Álcázásra, misztifikálásra szolgáló szavak? A szókinccsel való folyamatos visszaélés, az intellektuális vagy technikai maszlagolás összezavarja és depolitizálja az állampolgárokat. A jelen­ség egyáltalán nem új: a hatvanas években a „pacifikálás" szó­val az algériai „háborút" jelölték. De az utóbbi időszakban az ef­féle manipuláció egészen általánossá vált a tömegtájékoztatás­ban, a zsémbeskedő technokraták és a konszenzust erőltetni kívánó politikai elitek körében.

Francia gimnazistákat arra kértek, hogy értelmezzék az ideo­lógia szót – a fogalom szinonimájaként legtöbbjük az ideál szót adta meg. Érettségi előtt álló diákokkal elolvastattak egy elem­zést, mely a sportot valamiféle „depolitizációs kísérletnek" írta le – a diákok a sportról szóló dicshimnuszt véltek kiolvasni a cikk­ből: éljen a sport, mely elfeledteti velünk a politikát, a politikai problémákat és botrányokat. Még az egyetemisták sem képe­sek különbséget tenni a politika és a politikusság között: maguk is a jelenség áldozatai, és nem veszik észre, hogy a politika út-tévesztései miatt polgártársaikból kivész a politikusság.

Ennek a mély depolitizáltságnak, mely megmutatkozik a vá­lasztásokon részt nem vevő fiatalok nagy számában vagy a sza­vazási szándók bizonytalanságában, több oka is van.¹ Ezek kö­zül az egyik legfontosabb kétségkívül az, hogy a politikus- médiatikus „osztály" képviselői misztifikációra használják a sza­vakat. A kommunikáció szónak például húsz évvel ezelőtt még teljesen pozitív jelentése volt: információcsere azonos szinten álló felek között. A reklámcsinálók gyorsan lecsaptak a szóra, monopolizálták, és egyirányú propaganda-tevékenységüket je­lölték vele. A politikusok ugyanígy tesznek: a valódi politikai cse­lekvést a médiák által sugárzott képek tömegével helyettesítik. Az ilyen ügyeskedések persze jól összezavarják az emberek fe­jét. Oda jutottunk, hogy a mai manipulált közvélemény egyfelől azt gondolja egy politikusról, hogy az kiváló miniszter, másfelől pedig, hogy e kiváló miniszter semmit sem tehet a munkanélkü­liség ellen.² Az efféle torzulásokat látva egy újságíró úgy vélte: "harcolni kell a minden irányú kommunikáció ellen, különben a kommunikáció végül megfojtja az információt". De vegyük csak észre, hogy e helyes gondolat formába öntésekor ez az újság­író is torz jelentésében használta a „kommuniákáció" szót. Ho­gyan ismerje ki magát a szavakon egy fiatal állampolgár?

A konszenzus szó – érdemtelenül – nagy becsben áll. A de­mokrácia tetőpontjának tekintik, hogy mindenki egyetért anélkül, hogy bárkit is kényszerítenének erre. A valóságban ez a demok­rácia megcsúfolása. A „konszenzus" ideológiája minden téren az ellenzék, a vita, a valódi politikai nézetütköztetés lehetősé­gét próbálja kizárni. Mélyén az az előfeltevés rejlik, hogy létezik valamiféle titkos, ösztönös egyetértés, melyet elég pusztán csak „felfedni", s máris mindenki csatlakozik. A „konszenzus" ideoló­giája a kisebbség többség általi megfélemlítésének egyik fő esz­köze, ezzel fojtják bele a szót a „máskéntgondolkodókba". Az ügyes hatalom azóta döntéseit úgy tálalja, mint valamiféle (általá­ban a közvélemény-kutatások segítségével kiformált) konszenzus kifejeződéseit – és a polgároknak máris engedelmeskedniük kell. A konszenzuson kívül nincs üdvözülés!

Ugyanezt a manipulatív használatot figyelhetjük meg a pár­beszéd szó esetében is. E szó arra szolgál, hogy vele álcázzák az autoriter döntéseket, illetve hogy a nyitottság látszatát kelt­sék. A párbeszéd elkendőzi a konfliktust. Láthattuk ezt akkor, amikor az egyetemisták végzés utáni elhelyezkedésével kapcso­latos új rendelkezések ellen tiltakozva a diákok az utcára vonul­tak, vagy amikor egyes egyetemi intézetek jövőjét fenyegető dön­téseket hoztak: Edouard Balladur kormánya először,.képtelen­nek mutatkozott arra, hogy meghallja a tiltakozó hangokat, és csak azután szorgalmazta a párbeszédet… Gyertek hát, beszél­gessünk; félreértés történt, rosszul fogalmaztuk meg arendelet szövegét és így tovább.

Ugyanígy az összefogni ige, mellyel a szavazatokért vetélke­dő jelöltek oly gyakran (vissza)élnek, éppen arra szolgál, hogy elfedje azt, ami történik, és ami éppen az ellentéte: hogy meg­osztani igyekeznek a választókat. Lehet, hogy e két igét hama­rosan szinonimáknak fogják tekinteni…

Összefogás, párbeszéd, konszenzus, kommunikáció: ezek a szavak (és mások is) oly mértékben elleplezik a valóságot, hogy jelentésük gyakran éppen ellentétébe fordul. E szavak elterelik a figyelmet a közös tervezgetés, a politika tulajdonképpeni tétjéről, lehetetlenné teszik a különböző lehetőségekről folytatandó vita­kat, a közösség elkötelezett szolgálatát, a közjóért folytatott har­cot stb. Másról van itt szó, mint az Amerikában divatos eufemiz­musok (a „politikai tisztességesség" mozgalom) esetében; ez itt egy olyan nyelv, mely megakadályozza, hogy az emberek meg­értsék a társadalmi-politikai rendszer működését, hiszen e rend­szer vizsgálata, megismerése lázadáshoz vezethetne. „Az orto­doxia nem más, mint tudatlanság" – mondta George Orwell.³

A nyelvi eszközökkel folyó depolitizálásban általában három főbb módszert használnak: a természet nyelvét, az erkölcs nyel­vét és a szakzsargont.

A természet nyelve

A dolgokat természetesnek bemutatni, egyike a kipróbált mód­szereknek, melyek segítségével elleplezhetjük azok politikai fon­tosságát. Edouard Balladur segítőinek egyik első húzása az volt, hogy a miniszterelnököt mint természetes jelöltet ajánlották az elnöki címre, mintha egyenesen udvariatlanság lenne azt felté­telezni, hogy Balladur valamiféle egyéni politikai ambíciótól sar­kallva szállt ringbe. Voltaképpen Georges Pompidou éppen úgy, mint Jacques Chirac, Valéry Giscard d'Estaing és még annyi más politikus is, mindannyian „természetes" jelöltek voltak. Ne feled­kezzünk meg Alain Juppéről sem, aki „ejtőernyősként" jutott a Bordeaux-i polgármesteri címhez, de arról beszélt, hogy a „szí­ve idehúzta", és hogy „itt akar erőt gyűjteni". A „természetre" való hivatkozás – miként azt Roland Barthes kimutatta Mitológiák című esszékötetében⁴ – egy olyan ideológiai cselfogás, mellyel a csep­pet sem „természetes" adott valóságnak ártatlan látszatot köl­csönözhetnek. "

A politika efféle „természetszerűsítésére" való törekvés gyak­ran metaforák használatában mutatkozik meg. Panaszjsodva emlegetik a „pénzügyi viharokat", a „munkanélküliség kórját" vagy a „társadalmi töréseket": a világot és annak áldozatait úgy mu­tatják be, mint egy eleve adott rendszert (ill. annak szereplőit), amelyben a politikai felelősség kérdését fel sem lehet vetni, s mely rendszernek a vizsgálata éppen úgy tilos, mint az ellene való tiltakozás. A biológiai képek egyre gyakoribbakká váltak: az olyan kifejezések, mint a „gazdaság megizmosítása", a „vállala­tok karcsúsítása" gyönyörűen, az egészségre vonatkozó képek­kel írják le a gazdasági kényszerből fakadó elbocsájtásokat.

Nemrégiben Michel Rocard kormánya ugyanebben a szellem­ben nevezte el egyik törvénytervezetét így: „törvény a gazda­ság lélegzésének megkönnyítésére". Mindennapos a televízió­ban az is, hogy a fogyasztói kondicionálás rituális perceit emígyen konferelják be: „Most egy lélegzetvételnyi reklámszü­net következik".

Az erkölcs nyelve

Az értékeket jelölő szavak remek takaróként és legitimáló esz­közként kínálkoznak a politikusok számára, miközben igazából nem is pontosítják azok jelentését. A programként vagy prioritá­sokként megjelölt humanista szándékok és jószándékú törekvé­sek nagy előnye az, hogy senki sem szólalhat fel ellenük. Az olyan szavakkal való egyetértés, mint az igazságosság, szabadság, Franciaország, meggyőződés, testvériség – a szavakban rejlő választási lehetőségeket homályban hagyva -, kierőszakolja a tényekkel való egyetértést. Még a vallási kifejezéseket is mozgó­sítják („hinni Franciaországban", „újraéleszteni a reményt"), és a politikai diskurzus nyelve mind misztikusabbá válik, hogy a vallá­sos meggyőződésű választókra hatást gyakorolhasson.

A baj csak az, hogy e szavak egyrészt nagyon gyorsan elhasz­nálódnak, másrészt pedig használóik feddhetetlen magánéletét feltételezik.⁵ Nem számít, azért csak használják őket. A legutóbbi divatba jött szavak egyike a méltányosság, mely mostanában az egyenlőség és az igazságosság fogalmát helyettesíti.⁶ Kétsze­resen is hamis játék ez. Egyrészt a méltányosság szót arra szán­ják, hogy igazolja a gazdaság működéséhez szükséges dina­mikus egyenlőtlenséget, s ez kissé erőszakolt dolog, másrészt megint az történik, hogy egy értéket tervként mutatnak be, hogy előre is legitimálják azokat a politikai választásokat, döntéseket, melyek – természetüknél fogva – vitathatók és tökéletlenek. „A méltányosságra hivatkozni – jegyzi meg Nicolas Tenzer – nem más, mint vitathatatlan alapot keresni egy politika számára, mely természetszerűleg választásokat, döntéseket jelent, nem pedig valamiféle felfedezett igazság érvényesülését. Ideológiaként a méltányosság apolitikusnak mutatja be azokat a dolgokat, melyek természetszerűleg politikai kérdések."⁷

A szakzsargon

A technokratikus diskurzus választásait, döntéseit – melyeknek következményei mindig humánusak – olyan terminusokkal igazolja, melyek annál inkább támadhatatlanok, minél inkább tisz­tán technikai jellegűek. Az olyan szavaknak, mint a rendezés, kiszélesítés, gazdasági logika, rugalmasság, átstrukturálás és általában az uralkodó gazdaságcentrikus gondolkodás terminu­sainak az a funkciójuk, hogy a politikai választásokat és a tár­sadalmi realitásokat egy technicista világszemlélet keretei kö­zött mutassák be. A szocioprofesszionális szupergépezet tech­nikai problémák és megoldások halmazának mutatja magát. Szó sincs arról, hogy láthatóvá váljanak a fogaskerekek közé,szorult emberek: ez a másik, az előbb tárgyalt erkölcsi diszkurzus fel­adata, melynek keretében összevissza beszélnek a „modern tár­sadalmak okozta ártalmakról" és a jelenlegi világ „elembertele-nedéséről".

E nyelvhez hozzá tartoznak a számok, a statisztikák, a szá­zalékok, s mindez megfosztja az állampolgárokat attól, amit a politikai helyzetről való egzisztenciális tudásnak nevezhetnénk. Ugyanez mondható el a mindenféle rövidítésekkel való vissza­élésekről, melyek – különböző betűk értelmezhetetlen egymás mellé állításával – megfosztják realitásuktól a nagyon is emberi dolgokat. Az egyre gyakrabban alkalmazott diszfunkció kifeje­zés is megfosztja politikai tartalmuktól azokat a hiányosságokat, melyek jelölésére szolgál: egyrészt absztrakt jellege miatt elje-lentékteleníti azokat a drámai emberi szituációkat, melyekről szól, másrészt azt a benyomást kelti, mintha a felpanaszolt realitások tisztán technikai kauzalitásból fakadnának, melyeket persze megint csak a technika orvosolhat – elleplezve így a felelőssé­gét, illetve stratégiájuk csődjét.

Mindezen nyelvi jelenségek hosszú távon oda vezetnek, hogy az emberek szemében depolitizálódik maga a politikus is. A po­litikusok, akik leginkább médiatikus népszerűségükkel és hatal­muk álcázásával foglalkoznak, egyre inkább maguk is kételked­ni kezdenek a politikai cselekvés reális lehetőségében. A misz­tifikáció azzal vált teljessé, amikor vezetőink elkezdték a nyilvá­nosság elé tárni „lelkük legmélyének" tartalmát: formális együtt­érzés, nagyszívű humanizmus (az erkölcsi válság emlegetése), önzetlen érzelmek, mély meggyőződések, profetikus eredők (ígérgetések). Túl sok felelős személyiség van, aki jobban ked­veli a szánakozó stílusú beszédet az elemzőnél. Túl sok keser-gést hallunk a kirekesztettek sorsáról, s túl kevés leleplező be­szédet azokról a mechanizmusokról, melyeknek e kirekesztés köszönhető. Ez a közvélemény kettős depolitizálásához vezet: vagy teljesen misztifikálttá, vagy teljesen hitetlenné válik – egyik esetben sincs képe az őt körülvevő politikai realitásokról.

(Fordította: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezen okok között a „politikai élet" médiatizációját külön is meg kell említeni. Vö. Francois Brune: Effets néfastes de l'ideológie politico-médiatique. Le Monde diplomatique, 1993. május

² A Télérama közvélemény-kutatása. 1995. január 18.

³ Az „1984"-ben. Ebben a regényben a hatóságok – mint-emlékszünk – újraalkotják a nyelvet, kirostálják a markáns jelentéssel bíró szavakat, s kétértelmű kifejezésekkel helyettesítik azokat, melyek így a realitás­sal ellentétes jelentést is felvehetnek: az engedelmes alattvaló nem hi­het másnak, csak a hivatalos nyelvnek.

⁴ Roland Barthes: Mitológiák. Európa, 1983.

⁵ Az „ügyek", úgy tűnik hirtelen „repolitizálták" a dolgokat, felfedve azo­kat a praktikákat, melyeket a politikai diskurzus elrejteni igyekezett. Va­lójában mindez csak fokozta a már úgyis depolitizált állampolgárok kiábrándultságát: miért is foglalkoznánk ezzel a „rohadt világgal", amit semmi sem tud megváltoztatni?

⁶ Vö. Beszámoló. Les défis de l'an 2000, la Documentation francaise. Paris, 1994.

⁷ La Croix, 1995. február 10.