A „zöld kapitalizmus”-on túl

Az utóbbi években egyre hangosabbá váltak az ún. „zöld kapitalizmus" elképzelésének hívei. Ennek az ideológiának a fő támogatói bizonyos nagyvállalatok és nemzetközi szervezetek, programja pedig nem kevesebb, mint a vég nélküli fölhalmozásra épülő tőkerendszer összeegyeztetése a környezeti fönntarthatósággal. Ennek az optimista (ha nem irreális) elképzelésnek az alapját a technológiai fejlődés mindenhatóságába vetett hit adja. Az ökológiai probléma nagyságrendje miatt azonban nem valószínű, hogy a diffúziószerűen ható piaci mechanizmusokkal kezelni lehetne a problémát. Ehhez kollektív cselekvésre, azaz átfogó társadalmi alternatívára lenne szükség.

A kapitalizmust a kezdetektől fogva a természeti környezettel szembeni lenézés jellemezte. Amint azt Marx megállapította, a tőke éppúgy kizsi­gereli a termőföldet, mint ahogy kizsákmányolja a munkást.1 Az ökológiai összeomlás irányába való mozgás így a kapitalizmus inherens vonása. Ma már egyetlen komoly megfigyelő sem tagadja a környezeti válság súlyosságát, de e válságot többnyire még most sem mint sajátlagosan kapitalista válságot értelmezik, vagyis mint olyasvalamit, ami a tőke uralmának következtében jött létre és állandósult, és aminek megoldása lehetetlenség a tőkés keretek között.

Érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy noha kiindulásképpen Marx a kapitalizmus válságtendenciáit az üzleti cikluson belül (specifikusan annak lefelé tartó fázisában) lokalizálta, ugyanakkor azt is felismerte, hogy e tendenciák másfajta formában is megnyilvánulhatnak – az egyik ilyen manifesztáció a globális expanzió kényszere.2 Ezek a manifesztációk nem inherensen ciklikusak, hanem inkább permanensen ható trendek. Esetileg ellensúlyozni lehet őket, de ameddig a kapitalizmus fennmarad, meg nem szüntethetők. E manifesztációk magukban foglal­ják (1) a gazdasági hatalom fokozódó koncentrációját; (2) a gazdagok és szegények közti növekvő polarizációt a nemzeti határokon belül és azokon kívül is; (3) állandó készültséget az előbbi tendenciák katonai erővel történő alátámasztására; (4) és ami minket e helyütt különösen érdekel, az életfontosságú természeti erőforrások megszakítás nélküli pusztítását és kimerítését.

A 2008-ban megkezdődött recessziót, amely elismerten a legsúlyosabb az 1929 utáni világválság óta, különféleképpen interpretálták a balolda­lon abból a szempontból, hogy a tőke képes-e vagy sem túljutni ezen azáltal, hogy gyakorlatilag helyreállítja azokat a – részben progresszív természetű – korlátokat, amelyeket (az Egyesült Államokban) elfogadott az 1930-as években. Akik szerint ez a fajta gyógymód lehetséges, azok számára a válság csupán a neoliberális programot ássa alá, nem pedig a kapitalizmust mint olyat.3 Ebben az esetben a nagyobb állami szabályo­záshoz való (talán ciklikus) visszatérésnek lennénk tanúi (beleértve a kor­látozott munkáskövetelések iránti nagyobb fogékonyság visszatérését is).

Ám ami egyáltalán nem ciklikus – és ami a legélesebben megkülön­bözteti a jelenlegi válságot a 30-as évek válságától -, az a háttérben végbement súlyos környezetpusztulás. A tőke uralmát nemcsak a pénz­ügyi káosz, hanem a természeti infrastruktúra összezsugorodása és bomlása is veszélyezteti – ez az infrastruktúra nem csupán az emberi faj túléléséhez szükséges, hanem a tőkésosztály sajátos szükségleteihez is. Az uralkodó osztályt közvetlenül a következő problémák aggasztják: (a) emelkedő nyersanyag- és energiaárak; (b) az éghajlatváltozással összefüggő katasztrófák okozta veszteségek; (c) tömegek életviszonya­inak felborulása, széleskörű elégedetlenség, és végső soron társadalmi zűrzavar.

Ezek az aggályok motiválják a „zöld kapitalizmus" politikai programját. Habár vannak bizonyos nyilvánvaló szempontok, amelyek közösek a különféle zöld elgondolásokban, végső soron világos, hogy lehetetlen harmonikusan ötvözni a következetesen kapitalista vonalvezetést és a zöld dimenzió érvényre juttatását. Ettől függetlenül, bizonyos közvetlenül környezetbarát intézkedéseket sürgősen meg kell hozni, tekintet nélkül arra, hogy kinek a támogatása teszi őket lehetségessé. A baloldalnak késedelem nélkül szembe kell néznie az ebből fakadó dilemmával, mivel csak így válhat lehetségessé bármiféle, hosszabb távra szóló radikáli­sabb stratégia kidolgozása.

A „zöld kapitalizmus" programja4

Konceptuális szinten nyilvánvaló, hogy a „zöld kapitalizmus" két anta­gonisztikus viszonyban álló törekvést próbál összekapcsolni. Zöldnek lenni – ez egyet jelent az ökoszféra egészségének előtérbe helyezésével, mindazzal együtt, amit ez az üvegház-gázok kibocsátásának megféke­zését és a biodiverzitás megőrzését illetően megkövetel. A kapitalizmus képviselete viszont egyet jelent a növekedés és felhalmozás erőlteté­sével, és ebben a szemléletben a munkaerő és a természeti környezet egyaránt csupán mind inputok jönnek számításba.

Ám a tőke számára az ellentmondások létezése nem újdonság. Éppúgy, ahogy a tőke igyekszik egyensúlyozni a piacbővítés és a bér­költség-korlátozás ellentétes követelményei között, ugyanúgy meg kell próbálnia megtalálni az egyensúlyt a folytonos növekedés és a túlélés alapvető feltételeinek megőrzése között. Annak ellenére, hogy e két cél végső soron összeegyeztethetetlen, a tőkének törekednie kell arra, hogy bizonyos mértékig mindkét célt megvalósítsa. Így hát a zöld kapitalizmus fogalmi önellentmondás, mégis politikai célkitűzés is egyben. A zöld kapitalizmus hívei kétfrontos harc közepette találják magukat: egyfelől a tőke rövidlátó védelmezőivel szemben, másfelől pedig azokkal szemben, akik a termelés és a fogyasztás rendszerének messzemenő, ökológiailag megalapozott átalakítását követelik.

A zöld kapitalista víziót néha a kisvállalkozásokkal társítják, amelyek közvetlenül megvalósítanák a zöld kritériumokat pl. a megújuló energia­források használatával, a mérgező vegyszerek alkalmazásának kerülé­sével, a meghibásodott termékek megjavításával, az újrahasznosítással, illetőleg a termelési inputok vagy a késztermékek nagy távolságra történő szállításának minimalizálásával. De a piaci kényszerek valószínűleg komoly mértékben akadályoznák az efféle üdvös gyakorlat széles körű elterjedését. A helyi önellátásra leginkább az élelmiszer ágazatban, azon belül is mindenekelőtt az őstermelői piacokon találunk példákat – az ilyen piacok figyelemre méltó fellendülést éltek meg az utóbbi években az ipari országokban. Ez azonban sokkal inkább a Marx által „egyszerű árutermelésnek" nevezett jelenség mai formája, semmint a tőkés vál­lalkozásé. Az agrár-biznisz átenged némi reziduális teret az ilyesfajta árutermelés létezéséhez, de egyidejűleg alá is ássa azt az élelmiszer feldolgozásban és tárolásban alkalmazott technológiai megoldásoknak köszönhető méretgazdaságossággal; a politikai befolyás révén elnyert állami támogatásokkal; valamint a tipikusan bevándorlókból toborzott munkaerőre támaszkodással – amelynek bérszínvonala a normálisnak tekintett megélhetési szintnél alacsonyabb. Az így létrejövő költségkü­lönbözetből (és a termelői piacokra való eljutás nehézségeiből) adódóan a termelői piacokon való vásárlás vélhetőleg mindaddig főleg politikai/ értékválasztás függvénye marad, ameddig a mostaninál sokkal több változás nem megy végbe az élelmiszeripari komplexum által élvezett mesterséges versenyelőny ellensúlyozására.

Figyelmünket most már a domináns nagyvállalati szektorra fordítva, azt találjuk, hogy a zöld kapitalista programot részben épp a vállalatok illetve érdekvédelmi tömörüléseik, részben pedig a kormányok szorgalmazzák.5 Ami a vállalatokat illeti, részükről a „zöld" viselkedés alapvetően három formát ölt: (1) olyan energiamegtakarító és egyéb költségcsökkentő lépések, amelyek amúgy környezeti megfontolások nélkül is előnyösek lennének számukra; (2) a kormányzati környezetvédelmi szabályozás tiszteletben tartása (e szabályozás alakításában általában komoly sza­vuk van); (3) és ami a legfontosabb, „közönségkapcsolatok" (PR). Az ipari érdekvédelmi társulások tovább erősítik a PR aspektust, szerepük létfontosságú a globális színtéren, ahol a nemzetközi egyezmények mögött meghúzódó közkeletű előfeltevések formálására törekszenek. E társulások széles körű tevékenységet végeztek az ENSZ fejlesztési programjának befolyásolása érdekében, és kiterjedt lobbi-tevékenysé­get folytattak az időszakosan megrendezett „Föld Csúcstalálkozókon" (Rio de Janeiro 1992, Kiotó 1997, Johannesburg 2002, Koppenhága 2009). A Business Council for Sustainable Development [Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért] a riói konferenciára való rákészülés során jött létre, és alapító okiratában deklarálta, hogy „a gazdasági növekedés teremti meg azokat a feltételeket, amelyek révén lehetségessé válik a környezet védelme".

A Tanács befolyásának köszönhetően, a globális környezeti intéz­kedések megfigyelésével és ellenőrzésével a Világbankot bízták meg, amely aztán a rákövetkező évtizedben paradox módon tizenötször annyi pénzt fektetett bele fosszilis üzemanyagokkal kapcsolatos projektekbe, mint amennyit a megújuló energiaforrásokba.6 Öt évvel később a kiotói konferencia irányvonala is hasonlóan alakult, amennyiben itt vésték kőbe az emisszió-kereskedelmet mint a globális felmelegedés elleni küzdelem elsőszámú stratégiai eszközét. Cap and trade néven a kvótakereske­delem vált a kormányzati ajánlások központi elemévé az Egyesült Álla­mokban. A kényszer helyett gazdasági ösztönzőket alkalmazó rendszer keretében a vállalatok részt vesznek a szennyezési jogok piacán. A cégek politikai súlya miatt azonban e szennyezési jogok kiinduló költsége a vállalatok számára jó eséllyel zérus lesz. Ugyanakkor a legnagyobb ipari szennyezőknek lehetőségük lesz arra, hogy az általuk okozott kárt valamilyen más módon „ellensúlyozzák" (pl. újraerdősítési programok finanszírozásával), ahelyett, hogy rákényszerülnének a szennyezés közvetlen mérséklésére.

Amikor a vállalatok a környezetről szóló vitában hallatják a hangjukat, ezt mindig annak az előfeltevésnek a szellemében teszik, hogy az öko­lógiai krízis megoldásának alapvető eszköze a technológia és a piac. A technológiai váltás állandó jellemzője a tőkés fejlődésnek. Kezdetben a munkatermelékenység maximalizálására összpontosítottak, ma pedig különösen a kommunikáció és a géntechnológia területén állnak elő egyre csodálatosabb berendezésekkel és eljárásokkal. Az egyre sorjázó innovációk – a későkapitalizmus fontos kísérőjelensége7 – a közvéleke­désben alátámasztani látszanak azt az elképzelést, hogy nem létezik olyan kihívás, amire a technológia ne tudna megfelelni. E mögött a hiedelem mögött az a kimondatlan feltevés húzódik meg, hogy minden technológiai választás továbbra is a nagyvállalati érdekek mentén – va­gyis a profitmaximalizálás, növekedés és felhalmozás szempontjainak megfelelően – történik majd. Habár a zöld technológiák – pl. a megújuló energiaforrások – valóban képesek bizonyos fokú érdeklődést kiváltani a vállalati szektorból (főleg a társadalmi-politikai nyomásnak köszönhe­tően), nincs semmi, ami képes lenne bizonyos vállalatokat visszatartani attól, hogy a bevált (nem-zöld) termelési eljárások további alkalmazása mellett döntsenek – hacsak nem kerül sor a gazdasági döntéshozatali jogosítványok jelenlegi elosztásának radikális megváltoztatására. A vállalatok szükség esetén igyekeznek majd zöld jelmezbe bújni, de ugyanakkor habozás nélkül félrevezetik a közvéleményt a vitás környe­zeti kérdések mibenlétét illetően, és olyan technológiai „megoldásokkal" fognak előrukkolni, amelyek megvalósíthatósága több mint kérdéses.

E tendencia jellemző (és gazdaságilag fontos) illusztrációja az ún. „tiszta szén" körüli hírverés. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a szénipar PR-gépezete a széntüzelésből adódó bizonyos szennyezésekre (pl. a kénszennyezés és a finomrészecskék) koncentrál, miközben figyelmen kívül hagyja a legfontosabb problémát: az égési folyamatot magát, és az atmoszférába kerülő széndioxid ebből fakadó növekvő koncentrációját. Amikor aztán ezt az elkerülhetetlen végeredményt immár nem lehet nem létezőnek tekinteni, az iparág – miután még a szénadóhoz hasonló szerény ellenösztönzések révén történő korlátozást sem hajlandó elfo­gadni – azt fogja állítani (mint Seven Leer, az Arch Coal Inc. vezérigaz­gatója tette), hogy „a széndioxid légköri koncentrációjának stabilizálása a széndioxid-leválasztás és tárolás által lesz lehetséges. Más választási lehetőség nincs."8 Ám a széndioxid-leválasztás és tárolás eredményes­sége nem bizonyított, és a vele kapcsolatos problémák hasonlóak a bármilyen más mérgező melléktermék nagyon nagy mennyiségben való tárolásánál előálló problémákhoz. Habár lehetséges leválasztani a szén­dioxidot és félreeső helyekre pumpálni (akár a föld alá, akár az óceánok alá), az ilyen műveletek, mihelyt túllépnek egy bizonyos határértéket, bizonytalan, kiszámíthatatlan, és jó eséllyel katasztrofális visszahatást eredményezhetnek.9

Nyilvánvalóan kívánatos lenne elmozdulni bizonyos kimeríthetetlen és megújuló energiaforrások irányába. Azt azonban kevesen ismerik fel, hogy ezeknek az energiaforrásoknak is megvannak a maguk költségei – amelyek a szükséges berendezések felállítása, karbantartása, illetőleg az energiaátvitel kapcsán merülnek fel – és így ezek közül egyiktől sem remélhető korlátlan energiakínálat, akármilyen bőségben is fordulnak elő a természetben.10 Az alternatív források némelyikének, mint a hid­rogénnek és a biomasszának az előállítása maga is jelentős (ha nem is ellehetetlenítően magas) energiafelhasználással jár.

A biomassza (vagyis biológiai alapanyagok üzemanyagként való elégetése) az élelmiszer-termesztéshez rendelkezésre álló földterület csökkenésével is fenyeget. A hidrogén veszélye, hogy szivárgás esetén a gáz a sztratoszférába kerül, ahol elpusztítja az ózonréteget. A geotermi­kus energia megcsapolása bizonyos területeken szeizmikus zavarokhoz vezethet; ráadásul a szükséges mélyfúrások igen költségesek lehetnek, és a mélyből felemelkedő hő elszivároghat. A szélenergia-felhasználást – pozitív potenciálja ellenére – korlátozza az anyag- és térigény, illetve sok helyütt a szélerősség szabálytalan váltakozása. A hullámenergia folyamatosabban termelődik, mint a szélenergia, de túl az ennek meg­csapolásához szükséges víz alatti turbinák magas üzembe állítási költsé­gein, veszélyes lehet a helyi lakosságra, illetve a vándorló állatfajokra (a szélerőművekhez hasonlóan). Végül, a napenergia rendkívül ígéretesnek mutatkozik a közvetlen helyi alkalmazásban, de a nagy volumenben tör­ténő energiatermelés esetén fennállna a kockázat, hogy más célokhoz szükséges teret von el. Ahhoz pedig, hogy a napkollektorokat egyébként használaton kívüli sivatagi területen állítsák fel, biztosítani kellene a kollektorok folyamatosan pormentes állapotát, amihez viszont hatalmas mennyiségű víz nagy távolságra való szállítására lenne szükség.

Való igaz, mindezek a technológiák – a biomassza részleges kivételé­vel – nem súlyosbítják a széndioxid légköri nettó koncentrációját. Talán ugyanez elmondható az atomenergiáról, amennyiben (ahogy azt az újabb technológiák ígérik) nem igényli a hasadóanyagok nagy volumenben történő bányászását és finomítását. Az atomenergiának viszont vannak más problematikus implikációi, túl az ijesztően magas kezdeti (pénzbeli és időbeli) költségeken. Még ha feltesszük is – ahogy állítják – hogy a nukleáris hulladékkal kapcsolatos kockázatok minimalizálhatóak az is­mételt újrafelhasználással (ameddig szinte alig marad radioaktív anyag), és hogy a Csernobil-típusú katasztrófa esélye vagy a katonai támadással szembeni sebezhetőség a mérnöki tervezés javításával kiküszöbölhető11 , még mindig ott van a tény, hogy az atomenergiához kapcsolódik a bom­bakészítés lehetősége, miközben jelenleg nincs érvényben semmilyen leszerelési folyamat. Az imperialista kormányok ezért nem fogják enged­ni, hogy az atomenergia a potenciális globális keresletnek megfelelően széles körben elterjedjen. Egyébként a hosszú távú ökológiai és politikai szempontok nem annyira e korlátozások felszámolását, hanem az im­perialista hatalmakra való kiterjesztését tennék kívánatossá, egy teljes átállási folyamat részeként.

Mindeme megfontolások mérlege az, hogy a jelenleg növekvő ener­giaigény kielégítése a fosszilis üzemanyagok – szén, olaj, földgáz – folytatódó felhasználása nélkül egyelőre nem megoldott. Az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos problémákra való tekintettel ideje lenne, hogy radikálisan és átfogóan újragondoljuk az egyenlet keresleti oldalát. Ez a szocialista válasz lényege: miközben bátorítani kell a tiszta energia termelésének különféle módozatait, számolni kell azzal, hogy ezen alter­natíváknak a teljes energiatermeléshez való hozzájárulása végső soron korlátozott, és ezért szükség lesz a világ összesített energiafogyasztá­sának tényleges csökkentésére. Ha ezt megértettük, akkor rátérhetünk arra a kérdésre, hogyan azonosítsuk és állítsuk fontossági sorrendbe a tényleges szükségleteket, és hogyan szervezzük újra a társadalmat ezek mentén oly módon, hogy mindenki jól-létét biztosíthassuk. Egy ilyen gondolkodási keret azonban a tőke számára elérhetetlen, akármennyire is tudatossá válik a környezeti veszély kapcsán.

Az energiafogyasztás csökkentésének politikai vonatkozásai

Az ökológiai mozgalom eddigi fejlődése során képtelen volt a szélesebb társadalom számára meggyőző programmal előállni az energiafogyasz­tás nagy méretekben való mérséklését illetően. Általánosságban véve a tőkés növekedési modellnek kétféle kritikáját munkálták ki, és e kettő – noha végső soron kiegészíti egymást – gyakran ellentétes politikai következtetésekhez vezetett. Az egyik oldalon ott van „a kicsi szép" jel­szóval fémjelzett tradíció, amely a lokalitást, a vidéki életstílust favorizálja, és (kisebb vagy nagyobb mértékben) elutasítja az „ipari társadalmat". Ez a tradíció jól érzékeli a növekedéssel járó veszélyeket, de ezeket hajlamos általában véve a modern állapothoz kapcsolni, beleértve a mo­dern technológiát, a népességnövekedést és az urbanizációt.12 A másik oldalon ott találjuk a szocialista tradíciót, amely Marxra támaszkodva a növekedést nem az emberi evolúció mint olyan keretében, hanem a tőke által elszabadított specifikus hajtóerők prizmáján keresztül szemléli. Poli­tikai kifejeződésében azonban ez utóbbi tradíció a széleskörű nyomorral sújtott országok forradalmi rezsimjeivel kapcsolódott össze, ahol éppen ezért a „szocialista növekedés" vált első számú prioritássá. E társítás eredményeképpen – és ebben a szóban forgó rezsimek valós vagy vélt hiányosságai is megerősítették őket – a növekedési paradigma kritikusai általában a szocializmus kritikusaivá is váltak, mivel úgy látták, hogy leg­főbb negatív vonásait illetően a szocializmus osztozik a kapitalizmussal. Megfordítva, akik átérezték a nyomorból való kiemelkedés sürgető voltát, elutasították a növekedésellenes álláspontot, úgy tekintve rá, mint azok álláspontjának az ideológiai kifejeződésére, akiknek a szükségletei már most kielégítést nyernek, és akik igazságtalan módon megtagadnák ugyanezt a többiektől.

Ennek az antagonizmusnak az elméleti megoldása már létezik. Imp­licite benne rejlik abban, ahogy Marx kétszeresen párhuzamba állítja a természetet és az embert – egyrészt mint a gazdagság két forrását/ teremtőjét, másrészt mint a tőkés kisajátítás „tárgyait". E kapcsolatot mélységében elemezték többek között olyan szerzők, mint Paul Burkett, John Bellamy Foster, Joel Kovel és Richard Levins. Foster könyve (Marx ökológiája) kiváltképpen cáfolja a Marx gondolkodásával kapcsolatos produktivista sztereotípiákat, Levins pedig – dialektikus gondolkodásra, biológiai szakismeretekre és mezőgazdasági tapasztalatokra támaszkod­va – tömör, de széleskörű cáfolatát nyújtotta a developmentalista, növe­kedésközpontú előfeltevéseknek.13 Ezt az irodalmat olvasva láthatóvá válik, hogy Marx tőkekritikájában implicit módon megtalálható a high-tech mezőgazdaság elutasítása, valamint a biodiverzitás helyreállítására, a távolsági kereskedelem drasztikus csökkentésére és általában véve a technológia társadalmi vagy közösségi kontroll alá helyezésére való fel­hívás. Ezek ugyanazok a célkitűzések, amelyeket a zéró növekedés hívei is hangoztatnak (akik főként az életstílussal kapcsolatos választásokra és az államhatalommal szembeni lokális akciókra helyezik a hangsúlyt), de a marxisták számára e célok elérése egyértelműen az osztályharchoz kötődik. A kettő közötti kapcsolat egyszerűen abban áll, hogy sikeres osz­tályharc nélkül a kereskedelmi kapcsolatok rendszerét és a technológiai fejlődés irányát továbbra is a tőkés piac fogja meghatározni.

Így hát jól kivehető elméleti szimbiózis létezik az ökológiai gondolkodás és az antikapitalista kritika között. A radikális aktivizmus két fő irányzata ezért arra hivatott, hogy együtt funkcionáljon abban az értelemben, hogy az ökológiai mozgalom, amikor a piaci diktátumok felülírására törekszik, gyökerét tekintve antikapitalista, míg a kapitalizmus kritikája azáltal, hogy elutasítja a felhalmozás/növekedés imperatívuszát, inherens mó­don ökologikus.14 Az ebből eredő szocialista ökológia vagy ökologikus szocializmus a domináns ideológia teljes körű alternatíváját képezi.

Politikai potenciálját jelentősen fokozza továbbá a 2008. évi pénzügyi összeomlás, amely megmutatta a tőkés „prosperitás" ürességét. Mégis, az ökológia és szocializmus közti kapcsolat tömeges felismerése elé, és következésképpen az elé, hogy az energiafelhasználás közösségileg megtervezett, társadalmi méretekben végrehajtott visszafogása széles körű népi támogatásra tegyen szert – hatalmas akadályok tornyosulnak. Melyek ezek az akadályok, és hogyan győzhetők le?

Habár a növekedés imperatívusza makroszinten a kapitalizmus spe­cifikuma, bizonyos fajta alapja az ember alapvető alkatában is megvan. Valójában ez teszi lehetővé, hogy a növekedésre mint inherens emberi törekvésre tekintsenek. Mint minden ilyen általánosításnak, ennek is van egy igazságmagva, amelyet aztán úgy felfújnak, hogy ezzel érvényte­lenítik az igazságtartalmát. Legitim módon kijelenthető, hogy létezik az eredendő emberi törekvés a javításra, sőt még a tökéletességre is. Ez nyilvánvaló a művészi kifejezés különféle formáiban, minden korszakban, és éppúgy a kézművesek – egyének vagy munkacsoportok – törekvésé­ben, hogy a lehető legjobb minőségű terméket állítsák elő. A gazdasági növekedésre irányuló célkitűzés sajátos módon metszi ezt a törekvést. Egy egészséges növénynek, állatnak vagy embernek növekednie kell ahhoz, hogy elérje a kifejlett állapotot. Hasonló kijelentést tehetünk akár egy közösségről is, amely – hacsak el nem ér egy bizonyos méretet vagy termelőkapacitást – nem lesz képes olyan széles körét nyújtani a szolgáltatásoknak és időtöltéseknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a közösség minden tagja számára megfelelő minőségű életet biztosítson.

De minden ilyen növekedési egység esetében különbséget kell tenni az optimum és a maximum között Az optimális növekedés minden élő entitás esetében részét képezi annak, amit a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatásának nevezhetünk. Az optimumot meghaladó növekedés minden esetben patologikus: az organizmus, legyen akár egyén vagy közösség, valamilyen egyensúlyhiánnyal küszködik, akár saját alkotó­elemeinek kölcsönös viszonyát, akár önmaga és környezete viszonyát (vagy mindkettőt) illetően.

A tőke növekedési impulzusa a felhalmozásra vonatkozó krédóban kódolódik. A növekedés objektív korlátja rövid távon a piac telítődése, hosszú távon pedig az erőforrások kimerítése. Amikor a termelési potenciál akadályba ütközik, a tőke a pénzügyi spekuláció felé fordul, amely csak tovább fokozza a tőkésosztály és az emberi faj többi része közti szakadékot. Az imperialista viszonyrendszer miatt az elnyomorodás különösképpen súlyossá, széleskörűvé és látszólag megoldhatatlanná válik a globális Dél országaiban. Ez azzal az ironikus mellékhatással jár, hogy létrejön egy népesség, amely ugyan vágyik a forradalmi újraelosz­tásra, de egyben fogékony lehet a növekedésre buzdító felhívásokra is, mivel e népesség tagjai igyekeznek csökkenteni az óriási szakadékot, amely a saját fogyasztásuk és a birodalmi metropoliszokban szokásos fogyasztási szint között tátong.

Ameddig a világ szegényei – és/vagy mindazok, akik szándékaik sze­rint őket képviselik a globális színtéren – tovább vágyakoznak arra, hogy az extravagáns, USA által reklámozott életstílus részeseivé váljanak, addig az Egyesült Államok vezetése ürügyként fogja használni a szegény országok követeléseit arra, hogy elhazudja saját ökológiai felelősségét. Az Egyesült Államok kormánya egyfelől, Kína és India kormányai más­felől, megragadnak abban a halálos patthelyzetben, ahol is mindegyik fél a másik hajthatatlanságára hivatkozik saját hajthatatlanságának igazolá­saként. A más országokban megtett progresszív ökológiai intézkedések hatása erősen korlátozott marad, és a világ népeinek nagy többsége a passzív néző (már ha nem az áldozat) szerepére lesz kárhoztatva a folytatódó környezeti összeomlásban. Ez a perspektíva mutatkozott meg a koppenhágai csúcstalálkozó során.

Hogy e vészjósló szcenáriónak létezik-e valós alternatívája, az elsőd­legesen a világ alternatív mozgalmainak hatásától fog függeni. Történtek ígéretes lépések ebbe az irányba, mind a Dél, mint pedig az Észak or­szágaiban, habár az ökológia és szocializmus közti kapcsolat felismerése – nem beszélve egy olyan, politikailag erőteljes szerveződésről, amely artikulálná és megtestesítené ezt a kapcsolatot – még várat magára. A kezdeti erőfeszítések figyelmet érdemlőek, mint ahogy az a kérdés is, hogy miképpen hidaljuk át azt a konceptuális patthelyzetet, amely ered­ménytelenségre ítéli a nemzetközi tárgyalásokat.

Az ökologikus szocialista tömegmozgalom lehetséges előképe

A környezettudatos radikalizmus legmasszívabb kifejeződése a globális Dél paraszti és bennszülött mozgalmai körében fejlődött ki. E népességek számára a környezet kapitalista/produktivista kifosztása – az erdőirtás, féktelen és szándékos szennyezés, a globális felmelegedés okozta ten­gerszint-emelkedés, valamint az ivóvízzel való visszaélés (elárasztás gátépítés során, víztartó rétegek kiszárítása) – közvetlen támadást jelent otthonuk és megélhetésük ellen.15 Felháborodásuk és kétségbeesésük határtalan. Lényeges, hogy e felháborodás kollektív jellegű, olyan kö­zösségek részéről, amelyeket mindenükből kiforgattak, és amelyeket nyomorúságuk arra indít, hogy az életterükbe behatoló hatalom egész programját tudatosan visszautasítsák. A kapitalizmus korai időszakába kell visszatekinteni ahhoz, hogy ehhez hasonló egyöntetűséget találjunk a kizsákmányolás megtestesítőivel való szembenállást illetően.

Mégis, habár a harag és annak indokai nem példa nélküliek, a jelenlegi mozgalmak bázisa legalább kétféle tekintetben eltér a korábbi ellenállási mozgalmakétól – az első különbség gyengébbé, a második potenciálisan erősebbé teszi a mostani mozgalmakat. A gyengítő faktor a nélkülözhető-ségben rejlik. A tőke minden korszakban arra törekedett, hogy a szüksé­ges inputokhoz korlátlan mennyiségben hozzáférjen, beleértve az emberi munkaerőt is – aminek jegyében korábban a rabszolgasághoz, újabban pedig a bevándorló munkások (és egyes országokban az elítéltek) széles körű kizsákmányolásához folyamodott. A folytonosságnak ezen eleme mellett viszont ott volt a munkamegtakarító technológiai haladás is, a tő­kének az a határozottan megerősödött hajlama, hogy a lakosság bizonyos szegmenseit egészében nélkülözhetőnek tekintse. Amennyiben ezek a csoportok a tőkés termelés perifériáján léteznek, nem rendelkeznek valódi gazdasági ütőerővel, és követeléseiknek – nem beszélve szenvedéseikről – nincs politikai súlya. A tőke nézőpontjából ezek a csoportok büntetlenül átadhatók a betegségnek, szétszóratásnak vagy a halálnak.

Miben rejlik mégis e periferizált népességek potenciális ereje? E cso­portok olyan kártyát tartanak a kezükben, amely nem állt rendelkezésre a korábbi korok kizsákmányoltjainak. Ez nem más, mint a közvetlen kap­csolat a föld hosszú távú fenntarthatóságával. Ettől egy olyan történelmi pillanatban, amikor ezt a fenntarthatóságot mindenütt aláássák, olyan stratégiai pozícióba kerülnek, amely homlokegyenest ellentétes azzal a feltételezett feleslegességgel, amelyet a tőke tulajdonít nekik. Az ő „földhözragadt" szükségleteik az emberi nem azon kollektív szükségletének megtestesülése – nem is beszélve más veszélyeztetett fajokról -, hogy véget érjen az ökoszféra könyörtelen pusztítása. Ironikus módon ezért noha ezek a csoportok a föld legszegényebbjei közé tartoznak – nem csupán materiális mércével (személyes birtoklás), de a tömegkommu­nikációs eszközökhöz való hozzáférés szempontjából is -, mégis a globális ökoszocialista mozgalom élharcosainak pozíciójába kerültek, Kubával együtt.16

E vezető szerep látható megnyilvánulásai egyelőre szórványosak, közvetlen és helyi konfrontációval kezdődtek – ezek különösen drámai formát öltöttek Latin-Amerikában és Indiában -, de később feltűntek a világ színpadán a bennszülött népek nemzetközi konferenciáin17 , az ENSZ intervencióin18 és a Társadalmi Világfórum éves összejövetelein való részvétel révén. E platformokról képesek voltak emlékeztetni a világ közvéleményét arra, hogy milyen önkényesek is az arra vonatkozó közkeletű feltevések, miként kéne élnie az emberi fajnak. A Társadalmi Világfórum legutóbbi állásfoglalása (Belém, 2009) jellegzetes módon tartalmaz az alábbihoz hasonló kijelentéseket:

A modern kapitalizmus évszázadokkal ezelőtt indult útjára, és az 1492. október 12-én megindult invázióval ráerőszakolta magát Amerikára. Ezzel megnyílt az út a globális fosztogatás, az amerikai népirtás mentegetésére kiagyalt „fajelméletek", a rabszolga-kereskedelem érdekében végrehajtott afrikai behatolás, valamint más kontinensek kifosztása előtt.

(A)mi ma válságban van, az a kapitalizmus, eurocentrizmus, a vele­járó nemzetállami modellel, kulturális homogenitással, nyugati pozitív jogokkal, developmentalizmussal és az élet áruvá tételével egyetemben.

Mi a Földanyához tartozunk. Nem vagyunk a tulajdonosai, kifosztói, sem kiárusítói, és ma keresztúthoz érkeztünk: az imperialista kapitaliz­mus megmutatta, hogy nem csupán az uralom, a kizsákmányolás és a strukturális erőszak miatt veszélyes, hanem amiatt is, hogy megöli a Földanyát és bolygóméretű öngyilkosságba vezet minket, ami se nem „hasznos", se nem „szükségszerű".19

Ez a fajta nézőpont nyilvánvalóan sokkal több embernek az érdekeit fogalmazza meg, mint ahányan ma azonosulnak vele. A bennszülött né­pek világméretekben mintegy 300 millió főt számlálnak, a teljes emberi népességnek nem több mint 5%-át. Szociológiai nézőpontból ők csupán etno-lingvisztikai kategóriát alkotnak, amelyet mindenekelőtt a saját speciális helyi környezetéhez fűződő, időtlen idők óta meglévő gyökerei különböztetnek meg másoktól. De a környezeti pusztulás időszakában megfogalmazott kollektív üzenetük vonatkozásában bármely más demog­ráfiai csoportnál inkább testesítik meg az emberiségnek mint egésznek a túléléshez fűződő érdekét.

Az előttünk álló elméleti kihívás abban áll, hogy kidolgozzuk azt a politikai stratégiát, amely elvezethet minket a kiegyezéshez egyfelől a bennszülött népek globális perspektívája, másfelől a népesség azon szélesebb köreinek létező (habár részben vitatható) szükségletei között, amelyek immár nagyon távol kerültek a bennszülött népek által megőrizni kívánt életmódtól – mint többségét tekintve a XXI. század munkásosztá­lyának szükségletei.20

Mint azt korábban kifejtettük, a teljes energiafogyasztást drasztikusan csökkenteni kell. E célkitűzést illetően a bennszülött közösségek több szempontból is inspirálóak lehetnek. Többnyire példamutató a természeti világ iránt tanúsított tiszteletük, az a tény, hogy saját forrásokból képe­sek megvalósítani az anyagi önfenntartást, az egyéni tulajdonjogokkal szembeni elutasításuk, egalitarizmusuk, illetve az egymással szemben tanúsított és elvárt felelősségérzetük.

De hogyan válhatnak ezek a makacsul autonóm, gyakran alacsony népsűrűségű életmód által meghatározott közösségekben megtestesü­lő erények követhető mintává a világnépesség másik 95%-a számára – elvégre ez utóbbiak többsége nagyvárosokban él, ahol egyfelől az energiaintenzív kényelem, másfelől pedig a fennmaradásért folytatott kétségbeesett és versengő küzdelem az úr?

Ez a kérdés, lényegét tekintve, a forradalmi átalakulás régóta kutatott rejtélyének a mára vonatkoztatott újrafogalmazása. A tőkés korszak kezdeteitől fogva a legfőbb kihívást az osztálytudatosság kifejlesztése jelentette, amelynek kulcseleme az a folyamat, amelynek során a bér­munkások felismerik, hogy érdekeik jobban érvényesíthetők a kölcsönös együttműködés, mint az egymással folytatott versengés révén (ez utóbbi, a bérkövetelések tekintetében, mindig destruktív, a bérszintek egyre alacsonyabb szintre süllyedését eredményező spirált indukál, legyen az akár a közvetlen munkatársak, vagy egymástól távoli vidékek munka­vállalói közti verseny). A versengéstől a kooperatív és szolidarisztikus elkötelezettség irányába történő haladás kulturális váltást jelent. Mint ilyen, gyengíti vagy aláássa a megrögzött önvédelmi mechanizmusokat és előítéleteket. Korlátozott méretekben ugyan, de megelőlegezi az atti­tűdöknek azt az új rendszerét, amely a szocialista projekthez kapcsolódik.

Az átalakulás e kezdeti lépését illetően létezik tapasztalat a legtöbb országban. Ám ezt általában ellensúlyozta – és sok esetben visszájára fordította – a transznacionális vállalatok óriási gazdasági hatása. A ko­rábban hatalmas munkásmozgalmak drámai hanyatlást szenvedtek el a taglétszám tekintetében, és a megmaradt vezetés gyakran megalázó engedményeket kénytelen elfogadni, a még annál is rosszabb alterna­tíva fenyegetése hatására. Az engedményekre való hajlam az Egyesült Államokban a második világháborút követő időszakban – a munka és a globális tőke közvetlen partneri viszonyának a korszakában – alakult ki. Most, amikor a munkásszervezetek meggyengültek, a szakszervezeti ve­zetők kevésbé képesek arra, hogy kihívást intézzenek a tőkés prioritások ellen, mint valaha. Ehelyett, gyakran saját tagságuk követeléseivel szembemenve, feltétel nélkül támogatják országuk két kapitalista kormányzó pártja közül az egyiket.21

E fejlemények nyomán a munkásosztályon belüli szolidaritás bármi­lyen látens előképének az újraéledése csak újfajta kulturális hatások eredményeképpen merülhet fel. Ezek többféle forrásból jöhetnek. Az Egyesült Államok esetében (ez az ország kétségtelenül a leginkább ellenálló az ilyen változással szemben) a friss perspektíva egyik lehet­séges forrásául a bevándorló munkások szolgálhatnak, akiknek saját anyaországukból van élő tapasztalatuk az osztályharcról.22 Inspiráló lehet a különféle társadalmi mozgalmak hatása, beleértve a radikális ifjúságot. De nagyon fontos további forrás lesz előbb vagy utóbb a kör­nyezeti válság tudatosodása: különösképpen annak a megértése, hogy e válságot lehetetlenség adekvát módon kezelni partikuláris részmeg­oldások egymásra halmozásával.

E ponton a bennszülött közösségek által javasolt válasz kollektív természete visszhangot kelthet az egyébiránt orientációját vesztett és demoralizált munkásosztály soraiban. Különösképpen, ha e közösségek harcai széles körben ismertté válnak, további lendületet adhatnak az utóbbi időben újjáéledni látszó munkás-önigazgatási kezdeményezé­seknek. A nemrégiben végbement csődhullám az Egyesült Államokban – csakúgy, mint 2002-ben Argentínában – már eddig is felerősítette a munkások gyárfoglalási hajlandóságát.23 Venezuelában hasonló folyamat indult meg, válaszul a bolívariánus forradalom kapitalista ellenzőinek gazdasági szabotázsára.24 Az ipari folyamatok ökológiai szempontok szerint történő reorganizálása további motivációt jelenthet az ez irányú kezdeményezésekre: a munkások nem csupán első kézből tudják, hogy hol történik az anyagok és az energia pazarlása, hanem eközben képe­sek azonosítani, hogy melyek a helyi lakosságnak (és nekik maguknak) azok a – mérgező anyagok eliminálásával vagy semlegesítésével kap­csolatos – létérdekeik, amelyek nem képezhetik egyezkedés tárgyát.

Az ilyesfajta, munkahelyi alapú fejleményeket kiegészítik a lakóhelyen meginduló folyamatok. A bennszülött modelleket itt is ismertté kell tenni minden lehetséges csatornán keresztül. De a friss termékek kínálatának jól látható elapadása a szegény városi körzetekben felkeltheti az érdek­lődést új (vagy bizonyos értelemben nagyon is régi) megoldások iránt. Az emberek elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy vajon miért kell telje­sen közkeletű élelmiszereket nagy távolságokra, számtalan közvetítőn keresztül szállítani. A termelői piacok az első lépést jelentik e körforgás megszakítása érdekében; egy második lépés lehet a városi kertek kiala­kítása (erre a lehetőségre helyenként már kezdenek felfigyelni). Mind­ezek a megoldások helyreállítják az emberek közti közvetlen interakciót, elősegítve a kollektív autonómiát és aláásva a kommodifikáció hatását. Az ehhez szükséges együttműködési megállapodásokhoz kapcsolódó infrastruktúra kialakítása egyben politikai képzésként is szolgál majd, ami integráns része az általános folyamatnak. A bennszülött népek ta­pasztalata itt is hasznosítható – akár közvetlen kapcsolatteremtés útján is – a gyakorlati tanácsok és a szélesebb értelemben vett inspiráció kombinálásával.25

Mindezek nyomán egy nagyszabású, átfogó tanulási folyamat összké­pe bontakozik ki. Ez valami olyasmi, amit a forradalom mindig is magában foglalt, de minden korszakban sajátos jellegzetességekkel. A jelenlegi helyzetet a következő alapvető paradoxon jellemzi: a kapitalizmus túlha­ladottá vált. Ez nem csupán egy puszta óhaj, ti. hogy a kapitalizmuson „túl kellene" lépni, hanem annak a jól igazolható ténynek a leszögezése, hogy a kapitalizmus egyre inkább olyan mértékben meríti ki a természeti erőforrásokat, ami messze meghaladja az ökoszféra regenerálódási képességét. Ilyen körülmények között, egészében véve a tőkés korszak legkorszerűbb technológiai teljesítményei is elavultak.26 Hosszú távon nem fenntarthatóak. Ennek eredményeképpen most erőteljes kihívás éri őket egy olyan perspektívából, amely e technológiai rendszert min­denestül elutasítja.

Viszonylag kevesen választanák világméretekben tudatosan azt – az emberi faj túlélésével szemben -, hogy minden úgy folytatódjék, mint eddig (ez a legrosszabb szcenárió a Stern-jelentésben)27 De a nem-bennszülött 95% döntő többsége olyan – javarészt internalizált – struk­túrák rabjaként él, amelyek gátolják egy új paradigma kimunkálását. A puszta prédikációk nem fognak minket rávenni arra, hogy sutba vágjuk egy gyalázatos termelési módnak ezeket a relikviáit. Fel kell szabadíta­nunk magunkat – mint fajt – a rendszerhez társult szokások alól, a szük­ségleteket nagyságrendjük és sürgető vagy halasztható voltuk szerint osztályozva, igazságos kritériumokat kidolgozva bizonyos gyakorlatok korlátozandó vagy felszámolandó voltának megítéléséhez – legyen szó akár bizonyos fajta szállítási módról, valamely távolsági kereske­delemben részt vevő árucikkről, vagy bármilyen fajta energiaintenzív kényelmi eszközről.28

E folyamat véghezvitele közben mindazoknak, akik nem tartoznak bennszülött közösségekhez, sok tanulnivalójuk lesz a bennszülött népek tagjaitól. A bennszülött közösségek azonban jelenleg fenyegetés alatt állnak, és tagjaik érthető módon vonakodnak „idegen" területek látoga­tásától. De ugyanakkor azt is kezdik felismerni, hogy saját túlélésük attól függ, végbemegy-e a transzformáció a rajtuk kívül eső világban. Ha hoz­zá tudnának járulni egy ilyen forradalomhoz, azzal egyben legsajátabb érdekeiket is szolgálnák.

A világméretű patthelyzet feloldása

A bennszülött népek mint szervezett jelenlét felbukkanása a világ szín­padán rendkívüli lehetőséget kínál az emberiség többi része számára. Már megállapítottuk, melyek azok a sajátos körülmények, amelyek ré­vén e népek vezető szerephez juthatnak az ökologikus működésmódok kimunkálásában, és hogy ezek a sajátosságok hogyan eredményezik annak a tulajdonviszony-rendszernek az elutasítását, amely a kapitaliz­mus növekedés-függőségének az alapja. Ugyanilyen fontos az a tény, hogy sem a bennszülött közösségek mint egész, sem pedig külön-külön e közösségek nem képeznek nemzetállamot – ellenkezőleg, egy ilyen formáció éppenséggel e közösségek lényegét sértené -, hanem a világ bennszülött népei szétszórva találhatóak meg a világ sok országában és régiójában. Csak kivételes esetekben találnak érdekeik – akár korláto­zottan – kifejezést bármilyen nemzeti kormányban.29 Ezért e közösségek nemzetközi nyomásgyakorló csoportként tevékenykednek a globális mezőben, saját érdekeiket képviselve, de ezáltal egyben felkínálva azt a morális erőt, amely a nemzetközi szervezeteket az élet megőrzésével kapcsolatos közös felelősségre emlékezteti.

Ez az új elem a globális egyenletben jól illik az ökológia kérdéséhez, hisz ez utóbbi is túllépi a nemzeti határokat. Általa lehetőségünk adódik újra­gondolni a politikai képviseletnek azt az egész rendszerét, amely jelenleg a világszintű problémák kezelésére hivatott. Jól ismert a frusztráció, amely a környezeti politikával kapcsolatos nemzetközi tárgyalásokkal kapcsolatban kialakult. A nemzeti kormányok saját domináns érdekcsoportjaik nevében beszélnek, ökológiai kérdésekben elfoglalt álláspontjaik csak annak a függ­vényében tartalmaznak bármi hasznosat, hogy milyen mértékben voltak képesek az adott országok munkás- és progresszív mozgalmai nyomást gyakorolni rájuk.30 Ráadásul a tárgyalások világméretű eredője többnyire az ökológiailag leginkább retrográd nagyhatalmak pozícióját tükrözi – e hatalmak, nem utolsósorban éppen az ökológiai kérdésekkel kapcsolatos közönyük folytán, a legnagyobb kereskedelmi előnyökkel rendelkeznek, így a legnagyobb súllyal képesek képviselni érdekeiket a tárgyalásokon. E dinamikát figyelembe véve az esetenként más kormányok által szorgal­mazott ambiciózus ökológiai javaslatok rendre eltűnnek a süllyesztőben.

Így fest a kormányközi egyezkedéseknek az az arénája, amelyben a leggazdagabb „fejlett" ország (az Egyesült Államok) és a legnépesebb „fejlődő" országok (Kína és India) halálos patthelyzete megszilárdult. Az itt működő dinamika emlékeztethet minket a „kölcsönös elrettentésre", amely évtizedeken keresztül fenntartotta az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti fegyverkezési versenyt – mindkét esetben a versengés logikája többnyire blokkolja minden engedmény lehetőségét. Ama korábbi haláltánc csak az egyik fél dezintegrációjakor ért véget. A környezeti meg­semmisülésbe tartó mostani versenyfutásnak is aligha fog vége szakadni egy sor hasonló méretű politikai összeomlás nélkül. Mikor a Szovjetunió eltűnt, az Egyesült Államok progresszív erői nem voltak felkészülve arra, hogy kikényszerítsék a várt „békeosztalékot" (vagyis a hadi kiadások átte­relését a társadalmi rekonstrukció irányába), mivel nem ismerték fel, hogy azon erők számára, amelyek az USA globális hadigépezetének kiépülése mögött álltak, az állítólagos szovjet fenyegetés soha nem volt más, mint puszta ürügy. Nem is kellett soká várni, mire kiagyalták az újabb ürügyet.

Az arról folyó világméretű vita, hogy hogyan válaszoljunk a környezeti veszélyekre, új kereteket igényel. A világméretű bennszülött mozgalom nem-állami jellegű kontúrjaiból ötletet nyerhetünk arra nézve, hogy hol kezdjük eme új keretek kialakítását. Az államok közti környezeti vitá­ban a status quo ellenzői abból a feltevésből indulnak ki, hogy minden nemzeti egységnek egyenlő joga van (népességarányosan számolva) a föld erőforrásainak apasztására. Ez elég igazságosnak tűnhet addig, amíg elfogadjuk a nemzetállamot mint a környezeti politikák elsőrendű cselekvőjét, azzal az implicit következménnyel, hogy nemzetközi szintről senki sem szólhat bele abba, hogy egy adott nemzetállam pontosan mire fordítja a számára leosztott környezet-felhasználási kereteket. De pontosan itt rejlik a probléma. Minden nemzeti egység összesített erő­forrás-felhasználása a szükséges és a tékozló felhasználások egyfajta keverékét alkotja – az utóbbi összetevő súlya általában az adott ország gazdasági és katonai hatalmi pozíciójával arányosan (no meg a helyileg kialakult túlfogyasztási szokásoknak megfelelően) változik.31 Az erőfor­rás-felhasználás bizonyos módozatait korlátozni kell, akárhol merüljenek fel – az a tény, hogy e módozatok gyakoribbak a gazdag országokban, önmagában véve táplálni fogja a gazdagabb és szegényebb országok közti egyenlőségre való törekvést.

De a globális közösségnek most nem csupán a gazdagabb és szegé­nyebb régiók közti egyenlőséget, hanem a régiókon belüli egyenlőséget is szorgalmaznia kell. Egy ilyen kívülről kikényszerített reorientáció természetesen heves ellenállásba fog ütközni, kezdetben azzal a hivat­kozással, hogy sérti a nemzeti szuverenitást. A nemzeti szuverenitás azonban, helyesen felfogva, nem írhatja felül az alapvető emberi jogokat, holott végső soron ezek azok, amik a környezeti vitában kockán forognak. Közismert az országhatárok irrelevanciája a környezeti szennyezések vonatkozásában, de még nem vonták le széles körben az ebből fakadó politikai következtetéseket. Ez tiszta esete annak, amikor az egész világ legitim módon érdekelt abban, hogy – akár egy kormány, akár a magán­szektor – milyen intézkedést hoz, vagy nem hoz bármely adott ország­ban. Habár ennek az érdekeltségnek a érvényesítésére rendelkezésre álló formális eszközök köre jelenleg igen csekély, az ilyen univerzálisan megformulázott kritériumok politikai potenciálját ékesen demonstrálják a rasszizmussal szembeni történelmi küzdelmek (pl. az Egyesült Álla­mokban az 1960-as években, és Dél-Afrikában az 1980-as években).

A szennyezőanyag-kibocsátásokról szóló világméretű vitában radikális váltásnak kell végbemennie a nemzeti nézőponttól az ágazati néző­pont irányába.32 Az első ágazat, amellyel szemben kihívást kell intézni, természetesen a katonai-hadiipari komplexum. De valamennyi ágazat esetében a fő kérdés, amit széles körű informáltságon alapuló társadalmi szintű vitában kell megválaszolni, a következő: az adott szektor tevékeny­ségéből – következésképpen az általa felhasznált erőforrásokból – mek­kora rész fordítódik nem az emberi szükségletek kielégítésére, hanem a tőke és az uralkodó osztály prioritásainak szolgálatára?

Illúzió lenne azt várni, hogy egy ilyen folyamat egy általánosan mérv­adó kritériumrendszer gyors elfogadásához vezethet. Mint minden forradalmi folyamatnak, ennek is akadályokon kell túljutnia, és a kime­netel sokféle feltétel függvényében fog alakulni. De a társadalmi szintű pazarlás azonosításának és felszámolásának a feladata hatalmas egye­sítő erő is lehet a nagy többség számára, miközben az emberi lények igyekeznek egyidejűleg helyreállítani a környezetet, és biztosítani saját szükségleteiknek a kielégítését. A folyamat alkalmas arra, hogy rövid távú célpontokat – bizonyos típusú pazarló tevékenységeket – azonosítsanak, miközben képessé teszi az aktivistákat arra, hogy feltárják a hosszú távú feladatot, annak teljes terjedelmében.

(Fordította: Matheika Zoltán)

(Eredeti megjelenés: Victor Wallis: Beyond Green Capitalism Monthly Review, 2010. február)

Jegyzetek

1 A nagyiparról, illetve az ipari módon űzött nagybani mezőgazdaságról szólva Marx azt írta: „az előbbi inkább a munkaerőt, s ezért az ember természeti erejét, az utóbbi pedig inkább közvetlenül a talaj természeti erejét pusztítja és teszi tönkre". (A tőke, III., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 766.)

2 Kommunista kiáltvány, 1. fejezet.

3 Rick Wolff: „Economic Crisis from a Socialist Perspective", Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 3. old.

4 Ez a fejezet a Rosa Luxemburg Alapítványnak írott jelentésemre támasz­kodik („The »Green Capitalist«. Agenda in the United States: Theory, Structure, Alternatives"; angol fejezetként megjelent in: Stephan Kaufmann & Tadzio Müller: Grüner Kapitalismus: Krise, Klimawandel und kein Ende des Wachstums, (Berlin, Karl Dietz Verlag, 2009) és olvasható az alapítvány honlapján (http://www.rosalux.de/fileadmin/rls_uploads/pdfs/R21GruenerKapitalismus.pdf )

5 A téma részletesebb tárgyalásához lásd: Victor Wallis: "Capitalist and Socialist Responses to the Ecological Crisis", Monthly Review 60, no. 6 (November 2008).

6 Kenny Bruno – Joshua Karliner: Earthsummit: The Corporate Takeover of Sustainable Development (Oakland, CA, Food First Books, 2002), 30. old.

7 Ernest Mandel: Late Capitalism (London, New Left Books, 1975), 192. old.

8 Alvin Powell: „Mining Exec: Coal Vital to Energy Mix", Harvard University Gazette, February 9. 2009.

9 E technológia bevezető jellegű áttekintéséhez lásd: Craig Rubens: „Carbon Capture & Sequestration", earth2tech, January 2008, http://gigaom.com/cleantech/faq-carbon-capture-sequestration-1/ . Eltekintve a technológia előre nem látható veszélyeitől (beleértve a nagymennyiségű széndioxid belélegzéséből adódó fulladásveszélyt a tárolt széndioxid hirtelen, véletlen kiszabadulása esetén), az ilyen, még nem kifejlett technológia nagyon költséges és energia-intenzív. A kérdés holland tapasztalatokra alapozott részletes tárgyalásához lásd: Philip Vergragt: CCS in the Netherlands (Boston, Tellus Institute, 2008).

10 A most következő összefoglalás részben Tom Blees: Prescription for the Planet: The Painless Remedy for Our Energy and Environmental Crises (szerzői kiadás, www.booksurge.com , 2008), 63-86. old; valamint a napenergiát illetően Gregory Meyerson és Michael Joseph Roberto cikkében („Obama's New New Deal and the Irreversible Crisis" (Socialism and Democracy, no. 50 (July 2009), 64.) közölt számításokra támaszkodik. Blees kritikai összefoglalása attól függetlenül figyelemre méltó, hogy az olvasó osztja-e gyakorlati következtetéseit az atom­energia újabb, korszerűbb verziójának hasznosíthatóságáról.

11 Blees Prescription for the Planet című könyve szerint az új integrált gyors­reaktorok (IFR) megoldást jelentenek a biztonsággal és a nukleáris hulladékkal kapcsolatos problémákra. Ám ha eltekintünk a súlyos hibák lehetőségétől, a felhalmozódó sugárterhelésnek a munkásokra, és rajtuk keresztül a lakosság szélesebb köreire gyakorolt hatása továbbra is kockázatot jelent. Lásd: John W. Gofman és Arthur R. Tamplin: „Poisoned Power: The Case Against Nuclear Power Plants Before and After Three Mile Island" (1979), http://www.ratical.org/radiation/CNR/PP/ .

12 E tradíció nagyhatású dokumentuma: Herman E. Daly – Jonathan B. Cobb, Jr: For the Common Good, 2nd ed. (Boston, Beacon Press, 1994); lásd továbbá: Clive Ponting: A New Green History of the World (new York, Penguin Books, 2007).

13 John Bellamy Foster: Marx's Ecology (New York, Monthly Review Press, 2000); Yrjö Haila – Richard Levins: Humanity and Nature (London, Pluto Press, 1992), 5. fejezet („Agricultural Ecology").

14 Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", Capitalism Nature Socialism 12, no. 1 (March 2001), 132-133. old; lásd továbbá: Michael Löwy: Eco-Socialism and Democratic Planning, Socialist Register, 2007 (New York, Monthly Review Press, 2006).

15 A Nacla Report on the Americas 42, no. 5 (Sept.-Oct. 2009) és Gerardo Rénique (szerk.): Latin America: The New Neoliberalism and Popular Mobilization, in Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009) számos esetet elemez. Lásd továbbá Joseph Berlinger 2009-es dokumentumfilmjét az Ecuadorban zajló küzdelmekről: Crude: The Real Price of Oil (http://www.crudefilm.com/ ).

16 Kubát mint különösen tanulságos ökológiai modellt (amelynek részét képezi a 80%-ban organikus mezőgazdaság, valamint a nagy méretekben alkalmazott városi kertművelés) jól bemutatja a következő 2006-ban készült dokumen­tumfilm: The Power of Community: How Cuba Survived Peak Oil (http://www .powerofcommunity.org/cm/index.php ).

17 Lásd például a 2009 májusában a perui Punoban tartott Bennszülött Népek 4. Kontinentális Csúcstalálkozójának anyagait. E találkozón 6500 küldött vett részt, 22 országból. (http://cumbrecontinentalindigena.wordpress.com/ )

18 Az ENSZ-invervenciók 2007-ben kulmináltak, amikor a közgyűlés elsöprő többséggel ratifikálta a Bennszülött Népek Jogainak Nyilatkozatát (http://www.un.org/esa/socdev/unpfii/en/declaration.html ). Ennek bevezetőjében szerepel a következő klauzula: „Elismerve, hogy a bennszülött tudás, kultúrák és tradicionális gyakorlatok hozzájárulnak a fenntartható és igazságos fejlődéshez, valamint a környezettel szembeni helyes bánásmódhoz […]".

19 http://www.indigenousportal.com/News/Declaration-of-Indigenous-Peoples-at-the-World-Social-Forum-Bel%C3%A9m-Amazon-Brazil.html .

20 Sok országban, ahol nagyarányú városi bevándorlás ment végbe, nehéz élesen megkülönböztetni a bennszülött és a nem-bennszülött népességet. Azok az emberek, akik elhagyták eredeti területüket, esetenként sok mindent megőriznek kultúrájukból, mint a bolíviai El Alto városában (lásd Adolfo Gilly: „Bolivia: A 21st-Century Revolution", Socialism and Democracy, no. 39, November 2005). A 300 milliós globális becslés ebből a szempontból akár alulbecslésnek is tekinthető. Ráadásul a bennszülött és a nem-bennszülött népek közti kommunikáció határai esetenként porózusabbak, mint azt az éles felosztás alapján sejthetnénk.

21 Kim Moody: Workers in a Lean World (London, Verso, 1997).

22 E hatás szemléletes példáját adja Héctor Perla Jr.: „Grassroots Mobilization against US Military Intervention in El Salvador", Socialism and Democracy, no. 48 (November 2008).

23 Argentínát illetően lásd: Laura Meyer – María Chaves: Winds of Freedom: „An Argentine Factory under Workers' Control", Socialism and Democracy, no. 51 (November 2009). Az Egyesült Államokat illetően lásd: Immanuel Ness – Stacy Warner Maddern: „Worker Direct Action Grows In Wake of Financial Meltdown", Dollars & Sense, no. 284 (Sept.-Oct. 2009), továbbá Michael Moore: Kapitalizmus: szeretem c. 2009-es dokumentumfilmjét.

24 Hasznos általános elemzést ad Bruce: The Real Venezuela (London, Pluto Press, 2008), különösen a 4. fejezetben.

25 Habár ehelyütt azt hangsúlyoztam, hogy a bennszülött népek mire tanít­hatnak minket, az elméleti párbeszédnek mindkét irányban hatnia kell, mivel a bennszülött népek egyes szóvivői (pl. Ward Churchill), vagy a létfenntartási paradigma képviselői (pl. Maria Mies) Marx álláspontjának egy súlyosan hibás olvasatát népszerűsítették, amennyiben neki tulajdonították az értéknek azt a fajta (a természet hozzájárulását figyelmen kívül hagyó) fogalmát, amelyet Marx a kapitalizmus egyik legfőbb hibájaként jelölt meg (mivelhogy összetéveszti az értéket a valódi emberi gazdagsággal). Az ilyesfajta félreértelmezések kritikáját nyújtja John Bellamy Foster – Brett Clark: „The Paradox of Wealth: Capitalism and Ecological Destruction", Monthly Review 61, no. 6 (November 2009), 7-10.

26 Ennek részletes tárgyalásához lásd: Victor Wallis: „Socialism and Technology: A Sectoral Overview", Capitalism Nature Socialism 17, no. 2 (June 2006).

27 A Stern-jelentést (The Economics of Climate Change: The Stern Review, Cambridge University Press, 2006) a brit kormányzat megbízásából Nicholas Stern vezetésével állítottak össze. E jelentés a „zöld kapitalista" perspektíva talán legátfogóbb megfogalmazása. A dokumentum bírálatát lásd: John Bellamy Foster et al., Monthly Review 60, no. 3 (July-August 2008), 3-6.

28 E pont részletesebb kifejtéséhez lásd: Victor Wallis: Vision and Strategy: "Questioning the Subsistence Perspective", Capitalism Nature Socialism 17, no. 4 (December 2006).

29 Amikor mégis sikerül ilyesfajta képviselethez jutniuk, mint Bolíviában Evo Morales személyében, a kormányzat elkerülhetetlenül ellentétes érdekek nyo­mása alá kerül (különösen az energiaforrások kitermelése tárgyában), és ennek eredményeképpen feszültségek támadhatnak e képviselet és annak bennszülött bázisa között.

30 Ez nem jelenti, hogy a munkásosztály mozgalmai szükségképpen progresszív álláspontot képviselnek ökológiai kérdésekben; hanem azt jelenti, hogy csak akkor kap az ökológiai szempont számottevő hátszelet, ha a munkásosztály mozgalmai progresszív ökológiai álláspontot képviselnek.

31 A pazarló felhasználás kategóriáinak tételes számbavételére tett korai kísér­lethez lásd: Victor Wallis: „Toward Ecological Socialism", 135-37. old.

32 Ennek kívánatos voltát egy korábbi cikkben is megfogalmaztam: „»Progress« or Progress? Defining a Socialist Technology", Socialism and Democracy, no. 27 (2000), 56. old. Ám akkoriban nem tudtam olyan politikai erőkről, amelyekben ez a megközelítés megtestesülhetne.

A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

A kritikát 2002 szeptemberében a Monthly Review közölte.

Miféle népi mozgalom formálódik napjainkban? Bizonyos, hogy egy olyan új mozgalom, mely figyelmét – nem csupán bizonyos konkrét kérdésekre adott válaszként – a tőke vezető képviselőire irányította. Immár rutinszerűen koncentrál a tőkések rendszeres nemzetközi találkozóira. Az elnökök és pénzügyi vezetők számára szervezett globális konferenciákat már szeptember 11-ét megelőzően is csak a tüntetők tízezrei, illetve fegyveresen biztosított körülmények között tudták megrendezni.

De miként definiálják magukat ezek a tüntetők, politikai értelemben? Miként értelmezik az általuk támadott intézményeket és a lehetséges alternatívákat? Az ezekre a kérdésekre adható válaszok nemcsak konfúzusak, de állandóan változnak is. Amennyiben beszélhetünk a mozgalom intellektuális vezetőiről, Walden Bellót egészen biztosan közéjük kell sorolnunk. A Fülöp-szigeteken felnőtt, Princetonban szociológusi doktorátust szerzett, és jelenleg egy bangkoki kutatóintézetben működő (valamint a Fülöp-szigeteki egyetemen tanító) Bello Kelet-Ázsia szakértőként széles körű elismertségnek örvend, s szélesebb értelemben a globális Dél szószólója.

Ez a könyv egybegyűjti az elmúlt négy évben a globalizációval kapcsolatos témákról írt esszéit, cikkeit és interjúit, a WTO-tól kezdve az 1997-es ázsiai pénzügyi válságon keresztül a "fenntarható fejlődéssel" kapcsolatos vitákig. Könyve fontos dokumentuma e küzdelmeknek. Magán viseli az azonnaliság éltető bélyegét, még ha hiányzik is a részletes érvelés – ez kétségtelen pozitívuma. Leíró része nagyszerűen bemutatja a legfontosabb nemzetközi pénzügyi szervezeteket, elsősorban pedig a spekulatív befektetések harmadik világ gazdaságaira gyakorolt pusztító hatását. Különös tekintettel a korábban favorizált ázsiai 'kistigrisekre', Bello lehangoló egyenleget von azok bizonytalan alapjairól és lehetséges összeomlásáról, aminek vezénylete – a mega-pénzváltók mellett – az amerikai politikacsinálók kezében van. Általánosabban fogalmazva, Bello megmutatja, hogy a "világ szegényeit segítő" kereskedelem hivatalos retorikája ellenére, a gazdag országok exportja továbbra is nagymértékben szubvencionált, miközben a nemzetközi szervezetek minden, a harmadik világnak valaha felajánlott ellentételező támogatástól elálltak. […]

Bellót olvashatjuk az elmúlt negyed évszázadban kialakult neoliberális intézményekről szóló megbízható útmutatóként is. Mindaddig, amíg ezen intézmények mechanizmusait és hatásait elemzi, stabil talajon áll. Sok fejtegetése azonban túlmegy ezeken, s ha csak finoman, mélyebb strukturális kérdéseket is érint. E kijelentései már vitathatóbbak, viszont annál fontosabbak, mivel bemutatják a könyvben előtérbe helyezett politikai javaslatok alapjait. Bellónak a globalizáció-ellenes mozgalomban betöltött kimagasló szerepe rendkívül fontossá teszi, hogy sorra vegyük ezeket a problémákat.

Bello WTO-ellenes, szemben áll a "bretton woods-i ikrekkel" (az IMF-fel és a Világbankkal), és szemben áll a transznacionális vállalatokkal. Az ezen entitásokkal való szembenállás azok rendszerbeli szerepének mélyreható ismeretére utal. Miként írja, "A multilaterális struktúrák egy globális szabályrendszer felállításának látszata mögé rejtik az északi szuperhatalmak erejét" (31. o.). Tehát a Délnek az az érdeke, hogy gyengítse e struktúrákat. A struktúrák reformjának, illetve eltörlésének kérdését feszegető jelenlegi stratégiai vitában Bello a radikálisabb megoldás felé hajlik. Ugyanakkor ügyel arra is, hogy kerülje az antikapitalizmusnak még a látszatát is. Két kijelentését tipikusnak tekinthetjük. Az első egy szlogen, amelyet szinte bármely polgári politikus nyugodtan szájára vehetne: "Tisztítsd meg a kormányzatot, hogy hatékonyabb partnere és szabályozója lehessen a privát szektornak" (117. o.). A második kijelentés megkísérel összebékíteni egy hasonló állapotot Bello populista céljaival: "Stratégiai céljaink között előkelő helyen kellene számon tartanunk a transznacionális vállalatok (TNC-k) lehetetlenné tételét, erejének aláaknázását, valamint leszerelését. S amikor ezt kijelentjük, nem teszünk egyenlőségjelet a TNC-k és a magánvállalatok közé, mivel a privát vállalkozásnak is vannak jóindulatú, s vannak rosszindulatú megnyilvánulásai" (222. o.). A "jóindulatú" megnyilvánulást alighanem a kisebb cégek reprezentálják, s Bello éppen ezek érdekében szól, amikor a gazdasági címkézés hatályba léptetése ellen érvel (175. o.).

És itt Bello álláspontjának valóságos rejtélyébe ütközünk. Egyfelől elismeri a környezetvédelmi kontrollok szükségességét, másfelől azonban ellenzi a fejlett országokból, például az Egyesült Államokból eredő efféle kontrollok "unilateralizmusát". Nem ismeri fel, hogy a kérdéses intézkedések a nagy vállalatcsoportok ellenében működő népi mozgalmak munkáját tükrözik. Mindössze az érdekli, hogy ezek az intézkedések mindenekelőtt a marginálisabb – főként harmadik világbeli – vállalkozások export kilátásait látszanak fenyegetni. Paradox módon Bello ebben a kérdésben pontosan ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a WTO, amennyiben ellenez minden intézkedést, amely "korlátot" jelenthet a szabadkereskedelem számára.

Az északi öko-aktivistáknak természetesen figyelembe kell venniük a déli gazdaságok környezetvédelmi szabályozásainak azonnali hatásait. Minden javaslatnak valamely szintű nemzetközi konszenzust kellene tükröznie. S ha a harmadik világ országait gazdasági hátrány éri, akkor bizonyos kompenzációs mechanizmusok életbe léptetésével kell érdekeik érvényesítéséhez segíteni őket. Bellónak ebben igaza van. Ugyanakkor azonban helyes lenne, ha megkérdeznénk tőle: vajon milyen mértékben kívánja a harmadik világ népeinek és gazdasági rendszereinek hosszú távú jólétét a világpiacon a helyüket kereső, ezen országokban működő exportőrök érdekeihez kötni. A dilemma mindenesetre nyilvánvaló. A fő kérdés az: a harmadik világ fejlődésének menetét a piac diktálja-e, s ha igen, milyen mértékben, illetve mennyire tartósan. Amíg a választ megkapjuk, Bello felismerése az ökológiai és az üzleti prioritások között feszülő antagonizmusról elegendő kommentár az akár "nem-vállalati", kapitalista műveletekben potenciálisan benne rejlő "jóindulathoz". A profithoz való szélsőséges ragaszkodás független a tőke méretétől.

Politikai szempontból miért fontos, hogy az embereket emlékeztessük erre? Az az érzésem, hogy ezen új mozgalom (amelynek még egy általánosan elfogadott neve sincs) fejlődésének alakuló stádiumában vagyunk. A mostanában rendszeressé vált tüntetéseknek maga a fókusza is precedens nélküli. Régi hipotézisek kérdőjeleződnek meg, az aktivistáknak egy friss generációja lép színre. Elkeseredett igény van a hatalom valóságának megértésére, s arra, hogy ne pusztán illuzórikus népképviseleti testületek jöjjenek létre. Bello maga is utal a válság mélységére, amikor egy ízben megemlíti, hogy "az intézmények jelentős része magáévá tette a progresszív elemzések jó részét (61. o.). Bello fontos reprezentánsa a mozgalomnak. Nem kötelezi-e ez őt arra, hogy föltegye a kérdést: vajon érvei elég messzire mentek?

A TNC-k a kapitalizmus szempontjából nem jelentenek tévutat. A monopóliumok előtti idők vállalatainak egyenes ági leszármazottai. Mivel ezt nem ismeri fel, Bello egy történelmi alapokat nélkülöző szakadékot lát. S ez nem egy elszigetelt tévedés. Az elemzését átható metodikai álláspontot jelez, s mindenképpen akadályozza egy alternatív jövőkép kidolgozására tett erőfeszítéseit.

Bello, némi eltéréssel, a könyv több fejezetében körvonalazza pozitív javaslatait. A cikkek keletkezésének eredeti céljain túl az "összegyűjtött esszék" formátumának jellegéből is következik, hogy ezek a bekezdések nem alkotnak teljes fejezeteket, illetve összefüggő érveléseket, hanem bizonyos témákkal, például a nemzetközi szervezetekkel vagy a regionális problémákkal kapcsolatban kerülnek szóba. Mindenesetre kirajzolódik egy viszonylag tiszta kép. A rövidtávú intézkedéseken túl, Bello legfőbb célját a "de-globalizáció" terminus hordozza, melynek főbb elemei, az ő szavaival (223. o., itt tömörítve): – reorientáljuk gazdaságainkat az exportra való termelés helyett a helyi piacra való termelés felé; – fejlesztési forrásaink zömét állítsuk elő mi magunk; – osszuk el újra a jövedelmeket és a földet egy élő belső piac létrejöttének érdekében; – fogjuk vissza a növekedést és maximalizáljuk a jogkövető magatartást a környezeti egyensúlyvesztés radikális csökkentése érdekében; – ne hagyjuk a stratégiai gazdasági döntéseket a piacra, hanem tegyük azokat demokratikus választás tárgyává; – tegyük lehetővé, hogy a civil társadalom folyamatosan monitorozza a privát szektort és az államot; – jöjjön létre egy új termelési és elosztási rendszer, amelyben helyet kapnak a lakóhelyi szövetkezetek, a magánvállalkozások és az állami vállalatok, de nem kapnak helyet a transznacionális társaságok; támogassuk a közösségi és nemzeti szintű árutermelést a közösség megőrzése érdekében.

Itt most nem Bello javaslatainak tartalma a kérdés. (Többségük egyébként progresszív szempontból tökéletesen helytálló.) Hasonló, a privát szférának tett engedményeket is tartalmazó intézkedés-csomagokat már többen javasoltak, még szocialisták is (például Ralph Miliband a Szocializmus egy szkeptikus korban /Socialism in a Sceptical Age/, 1994 című könyvben). Bello lazán megformált programja szinte mindenki számára ajánl valamit, de feltűnően kerüli a szókimondást, éppen akkor, amikor a "mennyiség" kérdése a "minőség" kérdésébe csap át (például milyen mértékű újraelosztás?, a gazdasági terjeszkedés milyen mértékű korlátozása?, milyen mélységű demokratikus választás?). Az efféle kérdések hátterében valójában a közvetítő közeg kérdése áll: a társadalom mely rétegei hozhatják el a kívánt változásokat? Miféle összhangot kell megteremteniük ahhoz, hogy képessé váljanak ennek megtételére? Hogyan és kikkel szemben kell majd fellépniük? Bello fejtegetése nem hogy útbaigazítást nem ad ezekben a kérdésekben, de nem is jelzi felvetésük igényét. Ha megtenné, azzal felrúgná programjának flexibilis és konszenzusos látszatát. Egy dolog utalni arra, mint az a fenti elképzelésben áll, hogy egy demokratikus struktúrájú közszférának esetleg együtt kell léteznie a magánszektorral, de egészen más azt állítani – miként azt Bellónak a kapitalizmusról szóló békéltető szavai sugallják -, hogy ezek nem tükröznek egymással összeegyeztethetetlen érdekeket.

Hasonló téves elképzelések több szinten is felbukkannak. A legalapvetőbb, amely ugyancsak a közvetítő közeg kérdésével kapcsolatos, hogy Bello képtelen a kapitalista hatalom különböző arcai (magán és állami; vállalati és stratégiai) közti organikus kapcsolatok felismerésére. Ebben a kérdésben különösképpen támadja azt, amit ő "ortodox marxizmusnak" nevez. Úgy tűnik azonban, nincs tudatában annak, hogy a vállalati érdekek nem pusztán külső nyomást jelentenek az amerikai kormányzat számára. Valójában a kormányzat tényleges alkotóelemei azáltal, hogy áthatják (miként azt G. William Domhoff kimutatta) annak legfőbb politikaformáló hivatalait.

Bár Bello gazdasági kérdésekkel kapcsolatos fejtegetései többnyire alapos háttérismeretekről tanúskodnak, nem mentesek némi következetlenségtől, ami viszont céljainak bizonyos ambivalenciáira utal. Így például, miközben a harmadik világ országai számára kidolgozott programjában kulcselem a fejlődő országok világpiaci függésének csökkentése, a nemzetközi környezetvédelmi szabályozásokat érintő kritikájának egyik fő aspektusa, miként azt láttuk, az aggodalom ezen országok exportjának védelme és növelése érdekében. Értékesnek tartja a helyi autonómiát, de úgy tűnik, nem vette számba a megvalósításához szükséges összes feltételt. Az olyan kétértelmű kifejezéseket, mint a "fenntartható fejlődés" – kiknek az érdekében? és milyen feltételekkel fenntartható? – nem vizsgálja. Megemlít néhány problémát a civil társadalmi szervezetekkel (CSO) és a nem kormányzati szervekkel (NGO) kapcsolatban, de strukturális szempontból, pontosabban a forradalmi mozgalmak formálódására és konszolidációjára való hatásuk szempontjából nem vizsgálja őket. A környezetvédelem kontra harmadik világ fejlődése dilemma megoldását, akaratlan iróniával, az "egy környezetvédelmi Marshall-terv" fejezetcím alatt vázolja (176. o.). Ezáltal tartósítja a Marshall-terv 'páratlan nagylelkűségről tanúskodó cselekedet' imázsát, megfeledkezve arról az önkényes intervencionista programról, amelynek integráns részét alkotta (l. Frank Kofsky: Harry S. Truman és az 1948-as háborús veszedelem /Harry S. Truman and the War Scare of 1948/, 1993, általánosabban: William Blum: A remény meggyilkolása /Killing Hope/, 1995).

Bello a Bevezetést, mely a könyv főcímét ("Mérlegen a jövő") is viseli, Rosa Luxemburg "barbarizmustól" óvó útmutatásának felidézésével zárja. Elfelejti azonban olvasóját emlékeztetni arra, hogy Rosa Luxemburg mit tartott a barbarizmus egyetlen lehetséges alternatívájának: a szocializmust.

*** 

 

 

Walden Bello: The Future in the Balance: Essays on Globalization and Resistance /Mérlegen a jövő. Esszék a globalizációról és az ellenállásról/. Szerkesztette és az előszót írta Anuradha Mittal. Oakland, California: Food First Books, 2001.

 

A kritikát 2002 szeptemberében a Monthly Review közölte.

(Fordította: Farkas Gabriella)

 

Ökológla, szocializmus és az emberi szükségletek

Két amerikai teoretikus vitázik az ökológiai és a szocialista célok ötvözéséről. Hogyan használhatjuk fel takarékosabban a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat? Vajon tényleges emberi szükségleteket elégítenek-e ki a személyautók és a bevásárlóközpontok? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kapunk válaszokat.

Victor Wallis:

Ökoszocializmus és emberi szükségletek

Az ökoszocializmus programjának egyik legfontosabb része az emberi szükségletek újradefiniálása, azért, hogy ezeket egyensúlyba lehessen hozni a természet többi részével. Ez nem csak önmaga miatt látszik fontosnak, hanem mert feltétele az emberi faj túlélésének is. A két érdek nem feltétlenül ellentétes. Ami a "természet egyensúlyával" konfliktusban van, az nem az maga az emberi szükséglet mint olyan, hanem az emberi szükségletek egy meghatározott struktúrája, mely a tőke igényei szerint, illetve annak nyomása alatt kialakult. Az így létrejövő "szükségletek" – olyan dolgok iránt, mint a személyes felhalmozás, a hatalmas katonai apparátus, a magánközlekedést szolgáló járművek, és az ezekhez kapcsolódó igények – mesterségesek, és tágabb tertületen nézve betegesek. Az egészség, kreativitás és közösség iránti alapvető emberi szükségleteket a természeti egyensúly messze nem fenyegeti, sőt csak ez utóbbi erősíti meg igazán.

Általában tehát a természeti egyensúly és az emberi szükségletek kiegészítők abban az értelemben, hogy ha az emberi faj megsérti ezt az egyensúlyt, az végső soron saját jólétének alapfeltételeit fogja aláásni.

Gyakorlati politikai értelemben azonban nem lehet az emberi szükségletekről beszélni annak megértése nélkül, hogy hogyan alakultak ezek a szükségletek a kielégítésükre szolgáló elérhető erőforrásokkal kapcsolatban. Amíg jogosnak tűnik a "szükségletek" jó részét úgy meghatározni – mint ahogy tesszük is -, hogy azok egy adott hatalom-rendszer önmagát támogató kényszereinek következményei, azt is el kell ismerni, hogy ugyanaz a hatalmi rendszer (akár közvetlenül vagy közvetve) az alapvető szükségletek egy új minőségi szintjét is létrehozza. Míg a hamis "szükségleteket" el kell utasítani, ezeket az új alapvető szükségleteket mindenképpen el kell ismerni, bármilyen kizsákmányoló körülmények között jöttek is létre. Itt elsősorban a következőkre utalnék:

  • Az emberek számának meredek emelkedése, és az ebből fakadó nyomás az erőforrások minden fajtájára.
  • A szennyezés már most komoly szintje, mely a katonai tevékenység pusztításával, a "civil" erőszakkal, és a rendszeres "balesetekkel" csakúgy, mint az alultápláltság és a kábítószer-túlhasználat (legális és illegális) hatásaival együtt még sokáig felnagyítja az egészségügy iránti igényeket.
  • A talajpusztulás, az erdők pusztulása, vagy az árvizek, a migrációt növelő egyéb tényezőkkel együtt okozzák azt, hogy az alapvető emberi kötődések fenntartása egyre jobban függ a nagy távolságokra való utazástól.

Mindezen folyamatok eredményeképpen leszűkültek a természeti egyensúly létrejöttének lehetséges határai. Ahogy az elérhető erőforrásokat terhelő nyomás növekszik, úgy válik egyre sürgetőbbé az, hogy a bizonyosan alapvetőnek tekinthető emberi szükségletek, vagyis azok, amelyeknek kielégítése a társadalom minden tagjának szükséglete és joga, elsőbbséget kapjanak a politikában. Az egyéb "szükségletekkel" való szembenállás – melyek vagy mesterségesek, vagy rendszer-vezéreltek, vagy túl költségesek, vagy pozíciók és előjogok által meghatározottak – egyre inkább igazolást nyer.

Mit tehetünk másképp

Az ökológiai és a szocialista feltételek megegyeznek abban, hogy az erőforrások és az energia pazarló fogyasztásának végét kívánják. Az emberi tevékenységek közül a különösen pazarlók közé sorolhatjuk azokat, amelyek nem egyetemes emberi szükségletekre született válaszok (beleértve a szellemi és a kulturális igényeket csakúgy, mint az anyagiakat), hanem inkább intézményi kényszerek szülöttei, és egy bizonyos osztály érdekeit és hatalmát tükrözik.

A kapitalista társadalmakban az energiafogyasztás jelentős része ez utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy alapszükségletek generálnák őket, a tőke közvetlen igényeiből merülnek fel, vagy a tőke privilégiumaiból, terhéből vagy csábításából. (Hogy itt világosan érthető legyen: a "teher és csábítás" felöleli a tőke számtalan formájú, nemi és faji elnyomásának összetettségét.) Jelenleg a túlzott energiafogyasztás az alábbi intézmények és tevékenységek többségére, ha nem mindegyikére jellemző:

  • a reklámipar a magánbiztosítással és a bankszektorral együtt, valamint a kapcsolódó kommunikációs, számviteli és jogi szolgáltatások;
  • a külvárosi autós bevásárlóközpontok révén felmerülő építkezés, erőforrásfelhasználás és szolgáltatások;
  • a termelés globális integrációja és a távolsági kereskedelemtől való túlzott függés miatti energiafogyasztás;
  • egy nagymértékben specializálódott és üzemanyagintenzív mezőgazdaság kialakulása, ami nagyban függ a műtrágyák és a növényvédőszerek alkalmazásától;
  • bizonyos üzemanyag-intenzív, tipikusan "macho" kikapcsolódási formák, melyek a hatalom mesterséges érzetét adják a használójának (autóversenyek, hómotorok, jet-ski-k, motorcsónakok stb.);
  • a tisztán társadalmi státusszal kapcsolatos luxusjavak növekvő szektora, melyekre jellemző egyrészt (a) haszontalanságuk – beleértve a szexista vagy rasszista normáknak való megfelelés vágyát (pl. plasztikai sebészet az életkor vagy az etnikum elrejtésére) -, (b) másrészt igen magas, korlátozó áruk;
  • a rendőrség, a magán-biztonsági szolgálatok, a büntetésvégrehajtás és a katonai szolgáltatások, melyek a koncentrált egyéni gazdagság ellen irányuló – akár egyéni (bűnözés), akár kollektív (forradalom) – fenyegetésekre válaszul születtek;
  • általában a termelés és a kiegészítő szolgáltatások – beleértve az egészségügyet is – bármekkora része, mely a fenti módszerekkel a rendszerrel vagy az egyénnel szemben támasztott igényeknek köszönhető.

Érdekes lenne tudni ezeknek a tételeknek az együttes súlyát az összes gazdasági tevékenység százalékában. Azonban még egy ilyen adat nélkül is világos, pusztán az ilyen tevékenységek elterjedtségéből és mindent átható voltukból, hogy hatásuk óriási. Ennek felismerése láthatóvá teszi azt, hogy az az állítólagos dilemma, miszerint vagy az emberiséget szolgálatjuk, vagy a természetet tartjuk tiszteletben, lényegében hamis. Egyszerre szolgálhatja valaki az emberiséget és tisztelheti a természetet azáltal, hogy megmutatja igazi mivoltukban a pazarlás ezen formáit, és így egy ezektől eltávolodó mozgalmat építhet.

Hogyan használjuk jobban meglévő erőforrásainkat?

Egy alternatív forgatókönyv sok részének megvalósítása attól függ, hogy miként és mivel lehet helyettesíteni az egyes említett pazarló tevékenységeket. Ez vélhetőleg több, mint amit tenni tudunk, de a vonatkozó téma sok területének már igen bőséges irodalma van, például a városi közlekedés, a szerves mezőgazdaság, a helyi önellátás és a megelőző orvoslás kérdésében. Ráadásul a természet – valamint a közösség és a nők – agresszív, versenyző és uralkodó megközelítésének forrásai és hatásai már sok figyelmet kaptak az ökofeministák kritikáinak köszönhetően.

Itt érdemes megemlíteni a pazarlás egy formáját, mely, bár minden részében legalább annyira komoly, mint a fenti tételek, mégsem látszik úgy, hogy ugyanahhoz a listához tartozna. Az emberekkel való pazarlásra gondolok.

A környezetvédelmi irodalom az embereket inkább fogyasztóként, mint pozitív szereplőként kezeli. Ez azt a szerepet tükrözi, melyet a piac jelölt ki az emberek számára. Még akkor is, amikor "alkalmazzák" őket, amit csinálnak, az romboló hatással lehet a természeti környezetre. De a legnyilvánvalóbb szerepük – mint a többi gazdasági egységnek is – a nem-megújuló energiaforrások használata. Ebből következik az a tendencia – Malthus nyomdokain -, hogy úgy beszélünk az emberről mint "a problémáról".

Azonban az, hogy az emberek "probléma" vagy sem, attól függ, hogyan vannak szervezve. Eléggé közismert, hogy az egy főre eső energiafogyasztás a szegény országokban a gazdag országokbelinek csak egy töredéke. De a gazdag ország adata mindazt a pazarlást is tartalmazza, amiről beszéltünk; akármekkora jólétet is élveznek ezekben az országokban, az ebből következően bizonyosan nem függ ennek az adott összértéknek a fenntartásától.

Ám az emberekkel való pazarlásnak igen sok formája van. Akár munkanélküliek, akár pazarlóan vagy romboló módon alkalmazzák őket, vagy súlyos elnyomás miatt anélkül nőnek fel, hogy képesek lennének közösségük hatékony tagjai lenni, mindezen esetekben folyamatosan veszítik el képességeiket. A helyzet iróniája abban a tényben rejlik, hogy az egész ökológiai irányú változás folyamata a legkülönbözőbb fajta új feladatokat hívja életre, amire az embereknek óriási szükségük van. Ez nem csak a kezdeti politikai/oktatási feladatokat jelenti; magába foglalja a termelés újfajta szervezését. Ökológiai nézőpontból a termelékenységet nem a munkaerő egységeiben kell kifejezni, hanem inkább a nem-megújítható energia felhasználásának mértékében (vagy a szennyezés mértékében, vagy a kibocsátott szén-dioxid alapján). Ez utóbbi mennyiségek csökkentése megköveteli majd az emberi input növelését.

A pazarlás-menünk által megkívánt egyéb változások növelni fogják az emberi szükségletek számára elérhető természeti erőforrásokat, amely hatás tovább gyarapodik (az egészségre gyakorolt pozitív mellékhatásokkal együtt), ha a termés nagyobb részét szánjuk közvetlen emberi fogyasztásra az állatállomány táplálása helyett.

A lényeg most tehát az, hogy mindezen kérdésekben a döntéseknek széles társadalmi vetületei vannak, az ökológiai egyensúly tekintetében és a közvetlen emberi szükségletekben egyaránt. A piac nem úgy alakult ki, hogy az ilyen döntések racionális mozgatója lehessen, mivel – sok más probléma mellett – egyre inkább képtelenné válik arra, hogy a szükségleteket és az erőforrásokat megfelelő egyensúlyban tartsa.

Az ebből következő egyensúlytalanságok elviselhetőek lehetnek, ha valaki személyesen elégedett, és ha elfeledkezik a hosszútávú trendekről. Emellett mindenki elismeri a forradalmi társadalmi változásokban rejlő kockázatokat. Ami az ökológiai válságban különböző, az az, hogy drámaian rávilágít annak az egyre növekvő kockázatára, hogy a dolgokat úgy hagyjuk, ahogy vannak.

James O’Connor:

Hozzászólás

Három vagy négy kérdésem volna, melyek figyelmedre számot tarthatnak, s melyek az olvasóknak segíthetnek, hogy jobban megértsék a konferencián elhangzottakat.

Először is: hogyan különböztetjük meg az alapvető szükségeteket az pazarló szükségletektől? Szükségünk van-e egy objektív definícióra, mint hogy egy árucikk sok energiát igényel-e, csökkenti vagy növeli a biodiverzitást, és így tovább? Vagy egy olyan definíció kell, mely tartalmaz szubjektív elemeket is, pl.: melyek az "ésszerű" szabadidős szükségletek, autóstílusok stb.? Egyrészt számomra úgy látszik, hogy nem hagyatkozhatunk teljesen vagy akár csak nagyrészt sem objektív kritériumokra; másrészt a szubjektív megközelítés nem hordozza-e magában az elitizmus veszélyét, vagyis hogy valaki megmondja, hogy mi a jó nekem?

Másodsorban kérdés, hogy ha megszabadulunk a "tőke igényeitől", például a hirdetésektől, nem jár-e ezzel sok új, a munkaerővel kapcsolatos szükséglet felmerülése, mint például az adminisztratív munkák a régi szocialista világban?

Pár példa a fentiekre. Az autók és a repülőgépek egyaránt adnak használóiknak egy "mesterséges hatalomérzetet", az autókat és repülőgépeket kikapcsolódásra csakúgy használják, mint munkába járásra vagy bevásárlásra. Milyen alapon ellenezzük a plasztikai sebészetet? Miért ellenezzük azt, hogy valaki fiatalnak nézzen ki? Hogyan számoljuk ki a "távolsági kereskedelemtől való túlzott függést"? Nem növelnénk-e a munkaerő iránti elvárásokat, ha felhagynánk az üzemanyagintenzív mezőgazdasággal? Nem támaszt-e ugyanúgy építési igényeket, ha a városokat összetömörítjük ahelyett, hogy terjeszkednének? Nincs-e a bevásárlóközpontoknak a nagyméretű termelésből fakadó gazdaságosságuk? Ez csak egy pár kérdés, melyet valaki feltehet, és talán nem könnyű rájuk válaszolni.

Harmadszor, Baran és Sweezy a "pazarlást" többé-kevésbé mennyiségi fogalomként határozták meg, pl. definiciójukat a "gazdasági többlettel" kapcsolták össze. Úgy látszik, hogy Te a pazarlást minőségi fogalomként kezeled. Van-e a definíciódnak mennyiségi vetülete vagy oldala?

Victor Wallis:

Válasz

1. Alapvető szükségletek versus pazarló szükségletek: objektív vagy szubjektív megkülönböztetés? Még a legkörültekintőbben és legtudományosabban meghatározott kritériumokat is vélhetik szubjektívnek azok, akiket hátrányosan érint az alkalmazásuk. A megkülönböztetés nem lehet éles; a mérték kérdése itt nagyon fontos.

Vagyis én amellett érvelnék, hogy egy adott szükséglet "alapvető" abban a mértékben, amelyben (a) nélkülözhetetlen a túléléshez (nemcsak fizikai, hanem emberi értelemben, pl. beleértve az olyan közös szükségletek kielégítését is, mint a közösség vagy a kreativitás iránti igény), és (b) lehetséges egyetemesen létrehozni (pl. minden ember által, egyidőben, mindenhol).

Ezek a feltételek nemcsak bizonyos árucikkek hasznosságával kapcsolatban sugallnak elvárásokat, hanem az összes tevékenység – ökológiai értelemben vett – elfogadhatóságával kapcsolatban is. Egy tevékenységet így pazarlónak lehet ítélni nemcsak a közvetlen energiaszükséglete alapján, hanem mindenekfelett az egész rendszer (vagy az "életmód") pazarlóságához való kapcsolódása nyomán.

Mindkét "alapvetőség"-feltétel rangsorolásra késztet: az (a) alapján egyes szükségletek nélkülönözhetetlenebbek másoknál, míg a (b) alapján sok dolog – mint egy saját autó birtoklása – nem terjeszthető ki az egész világra. Az utóbbi típusba tartozókat, addig, míg nem károsak, ki lehet egyenlíteni anélkül, hogy kiterjesztenénk őket; ez egy rotációs rendszer valamilyen formáját igényelné. Néhány tevékenységet azonban meg kellene szüntetni. Például, míg az embereknek jogos igénye van a pihenésre és a rekreációra, senki sem igényel – alapvető szükséglet értelemben – olyan volumenű bordélyház jellegű szolgáltatásokat, mint ahogy az egyes szegény országokban kialakult. Ezek a szolgáltatások csak nagyon speciális intézményi meghatározottságú környezetben tünnek szükségletnek. Ráadásul természetükből lényegéből fakadóan függenek a szolgáltatást nyújtó közösségek szükségletkielégítésének megtagadásától.

Megkülönböztetés-e az "oblektív" vagy "szubjektív"? "Elitista"-e azt mondani a szexturistáknak, hogy szórakozásuk elfogadhatatlan? Mi a helyzet azoknak a társadalmaknak a véleményével, melyek megalázottságától függenek?

Az én szememben az igaz elitizmus a hatalmi elrendeződésben van, mely megengedi, hogy azok határozzák meg a szükségletek rangsorát, akiknek pénzük van.

A szexturizmus-példában az érvelés viszonylag könnyű – máshol természetesen bonyolultabb. Az elv azonban világos. Az olyan tevékenységek létjogosultságát, melyeket anélkül fejtenek ki, hogy figyelemmel lennének azokra, akiket ellenkezőleg érinthet – még ha csak nagyon áttételesen is -, erősen meg kell kérdőjelezni. Nem lehet egyetlen tevékenységet elszigetelten vizsgálni. Így az a választás, hogy legyen plasztikai sebészet (vagyis olyan sebészet, mely nincs kapcsolatban sérüléssel vagy betegséggel) önmagában elég ártatlannak tűnhet, de ha az egészségügyi szolgáltatások teljességének mindenki által való elérhetősége felől vizsgáljuk, egész másképp néz ki.

Ugyanez mondható el az üzemanyagigényes szabadidős tevékenységekről. A rövidség kedvéért annyit említenék, hogy ez eredeti listámon azokra a gépekre vonatkozott, melyek használata túlnyomóan a szórakozást szolgálja. Más esetekben, amikor a használati módok többfélék, a vita összetettebbé válik. Anélkül, hogy most itt az összes kérdést meg próbálnám oldani, ismét azt mondom, hogy komolyan meg kell fontolni az összes számbajöhető tényező összefüggéseit. Júniusban a New York Times írt a szuperszónikus autó kifejlesztéséről. Minden, amire képes volt, az egy mért mérföld megtétele egy 11 mérföldes pályán a sósivatagban. Hogyan illik ez bele a dolgok globális képébe? Figyelembe véve az autóhasználat legközönségesebb szintjét, látszik, hogy mi is ez az erőfitogtatás: valami, ami hasznos a hirdetőknek, és vonzó azoknak, akik általában kedvelik az agresszív/versenyző viselkedést. Vagyis mind a természet, mind más emberek iránti tisztelet attitűdjének az ellenkezőjét.

Nem hiszem, hogy ezekben a pontokban vita lenne közöttünk; az igazi probléma az, hogy hogyan fogadtassuk el széles körben ezek megvalósítását.

Azt hiszem, hogy ahogy a problémát megfogalmaztad, felnagyítja a jelentőségét, mivel egy "egy-az-egy ellen" modellként mutatja be ("valaki megmondja [nekem], mi a jó nekem") inkább, mint a társadalmi erők egy konfliktusát. A lényeg azt felismerni, hogy a Te fogalmazásoddal szemben ezek a kérdések nem egyszerűen egyéni "ízlés" dolgai; ezek a kollektív túlélésünk dolgai. Az ítéleteket nemcsak egyének kell megfogalmazniuk – legkevésbé azon egyéneknek, akik történetesen hatalmi helyzetben vannak -, hanem mozgalmaknak. Szükséges a kérdéses témáknak egy széles és mély megértése, stratégiai pillanatokban segítve ezt tiltásokkal, gátló intézkedésekkel és vonzó alternatívák felmutatásával. Ennek a folyamatnak volt modellje kicsiben az, ahogy a bolognaiaknak a 60-as és 70-es években sikerült kitiltani az autóforgalmat a városközpontból.

2. Új igények csoportjának megjelenése? Egy általában kevesebb energiát használó rendszerré való átalakulás okozhat egy kezdeti, nagy energiabefektetést igénylő periódust. Például egy vasúthálózat sűrűn lakott területeken nyilvánvalóan több embert fog szállítani mind gyorsabban, mind alacsonyabb energiaköltséggel, mint ahogy a jelenlegi amerikai berendezkedés, mely a kocsikat és a repülőket részesíti előnyben. Egy ilyen rendszerbe való átmenet azonban néhány energiaigényes intézkedést is kívánhat.

Az új eszközök fenntartása és kezelése támaszt persze bizonyos követelményeket, például ahogy említetted, nagyobb munkaerőigényt a mezőgazdaságban. Ez nagyonis része annak, amit eredetileg is hangsúlyosnak tartottam (azaz a termelékenység új kritériumainak megalkotása). Sokkal több embert lehetne bevonni valamennyire a mezőgazdaságba, de azok, akiknek ez elsődleges elfoglaltságuk volt, több felelősséget és kreativitási lehetőséget kapnának, mint amennyi a farmereknek volt.

2/a. Bevásárlóközpontok, terjeszkedő külvárosok, méretgazdaságosság. A probléma a bevásárlóközpontokkal nem az, hogy bennük koncentrálódik a kereskedelmi tevékenység, hanem az, hogy az alapja a gépkocsi-használat. Nagyvárosokban már régóta léteznek sétálóutcás bevásárlónegyedek, és elég könnyű olyan szállítási szolgáltatásokat létrehozni, melyek enyhítenek az emberek saját kocsi iránti igényén.

A jelenlegi külvárosok terjeszkedése speciális építkezési költségekkel jár, melyek nagyobbak (és azokhoz képest pótlólagosak) azoknál a költségeknél, mintha csak egyszerűen áthelyezünk egy (lakó- vagy üzleti célú) építményt egyik helyről a másikra. Különösen a parkolóházakra gondolok itt (mind üzleti, mind szórakozónegyedekben), meg a hatalmas és örökké terjeszkedő városi autópálya-komplexumokra.

Ami a méretgazdaságosságot illeti, nem mindig és nem mindenhol kívánatos. Ha a Wal-Mart típusú létesítmények létrehozása lerombolja egy város központját, és minden napi tranzakciót személytelenné tesz, nem veszett-e el valami? Én azt állítom, ezen túlmenően, hogy ami elveszett, az nem valami megfoghatatlan. Kapcsolat van a közösség eltűnése és a bűnözés, a rendőrség költségei, a bebörtönzések és az ehhez hasonló jelenségek növekedése között.

2/b. A távolsági kereskedelemtől való túlzott függés. Ámbár pontos adatok megint nehezen elérhetők, ez nem okozhatja azt, hogy ezt a tényezőt kihagyjuk a számításból. A termelési tevékenységek globális integrációja frontálisan ütközik azzal az ökológiai elvvel, hogy maximalizálni kell a helyi önellátást, és az előbbi az idő haladtával egyre áthatóbbá válik. Így például az Észak-Amerikában nőtt fát hajóval Ázsiába szállíthatják, ahol Amerikában eladásra kerülő termékeket gyártanak belőle. Egészen hasonló hálózat figyelhető meg az elosztás területén, ahogy élelmiszerek nagy távolságokat utazhatnak központi raktárakba, mielőtt hajóra rakják és visszaszállítják valahova egész közel származási helyükhöz.

3. Mennyiség és minőség. Ahogy a Wal-Mart példa sugallja különös erővel, nem lehet éles vonalat húzni a pazarlás mennyiségi és minőségi megjelenési formája között. Mindazonáltal a pazarlás minden dimenziója legalább részben a mennyiségi meghatározás felé mutat. Egy újabb kísérlet a pazarlás mennyiségi meghatározására, mely az enyémnél kevésbé szigorú nézőpontból (már ami az energia-elosztásra érdemes tevékenységeket illeti) indul ki, azt a megállapítást tartalmazta, hogy 1987-ben az amerikai munkaerő egyharmada olyan emberekből áll, akiknek feladata az, hogy vagy aktívan védik a status quot, vagy – passzívan – a munkaerő egy olyan tartalékát képzik, mely vagy kihasználatlan, vagy – mint a raboké – túl olcsó. A kapitalista pazarlás átfogó elemzése azonban széles társadalmi szintű, folyamatosan frissített szervezett megfigyeléseket érdemel. Ilyen széles körű és részletes vizsgálatok az ökológiai válság lényegére mutatnának rá, és válaszul adandó stratégiágat fogalmaznának meg.

(Fordította: Heltai László)

A vita eredetileg a Capitalism, Nature, Socialism 1997. decemberi számában jelent meg.