Politikai gazdaságtan “osztály” nélkül

Andor László: Eltévedt éllovas. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010

1989-1990 folyamán a „létező szocializmus" hirtelen összeomlott Kö­zép- és Kelet-Európában. Az irányított gazdaság struktúrái és az azokat ellenőrző egypártrendszerek lényegében néhány nap alatt – és feltűnően csekély ellenállással – szétzilálódtak, hogy átadják helyüket a szabadpi­acnak és a parlamentáris demokráciának. Ezeket a drámai változásokat akkoriban nem csupán a Nyugaton fogadta eufória és felfokozott izgalom (ahol a Zeitgeist-ot leginkább Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető tézisének sikere jellemezte), hanem az érintett régió népeinek körében is, akik most végre esélyt láttak rá, hogy ugyanazokat a sza­badságjogokat és ugyanazt a magas életszínvonalat élvezhessék, mint nyugat-európai szomszédjaik. Ezeket a reményeket kiválóan körvonalazta Vásárhelyi Miklós1 , aki 1989-ben így nyilatkozott a The New York Times riporterének:

„Mindenekelőtt, Európa ismét valósággá válik. Közép- és Kelet-Európa országai végre lehetőséget kapnak arra, hogy egyesüljenek a Nyugattal. Ugyanolyan feltételek között élhetünk majd. Ez persze némi időbe kerül, de társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is el fogjuk érni mindazt, amit a nyugati országok már elértek. Az ajtó immár nyitva áll."2

Sokan úgy látták, hogy a szovjet tömbön belüli gazdasági és politikai reformok egyik élharcosaként Magyarország a sikeres közép- és kelet európai gazdasági átalakulás emblémája lesz. Mindazonáltal húsz év elteltével azt látjuk, hogy az átalakulással járó szabályozások közel sem hoztak kielégítő eredményeket. Az 1989-90-es várakozásoktól való „elfajulás" okai állandó vita tárgyát képezik úgy a tudományos körök és a politikai döntéshozók, mint az utca emberei körében, Budapesten, Varsóban, és mindenütt a régióban.

Ezzel a háttérrel vágott bele a Napvilág Kiadó egy olyan könyvsorozat kiadásába – az igazán ideillő „20 év után" címmel – amely a magyaror­szági társadalom, gazdaság, politika és kultúra fejlődését elemzi a rend­szerváltás óta eltelt két évtized során. Andor László könyvének – Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában – célja, hogy az 1989-90-től máig tartó magyarországi átmenet politikai-gazdasági aspektusainak összefoglalását adva vegyen részt a vitában. Andor ismert gazdasági elemző, akinek a témában már rengeteg publikációja jelent meg (mind Magyarországon, mind pedig külföldön), és ráadásul több olyan intézményben is dolgozott, amelyek kulcsszerepet játszottak a közép- és kelet európai átalakulásokban, így könyve igen hasznos elemeket vihet ezekbe a disputákba.3

Andor könyve három fejezetre oszlik. Az első két részből áll: először egy rövid történeti áttekintést kapunk; vázolja az „államszocialista" rendszer fejlődését kialakulásától (1917) a számtalan (kudarcba fulladt) reformkísérleten át egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlását követő végső bukásáig. És ezen a ponton máris adódik egy kritikai megjegyzés azzal a terminológiával kapcsolatban, amelyet Andor használ a szovjet blokkba tartozó rezsimek jellemzőinek leírására. Ez akár mellékesnek is tűnhet, ám amint a továbbiakban látni fogjuk, nem csupán abban van fontos szerepe, hogy miként értelmezzük a közép- és kelet-európai or­szágok múltját, de jelentősége van jelenlegi problémáik megértésében is.

A tudományos körökben domináns nézetet követve Andor „állam­szocialistának" nevezi a Szovjetunióban és a szovjet tömb államaiban uralkodó rendszereket.4 Ez a nézet azon alapul, hogy fontosabbnak tekinti a termelőeszközök birtoklásának törvényi formáit, mint magát az effektív birtoklást. Ennek a logikának megfelelően a szovjet blokk országait (persze csupán alaposan eltorzult formában!) „szocialistának" kellene tekintenünk, hiszen a termelőeszközök formális, törvényileg meghatározott értelemben végső soron az állam tulajdonában voltak. És mivel az államot „szocialistának" titulálták, ez az érvelés arra a logikus konklúzióra jut, hogy a szovjet blokk országai „államszocialisták" voltak.

Ám mint Phaedrus, az ókori római meseíró rámutatott: „A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az első látszat sokakat megtéveszt." Phaedrus megjegyzése ma is igen fontos útmutató lehet számunkra, mikor egy olyan rendszer valódi természetét igyekszünk megérteni, amely Vlagyivosztoktól a Duna keleti folyásáig közel fél évszázadon ke­resztül számos társadalmon uralkodott. A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a szovjet blokk rezsimjeiben kapitalista jelenségek egész sorát találjuk: a bérmunkát, és annak alávetettségét a tőkének (amely végső soron Marx számára a kapitalista termelési mód egyik megkülönböztető jegye volt), a kizsákmányolást, a munkamegosztás hierarchikus formáját, a pénzgazdálkodást, a hasznot, a munkások ellen­állásának brutális elnyomását (ebben a tekintetben nem is kell kilépnünk Magyarország határai közül!), a nemzeti és etnikai megkülönböztetést, a város és a vidék közötti egyenlőtlenségeket, az autonóm és szabadságra törekvő művészetek felett gyakorolt cenzúrát, a konzervatív családi érté­keket. E döbbenetes lista fényében az a tény, hogy a termelőeszközöket formálisan az állam birtokolta, vajmi csekély vigaszt nyújthat – már ha nyújthat egyáltalán. (Ez persze nem különösebben új megállapítás a kritikai marxisták köreiben, ám úgy tűnik, hogy mindenekelőtt a közép­és kelet-európai elvtársak közül sokak számára még ma is nehezen lenyelhető, keserű pirulának számít.)

Itt most nem szándékozom további érveket felhozni álláspontom mel­lett, hiszen ezt mások és máshol már sokkal alaposabban megtették; mindazonáltal ismét figyelmeztetném az olvasókat arra, hogy a múlt megfelelő megértése nélkül nem sok esélyünk lesz megérteni a jelent.5

Az első fejezet második részében Andor belefog a rendszerváltás után kifejlődő „magyar modell" specifikumainak leírásába, és összeveti azokat a régió más „kapitalizmus-változataival". Először is érdemes megjegyezni, hogy Andor a magyarországi rendszerváltás gazdasági és politikai jelenségeinek leírására a közgazdasági irodalomban bevett „átmenet" terminust használja, és nem a szociológusok által alkalma­zott „átalakulást". Ennek megfelelően a folyamat központi aspektusa, ahogyan az „államszocializmus" átadja helyét a piaci viszonyoknak, és ezzel összefüggésben a felbomló egypártrendszert felváltja a pluralista demokrácia.6 Ám ez némiképpen problematikus kiindulópont, hiszen a gazdasági és politikai modellek olyan idealizált szemléletén alapul, amely gyakorta átsiklik azon ellentmondások felett, amelyek a régió gazdasá­gainak a globális gazdaságba való integrációját kísérték, és afelett is, hogy a különböző társadalmi erők miként igyekeztek magyarázni ezeket a változásokat.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy Andor kritikátlanul átveszi a kapitaliz­mus változatairól (Varieties of Capitalism – VOC) szóló elméletet, és azt a Közép- és Kelet-Európában kifejlődött kapitalista rezsimek leírásának keretéül használja fel.7 A 2001-ben megfogalmazott VOC-elmélet annak idején kifejezetten innovatív próbálkozás volt a Gazdasági Együttműkö­dési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) belüli különféle kapitalizmus-modellek értelmezésére. Hall és Soskice, a VOC-elmélet úttörői, a kapi­talizmus kétféle modelljét különböztették meg: a liberális piacgazdaságot (liberal market economy – LME), ahol a vállalkozások irányítását, az üzemszervezést, a cégek közötti kapcsolatokat a piaci viszonyok hatá­rozzák meg, és az úgynevezett irányított piacgazdaságokat (coordinated market economy – CME), amelyek sokkal inkább a neokorporatista megállapodásokra alapozzák az üzletközi viszonyokat éppúgy, mint az üzletágak és társadalmi partnereik kapcsolatait.8 A VOC-elmélet azóta hosszú utat járt be. Kezdeti felvetéseit időközben alaposan kidolgozták (olyannyira, hogy a VOC-elmélet napjainkban már az összehasonlító politikai gazdaságtan egyik legbefolyásosabb irányzatává vált), és kiter­jesztették a fejlett kapitalista gazdaságok határain túlra (vagyis immár a globális gazdaság félperiferiális helyzetben lévő kapitalista rezsimjeinek nemzeti sajátosságait is vizsgálja).

Habár ez igen figyelemreméltó fejlődés, de a VOC-elméletnek még mindig számos gyenge pontja van. Először is, elméleti kereteit a gaz­daságnak a kapcsolatokat figyelmen kívül hagyó, weberi ideáltípusaira alapozza. Amint azt Bohle és Greskovits – akik a közép- és kelet-európai régió legtermékenyebb szerzői közé tartoznak a VOC-elmélet területén – bevallják, ennek következtében a VOC-alapú megközelítés hajlamos „adottnak venni az intézményes felállásokat"9 anélkül, hogy megvizsgálná azokat a társadalmi küzdelmeket, amelyek alapvető szerepet játszanak egy ilyen intézményes konfiguráció kialakulásában. Figyelmeztető az állammal kapcsolatos kritikátlan szemlélet is, amely a VOC-elméleten alapuló legtöbb írásra jellemző. Bohle és Greskovits például az államot „a változás kulcsszereplőjének" tekinti a régió átalakulásában.10 Ez nem csupán a naivitás határait súrolja, de – ami ennél sokkal veszélyesebb – potenciálisan oda vezethet, hogy teljes mértékben tagadja a munkás­osztály bármilyen szerepét e folyamatokban.11 Végeredményben mindez a politikai gazdaságtan olyan kritikáját eredményezi, amely hasznos felismerései dacára is dialektikátlan (és így nem marxista) marad.12

A második fejezet azokra a gazdaságpolitikákra összpontosít, amelyek szerint az átmenet idején Magyarországot igazgatták (pl. piacosítás, liberalizálás és privatizáció), illetve az e politikák mögött álló társadalmi erőkre (pl. a magyarországi mainstream politikai pártokra, a neolibera­lizmus zászlóvivőire a tudományos körökben, vagy az olyan nemzetközi pénzügyi szervezetekre, mint az IMF). Amint arra Andor rámutat, az átmenethez kapcsolódó politikák eredményei igencsak ellentmondáso­sak. így például, míg Magyarországot a „gazdasági nyitottság" eseteként ünnepelték az elmúlt két évtizedben, mindez nem tükröződött az ország gazdaságának fejlődésében. Éppen ellenkezőleg, a magyar gazdaság struktúrája „dualisztikus" maradt. Andor szerint ennek az az oka, hogy: „a multinacionális tulajdonban létrejött beruházások […] többnyire enklá­ve módjára épültek be a magyar gazdaságba. Néhány kivételes esetben felhasználták a magyar kutató-fejlesztő potenciált (Ericsson, General Electric), néhány kivételes esetben magas fokú beszállítói hányadot értek el (Suzuki), döntően azonban importált külföldi nyersanyagból, drágán importált know-how felhasználásával, külföldi piacra és túlnyomó rész­ben vámszabad területen, a hazai tulajdonban lévő cégek számára nem elérhető adókedvezmények mellett működtek. […] A területi egyenlőtlen­ségek pedig csak fokozódtak; a Dunától keletre és a Balaton vonalától délre sokkal kevesebb külföldi tőke érkezett, mint az ország északnyugati negyedébe és a fővárosba."13

Ma csupán kevesen tagadják (még a szabad piac legelszántabb apologétái közül is) ennek a képnek az érvényességét. Ugyanakkor sajnálatos módon a könyv nem kínál kielégítő magyarázatot arra, ho­gyan és miért volt képes a magyar gazdaság dualisztikus jellege még húsz évvel a rendszerváltást követően is fennmaradni. Az, hogy mindez pusztán a „rossz gazdaságpolitikáknak" lenne tulajdonítható – amint azt Andor sokszor leszögezi -, túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Egy másik, vélhetően gyümölcsözőbb kiindulópont lehetne, ha a közép- és kelet-európai gazdaságok átalakulását a globális gazdaság összefüggéseibe és dinamikájába helyezné.

A kötet utolsó fejezete a különféle közgazdasági iskolákat, és azok­nak a magyarországi politikai-gazdasági változásokra kifejtett hatásait elemzi. Andor kifejezetten érdekfeszítően számol be arról, hogy miként győzedelmeskedett Magyarországon a neoliberális ideológia, és milyen (nemzetközi és hazai) kulcsszereplők álltak e folyamat mögött.14 A neoli­berális elképzelések bozóttűzként terjedtek el és váltak egyeduralkodóvá a közgazdasági diskurzusban és politikai körökben az 1980-as évek Ma­gyarországán. Erről a folyamatról szuggesztív képet adott Kádár Béla, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős minisztere egy, az Egyenlítőnek adott 2009-es interjúban:

Nálunk már a nyolcvanas években nagyobb volt a nyitottság, mint a környező országokban, ez kezdettől a neoliberális vonalat erősítette, hiszen aki kimehetett külföldre, lényegében mind neoliberális képzést kapott. Az angolszász világhoz kötődni mindig kifizetődőbb volt. A pénz­ügyi szakma csúcsát az jelentette, ha valaki ki tudott kerülni az IMF-be, a Világbankba. Erre leginkább akkor volt esélye, ha lelkes híve volt az általuk ajánlott terápiának. De már a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is angolszász receptek voltak a legvonzóbbak, az ösztöndíjak többsége amerikai volt, megjelent a Soros Alapítvány, igen erős hatása volt a hazai közgazdasági gondolkodásra a hetvenes évek végétől az ún. chicagói iskolának."15

Kádár beszámolója valóban informatív, hiszen rámutat, hogy a neoli­berális elképzeléseket nem csupán a Nyugat kényszerítette rá Magyaror­szágra, lévén azok (jóllehet, embrionális formában) már a rendszerváltás előtt is jelen voltak. Részemről ezt a részt találtam a legérdekesebb és leginkább eredeti hozzájárulásnak a Magyarországgal foglalkozó tranzitológiai irodalomhoz (bár talán hasznosabb lett volna az olvasók számára, ha e fejezet egyes aspektusai már a könyv korábbi részeiben is felbukkannak).

Mindent egybevetve, Andor László: Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában című könyve jól megírt munka a kapitalizmussal kapcsolatos reményekről és illúziókról a rendszerváltás utáni Magyarországon. Mindazonáltal – a szerzőnek a témában való jártassága dacára – a könyv befejezésekor az ember némi csalódottságot érez. E csalódottság jórészt a VOC-elmélet hiányosságainak tudható be. Néhány érdekes felvetése mellett a VOC-elmélet (a fentebb elmondottak miatt) nélkülözi a szükséges tudományos eszközöket, amelyek lehetővé tennék egy olyan beszámoló megírását, amely képes nem determinista formában összekapcsolni a közép- és kelet-európai országok kapitalista rezsimjeinek fejlődését a kapitalizmus dinamikus, ám ellentmondásos logikájával. Ezek a problémák azt is befolyásolják, hogy a VOC-elmélet (és ebben az esetben maga Andor is) miként fogja fel a társadalmi válto­zást. Ha tagadjuk, hogy a munkásosztály bármiféle progresszív változás ágense lehet, akkor máris ott találjuk magunkat Keynes mellett, abban a hitben ringatva magunkat, hogy egy-egy erősebb állam ellenőrzése alá vonhatja a kapitalizmus uralmának katasztrofális következményeit.16 De mi lesz, ha a kapitalizmus válsága tovább mélyül, és az állam az elvárásainknál nagyobb mértékben adja fel semlegességét – akkor kinek a gondolatait fogjuk majd feltámasztani?

(Fordította: Konok Péter)

(A recenziót a szerző az Eszmélet számára készítette.)

Hivatkozások

Andor László (2009): Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaság­politikában. Budapest, Napvilág Kiadó.

Andor László és Martin Summers (1998): Market Failure: A Guide to the East European „Economic Miracle". London, Pluto Press.

Bohle, Dorothee és Béla Greskovits (2007): „The State, Internationalization and Capitalist Diversity in Eastern Europe", Competition & Change, Volume 11, No. 2. 89-115.

Cliff, Tony (1996): State Capitalism in Russia. London, Bookmarks.

Gwertzman, Bernard és Michael Kaufman (1990): The collapse of communism. London, Random House.

Hall, P. A. és David Soskice (szerk.) (2001): Varieties of Capitalism. The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford, Oxford University Press.

Hardy, Jane (2009): Poland's New Capitalism. London, Pluto Press.

Haynes, Mike (2002): „On Michael Cox's Rethinking the Soviet Collapse. Sovietology, the Death of Communism and the New Russia; Paresh Chattopadhyay's The Marxian Concept of Capital and the Soviet Experience and Neil Fernandez's Capitalism and Class Struggle in the USSR. A Marxist Theory", Historical Materialism, 2002. 10. évf., 4. sz. 317-362.

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet. Új Mandátum.

Tamás Gáspár Miklós (2008): „Eastern Europe Today: Counter-Revolution against a Counter-Revolution", Socialist Register 2008, Global Flashpoints, Pontypool (Wales), Merlin Press. Magyarul:  Ellenforradalom az ellenforradalom ellen Fordulat 2. 2008

Jegyzetek

1 Vásárhelyit, aki 1956-ban a Nagy Imre kormány sajtófőnöke volt, a forradalom leverése után bebörtönözték.

2 Vásárhelyit idézi: Gwertzman és Kaufman (1990), 225-226 (saját kiemelé­sem).

3 Andor Magyarországon és külföldön egyaránt folytatott közgazdasági tanul­mányokat, és 1989-90 óta sokat írt Közép- és Kelet-Európa politikai és gazdasági folyamatairól. Az Eszmélet szerkesztője volt, így e folyóirat olvasói jól ismerhetik munkáit (amelyek közül néhányat könyve bibliográfiája is felsorol). 2003 és 2005 között Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki hivatalának tanácsadója volt, majd 2005 és 2010 között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatótaná­csának tagja. 2010 februárja óta Magyarországot képviseli az Európai Bizottság­ban, mint a foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztos.

4 Andor (2009), 15.

5 A szovjet blokk rezsimjeinek marxista kritikájához lásd: Cliff (1996); Haynes (2002); és Tamás Gáspár Miklós (2008).

6 Andor (2009), 27.

7 Andor (2009), 46.

8 Hall és Soskice (szerk.), (2001).

9 Bohle és Greskovits (2007), 90.

10 Bohle és Greskovits (2007), 90. Ez a nézet megjelenik Andor könyvében is.

11 Bohle és Greskovits tulajdonképpen teljesen kihagyják a munkásosztályt a közép- és kelet-európai társadalmak rendszerváltás utáni átalakulását vizsgáló munkájukból.

12 A marxista politikai gazdaságtan központi kategóriáit – „osztály", „értéktörvény" vagy éppen „verseny" – többen is igyekeznek beemelni a közép- és kelet-európai gazdasági folyamatok elemzésébe, lásd: Hardy (2009); Szalai (2006); és Tamás (2008).

13 Andor (2009), 114.

14 Andor (2009), 160-180.

15 Kádár Béla: „A vezetői minőség forradalma. (Szále László interjúja Kádár Bélával)", Egyenlítő, 2009, 7-8. sz., idézi: Andor (2009), 163-164. (Az én kiemelésem).

16 A magyar olvasók tisztában lesznek azzal, hogy az állam „újrafelfedezése" nem szükségképpen csak a középbal politika sajátja. Amint azt a második Orbán-kormány lépései is megmutatták, a jobboldal nem feltétlenül utasítja el a fokozottabb állami beavatkozást a gazdaság terén (amíg mindez a nemzeti tőkések érdekét szolgálja, és beburkolható a konzervatív értékek leplébe).