„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.