Hogyan készül az élelmiszerválság?

A vádlottak padjára állított bioüzemanyagokon túl, a Világbank és a Valutaalap neoliberális agrárpolitikája nagymértékben felelős az élelmiszerválság létrehozásában, ahogy a mexikói, Fülöp-szigeteki és malawi példa mutatja. A globális kapitalista agráripar paradigmájával szemben az ellenálló parasztmozgalma

Amikor tavaly emberek tízezrei tiltakoztak Mexikóban a tortilla (kenyér) árának 60%-os emelkedése ellen, sok elemző a bioüzemanyagot állította a vádlottak padjára. Az Egyesült Államok agrártámogatásai miatt az ame­rikai farmerek egyre nagyobb földterületen élelem helyett etanol előállítá­sa szolgáló kukoricát termesztettek, melynek következtében a kukorica ára meredeken emelkedett. A kukorica felhasználásának átállítása a tortilláról az üzemanyagokra bizonyosan hozzájárult az égbeszökő árak­hoz, bár a transznacionális közvetítők spekulációja, a bioüzemanyagok keresletével talán még nagyobb szerepet játszott ebben. Azonban egy érdekes kérdés elkerülte a legtöbb vizsgálódó figyelmét: hogy az ördög­be fordulhat elő, hogy a mexikóiak ellátása, a kukorica őshazájában, az amerikai behozataltól függ?

A mexikói élelmiszerválságot megértéséhez számot kell vetnünk azzal, hogy a tortillaválság előtti években a kukorica szülőföldjét kukoricaim­portáló gazdasággá változtatták a Valutaalap (IMF), a Világbank és a washingtoni kormányzat által szorgalmazott „szabad piaci" intézkedé­sek. Ez a folyamat az 1980-as évek eleji adósságválsággal kezdődött. A fejlődő országok két legnagyobb adósának egyikét, Mexikót, arra kényszerítették, hogy pénzért könyörögjön a Világbanknál és a Valuta­alapnál, hogy teljesíteni tudja a nemzetközi kereskedelmi bankok felé adósságszolgálati kötelezettségeit. A dollár milliárdokra rúgó segítség quid pro quo ('valamit valamiért') ára a Világbank egyik igazgatósági tagjának szavaival a „példa nélküli részletekbe menő beavatkozás" volt, amely a magas vámok, az állami szabályozás és az állami támogatás intézményeinek megszüntetését célozta, amelyeket a neoliberális dokt­rína a gazdasági hatékonyság gátjának tekintett.

A kamatfizetés a kormányzati kiadások 19%-áról 57%-ára nőtt 1982 és 1988 között, miközben a beruházások a már amúgy is alacsony 19,3%-ról 4,4%-ra estek vissza. A kormányzati kiadások lefaragása az állami hitelek, az államilag támogatott mezőgazdasági felhasználás, az ártámogatások, az állami marketingtestületek és a képzési programok lebontását eredményezte. A paraszti termelők helyzetét tovább rontotta, hogy a Valutaalap és a Világbank nyomására a mezőgazdasági keres­kedelmet egyoldalúan liberalizálták.

Még ennél is nagyobb csapást jelentett a paraszti mezőgazdaság szá­mára az Észak-Amerikai Szabad kereskedelmi Megállapodás (NAFTA)

1994-es hatályba lépése. Bár a megállapodás 15 év átmeneti időszakot engedélyez a mezőgazdasági termékek vámvédelmének lebontására (beleértve a kukoricát is), de a masszívan támogatott amerikai kukorica késedelem nélkül elárasztotta a piacot, megfelezve az árakat és tartós válságba sodorva a kukoricatermelést. Nagyrészt ennek a megállapodás­nak köszönhetően mára Mexikó tartós nettó élelmiszerimportőrré vált.

Az állami kukoricaügynökség bezárásával az amerikai kukoricaimportot és a mexikói gabona elosztását néhány transznacionális kereskedőcég monopolizálta (például a határ mindkét oldalán tevékenykedő, amerikai tulajdonban lévő Cargill és a részben amerikai Maseca). Ez a kereske­delmi tendenciákkal való spekulálásra alkalmas helyzetbe hozta őket, és így manipulálhatják a bioüzemanyagok iránti kereslet változásait, akár a többszörösére növelve azt. Ugyanakkor a belföldi kereskedelem monopolellenes ellenőrzése bebiztosítja, hogy a nemzetközi kukoricaárak növekedése ne eredményezhesse a kistermelőknek fizetett összegek jelentős növekedését.

A mexikói kukoricatermelő parasztok számára egyre nehezebbé vált, hogy elkerüljék számos kukoricatermesztő honfitársuk és más rizs-, marhahús-, szárnyas- és sertéshústermelő kisgazdaság sorsát, amelyek azért mentek tönkre, mert a NAFTA előnyben részesíti az államilag tá­mogatott amerikai termelőket. A Carnegie Alapítvány 2003-as jelentése szerint az Egyesült Államokból származó import legalább 1,3 millió pa­raszt munkáját lehetetlenítette el, közülük sokan ráleltek már az északi szomszédba vezető útra.

A kilátások nem biztatók, mivel a mexikói kormány továbbra is neo­liberális befolyás alatt áll, szisztematikusan leépítik a parasztokat tá­mogató rendszert, a mexikói forradalom fontos örökségét. A Food First élelmezéspolitikai intézet igazgatója Eric Holt-Giménez szerint: „Időre és sok erőfeszítésre lesz szükség a kisgazdaságok életképességének helyreállításához, azonban, úgy tűnik, erre semmilyen politikai szándék sem irányul – azaz semmi olyasmi, hogy a NAFTA-egyezményt újra kéne tárgyalni."

Rizsválság keltése a Fülöp-szigeteken

A rizs esetében tisztábban látszik, hogy a globális élelmiszerválság főként a mezőgazdaság szabadpiaci átalakításából ered. Szemben a kukori­cával, a világ rizstermelésének kevesebb mint 10%-ával kereskednek, továbbá nem termesztenek rizst élelmiszer helyett bioüzemanyag-gyártás céljából. Azonban csupán idén az árak majdnem megháromszorozódtak, a januári 380 dolláros tonnánkénti árról áprilisra több mint 1.000 dollárra emelkedve. A szűkülő kínálat idején az áremelkedéshez kétségtelenül hozzájárult a nagykereskedők kartelljának spekulációja. Azonban – ahogy Mexikó és a kukorica estében is láttuk -, a nagy rejtély az, hogy néhány korábban rizsben önellátó ország miképp vált erősen importfüggővé?

A Fülöp-szigetek szomorú példája azt mutatja, hogy a neoliberális gazdasági átalakítás hogyan változtat egy nettó élelmiszerexportáló or­szágot nettó élelmiszerimportőrré. A Fülöp-szigetek a világ legnagyobb rizsimportőre. Manila kétségbeesett erőfeszítései az ellátás mindenáron való biztosítására az újságok címlapjára kerültek, és a szegény falvak rizselosztásának biztonságára ügyelő katonákról készült fotók a globális válság emblematikus képeivé váltak.

A Fülöp-szigeteken többé-kevésbé ugyanaz a törtét, mint Mexikóban. A diktátor Ferdinand Marcos sok bűnt és gaztettet követett el, beleértve a földreform elodázását, de azzal nem lehet vádolni, hogy kiéheztette a mezőgazdaságot. A paraszti elégedetlenség leszerelése érdekében a rezsim ártámogatott műtrágyát és vetőmagot biztosított a földműve­lőknek, hitelprogramokat indított és vidéki infrastruktúrát épített. Marcos 1986-os távozását követően a kormány 900.000 tonna rizst tárolt a raktáraiban.

Paradox módon, a következő néhány év során az új demokratikus be­rendezkedés a kormány beruházási kapacitását kivéreztette. Mint Mexikó esetében is, a Világbank és a Valutaalap a nemzetközi hitelezők érdekei szerint cselekedve nyomás alá helyezte Corazon Aquino kormányát, hogy a 26 milliárd dolláros külföldi hitel visszafizetését prioritásként kezelje. Aquino beletörődött ebbe, noha országa vezető közgazdái figyelmeztet­ték, hogy „a hitelezőink által megszabott menetrendben történő adósság­visszafizetéssel konzisztens újjáépítési program keresése hiábavaló." Az 1988 és 1993 közötti időszakban, adósságszolgálat formájában, évente a bruttó hazai termék (GDP) 8-10%-a hagyta el a Fülöp-szigeteket – ami körülbelül a mexikóival megegyező arány. A kamatfizetések 1980 és 1994 között a kiadások 7%-áról 28%-ra emelkedtek, miközben a beruházások 26%-ról 16%-ra estek. Röviden, az adósságszolgálat teljesítése vált a nemzeti költségvetés prioritásává.

A mezőgazdaságra fordított kiadások kevesebb mit a felére estek vissza. A Világbank és helyi tanítványai azonban nem aggódtak, mivel a nadrágszíj-szorítás egyik célja az volt, hogy a magánszektor dinamizálja a vidéket. Azonban a mezőgazdasági termelőképesség gyorsan erodá­lódott; az öntözés stagnált. A Fülöp-szigeteken az 1990-es évek végére csak az úthálózat 17%-át burkolták, míg ez az arány Thaiföldön 82%, Malajziában pedig 75% volt. A terméshozamok általában vérszegény­nek bizonyultak, a rizs átlagos terméshozama messze alatta maradt a kínainak, a vietnaminak és a thaiföldinek, ahol a kormányok tevékenyen segítették a vidéki termelést. A Marcost követő agrárreform-program elsorvadt, elvették a támogató szolgáltatások pénzügyi hátterét, ami pedig a sikeres reform kulcsának bizonyult Tajvanon és Dél-Koreában. Mexikóhoz hasonlóan a Fülöp-szigetek parasztsága is azzal szembesült, hogy az állam teljes mértékben megszünteti a széleskörű támogatásokat, noha már függővé váltak az állam ilyen szerepvállalásától.

A Fülöp-szigeteken a mezőgazdasági programok lefaragását a ke­reskedelem liberalizációja követte miután 1995-ben belépett a Világ­kereskedelmi Szervezetbe (WTO), és ennek hasonló következményei voltak, mint Mexikó NAFTA-hoz való csatlakozásának. A WTO tagság megkövetelte, hogy a Fülöp-szigetek, a rizs kivételével minden mező­gazdasági importján eltörölje a mennyiségi korlátozásokat, továbbá hogy lehetővé tegye minden árucikk esetében egy bizonyos mennyiség alacsony vámok melletti behozatalát. Engedélyezték a rizsimport mennyiségének korlátozását, azonban a belépést követő tíz év során be kellett engedjenek legalább a hazai fogyasztás 1-4%-ának megfelelő mennyiséget. Az állami támogatás hiányában halálosan legyengült hazai termelés miatt, hogy kompenzálja a hiányt, a kormány valójában ennél a mennyiségnél sokkal többet importált. A masszív import lenyomta a rizs árát, ami elkedvetlenítette a parasztokat, és a termelés növekedését mélyen az ország két fő ellátójának számító Thaiföld és Vietnam szintje alatt tartotta.

A WTO-ba való belépés következményei Fülöp-szigetek mezőgaz­daságának többi szektorán is szuper tájfunként sepertek végig. Az olcsó importkukorica – melynek nagy része támogatott amerikai ter­mék – elárasztotta a parasztokat, akik 1993 és 2000 között a kukorica vetésterületét 3,1 millió hektárról 2,5 millió hektárra csökkentették. A csirkeaprólék tömeges behozatala majdnem kivégezte ezt az iparágat, miközben az import felfutása destabilizálta a szárnyas-, a sertés- és a zöldségágazatokat.

A WTO tagság becikkelyezésére indított 1994-es kampány során a kormány közgazdászai – akiket a Világbank edzői készítettek fel – azt ígérték, hogy a gabona és más hagyományos növények gazdálkodásá­ban elszenvedett veszteségeket több mint kompenzálni fogják az olyan „magas hozzáadott értékű" növénytermesztési exportágazatok, mint a vágott virág, a spárga vagy a brokkoli. Ebből azonban kevés vált valóra. Akárcsak abból az évi félmillió mezőgazdasági munkahelyből, amelyet a piac állítólagos mágikus hatásénak kellett volna létrehoznia. Épp el­lenkezőleg, a mezőgazdasági munkahelyek száma 1994 és 2001 között 11,2 millióról 10,8 millióra esett.

A Valutaalap által megkívánt kiigazítás és a WTO által előírt kereske­delmi liberalizáció sorozatütései gyorsan importfüggővé tették a nagyobb részt önellátó mezőgazdaságot, mivel a parasztokat következetesen ellehetetlenítették. A WTO genfi tárgyalásán e katasztrofális folyamat fájdalmas következményeit pontosan tükrözik a Fülöp-szigetek kormány­képviselőjének szavai: "Kistermelőinket kivégzi a nemzetközi kereske­delmi világ goromba igazságtalansága".

A nagy átalakulás

Azokban az országokban, ahol a Világbank és a WTO bábáskodott, a Mexikóhoz és a Fülöp-szigetekhez hasonló történetek ismétlődtek. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) tizennégy or­szágra kiterjedő vizsgálata azt mutatta, hogy az élelmiszerimport szintje 1995 és 1998 között meghaladta az 1990 és 1994 közöttit. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a WTO Mezőgazdasági Egyezményének egyik fő célja a fejlődő országok piacának megnyitása volt, hogy befogadhas­sák az Észak többlettermelését. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztere: John Block 1986-ban így fogalmazott: „Az az elképzelés, hogy a fejlődő országoknak saját magukat kéne élelemmel ellátni, egy letűnt időszak anakronizmusa. Élelmiszerbiztonságukat szempontjából előnyösebb, ha az Egyesült Államok mezőgazdasági termékeire támaszkodnak, amelyek a legtöbb esetben olcsóbban beszerezhetők."

Block azonban elfelejtett megemlíteni, hogy az amerikai termékek alacsony árát az állami támogatások biztosítják, amelyek minden évben egyre emelkednek, annak ellenére, hogy a WTO állítólag épp ezek megszüntetését tűzte ki céljául. A fejlett országok kormányai által nyújtott mezőgazdasági támogatások teljes összege 1995 és 2004 között 367 billió dollárról 388 billió dollárra nőtt. Az 1990-es évek végétől a támoga­tások a mezőgazdasági termelés értékének 40%-át érték el az Európai Unióban és 25%-át az Egyesült Államokban.

A szabad piac apostolai és a dömping védelmezői úgy tűnhet a pa­letta két ellentétes oldalán foglalnak helyet, de az általuk javasolt intéz­kedéscsomagok nagyjából ugyanazt: globalizált kapitalista agráripart eredményeznek. A fejlődő országokat egy olyan rendszerbe integrálják, amelyben például a hús és gabona export vezérelt termelését nagy ipari farmok uralják (olyanok, mint a thaiföldi multinacionális vállalat: a CP egységei), ahol a technológiát folyamatosan megújítják a genetikai tervezés (például a Monsantótól származó) legfrissebb eredményei alap­ján. A vámok és a vámon kívüli kereskedelmi akadályok megszüntetése megkönnyíti egy globális mezőgazdasági szupermarket létrehozását az elit és a középosztály fogyasztói számára, melyet olyan gabonakeres­kedő cégek szolgálnak ki, mint a Cargill és az Archer Daniels Midland, vagy olyan élelmiszer kiskereskedelmi láncok, mint a brit Tesco vagy a francia Carrefour.

Ezen az integrált globális piacon csekély lehetőség marad a vidéki és városi szegények százmilliói számára, akiket óriási városszéli favelákba1 száműztek, ahol az élelmiszerárak gyakran még magasabbak, mint a szupermarketekben, vagy vidéki rezervátumokba kényszerültek, ahol a mezőgazdasági mikrotermelés csapdájába esve egyre inkább fenyegeti őket az éhinség. Egyazon országban néha valóban egymás mellett élnek az éhező kitaszítottak és a prosperáló globalizált szektor.

Ez nem egyszerűen a nemzeti élelmiszer-önellátás vagy élelmiszer­biztonság lebontása, vagy – az oxfordi Afrika-kutató Deborah Bryceson kifejezésével – a „paraszttalanítás" jelensége: azaz egy termelési mód kiszorítása annak érdekében, hogy a vidéket az intenzív tőkefelhalmozás kedvező terepévé tegyék. Ez az átalakulás százmillióik számára jelent traumát, hiszen a paraszti termelés nem egyszerűen a gazdasági tevé­kenységek egyike. Ez az élet egyik ősi formája, egy kultúra – ami az egyik oka annak, hogy az áttelepített vagy ellehetetlenített indiai parasztok között egyre többen követnek el öngyilkosságot. Andhra Pradesh állam­ban az öngyilkosságok száma a parasztok körében 1998 és 2002 között 233-ról 2600-ra emelkedett. Maharashtra államban az öngyilkosságok száma több mint háromszorosára: 1995 és 2005 között 1083-ról 3926-ra nőtt. Becslések szerint körülbelül 150 000 indiai paraszt dobta el életét. A kereskedelem liberalizációja miatt összeomló árak, a biotechnológiai cégeknek átengedett vetőmag-ellenőrzés egyaránt hozzájárultak ehhez az átfogó problémához. A Globális Igazság aktivistája: Vandana Shiva szerint: „A globalizációban a parasztok elvesztik társadalmi, kulturális és termelőként érzett gazdasági identitásukat. Mára a paraszt a hatalmas globális vállalatok által előállított (és a hatalommal bíró helyi földbir­tokosokon és hitelezőkön keresztül értékesített) drága vetőmagok és vegyszerek »fogyasztójává« vált."

Az afrikai mezőgazdaság útja az engedelmességtől az engedetlenségig

A paraszttalanítás már meglehetősen előrehaladott Latin-Amerikában és Ázsiában, és ha a Világbank megvalósítja terveit, akkor Afrika is ebbe az irányba fog haladni. Egy cikkükben Bryceson és kollégái nemrég meggyőzően arra figyelmeztetnek, hogy a Bank 2008-as Világ Fejlődési Jelentése, amely bőségesen foglalkozik az afrikai mezőgaz­dasággal, lényegében egy kész terv a kontinens parasztgazdaság alapú mezőgazdaságának nagyban kereskedő farmergazdálkodásra való átállítására. Azonban – mint számos más helyen manapság – a Bank gyámolítása dacos neheztelés helyett immár egyre gyakrabban nyílt engedetlenséget szül.

A gyarmaturalom alóli felszabadulás idején, az 1960-as években, Afrika ténylegesen nettó élelmiszerexportőr volt. Ma a kontinens élelmiszer­szükségletének 25%-át behozatalból fedezi, majdnem minden ország nettó importőr. Az éhség és éhínség visszatérő jelenségekké váltak, csak az utóbbi három évben élelmezési vészhelyzet alakult ki Afrika szarván, a Szahel-övezetben, Afrika déli és központi vidékein.

Az afrikai mezőgazdaság mély válságot él át, melynek okai többek között a háborúk, a rossz kormányzás, a mezőgazdasági technológia hi­ánya és a HIV/AIDS előretörése. Azonban, ahogy Mexikó és a Fülöp-szi­getek esetében láthattuk, az okok egyik fontos tényezője a kormányzati ellenőrzési és támogatási rendszerek leépítése, melyet a Valutaalap és a Világbank strukturális kiigazító programjai a külső adósságtörlesztésben nyújtott segítség ellentételezéseként követeltek meg.

A strukturális kiigazítás a beruházások csökkenését, megnövekedett munkanélküliséget, csökkentett szociális kiadásokat, csökkentett fogyasztást és alacsony kibocsátást eredményezett. A műtrágya ár­szabályozásának megszüntetése – miközben egyidejűleg lefaragták a mezőgazdasági hitellehetőségeket – egyszerűen kisebb műtrágya felhasználáshoz, alacsonyabb hozamokhoz és kisebb beruházáshoz vezetett. Ráadásul a valóság nem hajlandó teljesíteni azt a doktriner elvárást, mely szerint az állam visszavonulása kikövezi az utat a piac számára, ami majd dinamizálja a mezőgazdaságot. Ellenkezőleg: a magánszektor, amely az állami kiadások csökkentését (helyesen) a kockázatok növekedésének fogta fel, nem lépett a megnyíló résbe. A különböző országokban sorra inkább „kiszorította" mintsem „beinvitál­ta" a magánbefektetőket az a tény, hogy az állam kiszállt. Az Oxfam-segélyszervezet jelentéséből kiderül, hogy a magánkereskedők gyakran a szegényparasztok számára meglehetősen kedvezőtlen feltételek közt vették át az állam szerepét, ennek következtében jóval bizonytalanabbá vált a parasztok számára az élelmiszerbeszerzés, továbbá a kormányok a kiszámíthatatlan nemzetközi segélyekre szorultak. Az magánszektor­barátnak mondható Economist is hasonló véleményt fogalmazott meg, elismerve, hogy „az állami kutatóintézeteket felváltó magántársaságok némelyike haszonleső monopolistának bizonyult."

Az afrikai kormányok számára meghagyott támogatási forrásokat a Világbank a mezőgazdasági export felé terelte, hogy a kivitel valutát hozzon, amelyre ezen államoknak adósságszolgálatuk teljesítéséhez volt szükségük. De, ahogy Etiópiában az 1980-as évek éhínsége idején történt, ez a jó földek exporttermelésre való átállításához és az élelmi­szertermelés kevésbé alkalmas talajra való száműzéséhez vezetett, ami tovább fokozta az élelmiszerellátás bizonytalanságát. A Világbank ráadá­sul több országot egyszerre ösztönzött ugyanannak az exportterménynek a középpontba állítására, ez gyakran túltermeléshez és ezt követően világpiaci árzuhanáshoz vezetett. Ghána például igen sikeresen növelte kakaótermelését, ám ez 1986 és 1989 között a világpiaci ár 48%-os esését hozta magával. A kávé árának 2002-3-as zuhanása egy újabb etiópiai élelmezési válsághoz vezetett.

A strukturális kiigazítás, ahogy Mexikóban és a Fülöp-szigeteken sem, úgy Afrikában sem egyszerűen elégtelen beruházást, hanem tőkekivonást jelentett. De volt egy fő különbség: Afrikában a Világbank és a Valutaalap mikroszinten is beavatkozott olyan kérdésekben, mint például a támogatások megszüntetésének üteme, az elbocsátandó közalkalmazottak száma, sőt Malawi esetében azt is előírták, hogy az ország gabonatartalékaiból mennyit és kinek adjon el.

A kiigazítás negatív hatásait az EU és az Egyesült Államok tisztes­ségtelen kereskedelmi praktikái tovább fokozták. A liberalizáció meg­engedte, hogy a támogatott uniós marhahús számos marhatenyésztőt tegyen tönkre Nyugat- és Dél-Afrikában. Miután a WTO legitimálta az Egyesült Államokban nyújtott támogatásokat, az amerikai termesztők gyapottal árasztották el a világpiacot a termelési költségek 20-50%-án kínálva terméküket, és ezzel csődbe juttatták a nyugat- és közép-afrikai farmereket.

A Szaharától délre – az Oxfam szerint – 1981 és 2001 között a napi egy dollárnál kevesebből élő afrikaiak száma majdnem megduplázódott, ez 313 millió embert, azaz a kontinens lakosságának 46%-át jelenti. A strukturális kiigazítás elnyomorító hatása aligha tagadható. A Világbank Afrikáért felelős vezető közgazdásza elismerte: „Nem gondoltuk, hogy e programok emberi költségei ilyen magasak lehetnek és hogy gazdasági előnyeik ilyen lassan mutatkoznak meg."

Malawi kormánya 1999-ben elindított egy programot: minden kisparcellán gazdálkodó család műtrágyából és vetőmagból álló ingyenes „kezdőcsomagot" kapott. Ennek eredményeként országos szinten kuko­ricafelesleg keletkezett. Ami ezután következett azt a neoliberális köz­gazdaságtan legnagyobb baklövéseinek klasszikus esettanulmányaként kellene tanítani. A Világbank és más segélynyújtók elérték e program lecsökkentését, majd végül megszüntetését, azzal érvelve, hogy az állami támogatás eltorzította a kereskedelmet. Az ingyenes kezdőcso­magok nélkül a termelés meredeken visszaesett. Ezzel párhuzamosan a Világbank ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány eladja gabonakész­letének jelentős részét, és így a tartalékokat kezelő szerv – a kormány tiltakozása ellenére – visszafizesse kereskedelmi tartozását. Mire az élelmiszerválság 2001- 2002-ben éhínségbe torkollott, már alig maradt a készletekből, és körülbelül 1500-an haltak éhen. A Világbank nem ta­núsított bűnbánatot, sőt ellenkezőleg, leállította egy kiigazítási program kifizetéseit azzal érvelve, hogy „az állami vállalati szektor továbbra is kockázatot jelent a 2002/2003-as költségvetés sikeres teljesítésére. A kormányzati vásárlások az élelmiszer és más mezőgazdasági piacokon… kiszorítják a források produktívabb elköltését."

A 2005-ben, a tovább súlyosbodó élelmiszerválság idejére, a kormány­nak elege lett a Világbank és a Valutaalap ostobaságából. Az új elnök ismét bevezette a műtrágya támogatását, lehetővé téve 2 millió háztartás számára, hogy a kiskereskedelmi ár harmadáért juthassanak hozzá, továbbá a vetőmagot is árengedménnyel biztosította a számukra. A kö­vetkező két év eredmény: rekordtermés, egymillió tonna kukoricafölösleg; az ország Afrika déli részének kukoricaszállítójává vált.

Malawi Világbankkal szembeni ellenszegülése egy évtizeddel ezelőtt valószínűleg hősies, de hiábavaló ellenállás lett volna. A környezet mára megváltozott, mivel a strukturális kiigazítás egész Afrikában elvesztette hitelét. Már néhány olyan segélynyújtó kormányzati és nem-kormány­zati szervezet (NGO) is elhatárolódott a Világbanktól, amely korábban a kiigazítási programot támogatta. Ezzel a lépéssel nyilván megpróbálják megakadályozni afrikai befolyásuk további csökkenését, továbbá ettől remélik, hogy nem fogják őket azonosítani a sikertelen politikával és a a népszerűtlen intézményekkel, miközben a kínai segélyek kezdenek alternatívát jelenteni a Világbank, a Valutaalap és a nyugati kormányok segélyprogramjaival szemben.

Vajon az élelmiszer-önrendelkezés az alternatív alapelv?

Nemcsak a malawi és a hozzá hasonló kormányok ellenszegülése és hajdani szövetségesek neheztelése az, ami aláássa a Valutaalapot és a Világbankot. A parasztszervezetek az egész világon egyre harciasabbá váltak az agráripar globalizációjával szemben. Ténylegesen a paraszt­szervezetek nyomása az, amely a Dél kormányait arra késztette, hogy megtagadják a mezőgazdasági piacaikhoz való könnyebb hozzáférést, és követeljék az amerikai és európai mezőgazdasági támogatások ha­tározott visszafogását, ami megakasztotta a WTO dohai fordulójának tárgyalásait.

A parasztszervezetek nemzetközi hálózatot építettek ki, amelyek közül talán a Via Campesina (Parasztút) az, amelyik a legdinamikusabban bővül. Ez a szervezet nem csak arra törekszik – ellenezve a globalizált kapitalista agráripar paradigmáját -, hogy a WTO-t eltávolítsa a mezőgaz­daságból, hanem alternatívaként az élelmiszer-önrendelkezést ajánlja. Az élelmiszer-önrendelkezés mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy adott országnak joga van élelmiszertermelése és fogyasztása meghatározá­sára, és kiveheti mezőgazdaságát az olyan globális kereskedelmi rezsim hatálya alól, mint a WTO. Ez egyúttal a kisgazdaság-központú mező­gazdaság konszolidációját is jelenti, amit a hazai piac olcsó importtal szembeni védelmén keresztül érnek el, és magában foglalja a parasztok és halászok számára kifizetődő árakat, az összes közvetlen és közvetett exporttámogatás megszüntetését, valamint a fenntarthatatlan mezőgaz­daságot finanszírozó hazai támogatások leépítését. A Via Campesina véget vetne a Kereskedelemhez Kapcsolódó Szellemi Tulajdonjogok (TRIP) rendszerének, ami lehetővé teszi, hogy vállalatok vetőmagokat szabadalmaztassanak; ellenzi a génmódosításon alapuló mezőgazda­sági technológiákat; továbbá földreformot követel. Az integrált globális monokultúra helyett – a Via Campesina távlati elképzelése szerint – a nemzetközi mezőgazdaság egymással kereskedő de elsősorban a hazai termelésre összpontosító, sokféle nemzeti mezőgazdaságból áll.

Az iparosítás előtti kor maradványainak tekintett parasztok vezetik ma az ellenállást a kapitalista agráriparral szemben, azok akiket egyszerűen kidobnának a történelem szemétdombjára. A parasztság – Marx kifeje­zésével élve – politikailag öntudatos „magáért való osztállyá" vált annak ellenére, hogy Marx épp eltűnését vizionálta. A globális élelmiszerválság­nak köszönhetően központi szerephez jutnak, ráadásul szövetségeseik és támogatóik is akadnak. A parasztok nem hajlandók szép csendben kimúlni, küzdenek a paraszttalanítás ellen; a XXI. század fejleményei megmutatják, hogy a globalizált kapitalista agráripar csodaszere nem más, mint egy rémálom. A környezeti válságok súlyosbodásának, az ipa­rosodott városi élet fokozódó társadalmi működési zavarainak, továbbá az iparosított mezőgazdaságnak köszönhető élelmiszerellátási bizony­talanságoknak köszönhetően az egyre fokozódó paraszti mozgalmak egyre fontosabbakká válnak mindazok számára, akik fenyegetve érzik magukat a globális tőke termelési, társadalmi és közösségi víziójának katasztrofális következményeitől.

(Fordította: Bózsó Péter)

Eredeti megjelenés: Walden Bello: Manufacturing a food crisis, The Nation 2008. június 2.

Fordító jegyzet

1 brazil kifejezés a nyomortelepekre – a ford.

Bevezetés a Wall Street összeomlásába

A Wall Street összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és a hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapitalizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri. A szerző felteszi és megválaszolja a nagyközönségben felmerülő legfontosabb kérdéseket.

A Wall Street 2008. szeptember 25-i összeomlásának okai közt nemcsak a kapzsiság és egy hiperaktív ágazat állami szabályozásának hiánya szerepel, hanem túltermelési válságból is fakad, amely a globális kapi­talizmust már a hetvenes évek közepe óta gyötri.

A Wall Street-en sokan még emésztik az elmúlt tíz nap nagy jelentő­ségű eseményeit:

  • megsemmisült 1,3 billiárd dollár értékű pénzügyi vagyon;
  • lényegében államosították a Wall Street-et, a központi bank, a Fed és a Pénzügyminisztérium dönt a pénzügyi szektor összes stratégiai kérdéséről, az AIG megmentésével az amerikai kormány működteti a világ legnagyobb biztosítótársaságát;
  • a globális pénzügyi rendszer megmentse érdekében kétségbeeset­ten összeállított 700 billió dolláros kormányzati segítség a világvál­ság óta a legnagyobb mentőcsomag.

A szokásos magyarázatok már nem elegendők; a rendkívüli esemé­nyek rendkívüli magyarázatot igényelnek. De először is…

Túl vagyunk-e a legrosszabbon?

Nem. Ha valami egyáltalán világos a múlt hét eseményei alapján – a Lehman Brothers-t engedték összeomlani miközben átvették az AlG-t és megszervezték, hogy a Merrill Lynch-t átvegye a Bank of Amerika -azaz nincs válságkezelő stratégia csak taktikai válaszok, helyi tűzoltás a tűzvészben.

A bankok rossz jelzáloggal fedezett értékpapírjainak 700 billió dolláros kivásárlása nem stratégia, inkább egy kétségbeesett próbálkozás a rend­szerbe vetett bizalom erősítésére, hogy megakadályozzák a bankokba és más pénzintézetekbe vetett bizalom elpárolgását, és így megakadá­lyozzák, hogy a betétesek tömegei pénzük után futva megrohanják a bankokat, ami az 1929-es világválság közvetlen kiváltó oka volt.

Mi okozta a globális kapitalizmus hatalmi központjának összeomlását? A kapzsiság?

Az ódivatú kapzsiság is szerepet játszott benne. Erre gondolt Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum szervezője, aki az év elején a globális elit Svájci-Alpokban rendezett davosi éves nagygyűlésén kijelentette: „meg kell fizetnünk korábbi bűneinkért."

Lehetséges, hogy a Wall Street „túlokoskodta" magát?

Pontosan ez történt. A pénzügyi spekulánsok „túlokoskodták" magukat az egyre összetettebb pénzügyi konstrukciók pl. a származékos ügyle­tek létrehozásával, amelyek értékpapírokba foglalták és pénzkeresésre használták a kockázat minden fajtáját – beleértve az olyan „egzotikus" határidős eszközöket is, mint amilyen a „hitelbukáscsere" (credit default swap – CDS1 ), amely lehetővé teszi, hogy a befektetők fogadjanak annak valószínűségére, hogy egy bank saját vállalati adósai elbukják-e hiteleiket! Ez az a több trillió dolláros szabályozatlan piac, amely az AIG bukását okozta.

2005. december 17-én a nemzetközi pénzügyi hetilap, az International Financing Review (IFR) az éves díjazottjainak kihirdetésekor – ez az értékpapírpiac legelismertebb díja – a következőket állította: „…a [Lehman Brothers] nemcsak fenntartotta átfogó piaci jelenlétét, de… új termékek fejlesztésével és az ügyletek hitelfelvevői igény szerinti testre szabásával… vezette is a rohamot az ígéretes területek felé… A Lehman Brothers a legtalálékonyabb az új területeken és úgy teszi a dolgát, ahogy senki más."

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Az összeomlás oka a szabályozás hiánya volt?

Igen – ma már mindenki elismeri, hogy a Wall Street innovációs tel­jesítménye és a létrehozott egyre kifinomultabb pénzügyi eszközök a kormányzat szabályozó képességénél messze gyorsabban fejlődtek. Nem azért, mintha a kormányzat nem tudta volna szabályozni, hanem mert az uralkodó neoliberális, laissez-faire hozzáállás megakadályozta a kormányt abban, hogy olyan hatékony mechanizmusokat hozzon létre, amelyekkel szabályozhatott volna.

De van-e még valami a dolgok mögött? Valami a rendszer szintjén?

Soros György, aki megjósolta ezt az egész összeomlást, azt mondja, hogy amin most keresztülmegyünk az a pénzügyi rendszer válsága, az „eresztékeiben recsegő-ropogó… globális kapitalista világ… gigantikus keringési rendszerének válsága".

A főspekuláns gondolatmenetét folytatva nem látunk mást, mint a globális kapitalizmus egyik lényegi ellentmondásának vagy válságának – a túltermelésnek, másképp fogalmazva a felhalmozás vagy kapacitás túltengésének – a felerősödését.

A kapitalizmus hajlamos olyan hatalmas termelőkapacitást létrehozni, amely túlnő a népesség fogyasztási kapacitásán, mivel a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozzák a tömegek vásárlóerejét – és ezzel csök­kenti a profitrátát.

De mi köze a túltermelési válságnak a jelenlegi eseményekhez?

Rengeteg. A kapcsolat megértéséhez azonban időben vissza kell te­kintenünk korunk kapitalizmusának úgynevezett „aranykorszakára", az 1945 és 1975 közötti időszakra.

Ez a periódus a gyors növekedés ideje volt mind a központi gazdasá­gokban, mind a fejletlenekben – amit részben a második világháborút követő európai és kelet-ázsiai masszív újjáépítés indított útjára, részben pedig az új társadalmi-gazdasági elrendezés, amelyet az új, keynesiánus állam intézményesített. Ez utóbbi kulcselemei közé tartoztak a piaci tevékenység erős állami ellenőrzése, a visszaesések és az infláció minimalizálására bevetett erőteljes költségvetési és monetáris politika, valamint a kereslet ösztönzésére és fenntartására létrehozott viszonyla­gos magas bérszínvonal.

De hát mi romlott el?

Nos, a gyors növekedés e szakasza a hetvenes évek közepére véget ért, amikor a központ gazdaságai „stagflációs" csapdába kerültek, ami azt jelenti, hogy az alacsony növekedés magas inflációval járt együtt, aminek a neoklasszikus közgazdaságtan szabályai szerint nem lett volna szabad bekövetkeznie.

A stagfláció azonban egy mélyebb ok megnyilvánulása volt. Németor­szág és Japán újjáépítése, valamint az iparosodó államok – pl. Brazília, Tajvan és Dél-Korea – gyors növekedése rettentő nagyságú új termelő­kapacitást hozott létre és növelte a globális versenyt, miközben társa­dalmilag az országokon belül és azok között is korlátozta a vásárlóerő és a kereslet növekedését, és ezzel csökkentette a profitrátát. Mindezt a hetvenes években tovább súlyosbították az égbe szökő olajárak.

Hogyan próbálta megoldani a kapitalizmus a túltermelési válságot?

A tőke három úton: a neoliberális szerkezetváltás, a globalizáció és a „pénzügyesítés" (financializáció)2 révén próbált menekülni a túltermelési probléma elől.

Mit jelent a neoliberális szerkezetváltás?

A neoliberális szerkezetváltás északon a reaganizmus és thatcherizmus formáját öltötte, délen pedig szerkezeti kiigazításként jelent meg. Ennek célja a tőkefelhalmozás újraélesztése volt, amelynek érdekében 1.) megszüntették az állami korlátozásokat a tőke és vagyon növekedése, felhasználása és áramlása terén; 2.) átcsoportosították a jövedelmeket a szegényektől és a középosztálytól a gazdagok javára. Mindezt annak reményében tették, hogy ez a gazdagokat majd befektetésre és így a gazdaság újraindítására fogja ösztönözi.

Ennek a megoldásnak az a baja, hogy a jövedelmek gazdagokhoz tör­ténő átcsoportosítása kizsigereli a szegényeket és a középosztályt és így csökkenti a keresletet, miközben nem feltétlenül ösztönzi a gazdagokat arra, hogy többet fektessenek a termelésbe.

Valójában a neoliberális szerkezetátalakítás, amelyet általánossá tettek északon és délen egyaránt a 80-as és 90-es évek folyamán, a növekedés terén csak szerény eredményeket ért el. A világgazdaság növekedési átlaga 1,1% volt a 80-as években, míg 3,5% a 60-as és 2,4% a 70-es években, amikor az állami beavatkozás politikája uralkodott. A neolibe­rális szerkezetátalakítás nem tudta lerázni a stagnálást.

Miként lett a globalizáció a válságra adott válasz?

A stagnálás elkerülésére a globális tőke második menekülési útvonala az „extenzív felhalmozás", vagyis a globalizáció volt, ami a félkapitalista, a nem kapitalista és a prekapitalista területeknek a globális piacgaz­daságba való gyors integrálását jelentette. A híres német forradalmi közgazdász, Rosa Luxemburg már sokkal korábban úgy látta, hogy ez elengedhetetlen a gyarmattartó gazdaságok profitrátájának szinten tartásához. Hogy is? Mivel ez biztosította az olcsó munkaerőt, az új, bár korlátozott piacokat, az olcsó mezőgazdasági termékeket és nyers­anyagforrásokat, továbbá megteremtette az infrastrukturális beruházá­sok új terepét. Az integrációt a kereskedelem liberalizációján, valamint a nemzetközi tőkemozgások és a külföldi tőkebefektetések korlátainak feloldásán keresztül érték el.

Természetesen Kína a legszembeötlőbb példája egy nem kapitalista terület globális kapitalista gazdaságba való integrálására, ahogy ez az utóbbi 25 évben történt.

Hogy a profitcsökkenést megakadályozzák, az amerikai Fortune magazin 500-as toplistáján szereplő honi vállalatok közül jó néhányan tevékenységük jelentős részét kitelepítették Kínába, hogy kihasznál­ják az úgynevezett „kínai árat" – a kimeríthetetlennek tűnő olcsó kínai munkaerő költségelőnyét. A XXI. század első évtizedének közepére az Egyesült Államok vállalati profitjának kb. 40-50%-a külföldi és főleg kínai tevékenységből és értékesítésből származott.

Miért nem gyűrte le a globalizáció a válságot?

A stagnálás elöl való menekülés stratégiájával az a gond, hogy nö­veli a termelőkapacitásokat és ezzel tovább fokozza a túltermelést. Az utóbbi 25 évben elképesztő mennyiségű feldolgozóipari kapacitás jött létre Kínában, amely viszont az árakat és a profltot is leszorította. Nem meglepő, hogy 1997 körül leállt az amerikai vállalatok profitnövekedése. Ezt mutatja pl. a Fortune 500-as listáján szereplő vállalatok profitrátája, amely az 1960-69-es 7,15%-ról, 1980-90-ben 5,30%-ra, 1990-99-ben 2,29%-ra és végül 2000-2002-ben 1,32%-ra csökkent.

És mi a helyzet a „pénzügyesítéssel"?

Mivel a túltermelés nyomasztó következményei ellen bevetett neo­liberális szerkezetátalakítás és globalizáció szerény eredményeket hozott, a profit fenntartásában és növelésében döntő jelentőségűvé vált a harmadik menekülési útvonal, az úgynevezett pénzügyesítés (avagy financializáció).

A neoklasszikus közgazdaságtan ideális világában a pénzügyi rendszer az a mechanizmus, amelyik összehozza a többletforrásokkal rendelkező megtakarítókat a vállalkozókkal, akiknek forrásokra van szükségük, hogy befektethessenek a termelésbe. A későkapitalizmus valós világában, ahol az iparba és a mezőgazdaságba való befektetés a többletkapacitások miatt alacsony hozamú, hatalmas mennyiségű többletforrások keringe­nek, amit a pénzügyi szektorba fektetnek, és ide forgatnak vissza – azaz a pénzügyi szektor saját magát gerjeszti.

Ennek köszönhető a hiperaktív pénzügyi gazdaság és a stagnáló re­álgazdaság egymástól való egyre gyorsabb eltávolodása. Egy pénzügyi igazgató kifejezésével élve: „az utóbbi öt évben a pénzügyi- és a reál­gazdaság egyre inkább elszakadt egymástól. A reálgazdaság is nőtt. de egyáltalán nem annyira, mint a pénzügyi gazdaság – az összeomlása előtt."

Ez a megfigyelés azonban nem tért ki arra, hogy a reál- és a pénzügyi gazdaság elszakadása nem véletlenszerű – a pénzügyi gazdaság épp azért fúvódott fel, hogy a reálgazdaság túltermelése miatti stagnálását kompenzálja.

Mi a gond ezzel a menekülési útvonallal?

A pénzügyi szektorba való befektetéssel az a probléma, hogy az nem más, mint az érték kifacsarása a már létrehozott értékekből. Profitot ez is termelhet, de nem hoz létre új értéket – mivel azt csak az ipar, a me­zőgazdaság, a kereskedelem vagy a szolgáltatások hozhat létre. Mivel a profit itt nem a létrehozott új értéken alapul, a befektetési tevékenység nagyon ingataggá (volatilissá) válik, és a részvények, kötvények és más befektetési formák árai igen szélsőségesen eltérhetnek a valós értékük­től. Az az internetes kezdő vállalkozások részvényár-emelkedését pl. többnyire felfelé spirálozó pénzügyi értékelésük tartja fenn – egészen a bukásig. A profit megszerzése ekkor a „termék" – valós árát túlszár­nyaló – áremelkedésének kihasználásán múlik, hogy előbb adjuk-e el, mielőtt a valóság kikényszeríti a „korrekciót", azaz az áresést a valós ár közelébe. A pénzügyi eszközök ilyen, a valós értéket messze meghaladó áremelkedését nevezzük buboréknak.

Miért oly ingatag a pénzügyesítés?

A nyereségesség a spekulatív húzásokon múlik, és így nem meglepő, hogy a pénzügyi szektor buborékból buborékba bukdácsol, avagy az egyik spekulatív mániából a másikba zuhan.

A pénzügyek által vezérelt kapitalizmust – mivel spekulatív mánia hajtja – pénzügyi válságok sújtották, mivel a tőkepiacokat liberalizálták és szabályozásukat enyhítették a 80-as években.

A jelenlegi Wall Street-i katasztrófát megelőzően, az 1994-95-ös mexikói, az 1997-98-as ázsiai, az 1996-os orosz pénzügyi válságok, a 2001-es Wall Street-i tőzsdeösszeomlás és a 2002-es argentin pénzügyi összeomlása voltak a legsúlyosabbak.

Bill Clinton pénzügyminisztere, Robert Rubin már öt évvel ezelőtt meg­jósolta, hogy: „a pénzügyi válságok majdnem biztosan elkerülhetetlenek és ráadásul sokkal súlyosabbak lesznek a jövőben."

Hogyan keletkeznek, nőnek és pukkadnak ki a buborékok?

Példaként, először nézzük meg az 1997-98-as ázsiai pénzügyi vál­ságot!

Kezdetben a Valutaalap és az Egyesült Államok sürgetésére liberali­zálták a tőkemérleget és a pénzügyeket.

Majd megjelentek a gyors és magas megtérülést kutató külföldi alapok, amelyek így az ingatlanpiacon és tőzsdén fektettek be.

A túlzó befektetések végül zuhanó részvény- és ingatlanárakhoz vezettek, ami a befektetések pánikszerű visszavonását eredményezte – 1997-ben néhány hét alatt 100 milliárd dollár hagyta el a kelet-ázsiai gazdaságokat.

A Valutaalap megmentette a külföldi spekulánsokat.

A reálgazdaság összeomlott – 1998-ban recesszió söpört végig Kelet­Ázsián.

A masszív destabilizáció ellenére ideológiai alapon elutasították a pénzügyi rendszer nemzeti és egyben globális szabályozására irányuló erőfeszítéseket.

Hogyan keletkezett a mostani buborék?

A Wall Street mostani összeomlásának gyökerei a 90-es évek végi technológiai buborékig nyúlnak vissza, amikor a kezdő internetes vál­lalkozások részvényeinek ára a csillagos eget ostromolták, majd össze­omlottak, ami 7 trillió dollár leírt veszteséghez, továbbá a 2001-2002-es recesszióhoz vezetett.

Az Alan Greenspan által vezetett amerikai központi bank, a Fed laza pénzpolitikája nagyban hozzájárult a technológiai buborék keletkezé­séhez. Amikor az összeomlás recesszióhoz vezetett, Greenspan – az elhúzódó visszaeséstől tartva – az alapkamatot 2003 júniusában, 45 éve nem látott alacsony szintre, 1%-ra szállította le és ott is tartotta több mint egy évig. Ez újabb buborék: az ingatlanpiaci buborék keletkezéséhez vezetett.

Haladó közgazdák, például a gazdaságkutató Dean Barker (Center for Economic Policy Research) már 2002-ben figyelmeztettek az ingat­lanpiaci buborék veszélyére. A Fed jelenlegi elnöke, Ben Bernanke már 2005-ben, az elnök gazdasági tanácsadó testületének vezetőjeként az amerikai lakáspiaci árak emelkedését a spekulációval szemben az „erős gazdasági alapoknak" tulajdonította. Csodálkozunk hát, hogy 2007 nyarán teljesen váratlanul érte a másodrendű (subprime) jelzálogpapír­válság kitörése?

Hogyan nőtt meg a buborék?

Hallgassuk meg, mit mondott a piac egyik főszereplője, Soros György: „A jelzálog-hitelezők arra ösztönözték a jelzálogot felvevőket, hogy újítsák meg hiteleiket és az értéknövekvés miatt nagyobb hitelt vegyenek fel. Engedtek a hitelfeltételekből és olyan új termékekkel jelentek meg, mint a kezdetben csökkentett kamatfizetéssel járó változó (ARM) és 'csak kamat' jelzálog, valamint csábító akciós kamatokat kínáltak. Ez mind a lakásspekulációt fűtötte. A házárak két számjegyű növekedést pro­dukáltak. Ez tovább erősítette a spekulációt, és a házárak emelkedése miatt a tulajdonosok gazdagnak érezték magukat. Ennek következtében megugrott a fogyasztás, ami viszont az elmúlt években életben tartotta a gazdaságot."

Közelebbről szemügyre véve e folyamatot nyilvánvalóvá válik, hogy a másodrendű jelzálogpapírok válsága nem a – tényleges kereslethez képest – túlzott kínálat válsága volt. A „keresletet" többnyire azoknak a fejlesztőknek és finanszírozóknak a spekulatív szenvedélye szülte, akik alaposan ki akarták használni azt, hogy hozzáférnek az Egyesült Államokba egy évtizede beömlő külföldi pénzekhez. A nagyszabású jelzáloghiteleket agresszíven értékesítették olyan tömegek számára, akik egyébként ezt nem engedhették volna meg maguknak: „csábító" kamatokat ajánlottak az új otthontulajdonosok fizetési terheit később megnövelő visszaigazításokkal.

A másodrendű jelzálogok bedőlése miként nőtt ekkora problémává?

Ezeket az eszközöket a jelzálog-kibocsátók „értékpapírosították" és más eszközökkel együtt komplex származékos termékeket pl. „fedezett hiteltermékeket" (CDO) hoztak létre belőlük. Ennek során közvetítők különböző rétegeit alkalmazták, akik a kockázatot megértve azt minél előbb tovább akarták adni más bankoknak és intézményi befektetőknek. Ezek az intézmények azután szintén továbbadták újabb bankoknak és külföldi pénzintézeteknek.

Amikor a másodrendű hiteleken, változó kamatozású jelzálogokon és más lakáshiteleken megemelték a kamatlábakat, a játszma véget ért. Ma körülbelül hatmillió másodrendű jelzáloghitel él, amelyek közül – Soros becslése alapján – 40% bedőlése várható a következő két évben.

A következő években ezenkívül még ötmillió csőd várható a változó kamatozású jelzálogok és más „rugalmas hitel" piacán. De a több trillió dollár értéket elérő „vírusos" értékpapírok már bejutottak a globális pénz­ügyi rendszerbe. A globális kapitalizmus gigantikus keringési rendszerét végzetes fertőzés érte.

Miként dőlhettek össze kártyavárként a Wall Street titánjai?

A Lehman Brothers, a Merrill Lynch, a Fannie Mae, a Freddie Mac és a Bear Stearns esetében a mérgező értékpapírokon elszenvedett vesz­teségek egyszerűen fölülmúlták tartalékaik nagyságát, és így csődbe jutottak. És ahogy mérlegüket hozzáigazítják ezeknek az eszközöknek a valós értékéhez, még több bukás várható, mivel a legtöbb ilyen eszköz nyilvántartása „mérlegen kívüli".

És még sokan fognak velük együtt csődbe menni, amikor más spekula­tív tevékenységek, pl. a hitelkártyák és a kockázatbiztosítások különféle fajtái szintén odakozmálnak. Az AlG-t a hitelbukáscsere – a vállalatok hi­telbukásának valószínűségére való fogadást befektetők számára lehető­vé tévő származékos termék – szabályozatlan piacán vállalt nagyarányú kockázatvállalása taszította a mélybe. A hitelbukásokra való fogadások piaca immár 45 trillió dollár nagyságrendű és nélkülöz mindenféle szabá­lyozást. Ez az összeg több mint ötször akkora, mint az Egyesült Államok teljes államkötvénypiaca. Az AIG összeomlása esetén a potenciálisan bedőlő eszközök ilyen óriási nagysága volt az, ami Washingtont nézetei felülvizsgálatára kényszerítette, és ezért mentették meg, noha korábban a Lehman Brothers-t hagyták összeomlani.

Mi fog történni?

Bizton állíthatjuk, hogy további csődök és államosítások lesznek, a kül­földi bankok és intézmények ebben követni fogják az amerikaiakat. A Wall Street összeomlása el fogja nyújtani és mélyíteni a recessziót az Egyesült Államokban, továbbá Ázsiában; az amerikai recesszió másutt szintén recessziót, ha nem rosszabbat fog okozni. Az utóbbi oka elsősorban az, hogy Kína legfontosabb exportpiaca az Egyesült Államok, Kína viszont exporttermeléséhez nyersanyagokat és közbülső termékeket importál Japánból, Koreából és Délkelet-Ázsiából. A globalizáció lehetetlenné tette a „leválást". Az Egyesült Államok, Kína és Kelet-Ázsia olyan, mint három rabláncra fűzött börtönlakó.

Tanulságok, dióhéjban

A Wall Street-i katasztrófa nem csak a kapzsiság és a hiperaktív szektor állami szabályozatlansága miatt következett be. Az összeomlás végeredményben a globális kapitalizmust az 1970-es évek közepe óta gyötrő túltermelési válságból fakad.

A neoliberális szerkezetátalakítás és a globalizáció mellett a befekte­tési tevékenységek pénzügyesítésével próbálták elkerülni a stagnálást. Az előbbi kettő mérsékelt eredménnyel járt, ezért a pénzügyesítés vált a legvonzóbb profitmentő eszközzé. Ám ez veszélyes útnak bizonyult: spekulációs buborékokat szült, amelyek lehetővé tették kevesek időle­ges boldogulását, de végül, a reálgazdaságban, vállalati csődökhöz és recesszióhoz vezetett.

Napjaink kulcskérdése az, hogy milyen hosszú és milyen mély lesz a recesszió? Vajon szüksége lesz-e az amerikai gazdaságnak egy újabb spekulatív buborékra, hogy kirántsa magát a recesszióból? És ha igen, akkor hol keletkezik a következő buborék? Egyesek szerint a hadiipari komplexum vagy a Naomi Klein által leírt „katasztrófakapitalizmus-komp­lexum" lesz a következő. De ez már egy másik történet.

A cikk eredeti megjelenése: Walden Bello: A primer on the Wall Street meltdown. www.tni.org a Transnational Institute honlapja, 2008. szep­tember 25.

(Fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

1 A CDS-t vásárló védelmet vesz a referenciaadós hitelkockázatára. Rendszeres biztosítási díjat fizet a CDS-t eladónak, de a referenciaadós hitelbukása esetén jogosulttá válik a biztosítási összegre.

2 Angol financilalisation, A pénzügyi szektor gazdasági előretörésének folyamata. Mint ipar – iparosítás, pénzügy – pénzügyesítés.

Visszavonulóban a globalizáció?

A 90-es évek elején beharangozott globalizációs folyamat tartalékai mára mintha kimerülnének. A cikk ennek okait boncolgatja: a tőkecsoportosulások küzdelmét, a nemzetgazdasági keretek újbóli megerősödést, a globalizációval szembeni ellenállást. A szerző szerint "mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet"

Amikor a 90-es évek elején a "globalizáció" közhasználatú kifejezéssé vált, úgy tekintettek rá, mint a jövő megtestesülésére. Tizenöt évvel ezelőtt a globalista gondolkodók, mint például Kenichi Ohmae vagy Robert Reich, az úgynevezett határok nélküli világ beköszöntét üdvözölték. A viszonylag autonóm nemzetgazdaságok globális gazdaságba való funkcionális integrációjának folyamatát "visszafordíthatatlannak" nyilvánították. Mindazokat pedig, akik szembehelyezkedtek a globalizációval, megvetően félresöpörték mint a ludditák mai rokonait.

Tizenöt évvel később az áttelepülő gyárak és a kiszervezések ellenére a nemzetközi gazdaság még mindig nemzetgazdaságok rendszere. Ezek kétségkívül kölcsönösen függenek egymástól, de a belső tényezők továbbra is nagyban meghatározzák e gazdaságok dinamikáját. A globalizáció valójában elérte legmagasabb szintjét, és lassan visszavonulóban van.

Fényes jóslatok, siralmas kimenetelek

A globalizáció fénykorában azt mondták, hogy az állami gazdaságpolitika nem számít többé, és hogy a nemzetközi nagyvállalatok hamarosan eljelentéktelenítik az államokat. De az államok ma is fontos tényezők. Az Európai Unió, az USA kormánya és a kínai állam ma erősebb gazdasági tényezők, mint tíz évvel ezelőtt. Kínában például inkább a transznacionális társaságok táncolnak úgy, ahogyan az állam fütyül, mint megfordítva.

Ezenkívül az ipari struktúrák kiépítését vagy a foglalkoztatási szint védelmét szolgáló, piaci folyamatokba közbeavatkozó állami intézkedések ma is jelentős hatással bírnak. Valójában épp ezek az intervencionista kormányzati politikák bizonyultak döntőnek a fejlődés vagy alulfejlődés, virágzás vagy elnyomorodás kérdésében. A Malajzia által az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság során bevezetett tőkekorlátozások következtében az országot kevésbé rendítette meg a válság, mint Thaiföldet vagy Indonéziát. A tőkemozgások szigorú kontrollja Kínát is elszigetelte a szomszédai körében végbemenő összeomlástól.

Tizenöt évvel ezelőtt azt mondták, hogy létrejön az a transznacionális kapitalista elit, amely menedzseli majd a világgazdaságot. Valóban, a globalizáció lett a Clinton-adminisztráció "nagy stratégiája", amelynek értelmében az amerikai elit lesz a primus inter pares – az első az egyenlők között – abban a globális koalícióban, amely a világot elvezeti az új, jóindulatú világrendhez. Mára a projekt romokban hever. George W. Bush uralma alatt a gazdasági elit nacionalista frakciója felülkerekedett a transznacionális frakción. Nacionalizmus által megfertőzött nemzetállamok éles versenyt folytatnak azon, hogy ki képes jobban megrövidíteni a másik gazdaságát.

Egy évtizeddel ezelőtt létrejött a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), és a globalizáció korát fémjelző nemzetközi gazdaságirányítási rend harmadik pilléreként csatlakozott a Világbankhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz (IMF). Amikor 1996 decemberében a WTO első miniszteri találkozóján Szingapúrban diadalittasan összegyűltek a három szervezet tisztviselői, a "globális irányítás" fő feladataként a "koherenciát" jelölték meg. Ez utóbbi a három intézmény által követett neoliberális politika összehangolását jelentette volna a globális gazdaság zökkenőmentes, technokrata integrációjának biztosítása érdekében.

De most Sebastian Mallaby, a Washington Post befolyásos globalista kommentátora arról panaszkodik, hogy "a kereskedelemliberalizáció elakadt, a gazdasági segítségnyújtás nem eléggé koherens, és a legközelebbi pénzügyi tűzvészt egy sebesült tűzoltó próbálja majd eloltani". A helyzet valójában még rosszabb. Az IMF lényegében üzemképtelenné vált. Jól tudva, hogy az IMF siettette és súlyosbította az ázsiai pénzügyi válságot, a viszonylag jobb módú fejlődő országok egyre nagyobb hányada utasítja vissza az IMF által kínált hiteleket, illetve fizeti vissza a meglévő IMF-hiteleket lejárat előtt, miközben kinyilvánítják, hogy soha többé nem vesznek fel új hiteleket a szervezettől. Ezek közé tartozik Thaiföld, Indonézia, Brazília és Argentína. Mivel az Alap költségvetése nagyban függ a nagy adós országok törlesztéseitől, e bojkott gyakorlati következménye az egyik szakértő szerint "a szervezet költségvetésének rendkívüli mértékű összezsugorodása".

A Világbank első látásra mintha jobb állapotban lenne, mint az Alap. De miután főszerepet játszott azoknak a szerkezeti kiigazítási programoknak a bukásában, amelyek az azokat végrehajtó fejlődő és átmeneti gazdaságok legtöbbjében a korábbinál is nagyobb szegénységet, nagyobb egyenlőtlenséget és stagnálást eredményezett, szintén legitimációs válságot él át.

De a multilateralizmus válsága a WTO esetében a legnyilvánvalóbb. Tavaly júliusban váratlanul összeomlott a további kereskedelemliberalizálásról folytatott tárgyalások dohai fordulója, miután az úgynevezett hatok csoportja kirohanást intézett az Egyesült Államok ellen amiatt, hogy az nem hajlandó hozzányúlni az óriási méretű agrártámogatásokhoz. A szabadkereskedelem-hívő közgazdász, Fred Bergsten biciklihez hasonlította a kereskedelemliberalizációt és a WTO-t: ha nem haladnak előre, eldőlnek. Az egyik főigazgatója által egykor "a multilateralizmus koronagyémántjaként" emlegetett szervezet összeomlása közelebb lehet, mint ahogy első pillantásra látszik.

Miért akadt el a globalizáció?

Miért futott zátonyra a globalizáció? Először is, a globalizáció előrehaladottságát eleve eltúlozták. A transznacionális vállalatok termelésének és értékesítésének legnagyobb része a vállalat származási országában vagy régiójában bonyolódik. Csupán egy maroknyi igazán globális nagyvállalat létezik, amelynek termelése és értékesítése viszonylag egyenlően oszlik meg a világ régiói közt.

Másodszor, a tőkés elitek ahelyett, hogy egy közös, együttműködésen alapuló választ adtak volna a túltermelés, stagnálás és környezetrombolás válságjeleire, azon versenyeztek egymással, hogy ki tudja a másikra hárítani az alkalmazkodással járó terheket. A Bush-kormány például a gyenge dollár politikájához folyamodott, hogy ezzel elősegítse az amerikai gazdaság kilábalását a recesszióból, Európa és Japán kárára. Ezenkívül nem volt hajlandó aláírni a Kiotói Egyezményt, hogy ezáltal Európát és Japánt rákényszerítse, viseljék ők a globális környezeti alkalmazkodás terheinek túlnyomó részét, s így javuljon az amerikai ipar relatív versenyképessége. Noha a globális tőkés rendszer szempontjából az együttműködés lenne a racionális stratégiai választás, a nemzeti tőkés érdekek elsősorban arra irányulnak, hogy rövid távon elkerüljék a versenytársakkal szembeni pozíciók romlását.

A harmadik tényező a hegemón hatalom, az Egyesült Államok által oly hivalkodóan alkalmazott kettős mérce romboló hatása volt. Míg a Clinton-kormány ténylegesen megpróbálkozott azzal, hogy elmozdítsa az Egyesült Államokat a szabadkereskedelem irányába, addig a Bush-kormány képmutatóan szabadkereskedelmet prédikált, miközben ő maga protekcionista politikát folytatott. A Bush-kormány kereskedelempolitikája valójában szemlátomást nem más, mint szabadkereskedelem mindenki másnak, protekcionizmus az Egyesült Államoknak.

Negyedszer, túl nagy volt a disszonancia a globalizációval és a szabadkereskedelemmel kapcsolatos ígéretek, illetve a neoliberális politikák valóságos eredményei, a fokozódó szegénység, egyenlőtlenség és stagnálás között. Kína az egyik azon nagyon kevés helyek közül, ahol ténylegesen mérséklődött a szegénység az elmúlt tizenöt év során. De a 120 millió kínainak a szegénységből való kiemelkedése nem a neoliberális recepteknek, hanem az intervencionista, a piaci erőket menedzselő állami politikának köszönhető. Ezenkívül a tőkemozgások kontrolljának feladását hirdetőknek szembe kellett néznie azoknak a gazdaságoknak az összeomlásával, amelyek megszívlelték e tanácsot. A pénzügyek globalizációja sokkal gyorsabban végbement, mint a termelés globalizációja. De a pénzügyi globalizáció jóvoltából nem a prosperitás, hanem a káosz terén sikerült az élvonalba kerülni. Az ázsiai pénzügyi válsággal és az argentin gazdaság összeomlásával (Argentína a tőkeliberalizáció legdoktrinerebb végrehajtói közé tartozott) a valóság fellázadt az elmélet ellen.

A globalizációs projekt visszaszorulásának egyik további tényezője a globalisták növekedéssel kapcsolatos megszállottsága. Igazából a megszakítás nélküli növekedés áll a globalizáció középpontjában, ez adja a globalizáció legitimitását. Miközben a Világbank legutóbbi jelentése változatlanul a gyors növekedést magasztalja, mint a világméretű középosztály kiszélesedésének kulcstényezőjét, addig a globális felmelegedés, a rekordnagyságú olajár és más környezeti események egyre világosabbá teszik az emberek számára, hogy a globalizációt kísérő növekedési ráták és a növekedés jellege leginkább az ökológiai Armageddon holtbiztos receptje.

Végül pedig ne becsüljük le a globalizációval szembeni népi ellenállást mint önálló tényezőt. A Seattle-ben, Prágában és Genovában lezajlott csaták 1999-ben, 2000-ben és 2001-ben; a masszív világméretű háborúellenes tüntetés 2003. február 15-én, amikor is a globalizációellenes mozgalom átalakult globális háborúellenes mozgalommá; a WTO miniszteri találkozójának összeomlása 2003-ban Cancunban és majdnem-összeomlása 2005-ben Hongkongban; a neoliberális, globalista EU-alkotmánytervezet 2005-ös elutasítása a franciák és a hollandok részéről – mindezek annak az egy évtizede tartó globális harcnak voltak a kritikus csomópontjai, amely visszaszorította a globalizációs projektet. De ezek a széles nyilvánosságot kapott események csupán a jéghegy csúcsát, a parasztok, munkások, diákok, őslakosok millióit és a középosztály számos rétegét összefogó helyi közösségek ezrei által világszerte folytatott antineoliberális, antiglobalista küzdelmek summázatát jelentik.

Még nincs vége

Habár a nagyvállalatok által vezérelt globalizáció alábbhagyott, még korántsem tekinthető elintézett ügynek. Noha hitelüket vesztették, sok országban jó néhány globalista neoliberális program érvényben maradt, mivel a technokraták szemében nincs hiteles alternatív politika. Most, hogy a WTO-ban a tárgyalások holtpontra jutottak, a kereskedelmi nagyhatalmak kétoldalú szabadkereskedelmi egyezményeket, illetve gazdasági együttműködési egyezményeket igyekeznek a fejlődő országokra oktrojálni. Ezek az egyezmények sok szempontból veszélyesebbek, mint a WTO multilaterális egyezményei, mivel gyakran még nagyobb engedményeket követelnek a piacra jutás és a szellemi termékek tulajdonjogának érvényesítése terén.

Ezzel együtt a dolgok immár nem olyan egyszerűek a multik és a kereskedelmi hatalmak számára. Doktriner neoliberálisokat mozdítanak el a kulcspozíciókból, és helyükbe pragmatikus technokratákat ültetnek, akik gyakran hajlandóak korrigálni a neoliberális gyakorlatot a népi nyomásgyakorlás eredményeképpen. Ami a szabadkereskedelmi egyezményeket illeti, a globális Dél lassan tisztába jön az egyezmények veszélyeivel, és kezd ellenállni. Az állampolgárok ellenállásának következtében a legfontosabb dél-amerikai országok kormányai 2005 novemberében, a Mar del Platában tartott konferencián meghiúsították az Összamerikai Szabadkereskedelmi Övezet (angol rövidítéssel: FTAA) létrehozását, George W. Bush nyugati félgömbbel kapcsolatos dédelgetett tervét.

Hasonlóképpen: Thaiföldön a Thaksin Shinawatra miniszterelnökkel szemben a puccsot megelőző hónapokban mutatkozó ellenállás egyik oka az a sietség volt, amellyel Thaksin szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. 2006 januárjában mintegy tízezer tiltakozó próbált behatolni Chiang Mai városban abba az épületbe, ahol az amerikai és thai küldöttek az egyezményről tárgyaltak. A Thaksin bukását követően hivatalba lépett kormány felfüggesztette a szabadkereskedelmi egyezményt, és ez a siker újabb inspirációt jelent más országokban a hasonló egyezmények ellen küzdő mozgalmak számára.

A neoliberális globalizáció visszavonulása Latin-Amerikában a leglátványosabb. Bolívia régóta a külföldi energetikai óriásvállalatok prédája volt, de Evo Morales elnök nacionalizálta az ország energiakészletét. Nestor Kirchner argentin elnök példát adott abból, hogy egy fejlődő ország is ellenállhat a pénzügyi tőke nyomásának, amikor rákényszerítette az Észak kötvényeseit, hogy nyugodjanak bele: az Argentínának nyújtott hiteleiknek csak egynegyedét fogják viszontlátni. Hugo Chávez elindított egy ambiciózus regionális integrációs programot, az Összamerikai Bolívari Alternatívát (spanyol rövidítéssel ALBA). Ez utóbbiban az északi országok transznacionális vállalatainak csekély szerepe van, vagy semmilyen szerepe nincsen, szabadkereskedelem helyett valódi gazdasági kooperáción alapul, és Chávez megfogalmazása szerint "kapitalizmuson túli logika" alapján működik.

A globalizáció tágabb perspektívában

Mostanra láthatóvá vált, hogy a globalizáció nem a kapitalizmus fejlődésének egy új, magasabb fázisa, hanem a tőkés termelési rend strukturális válságára adott válaszkísérlet. Tizenöt évvel azután, hogy szétkürtölték, mint az új jövő szelét, a globalizáció nem annyira a kapitalista kaland "szép új korszakának", sokkal inkább a globális tőke kétségbeesett próbálkozásának tűnik, amellyel az 1970-es és 80-as években a világgazdaságot hatalmába kerítő stagnálásból és egyensúlyi problémákból igyekezett kimenekülni. A közép- és kelet-európai központosított szocialista rezsimek összeomlása a 90-es évek elején elvonta erről a tényről a figyelmet.

Progresszív körökben sokan még most is úgy vélik, a feladat a globalizáció "humanizálása". Ám a globalizáció erői immár kimerülőben vannak. A jelenkor sokasodó gazdasági és politikai konfliktusai leginkább annak az időszaknak a végét idézik, amelyet a történészek a globalizáció első korszakaként emlegetnek. Ez utóbbi 1815-től az első világháború kitöréséig tartott. Korunk sürgető feladata nem abban áll, hogy a globalizációnak "szociáldemokrata" irányt adjunk, hanem hogy képesek legyünk úgy menedzselni a globalizáció visszavonulását, hogy az ne torkolljon ugyanolyan káoszba és fékevesztett konfliktusba, mint ami a korábbi globalizációs korszak végét fémjelezte.

 

 (Fordította: Matheika Zoltán)

 

E cikk teljesebb változata megjelent a Third World Quarterly 2006. 8. számában "The Capitalist Conjuncture: Overaccumulation, Financial Crises, and the Retreat from Globalization" (A tőkés konjunktúra: túlfelhalmozás, pénzügyi válságok és visszavonulás a globalizációból) címen.