„Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és a bányákba való elevenen-elteme­tése, Kelet-India kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltozta­tása kereskedelmi vadaskertté, ahol feketebőrűekre vadásznak, jelzik a tőkés termelés korszakának hajnalát. Ezek az idilli folyamatok az eredeti felhalmozás fő mozzanatai. Nyomukban jár az európai nemzetek keres­kedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség. Kezdődik Németalföldnek Spanyolországtól való elszakadásával, óriási méreteket ölt Anglia jakobinusellenes háborújában, még továbbfolyik a Kína elleni ópiumháborúkban stb.

Az eredeti felhalmozás különböző mozzanatai, többé-kevésbé időbeli sorrendben, különösen Spanyolországra, Portugáliára, Hollandiára, Franciaországra és Angliára oszlanak el. Angliában a XVII. század végén rendszeresen egybefoglalják e mozzanatokat a gyarmati rendszerben, az államadósságok rendszerében, a modern adórendszerben és a pro­tekcionizmus rendszerében. Ezek a módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarmati rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatalmat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelési mód tőkés termelési móddá való át­változásának folyamatát mesterségesen előmozdítsák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes. Maga is gazdasági potencia.

„A keresztény gyarmati rendszerről egy ember, akinek a kereszténység a specialitása, W[illiam] Howitt, a következőket mondja: »Azoknak a barbárságoknak és elvetemült rémtetteknek, amelyeket az úgynevezett keresztény fajok elkövettek a világ minden táján és minden nép ellen, amelyet le tudtak igázni, nincs párja a világtörténelem semmilyen kor­szakában, semmilyen fajnál, bármilyen vad és műveletlen, könyörtelen és szemérmetlen volt is az.«" (Karl Marx: A tőke I. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 702)

Marx halála óta a kapitalizmus történetében az erőszak oly mértékben burjánzott el és egyszersmind „finomodott" is, amire épeszű ember ré­gebben nemigen gondolhatott.

Ma, túl a szovjetek (állam)szocialista kísérletén, a kapitalizmus a maga világrendszerével és egész erőszakos, véres történetével – látszólag – alternatívátlanul áll az emberiség előtt.

Az erőszak történetéről sok mindent elárul, hogy – Eric Hobsbawm számításai szerint – csupán a XX. században 183 millió ember halt erő­szakos halált. (Az adatban nem szerepel a tőkerendszerből kisarjadó, a rendszer saját jogrendjét megsértő köztörvényes bűnözők, gyilkosok áldozatainak száma.)

Az erőszak „tudománya" és „művészete", majd az erőszakgazdaságba – a fegyverkezésbe és a hadviselésbe – való befektetés, ha elfogadjuk Giovanni Arrighi érvelését, az európai felemelkedés kimondott titka. Igen, az évszázadok folyamán kialakult a halálipar mint a legnyereségesebb üzemág, amely azután a maga tökéletességével a holokausztban, a nép­irtások történetének e valóban kivételes formájában csúcsosodott ki, mi­dőn a rablás nyílt s a náci öldöklés tébolyában (ön)céllá vált eszköze egy népcsoport minden egyes egyedének kiirtása volt. A holokauszt kapitalis­ta egyetemessége több mint szimbolikusan nyilvánult meg abban, hogy a legyilkolt zsidók szájából kitépett fogaranyat tömbökbe olvasztották, amelyek azután – köztudomásúlag – svájci bankok széfjeiben landoltak.

A kapitalizmus mint globálisan és nemzetileg is berendezkedett sziszté­ma, az idők folyamán komoly átalakulásokon ment keresztül – beleértve halálgépezetét is. A világháborúk óta megszámlálhatatlan vérfürdőt, évekig tartó helyi és regionális háborúk özönét zúdította az emberiség­re – Koreától Indonézián és Vietnamon át Közép-Afrikáig, a Balkánig, a Kaukázustól az arab világig.

Bármily változatosak is az egyetemes tőkerendszer háborúi egyedi okaik tekintetében, a döntő szerepet bennük mindig hatalmi és profitérde­kek, üzleti-piaci vagy rabló motívumok játszották. A tőkés nagyhatalmak a XX. századi háborúkat, hivatalos propagandájuk szerint – talán csak Hitlert kivéve -, mindig a béke, a civilizáció és az emberi jogok védelme érdekében kezdeményezték és vitték végbe. Ha feltételesen eltekintünk a gyarmati háborúktól, a modern népirtások történetét az I. világháborútól a jelenleg is zajló iraki, afganisztáni vagy legújabban a líbiai háborúig bezárólag mindig gondosan megkonstruált propaganda-hadjárat kísérte.

Emlékezzünk rá: François Furet, a neves francia történész volt talán az első olyan ex-marxista történész, aki a francia forradalom, majd az I. világháború és a „kommunizmus" „revizionista" magyarázatával kilépett a marxista tradícióból. Ő nevezte először az imperialista világháborút „demokratikus" háborúnak, mondván, az a népek akaratából folyt. A ke­let-európai rendszerváltás vonzásában aztán értelmiségiek egész hada, köztük számos történész is – a tőkerendszer megigazult, „demokrata" ideológusai – áttértek az új paradigmára: immár nem keresik a háború gazdasági-üzleti okait, helyettük inkább az uralkodóházak ellentéteit, a „népek beleegyezését" és hősiességét, a nemzeti elkötelezettséget, a béke iránti odaadást hangsúlyozzák, kívül hagyva a vizsgálódáson a piaci és profitérdekeket, a gyarmati jellegzetességeket stb.

1945 óta újabb világháború nem tört az emberiségre, s a tradicionális gyarmati világ sem tért vissza. Ennek oka az, hogy – egyfelől – a Szov­jetunió a centrum-kapitalista országok segítségére volt a népirtó náci rezsim legyőzésében, másfelől a centrumországok egyesítése a szovjet világhatalommal, illetve a félperifériával és a perifériával szemben kizárta a világháború megismétlődését, aminek helyét a lokális, „helyettesítő", háborúk vették át. A Szovjetunió összeomlása után a világ nem lett biz­tonságosabb (miként igazságosabb vagy egyenlőbb sem), sőt, ezután még több pénzt költöttek fegyverekre, és megszaporodtak a háborúk. A helyi háborúk a nyugati, illetve különböző szupranacionális üzleti érde­kek által – főképpen pénzügyi eszközökkel és fegyverszállítmányokkal – „meghódított" helyi elitek egymás közötti hatalmi konfliktusai, amelyek a regionális és globális piaci vagy érdekszféra-harcok eredményeként olykor milliós áldozatokkal jártak.

Az erőszak rémtettekig eszkalálódó folyamát – bármennyire populista megfogalmazásnak tűnik is – a nyugati hatalmak és nagyvállalatok finanszírozták. Ha csak azokat az emberellenes rezsimeket számítjuk, amelyeket e demokráciák – élükön az Egyesült Államokkal – támogat­tak Közép- és Dél-Amerikától Indonézián át Szaúd-Arábiáig, ijesztő adatokhoz jutunk. Hosszú lenne a sora, ha számot próbálnánk adni minden tömegmészárlásról, amelyet üzleti érdekekből, ám emberjogi vagy vallási zászló alatt követtek el. Az 1970-es évektől megszilárduló, gyakran neoliberálisnak nevezett világrend fenntartása sok helyütt tömeg­gyilkosságokra, bombázásokra vagy állami terrorakciókra támaszkodott és támaszkodik ma is.

Hogy mit várjunk e tekintetben a jövőtől, arra vonatkozóan elgondol­kodtató, amit Marx és Engels már a Kommunista Párt Kiáltványának elején fontos tapasztalatként említett. Eszerint az osztályharcok történe­tében nem egyszer fordult elő a küzdelem olyan végkimenetele, amely a harcoló osztályok közös pusztulásával járt: „Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harc­ban álló osztályok közös pusztulásával végződött." Napjainkban e tézist ki kell egészítenünk azzal, hogy ez a harc immár magának a Földnek, az emberi civilizációnak a pusztulásával fenyeget: Szocializmus vagy barbárság! – szegezte kortársai elé a választás imperatívuszát Rosa Lu­xemburg az 1910-es években. Szocializmus vagy barbárság! – ismételte meg ezen egyedüli történelmi alternatívát Mészáros István 2001-ben. És valóban: ha a választás lehetősége egyáltalában fennáll még, a tét mind nyilvánvalóbb módon az emberiség túlélése.

Ám az alternatíva felismerése a gyakorlatban nem ily egyszerű! A kapitalizmusban kialakult bonyolult manipulációs szisztéma, a félreve­zetés szövevényes rendszere, az érzelmi zsarolás üzleties technikája, a fogyasztói társadalom impresszív agymosása áthatja a termelés, a munka, a hétköznapok világának teljességét, s így az emberek többsége gyakran mintha inkubátorban élne. A magukat a „baloldalhoz" sorolók nagy része beleesett abba a csapdába, amelyet a piacgazdaság (a „pol­gári demokrácia") állított neki. Ahogyan S. Žižek felhívja rá a figyelmet (Eszmélet 88. 28): a történelem ismét napirendre tűzte a demokratikus intézmények defetisizálását s vele egyidejűleg az erőszak problémájának defetisizálását is. Az erőszakot ugyanis maga a piacgazdaság gerjeszti, azok a „demokratikus" intézmények, amelyek kizárják a rendszer demok­ratikus meghaladásának esélyét. Az emberek legtöbbször nem ismerik fel – rövid távú érdekeik folytán -, hogy az erőszak elválaszthatatlan a tőkés termelés profit- és piaci természetétől, a versenytársadalom lényegétől, a tőkefelhalmozás végtelen folyamatától. „Békés" eszközökkel, melyek valójában az erőszak kifinomultabb technikái, még a leggazdagabb országokban sem lehet a munkavállalók kiszipolyozását, a társadalmi egyenlőtlenséget s a kiváltságosok „demokratikus" uralmát tartósan fenntartani. Kitartó ellenfeleiből a rendszer nem csinál politikai üldözöt­teket; más úton módon pusztítja el őket – például „örökös munkanélkülit" csinál belőlük, lejáratja, bűnözőként bélyegzi meg őket, megingatva vagy egyenesen elpusztítva életfeltételeiket.

Ilyenformán a tőke a termelés világában – története során mindvé­gig – az erőszak legkülönbözőbb módjait alkalmazta és alkalmazza: a gazdaságon kívüli erőszak változatos fajtáitól a represszivitás piaci for­maváltozatain keresztül a holokausztig – amint erről Herbert Marcuse oly pontos elemzésekben számolt be már az 1960-as években. Az elnyomás modern formáinak erőszakos megvalósításában ma óriási apparátusok, egész társadalmi csoportok vesznek részt. Világméretekben gyarapszik a mindenre megvásárolható tömeg (amelyet Marx a lumpenproletariá­tus fogalmával ragadott meg); soraikat ma széles értelmiségi csoportok duzzasztják. Ők azok, akik az értéktöbbletnek a munkavállalókból való kisajtolásában immár meghatározó szerepet játszanak, a latin-ame­rikai halálbrigádoktól a kelet-európai bértollnokokig. A tőkerendszer egyetemessége az erőszaknak és az erőszakkal való fenyegetésnek, a furkósbotnak és a mézesmadzagnak, a gazdaságon kívüli és a piaci kényszernek/kényszerítésnek az egész Földre való kiterjedésében is megmutatkozik, ami az 1970-es évektől a „multinacionális társaságok világuralmának" kiépülésében öltött formát.

Tudjuk tehát, hogy e „világuralom" erőszak nélkül nem volt sem kiépít­hető, sem fenntartható a Föld egyetlen régiójában sem. Nem csupán a neoliberális politikával szembeni ellenállás gyakori erőszakos leverésére gondolunk, hanem a bérből és fizetésből élők, a munkanélküliek szociális biztonságtól és munkától való kíméletlen megfosztására, az új szegény­ség „bevezetésére" szerte Európában – miközben persze a rendszer ezúttal is mindenfelé kitermelte s termeli szakadatlanul az „ellenállás" szélsőjobboldali, fasiszta válfaját -, szemben a baloldali, antikapitalista alternatívával. Szép perspektíva elé néz a világ, ha a demokrácia zász­laja alatt ismét halálbrigádok jönnek, hogy kifinomult vagy kendőzetlen erőszak útján móresre tanítsák a népeket – a tőkerendszer védelmében.

Álljunk ellen a gonosznak!

 

A szerkesztőség