1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciát rendezett. Immáron negyedik alkalommal került sor Budapesten arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző, kisebb-nagyobb csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

A konferencia céljairól szólva Krausz Tamás azt hangsúlyozta megnyitójában, hogy a baloldalon sokan félreértették a kelet-európai rendszerváltás jellegét. Miközben a hagyományos kommunizmus a sztálinizmus és a liberalizmus szorításában morzsolódott fel, a szociáldemokrácia döntően a liberalizmus áldozata lett, gazdaságpolitikai kezdeményezések helyett maga vált a neoliberális kurzus megvalósítójává. A rendszerváltás nem forradalom volt tehát, hanem békeidőben példátlan hanyatlás, amelynek okait és következményeit már évek óta elemzik a konferencia résztvevői. Kate Hudson, a brit Munkáspárt baloldalának képviselője és a konferencia társszervezője azt hangsúlyozta, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi kooperáció felépítése a neoliberalizmussal szembeni alternatíva megformálása érdekében: a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszéde. A neoliberális kurzus “új termékei” az Európai Monetáris Unió és a NATO keleti kiterjesztése annak érdekében, hogy a szociális és munkavállalói jogokat, lehetőségeket tovább szűkítse. Ami rendszerkritikai erő a baloldali szociáldemokráciából és a kommunista pártokból megmaradt, napjainkban a társadalmi és gazdasági újrastrukturálódás keretei között egy új baloldallá transzformálódik mind Nyugaton, mind Keleten.

Az elméleti jellegű előadások többnyire a kelet-európai rendszereknek, illetve magának a világrendszernek az elfogadhatatlanságából indultak ki, és ugyanezt fogalmazták meg végkövetkeztetéseikben is; a politikusok a neoliberális világrenddel szemben, de a rendszeren belül határozták meg a neoliberális kurzussal szemben követendő alternatívát.

Ezt legplasztikusabban Ken Livingstone, a Brit Munkáspárt balszárnyának vezéralakja fogalmazta meg. Ő a fennálló neoliberális szabadpiaci kapitalizmussal szemben a társadalom többsége érdekében a piac állami korlátozását állította, mint a baloldali politika egyik centrális követelését, ami egyértelmű polémia a Blaire által dominált neoliberalizálódott hivatalos politikával, egy baloldali keynesianus hagyomány jegyében. Álláspontja szerint nincs visszatérés sem a “szocializmus egy országban”, sem a “kapitalizmus egy országban” praxisához, hanem a nemzetközi gazdaságot és annak pénzügyi központjait a politikai demokrácia intézményeinek kellene ellenőriznie. A “szabadpiaci modellel” szemben egy “demokratikus modellt” kell a nemzetközi gazdaságban felépíteni. A Maastrichti Egyezmény éppen a demokratikus modellel szembenálló fejlemény. A szabadpiaci modell az egykori szocialista országokban is megbukott, ám az Európai Unióhoz való csatlakozásuk egész problémaköre megoldatlan. Livingstone főbb gazdasági tézisei bekerültek a konferencián elfogadott dokumentumba is.

A világgazdasági globalizálódás két újnak tekinthető nemzetközi szervezetét, a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységét mutatta be Alain Freeman, a neves brit közgazdász. Felvázolta e szervezetek neoliberális funkcióját, működési módját, szinte korlátlan hatalmát. Mérhetetlen mennyiségű emberi munka, kultúra és képesség ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása bonyolódik e szervezetek segítségével. A gazdag és szegény nemzetek közötti viszony klasszikus módon tükröződik ebben a struktúrában. A Világkereskedelmi Szervezetet Freeman úgy jellemezte mint a tőkének “az IMF és a Világbank melletti harmadik kezét”, mint institucionális rendőrt, amely a multinacionális társaságok érdekeit védelmezi.

Többen is rámutattak, hogy Kelet-Európa a nemzetközi gazdasági és pénzcentrumok számára perifériális régióként jön csak számításba, amely a nemzetközi munkamegosztás alárendelt területévé válik a neoliberális szellemnek megfelelően. Az Európai Unió igényeivel hozta összefüggésbe Arndt Hopfmann, az Utopie kreativ szerkesztője a specifikusan kelet-európai kapitalizmus kialakulását. Szigeti Péter politológus és az Európa-parlamenti tag, Jonas Sjöstedt (a Svéd Baloldali Párt képviselője) a munkavállalók egyéni és kollektív jogainak korlátozását, a jóléti állam leépítésének okait és következményeit vázolta fel, és másokkal együtt a perspektívát a monetáris Európa vagy szociális Európa alternatívájában határozta meg. Szigeti egyebek között azt húzta alá, hogy egykoron jól összefért a Welfare State a tőkés gazdasággal és a pluralista demokráciával, s ennek mai radikális visszavétele már nem az univerzális szociális ellátás, hanem a rászorultság elvében jelenik meg.

A szociális Európa, illetve a globális világgazdasági integráció következményeit vizsgálta Judith Dellheim, a PDS elnökségének tagja is, akinek a gyakorlati politikáról is volt érdemi mondanivalója. A baloldali szervezetek nemzetközi akcióit és helyi–nemzeti tiltakozási mozgalmainak eredményeit tekintve az előadó mindenekelőtt az Agenda 21 jelentőségét domborította ki. Az ismert francia trockista teoretikus, Cathrine Samary az Európai Unió kelet-európai kiszélesítésének problémáival foglalkozott. Álláspontja szerint meg kellene fordítani az eszközök és célok eddigi viszonyát. Előbb azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen európai társadalomban akarunk élni, és a megfogalmazott célhoz kell az eszközöket keresni, amelyek természetesen akár monetáris eszközök is lehetnek. Az előadás szerint Kelet és Nyugat ugyanazon csónakban evez, hiszen a liberális logikák mindenütt kétségbe vonták a szerzett szociális jogokat, a közszektor létét.

Márkus Péter közgazdász 20 tézist tartalmazó referátuma abból indult ki, hogy az új baloldal erős a rendszerkritikában, de gyengébb a radikális gyakorlati–politikai programok megfogalmazásában és megvalósításában. Olyan megfogalmazást javasolt, amely túllép a neoliberalizmus és a neokeynesianizmus régi vitáján, mert már mindkettő jelentős mértékben a történelmi múlthoz tartozik. Márkus gyakorlati javaslatai arra intik a baloldalt, hogy a pártcentrikus megközelítések helyett a civil társadalom önszerveződéseit, a közvetett demokráciával szemben a közvetlen demokrácia elemeit részesítse előnyben mind a helyi, mind a nemzetközi küzdőtéren, a politika és a gazdaság szférájában egyaránt.

A neoliberális politikával szemben a gyakorlati politika síkján Eduard Hesser a Francia Kommunista Párt tapasztalatairól beszélt, s ennek részeként említette a 35 órás munkahét bevezetésének követelését, és olyan szociális jogokét, amelyek újra garantálnák a munkavállaló létbiztonságát.

A konferencián a politikai és az elméleti érvelések hatása egymásra minimális volt. Érdekes vita inkább elméleti téren alakult ki Hofbauer–Komlósy, illetve A. Buzgalin között. A polémia középpontjában az “utolérés”, a “felzárkózás”, egyszerűbben szólva, a fejlődés fogalma állt. Itt egyidejűleg több kérdés is felmerült: a félperiféria, a bukott államszocializmus régiójának viszonya a centrumhoz és a magának a fejlődés fogalmának az értelmezése. Míg az osztrák szerzőpáros az új baloldal stratégiájának lényegi vonását az utolérés mint alapvető koncepció elutasításában határozta meg, Buzgalin a félperiférián a baloldali gondolkodásából nem tekintette kitörölhetőnek az utolérés “projectjét”. Arra az elméleti kérdésre, vajon lehetséges-e humanista irányú fejlődés a tőkés technikai fejlesztés keretein belül, nem egy hozzászóló szerint, főként a harmadik világ és általában a szegénység problematikája szempontjából már nem adható pozitív válasz.

A konferencia végén az Ausztrál Demokratikus Szocialista Párt elnöke, John Percy a baloldali szocializmus politikai erőinek, szervezeteinek új nemzetközi kooperációjának és szorosabb együttműködésének lehetőségeit latolgatta, s az ilyen kooperáció fejlesztésére szólított fel. Tiny Kox, a Holland Szocialista Párt és Eva Dragheim, a Dán Szocialista Párt, Oliver Meier Francia Kommunista Párt nevében fogalmazott meg hasonló gondolatokat.

Krausz Tamás zárszavában arra utalt, hogy az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva ezeket a konferenciákat igyekszik évente–kétévente Budapesten továbbra is megszervezni. A Budapesti Fórum önmagát a hasonló nemzetközi konferenciák, fórumok és más rendszerkritikai mozgalmak részeként tekinti, melyek előbb-utóbb a nemzetközi baloldal stabil intézményévé válhatnak.

Az 1997. november 1-jén és 2-án lezajlott Budapesti Vitafórum tanácskozásán szocialisták, kommunisták, zöldek és egyéb társadalmi és civil mozgalmak több mint 200 aktivistája gyűlt össze 35 szervezet, újság és folyóirat képviseletében Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából, valamint Oroszországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból.

A konferencia megállapította, hogy a nemzetközi kapitalizmus jelen fázisa, amelyben a kormányzatokra Európának mind keleti, mind nyugati régiójában, éppúgy, mint a világ más részein, a neoliberális gazdaságpolitika változatainak általános alkalmazása jellemző, a világ népessége többségének rovására fejti ki hatását, az egyenlőtlenség, a szegénység és a szociális diszkrimináció hatalmas növekedéséhez vezet mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi vonatkozásban; továbbá hogy éppen ezek a neoliberális politikák felelősek azért, hogy Európában és a világ más részein a huszadik század végén lábra kapott a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet.

Minthogy e neoliberális politikák támogatására és érvényesítésére a tőke nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt kialakította a maga általános szervezeteit, a résztvevők egyetértettek abban, hogy Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint a világ más részei különböző, sokszínű baloldali és társadalmi mozgalmainak is együtt kell működniük, hogy szembenézzenek közös problémáikkal, beleértve a következő feladatokat:

1. Nemzetközi együttműködés a szociális ellátásnak, a foglalkoztatottságnak, a nők és a férfiak, a bevándorlók és a nemzeti kisebbségek demokratikus jogainak védelmében.
2. Fellépés a NATO elkerülhetetlenül gazdasági terheket okozó és új konfliktusok kockázatát előidéző bővítése ellen – egy olyan korszakban, amikor az az ellenség, amelynek elrettentésére létrehozták, már nem is létezik.
3. A Maastrichti Szerződés által előirányzott Európai Monetáris Unió neoliberális feltételrendszerének és az EU Kelet- és Közép-Európa országaival szembeni diszkriminatív magatartásának elutasítása, és ehelyett munkálkodás a kontinens minden népének azon jogáért, hogy egy szociálisan progresszív Európa jöjjön létre, amelyben nincsenek másodosztályú állampolgárok vagy országok.
4. Fellépés annak érdekében, hogy radikálisan csökkentsék, vagy még inkább: töröljék el az úgynevezett harmadik és második világ országainak a nyugati bankokkal és kormányokkal szemben fennálló adósságkötelezettségeit.
5. Saját országaikban: kiállás a munkahelyeket, a szociális ellátást és a munkavállalói jogokat védelmező, a rasszizmust, a diszkriminációt és a környezetrombolást ellenző szakszervezetek, feminista, ökológiai és más társadalmi mozgalmak mellett.

A résztvevők megállapították, hogy ahhoz, hogy a kapitalizmus jelenlegi neoliberális fázisának tendenciáival szemben életképes szocialista, humanista és demokratikus alternatívákat lehessen kidolgozni, döntő szerepet szánva az alulról jövő kezdeményezéseknek és a demokráciának, vitákra és gyakorlati tevékenységre van szükség nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Európán belül dialógust kell teremteni a kontinens két felének szocialista, kommunista, zöld és más civil mozgalmai között.

Konferenciánk ehhez a párbeszédhez járult hozzá a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európát, valamint a világ más részeit képviselő baloldali aktivisták között. Örömmel üdvözöljük azt a kezdeményezést, hogy más nemzetközi vitafórumok tapasztalataira is támaszkodva ezt a találkozót is kövessék további hasonló összejövetelek, amelyek elősegítik, hogy a neoliberalizmus baloldali alternatívájának megteremtését célzó mozgalmak felhasználhassák annak az eszmecserének a tanulságait, amelyben minden európai nép és a kontinens határain kívül élő népek is hallatják hangjukat.

Alexandr Buzgalin, egyetemi tanár, Oroszország

Stephen Day, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Judith Delheim, Szociáldemokrata Párt, Németország

Eva Dragheim, Dán Szocialista Néppárt

Alan Freeman, közgazdász, Nagy-Britannia

Peter Gowan, New Left Review, Labour Focus on Eastern Europe, Nagy-Britannia

Havas Ferenc, Eszmélet, Magyarország

Hannes Hofbauer, egyetemi tanár, Ausztria

Arndt Hopfmann, Utopie Kreativ, Németország

Kate Hudson, Labour Focus on Eastern Europe, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Andrea Komlosy, egyetemi tanár, Ausztria

Tiny Kox, Holland Szocialista Párt

Krausz Tamás, MSZP Baloldali Tömörülés, Magyarország

Jenny Lindahl, Yang Left, Svédország

Ken Livingstone, parlamenti képviselő, Munkáspárt, Nagy-Britannia

Márkus Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Olivier Meier, Kommunista Párt, Franciaország

John Percy, Ausztrália Demokratikus Szocialista Pártja

William A. Petz, Munkásosztály-történeti Intézet, Chicago

Catherine Samary, egyetemi tanár, IV. Internacionálé, Franciaország

Sebestyén György, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Jonas Sjöstedt, parlamenti képviselő, Svéd Baloldali Párt

Curn Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Lene Bøgh Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Szigeti Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Roman Viorel, egyetemi tanár, Németország