüzében
Égette el magát hős és fajankó,
Meg az értelmiség.
Ünnepélyes gúnnyal mutatta fel őket
A Világ négy tája felé egy sötét erő.
Hősök voltak, de nem tudták,
Hogy a kétszer kettőből
Nem mindjárt lesz száz
."6

Megkockáztatom a feltételezést, hogy valójában nincsen itt ellentmon­dás. Az értelmiség a népért harcolt, de végül is a „sötét erő", a kispolgár­ság győzött. A hatalom szintjén, és a nép szintjén is, amely megengedte, hogy a hatalom megsemmisítse az értelmiséget. Salamov ugyanakkor mindig megkülönböztette a sztálinizmus által megsemmisített szovjet értelmiséget a forradalmi nemzedékektől, így az 1920-as évek nemzedé­kétől, amelyhez ő maga is tartozott. „Az értelmiség magasabbrendűsége elleni gyűlöletet" a korszak „legnagyobb bűnének" tartotta (egy Ny. Ja. Mandelstamhoz írott leveléből) (6:410). Salamov naplóiban egyéb bizo­nyítékait is találjuk az értelmiséghez való ellentmondásos viszonyának. Például, a kései feljegyzésekből: „A vietnami háború nemsokára befeje­ződik, és ez az értelmiség nagy győzelme lesz." (5:324)

Az önfeláldozás példáit nem csupán az orosz forradalom történelmi hőseiben keresi az író. A jelenkorban is ilyen hősöket keres. Ismeretesek a Che Guevara sorsával kapcsolatos lelkes megjegyzései. „Bármilyen jó is a Száz év magány, mégis semmi, de semmi Che Guevarához, az ő utolsó leveléhez képest…" (5:334) A forradalmár halálára verset ír, amelyben ilyen sorok vannak:

Világhírű volt, de a halált
A maga törvénye szerint
Vállalta.
A szavak és a tettek egységéért
Testével-lelkével felelt
." 7

Figyeljünk fel a „szó és tett egységének" Salamov számára olyan fon­tos elvére! Che Guevarával nem merült ki az írónak a kortársi baloldal iránti szimpátiája. A nagy baloldali filozófus, Herbert Marcuse nézeteit például így kommentálja: „az anarchizmus nagy próbája" (5:314). 1971-ben így ír:

„Az én képletem nagyon egyszerű: amit hirdetsz, azt először magadon mutasd be! »Csináld, ahogyan én!« Nem, az én módszerem alapvetően más, ellenséges az alárendelés és az utasítások rendszerével szemben. Az »új baloldalnak« tehát »plusz« osztályzatot adok, Makszimovnak is »pluszt«, Garaudynak és Szaharovnak azonban »mínuszt«." (5:315)

Mivel érdemelte ki az FKP kiemelkedő személyisége, a „revizionista" Garaudy meg A. D. Szaharov akadémikus a „mínuszt"? Feltételezhetően azzal, hogy nézeteik radikális megváltozása ugyanakkor nem váltott ki jelentős változást a személyes életükben is. Miközben az atombomba és az emberi jogoknak a szovjethatalom általi megsértése ellen har­colt, Szaharov tovább dolgozott ennek a hatalomnak az erősítésén, és megtartotta akadémikusi státuszát is. Roger Garaudy már régóta „revizionista" volt, de csak 1970-ben zárták ki az FKP-ból. Tehát, bár a nézeteiket megváltoztatták, de egy ideig, egyfajta kompromisszumként, tovább folytatták az új nézeteikkel ellentétes tevékenységüket is. Ilyen kompromisszumokat Salamov képtelen volt elfogadni.

V. Sz. Ivanov memoárjaiból tudjuk, hogy milyen figyelemmel kísérte Salamov a „disszidens" mozgalom első lépéseit. Hogy milyen nagyra értékelte például az 1927-es, Sztálin ellenes tüntetés utáni első nyílt utcai demonstrációt, az 1965-ös tüntetést:

„Amikor 1965 decemberében (mintegy 40 évi szünet után) lezajlott a Szinyavszkij és Danyiel melletti tüntetés, Salamov, aki 1927 novem­berében, 20 éves ifjúként részt vett a »Le Sztálinnal!« jelszóval tüntető ellenzék megmozdulásában, szintén megjelent a Puskin téren." (Ivanov 2000, 738-744)

Salamovnak a Szinyavszkij-Danyiel üggyel foglalkozó, Levél egy régi barátomnak (Piszmo. 1989) című írása, amely szamizdat kiadásban je­lent meg, párhuzamot vont az 1960-as évek ellenzéki és az 1920-as évek Sztálin ellenes tüntetései között. De a „disszidensekhez" való viszonya hamarosan megváltozott. Hamarosan meggyőződött róla ugyanis, hogy a mozgalom nem felel meg az ő és az 1920-as nemzedék elveinek. A résztvevők között túl sok besúgó és egyéb gyönge jellemű ember akadt, akik egyáltalán nem tartották kötelezőnek magukra nézve a szó és tett megfelelésének etikai elvét.

Salamov etikai eszménye nem tette lehetővé, hogy beiratkozzék a Sztálin utáni félhivatalos irodalomba. Ez oda vezetett, hogy végül is a '60-as évek „disszidensei" is kivetették maguk közül. Ez a kör jórészt elvetette a korábbi forradalmi tradíciót, a Salamov elbeszéléseket pedig a táborélet egyszerű, szovjetellenes dokumentumaiként fogadta. A 60-as évek „disszidensei" többségükben nem feleltek meg a „szó és tett egysé­gének". Hajlamosak voltak a kompromisszumokra, így a „hidegháború" mindkét tábora fel tudta használni őket a maga céljaira.

Salamov csalódott ebben a körben. Világos jeleit látjuk ennek a nap­lóiban, a szamizdatban és „tamizdatban" (a külföldi sajtóban – a ford.) megjelent írásokban, végül a Szolzsenyicinnel és körével való szakítás­ban. Ez a csalódás vezetett a Lityeraturnaja Gazetában megjelent, már többször említett levél megírásához. Szokása szerint, igen határozottan szakított. A liberális közeget lekicsinylően így nevezi: „PCS" – „Prog­resszív Emberiség". A naplói és levelei megtelnek éles minősítésekkel:

„Napjaink »igazságkeresői« egyszerűen – besúgók és zsarolók." (5:324)

„A szamizdat – pusztán egy égi tünemény, minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek annyit ér csak az emberi élet, mint amennyit a berlini csatában ért." (5:329)

Ebben a szakításban nagy szerepe volt a Szolzsenyicintől való elide­genedésnek, akivel korábban baráti kapcsolatban volt.8 Miután meg­győződött a készülő mű konjunkturális voltáról, Salamov visszautasítja a GULAG szigetcsoportban való társszerzőséget:

„Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere." (5:367)

„Szolzsenyicin – egy provokátor, aki meg is kapja, amit kiérde­melt."(5:329)

Szemtanúk állítják, hogy Salamov és Szolzsenyicin általában minden­ben különböztek egymástól: magánéletükben, az alkotómunkához való viszonyukban, irodalmi elveikben és végül politikai magatartásukban is. Salamovnak a Lityeraturnaja Gazetában megjelent levele után Szol­zsenyicin nyilvánosan kijelentette: „Varlam Salamov meghalt". Salamov egy „feladatlan levéllel" válaszol, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Szolzsenyicin Úr, kész vagyok elfogadni temetői tréfáját a halálommal kapcsolatban. Emelt fővel és büszkén tartom magam a hidegháború első áldozatának, aki az Ön kezétől esett el." (5:366) Szolzsenyicin konjunk­turális „gyakorlatiasságát" Salamov sok róla szóló feljegyzésében említi: „Amerika számára – hadarta gyorsan, rábeszélőn az új ismerősöm – egy irodalmi hős legyen feltétlenül vallásos!" (5:362)

Lehet, hogy éppen ez a környezetéből való teljes kiábrándulás készteti Salamovot újra egy ilyen kijelentésre: „Az ember ideális állapota a ma­gány." (5:329) Mivel úgy tapasztalta, hogy az igazi értelmiségi tradíció és etika megszűnt létezni, megállapította: „Korunk a magányos emberek kora." A Mandelstammal és környezetével való szakítás után, 1968-ban ő maga is erre a tragikus sorsra jutott. Mindemellett azonban, műveiben továbbra is újra meg újra felbukkan a gondolat: helyre kell állítani az időnek a sztálinizmus által megszakított folyamatosságát! Ezért ássa bele magát a forradalmi mozgalom történetébe, és hangsúlyozza kitar­tóan a történelmi és kulturális tapasztalat egymástól elválaszthatatlan átadásának a fontosságát.

Ny. Ja. Mandelstamhoz írott egyik levelében ez áll: „Megszakadt az idő, a kultúra folyamata, megszakították az öröklődés láncolatát. A mi dolgunk, hogy ismét összekössük, helyreállítsuk azt." (6:412) A levél kontextusából megállapítható, hogy bár a költészetről van szó, ez a gondolat egyáltalán nem csak erre vonatkozik. Az Aranyérem című, már idézett elbeszélésében így beszél az író a két főváros forradalmi múltjáról: „Péterváron könnyű felidézni a múltat. Sokkal nehezebb ez Moszkvában, ahol a Hamovnyiki városrészt sugárutakkal szabdalták ke­resztül-kasul, szétmázolták a Presznyát, összekeverték benne az átjárók és közök évszázadok alatt kialakult rendszerét, az idő lenyomatát…" És hozzáteszi: „De még most, 1966-ban is, amikor az idő folyamata teljesen meg van szakítva, Klimova nevének elhangzásakor azonnal megnyílik minden orosz értelmiségi embernek a szíve." (2:205)

Igen fontosnak tartja Salamov a tradícióban való résztvállalást, mint aktust is. Az orosz modernizmus irodalmában A. Belij és A. Remizov, az 1920-as évek „tényirodalma" adott példát erre. De nem kevésbé volt fontos számára az orosz forradalmár értelmiség eszmei és etikai tradíciójának a vállalása is. Nem sokkal az Ny. Sz. Klimováról és Ny. I. Sztoljarováról szóló könyv tervének elkészülte után, az 1970-es évek elején, tekintet nélkül megromlott egészségi állapotára, A forradalmár címmel, egy dokumentumokon alapuló poémába kezd Fjodor Raszkol­nyikovról, amelyhez az anyagot a Lenin Könyvtár archívumaiban gyűjti össze. (RGALI 2, 171) Raszkolnyikov mint a „szó és tett egységének" embere érdekli, aki felfogja Sztálin árulását, és nyíltan fellép ellene.

Salamov, halála után, a posztszovjet időkben is egy kellemetlen, ideoló­giailag nehezen kezelhető író maradt. Élete és életműve nem illeszkedik kellően sem a szovjet időket visszakívánó „sztálinista" nosztalgiába, sem a szovjet korszakot mint történelmi katasztrófát bemutató liberális elképzelésekbe. Nemegyszer megpróbálták már, hogy Szolzsenyicin­nel együtt, „szovjetellenesnek" állítsák be. Egy „keresztény írónak", és egy olyan embernek, akit „megtört Kolima". Minden ilyen beállítás nagyon messze van az igazságtól, és egyáltalán nem alkalmas rá, hogy megértsük ennek a nagy írónak az életművét és azt a tragikus életutat, amelyhez hiába is keresnénk hasonlót.

Az idők természetes folyásának helyreállítása, az orosz értelmiség ha­gyományainak átmentése a sztálinizmus és következményeinek szaka­dékán, ez Salamov életművének egyik legfőbb jelentése. Az Aranyérem című elbeszélésben így ír: „És ha az idő ki akarja ejteni rostáján Klimova nevét, akkor harcba szállunk az idővel". (2:206)

Lehetetlen kétségbe vonni ma ennek az eszmei hagyományért folyó harcnak az időszerűségét.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Az Eszmélet számára készült tanulmány.

Jegyzetek

1 Az Obnovlencsesztvo [A megújulásért]: baloldali mozgalom az Orosz Pra­voszláv Egyházon belül, amely követelte az egyháznak az államtól való füg­getlenségét és a főpapság hatalmának korlátozását. A korai kereszténységet kommunista tanításnak ismerte el. Lásd erről e számunkban M. Goloviznyin tanulmányát. (A ford.)

2 Hrabrovickij 2012, 208. A szerző köszönetet mond A. P. Siksannak, aki felhívta figyelmét erre a részletre.

3 A külön megjelölt helyek kivételével a Salamov műveire történő utalások (kötet és lapszám) a továbbiakban a következő kiadásra vonatkoznak: Salamov 2004-2005.

4 Salamov ellenzéki tevékenységével kapcsolatban a jelenleg legteljesebb mun­ka: Goloviznyin (2002, 160-168).

5 Andrejev valójában nem volt a politikai rabok társaságának főtitkára. A szerző azonban, a megelőző forradalmi nemzedékek nevében, hangsúlyozni akarta ennek a szereplőnek a jelentőségét.

6 Nyersfordítás. (A ford.)

7 Salamov 2011, 42. Nyersfordítás. (A ford.)

8 Salamov és Szolzsenyicin kapcsolatáról részletesebben ld.: Jeszipov (2007, 105-178); Mihajlik (2002, 101-114).

Hivatkozások

Figner [Фигнер, В. Н.] (1964) Запечатленный труд: Воспоминания. Т. 1. Москва, Мысль.

Goloviznyin [Головизнин, М. В.] (2002) Варлам Шаламов и внутрипартийная борьба 20-х годов. Шаламовский сборник. Вып. 3. Вологда, Грифон. 160-168.

Gyemidova [Демидова, В. Г.] (2011) „Будущему на проклятое прошлое…" Ша­ламовский сборник. Вып. 4. Ред. Есипов, В. В., Соловьев С. М. Москва, Литера.

Hrabrovickij [Храбровицкий, А. В.] (2012) Очерк моей жизни. Москва, НЛО.

Ivanov [Иванов, В. В.] (2000) Аввакумова доля. Иванов В. В.: Избранные труды по семиотике и истории культуры. Москва, Т. 2. 738-744.

Jeszipov [Есипов, В. В.] (2007) Варлам Шаламов и его современники. Вологда, Книжное наследие, 233-261.

Klimova 2006: Климова, Н. С.: Письмо перед казнью. [Образование. 1908. № 8. 65-70]

Lesznyak [Лесняк, Б.] (1999) Мой Шаламов, http://magazines.russ.ru/october/1999/4/lesn.html

Mihajlik [Михайлик, Е.] (1997) В контексте литературы и истории. Шаламовский сборник. Вып. 2. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон.

Mihajlik [Михайлик, Е.] (2002) Кот, бегущий между Солженицыным и Шаламо-вым. Шаламовский сборник. Вып. 3. Сост. В. В. Есипов. Вологда, Грифон, 101-114.

Nyekljudov, Sz. Ju. (2011) Előadás a Varlam Salamov sorsa és életműve a világiro­dalom és a szovjet történelem kontextusában [Судьба и творчество Варлама Шаламова в контексте мировой литературы и советской истории] című konferencián. Videofelvétel, Moszkva – Vologda, 2011. június 16-19. http://shalamov.ru/video/20.html

Paszternak, Borisz (1990) Apáink. (A Kilencszázöt ciklusból.) Fordította Grigássy Éva. Versek. Budapest, Európa Könyvkiadó

Piszma… (1994) Письма В. Т. Шаламова к Е. Б. Лопатиной: 1966-1975 гг. Публ. и предисл. Е. Б. Лопатиной. Звезда. 1994. № 1. 145-147.

Piszmo… (1989) Письмо старому другу. Цена метафоры, или Преступление и наказание Синявского и Даниэля. Москва, Книга, 1989. 514-522.

RGALI 2: Российский государственный архив литературы и искусства (РГА-ЛИ), Ф. 2596. Оп. 2. Ед. хр. 171.

RGALI 3: РГАЛИ. Ф. 2596. Оп. 3. Ед. хр. 106. Л. 1.

Salamov [Шаламов, В. Т] (2004).: Новая книга: Воспоминания. Записные книжки. Переписка. Следственные дела. Москва, Эксмо, 953-955.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2004-2005) Собр. соч. в 6 т. Москва, Терра – Книжный клуб.

Salamov [Шаламов, В. Т.] (2011) Шаламовский сборник. Вып. 4. C6. статей. Сост и ред. В. В. Есипов, С. М. Соловьёв. Москва, Литера.

Schmid [Шмид, У.] (2007) Не-литература без морали. Почему не читали Варлама Шаламова? shalamov.ru/research/61/4.html. [Osteuropa (Восточная Европа). 2007. Июнь. Вып. 6. 87-105.] Eredeti: Ulrich Schmid: Nicht-Literatur ohne Moral. Warum Varlam Schalamov nicht gelesen wurde. http://www.eurozine.com/pdf/2007-07-12-schmidu-de.pdf

Szolzsenyicin [Солженицын, А. И.] (1999) С Варламом Шаламовым. Новый мир. № 4. 166-168.

Szkepszis tudományos-ismeretterjesztő folyóirat honlapja. 2006. szeptember [Сайт научно-просветительского журнала „Скепсис". 2006. Сентябрь.] scepsis.ru/library/id_808.html

Immanuel Wallerstein: a történeti kapitalizmus mítosza

A tanulmány Wallersteinnek a „történeti kapitalizmusra" vonatkozó elméletét taglalja kritikailag, s von le általános elméleti tanulságokat – mindenekelőtt a társadalmi formák változásáról, határozottabb osztályszemléletet követelve. A „szocialista tábor" volt országaiban a világrendszer-elemzés sokkal hasznosabb a szociológia és a történelemtudomány számára, mint a múltba merült szovjet „tört.-mat." utáni divatos elméleti pótszerek: a „civilizációs megközelítés", a „civilizációk összecsapása" vagy éppen az elméletről való teljes lemondás. Időszerű, hogy Kelet-Európa társadalomtudósai megismerkedjenek végre Wallerstein ihletadó forrásaival: Latin-Amerika és Afrika függőség-teoretikusainak munkáival is.
Az Eszmélet szerkesztősége 2010-ben útjára indított „Kiskönyvtár" sorozatában megjelentette az iskolateremtő társadalomtudós, Immanuel Wallerstein Bevezetés a világrendszer-elméletbe c. tanulmányát. (Eszmélet Alapítvány – L'Harmattan Kiadó, 2010. Fordította Koltai Mihály Bence. Az eredeti mű: World-Systems Analysis: An Introduction. Durham, Duke University Press, 2004.)
A jeles szerző, aki folyóiratunk tanácsadó testületének is tagja, a mű előszavában vitára szólítja fel mindazokat, akik valamely formában kapcsolódnak e gondolatrendszerhez, illetve akik a modern tőkés világtársadalom mozgástörvényei iránt érdeklődnek.
Szerkesztőségünk 2011 februárjában felhívásban fordult elsősorban hazai társadalomkutatókhoz, hogy fejtsék ki véleményüket, nézeteiket erről a műről és az általa felvetett kérdésekről: mindenekelőtt a tőkerendszer működéséről és a rá vonatkozó elméleti forrásokról, illetve azok értelmezéséről; a modern kapitalizmus mint világrendszer jövőjéről; a regionalizálódás természetéről; olyan új jellegzetességekről, amelyek nemcsak a szakembereket érdeklik, hanem azokat is, akiket a rendszerellenes mozgalmak perspektívái, progresszív vagy éppen regresszív fejlődéstendenciái foglalkoztatnak; akik a társadalmi formaváltás lehetőségeit „a tőkén túl", vagyis történeti és elméleti perspektívában keresik, vizsgálják.
A felhívásra beérkezett hozzászólásokat, eszmefuttatásokat a mostani és a következő, 92. lapszámunkban adjuk közre.
* * *

Immanuel Wallerstein így határozza meg egyik könyvében kutatói föladatát: a kapitalizmus elemzése „mint történelmi rendszeré egész története folyamán és konkrét egyedi realitásában […] ahogy kifejező­dik a gazdasági, politikai és kulturális-ideológiai szférában” (Wallerstein 2008, 74-75). A világrendszer-elemzés szerint a társadalomtudományok fő hiányossága az emberi társadalom életének mesterséges fölosztása afféle elszigetelt „szférákra”. Az egészre való törekvés, a tudományágak határainak mellőzése az egyik legerősebb és legvonzóbb oldala az ame­rikai szociológus elméletének. Nézetei rekonstruálásához és kritikájukhoz mindenekelőtt néhány elméleti munkáját vettük figyelembe, alapvetőnek pedig „A történelmi kapitalizmus” című tanulmányát tekintettük.

Ismeretes, hogy a világrendszer-elemzés alapgondolata arra a kér­désre adott választ, hogy ha az országok egymásra gyakorolt kölcsönös hatása oly erősen tükröződik fejlődésükön, akkor helyes-e az egyes országokat tekinteni a történelmi folyamat szubjektumainak? A történelmi folyamat szubjektumának Wallerstein a „világrendszert” veszi: „olyan tér­idő zónákkal van dolgunk, melyek számos politikai és kulturális egységet átmetszenek, és tevékenységek és intézmények olyan integrált tarto­mányát képezik, amelyre bizonyos rendszerszintű törvényszerűségek jellemzők” (Wallerstein 2010, 45). Vagy egyszerűbben: a „világrendszer” olyan földrajzi zóna, amelyet közös munkamegosztás egyesít (Wallerstein 2003, 170-171). A történelmi folyamatot a „világrendszer” saját törvényei szerinti fejlődése határozza meg, ez a forrása a változásoknak az egyes országokon belül – szemben azzal, ahogy a hagyományos történettudo­mányban és szociológiában vélik. Arról, hogy mennyiben alkalmazható ez az elméleti kiindulás, alább lesz szó.

A történelmi kapitalizmus

A kapitalista világrendszer – Wallerstein szerint – a XVI. században keletkezett. De ebből lett az első olyan, úgynevezett világgazdasági rendszer – ezt nem jellemzi egységes politikai szerkezet -, amelyik valóban hosszú létre ítéltetett. S ez lett az első valódi „világ-rendszer” is, amelyiknek csakugyan sikerült átfognia az egész földtekét, vagyis az egész világot.

Melyek tehát a történelmi kapitalizmus világrendszerének sajátossá­gai?

A kapitalizmust – Wallerstein szerint – nem lehet a megszokott marxista módon azonosítani, miszerint ez egy termelési mód, amelyet a termelési viszonyok meghatározott rendszere jellemez. Wallerstein számára a kapitalizmus valami más, mindenekelőtt munkamegosztási rendszer, „a termelő tevékenység lokusza, amelyben a vég nélküli tőkefölhalmozás a gazdasági cél” (Wallerstein 2008, 80). A kapitalista „világrendszer”, hasonlóan bármely más világrendszerhez, hierarchikusan szervezett „centrum-periféria” térséget jelent. A „periféria” ebben a rendszerben foly­ton profitot veszít a „centrum” vagy „mag” javára, miközben a „magban” ennek következtében „alapok” képződnek a gépesítés továbbfejlesztésé­hez, ami „a termelőknek a mag-zónában pótlólagos előnyöket nyújt a már létező termékek előállításához, és lehetővé teszi számukra egyre több új, ritka termék előállítását, amelyek segítségével ezt az egész folyamatot ismételten meg-megújítják” (Wallerstein 2008, 89).

Ezekből az előföltételezésekből kiindulva azt a célt tűzi ki maga elé Wallerstein, hogy lerántsa a leplet a kapitalizmus egynémely mítoszá­ról, amelyek a hagyományos társadalomtudományokra jellemzők, és a történelmi kapitalizmus ideológiai megalapozását adják.

Wallerstein kimutatja: szabad piac, ahol versengenek egymással a termelők, s ahol a keresletet, a kínálatot, a munkaerő értékét „látha­tatlan kéz” szabályozza, sohasem létezett. A kapitalizmus mindig is monopóliumra törekedett, mindig is az államra támaszkodott. A szabad piac mítosza a kapitalizmus fő ideológiája (ebben egyet kell értenünk Wallersteinnel).

„Jelentős és hosszantartó fölhalmozást sohasem lehet elérni a piaci mechanizmusokkal. Ezért, a siker elérése végett, az összes termelő kénytelen túllépni a piac határain” (Wallerstein 2008, 160). Az államok a termelőknek kedvező törvényeket hoznak, de még gyakoribb, hogy benyomulnak a piacra, három különböző módon: nyomást gyakorolnak a gyöngébb államokra, fiskális és költségvetési politikájukkal biztosítják egyes termelők előnyét másokkal szemben, és akadályozzák „a termelési tényezők eladóit (különösen a munkaerőt) abban, hogy harcoljanak a monopolista pozíciók ellen” (Wallerstein 2008, 161). Ezek közül a mo­nopolisták érdekeit biztosító első módszer – a régiók közti egyenlőtlen csere – az, amelyik voltaképpen a kapitalista világrendszer fő szervező erejének bizonyul:

„A mag-zónában végbement tőkekoncentráció teremtette meg mind a fiskális alapot, mind a politikai motivációt az erős államgépezetek kifejlesz­téséhez. Ennek eredményeként vált lehetségessé nyomást gyakorolni a periferiális államokra. A nyomás célja: rákényszeríteni ezeket az államo­kat, hogy egyezzenek bele az általuk ellenőrzött területek nagyobb sza­kosításába a gazdasági tevékenység olyan ágaiban, amelyek az árulánc hierarchiájának legalján találhatók [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.], sőt működjenek is közre az efféle szakosodásban” (Wallerstein 2008, 89).

Emlékezzünk csak a latin-amerikai országok monokultúrás szakoso­dásának történetére, ami gazdasági összeomlásukhoz vezetett a XX. század különböző éveiben; valamint Oroszország jelenlegi nyersanyag­-gazdálkodására.

A csere egyenlőtlenségét a kapitalizmus fejlődésének különböző szakaszaiban más-más politikai mechanizmusokkal biztosították: a gyar­matok kirablásától a fölvevő-piacként és olcsó munkaerő-forrásként való kihasználásukig. De mindenkor a csere – s következésképp a fejlődés – egyenlőtlensége maradt a fő ismertetőjegy.

A kapitalizmus vállalkozói és ideológusai „sohasem akarták elismerni azt a tényt, hogy a világgazdaság meghatározott történelmi módon jutott el a konkrét kínálat és kereslet adott pontjára, és hogy a »megszokott« különbségeket a munkabér színvonalában és a munkaerő reális élet­minőségében világszerte minden konkrét pillanatban meghatározott erőszak-struktúrák tartották fönn” (Wallerstein 2008, 90).

Mindez a polarizálódás növekedéséhez vezetett. Wallerstein azt írja: „Szeretnék megvédeni egy marxista állítást, amelyet még az ortodox marxisták is hajlamosak szégyenkezve eltemetni, a proletariátus abszo­lút (nem pedig viszonylagos) elnyomorodásának tételét”. Igaz, az ipari munkások a XIX. századtól kezdtek ugyan valamelyest jobban élni, de „a világ munkaerejének túlnyomó része, amely falusi helységekben él, vagy ilyenek és a városi nyomortanyák között ingázik, rosszabbul él, mint őseik ötszáz évvel ezelőtt. […] A világ népességének nagyobbik része intenzívebben dolgozik – több órát naponta, évente s egész élete során. S minthogy ezt kevesebb bérért teszi, a kizsákmányolás normája meredeken magasra szökött” (Wallerstein 2008, 133-134).

Mindebből pedig az következik, hogy a periféria országai a kapita­lizmus keretei között sohasem képesek „utolérni” a központ országait; a különféle modernizációs elméletek éppúgy, akár a szovjet „törtmat.”, tévesnek bizonyultak. A kapitalizmus nem egyszerűen más a periféria országaiban: szervesen kötődik a centrum országaihoz, és éppen az egyenlőtlen csere következtében konzerválja és termeli újra elmaradott­ságát. Csupán a formái változnak.

E következtetésekre nem Wallerstein jutott elsőül, hanem a függőség­elmélet művelői Latin-Amerikában és Afrikában: Raúl Prebisch, Fernando Cardoso, Theotonio Dos Santos, Samir Amin, André Gunder Frank (az utóbbi kettő idővel áttért a világrendszer-elemzés álláspontjára). A tények teljességgel alátámasztják következtetéseiket és prognózisaikat. Például, az 1970-es évek elején a GDP egy főre jutó aránya a fejlett országokban több mint 15,4-szerese volt a többi országénak, az 1990-es években pedig már 24-szerese (Hobsbawm 1998, 345). Egészében a XIX-XX. század folyamán a régiók közti különbség koefficiense, Samir Amin ada­tai szerint, a roppant szerény 1/2-ről a gigászi 1/60-re növekedett (idézi Globalizacija… 2004, 226).

De sok minden abból, amit a függőség teoretikusainak következteté­seihez Wallerstein tett hozzá, kérdéseket vet föl. Több munkájában is azt állítja, hogy a proletarizálódás nem volt túl előnyös a vállalkozóknak, mivel megengedte a munkásoknak, hogy nagyobb mértékben éljenek meg éppenséggel a munkabérből, nem pedig a „naturális” háztáji gaz­daságban végzett munkából (pl. Wallerstein 2003a, 124-132). „Az olyan munkáltató rendszer megléte, amelyik nem jár bérmegállapodással, lehe­tővé tette némely termelőnek, hogy kevesebbet fizessen munkásainak, ily módon csökkentve a termelési költségeket” (Wallerstein 2008, 86). Wallerstein kiterjeszti a kapitalizmus egész történetére azt, ami csupán meghatározott szakaszaira jellemző. Például a centrum-országokban az ipari föllendülés idején, a XIX. században, a vállalkozó éppenséggel a munkás maximális foglalkoztatásában volt érdekelve. Igaz azonban Wallerstein tétele a periféria meghatározott országaira és a manufaktúra korszakára.

Itt Wallerstein számos munkájának megkülönböztető jegyébe ütközünk: a lehető legtágabb általánosításra törekszik, ám elégséges tényalapok nélkül. Előbb idézett könyvében és még egy sor tanulmányában is nagy­részt nem annyira a „történelmi [kiemelés tőlünk – Sz. Sz., Sz. J.] kapi­talizmusról” beszél, mint inkább a „kapitalizmusról általában”, mintha ez sohasem változott volna, nem ment volna át szakaszokon, nem fejlődött volna Észak-Itália gyönge kereskedő-kézműves szervezeteitől a modern transznacionális korporációkig. Számos esetben, természetesen, beszél Wallerstein szakaszokról és stádiumokról, de jóval gyakrabban inkább csak különböző hosszúságú „ciklusokról” szeret szólni. S ez a módszer egész sor ellentmondásba sodorja.

Így például azt állítja, hogy a kapitalizmus keletkezése idején az arisztokrácia nem olyan osztály volt, amelyik szembefordult volna a burzsoáziával, és hogy egyáltalában a burzsoázia harca a feudális urak ellen – „mítosz”. Ellenkezőleg, az arisztokrácia egyszerűen módot talált rá, hogy mentse magát a feudális Európa hanyatlása korának viharai közepette, és éppen a kapitalista világrendszer megteremtése segítette hozzá a magamentésének ehhez a jól bevált módjához egészen a XX. század végéig . Mi több, „a történelmi kapitalizmus mint társadalmi rendszer megteremtése egyszeriben visszájára fordította a tendenciát, amelytől rettegtek a feudális társadalom fölső rétegei” (Wallerstein 2008, 96-97). Wallerstein még a Nagy Francia Forradalmat sem a burzsoázia és az arisztokrácia közti harcnak tekinti, hanem a tőkefölhalmozó osztály belharcának, a polgárságon belüli harcnak (Wallerstein 2008, 109-110). Amellett, hogy ez a nézet „összeesküvés-elméletre” emlékeztet, ele­mi módon nem felel meg rengeteg ténynek. Minden arra vall, hogy Wallerstein Anglia és Hollandia tapasztalatát, ahol valóban sor került két osztály kiegyezésére (ámde kiegyezésére, nem pedig átváltozására!), extrapolálta a „történelmi kapitalizmus” egész térségére. S efféle extra­polálás sokaságát találjuk nála.

Arról van szó, hogy Wallerstein nem annyira történész, mint inkább szociológus. Ilyen minőségében társadalmi statikával van dolga, a társa­dalom „metszetével”. S ha a történelmet nézi, hajlamos a fő figyelmet a hagyományozódásra és a statikára fordítani, a dinamika és az ugrásszerű változások hátrányára, amelyeket, lényegében véve, általában elutasít, szemben a marxizmussal. Igaz, egy – vereséget szenvedett – forradalmat mintául vesz magának, de erről majd később.

Éppenséggel koncepciójának szociologizmusa teszi sebezhetővé Wallerstein alaptételeit, mindenekelőtt a történész bírálata számára.

A kutatás tárgya

Ahogyan már említettük, a világrendszerszerű megközelítés fő módszer­tani tétele: a történeti elemzés egységeként a világrendszert kell venni, nem pedig az egyes társadalmakat. Wallerstein nézőpontjából a kapita­lista világrendszer meghatározott fejlődési ciklusokon halad át. Ezeket a ciklusokat annak idején a neves orosz közgazdász, Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev fedezte föl. Amint ismeretes, a kapitalista ciklusok hosszú­ságuktól függően variálódnak; „kondratyevi” ciklusokon viszont az úgy­nevezett „nagy ciklusokat” („hosszú hullámokat”) szokás érteni, amelyek rendszerint 40-60 évet fognak át. Időtartamaik különbözők lehetnek, ám ezekben a ciklusokban nem a konkrét terjedelem a fő, amit nem olyan egyszerű kronológiailag előre megjósolni, hanem a hasonló dinamika, amelyet fölmutatnak.

Hogy megértsük, alkalmazható-e a világrendszer-elemzés konkrét történelmi kutatásokra, vegyük az orosz történelemnek a világrend­szer-elemzés híve, Borisz Juljevics Kagarlickij által adott interpretálását (Kagarlickij 2009). Ő Wallerstein nyomán teljes egészében alárendeli Oroszország történetét a világkapitalizmus ciklusainak. Ezek hatását az oroszországi történelemre attól a pillanattól kíséri figyelemmel, amikor – a közfölfogás szerint a XVI. században – kialakult a kapitalista világ­rendszer, még ha szerinte Oroszország csak fokozatosan integrálódott is ebbe a rendszerbe. „Elég összevetni – írja Kagarlickij – a hazai történet kulcsfontosságú történelmi dátumait a világgazdaság ciklusaival, hogy észleljük az egybeeséseket.” Az „egybeesések”, ahogy Kagarlickij véli, éppúgy vonatkoznak Rettegett Iván opricsnyinájára és a „zavaros időkre”, mint jóval későbbi eseményekre, amilyenek az 1861-es jobbágyreform, az 1917-es forradalom, a kollektivizálás, sőt még a Szovjetunió összeom­lása is. De mindezekben az eseményekben, úgymond, megnyilvánult az, ami közös Oroszország és a világ többi része sorsfordulataiban, s ezek az események szemléletesen mutatják, hogy „a világfejlődés »hosszú hullámai« nem kevésbé határozták meg a társadalmi és politikai válto­zások ritmusát Oroszországban, mint a világ többi részén” (Kagarlickij 2009, 46).

De ha csak egyetlen időszakot veszünk szemügyre, a jobbágyság eltörlését követőt, azt látjuk, hogy itt az adott logika nem működik. Mikor indult be a reformok kezdete után a kormányzati reakció? Kagarlickij az 1880-as évektől számítja ezt, III. Sándor ellenreformjainak kezdetétől. Az oka, véleménye szerint: az európai gabonapiac telítődött, s zuhanni kezdett a kenyér ára (Kagarlickij 2009, 362), ennek megfelelően már nem mutatkozott oly nagyon szükségesnek a polgári átalakulás. Wallerstein a számítás kezdőpontjául 1873-at veszi, ezzel kapcsolja össze „a kapitalis­ta világgazdaság ciklikus összehúzódásának” kezdetét (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy „Felszabadító” II. Sándor politikájában hamarabb állt be a reakciós fordulat. A neves orosz történész, Alekszandr Alekszejevics Kornyilov szavai szerint a „makacs és elhúzódó reakció” 1866 áprilisában köszöntött be, mindjárt azután, hogy Dmitrij Karakozov merényletet kísé­relt meg a cár ellen. Eltartott ez kisebb szünetekkel egészen 1905-ig, va­gyis semmilyen visszaesésekkel és föllendülésekkel jellemzett gazdasági ciklusok nem voltak rá hatással. Ami pedig a reformkorszakot illeti, ennek Kornyilov vélekedése szerint „hamarabb vége lett, mintsem az eltervezett átalakítások némelyike megvalósult volna, ezeket jóval később hajtották végre” (idézi Troickij 1997, 236). Éppenséggel 1866-ban nevezték ki a liberális érzelmű hivatalnokok helyett fontos kormányzati posztokra a reformok leplezetlen ellenzőit, mint amilyen a csendőrség főnökévé lett Suvalov, a belügyminiszter Tyimasev, a közoktatási miniszter Tolsztoj stb. Ezekre a személyekre támaszkodva folytatott megtorló politikát a cár, sok mindenben megelőzve III. Sándort.

Osztály-megközelítés és világrendszer-elemzés

Ez csupán egyetlen példa arra, hogy Wallerstein koncepciója nem felel meg a történelmi tényeknek. De egy másik fontos elméleti aspektusban is ugyanilyen helyzet áll elő, abban, ahogyan a világrendszer-elemzés hívei alkalmazzák az osztály-megközelítést. Nézetünk szerint éppenséggel az osztályszempontú elemzés az elvi sajátossága a marxizmusnak mint a történeti vizsgálódás módszertanának, és éppen ennek köszönhetőleg őrzi időszerűségét a történelmi materializmus mind a mai napig.

Wallerstein és hívei nem tekintenek el az osztályelemzéstől, de hoz­záigazítják saját metodológiájukhoz. Wallerstein nézőpontjából megfo­galmazva: ahogy haszontalan dolog egyes társadalmakat egymástól elszigetelve vizsgálni, úgy az osztályellentmondások sem szoríthatók be ezeknek a társadalmaknak a kereteibe. Wallerstein számára az osztályok érdekeit „kollektív viszonyuk határozza meg a világgazdasághoz”. „Mond­juk, a francia szakképzett munkások” szerkezeti helyzetének és érdekei­nek vizsgálata a világgazdaságban – csakis így-valahogy lesz alkalmas az osztályelemzés, Wallerstein szerint, a vizsgáltak politikai pozícióinak értékelésére (Wallerstein 2008, 44-45). Az egyik vagy másik „nemzeten belüli osztályhoz” való tartozást – így nevezi Wallerstein (2008, 90-91) az általánosan elfogadott marxista jelentésében vett osztályt – ennek az osztálynak a világgazdaságban játszott szerepe határozza meg. Ámde „az objektív osztályhelyzet csak annyiban valóságos, amennyiben szub­jektív valósággá válik a csoport vagy csoportok számára” (Wallerstein 2008, 86). Ebből a nézőpontból az osztályerők csoportosulása valamely társadalomban igencsak véletlenszerűnek bizonyul. Osztály csak annyira van, amennyire az emberek annak tudják magukat, s csak addig, ameddig annak tudják. Ugyanennyi erővel fölfoghatják saját helyzetüket nem osztály-, hanem „etno-nemzeti” formában. Wallerstein számára az osztály és az „etno-nemzet”: „egy és ugyanazon valóságnak” – vagyis a világgazdaságban elfoglalt helynek – „két kifejezési rendszerét jelenti” (Wallerstein 2008, 85). Ennek megfelelően a minden egyes társadalom­ban létező osztályok alapvető jelentősége a világrendszer-elemzésben elenyészik. Az osztályok Wallerstein értelmezésében csupán politikai képződmények; „rövid távon a szociális alku lefolytatására, hosszabb távon pedig a hatalom megragadására” alakulnak, azután pedig át­alakulnak valami mássá. Ugyanez történik az „etno-nemzetekkel” is: alakulatuk szintén azt célozza, „hogy megváltoztassák a javak elosztá­sát”. S hogy milyen ideológiai alakban folyik a harc az adott cél elérése végett – osztály- vagy „etno-nemzeti” formában -, az csupán a konkrét körülményektől függ. A választás köztük tisztára pragmatikus indítékból történik: „az etno-nemzeti tudat állandó menedéket jelent mindazoknak, akiket az osztályszervezet viszonylagos előnyök elvesztésével fenyeget […] a piacon vagy a politikai alkudozásban”(Wallerstein 2008, 88-89).

Így hát az osztályok marxista fölfogása olyan emberek csoportjaiként, akiket a termelési eszközök tulajdonához való viszonyuk különböztet meg másoktól, a világrendszerszerű megközelítésben elesik. Ám a világ­gazdaságban elfoglalt hely, amely „a nemzeten belüli osztályok” vagy az „etno-nemzetek” prizmáján keresztül tudatosul, Wallerstein szerint még kifejezhető a „nemzetek közti osztályok” terminusával is (Wallerstein 2008, 90-91). Az ilyen osztályokhoz való tartozás már semmiképpen sem kapcsolatos azzal, hogy tagjaik miként fogják föl saját társadalmi státusukat, ez már az ember objektív helyzete a gazdasági rendszerben. A termelés bármilyen módja, ami csak megfigyelhető a kapitalista világ­gazdaságban, a világrendszerszerű megközelítés híveinek nézőpontjából a kapitalizmus része, ezért is kapcsolódik bele minden társadalmi csoport a világgazdaság keretei közt a kapitalista rendszer alapvető osztálykonf­liktusába: a munka és a tőke közti konfliktusba. Wallerstein szavai szerint „a kapitalista termelési mód mellett csak burzsoá és proletár létezik”. A burzsoát úgy határozza meg Wallerstein, mint olyan osztályt, „amelyik­nek a képviselői értéktöbbletet sajátítanak el, amit nem maguk hoznak létre”. Az ellenkező póluson helyezkedik el a proletariátus, „amelynek a képviselői az általuk megtermelt érték egy részét másoknak engedik át” (Wallerstein 2004b, 141). Ebben a fölfogásban a proletariátus nagyon tág csoport, amely magában foglalja az ipari munkások mellett a kister­melőket, a földbérlőket, a részesbérlőket, a napszámos zselléreket, a rabszolgákat stb. (Wallerstein 2004b, 142). Mellesleg, létezik még egy változat az osztályhelyzetre, ebben szó van arról, hogy a kapitalista vi­lággazdaság keretei közt az elsajátításban „nem két, hanem három szint működik közre” (Wallerstein 2001, 83). Ez a három szint nem csupán a „centrum­-félperiféria-­periféria” regionális „triászában” jelentkezik; ezeket, amiként Wallerstein mondja, „ismételten föllelhetjük a kapitalista világ­gazdaság összes intézményében” (Wallerstein 2001, 84). Nevezetesen a „nemzetek közti osztályok” szerkezetében az egymással szembenálló „burzsoázia” és „proletariátus” közé beékelődik „egy köztes szint, amelyik kiveszi a maga részét az alul levők kizsákmányolásából, de osztozik is sorsukban, mivel kizsákmányolják a fölötte állók” (Wallerstein 2001, 83). Ez pedig a XX. századi „bürokrata/szakember” szintje, ami Wallerstein szerint „világos példa” arra, hogy „a jövedelemszintnek és a »jogoknak« meghatározott növekedésével a »proletár« valójában »burzsoává« alakul át, s maga is kezd olyan értéktöbbletet fölélni, amit mások termelnek meg” (Wallerstein 2004b, 144).

Az osztály-megközelítés világrendszerszerű előadásának megvan a maga sajátos vonzereje. A marxisták, miként ismeretes, azt várták, hogy az osztálykonfliktus a burzsoázia és a proletariátus között a kapitalizmus vereségéhez vezet. Ez a távlat hosszú ideig nagyon is valóságosnak látszott, méghozzá nem csupán a szocialisták számára. Igaz, már a XX. század első éveiben, sőt már korábban is, veszedelmes tendenciákat kezdtek észlelni a marxisták. A kapitalizmus a fejlett országokban egyre nyilvánvalóbban megmutatta, hogy képes lecsillapítani a „veszedelmes osztályokat” azzal, hogy megosztja velük a gyarmati fosztogatásból szár­mazó jövedelmét. Lenin klasszikus imperializmus-elméleti munkájában idézte Engels szavait arról, hogy „elpolgárosodik” az angol proletariátus, élvezi „Anglia világpiaci és gyarmati monopóliumát”, és észrevételezte az imperializmus arra irányuló tendenciáját, hogy „megbontsa a mun­kások egységét, és erősítse körükben az opportunizmust” (Lenin 1971, 383-384). A szocialisták nyugtalankodtak ugyan, de többségükben mégis csupán némi pótlólagos akadályt láttak itt fölbukkanni, ami azonban mit sem változtat a lényegen.

Akkoriban még bajos volt észrevenni az efféle szociális megvesztege­tésben egy új osztályhelyzet kialakulását, amelyben a centrum-országok korábbi kizsákmányoltjai és kizsákmányolói jelentős mértékben közeled­nek egymáshoz (noha nem esnek egybe) a periféria közös kizsákmá­nyolásában való részvételük eredményeként. Ez a folyamat azonban végzetesnek bizonyult az antikapitalista erők számára a fejlett tőkés országokban. A továbbiakban az érdekeknek ezt a közeledését, ami az úgynevezett „welfare state”-ben, vagyis a „jóléti államban” testesült meg, érezhetőn aláásták a neoliberális ellenreformok, de nem szüntették meg mind a mai napig, habár számos mostani baloldali (például Michael Hardt és Antonio Negri) rendszerint gondosan elhallgatja (részletesebben Jermolajev é. n.). Nem így Wallerstein, aki rámutat az „arany milliárd” országaiban lakó széles néprétegek osztályhelyzetének kettősségére -ilyen vagy olyan fokban kizsákmányoltak saját államukon belül, de saját burzsoáziájuk oldalán kizsákmányolókként lépnek föl a nemzetek közti („horizontális”) síkon.

Így hát Wallerstein „nemzetek közti osztályok” koncepciója a XX. század nagyobbik felére alkalmazva, sok mindenben megfelel a való­ságnak. De nem mondható el ugyanez az egész megelőző kapitalista történelemre vonatkozólag. Természetesen akkoriban sem szorítkozott egyes országok keretein belülre a kizsákmányolás. A vezető országok burzsoáziája nem csupán saját honfitársai, hanem a gyarmati lakosság munkájának gyümölcseit is elsajátította. Ámde akkoriban még nem létezett észrevehető különbség a nemzetek közti és a nemzeten belüli kizsákmányolás szintje között, ez a különbség jóval később jelentkezett. Mindazok, akiket közvetlen vagy közvetett kizsákmányolásnak vetettek alá „nemzetek közti” síkon, a maguk országában is a kizsákmányoltak számát gyarapították. És pontosan ugyanígy, akik a nemzetnél nagyobb léptékben voltak kizsákmányolók, csakis annak köszönhetőn voltak ilye­nek, hogy a kizsákmányoló réteghez tartoztak saját hazájukban is.

Nem nehéz itt eldönteni, mi az elsődleges, mi a másodlagos. Azt az „objektív helyzetet” a világgazdaságban, amit a világrendszer-elem­zésben az osztálymegoszlás kiindulópontjául vesznek, a valóságban a kapitalista kor folyamán nagyobbrészt a „nemzeten belüli” osztályhelyzet határozta meg. Wallerstein és követői az adott esetben összetévesz­tették az okot az okozattal. A világméretű kizsákmányolás lehetőségét a nemzeten belüli osztályhelyzetük tette lehetővé egy és ugyanazon nyugati burzsoá körök számára – és semmiképp sem fordítva! Ugyan­ez vonatkozik a privilegizált rétegekre egyéb országokban. Például az oroszországi földesurak a XVII-XIX. század folyamán meghatározott helyet foglaltak el az osztályrendszerben az országon belül, ez lehetővé tette nekik, hogy kizsákmányolást folytassanak helyi szinten, és csakis ennek révén juthattak jövedelemhez a világpiacon gabona és más mezőgazdasági termékek eladásával. Nem fölösleges megjegyezni, hogy a földesurak meg a függőségben élő parasztok osztálya a XV. században kezdett kialakulni Oroszországban, vagyis jóval korábban, mint ahogy, Wallerstein véleménye szerint, Oroszország beilleszkedett volna a kapitalista világgazdaságba. Szemmel látható, hogy ezeknek az osztályoknak a kialakulása semmiképp sem kapcsolatos a kapitalista világrendszer kialakulásával.

Nyilvánvaló, hogy a földesurak és parasztok közti sok évszázados antagonizmust és azt a rendet, amelyet ez az antagonizmus meghatároz, másból kell eredeztetni: abból, amit a társadalom belső fejlődésének lehet nevezni. Oroszország történetében, persze, óriási szerepet játszott a világkapitalizmus, elősegítve egyfelől az országban végrehajtott refor­mokat, másfelől pedig a jobbágyrendszer fönntartását hosszú időn át, egészen 1861-ig, csökevényeit pedig még azután is (az angol és német kereslet a földesúri gazdaságok termékei iránt konzerválta ezek gazdasá­gi hatékonyságát, s ezáltal fönntartotta Oroszországban a jobbágyságot). De ne felejtsük el: a világkapitalizmus hatása Oroszországra nem volt egyértelmű. Évszázadokon át egyidejűleg terelgette az országot a polgári útra, és nyitogatta azokat a csatornákat, amelyek lehetővé tették, hogy meglegyen nélküle.

Valójában nem is a piaci konjunktúra szolgált a polgári átalakulás akadályaként, hanem éppenséggel Oroszország társadalmi rendje s az ebben a rendben uralkodó osztály – a földesurak – érdekei. Az állam mint osztályintézmény nem tehette, hogy ne ezeket az érdekeket fejezze ki. Ez ugyan nem jelentett teljes elzárkózást a reformoktól, amelyekben szintén tükröződött földesúri osztályérdek. Ahogy Pjotr Andrejevics Zajoncskovszkij a társadalom fölsőbb rétegeinek akarata ellenére történt jobbágyfölszabadítás kapcsán helyesen megjegyezte: „a kormányzat teljesebben fejezte ki a nemesség mint osztály érdekeit, mintsem a föl­desurak többsége, akik nem értették meg, hogy a reformokra szükség van a nemesi földbirtoklás megőrzése végett, még ha némileg megvál­tozott alakban is” (Zajoncskovszkij 1968, 87). Zajoncskovszkij jól látta, hogy amikor a kormányzat ráállt a parasztreformra, s ezáltal részben föláldozta a földesurak szűk osztályérdekeit az általános nemzeti érdekek javára, hosszú távon gondoskodott a földesúri érdekekről. A közvetlen lökést a reformokhoz nem annyira a forradalmi robbanás veszélye szolgáltatta – ami érzékelhető volt ugyan akkoriban, de még csak távoli lehetőségként -, mint amennyire az elvesztett krími háború, hiszen ez a nemzetközi pozíciók megingását idézte elő, s ismét csak a távoli, de nagyon is valószínű jövőben a függetlenség elvesztésének lehetőségét is fölvetette. Ezek közül egyik változat sem ígért semmi jót a földesurak­nak, és csakis a burzsoáziának tett engedményekkel volt úgy-ahogy megelőzhető. Keserű szívvel bele kellett hát egyezni. De egy szovjet történész szavaival szólva, „a visszavonulás be volt programozva a fe­lemás reformokba” (Litvak 1991, 284). A reformok felemásságát viszont az oroszországi társadalmi rend jellege határozta meg, amelynek keretei közt a modernizáció, miként a történelem további menete bizonyította, megvalósíthatatlan volt. Vagy meg kellett volna semmisíteni a földesúri osztály gazdasági alapját, és elsöpörni az önkényuralmat, vagy ha ezt megőrizték, akkor vele együtt konzerválni kellett a kapitalizmus fejletlen­ségét és az ország periferikus státusát is.

És itt megint visszatérünk a kérdéshez: vajon mi számít a történelmi folyamat szubjektumának a világrendszer-elemzésben? A fönti példa vizsgálata azt mutatja, hogy minden egyes társadalom fejlődésében két logika sejlik föl: saját fejlődésének logikája és az olyan országok rendsze­rének logikája, amelyekkel kölcsönviszonyban (például „centrum-perifé­ria” viszonyban) áll az adott társadalom. Az ebből adódó következtetés lesújtó a világrendszer-elemzés ötletére nézve. Bármily fontosak is a „horizontális” kapcsolatok a történelemben, a történelem elemzendő egysége mégis csak egy-egy társadalom marad. A szovjet „törtmat.” annak idején tévesen állította be a történelmi folyamatot úgy, mint ami ténylegesen az ilyen társadalmak történetének csak egyszerű summája, sok tekintetben nem is véve tudomást a köztük levő kölcsönhatásokról. A világrendszer-elemzés viszont egyáltalában megfosztotta ezeket a tár­sadalmakat önálló történelmüktől. Ámde a történész, ha akarja, ha nem, kénytelen elvileg más irányból kiindulni, nem a „világrendszert” választva vizsgálódása tárgyául, hanem mégis csak az egyes társadalmat vagy társadalomszervezetet (Szemjonov 2003, 61-79).

Világrendszer-elemzés és a szovjet rendszer

A wallersteini koncepciónak ezek a hiányosságai nagyon világosan kiütköznek a szovjet rendszerről adott elemzésében. Ismeretes, hogy Wallerstein úgy tekint rá, mint a kapitalista világrendszer részére a XX. században. Azt állítja, hogy a bolsevikok a cárizmushoz viszonyítva csu­pán annak örököseiként léptek föl, ugyanazt a politikát folytatták, csak épp a „maguk módján” (Wallerstein 1996, 39). De ha a politika ugyanaz volt, akkor ugyan miért vezetett egymáshoz nem mérhető eredményekre? Oroszország az első világháború előtti harmad évszázadnyi időben, az 1880-1913 közti időszakban 3,4-ről 5,3 százalékra növelte részesedé­sét a világ ipari termelésében, így is ötödik helyen maradt az abszolút (nem az egy főre jutó eredményt jelző) mutatók szerint; megközelítette Franciaországot, ám egész szakadék tátongott közte s az előtte járó Nagy-Britannia, Németország és főleg az USA között (Rosszija… 1995, 51). Más adatok szerint az öt vezető hatalom ipari össztermelésében Oroszország részesedése mindössze szánalmas 4,2 százalékra rúgott (Boffa 1990, 16-17). A Szovjetunió viszont a Wallerstein szerint majdnem ugyanolyan iparosítási programmal sokkal rövidebb idő alatt (mindössze 20 esztendő alatt: az 1920-as évek elejétől az 1930-as évtized végéig) számolt föl – ha figyelembe vesszük az 1910-es évek második felében beköszöntött társadalmi megrázkódtatások következményeit – jóval na­gyobb elmaradást. A SZU a világ élvonalába ért föl a nehézipar legfőbb mutatóit tekintve, csupán az USA-tól maradt le erősen (Rogovin 1998, 15-16; Velikaja Otyecsesztvennaja vojna 1998, 73). Egészében a SZU részesedése a világ ipari termelésében – a háború előtti cári Orosz­ország számára soha nem látott – 10 százalékra ugrott, Hobsbawm adatai (1998, 95) szerint pedig egészen 18 százalékra; az ipari termelés méreteit tekintve az első helyre került a SZU Európában és a másodikra a világon (Rogovin 1998, 10).

Wallerstein lényegében véve végzetes véletlenek hatására igyekszik visszavezetni a cárizmus kudarcait. Érdekes tény: mindenütt, ahol Wallersteinnek a történelmi tények mellőzéséből s a világrendszer-el­mélet nehézkességéből kifolyólag nem sikerül összekötnie a szálakat, a véletlen jön segítségére. Például, a kapitalizmusra való áttérést Euró­pában „a körülmények véletlen összejátszásával” kénytelen magyarázni (Wallerstein 2003, 176). Mi ez, ha nem az elmélet gyöngeségének bizo­nyítéka? A Romanov-monarchia összeomlásának esetében is ide jutunk. Witte reformjait – Wallerstein változatában – a Japántól elszenvedett háborús vereség és az ennek következtében előállott 1905-ös forradalom akadályozta meg, Sztolipin pedig erőtlennek bizonyult „a krónikus forra­dalmi erjedéssel és a külső eladósodás gyors növekedésével szemben” (Wallerstein 1996, 39). Csakhogy a Japán elleni háború nem annyira okozója volt a forradalomnak (s végképp nem a fő okozója), mint inkább ennek a fenyegetéséből következett. Ezt a háborút, Pleve cári miniszter beismerése szerint, részben azért indították, hogy legyen már „egy kis győzelem”, amellyel szertefoszlathatják a parasztok és a munkások szé­les tömegeinek forradalmi hangulatát, mert ez a XX. század első éveiben már veszélyes méreteket kezdett ölteni (Pervajarevojucija… 2005, 137). A forradalmi aktivitás az 1905-1907-es forradalom után egy egészen kis időre visszaesett, de még az első világháború előtt ismét új erőre kapott (Avreh 1989, 8-9). A hatalom hívei hamar megérezték ezt az erőt, és már 1913-ban elterjedt körükben az a vélemény, hogy „Oroszországban megint az 1905-ös szelek kezdenek fújni” (idézi Loginov 2010, 31). Teljes tehetetlenség mutatkozott arra, hogy elbánjanak a forradalmi mozgalom­mal, s ez a rendszer tarthatatlanságáról árulkodott, amely nem volt képes kielégíteni a tömegek húsbavágó követeléseit; a bolsevikok viszont, mihelyt hatalomra kerültek, ezt tették. Szakítottak az ország periferikus jellegű fejlesztésével (s így egyáltalában magával a kapitalizmussal), épp ezért tudták véghezvinni az ország modernizálását.

A szovjet rendszer, dacára a sztálinizmus minden borzalmának – ami­kor is, mint ahogy minden Thermidorban lenni szokott, hátat fordítottak (ha nem is teljesen) a forradalmi eszményeknek -, jóval cselekvőké­pesebbnek bizonyult a cárizmusnál. A szovjet vezetők a gazdaság- és társadalompolitikában gyorsan rászánták magukat olyan intézkedésekre, amelyek tökéletesen lehetetlenek voltak a korábbi hatalom számára. A bolsevikok, például, elzárkóztak az orosz birodalom külső adósságainak megfizetésétől, míg a cári kormány óriási eszközöket fecsérelt el a külső adósságszolgálatra. És ez korántsem az egyedüli eset, amelyikben a bolsevikok, szemben Wallerstein állításával, egyáltalán nem úgy visel­kedtek, mint „a cárok egyenes ági leszármazottai”. Wallerstein maga is megnevezi a termelés államosítását, a tág körű társadalombiztosítási rendszert (hozzátehetjük az általános iskolai és a tömeges felsőszintű oktatást) – semmi ezekhez hasonló nem fordult elő a cári kormányzat gyakorlatában.

A vezető kapitalista országok politikájával összevetve, a bolsevikok újítóknak bizonyultak. Vegyük a termelés említett államosítását, az egyik elemet, amelyik Wallerstein szerint, sajátja a kapitalizmusnak (mint „nacionalizálás”, vagyis nemzeti tulajdonba vétel). A burzsoá kormányok többé-kevésbé aktívan nem az Októberi forradalom előtt, hanem utána kezdtek az államosítás eszközéhez folyamodni, ennek nyilvánvaló hatá­sára, s természetesen korántsem annyira radikálisan. Például 1945-ben a munkáspártiak Nagy-Britanniában a gazdaság egész szektorainak államosítási programjával kerültek hatalomra, ami nyilvánvaló válasz volt a SZU – mint a fasizmus ellen vívott háború fő győztese – népszerűségé­nek megnövekedésére világszerte (Boffa 1990, 252).

Lássuk most a bolsevikok szociálpolitikáját, ami Wallerstein verziója szerint pusztán egyik változata a kapitalistának. No de hol is volt meg­figyelhető ilyen „változat” az 1917-es forradalom előtt? Wallerstein, ne feledjük, a klasszikus merkantilizmus korábban ismeretes technológiáira vezeti vissza a bolsevik politikát. De vajon a merkantilisták Colbert idején arra törekedtek, hogy létrehozzák „a társadalombiztosítás kiterjesztésé­nek rendszerét a lakosság meglehetősen széles kategóriái számára”? A merkantilizmus akkori híveinek meg sem fordult a fejében, hogy mindenki számára elérhetővé tegyék a lakhatást, a gyógyellátást, az oktatást stb. Képesek voltak-e ilyesmire az utánuk következő idők kormányzatai egé­szen a szovjet hatalom oroszországi megteremtéséig? A nyugat-európai kormányzatok a forradalmak és a munkásmozgalom hatására vezettek be javító intézkedéseket a lakosság szegény rétegei helyzetének megjavítá­sa érdekében, a XIX. század második felétől a XX. század elejéig. Lloyd George angol miniszter a XX. század elején elég nyíltan azzal magyarázta a reformpolitikát, hogy elengedhetetlen „szembeszállni a munkások közt folyó szocialista hittérítéssel” (Tarle 2001, 379). Ámde világos, hogy mindez a szociális intézkedés-sorozat részleges jellegű volt. Az „alsó néposztályok” helyzetén javított ugyan, csakhogy a szovjet hatalom minőségileg másva­lamit hajtott végre. Az általánosan hozzáférhető orvosi ellátás, lakhatás, oktatás és egyéb effélék eladdig sehol sem létező „szociális államot” hoztak létre. Nyugaton ilyesmi annak eredményeként valósult meg, hogy az 1930-as évektől kezdve fokozatosan áttértek a keynesi gazdaságpoliti­kára, vagyis később, mint a Szovjetunióban, s megint csak annak hatására. Ebben rejlik az Októberi Forradalom paradoxona és egyben hatalmas jelentősége: minthogy a kapitalizmus ellen irányult, ezzel – Eric Hobsbawm kifejezésével – „példát mutatott a kapitalizmusnak arra, hogyan reformálja meg magát” (Hobsbawm 1998, 84). Mihelyt ez az ösztönzés elmúlt (amikor a szovjet rendszer válságba került), a neoliberalizmus megkezdte Nyuga­ton a „szociális állam” leépítését. Következésképp a fejlett szociálpolitika a nyugati demokráciákban a XX. század derekán egyáltalán nem immanens velejárója volt a kapitalizmusnak.

Végül még egy – ahogy Wallerstein gondolja – érintkezési pont a Szovjetunió és a kapitalista államok között: a „birodalmi terjesz­kedés törekvése”. Efféle vélemény kétségkívül népszerű a nyugati szovjetológiában, vizsgálódásokat folytattak ezzel kapcsolatosan a posztszovjet térségben és a kelet-európaiak tömegtudatában, de ettől még nemcsak hogy nem állja meg a helyét, hanem javarészt pusztán ideológiai mítosz. Többféle expanzionizmus létezik. A kapitalizmus kül­ső terjeszkedése (amit rendszerint az imperializmussal azonosítanak) jelentősen különbözik a szovjet előrenyomulástól Kelet-Európában. Amint sokszor megírta maga Wallerstein és számos más kutató is, a vezető tőkés hatalmak (Nagy-Britannia, USA és mások) behatolását új területekre az a törekvés diktálta, hogy saját perifériájukként hasz­nálják ki ezeket. Az angol kormány például külön törvényekkel tiltotta meg észak-amerikai gyarmatainak „a fémgyártás szinte minden ágát […] bizonyos divatáruk előállítását […] mesterségesen és igen kitartó intézkedésekkel akadályozta az amerikai hajóépítést, és így tovább” (Tarle 2001, 235). Egyebek közt épp az ilyen korlátozások eltörlése végett vált elkerülhetetlenné az amerikai forradalom. Indiában viszont a XVIII. század második felében, sőt még a XIX. században is messze jártak a forradalomtól, aminek jóvoltából az angolok megtehették, hogy módszeresen megsemmisítsék az indiai textilipart, amely veszedelmes vetélytársa volt az angliainak. S amit megtehettek, azt meg is tették: né­melyik anyagféleségre, amit Indiából hoztak be, értéke 80 százalékának megfelelő vámot vetettek ki, más anyagok behozatalát pedig egyálta­lában megtiltották (Tarle 2001, 255). A peremországok ma ugyanazon okokból válnak iparosodott országokká (egyébként korántsem mind), amelyekből azelőtt nem válhattak ilyenekké. Míg korábban a nyugati államoknak mindenekelőtt fölvevő piacként és nyersanyagforrásként volt szükségük új területekre, most már olcsó munkaerő forrásaként használják ki a „harmadik világot”. A világrendszer függő perifériája, amiként korábban, úgy most is strukturálisan elmarad a centrumtól, s nincs esélye rá, hogy változtasson a helyzetén.

A szovjet blokk országai természetesen függésben voltak a SZU-tól, alárendelődtek neki. De ez az alárendeltség főképpen politikai jellegű volt. Ezek az országok alávetették magukat Moszkva diktátumainak, kénytelenek voltak átvenni a sztálini „szocializmus” (vagyis egyáltalán nem szocializmus) modelljét azzal a sok hiányossággal, amelyeket azidőtt már kamatostul megszenvedtek a szovjet állampolgárok. Az „emberarcú szocializmus” megvalósítása próbálkozásainak 1956-ban és 1968-ban szovjet tankokkal vetettek véget. De a szovjet befolyáshoz nem kapcsolódtak olyan gazdasági viszonyok, amilyenek a „centrum­periféria” viszonyait jellemezték a kapitalizmusban. A Szovjetunión belül a háború előtt és után iparosítás valósult meg, csakhogy a kelet-európai országokban is végbement ugyanez a háború után (Boffa 1990, 358). Ráadásul némelyik ilyen országban – például Bulgáriában vagy Románi­ában – első ízben jött létre nagyipar. Magyarországon az 1930-as évek­ben a mezőgazdaságban összpontosult az összes dolgozó népességnek több mint a fele, míg az iparban csak mintegy 20 százaléka. Az 1970-es évekre azonban szinte ellenkezőjére fordult a helyzet: az iparban foglal­koztatottak száma gyakorlatilag a kétszerese volt a mezőgazdaságban foglalkoztatottakénak (Laki 2009, 192).

Kiderül, hogy Kelet-Európa országai a második világháború előtt ke­vés kivétellel túlnyomórészt a Nyugat agrár-kiegészítői voltak – Noam Chomsky kifejezésével: „kezdő harmadik világ” (Chomsky 2002, 42) -, a Szovjetunió hatása alatt viszont megváltoztatták státusukat a világgaz­daságban. A kelet-európai országok gazdasága éppenséggel szovjet mintára fejlődött, és Nyugat-Európa gazdaságáéhoz hasonló iramban, bizonyos időpontokban még gyorsabban is (Hobsbawm 1998, 249, 262, 401). A szovjet tömb országaiban létrejött ugyanaz a szociális ellátórend­szer, amelyik azidőtt már létezett a SZU-ban (Centralno-Vosztocsnaja Jevropa… 2000, 187-189). A centrum-periféria kapitalista viszonylatá­ban azonban semmi hasonlót nem látunk: a peremországok lakossága a legjobb esetben a minimális társadalombiztosításban részesül, és csak álmodhat olyan életszínvonalról, amely legalább valamelyest közelít az „arany milliárd” országaiéhoz.

A szovjet rendszer elvileg különbözött a kapitalistától, elvileg más társadalmi-gazdasági viszonyokra épült. És ebből kell kiindulni, ha meg akarjuk érteni a szovjet rendszer jelenségét, ennek sajátosságát a kapi­talizmushoz képest, valamint fejlődésének határait és lehetőségeit. De ez már más lapra tartozik.

1968 ideológiája a világrendszer-elemzésben

Térjünk vissza Wallersteinnek a voltaképpeni kapitalista rendszerről adott elemzéséhez. A gazdaság után más, nem osztályjellegű módozatait elemzi Wallerstein a munkaerő szerkezeti tagolódásának a kapitalizmus­ban, amelyek az ő nézőpontjából tekintve nem kisebb szerepet játszanak, ezek: a szexizmus és a rasszizmus. Wallerstein kimutatja, hogy a mun­kaerő etnizálása és az intézményes rasszizmus, mint ennek ideológiai alakot öltése közvetlenül összefügg a tőkefölhalmozással: „A rasszizmus volt a módja, hogy a munkaerő különböző szegmenseinek egymáshoz való viszonyát korlátozzák egyazon gazdasági szerkezet keretei között” (Wallerstein 2008, 119). „A rasszizmus mindent átfogó ideológia szere­pében lépett föl, s igazolta az egyenlőtlenséget. […] Ez szolgált eszközül ahhoz, hogy az alacsony státusú csoportokat meghatározott társadalmi határok közé szorítsák, s a közepes státusú csoportokat a világcsend­őri rendszer fizetetlen közlegénységeként használják. Ily módon nem csupán jelentősen olcsóbb lett a politikai struktúrák finanszírozása, de a rendszerellenes mozgalmak lehetőségei is megnehezültek, amikor szé­les tömegeket akartak mozgósítani.” (Wallerstein 2008, 120) Ugyanígy működött a szexizmus is.

Nehéz ezzel nem egyetérteni, de egyáltalán nem világos, miért azo­nosítja Wallerstein az etnikai és a gender-ellentmondásokat az osztály-jellegűekkel, amikor az ő saját elemzése is világosan mutatja, hogy a szexizmus is, a rasszizmus is következménye (lényegileg és időrendileg is) az osztályviszonyoknak a kapitalizmusban. S itt részben 1968 eszmei örökségébe ütközünk, amelyhez magát is odaszámítja Wallerstein. Az adott esetben azokat a következtetéseket ismétli, amelyekre Chantal Mouffe és Ernesto Laclau jutott a különböző társadalmi oppozíciók – a biológiai nem, az osztály, az etnikum stb. oppozíciói – egyenlőségéről szólva a kapitalizmusban. A fő az, hogy Wallerstein és hívei ebben a kérdésben nem akarják észrevenni: a kapitalizmus képes volt jogokat adni a kisebbségeknek 1968 után, és talpon maradt, a kisebbségek harca nem rontotta le életképességét.

Wallerstein számára az 1968-as forradalom a második igazi világ­forradalom – 1848 után. Éppen ez „tisztította meg” az utat a világrend­szer-elemzés előtt, ez rakta le az alapjait egyharmad részben – Braudel történetírása és a függő fejlődés teoretikusai mellett. Ez az egyharmad rész a kapitalizmus ideológiai elemzésére vonatkozik.

Wallerstein nézőpontjából a kapitalizmus szinte összes ellenfelének, az összes – ahogyan ő nevezi – rendszerellenes mozgalomnak a fő hibája a XX. század derekáig az volt, hogy stratégiailag a politikai hatalomra törtek (Wallerstein 2008, 114). Hatalomra jutván, beleütköztek az állam lehetőségeinek világrendszerbeli korlátaiba. Kiderült, hogy a hatalom megragadása (a forradalom) nem jelentett többet, mint a rendszer reform­ját. A kezdetben rendszerellenes mozgalmak ugyanis „mentőszelepekként szolgáltak a harag féken tartására, vagy – időnként hatékonyabban – olyan mechanizmusokként, amelyek jelentéktelen korlátozásokat érvényesítet­tek a kizsákmányolás gépezetében. De egészében véve a fölkelés mint technikai eljárás csak a központi hatalom peremvidékén vált be, kivált akkor, amikor a centrum bürokráciája a szétesés szakaszába lépett.” (Wallerstein 2008, 111) Wallersteinnek ebben az állásfoglalásában minden furcsa: nem vesz tudomást sem a polgári forradalmak tapasztalatáról (mellesleg, ma már úgy tudjuk tőle, hogy ezek csupán „a burzsoázián belüli harc” megnyilvánulásai voltak!), sem a XIX. századi centrum-orszá­gokban lezajlott munkásfölkelések tapasztalatáról, de ugyanígy azokról a jelentős engedményekről sem, amelyeket ezek a fölkelések nagy vérál­dozat árán vívtak ki. De hát Wallerstein szerint ezeket az engedményeket a tőkések maguktól tették (Wallerstein 2008, 165) a munkásoknak abból a célból, hogy megőrizzék a rendszer stabilitását: ez utóbbi az ő ábrá­zolásában egyszerűen csak afféle önszabályozó szubsztancia. Persze, hiszen Wallerstein szerint a kapitalizmusban „annak ellenére erősödtek a lázadás indokai, hogy a siker valószínűsége alighanem objektív módon lecsökkent” (Wallerstein 2008, 112). Olyan győztes fölkeléseket viszont a kapitalizmus előtt, amelyek ilyen erősen megváltoztatták volna a világ­rendszer arculatát, egyszerűen nem ismernek a történészek. Csakhogy Wallerstein, amiként már megjegyeztük, nem igazán történész. Itt is, visszamenőleg kiterjeszti 1968 – sikertelen – tapasztalatát a többi forradalmi mozgalomra, s így aztán törvényszerű, hogy pesszimizmusba süpped, ha a lehetőségeikről van szó.

A rendszerellenes mozgalmak, hatalomra kerülve, bekapcsolódtak a tőke logikájába, mivel nem tudtak túllépni a világrendszer határain. (Köz­bevetőleg, szovjet- és keletitömb-szakértők nemegyszer észrevételezték már, hogy Wallerstein nem valami jól ismeri ezeket az országokat, s nem is igen érdeklődik irántuk.) Csakis azokra a rendszerellenes mozgalmakra nézve ismer el pozitív tapasztalatokat, amelyek nem jutottak hatalomra, és „hatással voltak a történelmi kapitalizmus politikai stabilitásának meg­ingatására” (Wallerstein 2008,115), szemben azokkal, amelyek hatalomra kerülve, „a rendszert erősítették”. Kiderül, hogy Wallerstein szerint az 1917-es forradalom vagy például a vietnami háború nem ingatta meg a kapitalista rendszer stabilitását. Hogy s mint lehetne viszont ténysze­rűen bizonyítani a tőkefölhalmozásra való törekvést Oroszországban az Októberi forradalom után? Wallerstein, minthogy mellőzi a termelési mód és az osztályviszonyok problémáját az országon belül, olyan általánosí­tásokra jut, amelyek lényegében véve minden értékétől megfosztják az egész elemzést. A „szocialista tábornak”, természetesen, nem volt semmi köze a „Marx-féle” osztályok és kizsákmányolás nélküli szocializmushoz. De annyi már bebizonyosodott, hogy ettől még nem lett kapitalizmus! (Jelen összefüggésben nem fontos, minek nevezzük a Szovjetunióban volt társadalmi rendet. Lehet „államszocializmus”, amiként például Krausz Tamás magyar történész nevezi, vagy „szuperetatizmus”, ahogy Alekszandr Taraszov, vagy akár „indusztropolitarizmus”, ahogy Jurij Szemjonov minősíti.)

Azért áll elő ez a történelmi zűrzavar, mert Wallerstein nem számol vele, hogy valójában a kapitalizmus határain kívülre került (még ha nem is a szocializmusba belépett) országok változásra késztették a kapita­lizmust, rákényszerítették, hogy szociálisabb legyen, hogy létrehozza a jóléti államot. De milyen hirtelen lehullott ez a jótékony álarc a kapita­lizmusról, amikor a szovjet rendszer megdőlte után diadalmaskodott a neoliberalizmus! Wallerstein számára a kapitalizmus válsága valójában 1968-ban kezdődött, s a szovjet tömb bukásával folytatódott (!) 1989-ben. Vitán fölül áll, hogy a válságok évtizedeken át is kifejthetik hatásukat, de semmi alapja annak, hogy a kapitalizmus folyamatos, szakadatlan válságban volna 1968 óta szinte napjainkig.

Ráadásul Wallerstein itt nemcsak történetileg, hanem – amiként a gyakorlat bebizonyította – politikailag is téved. A „tekintélyellenes” szellemiségtől föltüzelve, új rendszerellenes mozgalmak születtek a 90-es évek végén, s ezek már nem a hatalomért vívott harcot tűzték ki célul. Az antiglobalizmusról van szó. Ez az antiglobalizmus komolyan az elevenébe vágott a „történelem vége” babérjain elhevert neoliberális kapitalizmusnak, mivel az új mozgalom a szocialista tábor csődje után ismét baloldali eszméket tűzött napirendre. De tüstént kiderült: vagy po­litikai célokat tűznek maguk elé az antiglobalisták, vagy kimerül az erejük anélkül, hogy bármit is kínáltak volna cserébe az általuk elutasított „kor­porációs kapitalizmus” helyett. Épp ez történik most az antiglobalizmussal Európában és Észak-Amerikában.

Csak egy valamiben van itt igaza Wallersteinnek, abban, hogy elis­métli az ortodox marxizmus hitvallását, amit a sztálinisták igyekeztek elfelejteni: nem lehetséges a szocializmus győzelme (vagyis egy olyan rendszeré, amelyik haladóbb a kapitalizmusnál) másként, csakis világ­méretekben.

Wallerstein szerint a rendszerellenes mozgalmak nemcsak abban hibáztak, hogy hatalomra törtek. Még abban is, hogy a tőkefölhalmozás uralkodó ideológiájára támaszkodtak. Ez az ideológia – Wallerstein így látja – az univerzalizmus, s az ebbe vetett hit „a történelmi kapitalizmus ideológiai égboltozatának legfőbb támpillére” (Wallerstein 2008, 121). Univerzalizmuson pedig három különböző dolgot ért, amelyek nála egybeolvadnak. Az első a modernizáció ideológiája, ami a haladás (tegyük hozzá: a lineáris előrehaladás) eszméjével kapcsolódik össze, ez lebilincselte a rendszerellenes mozgalmakat is, és „a Fölvilágosodás ideológiai köntösét” adta rájuk (Wallerstein 2008, 125). A második az egyetemes kultúra eszméje, lényegét tekintve: kulturális imperializmus, ami kiváltképp lelkesíti a tőkefölhalmozók „kiszolgáló személyzetét”, a középrétegeket, a „meritokráciát” – amely Wallerstein szerint a tőkés terjeszkedésből hasznot húzók 15-20%-át teszi ki -, valamint a vál­lalkozókat. S végül a harmadik egy „képzetkomplexum arról, mit lehet megismerni és miképpen lehet megismerni. […] Vannak jelentős állítások a – fizikai, társadalmi – világról, amelyek egyetemesen és állandóan he­lyesek, s a tudomány célja ezeknek az általános állításoknak a kutatása.” Így hát az univerzalizmus „azt követeli, hogy tiszteljük […] az igazság megfoghatatlan, ám valóságosnak tetsző jelenségét”. Az igazság kutatá­sa nem „önzetlen erény”, hanem „önző ésszerűség”, s ez „elemi módon összhangban van a hierarchikusan egyenlőtlen társadalomszerkezet megőrzésével, amely hozzátartozik a specifikus viszonylatok sorához”. (Wallerstein 2008, 121)

Az ideológia mindenhatóságának és annak elismerése, hogy az ideo­lógia át- meg átszövi az élet minden szféráját, beleértve a nyelvet (amit a posztstrukturalizmus deklarál) meg a tudományt – ez 1968 vereségének lenyomata, ami nem a kapitalizmus, hanem ellenkezőleg, a baloldali gondolkodás válságához vezetett, úgy, hogy lefegyverezte és beterelte ezt a posztmodernista zsákutcába. Nem itt a helye, hogy megvitassuk ezt az álláspontot, elég csupán azt megállapítanunk, hogy Wallersteinnek nem sikerül következetesen végigvinnie gondolatmenetét – hiszen akkor mi értelme saját világrendszer-kutatásainak?

Egyik bizonyítékként arra, hogy létezik ez az univerzalista ideológia, amelyen belül eltűnik az elvi különbség konzervativizmus, liberalizmus és baloldali radikalizmus között, a következőt hozza föl Wallerstein: ha ez a két jelenség, a rasszizmus-szexizmus és az univerzalizmus „egyidejűleg kapott erőre”, akkor biztos, hogy lényegi kapcsolat van köztük (Wallerstein 2008, 168). Az egyidejűség gyönge bizonyíték arra, hogy egy kaptafára húzható dolgokról van szó. Az analógia bizonyíték gyanánt való alkalmazása szintén gyakori Wallerstein munkáiban, nem is szólva arról, hogy itt megint csak történetileg helytelen, amit állít: a rasszizmus mint ideológia csak a XVIII. század végén tűnt föl, válaszul az abolicionizmusra (a rabszolgaság eltörlésének szorgalmazására), a nőket viszont már az osztálytársadalom keletkezésének pillanatától kezdve kizsákmányolták a patriarchális családokban.

Egyetlen kiutat javasol Wallerstein az univerzalizmus zsákutcájából: bevonni a rendszerellenes mozgalmakba a társadalmi lét peremére szorítottakat és a kisebbségi csoportokat (Wallerstein 2008, 128). De hogy ez aztán miként vezethet diadalra a fölhalmozás mindent átfogó rendszere fölött, az nem világos. Csupán az óhaj marad: a rendszer a szemünk láttára aláássa saját alapjait, s így a „mindent áruvá változtatás” folyamata immár a végéhez közeledik, tehát a kapitalista világrendszer hamarosan majd csak kimeríti saját magát. Az ortodox marxizmus és a XX. századi neomarxizmus szerint a kapitalizmus a maga fejlődési folyamatában óhatatlanul ellentmondásokat hozott létre az élet minden területén, Wallerstein viszont lényegében véve mindössze egyetlen, me­rőben csak gazdasági ellentmondást vesz tekintetbe: a tőkefölhalmozás logikája kimeríti azokat az övezeteket, amelyekre a periféria szerepe hárult, s ezzel saját magát sodorja válságba.

Wallersteinnél minden a tőkefölhalmozás szerint alakul és szerveződik: a rendszerellenes mozgalmak, a tudomány, a Fölvilágosodás, sőt még a forradalmak is. Végeredményben minden erre vezethető vissza, akár Hegelnél az abszolút szellemre. És minden, ami nem illik bele ebbe a modellbe, az egyszerűen a látókörön kívülre kerül, nem kerül be a wallersteini szövegekbe. Erősebbnek bizonyul ez a gazdasági determi­nizmus, mint az ortodox marxista Paul Lafargue – Marx veje – azonos című könyvében.

Wallerstein az univerzalizmusról szóló fejtegetéseiben képtelen túlzás­ba viszi azokat a tételeket, amelyeket a társadalomtudományok frankfurti iskolájának alapítói, Theodor Adorno és Max Horkheimer fektettek le A felvilágosodás dialektikája sokatmondó címmel még 1944-ben megjelen­tetett könyvükben. De amíg a német teoretikusok a dialektikáról beszél­tek, vagyis – elnézést a banalitásért – az ellentmondások egységéről és harcáról a kapitalista civilizáció fejlődésében, addig Wallerstein minden kételkedés és árnyalás nélkül, kapásból elutasít mindent, ami kételke­désre késztette a frankfurtiakat: a Fölvilágosodást, az objektív igazság elérhetőségét és a haladást.

Ha lehet röviden választ fogalmazni arra, ahogyan Wallerstein „megvonja a mérlegét” a kapitalista civilizációnak, akkor – egyetértve az elidegenedés, a meritokrácia és a kizsákmányolás bírálatával – le kell szögeznünk: a haladást (vagyis az alacsonyabb formáktól a ma­gasabbak felé való mozgást) nem lehet nem észrevenni a társadalom termelőerőinek fejlődésében, és Hegel szavaival szólva „a szabadság eszméletében, amit szükségességében kell fölismernünk”. E két dolog szétválaszthatatlan egységben létezik, s éppen ezek jóvoltából marad lehetőségünk arra, hogy túllépjünk a kapitalista civilizáció keretein. Ami pedig a haladás lineáris elképzeléseit illeti, azokat csakugyan meghagy­hatjuk a XIX. századi liberálisoknak.

A függőség és a periferikus kapitalizmus elméleteire (Raúl Prebisch, Theotonio Dos Santos, Fernando Cardoso, André Gunder Frank, Samir Amin és mások), valamint Fernand Braudel világgazdasági koncepciójára fölhúzott wallersteini fölépítmény nem csupán túlságosan spekulatívnak és könnyű fajsúlyúnak bizonyul, de 1968 túlságosan is átideologizált hagyatékának is, méghozzá e hagyaték korántsem legjobb részének.

Különösen szembetűnő ez a gyöngeség azokban az előrejelzésekben, amelyekre könyveiben vállalkozik Wallerstein. Egyáltalában, Wallerstein gyakran készít prognózisokat, például azokban a politikai kommentárja­iban, amelyeket rendszeresen megjelentet a Fernand Braudel Központ weboldalán. Találati aránya azonban nem valami magas, ha nem az USA gazdaságáról s a „harmadik világban” folytatott politikája konkrét távlata­iról van szó, azaz éppen ott, ahol történetesen a világrendszer-elemzés módszertanára nincs túl nagy szükség.

De mindezen észrevételek ellenére, Kelet-Európában Wallerstein bármely könyvének megjelenését csak üdvözölni lehet. A világrendszer­-elemzés sokkal hasznosabb a szociológia és a történelemtudomány számára a „szocialista tábor” volt országaiban, mint az olyan elméleti pótszerek, amilyenek divatba jöttek, miután a múltba merült a szovjet „törtmat.”, az olyasféle koncepciók, mint a „civilizációs megközelítés”, a „civilizációk összecsapása”, vagy az elméletről való teljes lemondás a történeti kutatásban. Wallerstein és más világrendszer-szemléletű kutatók munkái különösen fontosak azért, mert tisztán és világosan rámutattak – továbbfejlesztve mások, a függő fejlődés és a periferikus kapitalizmus Oroszországban sajnos ismeretlen teoretikusainak művét – a modern kapitalizmusra nézve meghatározó jellegű centrum-periféria viszonyokra. Ezen túl pedig fölkeltették az érdeklődést a kapitalizmus egészben vett társadalmi-gazdasági elemzése iránt. De még jobb lesz, ha Kelet-Európa társadalomtudósai megismerkednek végre Wallerstein ihletadó forrásaival, vagyis Latin-Amerika és Afrika függőség-teoretiku­sainak munkáival.

(Fordította: Csala Károly)

A tanulmány az Eszmélet számára készült.

Irodalomjegyzék

Avreh, A. Ja. 1989: Carizm nakanunye szverzsenyija. Moszkva, Nauka

Boffa, Giuseppe 1990 (1976): Isztorija Szovjetszkogo Szojuza. T. 1. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija

Centralno-Vosztocsnaja Jevropa vo vtoroj polovinye XX veka. T. 1. Sztanovlenyije „realnogo szocializma” (1945-1965). Moszkva, Nauka, 2000

Chomsky, Noam 2002 (1999): Pribil na ljugyah. Moszkva, Prakszisz

Globalizacija szoprotyivlenyija: borba vmire. Moszkva, Editorial URSzSz, 2004

Hobsbawm, Eric 1998 (1994): A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Budapest, Pannonica

Jermolajev, Sz. A.: „Klasszovaja vojna” v „gipermarketye”: kto protyiv kogo? In: http://scepsis.ru/library/id_2302.html

Kagarlickij, B. Ju. 2009: Periferijnaja imperija: Cikli russzkoj isztorii. Moszkva, EkSzMO

Laki László 2009 (2004): Provincija i szela „poszle szelszkogo hozjajsztva” In: Szmena rezsima glazami vengrov (1989-2009). Budapest – Moszkva, INION-RAN

Lenin, V. I. 1971 (1916): Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. In: LÖM 27. Budapest, Kossuth Könyvkiadó

Litvak, B. G. 1991: Perevorot 1861 goda v Rosszii. Moszkva, Izdatyelsztvo polityicseszkoj lityeraturi

Loginov, V. T. 2010: Nyeizvesztnij Lenyin. Moszkva, Algoritm

Pervaja revoljucija v Rosszii: vzgljad cserez sztoletyije. Moszkva, Pamjatnyiki isztoricseszkoj miszli, 2005

Rogovin, V. Z. 1998: Mirovaja revoljucija i mirovaja vojna. Moszkva, „Moszkva”

Rosszija 1913 god. Sztatyisztyiko-dokumentalnij szpravocsnyik. Szankt-Petyerburg, Blic, 1995

Szemjonov, Ju. I. 2003: Obscsesztvo: tyeoretyicseszkij analiz ponyatyija. Obscsesztvo kak celosztnaja szisztyema. In: Gobozov, I. A. (szerk.): Szocialnaja filoszofija. Kursz lekcij. Ucsebnyik. Moszkva, Izdatyel Szavin Sz. A.

Tarle, Je. V. 2001: Polityika: Isztorija territorialnih zahvatov. XV-XX veka. Moszkva, EKSzMO-Pressz

Troickij, N. A. 1997: Rosszija v XIX veke: Kursz lekcij. Moszkva, Viszsaja skola

Velikaja Otyecsesztvennaja Vojna. Kn. 1. Szurovije iszpitanyija. Moszkva, Nauka, 1998

Wallerstein, Immanuel 1996: Rosszija i kapitalisztyicseszkaja mir-ekonomika, 1500-2010. Szvobodnaja miszl, 1996. No. 5.

Wallerstein, Immanuel 2001: Analiz mirovih szisztyem i szituacija vszovremennom mire. Szankt-Petyerburg, Unyiverszityetszkaja knyiga

Wallerstein, Immanuel 2003 (1999): Konyec znakomogo mira: Szociologija XXI veka. Moszkva, Logosz

Wallerstein, Immanuel 2004a (1991): Sztrukturi domasnyih hozjajsztv i transzformacija rabocsej szili v mirovoj kapitalisztyicseszkoj ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera

Wallerstein, Immanuel 2004b (1991): Konflikt klasszov v kapitalisztyicseszkoj miro-ekonomike. In: Balibar, Étienne – Wallerstein, Immanuel 2004 (1991): Rasza, nacija, klassz. Dvuszmiszlennije identyicsnosztyi. Moszkva, Logosz-Altyera

Wallerstein, Immanuel 2008 (1995): Isztoricseszkijkapitalizm. Kapitalisztyicsesz-kaja civilizacija. Moszkva, Tovariscsesztvo naucsnih izdanyij KMK

Wallerstein, Immanuel 2010 (2004): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Buda­pest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Zajoncskovszkij, P. A. 1968: Otmena kreposztnogo prava v Rosszii. Moszkva, Proszvescsenyije