1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus híres esszéje a "népesség elvéről". Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

Kétszáz éve, 1803-ban jelent meg Thomas Robert Malthus An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions [5] (Esszé a népesség elvéről, avagy vélemény az emberi boldogságra gyakorolt múltbéli és jelenlegi hatásairól, arra irányuló vizsgálattal, hogy milyen kilátásaink vannak az általa okozott bajok jövőbeli megszüntetésére vagy mérséklésére) című, akkor nagy vihart kiváltott és azóta is sokat bírált esszéje. A mű valójában az 1798-ban megjelent korábbi változat [4] lényegesen bővített kiadása, az első változat azonban nem kavart akkora vihart, mint a második. Kétszáz év telt el azóta, és most demográfusok szerint az emberiség utolsó megduplázódásának korát éljük. Az előrejelzések szerint e század közepére az emberiség létszáma nagy valószínűséggel eléri a 11 milliárdot, és azután már nem fog növekedni. Ezek szerint, 70 év átlagéletkorral számolva, a mostani húszévesek még megérik azt a helyzetet, amikor 11 milliárd társukkal kell osztozkodniuk a Föld levegőjén, édesvizén, termőtalaján stb. (A legjobbakat kívánom nekik ehhez, de nem irigylem őket.) Érdemesnek látszik tárgyilagosan elgondolkoznunk azon, miben volt és miben nem volt igaza Malthusnak, aki először mutatott rá a túlnépesedés veszélyeire.

 

1. Malthus akkor

 

Az 1798-ban megjelentetett első esszé valójában vitairat volt, melyben a szerző a korszak talán legjelentősebb angol, illetve francia haladó társadalomfilozófusai, Godwin és Condorcet jövőképével szállt vitába. Condorcet ekkor már nem élt, Godwin azonban komoly tudományos vitapartnernek tekintette Malthust, akinek gondolatait nem vette félvállról, sőt megkísérelte beépíteni jövőképébe.

Marie Jean Antoine Nicolas Caritat, marquis de Condorcet jelentős matematikus, filozófus és forradalmár volt, enciklopédista, köztársaságpárti, a királyság és minden vallás ellensége, a Francia Akadémia titkára, a konvent tagja. A király, XVI. Lajos kivégzése ellen szavazott, és a készülő alkotmány kérdésében is összeütközésbe került Robespierre-rel. Megvádolták és elfogatóparancsot adtak ki ellene. A jakobinus diktatúra idején a majdnem biztos lefejezés elől elrejtőzött, illegalitásba vonult, és ekkor írta meg Esquisse d’un tableau historique des progrès de l’esprit humaine (Az emberi szellem haladása történelmi leírásának vázlata) című művét. Ennek alapgondolata a haladásba vetett hit, a haladásba, amely meghozza az emberiség tökéletesedését és eltörli az egyenlőtlenségeket a társadalomban. A fejlődés alapja, nézete szerint, a nép tanítása. Condorcet sem hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az emberiség szaporodása veszélyeztetheti a haladás vívmányait, de a veszélyt a távoli jövőbe helyezi és úgy véli, a fejlett emberiség majd megoldja ezt a problémát valamilyen módon, amit előre nem lehet látni.

Alig fejezte be az Esquisse-t, amikor el kellett hagynia a házat, ahol rejtőzött. Menekülés közben felismerték, elfogták és bebörtönözték. Másnap cellájában holtan találták. Máig sem ismert, hogy betegség, kimerültség végzett-e vele, vagy öngyilkos lett.

William Godwin a korszak Angliában prófétaként tisztelt társadalomfilozófusa és regényírója 1793-ban publikálta An Enquiry Concerning Political Justice and its Influence on General Virtue and Happiness (A politikai igazságnak és az általános erényre és boldogságra gyakorolt hatásának vizsgálata) című művét. Ebben az időben Angliában rettegéssé fokozódott az uralkodó körök félelme attól, hogy a francia forradalom átterjed a szigetországra. William Pitt miniszterelnök tömegesen helyeztette vád alá, száműzette és internáltatta azokat, akiket a forradalommal való rokonszenvvel lehetett gyanúsítani. Mikor azonban felmerült Godwin vád alá helyezésének kérdése a kormány ülésén, állítólag ezt mondta: “Egy három guinea árú könyv nem okozhat sok kárt azok körében, akik még három shillinget sem tudnak megtakarítani.”

Godwin a Political Justice-ban kifejti Condorcet-hez hasonló optimista képét arról az eljövendő korról, amelyben az ember megszabadul a jelenkor igazságtalan rendjétől, az elnyomástól, a magántulajdontól, a házasság intézményétől, a bűnözéstől, amit betegségnek kell tekinteni (amikor ezt írta, egy tíz shillingnél értékesebb tárgy ellopása akasztással volt büntethető), a korról, amelyben az ember nem anyagi javai gyarapításával lesz elfoglalva, hanem erkölcsi és intellektuális színvonalának emelésével, amelyben a gyermekek felnevelésében az egész közösség részt vesz.

A könyv sikere rácáfolt a miniszterelnökre. Bestsellerként fogyott, Avery [1] szerint szegény munkások csoportosan vásároltak egy példányt, és Godwin híveinek tábora a kor legragyogóbb elméivel gyarapodott. A költőgéniuszok, Coleridge, Wordsworth és Percy Bysshe Shelley váltak követőivé (az utóbbi később a vejévé).

Ahogy a francia forradalom hullámvölgybe jutott és sokakban csalódást váltott ki, csökkent Godwin népszerűsége. 1798-ra a hangulat Angliában megváltozott és alkalmassá vált az ellenvélemények befogadására. Ekkor jelentette meg Thomas Robert Malthus vitairatát⁴, amelynek címében is szerepel Condorcet és Godwin neve. Ebben kifejti, hogy a “Népesedés Törvénye” sokkal hatalmasabb, mint a Föld képessége arra, hogy eltartsa a rohamosan növekvő emberi népességet. Eszerint, ha a népesség fenntartásához szükséges erőforrások rendelkezésre állnak, akkor a létszám “mértani haladvány szerint” növekszik. Valójában ez azt jelenti, hogy a népesség szaporodásának sebessége arányos a népesség “abundanciájával” (számával). Az arányossági tényező az egy főre eső szaporodási ráta (az időegység, mondjuk, egy év alatti növekedés osztva a népesség számával), amit állandónak tételezünk fel. A törvényt matematikailag egy egyszerű differenciálegyenlettel fejezzük ki, amit ma “Malthus-féle modellnek” nevezünk. Az egyenlet megoldásai exponenciális függvények (lásd például Farkas [2]). Ezekből, ha az egy főre eső szaporodási rátát r-rel jelöljük, könnyen megkaphatjuk a létszám megduplázódásához szükséges időt, ami T = (log2)/r -nek adódik (természetes logaritmus), és fordítva, a megduplázódási időből kiszámíthatjuk a szaporodási rátát. Malthus szerint a történelem folyamán, ha az élelmiszer rendelkezésre állt, az emberiség a Népesedés Törvénye szerint szaporodott addig, amíg egy krízishelyzet nem állt elő, mely elsősorban a népesség alsó osztályainak szenvedését fokozta.

Godwin felismerte Malthus elméletének jelentőségét, azonban úgy vélte, hogy e súlyos probléma megoldásához elegendő a társadalom magatartásának megváltozása. Tudomásul kell venni, írja, hogy korábbi korszakok felfogásával szemben, az az ember, aki nagy létszámú családot nevel, nem veszi figyelembe a közjóléttel szembeni kötelességét. Javasolja, hogy minden házaspár csak két vagy három gyermeket nevelhessen, annyit, amennyi ellensúlyozza a halálozásokat.

Időközben Malthus úgy vélte, lényegesen több anyaggal kell alátámasztania elméletét. Utazásokat tett Európában, tanulmányozta a leírásokat az ókori görög és római társadalomról, az észak-amerikai indiá­nok életéről, a 18. század vége felfedezőinek, többek között Cook kapitánynak beszámolóit a Csendes-óceán szigetvilágai primitív népeinek társadalmáról. Végül, 1803-ban publikálta mintegy háromszoros terjedelemre növelt tanulmányát [5].

Az 1803-as esszében újból kifejti népesedési törvényét és azt, hogy a rendelkezésre álló élelmiszer mennyisége sokkal lassabban növekszik, mint a népesség. A népesség növekedését korlátozó tényezőket, amelyeknek szerinte szinte állandóan hatniuk kell, két csoportba osztja. A “preventív” tényezők a termékenységet (a fertilitást) csökkentik, a “pozitív” tényezők növelik a mortalitást. Ez utóbbiak közé sorolja az egészségtelen lakáskörülményeket, a nehéz munkát, a végletes nyomort, a gyermekek rosszul táplálását, a nagy városokat, a járványokat és betegségeket, a háborúkat és az éhséget. Elemzi a primitív társadalmakat. Megállapítja, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető törzseknek hatalmas területre volt szükségük fennmaradásukhoz, mely terület kiterjedését rendszerint a szomszéd törzs korlátozta. A törzsek létszámának növekedése következtében állandósult a háború e népek között, amelynek célja nem a leigázás, hanem az ellenség elűzése vagy megsemmisítése (esetleg elfogyasztása) volt. Ezek a háborúk játszották a fő szerepet a népességkorlátozó tényezők között.

Malthusnak ezt a megállapítását érdemes kiegészítenünk azzal, amit ma már többé-kevésbé tudunk a homo sapiens kiáramlásáról a faj bölcsőjéből, Afrikából. Akkor, amikor az ember őse lejött a fáról, két lábra állt, és a tagolt beszéd, a szociális szervezettség és a szerszámok, fegyverek révén, gyenge izomzata és fogazata ellenére a többi ragadozó fölé emelkedett, “csúcs-ragadozóvá” vált, kimerészkedett a nagytestű növényevőkben bővelkedő szavannára, és elkezdte ezt a táplálékforrást gyors ütemben pusztítani. Szembetalálkozott azonban azokkal a láthatatlan parazitákkal, amelyek a koevolúció során alkalmazkodtak a szavanna állataihoz úgy, hogy az “élni és élni hagyni” elv alapján együtt éltek velük anélkül, hogy elpusztították volna azokat. Hiszen, ha elpusztították volna a gazdaállatot, ők maguk is kihaltak volna. Az ember őse azonban új jövevény volt, aki evolúciója során nem alkalmazkodott ezekhez. Behatolásuk az előember, illetve az ősember szervezetébe nagy százalékban az utóbbi pusztulását eredményezte. McNeill [6] elsősorban a Trypanosoma gambiensére, az álomkór okozójára mutat rá, amely a cecelégy közvetítésével terjed. Őszerinte ez és más paraziták védték meg Közép-Afrika nagytestű növényevő állatfajait a kipusztulástól, mivel az előember népességének növekedését korlátozták. Miután az ember kiáramlott Afrikából a mérsékelt égövekre, megszabadult a trópusok számtalan veszélyes parazitájától. Általánosan elfogadott megállapítás az, hogy a mérsékelt égöv primitív népei viszonylag egészségesek. A mérsékelt égövön paraziták már nem védték a táplálékforrásul szolgáló fajokat az új jövevénytől, az ősember valóban exponenciális gyorsasággal szaporodott és kipusztította ezeknek a nagytestű növényevő fajoknak nagy részét, kezdve a mamuton. Amikor a szaporodó népességnek vadászat útján már nem sikerült elegendő táplálékot biztosítani, kényszerült rá az ember állatok háziasítására, az állattenyésztésre, majd a földművelésre.

Rátérve korának európai viszonyaira, Malthus megállapítja, hogy a háborúk viszonylag lényegesen kisebb emberveszteséget okoznak, mint az ős- és ókorban, és bár a nyomor, az egészségtelen lakáskörülmények, a gyermekmunka, az alultápláltság és a betegségek hatnak, megnőtt a szerepük a fertilitást csökkentő “preventív” módszereknek. Norvégiát, ahová utazást tett, hozza fel pozitív példának. Ebben az országban lényegesen kisebb volt a halálozási ráta, mint Londonban, egyidejűleg a népesség növekedése is lassúbb. Ezt az eredményt annak tudja be, hogy lelkészek csak olyan párokat hajlandók megesketni, akik anyagilag képesek családfenntartásra, a 20 és 30 év közötti férfiak bármikor behívhatók 10 éves katonai szolgálatra, és ennek következtében a házasodó férfiak átlagéletkora 40 év. Propagálja az önmegtartóztatást, ugyanakkor elutasítja a születésszabályozást és általánosabban a nem a gyermeknemzésre irányuló szexuális kapcsolatot.

Tanulmányának utolsó fejezeteit a Condorcet és Godwin nézeteivel folytatott vitának és az érvényben lévő “szegénytörvény” (Poor Law) bírálatának szenteli. Ezek miatt a fejezetek miatt érte őt a legtöbb jogos bírálat. Malthust, miután kiváló eredménnyel végzett Cambridge-ben (többek között matematikában), pappá szentelték az anglikán egyházban, és első állásként Okewood segédlelkészének nevezték ki. A hozzá tartozó vidék népe végletes szegénységben élt, földes padlójú, szalmafödeles vályogházakban lakott, nagyrészt írástudatlan volt, rosszul táplálkozott, a gyerekek mezítláb jártak. Ennek ellenére a születések száma messze felülmúlta a halálozásokét, és Avery [1] szerint talán ez a tapasztalat fordította a fiatal Malthus figyelmét a népesedés problémájára.

Malthus tehát amellett, hogy kiváló tudós, pap is volt. Ennek ellenére az isten kevés szociális érzékkel áldotta meg. Tanulmányának utolsó fejezeteiben ugyanis, miután megcáfolja Godwint, és szinte prófétai módon kimutatja, hogy 25 éves megduplázódási idővel számolva 2-3 évszázadon belül az emberiség eljut ahhoz a létszámhoz, amit a Föld már nem tud eltartani, levonja szociális következtetéseit. Kifejti, ahhoz, hogy az emberek dolgozzanak, ösztönzésre van szükségük. A legerősebb ösztönzés az, ha a társadalom osztályokra tagozódik, és az emberek félnek attól, hogy lecsúsznak az alsó osztályba, amely szükségképpen nyomorban él, illetve, ha reményt táplálhatnak arra, hogy feljutnak a felső osztályba. A legtöbb erény és boldogság a középosztályban található, de szükség van felső és alsó osztályra is viszonylag alacsony létszámban. Jellemző részlet a következő: “Gyárigazgatók általános panasza az, hogy a magas bérek tönkreteszik munkásaikat; de nehéz lenne tudomásul venni azt, hogy ezek az emberek ne takarítanák meg magas béreik egy részét családjuk későbbi eltartására, ahelyett hogy részegeskedésre és dorbézolásra fordítanák, ha nem számíthatnának állami támogatásra baleset esetén.” A napóleoni háborúk, a kontinentális zárlat, amellyel Napóleon megkísérelte kiéheztetni Angliát, és rossz termésű évek miatt a szegény néprétegek mérhetetlenül nyomorúságos helyzetbe kerültek, amit a “szegénytörvény” segélyezéssel próbált enyhíteni. Malthus javasolta e törvény fokozatos visszavonását azzal érvelve, hogy az elősegíti a népesség növekedését és ezáltal reprodukálja a nyomort. Késői házasodás és sokak önmegtartóztatása ellenére születhetnek “törvénytelen” gyerekek. E probléma kezelésére a következőket javasolja. “Kellő figyelmeztetés után a törvénytelen gyerekek esetében nem engedhető meg, hogy igényt tartsanak bármilyen állami támogatásra. Ha a szülő elhagyja gyermekét, felelnie kell ezért a bűntettért. A gyermeknek viszonylagosan nézve nincs értéke a társadalom számára, mivel mások azonnal elfoglalják a helyét. Létének fő értéke az, hogy a legörömtelibb emberi érzésnek, a szülői szeretetnek tárgya. Azonban ha azok, akik egyedül képesek erre a szeretetre, nem becsülik ezt az értéket, a társadalom nem mozgósítható arra, hogy pótolja őket; és nincs más feladata, mint az, ami a gyermek megölése vagy bántalmazása esetén jelentkezik, ti. megbüntetni az általános szabályok szerint e bűnöket…” A továbbiakban hosszasan kifejti, hogy a szülői felelőtlenség terjedése és az elhagyott gyermekek számának növekedése annak következménye, hogy az állam gondoskodik ezekről a gyermekekről, ahelyett hogy csupán büntetné a felelőtlen szülőt. A népszámlálási adatok valóban azt mutatták, hogy Anglia és Wales lakossága 80 év alatt megduplázódott. Pitt és a tory kormány figyelembe vette Malthus véleményét, és bár a “szegénytörvényt” nem törölték el, nem engedték kiterjesztését sem.

Miután Malthus nézetei aktuálpolitikai következményekkel is jártak, rendkívül erős bírálatot váltottak ki a korszak szociálisan érzékeny, ma úgy mondanánk, baloldali gondolkodói köréből. Avery¹ idézi Percy Bysshe Shelleyt, aki 1813-ban szerzőnket “papnak, eunuchnak és tirannusnak” nevezi, és a következőket írja: “…miután a szegény embert az adószedő megfosztotta ruháitól, urai kenyérre, teára és 14 óra nehéz munkára kényszerítették… most éhhalállal büntetnék, ha meg akarna házasodni… miközben a gazdag tetszés szerinti szájat produkálhat, hogy azok a szegények által létrehozott termékeket elfogyasszák.”

Kétszáz év távolából úgy tűnik, a korabeli kritikusok jogosan bírálták Malthust mint az uralkodó osztályok ideológusát, de az antiszociális, gyakran kegyetlen aktuálpolitikai következtetések feletti felháborodásukban nem értékelték Malthust, a tudóst, ti. elméletének úttörő, tudományos “kemény magját”.

 

2. Malthus most

 

A populációdinamika tudománya természetes körülmények között élő fajok abundanciájának (számának) alakulásával foglalkozik az időben. A létszám időbeli dinamikája függ a fajra jellemző paraméterektől és külső körülményektől, nem utolsósorban azoktól a fajoktól, amelyekkel az adott faj együtt él az adott ökológiai rendszerben. Az emberi faj demográfiája a populációdinamika részterületének tekinthető. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a populációdinamika Malthus modelljével kezdett tudománnyá válni. A modell fő gyengesége, hogy az egy főre eső szaporodási rátát változatlan külső körülmények között állandónak tekinti. Nem sokkal Malthus halála után, 1838-ban a belga P. F. Verhulst publikálta dolgozatát, amelyben kifejtette, hogy a fajok létszáma addig növekszik, amíg eléri “habitat”-juk “környezeti fenntartóképességét”, és akkor a növekedés leáll, vagyis az egy főre eső szaporodási ráta nem állandó, hanem a faj abundanciájával csökken. Ha N-nel jelöljük a létszámot (ami az időben változik) és K-val a környezet fenntartóképességét, akkor a Verhulst-féle modell (másképpen a logisztikus modell) szerint az egy főre eső szaporodási ráta r(1-N/K). Ez a feltevés ugyancsak egy egyszerű differenciálegyenletre vezet, amelynek megoldásai írják le a létszám alakulását az időben. A létszám ebben a modellben már nem nő minden határon túl, hanem a fenntartóképességhez közeledik. Ha a létszám e K érték fölött indul, akkor csökken (az egy főre eső szaporodási ráta ekkor negatív), ha alatta indul, akkor nő. Érdekessége ezeknek a létszám alakulását leíró időfüggvényeknek, hogy ha bárhonnan eléggé mélyről indulunk K alatt, a növekedési ütem akkor lesz maximális, amikor a létszám elérte K felét, azután a növekedési ütem, bár még mindig pozitív, csökken.

A populációdinamika tudománya különösen a 20. században terebélyesedett ki és indult rohamos fejlődésnek. Bonyolult modellek születtek, amelyek már figyelembe veszik a populációban a nemek szerinti és a kor szerinti eloszlást, a térbeli elhelyezkedést és így tovább. Visszatérve az (emberi) demográfiához, látnunk kell, hogy a természetes körülmények között élő populációkra kidolgozott modellek nem vihetők át egy az egyben az emberiségre. Különösen az elmúlt két évszázadot tekintve, észre kell vennünk, hogy rendkívüli, különleges korban élünk. Ahhoz, hogy ezt kifejthessük, egy kis számolást kell végeznünk. Az emberi faj eredetének kutatásában az elmúlt évtizedekben jelentős előrehaladás történt, de még mindig több láncszem hiányzik a különböző előemberfajok és a homo sapiens sapiens közötti láncból. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy közös őseink, az első emberpár, nevezzük őket Ádámnak és Évának, akiktől genetikailag mi, ma élő emberek mindannyian származunk, 1 millió évvel ezelőtt élt. Ma 6 milliárdnyian vagyunk. Könnyen kiszámíthatjuk, hogy hány megduplázódás kellett ahhoz, hogy ennyien legyünk. 2-nek a 32,5-ik hatványa körülbelül 6 milliárd, vagyis 31,5 megduplázódás történt ez alatt az 1 millió év alatt. Ha feltételezzük, hogy a szaporodási ráta ez alatt az idő alatt állandó maradt, elosztva az 1 milliót 31,5-del megkapjuk, hogy átlagban T=31 746 év alatt történt egy megduplázódás. Ebből kiszámítható a szaporodási ráta: r=0,00002. Ez igen kicsi szám. Ha 4 százalékos mortalitással számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy átlagban 1 millió emberre egy év alatt 40 000 halálozás és 40 020 élve születés jutott. A születési ráta és a halálozási ráta nagyon közel volt egymáshoz. Ha azonban az elmúlt 150 évet nézzük, azt látjuk, hogy átlagban 40 év alatt duplázódott meg az emberiség. Ez a különleges helyzet annak a következménye, hogy a higiéniai viszonyok javulása és a fertőző betegségek elleni védőoltások felfedezése következtében látványosan lecsökkent a halálozási, miközben magas maradt a születési ráta. Pontosabban azt látjuk, hogy minden olyan országban, ahol lecsökken a halálozási ráta, ezt követi a születési ráta csökkenése is, de csak bizonyos késéssel. A következő ábrát Nathan Keyfitz, a huszadik század talán legnagyobb demográfusa könyvéből [3] adaptáltam.

 

 

 

 

 

A következő táblázat is Keyfitz könyvéből származik.

A népesség növekedése a demográfiai átmenet idején, ha a csökkenés 3 százalékpont
Késlekedés (években)	Növekedés (években)
30	2,46
45	3,86
60	6,

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A születési ráta lecsökkenése az iparosodó és viszonylag jó higiéniai viszonyokkal rendelkező országokban több tényezőre vezethető vissza, de a legfontosabb talán a női nem emancipálódása. Évszázezredeken át a nőket elsősorban a reprodukció eszközeinek tekintették, a feleség (vagy a feleségek) vagy terhes volt, vagy szoptatott, esetleg mind a kettőt. Egy asszony élete folyamán tipikusan 6–10 gyermeket hozott a világra. Gyermekek sorozatszülésére a társadalom lényegében kötelezte a nőt, majdnem úgy, mint Erich Kästner “Ha mi németek győztünk volna” című pacifista versében: “Törvény rendelkeznék a nővel, / Hogy minden páros esztendőben / Szülnie kelljen egy fiút, / Mivelhogy puszta ágyúcsővel / Nem nyerjük meg a háborút” (Faludy György fordítása). Emellett a ház körül végzett munkából is kivette a részét. Az iparosodott gazdaságban ház körüli munkával már nem lehetett eléggé hozzájárulni a család fenntartásához, a munkásasszonynak is el kellett járnia dolgozni ahhoz, hogy a gyerekek ne haljanak éhen. Ezenkívül kiderült, hogy a nők is képesek olyan szellemi (és gyakran fizikai) teljesítményre, mint a férfiak, ha hagyják őket művelődni. A modern társadalomban a nő is ki akarja fejleszteni személyiségét, gyakorolni hivatását és abban eredményeket felmutatni. Világos, hogy ez 6–10 gyermek mellett lehetetlen. A születési ráta csökkenése tehát követi a halálozási ráta csökkenését az iparosodás, a jólét növekedése és a nők egyenjogúsítása nyomán. Érdemes a következő ábrát idemásolni Mia Macdonald és Danielle Nierenberg “A népesség, a nők helyzete és a biológiai sokféleség” c. tanulmányából [7]. Az ábra magáért beszél.

Egyébként ez az egyik pont, amiben Malthus tévedett. Ő ugyanis, amint láttuk, azért hadakozott az alsóbb néposztályok helyzetének javítása ellen, mert félt attól, hogy ez együtt jár a szaporodási ráta növekedésével. Álmában sem gondolt arra, hogy a jólét emelkedése a szaporodási ráta csökkenését fogja eredményezni. A másik az, hogy a feszültséget a népesség növekedésének gyorsasága, illetve az élelmiszerek mennyisége növekedésének lassúsága között látta. Ma úgy tűnik, az élelmiszer-mennyiség modern (környezetszennyező) technikák bevetésével szinte korlátlanul növelhető. A súlyos gondot a növekvő népességgel és az emelkedő életszínvonallal együtt járó környezetszennyezés okozza. Úgy tűnik, a század közepére előre jelzett 11 milliárdos emberi népesség élelmiszer-ellátása megoldható, azonban viszonylag nagy biztonsággal állítható, hogy a Föld levegője, édesvízkészlete, a tengerek és óceánok, a termőtalaj nem viselnék el a megnövekedett populációval együtt járó szennyezést, különösen ha a létszám növekedése mellett az életszínvonal is emelkedik. Ma egy észak-amerikai lakos átlagszennyezése körülbelül 10-20-szorosa egy dél-ázsiaiénak.

Néhány évtizede több fejlődő országban a mortalitás csökkenése után a születési ráta is elkezdett csökkenni, és az emberiség növekedési ütemének eddig tapasztalt növekedése megállt, sőt talán csökkenése is megkezdődött. Már az egyszerű Verhulst-féle modell is azt mondja, hogy ha ez így van, akkor a Föld fenntartó képessége a jelenlegi létszám duplája. (Ezzel nem azt állítom, mintha a demográfia napjainkban ezzel a modellel dolgozna.) Derűlátásra azonban nincs okunk. Amint a bemutatott táblázatból kiolvasható, egyáltalán nem mindegy az, hogy a születési ráta csökkenésének késlekedése meddig tart. Az európai országoknak még bőven volt idejük arra, hogy lecsökkentsék születési rátájukat, bár például Franciaországban ez a csökkenés szinte azonnal követte a mortalitás csökkenését. A mai világ fejlődő országainak nincs idejük, bármilyen igazságtalan ez, sietniük kell. Azt sem tudjuk, hogy ha a Föld elvileg képes is 11 milliárd ember eltartására, milyen színvonalon képes ezt megtenni a jelenlegi dél-ázsiai vagy mondjuk a svájci színvonalon. Számos bonyolult folyamatot is figyelembe kell venni. Hiába csökken a születési ráta, ha ennél gyorsabban emelkedik az átlagéletkor. Továbbá, a fejlődő országok lakossága rendkívül fiatal. Ha az egy nő által élete folyamán világra hozott gyermekek átlagos száma, mondjuk, hatról négyre csökken, de a 10 év múlva szülőképes korba lépő női populáció létszáma a jelenleginek másfélszerese, akkor nem várhatunk hosszú távon lényeges csökkenést az újszülöttek számában.

Úgy vélem, az emberiség történelmének legsúlyosabb válsága, talán katasztrófája előtt áll. Világosan látható már egy ideje, hogy ha nem sikerül a népesség növekedését 10–20 éven belül megállítani, a probléma humánus, demokratikus eszközökkel kezelhetetlenné válik. A helyzet különös és, megkockáztatom, vészjósló, mivel a Föld vezető hatalmai és politikusai úgy tesznek, mintha nem látnák a problémát. Több évtizeddel ezelőtt látott napvilágot a Római Klub jelentése a világ jövőjéről. Bizonyos, félig-meddig függetlennek tekinthető intézmények, mint például a Worldwatch Institute [7] közölnek jelentéseket a világ helyzetéről, ezek azonban át vannak itatva kevéssé megalapozott optimizmussal. Kizárt dolognak tartom, hogy a legfejlettebb országok kormányai, többek között a szuperszámítógépek felhasználásával, ne készíttettek volna szimulációkat a jövőre vonatkozólag és ne dolgoztattak volna ki stratégiákat. Úgy tűnik azonban, hogy ezeket az előrejelzéseket titokban tartják. A döntéshozóknak nyilván jó okuk van erre. Vegyük például az iraki háborút. Azok az elemzők, politológusok, újságírók, akik nem csaptak fel propagandistának, több okot jelöltek meg arra nézve, miért hajtotta végre ezt az akciót az egyetlen szuperhatalom: az iraki olaj fölötti ellenőrzés megszerzése, a hadiipari termelés felfuttatása és ezzel a recesszió csökkentése, a jövő évi elnökválasztás stb. Megkockáztatok egy hipotézist és egy további okot. Úgy gondolom, létezik egy titkos távlati előrejelzés néhány évtizedre, és a szóban forgó hatalom birtokon belül kíván kerülni a Közel-Keleten (és egyebütt) akkorra, mikor a túlnépesedés átlépi az elviselhető mértéket (és az olajkészletek lecsökkennek).

 

3. Forgatókönyv-vázlatok

 

És akkor most elkövetem ugyanazt a hibát, amit Malthus elkövetett, aktuálpolitikai következtetéseket vonok le tudományos megállapításokból. A különbség az, hogy én ezt nem az uralkodó osztályok érdekében teszem. Nem folytattam számítógépes szimulációkat, nem rendelkezem titkosan kezelt adatokkal. Csupán fantáziámra hagyatkozom, amikor a következő évtizedek lehetséges forgatókönyveit felvázolom. Mindegyik változat feltételezi azt, hogy a népesség növekedése Európában, Észak-Amerikában, Észak- és Kelet-Ázsiában leáll.

1. Nem történnek hatékony lépések a népességnövekedés leállítására a fejlődő országokban, és 40 év alatt a népsűrűség és vele a nyomor elviselhetetlenné válik. A 19. század német fiziológusa, A. Fick törvénye szerint felerősödik az áramlás a magas sűrűségű helyekről az alacsony sűrűségű helyek felé. A világ szerencsésebb részén élő nemzetek kénytelenek lesznek a hidegháború vasfüggönyénél jóval erősebb falakat emelni, hogy megakadályozzák a népességfelesleg és vele a nyomor importját. Olyan kisipari módszerek, mint amikor arizonai farmerek vérebekkel kutatják fel az illegális mexikói bevándorlókat, vagy a spanyol csendőrség megakadályozza néhány Marokkóból érkező, illegális bevándorlókkal teli csónak kikötését, nem fognak elegendőeknek bizonyulni. Ha a demokratikusan, szolidárisan gondolkodó erők és ezek kormányai nem oldják meg a problémát, az általános félelmet és elégedetlenséget kihasználva rasszista, fasiszta erők veszik át a kormányzást ennek minden következményével.
2. Ha semmilyen fal sem lesz képes a migráció megakadályozására, kirobbannak a konfliktusok, amelyekben természetesen mindig a másik fél lesz a hibás (például feltételezhető, hogy tömegpusztító fegyvereket rejteget; mint láttuk, bizonyítékokra nincs szükség). Ekkor aztán bevethetők tömegpusztító fegyverek is, amelyek majd megoldják a túlnépesedés problémáját. Az effajta megoldáshoz hozzá fognak segíteni maguk a fejlődő országok is, amelyek ugyancsak képesek egymás lakosságának vagy az országon belül az eltérő nemzetiségűeknek lemészárlásához (lásd Ruandát, Kongót, Nyugat-Afrikát, Indonéziát, Srí Lankát stb.).
3. A globalizált kapitalista világ vezető üzleti körei és politikusai rájönnek arra, hogy az előbbi két variációban őrájuk nézve is rejlenek veszélyek. Olyan a nyomor enyhítését és a fejlődést elősegítő segélyezési rendszert vezetnek be, amelyből csak azok a fejlődő országok részesülhetnek, amelyek nemzetközileg elfogadott és ellenőrzött, humánus módszerekkel csökkentik szaporodási rátájukat. Ehhez tanulmányozni kell a kínai tapasztalatokat és átvenni azt, ami átvehető. Látni kell azt, hogy a fejlődő országoknak juttatott gazdasági segély egy nehezen meghatározható hányada mindig eltűnik (a hatalmon lévők zsebében). Ezért aztán a hatalmon lévők készek lesznek a megfelelő intézkedések meghozatalára. Egyidejűleg meg kell értetni a fejlett világ lakosságával, hogy csökkentenie kell energiafelhasználását, környezetszennyezését, sőt luxusfogyasztását, bármennyire fájdalmas lesz ez a multinacionális nagyvállalatoknak. Meg kell találni a módját annak, hogy az erre a célra irányuló intézkedéseket rákényszerítsék azokra az országokra is, amelyek ellenállnak, bármilyen hatalmasok legyenek is ezek. A szociális demokrácia, a nemzetközi szolidaritás hívei és ezek szervezetei egyre erősödő nyomást gyakorolnak a kapitalista világ vezetőire azért, hogy igazságosabbá tegyék a Föld javainak elosztását és enyhítsék a nyomort. A zöld szervezetek azért küzdenek, hogy csökkentsék a környezetszennyezést. Ezek a követelések azonban csak akkor lesznek hitelesek, ha párosulnak a családtervezés és a születésszabályozás humánus módszereinek propagálásával.

El tudok képzelni, de nem látok most reálisnak, az utóbbinál humánusabb, tisztességesebb, igazságosabb forgatókönyvet is. Tessék választani, vagy jobbat kitalálni.

 

 

Irodalom

 

[1] Avery, John: Progress Poverty and Population, Re-reading Condorcet, Godwin and Malthus, Frank Cass, London 1997

[2] Farkas Miklós: Dynamical Models in Biology, Academic Press, Boston, 2001

[3] Keyfitz, Nathan: Applied Mathematical Demography, Springer-Verlag, New York, 1985

[4] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population as it Affects the Future Improvement of Society, with Remarks on the Speculations of Mr. Godwin, M. Condorcet and Other Writers, Johnson, London, 1798 (Penguin, London, 1970)

[5] Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting the Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions, Second Edition, Johnson, London, 1803 (Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1989)

[6] McNeill, William H.: Plagues and Peoples, Basil Blackwell, Oxford, 1976

[7] A világ helyzete 2003. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról, Föld Napja Alapítvány, Budapest, 2002