Az anarchisták szerepe a Spanyol Köztársaság harcaiban korántsem kellően ismert még a témával foglakozó kutatók előtt sem. Ennek érdekében be kell mutatni a külföldi beavatkozás tényszerű összefüggéseit, méretét, valamint azt, hogy mindez milyen szerepet játszott a polgárháború kimenetelében.

Az Eszmélet 70. számában több tanulmány foglalkozott az 1936-39-es spanyol polgárháborúval: Több kérdéssel kapcsolatban azonban ott nem lehetett a dolgok mélyére hatolni, illetve a tényeket kellő részletességgel ismertetni. Ezt próbálom pótolni most két irányban. Egyrészt, bár ezzel több írás foglalkozott, mégiscsak értékelni kellene az anarchisták szerepét a köztársaság védelmében és bukásában. Másrészt a külföldi beavatkozás méreteit tényszerűen ismertetni kellene, hiszen ezek a magyar értelmiség köreiben nem köztudottak.

 

1. Az anarchizmus csődje

 

A FAI által irányított anarchista mozgalom és szakszervezet, a CNT eleve ellenségesen viszonyult a Spanyol Köztársasághoz. A burzsoá demokráciát (egyébként jogosan) az osztályelnyomás egy formájának tekintette, és későn jött rá arra (később, mint a moszkvai irányítás alatt álló nemzetközi kommunista mozgalom, amelynél szintén csak későn esett le a tantusz), hogy a polgári köztársaságnál a munkásosztály számára százszorta rosszabb elnyomási formák is léteznek. Az anarchizmustól elvileg is idegen volt a részvétel a polgári állam intézményeiben, a munkásosztálynak a CNT-ben tömörült jelentős része tehát bojkottálta a parlamenti választásokat, aminek 1933-ban egy szélsőségesen reakciós kormány hatalomra kerülésével gyászos következményei támadtak. 1936-ban, okulva a hibán, a CNT részvételre szólította fel híveit, és elsősorban ennek köszönhetően kerülhetett hatalomra a Népfront kormánya. Az anarchisták azonban ezután is ellenségesen tekintettek az államra és a kormányra, akcióikkal nagymértékben hozzájárultak a káosz kialakulásához, amely ürügyül szolgált a katonai puccshoz. A templomok felgyújtása, egyházi személyek megölése, ami részben spontán népi megmozdulások, részben anarchisták által irányított támadások következménye volt, a későbbiekben is súlyos teherként nehezedett a köztársaság megítélésére. Természetesen úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Spanyolországban valóban a klasszikus értelemben vett forradalmi helyzet alakult ki, ami együtt jár az atrocitásokkal, és a forradalom fő motorja a CNT-FAI volt.

És ezzel elérkeztünk a spanyol forradalom alapvető dilemmájához. Sikerre számíthat-e és előre viszi-e a társadalmat egy olyan forradalom (Európában), amely kizárólag a városi proletariátus legszegényebb rétegeire és az agrárproletariátusra támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a kisparasztság, a kisiparosok, a városi alsó középosztály, az értelmiség érdekeit?

A kérdést természetesen szónokinak szánom. A nemleges válaszra azonban jogosan következhet a kritika, hogy ti. hetven év távlatából könnyű okosnak lenni. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Népfrontban részt vevő többi erő, a szocialisták, a polgári köztársaságiak, a kommunisták világosan látták, hogy a (népi?) demokratikus köztársaság csak úgy maradhat fenn, és a forradalom alapvető, de mérsékelt vívmányai úgy őrizhetők meg, ha a nyugat-európai burzsoá-demokratikus nagyhatalmak elismerik és támogatják a Spanyol Köztársaság élethalálharcát a fasizmus ellen. Ezért kellett visszacsinálni a kormány ellenőrzése alatt álló területeken a legradikálisabb forradalmi intézkedéseket. Ezzel az állásponttal szemben állt az anarchista érvelés, amelynek ugyancsak volt igazságtartalma; eszerint a spanyol proletariátus a forradalom védelmében kész vásárra vinni a bőrét (amint ez bebizonyosodott a katonai puccs meghiúsításában az ország jelentős részén, Madridban, Barcelonában stb.), de nem fog harcolni egy burzsoá köztársaságért. Látható, hogy akkor a választás az álláspontok között nem volt egyszerű, triviális kérdés. Hozzá kell tenni ehhez még azt is, hogy utólag látható, bármit tett is volna a Köztársaság, nem nyerhette el a tory párt Lady Astor nevével fémjelzett legreakciósabb klikkjének befolyása alatt álló brit kormány támogatását. A történészek egy része azóta is úgy állítja be az eseményeket, hogy a szocialisták és a kommunisták ellenforradalmi irányba tolták a dolgokat, a háború megnyerését tekintve mindenek felett álló, elsőrendű célnak, míg az anarchisták képviselték a tiszta forradalmi álláspontot.¹

A kormány és az anarchisták közötti ellentétek 1937 májusában véres összecsapássá fajultak Barcelonában. A telefonközpont a katonai lázadás kirobbanása után a CNT-FAI kezére került, s ezután ők ellenőrizhették az összes telefonbeszélgetést a külfölddel, beleértve a köztársasági elnök és a kormány beszélgetéseit is. A katalóniai-francia határátkelőket is a CNT-FAI ellenőrizte, és így hozzájuk folytak be a vámbevételek, amikre a nehéz anyagi helyzetben lévő kormánynak igencsak szüksége lett volna. Miután a kormány fegyveres erői megszilárdultak, elérkezettnek látta az időt a helyzet normalizálására. Május 3-án a helyi rendőrfőnök a rohamrendőrség egy osztagával elfoglalta a telefonközpontot. Lövöldözés kezdődött és polgárháború robbant ki a polgárháborún belül az anarchista munkásmilíciák és a rohamrendőrség között. Fegyveres munkástömegek özönlöttek az utcára, barikádokat építettek, és a CNT vezetősége másnap hiába szólított fel tűzszünetre, a lövöldözés folytatódott. A helyzet kiélezésében kitűnt a "Bolsevik Leninisták" nevű kis trockista és a "Durruti Barátai" nevű szélsőséges anarchista szervezet, de – bár óvatosabban – támogatta a felkelést a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista) a Kominternen kívüli, egyesek szerint trockista párt is. Végül a központi kormánynak kellett csapatokat küldenie Valenciából, hogy a rend helyreálljon. A rendcsinálásban komoly szerepet játszott a Komintern katalóniai megbízottja, Gerő Ernő. A harcok és a megtorlás mindkét oldalon több száz halálos áldozatot követeltek. Pontos számot egyetlen történész sem tud adni. Az eseményeket a kommunisták, nyilván moszkvai iniciatívára, fel kívánták használni az általuk trockistának tartott POUM felszámolására. Letartóztatták a vezetőséget, köztük Trockij korábbi tanítványát, Andrés Nint. Moszkvában ekkor ért tetőpontjára a sztálini terror, elsősorban a régi bolsevikokkal szemben. A trockistákat (és a trockistának minősítetteket) azzal vádolták, hogy a fasiszták ügynökei. Bizonyára Ninből is erre vonatkozó beismerő vallomást igyekeztek kicsikarni, ami nem sikerült. Nin eltűnt; feltehetőleg a szovjet NKVD egy titkos spanyolországi börtönében megölték. A POUM többi vezetőjét bíróság elé állították, amely a felkelés szervezésében bűnösnek találta őket, de nem fogadta el bizonyítottnak, hogy összejátszottak volna az ellenséggel. Börtönbe kerültek, és amikor a köztársaság katalóniai frontja összeomlott, börtönőreikkel együtt Franciaországba menekültek. A barcelonai összecsapás idején George Orwell is a városban tartózkodott. Plasztikusan írja le az eseményeket,² de beszámolója nem tekinthető objektívnek, hiszen ő is a POUM-milícia harcosa volt.

Az alapvető ellentéteket az anarchisták, illetve a Népfront többi erői között a háború vitelére vonatkozó nézeteltérés is terhelte, ti. az, hogy az anarchista vezetésű milíciák nem voltak hajlandóak betagozódni a reguláris hadseregbe. Ezek a milíciák sok frontszakaszon hősiesen küzdöttek és súlyos veszteségeket szenvedtek (részben azért, mert nem sok esélyük maradt az elhúzódó harcokban a lázadók jól kiképzett, egységes vezetésű csapataival szemben), másutt viszont meglehetősen megbízhatatlanok voltak. A szomszédok nem tudhatták, mikor gondolják meg a dolgot és hagyják ott a frontot. A toledói Alcázar védelme a francoisták egyik hősi legendájává vált. Az Alcázarba, ebbe a félig erőd-, félig kastélytömbbe beszorult a lázadók egy csapata. Egy több ezer főt számláló anarchista milíciának kellett volna megostromolnia az erődöt, nekik azonban, Lister plasztikus leírása szerint, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy ezt komolyan vegyék. Több mint két hónapon át élték világukat az Alcázar körül, ahová több száz hölgyet hozattak a madridi bordélyházakból, akik ugyancsak az anarchisták fekete-vörös kendőjét viselték.³ Végül Listert küldték oda egy motorizált különítmény élén, hogy rendet teremtsen és bevegye az erődöt. Miután az addigi "ostromlókkal" folytatott vitában majdnem megölték, megkísérelt még egy támadást, de már késő volt, Franco serege ott állt a város határában. Az anarchisták maguktól elmenekültek, és Lister csapatainak is vissza kellett vonulniuk Madridba. Lister a köztársasági haderő egyik szégyenének nevezi azt, ami Toledóban történt. Nem ért egyet azokkal, akik szerint Franco hibát követett el, amikor ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban elérte volna Madridot, kitérőt tett Toledóban körülzárt embereinek felmentésére. Egyrészt növelte katonáinak önbizalmát, hogy ti. szükség esetén nem hagyják őket magukra, másrészt elérte, hogy a Burgosi Junta szeptember 29-én a többi jelölttel szemben őt válassza az állam és a hadsereg legfőbb vezetőjének.

Úgy vélem, a spanyol forradalom és a polgárháború világosan megmutatta, hogy az anarchizmus képes a proletariátus legszegényebb rétegeinek mozgósítására a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás megdöntésére egy elmaradott, szegény országban, de teljességgel képtelen arra, hogy győzelem esetén megszervezze a társadalmat, többek között a forradalom védelmét. Vagy alapvető elveit kell feladnia, vagy képtelenné válik a káosz kezelésére.

 

2. A külföldi beavatkozás

 

1936. július 23-án Franco még a marokkói Tetuánban várta a német és olasz választ segítségért folyamodó kérésére, amikor a köztársasághoz hű hadiflotta hajói megbombázták Ceuta kikötőjét. Másnap a lázadók parancsnoksága közleményt adott ki, miszerint egy orosz kereskedelmi hajó bombázta őket. A vád nevetséges volt, de ugyanekkor Sevillában ismertették Franco hivatalos jegyzékét, mely mindenkinek kötelességévé tette a részvételt Spanyolország Oroszország ellen folytatott háborújában.⁴ A motívum később is vissza-visszatért. 1937 augusztusában az aragóniai fronton a Néphadsereg támadásba lendült, és egyhetes ostrom után bevette Belchite városát. Mikor a csapatok bevonultak a városba, az asszonyok házaik kapujában állva így üdvözölték a katonákat: "Éljen Oroszország! Éljen Sztálin! Éljenek a kozákok!" Az egyik komisszár azt válaszolta: "Spanyolok vagyunk, elvtársnő. Én például Barcelonából." A lakosságot ugyanis úgy tájékoztatták a védők, hogy három orosz hadosztály támadja a várost.⁵ A francoisták mindenáron internacionalista színezetet akartak adni a konfliktusnak, elsősorban azzal ijesztgetvén a világot, hogy bolsevik hatalomátvétel veszélye áll fenn. Pedig kommunista miniszter szeptemberig nem volt a köztársaság kormányában, és szovjet segítség 1936. október közepéig nem érkezett.

Ezzel szemben a július végére megérkezett német Junkers szállítógépek az első három hónap alatt 900-szor szálltak fel, 13 000 embert és 269 tonna hadianyagot szállítottak át Marokkóból az európai Spanyolországba.⁶ Augusztus elején elkezdett özönleni a német és olasz hadianyag a lázadók által elfoglalt területekre. Augusztus 28-ig a német balti tengeri kikötőkből induló kereskedelmi hajók kirakodtak 50 bombázót és felderítő repülőgépet (Ju52 és He46), 15 vadászgépet (He51), 2 hidroplánt (He59), 21 légvédelmi löveget, 50 géppuskát, 8000 puskát, továbbá lőszert és gránátokat.⁷ A Mussolini által küldött segítség ekkor még valamivel kevesebb volt, de Olaszországban már elkezdődött az expedíciós hadtest szervezése. 1937 januárjára már 28 700-ra emelkedett a Spanyolországban harcoló olasz haderő létszáma, és később elérte az 50 000-et. Nagyjából ennyi is maradt két éven át.⁸ 1936 novemberében német parancsnokság alatt megszerveződött a Condor-légió, és megkezdődött a védtelen spanyol városok terrorbombázása. A légió létszáma a polgárháború során végig 5000 körül mozgott. Ezenkívül 3000-re tehető a német harckocsizók, tüzérek és kiképző tisztek száma, akik a Németországból érkezett fegyverzetet kezelték, illetve erre tanították a francoista hadsereg katonáit.⁹ Európa harmadik fasiszta hatalma, Portugália diktátora, Salazar sem akart kimaradni: mintegy 20 000 "önkéntest" küldött a "Viriato légiója"¹⁰ kötelékében. A lázadók kötelékében harcoló külföldiek közé sorolhatjuk a Marokkóban toborzott mintegy 90 000 zsoldost.

A nemzetközi nagytőke nem rokonszenvezett a köztársasággal. Bár a kormány igyekezett megfékezni az anarchisták túlkapásait, és biztosította a külföldi tulajdonosokat, hogy vagyonuk, vállalatuk biztonságban van, még túl közeli volt az 1917-es orosz októberi forradalom, amely államosította a külföldi vállalatokat is. Ezért aztán a lázadóknak nem voltak anyagi gondjaik, pesetájukat dupla áron jegyezték, mint a köztársaságét, és hitelük szinte korlátlan volt. A Texas Oil Companynak öt tankhajója útban volt Spanyolország felé, amikor a lázadás kitört. A hajók utasítást kaptak, hogy szállítmányukat a lázadók által ellenőrzött kikötőben rakják ki hitelbe. Bár a vállalatot megbírságolták az amerikai embargó törvény megsértése miatt, ez nem befolyásolta a további szállítmányokat. A polgárháború idején évi átlagban 450 000 tonna olajat szállított a lázadóknak.¹¹

Európában és Amerikában a szakszervezetek, a szociáldemokrata, kommunista, trockista pártok, a liberális értelmiség óriási többsége kifejezte szolidaritását a Spanyol Köztársasággal. Gyűjtés indult a köztársaság megsegítésére. Augusztus közepén a köztársasági Spanyolországba érkezett az André Malraux francia író (A remény és Az ember sorsa szerzője) által szervezett repülőezred 20 géppel.¹² Érkezett egy kevés hadianyag is a francia határon át részben a gyűjtés eredményeként, részben állami forrásból.

A Szovjetunióban csak szeptember közepén született döntés a Spanyol Köztársaság komoly megsegítéséről, ekkor azonban nagy volumenű szállítmányok indultak útnak, amelyek első része október 6-án érkezett meg. A Szovjetunióból a polgárháború évei alatt a köztársaságba érkezett 648 repülőgép, 347 harckocsi, 60 páncélautó, 1186 löveg, 20 486 géppuska és 497 813 puska.¹³ 1972-es szovjet források ezeknél az adatoknál mintegy 20 százalékkal nagyobb értékeket adnak meg, ami annak következménye lehet, hogy az olasz tengeralattjárók számos szovjet teherhajót elsüllyesztettek a Földközi-tengeren. A köztársaság gyakorlatilag csak a szovjet szállítmányokra számíthatott. Minimális mennyiségű fegyverzetet kapott eleinte Franciaországból, főleg a Komintern által szervezett magánforrásokból és Mexikóból. A Szovjetunióból érkezett repülők, harckocsizók, katonai szakértők és tanácsadók száma sohasem haladta meg a 800-at. Összesen körülbelül 2000 szovjet katona fordult meg Spanyolországban a polgárháború éveiben, közülük 353-an estek el a harcokban.¹⁴

1936 októberében kezdtek érkezni Spanyolországba a Komintern felhívására az első önkéntesek a Nemzetközi Brigádokba, és november elején már be kellett vetni őket Madrid védelmében. A Nemzetközi Brigádok létszáma sohasem haladta meg a 19 000 főt. Összesen 35-40 000 külföldi önkéntes harcolt több-kevesebb ideig a kötelékükben; közülük körülbelül 10 000 francia, 5000 osztrák és német, 3500 olasz, 2800 amerikai, 2000 brit, 1200 jugoszláv, 1000-1000 magyar, skandináv és kanadai. Úgy tartották, hogy 53 országból érkeztek önkéntesek. A veszteségek, az elesettek száma igen nagy volt, hiszen a legnehezebb helyzetekben, frontszakaszokon a brigádokat vetették be.¹⁵ Ezeknek a férfiaknak az áldozata a magyar történelemben csak az 1848-49-es szabadságharcban, a honvédseregben harcolt külföldiek, osztrákok, lengyelek, szerbek és mások áldozatához hasonlítható, akik jelentős számban képviseltették magukat az aradi vértanúk között is.

A katonai lázadás kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság sorsa a brit és a francia kormány magatartásán múlik. A brit kormány azonban a kezdetektől ellenségesen kezelte a köztársaság kormányát. Megmutatkozott ez már júliusban a tangeri incidensnél, amikor a brit flotta képviselőinek nyomására, valójában Franco kérésére, a Spanyol Köztársasághoz hű hadihajóknak el kellett hagyniuk a marokkói Tanger nemzetközi kikötőjét, ahonnan kihajózva megakadályozhatták volna a lázadók csapatainak átszállítását a spanyol szárazföldre. A brit admirálisok és tengerésztisztek borzadva nézték, ahogy a tisztek eltávolítása után a spanyol hadihajókat a legénység vette irányítása alá. Nem töprengtek el azon, hogy vajon milyen álláspontot foglalnának el akkor, ha Őfelsége hadiflottájának valamelyik egységén a tisztek fellázadnának Őfelsége ellen, viszont a legénység megőrizné a hajót a flotta számára. A brit kormány már 1936. július 31-én megtiltotta fegyverek szállítását Spanyolországba. Miután jól volt informálva arról, hogy a fasiszta hatalmak ekkor már szállították a fegyvereket a lázadóknak, az intézkedés csupán azt a célt szolgálta, hogy az angol kormány ne keveredjen konfliktusba Németországgal és Olaszországgal. Erőteljes nyomást gyakorolt Franciaországra is, hogy hasonló intézkedéseket hozzon. Ez a katasztrófapolitika, amely végül is belelökte Európát és a világot a második világháború szakadékába, tehát nem a müncheni paktummal vagy Ausztria megszállásának eltűrésével kezdődött.

A Franciaországban éppen hatalmon lévő népfront-kormány miniszterelnöke, a szocialista Léon Blum hajlandó lett volna segítségben részesíteni a spanyol népfront-kormányt, de a kormánykoalíció polgári pártjai kormányválsággal fenyegetőztek, és ehhez jött még a brit nyomás. Ezért a maximum, amit Blum tett, az volt, hogy amíg lehetett, nem zárta le a francia határt. Később a buchenwaldi koncentrációs táborban elgondolkodhatott azon, vajon ez volt-e a legszerencsésebb politika. Végül brit kezdeményezésre augusztus 28-án huszonnyolc állam aláírta a benemavatkozási szerződést, amely megtiltotta a Spanyolországba való fegyverszállítást. Az egyezmény előkészítésének időszakában, augusztus 14-én a Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írta: "A nyugati demokráciák végre láthatják a veszélyt, hogy implantálják a bolsevizmust Spanyolországba."¹⁶

A fasiszta hatalmak a tőlük megszokott cinizmussal folytatták a fegyverszállítást a lázadóknak az aláírási aktus idején is, de bíztak abban, hogy a szerződés meggátolja Franciaországot a Spanyol Köztársaság támogatásában. A Szovjetunió, bár példátlannak tartotta, hogy egy törvényesen megválasztott kormány ne vásárolhasson fegyvereket külföldön, aláírta a szerződést, remélve, hogy ez megakadályozhatja a lázadók felfegyverzését. Az egyetlen ország, amely nyilvánosan elítélte az egyezményt, Mexikó volt, és Lázaro Cárdenas elnök sürgősen 20 000 puskát és 20 millió töltényt küldött a köztársaságnak. Portugália bizonyos fenntartásokat csatolt az aláírásához, amelyek gyakorlatilag az egyezmény felrúgását jelentették. Valóban, nem csupán az történt, hogy a fegyverszállítmányok jelentős része Portugálián át jutott el a lázadókhoz, hanem addig, amíg a lázadók déli és északi frontja el volt vágva egymástól, az egyik területről a másikra portugál területen át küldték a hadianyagot.

Az egyezmény alapján létrejött a "Benemavatkozási Bizottság", amely Londonban ülésezett végig a polgárháború folyamán. A Bizottság soha, egyetlen ügyben nem ítélt el egy országot sem. Ez történt később a guadalajarai ütközet után is, amikor az elesett, illetve fogságba esett olasz katonák nagy száma kézzelfoghatóan bizonyította, hogy Mussolini jelentős haderőt vetett be a spanyolországi harcokban.¹⁷ Miután a Bizottság az augusztusi és szeptemberi, bizonyított, német és olasz szállítmányok felett is szemet hunyt, a Szovjetunió kinyilvánította, hogy feljogosítva érzi magát a köztársaság segítésére. Mialatt tehát a Condor-légió, illetve az olasz légierő Spanyolországban Madrid, később pedig Barcelona fölött tanulmányozta a masszív bombázás hatását a civil lakosságra, miközben porig bombázták Durangót és Guernicát, a baszkok szent városát, mikor először a történelem folyamán bevetették a zuhanóbombázókat (stukákat) az aragóniai fronton, Londonban teljes sebességre kapcsolt a megbékéltetés (appeasement) politikája. A köztársaság kormánya hiába vitte rendszeresen a bizottság elé a civil lakosság ellen folytatott kegyetlen légi hadjáratot, semmi sem történt. Amikor 1938 elején Mallorcáról felszálló bombázók elkezdték Barcelona, Granollers és a többi katalán város intenzív bombázását, a spanyol külügyminiszter, Álvarez del Vayo a panaszokat a Népszövetség elé terjesztette. A tárgyalások során a genfi brit képviselő kijelentette: "[…] a mindenki által sajnált emberi életben történő tragikus veszteségek elválaszthatatlanok a hadviselés modern módszereitől."¹⁸ Eszébe jutottak-e ezek a szavak a brit diplomatának két évvel később az "angliai csata" idején, amikor London és Coventry lakói tapasztalták meg a "hadviselés modern módszereit"?

A polgárháború befejeződése után a Franco-rendszer megfizette Németországnak a fegyverszállítások következtében felhalmozódott adósságát, de levonta belőle a második világháború idején a németek keleti frontjára küldött, spanyol "önkéntesekből" álló "kék hadosztály" költségeit. Ezenkívül Németország jelentős bányászati koncessziókhoz jutott Spanyolországban. Franco Olaszországnak is fizetett, de Mussolini bukásakor valószínűleg még mindig volt tartozása. A köztársaság a szovjet fegyverszállítások fejében a Szovjetunióba szállította a Banco de España aranykészletének több mint felét, 460 tonna aranyat. Ebből fedezték nemcsak a szovjet, hanem a harmadik országokban vásárolt fegyverek árát. Ugyanekkor a készletből mintegy 174 tonnát Franciaországba szállítottak abban a reményben, hogy onnan is beszerezhetnek hadianyagot. Mint láttuk, francia szállításokra nem került sor, de amikor a köztársaság 1938-ban nehéz anyagi helyzetében vissza akarta kapni az aranyát, egy francia bíróság jogi érvekre hivatkozva megakadályozta ezt. Az aranyat végül a Franco-rendszer kapta meg.¹⁹

Amint erről korábban már írtam, a spanyol római katolikus egyház a katonai lázadás kirobbanása után azonnal a lázadók mellé állt, és ennek következtében elemi erővel tört felszínre az évszázadok óta lefojtott népharag. Hozzájárult ehhez az erős anarchista befolyás az ország számos tartományában. Felgyújtották a templomokat, és több ezer egyházi személyt kegyetlenül meglincseltek. A köztársaság kormánya az első hónapokban alig rendelkezett megbízható fegyveres erővel, és csak később tudott hozzákezdeni a rend helyreállításához. Az egyházi intézmények és személyek elleni népi terror igen komoly propagandaeszközt adott a köztársaság ellenségeinek kezébe. A propaganda alaphangját az az állítás adta, mely szerint "a bolsevisták, a kommunisták, a marxisták gyilkolják a papokat". A Francóval rokonszenvező politikusok és egyházi vezetők természetesen nagyon jól tudták, hogy ez nem igaz. Amikor aztán, a barcelonai zavargások után, 1937 nyarán a köztársaság kormánya Lister 11. hadosztályát küldte Aragóniába, hogy oszlassa fel "Aragónia Tanácsát", vessen véget az anarchista terrornak, és állítsa helyre a rendet ebben a tartományban is,²⁰ tisztességes baloldali szerzők és politikusok is a kommunistákat vádolták diktatórikus eszközök alkalmazásával. Ezeket a vádakat később természetesen a jobboldal propagandistái is szívesen átvették. Erről szól a mai magyar tanmese, mely szerint a nyulat akkor is megverik, ha kalapot hord, és akkor is, ha nem.

Baszkföld eleste után, Guernica és Durango elpusztítása és a francoisták által elkövetett mészárlások miatt nyugtalanná vált a demokratikus érzelmű katolikus közvélemény szerte a világon. Franco ösztönzésére és Goma bíboros, toledói érsek kezdeményezésére a spanyol püspöki kar levelet intézett a világ katolikusaihoz, amelyben ismételten megerősítette, hogy a lázadás indokolt volt. Pacelli bíboros, a Vatikán "külügyminisztere", a későbbi XII. Pius pápa le akarta közölni a levelet az Acta Apostolis Sedisben, azonban az óvatos XI. Pius pápa ehhez nem járult hozzá.²¹ Bár természetesen XI. Pius is támogatta a lázadók ügyét, nem azonosult olyan mértékben a fasisztákkal, mint a későbbi XII. Pius, "Hitler pápája".²² Egyébként amikor a köztársaság kormánya meg akarta nyitni a templomokat Barcelonában, az illegalitásban élő egyházi vezetők megtiltották, hogy ezekben miséket celebráljanak, és megfenyegették a papokat, hogy ha mégis megteszik, eltiltják őket.²³ Láthatólag a spanyol egyház vezetői számára nem az volt a lényeg, hogy a hívők gyakorolhassák vallásukat. Pacellire jellemző, hogy amikor két baszk egyházi ember megjelent Rómában azzal a levéllel, amelyben 20 baszk pap leírta, mi történt Guernicában, először nem fogadta, majd rövid úton kidobta őket.²⁴

Francót nyilvánvalóan idegesítették a demokratikusan gondolkodó külföldi katolikusok állásfoglalásai. Ilyen közéleti szereplő volt, többek között, Jacques Maritain Franciaországban. Franco sógora, Ramón Serrano Súñer 1938 nyarán beszédet mondott,²⁵ amelyben a következőket mondta: "Maritain […], a Polgári és vallási békéért Spanyolországban Bizottság elnöke […] Ez a kitért zsidó elköveti azt a gaztettet, hogy világgá kürtöli az értesülést Franco mészárlásairól és a képtelen ostobaságot a barcelonai kormány legitimitásáról. A La Croix című lap pacifista, és így az ellenségünk. Jacques Maritain bölcsessége olyan elemeket tartalmaz, amelyek hasonlítanak Cion bölcseinek bölcsességére, és a demokrata zsidók hamis módszereit alkalmazza. Mi tudjuk, hogy transzban van, mert meg akarja szerezni, vagy már meg is szerezte a (szabadkőműves) páholyok és a zsinagógák tiszteletét. Jogunkban áll kétségbe vonni megtérésének őszinteségét, és a katolikus világ előtt denunciáljuk ennek az árulásnak szörnyű veszélyét." Ez az idézet azért is érdekes, mert átveszi a német fasizmusra jellemző antiszemita szólamokat, holott Spanyolországban 1492 óta, mióta Ferdinánd és Izabella, a katolikus királyok kiutasították őket, gyakorlatilag nem éltek zsidók.

 

Irodalom

 

Argumenty i fakty, No. 22

Berdah, Jean-François: La democracia asesinada. La República española y las grandes potencias, 1931-1939, Crítica, Barcelona, 2002.

Bolloten, Burnett: La Guerra Civil española, revolución y contrarrevolución. Alianza Editorial, Madrid, 2004. (Eredetileg: The Spanish Civil War: Revolution and Counterrevolution, 1979.)

Cornwell, John: Hitler's Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, London, 1999.

Lister, Enrique: Nuestra Guerra. Colección Ebro, Paris, 1966.

Orwell, George: Hódolat Katalóniának. Interart, Budapest, 1989. (A Homage to Catalonia. Penguin Books, 1966 fordítása.)

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War. Eyre & Spottiswoode, London, 1961.

Tuñón de Lara, Manuel: La España del siglo XX. Vol. III, Akal, Madrid, 2000. (Eredetileg 1966.)

Whealey, Robert H.: La intervención extranjera en la guerra civil española. In: Estudios sobre la República y la Guerra Civil española. Ed. Raymond Carr, Ariel, Barcelona, 1973. 266-297. o. (A The Republic and the Civil War in Spain. Macmillan, 1971 fordítása.)

 

Jegyzetek

 

¹ Bolloten, 168-174. o.

² Orwell, 134. o.

³ Lister, 58. o. Lister természetesen nem tekinthető pártatlan történetírónak, hiszen az események aktív résztvevője volt, de leírása érdekes, mivel a helyszínen tartózkodott.

⁴ Tuñón de Lara, 553. o.

⁵ Uo. 715. o.

⁶ Berdah, 236. o.

⁷ Uo. 236. o.

⁸ Whealey, 280. o.

⁹ Tuñón de Lara, 609. o.

¹⁰ Viriato luzitán hadvezér i. e. 147 és 139 között több római praetor és consul seregét verte tönkre; árulók ölték meg. Ezek a portugálok senkit sem vertek tönkre, viszont súlyos veszteségeket szenvedtek.

¹¹ Thomas, 273. o.

¹² Whealey, 281. o.

¹³ Bolloten, 205. o.

¹⁴ Argumenty i fakty, No. 22.

¹⁵ Thomas, 637. o.

¹⁶ Tuñón de Lara, 581. o.

¹⁷ Berdah, 246-268. o. Berdah könyvének egyik fejezete az alábbi címet viseli: "A Londoni Bizottság, avagy az impotencia diadala".

¹⁸ Uo. 384. o.

¹⁹ Berdah, 318. o.; Bolloten, 262. o.; Tuñón de Lara, 633-634. o.

²⁰ Lister, 160. o.

²¹ Tuñón de Lara, 689. o.

²² Cornwell.

²³ Tuñón de Lara, 736. o.

²⁴ Thomas, 420. o.

²⁵ Tuñón de Lara, 758. o. Serrano Súñert gúnyosan a "legsógorabbnak" (cuñadísimo) nevezték. Többek szerint ő volt a Franco-diktatúra második embere