1. Bevezető

Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az el­osztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a válla­latnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismere­tes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszer­tipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhe­tünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.

Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szer­veződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társada­lom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentrali­záción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.

Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszo­nyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és vé­delmezi a társadalmi tulajdont.

Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidéz­zük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkások­nak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.

Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a po­litikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politi­kai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigaz­gatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy az­után végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.

A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a mun­kásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszer­vezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadal­mi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjek­tív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen té­nyező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. El­lenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.

Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon ki­terjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.

A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi je­lentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.

Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mé­lyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megkö­zelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a na­gyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egysé­gekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, más­részt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.

A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi művele­tek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, ho­gyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egész­ségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.

Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazga­tás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek haté­konysága három tényezőn múlik:

• A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző mó­don is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezmé­nyeket stb.
• Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalis­ta felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyze­tekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével ren­delkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezde­ményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket te­remt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vál­lalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gya­korolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
• A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási moz­galom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gaz­dasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló ál­lamhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, ha­nem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.

Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szem­ben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatar­tást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kocká­zatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.

Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazda­sági struktúrán belül.

Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alap­vetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás szá­mára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (ano­nim gazdasági társulások) létrehozását.

2. Szövetkezetek

A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilé­pési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös ér­dekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, me­lyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenysé­geit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevé­kenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a kö­zös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellem­vonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányítás­ra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy sza­vazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez va­ló hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.

2.1. Szövetkezet alakítás

Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek lét­rehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cé­gek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.

Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szö­vetkezetként működő szövetkezetek között.

2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása

A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulások­ról.

Jogok:

• választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
• jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társu­lás szervezetének minden szintjén,
• jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
• jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat ál­tal nyújtott kedvezmények igénybevételére,
• jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.

Kötelességek:

• részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
• az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulás­nak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
• látogatni kell a társulás gyűléseit,
• el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
• titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érde­keit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.

A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelme­zése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő je­lentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fi­zetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a fel­elősséget a többi partnerrel.

Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelé­si szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.

De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökélete­sen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a ma­ga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzít­sék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.

2.3. Irányítás

A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoz­nak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sike­res végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.

Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egy­mással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.

A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosai­nak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen je­lentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megsza­vazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül vá­lasztanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).

Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alap­vető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkré­tabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a cé­lok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazga­tót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.

Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.

Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szö­vetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet mun­kásai is.

2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége

Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyil­vántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.

Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának nö­vekedéséhez vezetett.

A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mére­te egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.

Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, széle­sebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játsz­hatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy fel­idézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:

1. Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állá­sa. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a mun­kásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
2. Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs min­dig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
3. A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoz­nak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejü­ket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.

Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szek­torára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése je­lentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősí­téséhez.

Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:

1. Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasá­gi felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi vi­selkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz hely­zetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembe­szállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és ön­védelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
2. A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájá­ruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégek­nél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárul­na ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
3. A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadal­mi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.

Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)

3.1. Alakítás

A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a for­mát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hoz­ták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.

3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon

A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy rész­vénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következés­képpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan rész­vénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."

Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdo­nában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtu­lajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társa­sági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.

3.3. Irányítás

Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mind­kettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a tár­sasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytu­lajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés vá­laszt oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásá­nak, jobban mondva a birtokolt részvények számának.

3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség

1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a ma­ga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkása­iknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kez­deményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi se­gítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, ame­lyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok szá­ma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszke­désük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.

Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektoro­kat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méretei­ket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különb­ségeket találunk.

Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm ré­giókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszer­veződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megér­teni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások meg­próbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfonto­sabb problémáikra megoldást találni.

Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyomá­nyosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más sza­vakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez szé­les körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulá­sok által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari tár­sulásokhoz tartozott.

Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkeze­tekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytár­saságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.

A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszön­hető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagy­mértékben hiányzik belőlük.

A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonlás­hoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozni­uk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a tár­sadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.

4. Néhány következtetés

Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigaz­gatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a ko­operáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezen­túl a munkásokhoz tartoznak.

Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyet­len olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus vi­szonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szük­ség.

Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.

A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.

Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:

1. a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
2. a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyze­tekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a hely­zet javul;
3. a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.vala­mint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősé­ge.

Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figye­lembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig minde­nütt leépítik.

Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, ak­kor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendel­kező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembe­szökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyá­raknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárul­nak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.

Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások tá­mogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szak­szervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.

A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igé­nyel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztala­tot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett min­dennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és meg­érthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konk­rét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét

A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükség­szerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelen­léte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapi­talizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munká­sok kezdeményezni stb.

Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt ál­lami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotá­ból eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.