Az utóbbi 50 év világgazdasági folyamatai is egyértelműen bizonyítják, hogy a gazdasági növekedés és fejlődés tekintetében az egyes országok, régiók, országtípusok között jelentős különbségek mutatkoznak. Az egyenlőtlen fejlődés legjellemzőbb megnyilvánulásai; a legfejlettebb országok egymáshoz viszonyított pozíciójának változása; a fejlett és fejlődő országok (óriási többsége) közötti szakadék folyamatos növekedése, illetve a fejlődő világon belüli differenciálódás. A jelen dolgozatnak nem célja e folyamatok statisztikai illusztrálása. Azokat a hatótényezőket mutatja be, amelyek a világgazdaságban az egyenlőtlen fejlődést előidézik. Az elemzésben elsősorban a fejlett és az elmaradottabb országok közötti gazdasági kapcsolatok lesznek előtérben.

A tőkés világgazdaság csak egységében fogható fel, hiszen nem egyszerűen nemzetgazdaságok egymásmellettisége. Az áruk, a tőkék és részben a munkaerő nemzetközi áramlása olyan szervesült kapcsolatot hoz létre a Föld összes országa között, mely a jövedelmi folyamatokat nemzetközivé teszi. S bármely piacon – így a világpiacon, a világgazdaságban is – a jövedelmek ott koncentrálódnak, ahol a jelentősebb volumenű tőkék vannak. A nagyobb tőkével rendelkezők, a monopolpozícióban lévők a jövedelmeket saját javukra tudják elosztani, s kihasználva erejüket a gyengébbekre különböző formában nyomást tudnak gyakorolni pl. termelési szerkezetük módosítása érdekében. Gunnar Myrdal írja: “ezt a fejlődést, illetve annak viszonylagos hiányát nem elsősorban a gyarmati hatalmak politikai mesterkedései kényszerítették a fejletlen országokra. Főképpen a piaci erők természetes következménye volt, mert ezek az erők nem az egyenlőség, hanem az egyenlőtlenség növelése irányában hatnak.” Máshol kiemeli (majd részletesen elemzi), hogy “a nemzetközi kereskedelem – és a tőkemozgás – általában egyenlőtlenséget szül”.¹

A tőkés tulajdon és piac nemzetköziesedésének és hatásainak értelmezése tekintetében számtalan álláspont létezik, a magyar szakirodalomban is eltérő nézetek élnek egymás mellett. Egyesek kimondva vagy kimondatlanul csakis a keresleti–kínálati viszonyokkal magyarázzák a nemzetközi piac tendenciáit, mások a monopolárak uralmára hivatkozva meghatározhatatlannak tartják a nemzetközi cserét reguláló árvonzáspontokat, megint mások – axiómaszerűen – abból indulnak ki, hogy a nemzetközi csere csak egyenértékű lehet (munkát egyik fél sem nyerhet vagy veszthet), s a nemzetközi cserét szabályozó árcentrum úgy alakul ki, hogy a felek által realizált komparatív előnyök egyenlőek legyenek. Ma ez utóbbi álláspont a leginkább elterjedt és világszerte elsősorban ezt oktatják. Véleményem szerint azonban az az álláspont tükrözi leghelyesebben a valóságos folyamatokat és azok lényegét, amely a marxi munkaérték-elmélet talaján azt mondja, hogy a tőkeáramlás, a piac jelenkori nemzetközi kiteljesedése mellett fel kell tételezni a korábban tőkés nemzetgazdaságokra értelmezett törvényszerűségek valamiféle (módosított) érvényesülését, a nemzeti és nemzetközi folyamatokban megkettőzött interferenciáját.² S ha ebből indulunk ki, akkor fel kell tételezni azt is, hogy a világpiacon (s a fejlődő országokban a hazai és a külföldi tőkések között) – hasonlóan a nemzetgazdaságokban létrehozott értéktöbbleteken (profitokon) való osztozkodáshoz – lehetséges, sőt jellemző a nem egyenlő munkamennyiségek (értékek) cseréje.

Mielőtt a nemzetközi értéktranszferek hatótényezőinek és konkrét megnyilvánulási formáinak részleteiben elmélyednénk, hangsúlyozni kell – bár evidens –, hogy a külföldi tőke szerepe az elmaradottabb országokban kettős. Miközben a gazdaság működéséhez szükséges inputok jelentős részét a tőkés világpiac biztosítja, a külföldi tőke (ha torzító szerkezeti hatások közepette is, de) hozzájárul a termelőalapok fejlődéséhez is, azt esetenként pénzügyi eszközök nemzetközi áramlása, külső növekedési impulzus segíti elő.³ E folyamat másik oldala a munkamennyiségek, profitok nemzetközi elosztása és újraelosztása.

Valószínűleg nem törvényszerű továbbá a fejlődő országok helyzetének abszolút romlása sem (többségükben – legalábbis a hetvenes évek végéig – a lakosság szaporodási rátáját meghaladta a gazdasági növekedés üteme). Ugyanakkor nagy többségük számára a valós folyamatok alapján törvényszerűnek látszik a relatív, a fejlett országokhoz viszonyított helyzet gyengülése (pl. az egy főre jutó jövedelemben, technikai színvonalban). A nemzetközi függés és a jövedelem-lecsapolás csatornáinak elemzése és értelmezése során tehát erről az összetett hatásról nem szabad megfeledkezni. Az egyenlőtlenítő hatások mögött mindig ott vannak a gazdaság működőképességéhez szükséges és esetenként pozitív, fejlődési effektusokat is hordozó tőkék, a tőkebeáramlás (és annak áruformája) mögött mindig ott rejtőznek az egyenlőtlenítő mechanizmusok.

A tőkés világgazdasághoz tartozásnak tehát a fejlődő és a nem élenjáró országokra nézve messzemenő következményei vannak. A külföldi tőke egyrészt közvetlenül, mint termelési eszközök tulajdonosa jut jövedelemhez a kevésbé fejlett országokban, másrészt közvetett formában, az árucserében különböző piaci mechanizmusok és monopolhatások révén részesedik a mások által létrehozott értéktöbbletekből, profitokból. Jelentős a jövedelmek lecsapolása a nemzetközi pénzügyek szférájában. Ugyanakkor a külföldi tőke közvetlenül (piaci stratégiájával, pénzpolitikájával stb.) befolyásolja a felhalmozási folyamatokat, a strukturális fejlődést, általában véve a gazdasági növekedést, a nemzetközi gazdasági erőviszonyok alakulását.

Jövedelemszerzés a saját és a “közvetett” tulajdon alapján

A nem élenjáró országokban a gazdaság modernebb, árutermelő szektorában a profitok egy (nagy) részét a külföldi tőkések, többnyire a multinacionális vállalatok zsebelik be. Ez nyilvánvaló, ha saját vállalkozásukról van szó. Arról már kevesebbet szoktak beszélni, hogy akkor is jelentős profitokat realizálhatnak egyes termelőtevékenységekből, ha az jogilag nem a saját tulajdonuk.

Miután a fejlődő országok többsége – igaz, éppen a nemzetközi gazdasági erőviszonyok által is korlátozott – politikai függetlenséghez jutott, igyekezett e politikai függetlenséget saját nemzetgazdasága fejlesztésével is alátámasztani. Erősödő harc bontakozott ki az erőforrások feletti ellenőrzés jogáért és általában a termelés jövedelmének elosztásáért a volt anyaországok tőkéje és a fejlődő országok között. Az ásványi nyersanyagokkal rendelkező fejlődő országok államosításokkal, nacionalizálással, adózási–adminisztratív intézkedésekkel próbálták növelni részesedésüket a kitermelés hasznából. Sok helyen nemzeti tulajdonba vették a termelőüzemeket.

A gyarmati időkre jellemző kolonialista típusú kizsákmányolásban “jártas” monopóliumok egy idő után rugalmasan reagáltak a világpolitikai és világgazdasági változásokra, s az adott ország változó belső viszonyaira: új típusú, de korábbi profitjaikat általában változatlanul biztosító szerződéseket írtak alá. A tőkés világgazdasághoz kötődő fejlődő országok gazdasága és gazdaságvezetése ugyanis “nem mondhat le a külföldi tőkével való együttműködésről és gazdaságirányítási segítségről. Különösen nem nélkülözhetik a fejlődő országok a külföldi vállalatok technológiáját, irányítási módszereit és értékesítési hálózatát. A fejlődő országok e kényszerhelyzete és az említett törekvései találkoznak a külföldi vállalatok – ezek csaknem kivétel nélkül nemzetközi monopóliumok – új út- és formakeresésével, amellyel befolyásukat, egyben nyereségüket továbbra is biztosítani igyekeznek. Így alakult ki a közös vállalakozások, az ún. szolgáltatási és ‘management’-szerződések nehezen áttekinthető rendszere. E közös vállalkozások, szolgáltatási szerződések nemcsak a beruházásra, a termelés szervezésére, a műszaki irányításra, a világpiaci értékesítésre, hanem a finanszírozásra és a szakemberképzésre is kiterjednek. Az ún. szolgáltatási ‘management’-szerződések alapján működik igen sok fejlődő ország adóhivatala, pénzintézete, bankja. A centrum tőkéje, nemzetközi társaságai ezeken a csatornákon keresztül vesznek részt burkoltan helyi vállalatok – gyakran állami vállalatok – létrehozásában, finanszírozásában és ellenőrzésében.

Különösen ez utóbbi lehetőség hívja fel arra figyelmet, hogy a jogi értelemben vett tőketulajdon és tőkefunkció (valamint az utóbbival együtt járó ellenőrzési jog) a szolgáltató szerződések segítségével mennyire elválhat egymástól. [Kiemelés tőlem – F. P.] A fejlődő országok saját tulajdonú vállalkozása a szolgáltató szerződések hálójába kerül, többé elsősorban nem a belső szükségleteknek, hanem a nemzetközi tőke érdekeinek megfelelően fejlődik. Mindez a profit elosztására is kihat. A felszínen a külföldi monopólium, pénzintézet kölcsönt nyújt (beruházásra, közös vállalkozásra stb.) a szolgáltatási szerződések bonyolult rendszerének keretében (bankok esetében a külföldi tőkéstárssal, menedzserrel való együttműködés segítségével), valójában azonban részt vesz a beruházási és termelési döntésekben, az értékesítésben, élvezi a szolgáltatószerződésben kikötött jövedelmet.

A külföldi monopólium és a hozzá kötődő pénzintézet jövedelme látszólag kamat; valójában a szolgáltató szerződés segítségével, a termelő- és pénztőke összefonódása folytán az üzletmenettől függő profithoz jutnak.”⁴

Persze a nyersanyagtermelő monopóliumok gyakran közvetlen tőkebefektetésekkel is részt vesznek a kitermelésben. Ilyen esetekben a fejlődő országok adóztatással, royalitykkal, profitrepatriálási korlátozásokkal igyekeznek növelni költségvetési bevételeiket és a beruházásokat. Ezek azonban általában nem elég hatékony módszerek, egyrészt a monopóliumok könyvelési manőverei miatt, másrészt mert a túl szigorú szabályozás kivonulásra késztetheti a külföldi tőkét, és ezt már a fejlődő ország sem akarja.

S a külföldi tőke profitjai az elmaradott országokban – igaz a kockázat is nagyobb – nemzetközi összehasonlításban igen magasak. Ez abból ered, hogy a munkaerő nemzetközi mobilitása a tőkékhez és árukhoz képest elenyészően alacsony mértékű, így a fejlődő országokban a bérek kialakult szintje a kvalifikált munkaerő esetében is – nemzetközi összehasonlításban – alacsony marad.⁵ Ez – feltételezve például, hogy viszonylag fejlett technikát mozgat meg az alacsony bérszínvonalú, így nemzetközi összehasonlításban erősen kizsákmányolt munkaerő – a tőketulajdonos(ok) részére extraprofitot biztosít (legalábbis a nemzetközi cserére kerülő, a világgazdasági globális folyamatok által meghatározott áralakulású termékek esetében). A munkaerő fejlett és fejlődő országokban eltérő bérszínvonalából és a technikai színvonalak ennél kisebb különbségeiből adódó értéktöbbletet jórészt a külföldi vállalkozók vagy bankok realizálják, s e jövedelmeket – általában – szabadon hazautalhatják…⁶

Profitrealizálás a cserében (azaz a kereskedelemben)

Helyi, nemzeti piac

1. A fejlődő országok árutermelő ágazataiban a külföldi tőke profitja a fejlődő országok hazai vállalkozói által ellenőrzött gazdasági szférák jövedelmének “átszivattyúzott” részét is tartalmazza, mivel a monopolista árképzés hatásai a helyi piacon érvényesülnek. A tőkeszegény hazai vállalkozók aligha támaszthatnak konkurrenciát a modern termelés területén. A tőkeerőben mutatkozó különbség, illetve az ágazatok közötti tőkeáramlás hiánya monopolhelyzetet teremt. Az árutermelésben és a társadalmi viszonyokban meglévő dualitás tehát az értéktöbbleteknek a modernebb ágazatok, többnyire a külföldi tőke javára történő újraelosztását eredményezi. Például a helyi piacra készterméket előállító olcsón vásárol, termékeit pedig a termelési árnál⁷ drágábban adhatja el, amennyiben érdeke ezt diktálja. A monopolár a nem tőkés termelők jövedelmének bizonyos hányadát is elvonja.

2. Ideális szabadpiaci viszonyok között tendenciaszerűen két azonos nagyságú befektetésre (tőkére) azonos nagyságú (átlag)profitot lehet bezsebelni. Másként közelítve: ha mondjuk az egyik ágazatban meghatározott idő alatt újra és újra 25 tallér értéket 50 tallér, a másikban 100 tallér befektetéssel hoznak létre, akkor – hosszabb távon – az utóbbinak kétszer akkora profittömeget kell realizálnia. A magasabb tőkeigényesség egyben azt is jelenti, hogy a foglalkoztatott munkaerőhöz képest sok a felhasznált eszköz, gép, azaz magas a tőke (szerves) összetétele.⁸ Tehát amennyiben egy tevékenység tőkeigényesebb, magasabb szerves összetételű, mint a többi, a spontán piaci áralakulás biztosítja a nagyobb tőkére jutó, arányosan nagyobb profitot.

A piaci viszonyok elmaradott országokban jellemző korlátozottsága ilyen esetben a magas tőkeösszetételű (a fejlett technikát, nagyobb tőkét képviselő termelőket) – elvileg – hátrányos helyzetbe hozhatná, mert nem alakul ki az az ármechanizmus, amely a több lekötött tőkére jutó hozadékot biztosítaná. Természetesen a tőkeerős külföldi tőketulajdonossal ez nem fordulhat elő, mert ha másként nem, a monopolista árképzés eszközével szerzi meg a neki járó profitot.⁹

Bizonyosan ezzel a helyzettel is összefügg, hogy többnyire a fejlettebb, strukturáltabb iparral és a fejlettebb piaci viszonyokkal rendelkező országokban jönnek létre a helyi bedolgozóiparokra és a felvevőpiacra támaszkodó külföldi vállalkozások.¹⁰ Az ilyen esetekben, tehát a fejlettebb fejlődő országokban a külföldi tőke már a helyi piacon (az ottani áralakulási tendenciákon keresztül) is el tuja ismertetni a több lekötött tőkéjét, a magasabb szerves összetételt.

Nemzetközi kereskedelem

1. A jövedelmek újraelosztása nemcsak a helyi piacon, hanem a nemzetközi cserében is érvényesül.¹¹ “Abból, hogy a profit az értéktöbblet alatt állhat, tehát a tőke profittal cserélődhet anélkül, hogy szoros értelemben értékesülne,¹² következik, hogy nemcsak egyéni tőkések, hanem nemzetek is folytonosan cserélhetnek egymással, folytonosan egyre növekvő szinten ismételhetik is a cserét anélkül, hogy ezért egyaránt nyerniük kellene. Az egyik folytonosan elsajátíthatja a másik nemzet többletmunkájának egy részét, amelyért semmit sem ad vissza a cserében, csakhogy itt a mérték nem olyan, mint a tőkés és munkás közötti cserében.”¹³

Nem egyenlő munkamennyiségek cseréjét eredményezik mindenekelőtt a tőkeerőn, a technikai függőségen alapuló monopolhatások a nemzetközi cserében is. Itt is az erősebb partner diktál az árak, az elszámolások, a hitelfeltételek tekintetében. Közismert például, hogy a technikai dependencia kifejeződéseként az üzemek fenntartását, bővítését szolgáló gépeket, alkatrészeket 10–20%-os felárral számlázzák a fejlődő országoknak, ugyanakkor a hosszúlejáratú szerződések keretében nyerstermékeiket a tőzsdei árnál lényegesen olcsóbban veszik át.

Különösen kirívó a helyzet az utóbbi egy-két évtizedben a hosszú lejáratú tőkerészesedéssel járó vagy attól független – már említett – szolgáltató szerződések esetében. Az egyoldalú függőség pl. olyan helyzetet teremt, hogy szolgáltató szerződésekhez (gyakran tulajdoni részesedés nélkül) rendelkezésre bocsátott hitelek után, illetve magukban a (technika-fejlesztési vagy fenntartási, termelésszervezési, marketing stb.) szolgáltató szerződésekben (tőkerészesedés nélkül vagy a tőkerészesedéssel nem arányos) üzletmenettől függő jutalékot írnak elő, azaz a bevitt tőkétől független, vagy azzal nem arányos profitrészesedést biztosítanak a külföldi vállalkozónak.

2. A fejlődő országok a munkaérték-elmélet alapján az értéktörvény természetes működése következtében is több munkát adnak cserébe a nemzetközi kereskedelemben a nemzetgazdaságokban érvényre jutó, ágazaton belüli, illetve ágazatok közötti csere analógiájára.¹⁴ Kezdjük az első esettel.

Az alacsony termelékenységi átlagszínvonalon lévő országok (ágazatok) veszteséget szenvednek a nemzetközi cserében – mint ahogy a nemzetgazdaságokban az alacsonyabb termelékenységű termelőket profitveszteség éri ágazatukon belül, míg az átlagnál termelékenyebbek, kevesebb (munka-) ráfordítással termelők árujuk egyéni és társadalmi (átlagos) értékének különbözete alapján külön extraprofithoz jutnak.¹⁵

Hangsúlyozni kell, hogy mindezzel ellentétes folyamatok is kibontakoztak az elmúlt évtizedben. Egyes fejlettebb fejlődő országokban a (viszonylag) olcsó munkaerőt a (viszonylag) fejlett technikával párosították, vagyis egyes iparágakban és még inkább azok munkaigényes szegmentjeiben a komparatív előnyök a fejlődő országok felé tolódtak el. (Persze ezt a folyamatot a külföldi tőke beáramlása kísérte.)

3. Az értéktörvény érvényesülésének másik formája a különböző ágazatok közötti cserét érinti. A munkaérték-elmélet talaján vizsgálva ugyanis a nemzetek közötti cserében az elmaradottabbak kárára veszteség jelentkezik a különböző szerves összetételű nemzetgazdasági ágazatok közötti (fentebb már tárgyalt) cseréhez hasonlóan.¹⁶

Ahogy egy zárt tőkés nemzetgazdaságban a termelési ár révén a különböző tőkeösszetételű ágazatokban működő tőkék egyénileg eltérő értéketöbbletráták¹⁷ mellett a lekötött tőkék arányában realizálják a profitot, úgy ez tendenciaszerűen – még ha a tőkés gazdaság működési mechanizmusai nemzetközileg korlátozásokkal és módosulásokkal, a nemzeti és nemzetközi folyamatok egymással összefonódó, de mégis külön létező rendszerében érvényesülnek is – a tőkés világgazdaságban is jelen van.¹⁸ Az, hogy – hosszú távon – egyenlő lekötött tőkére egyenlő profit jusson, nemzetközi méretekben is csak úgy juthat érvényre, ha a (nemzetközi) termelési ár közbelép, azaz a magasabb értékösszetételű ágazatra specializálódott országok esetében magasabb a termelési ár, mint az érték, így a lekötött tőkéjükhöz képest viszonylag sok munkaórát realizálnak a nemzetközi cserében.¹⁹ Ez azt jelenti, hogy tendenciájában a fejlettebb, termelékenyebb, magasabb műszaki színvonalon álló országok realizálják a másik országban megtermelt profitok, értéktöbbletek egy részét, illetve dinamikájában szemlélve, a technikai színvonalat gyorsabban növelő országok egyre kedvezőbb pozícióba jutnak.

Ezt a nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó közgazdászok közül azok, akik a kapitalizmus gazdasági törvényeinek nemzetközi érvényesülését tagadják, illetve rendkívül korlátozottnak tartják, nem ismerik el. Akik a világgazdaság szerves egységét hirdetik, azok viszont erősen hangsúlyozzák még akkor is, ha nem állnak a munkaérték-elmélet talaján. “Végső soron – állapítja meg Prebisch – az exportárakra nehezedő nyomás és a terms of trade rosszabbodásának tendenciája a piaci erők korlátlan játékának kitett növekedés perifériális folyamatában annak a következménye, hogy a kereslet jövedelemrugalmassága különböző, és a technikai haladás egyenlőtlen módon terjed szét a világban.” (Kiemelés tőlem: F. P.)²⁰

A továbbiakban arról lesz szó, hogy az értéktörvény ezen differenciáló hatása a fejlett, alapjában véve azonos színvonalon álló, egymással konkurrálni tudó országok cserekapcsolataiban másként érvényesül, más hatást vált ki, mint a különböző fejlettségű országok viszonyában.

A fejlett tőkés országok egymás közötti kapcsolataiban – legalábbis egy elméleti modellben gondolkodva – ha A országban a technikai fejlődés folytán a tőke értékösszetétele (szerves összetétele) egy korábbi paritásos helyzethez képest gyorsabban emelkedik, mint B-ben, A ország egy ideig több értéket realizálhat, mint B. Egy határon túl azonban (még erősen monopolizált viszonyok között is) a konkurrenciaharc kényszere nyomán B ország tőkései (esetleg az A országból beáramló tőkék segítségével) beruházásokat valósítanak meg az A országnak előnyöket biztosító vagy más termelési ágazatokban a konkurrenciaképesség javítása, a technikai elmaradottság leküzdése érdekében. A tőke szerves összetétele ennek nyomán B ország exportra termelő szektoraiban emelkedni kezd, következésképpen a termelési ár színvonala A országéhoz közelít, pontosabban mindkét ország exportszektorában a (nemzeti) termelési ár a nemzetközi cserében értelmet nyerő nemzetközi értékhez közelít, (A-ban csökken, B-ben nő). A következő időszakban esetleg B országban gyorsabb a technikai fejlődés, a munkaerő az exportszektorban egyre több és értékesebb eszközt (állandó tőkét)²¹ mozgat meg, a termelés élőmunkaigénye most itt csökken. Csak ezért azonban B országban sem lehet alacsonyabb az átlagprofit, következésképpen most B ország termelési ára lesz magasabb a végső nemzetközi árvonzáspontnál, így viszonylag több munkát realizál, mint A ország.

A vázolt séma persze túlságosan szimplifikáló, hiszen a világpiacon több (fejlett) ország van jelen, s a gazdaságok nem homogén egységek, a különböző gazdasági ágazatok külön-külön és együttesen folytatják konkurrenciaharcukat. Továbbra is elméleti modellben gondolkodva azonban bizonyos, hogy szabad áru- és tőkeáramlást feltételezve a lényegében egyformán fejlett, egyformán tőkeerős országok különböző ágazataiban és alágazataiban folyó világpiaci konkurrenciaharc hatásai hosszú távon kiegyenlítik egymást.

A valóság más szempontból is bonyolultabb. A szabad konkurrenciaharc érvényesülését helyenként korlátozás, protekcionizmus akadályozza. A fejlett tőkés országok világpiaci versenyharcában résztvevő országok sem egyenlő tőkeerőt képviselnek, általános fejlettségük sem azonos, ezen túlmenően az egyes országokban a különböző gazdasági ágazatok történelmi okokból és a technikai–tudományos fejlődés által diktált szakosodási kényszernek megfelelően fejlettebbek vagy elmaradottabbak lehetnek. Így például a fejlettek között kevésbé fejlett országok esetenként – gyakran a termelési viszonyok rugalmatlansága, a politikai felépítmény tehetetlensége miatt – képtelenek megfelelő konkurrenciát teremteni, azaz nem tudják a fejlett technikai színvonalat képviselő, ezért a piac által is elismert termékek kínálatával nemzetközi cseréjüket egyenlőbbé tenni. Máshol a viszonylagos elmaradottság az “utolérési effektus” érvényesüléséhez, a külföldi technika gyors adaptálásához és továbbfejlesztéséhez vezet. A termelési árak hullámzásával kísért – fentebb vázolt – tőkés világpiaci törvények sok buktatón, ellentmondáson keresztül törnek utat maguknak. Mindenesetre a fejlettek között is legfejlettebb országok legmodernebb technikát képviselő ágazatinak harcában (gépgyártás, híradástechnika, aviatechnika, számítástechnika stb.) jól érzékelhető a felszínen technikai versenyként jelentkező, a termelési (és piaci) árak hullámzásaiban is megnyilvánuló folyamat.

Az értéktörvény tehát a fejlett országok esetében – önmagában – nem állandósítja az eltérő ütemű fejlődést, hanem a nemzetközi konkurrenciaharcon keresztül – időnként igen fájdalmas formában – bizonyos hullámzást, fluktuációt idéz elő: divergál és nivellál. A fejlett országok egyenlőtlen gazdasági fejlődésének elemzése kapcsán Lenin többek között azt állapította meg, hogy “az utóbbi évtizedekben a nagyipar, a csere és a finánctőke nyomására erős volt a világ nivellálódása”.²² (Kiemelés tőlem F. P.) Az idézet egyrészt közvetlen utalás a tőkés piaci viszonyok törvényeinek nemzetközi érvényesülésére, másrészt azt fejezi ki, hogy a fejlett országok differenciálódásának éppen e törvények hatásai határt is szabnak.

A fejlett és az elmaradott országok viszonyában azonban más az elméleti kép. A gyengén fejlett országok nem rendelkezvén megfelelő tőkével történelmi elmaradottságuk leküzdésére, tartósan lemaradnak a technikai fejlesztésben. Az exportot néhány országtól eltekintve egy-két, többnyire alacsony tőkeösszetételű, általában nyersanyagokat vagy félkész-termékeket előállító ágazat biztosítja, ugyanakkor az importált gépek és fogyasztási cikkek magasabb műszaki színvonalat képviselnek. Így ezek az országok viszonylag sok élőmunkával előállított termékeket szállítanak a világpiacra. A kisajátított értéktöbblet azonban csak ezért itt sem lehet magasabb, mint a viszonylag kevesebb élőmunkát és több állandó tőkét felhasználó fejlett országokban.²³ A tőkék nemzetközi áramlásának szabadsága és mértéke ugyanis – megítélésünk szerint – ma már a fejlődő országok felé is elérte azt a színvonalat, amelynek nyomására hosszú időszakban nézve kialakult a (nemzetközi) értékarányoktól (immár tartósan egy irányban!) eltérő (nemzetközi) termelési árak rendszere; vagyis az elmaradott országok vagy az ott termelő vállalatok nem realizálhatják a több élőmunka és a kevesebb fejlett eszköz alapján létrehozott magasabb értéktöbbletet. Következésképpen a cserében tartósan több munkát kell adniuk kevesebbért.²⁴

Az egyenlőtlen tőkeerőn alapuló, a technikai színvonalban megnyilvánuló fejlettségbeli különbség, vagyis az alacsony összetételű ágazatokra, a nyerstermékek előállítására, a feldolgozó iparon belül a kevésbé feldolgozott árukra való szakosodás az értéktörvény nemzetközileg is érvényesülő hatásai folytán a fejlődő országokban megtermelt értéktöbbletek (profitok) tartós lecsapolását eredményezi. Ugyanilyen hatása van – mint láttuk – az egyes gazdasági ágazatokon belüli termelékenységben mutatkozó elmaradásnak. Az értéktörvény így járul hozzá a tőkés világgazdaságon belüli bipolaritás fenntartásához, a fejlett és a fejlődő országok között meglévő fejlettségbeli különbség újratermeléséhez, sőt növeléséhez.²⁵ A termelékenység, a tőkeösszetétel a legfejlettebb termékeket előállító, a legmagasabb színvonalú technikát képviselő országokban nő gyorsabban (a nyers- és félkésztermékekre való szakosodás gazdaságon belüli tovagyűrűző hatása eleve szűkebb), így a tőke szerves összetételének változása, a termelékenység emelkedése a nemzetközi cserében fokozódó előnyöket biztosít a fejlettebb államoknak.²⁶

A pénzügyek

A tőketulajdonon alapuló, valamint a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő függőség és jövedelem-átcsoportosítás esetei után meg kell említeni a nemzetközi valuta- és bankműveletek, valamint a pénzügyi szolgáltatások terén fennálló dependenciát, veszteségeket.

1. Mindenekelőtt a felvett hitelek, az adósságok törlesztésével járó jövedelem-lecsapolást és torzító mechanizmusokat kell hangsúlyozni, hiszen ezek napjainkban egyre inkább beszűkítik az egyes adós országok gazdasági mozgásterét. E tényező azért vált jelentőssé, mert a tőkés nemzetközi függőség viszonyai között (és csak kisebb részben a célratörő gazdaságstratégia hiányában), gyakorlatilag nem volt olyan fejlődő ország, amely a felvett hitelek törlesztéséhez, a növekvő reálkamatok térítéséhez szükséges mértékű strukturális fejlődést, exportárualapot biztosítani tudta volna. Mindez a fejlődő országok – közöttük a gazdaságilag legfejlettebbek – nemzetközi fizetési krízisében nyilvánul meg. Az adósságok törlesztési kényszere többnyire a belső fizetőképes kereslet, a hazai piac mesterséges szűkítését, kényszerexportot, importkorlátozást követel.

Az adósságok törlesztése örökös járadékká válik. Miközben a fejlődő és más adós országok – köztük a közép–kelet-európaiak – egyre nagyobb összegeket törlesztenek (tőketörlesztés és kamatfizetés formájában), a kamatos kamatok folyamatai alapján egyre nő az adósságuk.²⁷ Összességében a 80-as években – még a statisztikákban követhető, tehát “felszíni” formákban is – jelentős nettó jövedelemáramlás mutatható ki a világ legfejlettebb térségei felé a fejlődő világból és a volt szocialista országokból is.

A törlesztési kényszer az export fokozását feltételezi, ami sok esetben a gazdaságtalan, támogatott kivitel erőltetését is jelenti. Mindez a gazdasági szerkezet belső igényektől független, a gazdasági hatékonyság elvét háttérbe szorító, a nemzetközi munkamegosztásba való magasabb szintű bekapcsolódás igényeinek is ellentmondó további torzulását eredményezi.

2. Részben a vázolt exportkényszerrel függ össze a fejlődő és egyéb, nem élenjáró országok valutaárfolyama. A valutaárfolyamok eredeti funkciója az, hogy a vásárlóerőparitást kifejezve reális összehasonlíthatóságot biztosítson a különböző országok termelékenységi és helyi piaci értékviszonyai között. Különböző okokból – nem kis mértékben a vázolt adósságszolgálati, export- és exportösztönzési kényszer miatt, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetek ezirányú nyomása következtében – nemzeti pénznemeik árfolyamát folyamatosan leértékelik. Az elmaradottabb országokban az árfolyamok ezért tartósan eltérnek – mégpedig lefelé – a valuták vásárlóerőparitásától. Ez azt jelenti, hogy a fejlett országokban (ha saját valutájukat konvertibilis keményvalutára váltják) mindent – a vásárlóerőparitáshoz viszonyított alulértékeltséggel arányosan – drágán vásárolnak, és mindent – ugyanilyen arányban – olcsóbban vesznek tőlük.²⁸

3. Veszteséget okoz továbbá a fejlődő országok nemzeti valutáinak függő helyzete. Különösen a vezető konvertibilis valutákhoz kötött nemzeti pénznemek esetében, pl. a frank és font leértékelésekor a saját pénznem is veszít az értékéből, egyben a valutatartalékok (vásárló-) értéke is csökken. A nemzeti valutatartalékok párizsi, londoni bankokban történő őrzése – ez igen jellemző – azt jelenti, hogy ezeket az összegeket nem a hazai központi bankok forgatják, hanem a volt “anyaországok” központi pénzintézetei (természetesen kamatot azért kapnak). Kiszolgáltatottságuk folytán – ebben is gyakran közrejátszik az egyoldalú relációs függőség – a fejlődő országok (a “nagyobb kockázatra”, a kisebb üzleti értékre érvényes viszonylag magasabb tarifák miatt) gyakran aránytalanul jelentős összegeket fizetnek ki a nemzetközi bankműveletekre és a nemzetközi biztosítótársaságoknak.²⁹

Felhalmozás és struktúra

1. Az előző pontokban olyan gazdasági mechanizmusokról volt szó, amelyek révén a külföldi tőke közvetlenül vagy közvetve részesül a fejlődő országokban létrehozott értéktöbbletekből, s amelyek révén a függőség és a “jövedelemlecsapolás” állandósul. Az, hogy a felsorolt gazdaságtani összefüggések hol és milyen intenzitással érvényesülnek, attól függ, hogy az egyes fejlődő országok adottságai és a külföldi tőke érdekei hogyan találkoznak. A külföldi monopóliumok és az érdekeiket képviselő államok – mindenkori érdekeiknek megfelelően – beruházási és hitelezési, illetve profit-repatriálási, tőkekivonási politikájukkal (amellett, hogy az említett csatornákon keresztül a fejlődő országokban létrehozott jövedelmekből való részesedésüket maximalizálni igyekeznek) befolyásolni tudják a modernebb gazdasági szférák fejlesztésére fordítható beruházási eszközök tömegét. Ezt a statisztikailag is bemutatható jelenséget a szakirodalom már széleskörűen tárgyalta, bővebb magyarázatra talán ezúttal nincs szükség.³⁰

2. A nemzetközi kereskedelem és a külföldi tőkével való együttműködés (közvetlen beruházás, hitelfelvétel stb.) még az értéktöbbletek egy részének “átadása”, nemzetközi lecsapolása, a munkamennyiségek cseréje egyenértékűségének megsértése, magas kamatok stb. esetén is kölcsönösen előnyös lehet, ha a “vesztes fél” számára a gazdasági szerkezet fejlesztésén, a termelékenység növelésén keresztül olyan gazdasági fellendülést eredményez, amely kompenzálja az előbbi hatásokat, a belső akkumuláció arányának növelését szolgálja, árualapot biztosít a felvett hitelek visszafizetésére, a kamatok törlesztésére, hozzájárul a nemzetgazdaság (és a társadalom) belső integrálásának folyamatához. Több tekintetben ebben az irányban mutató együttműködés valósult meg az ún. gyorsan iparosodó fejlődő országok és a fejlett tőkés országok között. Az ilyen irányú fejlődés lehetősége azonban a legtöbb fejlődő ország számára nem adatik meg. A külföldi tőke ugyanis beruházásaival, ezt kiegészítve keresletével és hitelpolitikájával, a technikai függőség kihasználásával többnyire olyan beruházási és termelési struktúra kialakítását és fejlesztését éri el, amely nem szolgálja a nemzetgazdaság integrálását, tehát az önfejlődés akadályává válik. Világos például, hogy a nyerstermékek, esetleg félkésztermékek előállítása kevésbé kapcsolódik a többi gazdasági ághoz, mint a feldolgozóipar késztermékeket előállító láncszemei, így nem vagy alig fejt ki húzó vagy tovagyűrűző hatást. Különösen így van ez az elmaradott országokban, ahol a bányászat fejlesztéséhez szükséges gépeket, berendezéseket külföldről szállítják, a helyi gazdasággal jóformán csak a munkaerőn és a költségvetésen keresztül teremtődik kapcsolat. Néhány, immár gépgyártással is rendelkező fejlődő országtól eltekintve hasonló a helyzet a feldolgozóipari enklávék létesítése esetén. A technológiai és árukapcsolatok elsősorban kifelé mutatnak, többnyire egy multinacionális vállalat nemzeti határokon átnyúló termelési vertikumaihoz tartoznak. A fejlődő országokban folyó nyersanyagkiter-melés, illetve készárutermelés jótékony struktúraalakító hatásait tehát elsősorban a fejlett tőkésországokban realizálják, míg a fejlődő országok számára ugyanez az “alacsonyabbrendű” termékek előállítására való szakosodást termeli folytonosan újjá.

A fejlődő és nem élen járó országok számára – ha eltekintünk az alapvető élelmiszerek és a közszükségleti cikkek behozatalának kényszerétől, attól, hogy a fejlődő országok “vegetálásához” is szükség van a külgazdasági kapcsolatokra – a külföldi tőkével való együttműködés, a fejlett tőkés országokkal bonyolított kereskedelem valójában csak akkor és annyiban előnyös, amennyiben hozzájárul a technikai színvonalban meglévő lemaradás csökkentéséhez, egy strukturáltabb, önfejlődésre képes (persze egyáltalában nem autarchiás) gazdaság kialakulásához. Ellenkező esetben a külgazdasági kapcsolatok csak a külföldi a és a hazai vállalakozók profitérdekeit szolgálják.

3. Végül hangsúlyozni kell, hogy egyes országok politikai függetlenségük ellenére is ki vannak téve a fejlett tőkés országok gazdasági, esetenként katonai zsarolással alátámasztható politikai nyomásának is. A gazdaságépítés fő irányait ez is jelentősen befolyásolhatja.

***

Megítélésem szerint tehát ezek azok a leglényegesebb mechanizmusok, amelyek az elmaradottabb országok specifikus helyzetében a nemzetközi gazdasági függőséget fenntartják, megtermelt értéktöbbleteik egy részét lecsapolják, nyersanyagaik, piacaik, sőt tőkéik jótékony, strukturális fejlődést elősegítő hatásait a fejlett kapitalista országokba transzferálják, fenntartva ezzel a gyarmati rendszer széthullása után is a kapitalista világrendszer kettősségét, dichotómiáját, mely ma is változatlanul “az élősdiség bélyegét nyomja rá az egész országra, amely néhány tengerentúli ország és gyarmat munkájának kizsákmányolásából él”.³¹

Az eddigi vizsgálat azt próbálta bizonyítani, hogy a társadalmi–gazdasági elmaradottság az egyenlőtlen tőkeerő és az értéktörvény egyenlőtlenítő hatása folytán általában véve folytonosan függő és hátrányos helyzetet teremt a tőkés világgazdaságban. Nyilvánvaló azonban, hogy az általában ható mechanizmusok az egyes országok sajátosságainak megfelelően érvényesülnek. A növekedést és fejlődést meghatározó törvényszerűségek felszínen jelentkező megnyilvánulási formái sokrétűek lehetnek, ez utóbbiak közül az egyes országok és országcsoportok esetében más és más tényezők lehetnek előtérben.

A fejlődő országok nagy csoportja gazdasági potenciálját, fejlettségét, exportágazatainak kínálatát, társadalmi viszonyait, kormányzatának politikai törekvéseit és még sok más jellemzőjét tekintve nem egységes. Nyilvánvaló, hogy a gazdasági fejlődést közvetlenül befolyásoló tényezők ezeknek megfelelően különbözőképpen érintik az egyes országokat. Így például a nemzetközi tőke a természeti adottságoknak, a korábban kialakult gazdasági és politikai kapcsolatoknak és más sajátosságoknak megfelelően különböző irányú és mélységű együttműködésben, beruházásokban, hitelezésben érdekelt, s ez adott esetben jelentősen befolyásolhatja egy-egy fejlődő ország gazdasági, sőt közvetetten társadalom-fejlesztési lehetőségeit is. A gazdaság korábban kialakult szerkezete (fejlettsége) és az exportszektor kínálati struktúrája határozza meg az értéktörvény működése folytán a nemzetközi cserében elszenvedett jövedelemlecsapolás mértékét, ugyanis minél “alacsonyabbrendű” az árukínálata (minél alacsonyabb szerves összetételű termelést testesítenek meg az exportcikkek), annál nagyobb lehet a lecsapolt jövedelem (értéktöbblet) nagysága. Ugyancsak (elsősorban) az exportkínálattól függ, hogy a világpiac spontán működésével összefüggő és a világméretű termelés fejlődéséhez kapcsolódó keresleti–konjunkturális hatások hogyan érintik az egyes országokat. A keresett, jó konjunktúrájú, kedvezőbb áralakulású termékek exportőrei jobb helyzetbe kerülnek, bevételeik nőnek, kereskedelmi cserearányaik javulhatnak. Nem elhanyagolható tényező továbbá az a folyamat, amelynek során egyes iparágak komparatív előnyei fokozatosan a fejlődő országok felé tolódtak el. Egyes országokban, térségekben jelentős ütemű iparosítás zajlott, melynek nyomán megélénkült a belső tőkefelhalmozás, a társadalmi és a gazdasági viszonyok kapitalista alapon történő integrálódása jelentős méreteket öltött. Végül az egyes országok társadalmi berendezkedése, politikai törekvései is különbözők, ez visszahat a külföldi tőkével való kapcsolatokra, befolyásolja a külföldi tőke érdeklődését, nemzetgazdasági szerepét, rányomja bélyegét a gazdasági fejlődést megalapozó szerkezeti változásokra és az exportszerkezet alakításán keresztül a fejlesztési források mennyiségére és minőségére. Az egyes fejlődő országok (és csoportjaik) specifikumai tehát jelentős mértékben befolyásolják a nemzetközi tőkekapcsolatok alakulását, a profitosztozkodást, a fejlesztések irányait, a technikai ranglétrán való előrelépés lehetőségét, ezen keresztül a hátrányos piaci hatások mértékét.

Összességében tehát a “centrum-tőke” érdekeinek és az egyes országok adottságainak megfelelően a (tőkés világgazdasághoz tartozással járó) függőséget fenntartó és egyenlőtlenítő mechanizmusok (törvények) különbözőképpen érintik az egyes fejlődő országokat. Így a már a gyarmati korszakban is jelentős különbségek a kolonialista rendszer válsága és felszámolása óta tovább fokozódtak. Tovább fokozódtak, mert változtak a volt gyarmattartók és a volt gyarmatosítottak lehetőségei, érdekei, céljai.

Jegyzetek

¹ Myrdal, 358., 362.

² A tőkés tulajdonviszonyok – vagy még általánosabban: a termelési viszonyok – nemzetköziesedési tendenciájának és a munkaérték-elmélet világgazdasági érvényesülésének (ezen belül a fejlődő országok gazdaságára gyakorolt hatásainak) konkrét elemzése és elméleti általánosítása terén a szakirodalomnak még nagy adósságai vannak. Erre vonatkozóan számomra útmutató gondolatokat adott annak idején Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a világgazdaságról c. könyve, 410–450.

³ Jellemzően e külső impulzusok alapján modern enklávé-szektorok jöttek létre, de ma már arra is van példa, hogy egyes országokban – speciális körülmények között – átfogó modernizációs–iparosítási mechanizmusok indultak be.

⁴ Farkas Péter – Németh Sándor, 461–462. és 465–466. A vázolt folyamatok, a szolgáltató szerződések nyomán felduzzadó nemzetközi transzferek az ún. portfólióberuházások és a fizetési mérlegek szolgáltatások rubrikáinak gyorsan növekvő tételeiben statisztikailag is nyomon követhetők. Az Afrikára vonatkozó konkrét kutatások eredményeit l. Farkas Péter (1983).

⁵ ”Ami… a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta és rabszolgák, kulik, stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a munka kizsákmányolása.” (Marx, (1978) 226.)

⁶ A hivatalos amerikai statisztikák szerint a fejlődő országokban elért profitok a direkt magán tőkebefektetések után gazdasági ágazatok szerint 20–40%-kal magasabbak, mint a fejlett térségekben megvalósított inveszticiók esetében. E kimutatásokat azonban sokan jogosan tartják torzítottnak: a multinacionális vállalatoknak ugyanis morális okokból és főleg a helyi adózási és egyéb szabályok kijátszása okán nem áll érdekében a valós helyzet kiteregetése. A statisztikában megjelenő profitok kiszámítása a nemzetközi monopóliumok – valóságos értékviszonyoktól teljesen elszakadt – belső transzferelszámolásai alapján történik. Mértékadó szakirodalmi források szerint a fejlődő országokból repatriált profitok háromszorosan haladják meg az új külföldi közvetlen befektetéseket. (Ez utóbbi értékébe a helyszínen reinvesztált vagy külföldi befektetők által a helyszíni bankoktól felvett és beruházott összegeket is beleszámítják!) L. Farkas Péter (1977) 7–19.

⁷ Marxi értelemben a termelési ár az az eszményi, tendenciaszerűen érvényesülő piaci ár, amely szabadversenyes körülmények között egységnyi lekötött tőkére egyenlő nagyságú profit realizálását teszi lehetővé.

⁸ Tőkeösszetétel: a termelő tőkén belül a munkaerő(re fordított hányad) és az egyéb tőkejavak (termelési eszközök és munkaeszközök) egymáshoz viszonyított aránya. Ugyanez értékben (értéknagyságokban) kifejezve a tőke értékösszetétele. Magas a tőke összetétele, illetve értékösszetétele, ha a munkaerő súlya viszonylag alacsony (tehát a termelékenység viszonylag magas). Amennyiben a tőke értékösszetételének változása a technikai fejlődést tükrözi, akkor – Marx alapján – a tőke szerves összetételéről beszélünk.

⁹ Azt azonban hozzá kell tenni, hogy különösen a nem helyi piacra való termelés esetében a nemzetközi monopólium egészének profitabilitása vezérli a külföldi tőke tevékenységét, ami – adott esetben – bizonyos helyi viszonyok között alacsony profitot biztosító vagy akár “veszteséges” tévékénységeket is megengedhetővé tesz.

¹⁰ Emellett természetesen az infratruktúra fejlettsége, a háttéripar megléte stb. is nagy vonzerő.

¹¹ Itt természetesen nem a multinacionális vállalatok belső termelési folyamataihoz kapcsolódó, vállalaton belüli nemzetközi áruforgalmáról van szó, hanem arról az esetről, amikor a gazdaságilag elmaradott országok állnak közvetlen árucserekapcsolatban a fejlett kapitalista országok cégeivel.

¹² Értéktöbblet: a bérmunkás által megtermelt új érték és munkabérének különbözete, amit a tőkések profit formájában kisajátíthatnak. Az említett termelési ár folytán azonban lehet, hogy az adott munkást foglalkoztató tőkés a munkás által létrehozott új értéknek csak egy részét tudja profitként realizálni. A tőke szoros értelemben akkor értékesül, ha a tőkés a gyárában létrehozott teljes értéktöbbletet realizálni (elsajátítani) képes.

¹³ K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. 326. Kifejező a cím is, mely alatt az idézet található: “Két nemzet cserélhet úgy a profit törvénye szerint, hogy mind a kettő nyer, de az egyiket mindig rászedik.” (A mind a kettő nyer kifejezés a komparatív előnyök elmélete felé átjárót biztosít!)

¹⁴ Itt tehát elvonatkoztatunk a monopolhatásoktól és attól, hogy a külföldi tőke közvetlenül is jelen van a fejlődő országok gazdaságában. “A kedvezőbb helyzetben lévő ország – írja erről Ricardót bírálva Marx – a cserében több munkát kap vissza kevesebbért.” (A tőke, 227.)

¹⁵ Szentes Tamás szerint ez csak annyiban tekinthető kizsákmányolásnak, amennyiben a termelékenységi színvonalak különbségét az egészséges gazdaságfejlődés kívülről történt elfojtása, a rákényszerített specializáció technikai fejlődést akadályozó természete magyarázza, s a nemzeti termelékenység-színvonalat döntően meghatározó alapvető iparágak és kutatási bázisok kialakulását az idegen tőke gátolja. (Szentes, 439.) A termelékenység-különbség differenciáló hatását G. Myrdal is hangsúlyozza: “a termelékenység és a jövedelmek terén fölényben lévő ország egyre inkább uralkodó pozícióra tesz szert…” Myrdal, 358.

¹⁶ Nyilvánvaló, hogy az értéktörvény nemzetközi érvénye-sülésének itt tárgyalt esete lényegesen szélesebb körűen érinti a fejlődő országokat, mint az azonos ágazaton belüli konkurrencián alapuló jövedelemátcsoportosítás, ugyanis fejlett és fejlődő országok gazdasága egymáshoz való viszonyában sokkal inkább komplementer, mint kompetitív – mégha e téren egyes esetekben jelentős arányeltolódások következtek is be.

¹⁷ A bérmunkás által megtermelt értéktöbblet és munkabérének százalékos aránya.

¹⁸ Erről tanúskodnak a Nyugat-Európa és az USA közötti különböző irányú működő tőkeáramlások az elmúlt évtizedekben.

¹⁹ Itt természetesen eltekintünk az I. pontban említett, kizsákmányolási rátákban mutatkozó különbségektől.

²⁰ R. Prebisch: Towards a New Trade Policy for Development. 261. Idézi: Szentes, 261.

²¹ Állandó tőke: gép, anyag, munkaeszköz stb.

²² Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 110.

²³ Magasabb lehet viszont a realizált profitráta a fejlődő országokban a magasabb kizsákmányolási ráta miatt.

²⁴ Egy megszorítást azonban tenni kell. A fejlett országok magas műszaki fejlettséget reprezentáló termékeiben rejlő kvalifikált, pl. mérnöki munka a nemzetközi cserében is nyilvánvalóan többszöröződve értékelődik.

²⁵ A folyamatot, melyben “az értéktörvénynek az árutermelők gazdasági helyzetére gyakorolt mikroszintű differenciáló hatása … nemzetközileg a nemzetgazdaságok fejlődésében makroszinten jelentkező polarizáló hatásával egészül ki”, Lévai Imre más aspektusokból is bemutatta: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban című tanulmányában és Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban c. írásában.

²⁶ A nyerstermékekre, illetve alacsony feldolgozottsági fokú áruk előállítására való specializáció hosszú távon a nemzetközi áruforgalomban a kereskedelmi cserearányok (immár évszázadok óta tartó) változásaiból adódó veszteségekkel is együtt jár. A nemzetközi szakirodalomban ezt sokan jogosan a fokozódó nemzetközi “jövedelemlecsapolás” megnyilvánulásaként értelmezik.

Ma még nem tekinthető tisztázottnak, hogy az egyenlőtlenítő tulajdoni és piaci viszonyok egyes elemei milyen mértékben járulnak hozzá a cserearányoknak a fejlődő országok óriási többsége számára kedvezőtlen változásához. (Azokat a magyarázatokat, amelyek e jelenséget csak a keresleti–kínálati viszonyokkal, helyettesíthetőséggel hozzák összefüggésbe elégtelennek tarthatjuk, mert olyan tartósan, állandóan jelenlévő tendenciáról van szó, amelyet szerintünk – a munkaértékelmélet talaján – csak mélyebb értékelméleti összefüggések feltárásával értelmezhetünk.) Megítélésem szerint a nemzetközi kereskedelmi cserearányok alakulásában egyrészt monopolhatások, másrészt az értéktörvény világpiaci érvényesülése – ez utóbbi hátterében az egyenlőtlen technikai fejlődés – együttesen játszik szerepet. (L. az iménti Prebisch-idézetet is.) Így tehát a cserearányok változása a fejlett és fejlődő országok egyenlőtlen(ítő) kapcsolatataiban nem önálló tényező, hanem mélyebben fekvő okok és folyamatok felszíni tükröződése. Megjegyzendő: a termelékenységi színvonalakban és a tőke szerves összetételében mutatkozó különbség az értéktörvény érvényesülés útján akkor is (esetleg növekvő) “jövedelemlecsapolást” eredményez ha a cserearányok változatlanok. Ugyanígy, a cserearányok változatlansága – a technikai (termelékenységi és szerves összetételbeli) színvonalak korábbival azonos szintkülönbségét is feltételezve – nem azt bizonyítja, hogy nincs monopolhatás az értéktöbbletek nemzetközi elosztásában, legfeljebb csak azt, hogy az nem erősödött.

²⁷ Így pl. Magyarország a 80-as években kb. 3,5-szeresen törlesztette a 70-es években valójában felhasznált többlet-forrásokat, adóssága mégis kevesebb mint 10 milliárd dollárról 20 milliárd dollárra emelkedett. Az adósságtörlesztés évről-évre a magyar GDP kb. 10%-át köti le.

²⁸ Magyarország esetében – különböző keménydevizájú országokkal összehasonlítva – a Forint vásárlóerőparításon számított alulértékeltsége durván talán 2–2,5-szeres. Félve írom le, mert szinte hihetetlennek tűnik, hogy (csak) ilyen módon (csak) Magyarországról a teljes külkereskedelmi áruforgalom (export + import) felének megfelelő dollár érték távozik a fejlett világba, ami a GDP negyede!!! (Ezt tovább gondolva felvetődik a gyengébben fejlett országok optimális külgazdasági nyitottságának kérdése…)

²⁹ Ugyanígy a kereskedőházaknak, a nemzetközi üzleti forgalom menedzsereinek. Ez akár külön pont lehetne a jövedelem-lecsapolás csatornáinak felsorolásában.

³⁰ Lásd: Farkas Péter (1977) és Farkas Péter – Németh Sándor.

³¹ Lenin: Az imperializmus… 137. Persze gyarmatokról ma többnyire csak gazdasági értelemben beszélhetünk.

Irodalom

Farkas Péter: A külföldi tőke és a segélyek hatása a fejlődő országok gazdaságára. Tanulmányok a fejlődő országokról, 92. sz. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1977.

Farkas Péter: A külföldi tőke és az állam Afrikában. Külpolitika. 1983. 5. sz.

Farkas Péter – Németh Sándor: A fejlődő országokbeli külföldi közvetlen beruházások indítékai. Közgazdasági Szemle, 1979/4. sz. Megjelent még felfrissített és bővített formában: Motivations for Foreign Direct Investments in Developing Countries. Development and Peace. Vol. 1. No. 2. 1980.

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. A marxizmus–leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára, 10. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 194.

Lévai Imre: Az egyenlőség és kölcsönösség ellentmondása a tőkés nemzetközi munkamegosztásban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1981. (?) kézirat.

Lévai Imre: Újratermelés és külkereskedelem a fejlődő országokban. MTA Világgazdasági Kutató Intézet, 1980. (?) kézirat.

Marx Károly: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Karl Marx és Friedrich Engels művei 46/II. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1972. 411., 514.

Marx Károly: A tőke. III. k. Kossuth Könyvkiadó, 1978.

Myrdal, Gunnar: Korunk Kihívása: a világszegénység. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat, 1974. 633.

Szentes Tamás: Polgári és “újbaloldali” elméletek a tőkés világgazdaságról. Kossuth Könyvkiadó, 1980. 450.