1. Bevezető
Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az elosztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a vállalatnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismeretes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszertipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhetünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.
Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szerveződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társadalom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentralizáción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.
Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszonyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és védelmezi a társadalmi tulajdont.
Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidézzük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkásoknak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.
Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a politikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a munkásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politikai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigazgatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy azután végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.
A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a munkásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszervezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadalmi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.
Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjektív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen tényező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. Ellenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.
Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.
A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi jelentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.
Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mélyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megközelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a nagyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egységekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, másrészt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.
A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi műveletek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, hogyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egészségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.
Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazgatás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek hatékonysága három tényezőn múlik:
- A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző módon is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezményeket stb.
- Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalista felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyzetekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével rendelkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezdeményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket teremt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vállalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gyakorolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
- A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási mozgalom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gazdasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló államhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, hanem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.
Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szemben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatartást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kockázatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.
Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazdasági struktúrán belül.
Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alapvetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás számára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (anonim gazdasági társulások) létrehozását.
2. Szövetkezetek
A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilépési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös érdekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, melyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenységeit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevékenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a közös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellemvonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányításra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy szavazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez való hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.
2.1. Szövetkezet alakítás
Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek létrehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cégek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.
Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szövetkezetként működő szövetkezetek között.
2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása
A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulásokról.
Jogok:
- választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
- jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társulás szervezetének minden szintjén,
- jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
- jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat által nyújtott kedvezmények igénybevételére,
- jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.
Kötelességek:
- részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
- az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulásnak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
- látogatni kell a társulás gyűléseit,
- el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
- titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érdekeit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.
A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelmezése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő jelentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fizetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a felelősséget a többi partnerrel.
Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelési szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.
De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökéletesen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a maga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzítsék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.
2.3. Irányítás
A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoznak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sikeres végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.
Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egymással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.
A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosainak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen jelentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megszavazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül választanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).
Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alapvető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkrétabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a célok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazgatót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.
Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.
Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szövetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet munkásai is.
2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége
Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyilvántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.
Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának növekedéséhez vezetett.
A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mérete egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.
Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, szélesebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játszhatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?
Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy felidézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:
- Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állása. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a munkásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
- Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs mindig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
- A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoznak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejüket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.
Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szektorára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése jelentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősítéséhez.
Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:
- Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasági felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi viselkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz helyzetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembeszállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és önvédelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
- A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájáruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégeknél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárulna ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
- A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadalmi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.
Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)
3.1. Alakítás
A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a formát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hozták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.
3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon
A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy részvénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következésképpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan részvénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."
Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdonában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtulajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társasági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.
3.3. Irányítás
Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mindkettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a társasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytulajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés választ oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásának, jobban mondva a birtokolt részvények számának.
3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség
1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a maga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkásaiknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kezdeményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi segítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, amelyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok száma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszkedésük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.
Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektorokat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méreteiket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különbségeket találunk.
Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm régiókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszerveződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megérteni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások megpróbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfontosabb problémáikra megoldást találni.
Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyományosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más szavakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez széles körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulások által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari társulásokhoz tartozott.
Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkezetekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytársaságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.
A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszönhető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagymértékben hiányzik belőlük.
A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonláshoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozniuk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a társadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.
4. Néhány következtetés
Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigazgatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a kooperáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezentúl a munkásokhoz tartoznak.
Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyetlen olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus viszonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szükség.
Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.
A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.
Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:
- a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
- a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyzetekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a helyzet javul;
- a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.valamint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősége.
Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figyelembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig mindenütt leépítik.
Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, akkor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendelkező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembeszökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyáraknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárulnak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.
Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások támogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szakszervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.
A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igényel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztalatot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett mindennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és megérthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konkrét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét
A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükségszerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelenléte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munkások kezdeményezni stb.
Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt állami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotából eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.