A múzeumba járás divatba jött, növekszik a látogatók száma – bármilyen meglepőnek is tűnhet ez a jelenség a dekulturálódás korában. A múzeum egyfelől része a kultúriparnak, másfelől a képiség, a teatralitás, az élménycentrikusság folytán közelebb is kerül a nézőhöz, aki ma már korántsem passzív látogató, mint volt korábban.

A kilencvenes években a múzeumjárás világszerte nagy divat lett, az elképesztő kulturális választékdömpingben nemhogy visszaszorult volna ez a konzervatív, merev intézménytípus, hanem csodák-csodájára elő­retört. A múzeumalapítási, múzeumépítési láz, a „muzealitási járvány" szünet nélkül folytatódott, a múzeumok látogatottsága növekedett. E láz leglátványosabb vállalkozása a világ új csodájaként emlegetett múzeum megépítése az Egyesült Arab Emírség fővárosában Abu-Dzabiban. A lé­tesítmény 2012-re készül el, 400 millió dollárba kerül, alapterülete 30.000 négyzetméter lesz. A múzeum megkapta a lehetőséget, hogy a Louvre nevet felvegye. Mellette gigantikus idegenforgalmi létesítmény-együt­tes is épül, a kettő szervesen kiegészíti egymást. Ez a példa mintegy előlegezi azt, amiről alább szó lesz, vagyis az elmúlt két évtized egyik legizgalmasabb kulturális fejleményét, az örökségipar és a múzeumvilág különös átalakulását.

A Magyarország múzeumait ismertető enciklopédia 1996-os első kiadása 725 múzeumot sorol fel, a negyedik kiadás több mint hétszáz­ötvenet. A múzeumba látogatók száma hosszú évek óta folyamatosan növekedik és ezt csak a válság törte meg 2009-ben. A megváltott jegyek száma országosan meghaladja az évi 12 milliót, miközben jó néhány állandó kiállítás ingyenesen volt látogatható, és 2004. május 1-től egyes időszaki kiállítások belépőjegyei rendszeresen 3.000 Ft fölött vannak. Legtöbben a főváros múzeumait nézik meg, itt évente kb. 5 millió jegy kel el. Budapesten a legnépszerűbb hely a Jövő Háza – Csodák Palotája, amely egymagában 1 millió látogatót vonz. (Ez nem hazai specialitás.) Természetszerűen a kíváncsiskodók az időszaki kiállítások egyszeri látványosságaira vannak kiéhezve. Az ingyenesség bevezetése után átmenetileg megugrott az időszaki kiállítások száma, amely a bevételi lehetőségeket növelte. (2004-ben 2.756, 2005-ben 3.443 bemutató közül válogathatott a nagyérdemű.) 2006-tól azonban ez a tendencia nem foly­tatódott, ami nyilván a kapacitáshiánnyal magyarázható, hiszen egy-egy kiállítás előkészítésére több esztendő sem mindig elég.

Az bizonyított tény, hogy állandó kiállításokkal nem lehet áttörni a múzeumokat övező tiszteletteljes távolságtartást. Felmérések szerint a múzeumtól távolságot tartók a következő tényezőkre hivatkoznak: túlbe­csülik a belépők árát, vagyis drágának tartják a múzeumlátogatást (ami egyes kiállításokat illetően igaz is). A látogatást nem kikapcsolódásnak tekintik, hanem kulturális missziónak, a művelődés oltárán bemutatott áldozatnak. Ennek következtében ha elmennek, akkor azt az intézményt egyszer és mindenkorra le akarják tudni, a pincétől a padlásig szeret­nék „kiolvasni". Ez a mentalitás azt eredményezi, hogy egyesek akkor is kipipáltnak vélnek egy-egy múzeumot, ha oda 10-20 éve nem tették be a lábukat, és a hajdani látogatásból már szinte semmilyen emléket nem őriznek.

Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy az érdeklődés növeke­dése, a látogatottság felfutása az időszaki kiállításoknak köszönhető. Az időszaki kiállítások látogatottsága csúcsokat dönt Magyarországon, Budapesten, Debrecenben vagy más kiállítóhelyeken. (Szenzáció volt a Szépművészeti Múzeum impresszionisták tárlata, ahova szinte lehetetlen volt a bejutás, a Hősök terén hosszú sorokban kígyóztak az érdeklődők. Hasonló érdeklődés kísért még számos bemutatót, így például a Van Gogh tárlatot, vagy a francia festészet 400 évét, a reneszánsz évében a Medicit.) 2006-ban a Van Gogh kiállítással indító Szépművészeti Mú­zeumba 611 ezren látogattak el. Igen nagy érdeklődés tapasztalható a Magyar Nemzeti Galériában (pl. Munkácsy, Zichy), vagy a Termé­szettudományi Múzeumban; különösen a Vácott felfedezett múmiák bemutatása, a dél-amerikai dínók, vagy legutóbb a „Jégkorszak" kiállítás keltett izgalmat. Nagy a látogatottsága a vidéki helyeknek is, különösen az idegenforgalmi központokban (Eger, Dobó István Múzeum; tihanyi bencés apátság; szentendrei skanzen; szilvásváradi erdészeti kiállítás; esztergomi, sárospataki vármúzeum; visegrádi palota stb.).

Néhány éve – a múzeumdivat hatásaként – állandó helyszínen egyre si­keresebb programot bonyolít le a Sziget Fesztiválon a múzeumsziget is.

Mitől vált izgalmassá, érdekessé a múzeum?

Az eredeti látvány varázsa

A múzeum volt az, amely a filmiparban kifejlesztett forradalmian megújuló látványtechnikából maximálisan hasznot húzott az elmúlt két évtizedben. A látványelemek bevonultak falai közé, de nem szorították ki az eredetit, hanem élővé, még elevenebbé tették. Egy dínócsontváz például ma kiegészül nemcsak az élőlény rekonstrukciójával, de környezete bemu­tatásával is. Számítógépen el lehet készíteni épületek, sőt egész városok modelljét. Hangsúlyozom, hogy a múzeumban ez a valódi mellé kerül, tehát összhatásában több, mint amit bármilyen számítógépes program önmagában nyújtani tud. A hagyományos és új látványtechnikák egyidejű jelenléte adja a mai múzeumélmény egyik fontos részét. Aquincum romjai például nem mozgatják meg a fantáziát. De ha a látogató belenézhet egy távcsőbe, amelyen keresztül a romok helyett a valóságos ókori várost látja maga körül, akkor az szinte csodának számít. Nos, az Aquincum Múzeum rendelkezik ilyen látcsővel.

Többrétegűség

A múzeumban lévő ismeret többrétegűvé vált. Az érintőképernyős digi­tális eszközökkel egy-egy részletkérdést alaposabban megismerhet a kíváncsiskodó, ha épp ahhoz van kedve. A digitális technika segítségével az adott kiállítás tartama megsokszorozható, egész enciklopédiák tárul­nak fel anélkül, hogy a látogatóra kényszerítenék azt. Egyre inkább a kiállítások részévé válik például a film, miközben nem tolakszik előtérbe. Elég egy képernyő, egy fülhallgató, de van ahol kis mozitermeket képez­nek ki. Ez képzőművészeti bemutatókon is tapasztalható: a festmények, szobrok mellett mondjuk megnézhető az alkotóval készült portréfilm, dokumentumfilm, vagy egy-egy képről készült ismeretterjesztő film. A krakkói képtárban például megtekinthető volt Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel című remekműve mellett a teljesen feketévé vált háttér rekonstrukciójának kísérlete monitoron. Sok tárlaton látható egy-egy műtárgy restaurálását bemutató installáció, vagy a műtárgy története. Ilyen például Berlinben a világ egyik leghíresebb műtárgyának, Nefertiti (Nofretete), a csodálatos szépségű fáraófeleség mellszobrának (büszt-jének) bemutatása. Ennek már a megtalálása, a régészeti feltárása is hallatlan izgalmas történet, ami végigkövethető a szobor megcsodálása mellett.

Az időszaki kiállítások már eleve úgy vannak összeállítva, hogy azok valamilyen teljesen új összefüggésrendszerben mutatnak be műveket vagy történelmi korszakokat, természeti jelenséget. Itt a megközelítés és az eredmény az új dimenziók feltárulásának élményét jelenti a látogató számára. A Műcsarnok Kempelen Farkas kiállítása például egyszerre szólt egy polihisztor életéről, felfedezéseiről, Mária Terézia udvaráról és a beszélő gép, illetve a sakkozó gép máig nyúló történetéről, mond­hatni megvalósulásáról; sőt az automaták fejlődéstörténetéről is képet kaphatott a nagyérdemű, úgy hogy önmagán kipróbálhatta a portréraj­zoló automatát, vagy megcsodálhatta, hogyan sakkozik egymással két komputer. De még azt is személyesen meg lehetett tapasztalni, milyen volt a kuporodás a Kempelen-féle sakkautomata gyomrában a benne rejtőző embernek.

A dinamikus látvány

A múzeum a változatlan kiállítások unalmas hagyományával, az állan­dósággal egyre inkább szakítva egy dinamikus élet felé fordult néhány évtizeddel ezelőtt és ez a dinamizmus azóta sem veszített lendületé­ből. Megtanulta a modern és hatékony marketinget, megtanulta úgy tematizálni életét, hogy az érdeklődést váltson ki a közönségből. A hagyományos látványtervezés is dinamikus változáson ment át. Ma Magyarországon egyre több panoptikum nyílik a várakban, amely sajátos élettel telíti a kopár termeket, kazamatákat, boltozatos pincéket. A hagyo­mányos látvány változatosságában igen nagy szerepe van annak, hogy fejlődik a nemzetközi műtárgy- és kiállításcsere. Egész ipara és piaca jött létre vándorkiállításoknak, amelyek egy sikerre orientált, professzionális módon kivitelezett és menedzselt látvány-együttest tartalmaznak és azt országról-országra szállítják, cserélik, teszik bemutathatóvá. Ilyen ván­dorkiállítás volt a Debrecenbe szervezett, Leonardo da Vinci találmányait bemutató anyag. Mindenütt nagy sikerű a Pákh Imre gyűjteményére épülő és évek óta úton lévő Munkácsy-kiállítás. (Természetesen vannak vitatott vándorlátványok, ilyen a japán halottak belső szerveit láthatóvá tevő Bodies kiállítás a VAM Designe Centerben, de az ilyen produkciók már alig kapcsolódnak a múzeumi kultúrkörhöz. Sokan például felhábo­rodással fogadták ezt.)

Az elmúlt évtizedekben több megvalósulatlan ötlet jelezte a látvány­teremtésben rejlő lehetőségeket. Az egyik ilyen volt egy óriás lekötözött Gulliver felépítése Budapest valamely külső területén, amely repülőgépi látványnak sem lett volna utolsó. A hatalmas alak belseje az emberi ana­tómia kiállítása lett volna sétáló folyosókkal. A pestszentlőrinci Bókay-kert funkciójáról való gondolkodás közepette jelentkezett a kilencvenes évek közepén egy rajongó azzal az elképzeléssel, hogy Shakespeare-parkot alakítana ki, ahol a nagy drámaíró műveinek helyszínei és alakjai eleve­nednének meg kellemes arborétumi környezetben. Ezek az elképzelések azonban pénzhiány miatt nagyon nehezen valósíthatóak meg. Ugyanak­kor Berlinben a Sony Centerben egy minden eddigi képzeletet felülmúló Lego-panoptikum épült fel, a nagy játékgyártó cég finanszírozásában.

Nyitás a közönséggel való másfajta együttlét felé

Néhány éve megjelentek a múzeumokban olyan programok, amelyek teljesen szokatlan élményt nyújtanak a látogatóknak. Nem arról van szó, hogy a múzeumban van egy koncert, vagy fogadás, hanem arról, hogy meghosszabbított nyitva tartásban tárlatvezetéseket kapcsolnak össze vendéglátással, találkozókkal, zenei aláfestéssel színezett múze­umi tartózkodással. A múzeum sajátos közéletet teremt, ahol úgy lehet hosszabb időt eltölteni falai között, hogy a kiállítással való intenzívebb, nem hétköznapi megismerkedéshez egy kötetlen, a muzeológusokkal és más látogatókkal való kapcsolatteremtés társul. A múzeum sajátos vendéglátó- vendégmarasztaló hellyé válik. Különösen a Szépművészeti Múzeum bonyolít rendszeren és sikeresen ilyen programokat.

(A tárlatvezetés is megváltozott, az sok esetben már nem egyszerű kiegészítése a látottaknak, hanem összekapcsolódik különféle élmé­nyekkel, mondjuk személyesen meg lehet tapasztalni, hogy hány kilós egy páncéling, vagy egy lovagi kard.)

A múzeummal való nem hagyományos viszonynak mára Magyarorszá­gon két különleges alkalma van. Az egyik a Múzeumok Éjszakája, amikor százezrek töltik idejüket a rendezvényeken. 2009-ben a siker nyomán megjelent a rendezvény őszi mutációja is. A másik a Múzeumok Majálisa, amelyen vagy száz múzeum mutatkozik be és teremt különleges búcsúra emlékeztető hangulatot a Nemzeti Múzeum udvarán, illetve egyre több vidéki helyszínen. E két rendezvény hallatlan sikere és vidéken való elterjedése egyértelműen jelzi a múzeumok újfajta magatartása iránti soha nem tapasztalt tömeges fogékonyságot. A múzeumok majálisa nem egyszerű bemutatkozás, hanem egyfajta kézműves prezentáció is (2008-ban hetven kézműves mester dolgozott a múzeumkertben), ahol száz különféle műfajú program egészíti ki a standok látványosságát. Az egész kimondottan vásári hangulatot áraszt, ahol egyedi termékek gazdag kínálata lepi meg a látogatót; a színpadon zenei produkciókból, a múzeumban pedig az újszerű tárlatvezetési kísérletek közül lehetett válogatni.

A Múzeumok Éjszakája, a Múzeumok Őszi Fesztiválja és a Múzeumok Őszi Éjszakája együtt több mint 600.000 vendéget vonzott a közgyűj­temények falai közé.

A múzeum egyre inkább emlékeztet egy összetett kulturális szolgáltató létesítményre, amelyen belül az oktatás, a szórakozás, a különböző kul­turális tevékenységek kínálata egyre sokoldalúbban van jelen.

Hogy a múzeumok irányítása mennyire ezeket a törekvéseket preferál­ja azt jól mutatja az, hogy ehhez a szakmai mentalitáshoz kapcsolódnak a hazai díjak, vagyis az Év Múzeuma és a Vendégbarát Múzeum cím is.

A cselekvő látogató

A passzív, szemlélődő, befogadó látogatói magatartással szemben roha­mosan terjedőben vannak az aktivitására építő megoldások. A számítás­technika interaktivitási lehetőségeire már utaltunk. A berlini zsidó-történeti múzeumban a kiállítás végén digitális közvélemény-kutatásban vehet részt a nézelődő, és természetesen azonnal visszajelzést is kap arról, hogy az eddigi látogatók között az ő válasza hogyan helyezkedik el. Az egyik teremben felpróbálhatja a középkori favázas hátizsákot.

A kiállítási tárgyak közül a modern múzeumban mind több dolgot le­het személyesen kipróbálni. Ma gyakoriak az olyan rendezvények, ahol ruhapróbák vannak. Különleges élmény egy páncélsisakot magunkra ölteni és így járkálni. Másutt nemcsak szemlélhetőek a kínzóeszközök, de kalodába lehet kerülni. Megint másutt a legkülönfélébb helyzetekben való fotózkodás jelent élményt. Nem véletlen, hogy Magyarországon a leglátogatottabb a Csodák Palotája, amelyben nincs is más tárgy, csak olyanok, amelyek személyes próba alapján avatnak be a fizika és a technika, valamint az emberi érzékszervek különlegességeibe. A Medici családról szóló kiállítás a Szépművészeti Múzeumban először hozott Magyarországra egy különlegességet: a vakok számára külön terem állt rendelkezésre, ahol bizonyos tárgyak makettjei révén a kezükkel is „láthatták" a kiállítást.

A Nemzeti Múzeum „A szépség óhajtása" című kiállítása az 1700-1815 közötti udvari öltözködés történetét mutatta be. A látogatók külön terem­ben próbálhatták fel a XVIII. századi ruhadarabokat, az urak megtanul­hatták a korabeli nyakkendőkötést. Lehetőség nyílt az akkori illatszerek kipróbálására, és XVIII. század végi mintájú levél megírására is.

Itt említhető, hogy múzeumi rendezvények gyakran összekapcsolód­nak hagyományőrző egyesületek, civil szervezetek bemutatóival, lovagi tornákkal, íjászattal, vagy kézműves foglalkozásokkal. A múzeumok rájöttek, hogy számukra a profiljukba vágó civil világ legalább olyan fon­tos, mint a művelődési házak számára. Egyes helytörténeti múzeumok mellett hagyományőrző egyesületek, alapítványok működnek, amelyek a nyitottság felé terelik az intézményeket.

Múzeumpedagógia

A múzeum és a közönség új viszonyára való törekvés majd negyven évre tekint vissza hazánkban. A mindent megnéző és végeredményben felületes összbenyomást eredményező múzeumélmény helyett a tar­tós tudás és emlék létrehozására törekvő látogatóvezetésből nőtt ki a múzeumpedagógia. Ez mára önálló pedagógiai ággá alakult, felsőfokú szakképesítést lehet szerezni belőle mind a múzeumokban, mind az is­kolákban működő szakemberek számára. A múzeumpedagógiai folyamat a következő: előkészítő óra, múzeumlátogatás – múzeumi óra, végül feldolgozó óra. Az első és harmadik elem helye az iskola. A pedagógiai hatás lényege: új, ingergazdag környezet, az eredeti vagy az eredetit imitáló tárgyak és környezet intenzív hatása, a gyermek nem passzív, hanem aktív részvétele a múzeumi tevékenységben. A múzeumi hatás központi eleme a valódiság. Ezt az interaktív tábla elterjedése sem fogja megváltoztatni. A múzeumban zömmel nem virtuális, hanem valóságos tárgyakkal találkozik és ismerkedik meg a gyermek.

A múzeumpedagógiai gyakorlat alkalmazkodik az életkorhoz, az iskolai tananyaghoz és múzeumonként kidolgozott eszközkészlettel rendelkezik (szituációs játékok, feladatlapok, tárgykészítő foglalkozások, versenyek stb.).

A múzeumi közművelődési tevékenységnek azonban nemcsak az iskolai csoport az alanya. Legalább annyira fontosak a családok. Sok esetben épp a gyermek az, aki „elviszi" szüleit a számára élményt ígérő múzeumba. A kiállítások egy jó része a családok számára is kínál játékos ismerkedési lehetőségeket. A múzeumban megjelentek már játszóházak, játszótéri elemek.

A múzeumpedagógiai foglalkozások az aktuális időszaki kiállításhoz kapcsolódnak, ugyanakkor ezek ki vannak dolgozva az állandó kiállítá­sokra is. Számos múzeumban – így a korszerű építészeti megoldással kialakított Természettudományi Múzeumban is – az állandó kiállítás mel­lett külön és jól felszerelt foglalkoztató terem található, de azt látjuk, hogy az időszaki kiállítások is különféle korosztályoknak foglalkoztatókkal, vagy játszóterekkel vannak kiegészítve. A dél-amerikai dinoszauruszokat bemutató szenzációs kiállításnál például 8-10 kisgyermeknek való eredeti játékkal felszerelt tér (játszótér) állt rendelkezésre, ahol „ásatásosdit" ugyanúgy lehetett játszani, mint a tojásból való kikelést.

Múzeumok – Mindenkinek Program

Az elmúlt években a kormányzat is felismerte a múzeumokban rejlő lehetőségeket és 2002-ben vitára bocsátotta múzeum-modernizációs programját, amelynek egyik célkitűzése a Látogatóbarát Múzeumok megteremtése volt. Itt a cél az, hogy a múzeumok mind alkalmasabbá vál­janak oktató, szórakoztató programok kínálatára. A muzeális intézmények közönségszolgálati, múzeumpedagógiai munkájának koordinálására és a fenti célkitűzés megvalósítása érdekében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma más tárcákkal együttműködve kidolgozta a Múzeumot – Mindenkinek Programot. E kezdeményezés nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a diákok rendszeresen látogassák a múzeumokat. Ennek nyomán a 1160/2002. (IX. 26.) számú kormányrendelet megteremtette a lehetőséget arra, hogy a vidéki diákcsoportok ingyenes vasút igénybevételével jussa­nak el a múzeumokhoz. A minisztérium kiadványsorozattal tájékoztatta az ország valamennyi oktatási intézményét arról, hogy Magyarország múze­umaiban milyen programokkal várják a diákcsoportokat, illetve beindította a már említett múzeumpedagógus képzést. Kiadványai a múzeumpeda­gógiai módszerekkel is megismertették a pedagógus közvéleményt.

Miből?

A kormányzat 2008-ban jelentős, több mint 400 millió forintnyi összeg­gel újabb lendületet kívánt adni a múzeumpedagógia fejlesztésének a szentendrei skanzenhez kapcsolódó módszertani és képzési központ továbbfejlesztésével.

A válság beköszöntével ennek ellenére megszaporodtak a finanszíro­zási nehézségek, helyenként, különösen vidéken brutálisabb racionali­zálásra is sor került. A szakma képviselői arról panaszkodnak, hogy a fent részletezet innováció mögött bevételnövelő kényszer húzódik meg, túlzottan előtérbe került a kiállítás a gyűjteménygyarapítás, a kutatás, sőt a fenntartás rovására. Ez nemzetközi téren is igaz, erről tanúskodott a múzeumok nemzetközi elit klubja, a Bizot-csoport 2008-as budapesti tanácskozásának tapasztalata. A múzeumi szférán kívüli vállalkozások konkurenciájának megjelenése még a legtekintélyesebb múzeumok vezetőiből is aggodalmat váltott ki. Így például a világ egyik legnagyobb sport- és szórakoztatóprogram-szervező cége által világkörútra indított Tutanhamon kiállításcsomag – ennek londoni mutációja Disneyland-szerű elemeket is tartalmazott -, amelynek apropóján a British Múzeum igaz­gatója dühösen fakadt ki: „megengedhetetlen, hogy múzeumi tárgyakat szórakoztató központokban mutogassanak". (Az itthoni másolatokból álló „Tutanhamon kincsei" elnevezésű látványkiállítást ugyancsak egy koncertekkel, rendezvényekkel foglalkozó német cég szervezte a VAM Designe Centerben.) A bécsi Kunsthistorisches Múzeum igazgatója már sokkal visszafogottabb volt, hiszen ott a múzeum maga látta vendé­gül – jelentős bevételt kaszálva – az élménytárat. Ezzel együtt a világ nagy gyűjteményein, illetve itthon a Szépművészeti Múzeumon kívül az intézmények jelentős százaléka inkább vesztesnek érzi magát ebben a folyamatban. Az állandó kiállítások megújítására született kormányzati pályázatot – az Alfa-programot – sem érzik teljes gyógyírnak. 2008-2009-re kétségtelen, hogy a forráshiány mellett tovább gördültek hosszan megoldatlan problémák: így például az Ipaművészeti Múzeum felújítása, a kiállítási tér nélküli Magyar Építészeti Múzeum sorsa, amely egy ideig a Divatcsarnok épületében remélte az Építészet Csarnokának megnyitását – mindhiába. Miután az Óbudai Gázgyárból nem lett múzeumi negyed, a 2008 elején összevont Műszaki és Közlekedési Múzeum vezetői továbbra is legfeljebb álmokat szőnek Magyarország első „science múzeumának" megteremtéséről.

Ezzel együtt a kormányzati és a közönségfigyelem jóvoltából az elmúlt két évtized a múzeumi szférát összességében pozitívan érintette – gon­doljunk csak a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti rekonstrukciójára, A Mai Manó Ház, a Holokauszt Emlékközpont, a Textilmúzeum, a Bűnügy Múzeum kiállításának létrehozására, vidéken a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum kiválóan sikerült teljes rekonstrukciójára, vagy a már említett Alfa-program keretében megújult állandó kiállítások sorára. 2001-es alapkőletétel után 800 négyzetméteren, három szinten közel egymilliárd forintért elkészült a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalmon. S reményeink szerint 2012-re megvalósul a föld alá épülő miskolci Pan­non-tenger múzeuma, amely a bükkábrányi lignitbányában 2007-ben megtalált szenzációs mocsári ciprus leletek körül interaktív eszközökkel mutatja be a 8 millió évvel korábbi állat- és növényvilágot.

Ugyanakkor az 1998-2002 közötti időszak, a Terror Háza létrehozásá­nak körülményei, kiállítása, a körülötte ismétlődő politikai demonstrációk, a rendezvények és egyes időszaki kiállítások tendenciózussága, majd a hódmezővásárhelyi mutáció és a hálózatépítési szándék a jobboldal ideo­lógiai önépítésének nyílt és brutális behatolását jelentette a múzeumok és kiállítóterek világába. Ez a politikai térfoglalás máig létező veszély, amit a Nemzeti Múzeum állandó kiállítása és az önkormányzati választások után Várpalota példája mutat. Ezzel szemben a baloldal az elmúlt nyolc év alatt képtelen volt a maga eszmeiségét kifejező kiállítási-múzeumi koncepcióval és még kevésbé gyakorlattal előállni. Még véletlenül sem jutottak Magyarországra például az európai kulturális egybetartozás kérdését feszegető, külföldön látható izgalmas kiállítások, de még itt a szomszédban, a schliningi várba költözött „béke múzeumot" sem jutott eszébe senkinek hazahozni, vagy kreatívan utánozni, miközben az erő­szak, az agresszivitás, a hétköznapi militarizmus megállíthatatlannak tűnő térnyerését látjuk magunk körül.

Végül is ma egyfelől ott tartunk, hogy ha a súlyos általános restrikció nem sújtaná a kulturális szférát, akkor a (központi és helyi) hatalmi rep­rezentációs igények, és az üzleti szféra figyelmének együttese elvileg segíthetné a múzeumok fejlesztését. Másfelől nagy kérdés, hogy a jobboldal milyen mértékben söpri be marketing eszköztárába a kormány­nak és a helyi képviselő-testületeknek teljes mértékben kiszolgáltatott múzeumpolitikát, mivé alakítja a kiállításokat.

A háttér

A múzeumok divatja, sikere, az érdeklődés fokozódása mögött nem nehéz észrevenni korunk kultúrájának már említett jellegzetességét: egyfelől a képiség, a teatralitás, a medializáció, és az élménycentrikusság erősödését, másfelől az új hatalmi és legkülönfélébb társadalmi identi­tások reprezentációs, egyben megrendelői igényeinek és finanszírozó aktorainak elvárásait. A múzeum egyrészt kiszolgáltatottja, követője ezek­nek a folyamatoknak. Akár akarja, akár nem, része a kulturális fogyasztó­ipar, ezen belül a kiállításipar világának. Másrészt alakítója is. Az elmúlt két évtized egyik legkreatívabb intézménye épp a múzeum, amelynek nem volt nehéz felismernie a vizualitásában rejlő lehetőségeket, hiszen eleve látványra építő hely volt – „a tekintet helye". Ezt kellett átformálni, gazdagítani, érdekesen és újszerűen tematizálni. Hol tartunk ma?

Az Edinburghi Tudományos Fesztivál 2008-as kiállításának egyik szenzációja egy teljesen eredetinek ható, borjúbőrből készített múmia figura volt, amit fél kilométernyi gyolcsba tekertek. A látogatók akár ki is csomagolhatták a múmiát, sőt az eredetiről készült röntgenfelvételek alapján eljátszhatták a tudóst, aki megállapítja, hogy miben halt meg a sokezer éves lelet. Maga a modell és a „játék" tökéletesen leképezte az eredeti helyzetet.

A múzeumban felhalmozott és korszerűsödő szellemi kapacitás az új látványtechnikai eszközök alkalmazásának kísérleti terepévé vált. Ma már megszokott a digitális látványképzés, de ez nem szorította ki a hagyományos tárgyélményt, csak kiegészítette azt. A high-pop, vagyis a magaskultúra popularizálódását is a maga hasznára fordította.

A lényeg mégsem ez. A múzeum nemcsak jól eladható, a különleges fogyasztási trend igényét kielégítő termékelemeket és -együtteseket tanult meg gyártani az elmúlt évtizedekben. A múzeum még akkor sem expo, ha élni tud a marketing szinte minden eszközével. Több ennél, éppen azért, mert sokat megőrzött hagyományos struktúrájából. Falain belül a folyamatokat még mindig erőteljesen a nem piaci szempontok által vezérelt szellemi munkások határozzák meg, vagyis a tudományos ismeretelméleti és módszertani műhelyek. Ezek összekapcsolódnak más, egyetemi műhelyekkel; így őrződött meg az az intellektuális szubkultúra, amely uralja és nem aláveti magát a piacnak és a marketingnek, és amely a múzeummal kapcsolatos vitákban életben tartja saját kreativitását. Az új „múzeumelméleti" irányzatok adaptációi Magyarországon is megjelentek, majd meghonosodtak.

Elméleti provokációk

A kiállítás- és a gyűjteményközpontú felfogás között 2009-ben már a vita is látvánnyá vált, amikor a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria összevonásának apropóján a nyilvánosság előtt ültek le szakemberek véleményük ütköztetésére. Nem mehetünk most bele abba, hogy kinek van igaza. Vajon a Nemzeti Galéria a maga tereivel és tevékenységével korszerűtlen-e, vagy a Szépművészeti Múzeum lépett-e ki a múzeumi követelmények közül a piac világába? Vajon össze kell-e vonni az 1957-ben szétvált két intézményt, vagy ez – Marosi Ernő sza­vaival – olyan lenne, mint egy harminc éves gyereket visszagyömöszölni az anyja hasába. A vita ugyanis messzebbre, a múzeumok jövőjét és szerepvállalását alapvetően befolyásoló kérdések felé visz.

A múzeumelmélet legnagyobb hatású hazai művelője, György Péter legtömörebben talán az Amerigo Tot kiállítás kapcsán foglalta össze véleményét a múzeum stratégiaváltásának programjáról: „Mindez annyit jelent, hogy a múzeum nem statikus hely többé, ellenben nyilvános labo­ratórium, ahol épp az anyagi kultúra és a társadalmi szemantika közötti kulturális szerződések vizsgálandók. S mi lenne méltóbb hely a műalko­tás-fogalom kritikai elemzésére, mint maga a múzeum? A fegyelmező, nevelő jellegű múzeum az, amelyből ez a kiállítás nem kér, s egyenlőtlen oktatás helyett felvilágosult párbeszédet, tehát közös munkát ajánl a nézőnek. Nemcsak elmélyült álmélkodást, ellenben kritikai önvizsgálatot. Mindez tagadhatatlanul egy újfajta nézőt tekint ideális látogatónak, azt a kortárs kultúrában járatos elmét, aki tudja, hogy a kiállítás nem diktátum, inkább kínálat, hogy a kánon nem pusztán árucikk, ellenben a közös élmények sorából összeálló dallamok, ellendallamok rendje."¹

A kiállítás-központúság és az időszaki kiállítások fenti szempontok szerinti igényessége az anyagi lehetőségek függvényében – mint láttuk – Magyarországon is teret hódít. Jó példa erre a 2006-ban létrehozott ferencvárosi múzeum, amely nem épített állandó kiállítást, hanem évente néhány, a helyhez kötődő, de idegenforgalmi érdeklődésre is számot tartó, időigényes és színvonalas előkészítő és kutatómunkát követe­lő időszaki kiállítást szervez. Gyűjteménye szerény, de a bemutatók előkészítése csapatot kíván és szellemi kalandot jelent, a megnyitók eseményszerűsége, a reprezentatív katalógusok pedig a fenntartó helyi hatalom igényeit is kielégítik. A modell tehát működik, ugyanakkor mintha Marosi Ernőnek is lenne némi igazsága, amikor az mondja, hogy a Szép­művészeti Múzeum importgyakorlatához elég egy jól fűtött kiállítóterem. (Lásd VAM Designe Center.)

Az új elmélet radikálisan támadja a hagyományos múzeumfilozó­fiát, annak a bizonyossághoz, az átfogó történelem eszméjéhez, az esszencializmushoz, univerzalizmushoz való kötődését és az ebből adódó hagyományos múzeumi módszertant: a gyűjtés, a rendezés prekoncepcionalitását, a tipologizálást, az egyértelmű interpretációt, az ítélkező végeredményt, egyfajta fellebbezhetetlenséget, fensőbbséget. Az okság, a genealógia helyett a többszempontúságot, a folyamatos­ság és folytonosság helyett a megszakítottságot, a lezártság helyett az újrakezdést, a szintézis helyet a szétszedettséget kultiválja. A nagy és kizárólagos elbeszélés helyett a kétséget és emiatt a párbeszédet hirdeti. „Nem az a kérdés, hogy az egyes dokumentumokat milyen installációs keretben, miként tesszük érthetővé, hanem az, hogy mi egy dokumen­tum, pontosabban: mikor, milyen feltételek, kontextusok, lezárt történetek, megszakadt hagyományok, újraírt kulturális területek, értelmezések tesznek, tehetnek valamit dokumentummá" – írja másutt György Péter. „Ha van valami, amit ez [az új – a szerző] muzeológia elért, akkor az a múlt és jelen lezáratlanságából következő új társadalmi, esztétikai tapasztalat kimunkálása. A múzeum nem egy kizárólagos metapolitikai történet vitát nem ismerő narratívájának terepe többé. Nem a lezárt történelem reprezentálásának a helye, hanem a múlt közös újraírásá­nak, megformálásának műhelye. Emlékezetnek és ellenemlékezetnek egyaránt a helye."²

Ez a radikalizmus egyrészt elutasításra talál az esszencialiták köré­ben, legyenek azok akár valamilyen vallás követői, vagy nemzethívők. A székesfehérvári egyházi reprezentatív Szent Imre kiállítás muzeológusai aligha tolerálták volna – főleg egyenrangúan nem – Imre herceg profán történeti interpretációját, a Trianon-múzeum létrehozói aligha változtatnak a magyarság szenvedéstörténeti bemutatásán.

Másrészt joggal vitatkozik vele a szakmai muzeológia, hiszen végső soron nemcsak az állandó kiállítások tradícióját kérdőjelezi meg, de elbizonytalanítja a múzeumi taxonómiát, szubjektívvá, esetlegessé, sőt tetszőlegesség teszi nagy hagyományú gyűjteményeknek azt az értékrendjét, amelyen azok felépültek. A kritika vonatkozások nélküli kultuszát erősíti, teret nyit az instabilitásnak, kikezdheti az intézmények belső szilárdságát, és a szellemi életben viselt tekintélyét. Ennek nincs is jobb példája, mint a Magyar Nemzeti Galéria önállóságának meg­kérdőjelezése, ami legalább annyi esetleges, szubjektív érvet hordoz a korszerűség címkéje alatt, mint megfontolást érdemlő szempontot. Jó adag igazság van abban, hogy a fenntartás, a gyűjteményvédelem és -gyarapítás, a háttérben zajló állományvédelmi és tudományos feldolgozó munka leértékelődik és ennek következtében egyre kevesebb pénz jut rá. Egy ponton túl a „kultúr-vendéglátósokkal" és egyéb impresszáriókkal való versenykényszer, az „esztétikai wellness" iránti igény kielégítésére fordított energia az értékteremtés és az örökségvédelmi misszió kárára megy. Ahogy nemrég művészettörténészek írták: „Fennáll a veszélye annak, hogy az évszázadok alatt felhalmozott kulturális és esztétikai érték és felbecsülhetetlen műkincsvagyon fenntartása, a közjó érdekében való hasznosítása megkérdőjeleződik, továbbá, hogy a piaci szemlélet által irányított »kultúr-vendéglátás« területéről a kreatív szakemberek viszonylag rövid időn belül ki fognak vonulni, hogy átadják a terepet a szolgálatkész marketingeseknek és azoknak a kiszolgáltatott helyzetben maradó kollégáiknak, akik kénytelenek lesznek idejüket technológiai feladatok ellátásának szentelni."³

Végül is mitől elátkozni való a reprezentativitásra törekvés, az érték­szelekció, a hierarchizálás, a lényegteremtés? Ma a gyűjtés nemcsak mentést, de egyre inkább szűrést követel, ez pedig rangsorok, fontossági sorrendek nélkül lehetetlen. Ahogy Goys mondja, a múzeum az iszonyta­tó mennyiségű kultúrszemét világában cenzurális intézménnyé válik. Ha ebben elveszíti tekintélyét irrelevánssá, érdektelenné silányul.

Mégsem mondhatjuk, hogy a posztmodern kritika pusztán a piaci, kon­junkturális hatások vak szövetségese. Rombolja ugyan a múzeumi tudás tekintélyét, de megveti a bóvli expo múzeum pénzhajszáját is. Ebben az értelemben védelmet is nyújt a kommercializálódás, a piaci-marketing szempontok uralomra jutása ellen, mert egyfajta szellemi igényesség felől fogalmazódik meg. Határozottan szemben áll az élményipari silány­ság térhódításával, a bamba, bámészkodó helyett a töprengő, kérdező, partner közönség felé nyújt kezet. Sőt, ez a védelem a múzeum falain túl terjed, az épített környezet, az örökségvédelem felé. Még az sem kizárt, hogy egy innen érkező reformkoncepcióban nem a források szűkössége keres magának magyarázatot, különösen, ha megértőbb lesz a kultúra vi­lágában ma védelemre szoruló szakmai tekintély megőrzése iránt és nem akarja a múzeumot teljesen megfosztani varázsától, és a demokratizálás nevében kiszolgáltatni a tömegízlésnek és dilettantizmusnak.

*

A múzeumot – mint a modernitás intézményét – a posztmodern, a kontextualizmus igyekszik a maga képére formálni. A hagyományos mú­zeum azonban nem adja könnyen magát. Védekezik, máskor a politikai reprezentáció tartja életben. Van azonban egy harmadik segítője is. Arisz­tokratizmusára, magasrendűségére, tekintélyére a piacnak is szüksége van. A múzeum, mint kánonképző intézmény ugyanis fontos szerepet játszik a műtárgyak piaci értéken tartásában. Ott áll a műtárgypiac hátte­rében a maga és természetesen a művészettörténészek ítéleteivel, mint egy szabályozó és fogódzókat nyújtó intézményrendszer. Remekművei ugyan nem eladók, de fel vannak értékelve, amit a kölcsönforgalomban a biztosítási összegek valóssá tesznek. Paradox módon a lopások is hozzájárulnak az árak szinten tartásához vagy emeléséhez. Olykor ki is derül egy-egy kép ára. Gustav Klimt Bécsből a jogos tulajdonosához került Bloch-Bauer arany portréja magyar pénzben 25 milliárd forintért kelt el, hogy aztán azonnal – most letétként – újra múzeumba kerüljön. A műtárgy és idegenforgalmi piaca minden valószínűség szerint erősebb védelmet jelent az élményipar behatolásával és persze a posztmodern laboratorizáló, tekintélyirtó szándékával szemben is.

Az egyre inkább a globális céghálózatok által irányított és terjeszkedés­re kárhoztatott kultúr- és médiaipar korszakában kevés olyan kulturális szféra maradt meg, amely körül olyan szellemi, üzleti és hatalmi burok képződik, amely bizonyos védelmet nyújt, és prosperitást is biztosít a kommersz áradatával szemben. A több mint húsz éve tartó „museum boom" után azt látjuk, hogy a múzeum egyelőre ilyen intézmény. Mellette a kulturális örökségvédelem van hasonló helyzetben, megint csak az idegenforgalom igényei okán. A művészi film és színház, az igényes iro­dalom vagy a világháló demokratikus aspektusai mind visszaszorulóban vannak. A képzőművészetet hagyományosan is a műtárgypiac tartotta életben, ez ma egyre inkább feloldódik a megvásárlásra dizájnosított környezet és tárgyalakítás molochjában. Vigyázzunk hát erre a mene­dékre.

Jegyzetek

1 György Péter: A Kádár-korszak művészete. Amerigo Tot – párhuzamos konst­rukciók. Élet és Irodalom, 2009. december 11.

2 György Péter: Múzeumkritika. Élet és Irodalom, 2009. június 26.

3 Távlatok és teendők. Országos közgyűjteményeink jövőjéről. Magyar Szemle, 2009. augusztus. 34.