“A hetedik te magad légy!”: József Attila és a proletariátus

Mitől aktuális és érvényes ma is a XX. század legnagyobb magyar költőjének életműve? A választ a kiemelkedő tehetség és a társadalmi elkötelezettség összekapcsolódásában találjuk.

Ez a tanulmány azt vizsgálja, milyen szerepet játszott a XX. század legnagyobb magyar lírai életművében a költő azonosulása a proletariátussal.

1. A módszer

Abban nincs vita az irodalomtudományban, hogy ez az azonosulás olyan tény, amelynek nem lebecsülhető a hatása a költői életműre. Arról azonban sokféle vélemény él, hogy kizárólagos, feltétel nélküli és életre szóló volt-e a költő elköteleződése a proletariátussal. Proletárköltő volt-e József Attila? S ha az is volt, az is maradt-e? Előrelendítette, vagy éppen ellenkezőleg, zsákutcába terelte az osztályszempont József Attilát és költészetét?

Sokan és joggal hangsúlyozzák: leegyszerűsítés ezt az egyetemes értékű költészetet adott korhoz, adott társadalomhoz, adott osztályhoz kötni. József Attilában és költészetében egyszerre van jelen a modern város embere, a szerelmet vadul áhító férfi, a tájat szemével átlényegítő magányos festő, a polgári világot pukkasztó vagány, a forradalmár és a semmilyen kötöttséget nem tűrő, de biztonságra áhítozó esendő lény. E vonások előtérbe állítása még haszonnal is járhat, gondolhatják azok, akik szerint a költő társadalmi és politikai elköteleződésének, világnézeti-filozófiai alapállásának elhalványítása akár még segítheti is a költői életmű egészének átmentését az államszocializmus veresége utáni, utópia nélküli és a szociális illúzióktól megszabadított korba.

Az alábbiakban a tanulmány azonban ellenkező úton jár, és éppen arra igyekszik fényt deríteni, milyen természetű volt a költő azonosulása a proletariátussal. Származásából egyenesen vezetetett az út a munkásmozgalom, a marxizmus felé? Miért és hogyan fonódott, ölelkezett egybe, termékenyítette meg egymást, és vált költészetté érzés és eszme, szemlélet és akarat?

Kívánatos a költői mű ilyen szempontú elemzése. De mit tehet a történész egy ilyen, alapvetően esztétikai, művészetszociológiai, filozófiai megközelítést, módszertant igénylő probléma megoldása érdekében? Lényeges lenne a József Attila-i életmű értékeinek felmérése szempontjából az 1920-as évek gazdasági, társadalmi, politikai viszonyainak áttekintése, elemzése? Fontos-e az életmű szempontjából, kell-e a proletár helyének, szerepének kijelöléséhez és értékeléséhez a költői életműben tudni, hogy milyen is volt a magyar munkásosztály helyzete az 1920-1930-as években? Nem fontos, nem kell. Megkerülhető-e a költészet szépségének, erejének és érvényességének megítélése során, hogy szó essen a költő és az illegális kommunista mozgalom és a szociáldemokrata párt kapcsolatáról? Igen, megkerülhető. Talán furcsán hangozhatnak ezek az állítások egy történész szájából, de a mű értékéhez közvetlenül nem tartozik hozzá sem a szociológiai, sem a történeti hűség.

Fontos akkor lenne a korabeli magyar munkásság és munkásmozgalom helyzetének bemutatása, ha a költő életrajzát akarnánk megírni. Ez az írás nem azon az alapon akarja bizonyítani, hogy a proletariátussal való azonosulás kulcsszerepet töltött be József Attila költészetében, hogy rámutat a származás, a környezet, a mozgalom jelentőségére, hatására a költő életére. A kötődésről tudtak a kortársak, és kiváló irodalomtörténészek részleteiben feltárták már ezt a kapcsolattörténetet.1 Ez a megközelítés indokolt, és a rendelkezésre álló életrajzi adatok, levelek, visszaemlékezések sokasága egyszerre kínálkozó és kötelező esély az irodalmár és az esztéta számára, hogy közelebb férjen a költőhöz és művéhez.

Talán a líra az a műfaj, amely a legtöbb lehetőséget kínálja arra, hogy tetten lehessen érni a megélt élet és a megalkotott mű közötti kapcsolatot. A részletesen feltárt, majdhogynem napról napra követhető életrajz szinte csábítja a kutatót, hogy megvizsgálja: miből mi lett? Élménnyé tenni azt, miként is nemesül, transzformálódik művé, más számára is meg- és átélhetővé a személyes érzelem, a világ által kiváltott indulat, a tapasztalat, erre József Attila élete és munkássága egyedülálló alkalmat ad. Mégsem ezt a már bejárt utat követjük most. Azért nem, mert a bevezetésként feltett kérdést nem az ok-okozat viszony feltárásával érdemes megválaszolni. Éppen fordítva járunk el: a művekben akarjuk a proletariátust megmutatni, mert a művek felől lehet igazán megérteni, hogy miért is van központi helyen, miért is kell hogy ott legyen a proletár József Attila költészetében. Ezen az úton haladva segíthet a történelemtudomány, a kritikai társadalomelmélet eszköztára a megérteni és magyarázatot találni, mitől, miért érvényes ez a költészet a maga egészében ma is.

2. A proletár hat alakja

József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust. Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az "összemberi" szabadság megteremtése nélkül.

A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.

A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az "ember" a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Már az első, érzéki alakjában is több önmagánál a munkás. Figyelemre méltó, hogy József Attila tizenhét évesen írt legelső versei egyikében, A füstben a gyár mint börtön jelenik meg. Ennek füstje "Ráomlik a gyár szürke gyászfalára, / fátyolt terít az izzadt munkásvállra, / s amíg a sok gép zúgva zakatol, – sötéten, büszkén, lázadó imával / jó bátorsággal egyre följebb szárnyal, / az istenhez; valahol." Ebben a versben kerül elő először a munkás, és első megjelenésében együtt szerepel istennel. A kozmosz éneke negyedik darabjában, A gondolkodó szonettjében robotoló munkások, maguk sem tudják miért, "de egyszer tán megunják ezt a munkát, / izzadt ölükben őrület fogan / s – egyszerre mind! – kizúdulván a kába / műhelybörtönből bősz anarkiába / szétkujtorognak részeg-boldogan!".

A Tanításokban az anyagból világosságot teremtő üvegöntők tűnnek fel, akikből a jövő épül. Más versekben is együtt kerül említésre munkás, költő, isten (pl. A világ teremtése).

A munkás szegény, és Aki szegény, az a legszegényebb: "Pedig benne laknak a galambok, / csillagtollú, éneklő galambok, / de így végül griffmadarak lesznek. / Hollónépen igaz törvényt tesznek." Egy másik versben a hazatartó munkások bölcsek, mintha már semmi dolguk nem lenne a földön (Szép nyári este van). Hasonló képet fest az Ifjúmunkás, akinek álmában "a pávák széttárják tollaikat". Ez az "egyszerű", sivár környezetétől nyomasztott, a körülményeivel, azonos, de teremtő erejű s e képességében istenhez hasonlatos munkás a főszereplője a Külvárosi éjnek.

Egyetlen olyan helyet ismerünk József Attilánál, ahol a lét közvetlenségébe ragadt emberről nem empátiával szól, és gúnyos-keserű hangja vonatkozhat a tudat nélküli proletárra is: "Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa…"(Eszmélet – XI.)

A proletár második, társadalmi viszonyokat tükröző és azoktól meghatározott alakja az 1920-as évek közepe után jelenik meg a versekben. Ilyen elem tűnik fel Proletárdalban. Mellbevágó erővel jön elő külső meghatározottság az Anyám alakjában, ahol a legszemélyesebb és a legelvontabb, a törvény erejével érvényesülő lét kapcsolódik össze: "Látom, megáll a vasalóval. / Törékeny termetét a tőke / megtörte, mindig keskenyebb lett – / gondoljátok meg, proletárok…"

Sok társadalmiállapot-leírást tartalmaznak a mozgalmi versek. A Munkások ily módon összegzi a munkásság helyzetét: "Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten / egymás hátán, mint odvas farakás / s hazánk határát penész jelzi körben / a málló falon, nedves a lakás." Ebbe a sorba tartozik az Eső és a Mondd, mit érlel is. A legmegrendítőbben talán a Bérmunkás-ballada tudósít a sanyarú, megalázó társadalmi körülményekről: "Hiába emelünk falat / és rakjuk sorsunk kaszárnyáját, / fiunk utcán, üveg alatt / nézi csak építőkockáját / …bérünk van, nincsen örömünk." Fiatal élete végén a Hazámban visszatér a proletárlét leírásához. "A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt…"

A másokkal közös létet tudatosító, a gazdasági érdekeinek védelmét összefogás révén megvédeni képes, ezért osztályként, közösségként megnyilvánuló proletariátus képe sem hiányzik a költői palettáról. Egyik korai versében, A számokról címűben az összefogást a felfelé vezető út első lépcsőfokaként jeleníti meg a költő: "Vegyetek erőt magatokon / és legelőször is / a legegyszerűbb dologhoz lássatok – / adódjatok össze, /…" Az Anyám meghaltban az anyagi jobblét és a biztonság utáni vágy hajtja a proletárt előre. "Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való, / csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre. / De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk, / több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk. / A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok / állnak – / itt az olló, ott pedig a szövendő szövet – / mire várunk." Ugyanez a motívum előkerül a Kilométerekkelben is: "A világ is több sokkal, ha kinyújtózunk, / nagy hegyekre mászunk…"

Persze az osztálytudat magasabb szintjéről "szemlélődő" költő többször figyelmeztet arra, hogy a tőkés rendszeren belül alapvető javulást, változást nem lehet elérni. Legtömörebben A tőkések hasznáról szól erről. "Dagassz gázlángnál kenyeret, / vagy égess lukas téglát, / törje kapa tenyered, / áruld magad, míg leng a szoknyád, / feküdj hanyatt és deszkázz aknát, / cipelj zsákot piacon, / tanulj vagy ne tanulj szakmát, – / a tőkéseké a haszon. /…Proletár! folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, – / amíg a tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon."

A politikai közösséggé, pártba szerveződött s ezért mozgalommá vált osztályt az ismert mozgalmi versek dicsőítik. Ezek ismertek vagy teljes egészükben az erejével, hivatásával tisztában lévő munkásságról szólnak, mint a Szocialisták, a Favágó, a Tömeg, az Áradat, a Párbeszéd. E helyütt talán érdemes egy korai, még a mozgalmi időszak előtt keletkezett költeményt idézni. A Tanítások hetedik versében a költő az erőszak nélküli harcra szólítja fel a hatalom birtokosait: "hányjátok el fegyvereiteket, / mert a szerszámok nem férnek kezetekbe, / még a múzeumokból is vessétek ki azokat, / nehogy ők, akikből én előjöttem, / titeket vessenek ki majd magukból, / mint a fegyverek fegyvereit, / mert hogyha már muszáj választani, / inkább testvéreink közül hulljon el egy, / mint két idegen felebarát". Egyértelmű morális parancs ez a küzdő feleknek: vigyázzanak, ha csak harcolnak, nem építhetnek, s ha ráadásul mégis vesztenének, akkor bűnhődniük kell majd. Így szól a figyelmeztetés az uralmon lévőnek. A proletárokat pedig József Attila arra figyelmezteti, hogy az erőszak alkalmazásával gyengítik, aláássák fellépésük erkölcsi alapjait: "Ha kegyetlenek vagytok, / fiaitok is kegyetlenek lesznek."

Már ugyanebben a költeményben feltűnik a proletár a maga ötödik, társadalmat, világot megváltó, megszabadító szerepében. Erre a szerepre rá kell ébredni, már a gyarmatok népei is "fáklyát gyújtanak… s bennünk még sötétben alusznak a galambok". Az ember nemcsak porból van, benne Istennel keveredik a lélek. Ez a motívum a Tüntetésben is előkerül: "íme eljöttek a gyárkémények / szikrát lehelő arkangyalai, / hogy visszahívják a pokolból / Ádámot és Évát." Egy másik versben, az Ide újra szeretet jön címűben szerepel egy a kép "Szándékoló nagy kohókból / már ömlik a vas okos formába / s nótás acél zeng majd, hol máma / és tegnap aranyat imádkoznak." A Munkásokban az Ember nevében szegezik a vörös csillagot a gyárra. A Munkások kórusa című versben pedig az áll: "Csak két kezünk, sok gyerekünk, / téglát és zsákot emelünk, / óh – botor ellenségeink / jövőjéért is szenvedünk." Legszebben A város peremén festi meg a proletármegváltó alakját: "…ilyenek vagyunk. / Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj. / Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve / forrón és szilajon, / hogy helyt álljunk az emberiségért / az örök talajon. / Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű".

A természetet a társadalom számára elsajátító, az "ontológiai" ember a munkás. Ez az a legáltalánosabb létforma, ami a munkást a nembeli, a társadalmi ember alaptípusává teszi. A már többször idézett Tanításokban a munkás humanizálja a tudást, ércből facsar fémet, hegyből rak várost. Ugyanez a hegymotívum a Szólt az emberben is előkerül: "Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett, / aztán azt mondta: körtefa vagyok / …Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett. / Aztán azt mondta: szén és vas vagyok. / És csörömpölő acélműhelyekben / tűzre dobta a nagy hegyeket, / hogy a halállal és az új időkkel / száguldják a versenyt dübörögve / szédítő, karcsú expressz vonatok." Hasonló teremtő erővel rendelkezik a Kovács: "A nap is ott kél, ha meglóbálod fejed fölött / a kalapácsot / s az üllő / megcsendül belé akár a dalolók szíve. /…A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, / …Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat." Az Elégia egyik mondata szerint "Az egész emberi / világ itt készül." Itt: a gyárban, a külvárosban.2

Proletárnak hihetjük a Lázadó Krisztus istennel elégedetlen emberét, aki nem jóságot, hanem igazságosságot kér rajta számon. "S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt / hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten." Ez a proletár-ember annyira ontológiai, annyira teremtő, hogy egyenrangúnak tudja magát istennel, fényt sugároz, mint ő, részévé lesz.

3. Azonosulás és szövetség

Nem úgy áll a dolog, hogy a munkás, a proletár megjelenési formái valamiféle fejlődési vonalat követnének, egymásra épülnének. Az sem állítható, hogy szervesen következnek a gyermekkorból, a szocializációs folyamatból. József Attila serdülőkorának nem egyetlen és nem is kizárólagos helyszíne a városi proletár környezet. Még kevésbé lenne igaz, ha azt gondolnánk, hogy a költő a munkásmozgalom hatására emelte központi helyre költészetében a proletárt, a munkást. Ebből azután egyenesen következhetne, hogy az illegális kommunista mozgalomból történő távozása után a költő politikai és filozófiai látásmódja is gyökeresen átalakult, és a csalódások lerombolták a fejlődésbe, a szükségszerűségbe, a munkásosztályba, a szocializmusba vetett hitét.

Persze mindez, annak tudata, hogy a dolgok nem csak jó irányba változhatnak, hogy a fasizmus győzhet és az irracionális erők teret nyerhetnek a mozdonnyal, szocializmussal, sőt a proletár hivatásával, teremtő erejével kapcsolatos meggyőződését sem hagyhatták érintetlenül. Látásmódja valóban változott, árnyaltabbá vált, az optimizmust pesszimizmus váltotta fel. De József Attila soha nem engedett felvett, nehezen megszerzett művészi, gondolkodói, emberi elveiből, nem volt hajlandó semmilyen realizmus jegyében alkut kötni az ártó szándékkal, belenyugodni az igazságtalanságba.

Mit is mutat a kép, helyesebben a képek sokasága, ha időrendben vizsgáljuk? Azt, hogy már a korai, az 1922 és 1924 között írt versekben együtt van, a "helyén van" a munkás, a munkásság. Egymás mellett áll a munkás, a munkásság és a proletár mint egyén, osztály, mint teremtő erő érzéki-tapasztalati, társadalmi és metafizikai-ontológiai alakzatban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ez az együttlátás az, ami a munkásmozgalomhoz, a baloldalhoz, a marxizmushoz vezeti a költőt. Nem fordítva, nem a munkásmozgalom nyitja ki szemét, hanem ő veszi észre azt. József Attila nem külső hatásra emeli be a munkást, a gyárat, a külvárost költői világába, hanem szuverén döntés alapján – sokszor próbálgatva a témát. Valóságos kihívás a művésszel szemben, hogy az, ami nem szép, hanem rút, elrontott, amitől a polgár inkább elfordítja fejét, hogyan formálható esztétikummá. A puszta szemlélődés azonban elfogadhatatlan számára.

József Attilát a művészi, a morális elköteleződés kényszeríti eszmei tisztázásra, csatlakozásra a szocialista mozgalomhoz. Egyúttal ez a vállalás és létértelmezés alapján újraértelmeződik a gyermekkor, a szegénység, az éhezés.

Szólni kell a klasszikus mozgalmi versekről, amelyek a költői életmű középső szakaszát jellemzik. Ezekről sokszor megbocsátó hangon szól az utókor, különösen az államszocializmus veresége utáni kor műkritikája. Pártköltészet, proletárköltészet – ezek a szóösszetételek nem illenek a tiszta művészet fogalmába. A politikai célokat szolgáló versei miatt kevés költő kap dicséretet az utókortól. Pedig ezt a költészetet is lehet jobban vagy éppen rosszabbul művelni.3

Újraolvasva ezeket a verseket, elmondható: nincs mit szégyellni rajtuk. Velük, általuk a cselekedni vágyó költő a maga eszközeivel humánus célt igyekszik szolgálni, bennük nem a pártnak akar hatalmat, hanem az igaznak hitt eszmének megvalósulást. József Attila mozgalmi versei, szocialista meggyőződést megszólaltató művei nem a kommunista vagy a szociáldemokrata párt napi politikáját testesítették meg, inkább az osztályöntudat erősítését szolgálták.

Tévedett volna, amikor hitt abban, hogy az elnyomás, kizsákmányolás vagy az érdekeik tudatosításával segítheti a nehéz sorsban élőket helyzetük jobbá tételében? Szabó Zoltán, A tardi helyzet írója szerint az irodalomban megszokott bús hegedűhanghoz képest kalapácsütés hangján szól József Attila költészete. "Mert volt szó addig is versben proletárról, de felülről volt szó, olyanok beszéltek benne, akik a proletáron akartak volna segíteni, s nem a proletárnak."4

A harmincas évek középső harmada a szembesülés időszaka József Attila számára. Szembesülés az ördögi erőkkel, a meg nem értéssel, a sajátnak, közösnek hitt erők gyengeségével, a szocializmus és a zsarnokság együttlétezésével, a tömegek manipulálhatóságával és persze a magánnyal. Ezeknek az éveknek a legkiemelkedőbb versei: Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, Óda, Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak, Eszmélet, Levegőt. Ezekre a művekre nem a naiv hit, a való világról tudomást venni nem akaró doktriner akarnokság a jellemző, hanem a keserűség, de leginkább a bele nem nyugvás és a küzdelem. Sok szép példát lehetne ezekből a talán legismertebb versekből idézni. E versekben nem megoldásként, hanem csak végső menedékként szolgál a történelem célirányosságába vetett hit. Ezt igazolja az Óda két sora is: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd."

A nagy versek mellett érdemes néhány nem annyira idézett műre is felhívni a figyelmet. Az Osztás utánban a törvény helyére a végzet lép, amelynek ki van szolgáltatva minden és mindenki. Nem kevésbé kiábrándult az Emberek alaphangja: "Családunkban a jó a jövevény. / Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, – / ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag / s ma már sejteni kezdi sok szegény." Ekkorra már az utópiával szemben is felébredt a költőben a gyanú. Példa erre az Indiában, hol éjjel a vadak című verse.

A fasizmussal vívott küzdelmében a magyarság, a nemzet mint a történelem során felhalmozott kultúra, mint otthont adó közösség is a helyére kerül a kor, a világ, a lét belsővé tett ellentmondásaival küzdő, ezért önmagával is háborúban álló József Attila költészetében. Ez a nemzet azonban nem a vér, hanem a történelem és a kultúra közössége, nem elvont, szociális tartalom nélküli kategória, hanem a befogadó, az otthont adó haza; a néppel, munkássággal "telített" magyar társadalom. Legszebb, legmegrázóbb bizonyíték erre A Dunánál vagy a Hazám.

József Attila ebben a végsőkig kiélezett helyzetében, végső és elviselhetetlen lelki állapotban sem bontja fel a proletariátussal kötött szövetségét, nem adja fel, nem lazít a néppel szembeni elkötelezettségén. Különben hogyan kerülnének gyönyörű szerelmes versébe az ilyen hasonlatok: "Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, / kik daccal és tehetetlenül remegnek, / mert kínjukból a jövő nem született meg, / munka, szabadság, kenyér s jószavak. / Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat." Nem szabad elfeledkezni az Ars poetica fogadalmairól sem, amelyek az emberi eszmék és értékek melletti megalkuvás nélküli kiállásról szólnak egy embertelenné váló világban. Ez a bátorság számára kötelezettség, mert rá gondol a paraszt, őt "sejdíti a munkás teste", rá vár a "suhanc, a rosszul öltözött".5

Mint az utolsó időszak versei mutatják, József Attila akkor is kitartott a munkássággal, a néppel kötött szövetsége mellett, amikor szembesülnie kellett e nép, az osztály gyengeségével, mozgalmainak tökéletlenségével. Akkor sem változtatott kötődésén, elkötelezettségén, amikor a világ gondjai és személyes problémái halálos harapófogóba fogták. Testvérek, barátok nem adhattak neki szerelmet, testi-lelki társat. Sem mások, sem önnön kiszolgáltatottságát nem viselte el. A magányt, a megaláztatást, a betegséget nem fogadhatta el. Börtönné váló világban nem élhetett méltó életet. Művészi programját nem adhatta fel büntetlenül. Miért is adta volna fel, ha annak igazáról, értékéről szentül meg volt győződve? Mit tehet a költő, ha érzi: ereje elhagyja, ha a közösség és személye, személyisége között a távolság elviselhetetlen nagyságúvá növekszik a sors, a végzet, a történelem menete és saját gyengesége miatt? Az ezekre a kérdésekre adott válasz magyarázatot ad a távozásról hozott döntésére. Egyúttal rávilágít a művészi program, a szerepvállalás jelentőségére, arra, hogy e kettő nemcsak a költői életműre, életpályára gyakorolt meghatározó hatást, hanem személyes életére és sorsára is.

4. A hetedik

Így érkezünk el a művészi szerepfelfogásához, a proletariátussal való költői azonosulás témájához. Az eddigiekben a proletariátus hat alakzatát találtuk meg József Attila verseiben. Van azonban még egy megjelenési formája is: a hetedik, A hetedik. Ez a hetedik a költő maga, aki akár proletár is lehet, lehetne, néha ezt is gondolja magáról. A lényeg mégsem ez a közvetlen azonosság, hanem az, hogy a költő a proletariátus kettős hivatásával: a munkával és az emberiség felszabadításával azonosítja magát. József Attila a munkát (a termelést), a teremtést tartja a legemberibb tevékenységének és ezért a művészettel azonos értékűnek, mert e kettő: a munka és a műalkotás az emberért való és az emberi önkifejezés számára ad formát. Ez a hetedik az a proletár, akit a művész teremt, hogy mint ember, mint művész kifejezhesse önmagát. Azért van szüksége a költőnek a proletárra, hogy megmutathassa az elnyomást, szegénységet, örömtelenséget, de legalább ennyire azért is, hogy szólhasson az igazi boldogságról, rendről: a szabad és igazságos társadalomról.

Ebben a szerepértelmezésben a személyes én a költői és a társadalmi énnek rendelődik alá, vagy legalábbis attól válik meghatározottá.6 József Attila robusztus költői személysége fölébe kerekedett emberi gyengeségének, esendőségének. Normális esetben ez fordítva van, de a nagy és a társadalommal ilyen mértékben azonosuló művész esetében nem is nagyon lehetett másként: a személyes ént legyőzte a költő, az alkotó személység.

Hogyan is írta a kortárs, eszmetárs Bálint György? "Az elnyomott, kizsákmányolt emberek tömegét a személyes sérelmek rendszeres, koordinált tömege teszi harcossá: a tömegeknél a személyes és az általános, a gyakorlat és az elvi oszthatatlanul egy."7 József Attilára is illik ez a gondolat. De csak két kiegészítő megjegyzéssel vonatkoztatható igazságként is személyére. Az első: ő alaposan megtisztította az esetlegességektől az egyedi eseteket, jelenségeket, hogy verseibe befogadhassa azokat. Az elvi nála elméletit jelent. A második megjegyzés: az ő azonosulása nem jelenti, hogy összeolvadna a tömeggel, föloldaná személyiségét a tömegben, vagy osztálya kedvéért. Ellenkezőleg, József Attila mint "szerves értelmiségi" személyes sérelmeit mint társadalmi bajokat élte meg, dolgozta fel, értelmezte. Éppen a személyesnek és a társadalminak ilyen többrétegű, egymást erősítő, mélyítő és szépítő összekapcsolódása az, ami elviselhetetlenül feszítette lelki életét, de egyedivé tette költészetét.

Félreértés ne essék: ez a költészet nem a társadalmi elkötelezettségtől kiemelkedő, hanem a művészi megoldástól, a megformálástól. Az azonban nem vitatható, hogy a tehetség mellett az elkötelezettség, a művészi képesség és az elkötelezett értelem együtthatásának, előrehajtó erejének a terméke ez az embert a maga egészében, egyediségében és lényegében, társadalmiságában megszólítani tudó költői mű.

Milyen is ez hetedik, költői formája a proletárnak, ez a költői azonosulás, szerepvállalás? Gyönyörű szövegek tanúskodnak az elköteleződés létéről, jelentőségéről, teremtőképességéről. Először költő és a munkás közé "isteni közegben", A világ teremtése című korai műben kerül azonosságjel. "Igen, tudom, még nem volt a világ /…isten se volt még / vagy isten volt-e az egészen férfi, / egészen gyermek, nem tudom / – most munkás lehet, vagy talán költő, / hiszen mindegy a munkás, a költő – / ő volt még egyedül, nagyon magába, / mint én vagyok most, olyan magába." A Szép nyári este van című versben a költő ül a társadalomrajz, a montázskép előtt és némi önelégültséggel állapítja meg: "Hallok mindent, aki hallgatok."

Nem kell azonban sok idő, hogy másképp döntsön: "Nem fogok senkit magázni, / hiszen mi jól ismerjük egymást / és tagjaimból a kenyéríz / tej, víz s a csók is szerte árad. / A munkások közé megyek / elvégzem én jól a munkámat. / Fürgén, vígan viszem magam, / most úgyis én vagyok a legszebb / és szépet, tisztát kell már egyszer / fölmutatni az embereknek. / …A gyönyörű elevenek / kik a házakat összerakták / jólépített szívükből már / az én szívem ki nem tagadják" (A távol új és új egeket szór). Hasonló motívumra épül a Néha szigetek is. A Munkásban már szó sincs passzív, résztvevő csupán együtt érző szemlélődésről vagy éppen az elfogadás, befogadás miatti esetleges aggodalomról. "És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad, / egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad / mindent, amit megérintettem, odaadok a / kezeidbe / mindent elmondok, amit előtted elhallgattak." Szerelmével is el akarja fogadtatni ezt a szerepet, szeretné, ha értékelné benne a művészet társadalmi hivatásként történő művelését (Érted haragszom, nem ellened).

A mozgalmi versek nyílt színvallást jelentenek, aki ilyen verset ír, az maga is részese a harcnak, maga is harcos. Ilyen versek az akaratnyilvánítás és nem a művészi leírás eszközei. A költő mint trombitás, dobos, zászlótartó együtt halad, menetel a sereggel. Furcsa lenne ebben a helyzetében szerepvállalását vizsgálgatni, elkötelezettségének mértékét mérlegelni. Azonban éppen ezen időszak filozófiai, társadalmi tájleíró-elemző versei tanúskodnak a leginkább József Attila szuverén, saját belátáson nyugvó, elméletileg kidolgozott, művészileg a legszebben, legtisztábban megformált elköteleződéséről, szerepvállalásáról a proletariátus oldalán. Közülük a legmegragadóbbak egyike a Külvárosi éjben található. "Szegények éje! Légy szenem, / füstölögj itt a szívemen, / olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad, / kalapácsot, mely cikkan pengve, / – sikló pengét a győzelemre, / óh éj! / Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is, testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg". Nem maradhat ki a teljes élet élését követelő A hetedik című versből sem az, aki "győzni segít szegényt".

Ezek a versek nem vitték közelebb az értelmiségi, a polgár- és művészvilághoz a költőt. Talán még érveket is adtak azoknak, akiknek fenntartásaik voltak vele és alkotásaival kapcsolatban. Erre az idegenkedésre, elutasításra születhetett meg az önmagát szuggeráló, a vállalás teljesítéséhez erőt kérő fohászkodás, az Invokáció. "Énekelni oly nehéz, hol kíváncsi szemek figyelnek, / mégis, elfogódva bár, / fújd el dalod, zengd a munkások dalát!… Rebbentsd meg a kíváncsiak gúnyos csapatát. / Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint / barát. / Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást / ablakon át. / – Csörrenjen meg az üveg! Énekeld a / munkások dalát!"

Az igazi művészi önmegerősítés A város peremén. E költemény az igazi csörrenés az önmagáért való, önmagát üvegfallal védő, onnan biztos, nyugodt kilátással rendelkező szellemi világ üvegén. Nem véletlen, hogy a külváros állapotának és a benne felhalmozódó, összpontosuló energiának számbavétele után József Attila elemeli magát ettől a világtól, de amíg ezt a világot jövővé, harmóniává formálja, a való világgal a konfliktusa megmarad. "A város peremén sivít e dal. / A költő, a rokon, / nézi, csak nézi, hull, csak hull a / kövér, puha korom, / s lerakódik, mint a guanó, / keményen, vastagon. / A költő – ajkán csörömpöl a szó, / de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát". Ugyanezt a problémát, de már a személyes költői én oldaláról fogalmazza meg az ugyanekkor, az ugyanebben a helyzetben keletkezett Elégia.

Ne feledjük: az életmű egyik csúcspontján vagyunk, egy történelmi fordulóponton, a gazdasági válság végén, a fasizmus győzelmének pillanatában, amikor az események olyan folyamattá sűrűsödnek, amikor megkérdőjeleződni látszik ideológia, doktrína, stratégia. Három vers, A város peremén, az Elégia és az Óda. Az elsőben, mint láttuk, a költő nemcsak a társadalmat vizsgálgatja, a munkásságot: ha most nem is kész, de képes-e egyáltalán felszabadító hivatása teljesítésére? A másodikban vizsgálat tárgyává teszi önmagát is: jó helyen van-e, tényleg ide kell-e tartoznia? A harmadikban azt mutatja meg, hogy a legszemélyesebb egyéni boldogsághoz, a szerelemhez is a világon, a társadalmon keresztül vezet az út, a szerelmet a test sejtjében is a nagy egész részeként kell meglelni, megélni.

Ebből a hármasból az önvizsgálatot az Elégia végzi el. "Te kemény lélek, te lágy képzelet! / A valóság nehéz nyomait követve / önnönmagadra, eredetre / tekints alá itt! / Itt, hol a máskor oly híg ég alatt / szikárló tűzfalak / magányán a nyomor egykedvű csendje / fenyegetően és esengve / föloldja lassan a tömény / bánatot a tűnődők szívén / s elkeveri / milliókéval. / Az egész emberi / világ itt készül …Felelj – / innen vagy? / Innen-e, hogy el soha nem hagy / a komor vágyakozás, / hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, / kikbe e nagy kor beleszorult / s arcukon eltorzul minden vonás? / …Magadra ismersz? Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak…" A vers vége a választ is megadja. "Tudod-e, / milyen öntudat kopár öröme / húz-vonz, hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide? / Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám."

Nehezebb, kevésbé egyértelmű az Eszmélet válasza, de a személyes világra vonatkoztatásban nincs itt sem engedmény: "Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat. / Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat. / Rab vagy, amíg a szíved lázad – / úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ."

Hasonló motívum, a börtönné alakuló világgal szembeni lázadás kötelezettsége vezeti a költő tollát a Levegőt, a Majd emlékezni jó lesz című versekben. A Dunánálban a kötődés a néphez történetfilozófiai, lételméleti mélységű megalapozást kap: "Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, amit kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell. / Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem." Ez a költemény időben és térben a nemzetre is kiterjeszti a művészi azonosulást, de nem tagadja meg az elsődleges kapcsolatot, az eredeti közösségvállalást a proletariátussal. Nép, nemzet történelem által függőben hagyott dolgait kell elrendezni ahhoz, hogy az emberi önfelszabadítás ügyét előre lehessen vinni.

Ebből a téliessé váló világból is üzen a költő távolba vesző megbízóinak. A Kirakják a fátban ott a keserű-makacs szakasz a magányról, arról, hogy az el nem árulható közös üggyel szemben ő, most is, ha tetszik, osztályától elhagyottan is teljesíti vállalt feladatát. "Tőletek féltem, kemény emberek, / ti fadobálók, akiket csodáltam. / Most mint lopott fát, viszlek titeket / ez otthontalan, csupasz-csősz világban." A legutolsó időszak következetes, művészileg tökéletesen megformált, a szerepvállalás melletti hűséget újra és újra tanúsító versekről már esett szó. Álljon itt a kevesebbet idézett Légy ostoba!, amúgy halálba tekintő utolsó versszaka: "Nem lehet soha nem igaz szavad – / Jó leszel, erős, békés és szabad / vendég múlt s jövő asztalainál."

József Attila egy pillanatra sem oldódott fel tömegben, osztályban, nemzetben, soha nem adta fel önmagát, mint ahogy soha nem adta fel a szövetséget sem. Saját sérelmeiben, személyes sorsában a társadalmat is látta, a maga kegyetlen törvényeivel. Mások "rendszeres és koordinált" sérelmei művészetének közvetítésével váltak esztétikummá, vagyis megformált, befogadható emberi tartalommá, katarzisélménnyé. Ez a kötődés erősebb volt a szolidaritásnál, a politikai szövetségnél, a filozófiai belátásnál, az elméleti meggyőződésnél, ha nem is volt független, elválasztható ezektől. Ahogy a költő Halász Gábornak írta: "Én a proletárságot is formának látom úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival… kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jóljön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állítása érdekel."8 Maga is érezhette, hogy ez a magyarázat féloldalas, mert hozzátette: a proletariátus "félig-meddig" tartalmat is jelöl. József Attilának mint művésznek ebben az értelemben tehát nagyobb szüksége volt a proletariátusra, mint annak rá. Ezért sem volt felbontható a vele kötött szövetsége, mert ez a szövetség "belül volt": a költő és a művében saját tollával újraalkotott proletár által írt és megpecsételt szerződés.

Ez a költői szerepvállalás nem függött politikai helyzettől. Nem a dolgok pillanatnyi állása határozta meg a költő és osztálya viszonyát. József Attila művészi elkötelezettsége, látásmódja, művészi öntörvényűsége, a saját magára érvényesnek tartott alkotási szabályok a szükségszerűség erejével határozták meg ítéletalkotását, helyzetértékelését, emberi magatartását. Ebben az alkotói öntörvényűségben azonban nagy szerepet kapott a társadalmi elköteleződés, a társadalomelméleti megalapozás és a morális elem.

Erről az "együttesről" a költői életmű főbb darabjai hű képet adnak, mint azt az eddigiekből is láthattuk. Éppen ezért, nem a bizonyítás szándékával, hanem az illusztráció kedvéért következzen itt, hogy mit is mondott a költő maga a vázolt problémáról. Egyik utolsó, torzón maradt elméleti tanulmányában, a Hegel, Marx, Freud címűben arról ír, hogy míg a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja az önfelszabadításra, addig másokat "erkölcsi szükségletük" vagy az "elméleti szükségszerűség", mert mind a három az emberi lényeg kifejeződése.9 A középosztály és a vajúdó világ című írásában található egy, a filozófiájára jellemző tétel, eszerint "a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is"10 . Hozzátehette volna: a harc vállalása erkölcsi kérdés is. Utolsó időszakának versei mutatják, hogy mennyire az.

5. Esztétikum és elkötelezettség

Eljött az ideje, hogy válaszoljunk a tanulmány elején feltett kérdésekre. József Attila sokszínű költészetét több tényező tette kiemelkedővé. E költői természetet formáló erők között megkülönböztetett helyet foglal el a munkás, a proletariátus, helyesebben a proletariátus hivatásába vetett hit, még pontosabban az alkotói énbe "felszívott", a belsővé tett proletár. Ez a proletár a kor embere, de egyben az új kor hírnöke is, akiben az ember társadalmi lényege kifejeződik. A proletár, aki világot teremt, épít és formál, s mint ilyen egyszerre meghatározott és szabaddá váló, cselekvőképes, önmagát és a társadalmat is felszabadító ember.

József Attila olyan társadalmat akart, amelyben önmaga szabad lehet. Úgy érezte, hogy a proletárok oldalán állva, ügyüket vállalva valósíthatja meg célját és önmagát.

Igaztalan lett volna kora társadalmáról alkotott ítélete József Attilának? Ezt nehéz lenne megengednünk.

Tévedett volna József Attila a nagy kérdésekben? Lehet. Akár tévedhetett is. Olyan tulajdonságokat látott volna bele a munkásságba, amelyekkel az nem rendelkezett? Kivételes pillanatok tömegmagatartását emelte volna történelmi tendenciákká? Utópiákban hitt? Laikusként tévelygett volna a filozófia és az esztétika tudományában? Lehetséges. Lehet, hogy nem volt igaza ideológusként, lehet, hogy túl naivan hitt a haladásban. Folytathatnák még a sort.

Lehet, hogy József Attila tévedett mint értelmiségi, mint ideológus, mint esztéta. Művészileg és emberileg azonban igaza volt. Költészetével azért tudott a kora fölé emelkedni, azért tudta mélyebben érezni és éreztetni a kor emberét, mert egészben látott, mert egész emberként akart élni. E vágyának adott formát, tartalmat, amikor személyes tehetségét, lázadni tudását a proletariátus ügyével összekapcsolta. Kevésbé lett volna lényeglátó, ha nem ezt teszi? A másban hívők talán messzebbre jutottak? A többi költő talán nagyobb hatást gyakorolt volna a világra? Vagy éppen attól vált volna nagyobbá bármelyik kortársa, hogy nem vállalt hozzá hasonló feladatot? Nem tudunk ilyen költőkről.

Sok olyan esetet ismer a művészet- és irodalomtörténet, amely arról tanúskodik: nem feltétele egy műalkotás minőségének a művész teoretikus felkészültsége, ilyen vagy olyan állásfoglalása az élet vagy a politika kisebb-nagyobb ügyeiben. József Attila viszont olyan eset, amely azt mutatja, hogy a vállalt, választott, tudatosan kiművelt világszemlélet pozitívan hathat az alkotói folyamatban, segíthet a művésznek a megélt, élménnyé tömörült tapasztalatokat mások számára is megélhetővé tenni. József Attila költészetét nem tette kevésbé gazdaggá, lényeglátóvá, hamis emberi magatartások sugalmazójává a társadalmi elkötelezettség, a filozófiai, ideológiai tartalom. Ellenkezőleg. Ez a költészet "a proletár belső" révén lett igazán érzéki, humanista. A totális emberi lét igénye, a személyes és a társadalmi együttlátása, "együttérzése" személyesebbé és igazabbá tette a költő szerelmi költészetét is. Egészében a teljes emberért, a képességeit megélni tudó magán- és a közemberért vállalt harc fokozta József Attila művészetének intenzitását és ezzel hatását, ettől vált megszólító képessége egyedülállóvá a huszadik századi magyar kultúrában.

De túléli-e ez a művészet a kort, amelyben megszületett? A mai idők munkássága már nem az a munkásság. Ez az osztály már nem az az osztály. Munkásmozgalom nincs. A baloldaliság ma nem kötődik egy társadalmi alakzathoz. A szocializmus rendszerré vált alakjában vereséget szenvedett, ami nem maradt hatás nélkül ideológiájára sem. Maga alá temetné a megszűnő, átalakuló társadalmi, szellemi környezet a művet? Csak néhány versépítmény látszana ki a romok és a hamu alól? Nem hiszem.

Esetleg az mentené meg József Attila életművét, hogy újra kapitalizmus van?

Ez az életmű nem szorul sem a szocializmus, sem a kapitalizmus igazolására. A költő alkotta proletár egyetemesen emberi, akinek lényeglátása, világhoz való viszonya, sok bánata és kevés öröme, lázadása és a társadalmi többséggel való azonosulni tudása ma is időszerű. Ezért e költői életmű megszólító képessége ma is töretlen, és holnap is az lesz. Mégpedig azért, mert ma is segít az egyénnek, a kor emberének értelmezni viszonyát a világhoz, kérdéseket megfogalmazni, a létproblémáival szembenézni, embertársaktól nem elfordulni. József Attila attól nagy költő, hogy műveinek világossága, mélysége és tisztasága, tehát esztétikuma élménnyé, élvezetté teszi az egyszerűt és a bonyolultat, a szépet és a nehezet egyaránt. Igazi művészet ez, mert eszközeinek, történeteinek segítségével képes morális kérdéssé tenni egyén és társadalom viszonyát.

Rendben. De tartható-e ma a "mindenséggel mérd magad", a "légy a fűszálon egy pici él", a világ magadra vállalásának erkölcse? Nem vezet-e zsákutcába ez a szigorú erkölcsi kötelezettségvállalás? Hiszen a költő maga is odajutott élete végén: "én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre" (Egy költőre). A Karóval jöttélben rákérdez: "Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél, ha elmaradtál? / Miért nem éjszaka álmodtál? / Végre mi kellett volna, mondd?"

Nem vezet-e a mindennel küszködés vállalása ugyanilyen eredményre mai globalizált világunkban, amikor látszólag minden egy irányba mutat, amikor a posztmodernnek nevezett kultúrában hitelüket vesztették a világot alakítani akaró ideológiák? A veszély fennáll. József Attila műve azonban nem kollektív öngyilkosságra, az életút másolására kötelez, hanem az eszmék tudatos újragondolására, önmagunk megfogalmazására, az igazságtalanság elleni harcra, a szabadságot adó rend megszerkesztésére. Prométheuszi bátorsága, korával farkasszemet néző arcátlansága erőt ad a ma emberérének helyét megtalálni a világban.

 

Jegyzetek

 

1 Kötelező megemlíteni Szabolcsi Miklós négykötetes, az életművet és az életrajzot együtt tárgyaló kiváló munkáját; Tverdota György köteteit (Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Budapest, 1989); Gyertyán Ervin kötetbe foglalt írásait (Budapest, 1985); Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995; Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Budapest, 1993.

2 Az egyes idézett és nem idézett helyekből kitűnik, hogy József Attila a munkát illetően különbséget tett az elsajátító és az újat teremtő emberi tevékenység között, s ezen az alapon az ipari munkát többre értékelte, mint a mezőgazdaságit. Egyebek között ezzel is magyarázható, hogy a néppel való azonosulásában miért a proletár kapott meghatározó szerepet.

3 Tverdota György József Attila című könyve (Budapest, 1999) Költészet és cselekvés fejezetében megküzd ezzel a kérdéskörrel. Ebben a küzdelemben jó és tiszta szándék vezérli: az életmű értékeit, a XX. századi magyar irodalomban elfoglalt különleges helyét védi. Ezzel a céllal csökkenteni igyekszik a szocializmus, a munkásmozgalom iránt elköteleződés jelentőségét az életműben. Szerinte nem lehet, nem szabad elfelejteni az ebben a jegyben született verseket, de a későbbi történések miatt át kell értékelni azokat.

4 Magyar Nemzet, 1939. dec. 3. Közli: Kortársak József Attiláról. II. k. Szerk.: Bokor László. Sajtó alá rendezte: Tverdota György. 1987. 1237. o.

5 Az is megérne egy tanulmányt, hogy a vers végén, akár Fortinbras a Hamletben, megjelenik egy végső megoldás: "S hol táborokba gyűlt bitangok / verseim rendjét üldözik, / fölindulnak testvéri tankok / szertedübörögni rímeit." Pedig általában az a jellemző József Attilára, hogy nem bízza a világ és hazája sorsát semmilyen külső tényezőre, hanem csakis az emberre magára, akinek humanista elkötelezettséggel, a szellem és szerelem segítségével felül kell kerekednie a rosszon. Ez az Ars Poetica igazi üzenete és zárógondolata is.

6 Nem szeretnék a József Attila betegségével kapcsolatos témában állást foglalni. Annyit szeretnék csupán mondani, hogy ez a képlet talán rávilágít arra, hogy miért is nem sikerülhetett klinikai pszichológiai módszerekkel gyógyítani a költőt. Hiába gyógyult volna meg, társadalmi helyzete, a társadalom helyzete attól nem változott volna meg. Nem könnyű megszabadítani a "kettős teher"-től azt, aki e terheket a tudatosság ilyen szintjén éli meg, és aki e terhektől inspirálva alkot örökidejű műveket.

7 Bálint György: A toronyőr visszapillant. Szerk.: Koczkás Sándor, Budapest, 1976, 385. o.

8 József Attila válogatott levelezése. Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet. Budapest, 1976, 318. o.

9 József Attila Összes Művei. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. III. k. Sajtó alá rendezte Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, 268. o.

10 Uo. 178. o.