Magyarországon manapság a munkanélküliség elemzésénél abból az új helyzetből kell kiindulni, hogy a „munkavi­szony", mint legfőbb jogszerző tényező, sokak számára – minden igyekezetük ellenére – átmenetileg, esetleg hosszabb távon is elérhetetlen és teljesíthetetlen követel­ménnyé válik. Ezzel párhuzamosan reális értékelést kell ad­ni a hazai munkanélküliségről, a kezelésére kialakított esz­közrendszer használhatóságáról és hiányairól, de mindenek­előtt a munkanélküli személyek társadalmi státuszáról. Egyre kevésbé fogadható el, hogy egy ilyen nagyságrendű (a hiva­talos nyilvántartásban is jóval félmillió fölötti) embercsoport – amelynek összetétele már távolról sem homogén – társa­dalmi megítélése még mindig az 1989-90-ben felszínre került marginális munkanélküli-csoportok jellemzői alapján történ­jen. Míg a Foglalkoztatási Törvény elfogadásának időszaká­ban végre úgy tűnt, hogy a munkanélküliek hivatalos meg­ítélése – helyzetüknek megfelelően – differenciálttá és reá­lissá válik, addig az utóbbi időben ismét felerősödtek a ne­gatív értékelések. Megszaporodtak azok a nyilatkozatok, amelyekben nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliek ön­hibája, felelőssége, és háttérbe szorult a társadalmi és kormányzati felelősség. A hivatalos állásfoglalások a munkanélküli-juttatással visszaélő, csaló személyek tö­meges jelenlétét sejtetik, akik a többiek (esetleg a még dolgozók) kárára visszaélnek helyzetükkel, és ezért ér­demtelenek az ellátásra. Természetesen nem lehet kizár­ni, hogy ilyen személyek – valószínűleg elenyésző mér­tékben – terhelik a rendszert, ugyanakkor ez a módszer jól alkalmazható a közhangulat tudatos befolyásolására is, különösen olyan időszakban, amikor a finanszírozási nehézségek miatt az állami ellátásokban jelentős vissza­lépésekre kényszerültünk.

Elméletek a munkanélküliségről

A munkanélküliség viszonylag magas arányának állandósulása új fogalmat szült a foglalkoztatáspolitikai szakemberek körében: egyre gyakrabban találkozhatunk „a munkanélküliség egész­séges színvonala" kifejezés használatával.¹ Ugyanakkor a fejlett államok közgazdászai közül többen az elmúlt évtizedekre jel­lemző kormányzati célkitűzések megvalósítását – mint például az alacsony infláció, a foglalkoztatás színvonalának javítása, a gazdasági növekedés, valamint a fizetési mérleg egyensúlyának megőrzése – egymással összeegyeztethetetlen feladatnak tar­tották. Ezért a munkanélküliség magasabb szintjének toleranci­áját javasolták az infláció mértékének ellenőrzése érdekében. Ezt a politikát követte az 1990 tavaszán hivatalba lépett új ma­gyar kormány is.

Bármilyen legyen is azonban a munkanélküliség megítélé­se, az nem vitatott, hogy a nagyarányú, tartós munkanélkü­liség társadalmi következményei rendkívül kedvezőtlenek, ezért a 80-as évtizedben a fejlett tőkés országok kormányzati politikájában nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliség hatá­sainak kezelése. Nem véletlenül, hiszen 1983 végén az OECD országaiban kialakult munkanélküliség már 35 millió embert érintett. A munkanélküliek támogatása, a XIX. sőt a XX. század nagy részében is elenyésző volt, és a „legkevés­bé alkalmas" elvén alapult. Ebben az összefüggésben ez azt jelentette, hogy a munka nélkül maradó ember kevesebbet ér, mint a legmegalázóbb, legrosszabbul fizetett munkát vég­ző ember. A szóban forgó elv alkalmazását három érv tá­masztotta alá. Egyrészt a munkanélkülit valamivel ösztönözni akarták arra, hogy munkát keressen, másrészt a munkások elbocsátástól, illetve a munkanélküliségtől való félelme haté­kony eszköznek bizonyult a munkafegyelem fenntartására, és így a termelés növelésére. A „legkevésbé alkalmas" elve elő­nyös volt abból a szempontból is, hogy minimalizálta a mun­kanélküliek támogatására fordított költségeket, ugyanakkor alacsonyan tartotta a munkanélküliség rátáját is.

A fenti általános attitűd mögött meghúzódó feltételezés az volt, hogy a munkanélküliség nem balszerencse, hanem az egyéni hiányosságok és az erkölcsi kudarc manifesztálódá­sa. Az ilyen nemkívánatos jellemvonásokkal rendelkező em­berek nem alkalmasak a túlélésre, de nem is érdemlik azt meg.² Ez a doktrína kényelmes eszközül szolgált a minimális társadalmi felelősség elutasításához.

A bőkezű kompenzáció elvét tulajdonképpen William H. Beveridge alapozta meg a századfordulón azzal a kulcsfon­tosságú gondolattal, hogy a munkanélküliség – bár mást és mást jelent az egyes emberek esetében – alapvetően nem az egyének viselkedéséből, hanem a gazdaság egé­széből adódik, a munkanélküliség: az ipar problémája.³ (Mindazonáltal Beveridge nem cáfolta azt a dogmát, hogy az emberek egy része saját elhatározásból és önhibájából mun­kanélküli, csak az egyéni felelősség kizárólagosságán lépett túl.)

Ezen elmélet szerint a munkanélküliség az egyetlen olyan jövedelemvesztő kategória, amely állami beavatkozással elő­idézhető vagy megelőzhető. Ha elfogadjuk, hogy egyesek azért válnak munkanélkülivé, mert a kormány intézkedéseket tesz például az inflációs ráta visszaszorítására, vagy azért, mert a gyors technológiai fejlődés eredményeképpen egyes munkakörök gyorsabban szűnnek meg, mint ahogy újak ke­letkeznek, akkor azok bőkezű kárpótlása, akik ilyen okok foly­tán veszítik el keresetüket, erősen indokolt.

A magas kompenzációt különösen három érv támasztja alá:

• az első, hogy ez jobban illeszkedik a társadalmi felelős­ség modern felfogásához;
• a második Keynes gazdasági érvelésén alapul, amely szerint a munkanélküliek bőkezű kompenzálása országos és regionális szinten fenntartja a vásárlóerő szintjét, míg az ala­csony kompenzáció ellenkező hatást vált ki, és így valójában a munkanélküliséget növeli;
• a harmadik érv szerint, a magas kompenzáció – megha­tározott körülmények között – növelheti a termelékenységet. Az átszervezés gyakran okoz munkaerő felesleget, és a dol­gozók természetes vonakodással reagálnak azokra az intéz­kedésekre, amelyek munkájuk és megélhetésük elvesztésé­hez vezethetnek. Minél kedvezőbb a feleslegessé vált dolgo­zók helyzete, annál valószínűbb, hogy nem fogják elutasítani a termelési- és munkaerő gazdálkodási módszerek új alterna­tíváit.

A bőkezű kompenzálás hátrányát „munkanélküli-csapdá­nak"nevezik, feltételezve, hogy a munkanélküli a munkanél­küliségben válik érdekeltté, amikor a jóléti segélyek, juttatá­sok és az elérhető munkáért megkapható bér különbsége csekély. Ennek kivédésére találták ki az Amerikai Egyesült Államokban az ún. „workfare" elvet, melynek lényege, hogy a munkanélküli segély folyósítását kötelező munkavégzés­hez, átképzésben való részvételhez kötik.⁴ Ez a konstrukció a munkanélküli segélyezést elfogadhatóbbá teszi a társada­lom számára azáltal, hogy folyósítását feltételek teljesítésé­hez köti. Igazi megoldást azonban ez sem hozott, hiszen hi­ába a „workfare", a munkára kényszerítés, ha nincs elég munka.

A bőkezű kompenzáció elmélete, valamint a munkaerőpiac és a foglalkoztatottság struktúrájára vonatkozó bizonyos fel­tevések alapján jöttek létre Európában a jóléti államok. Alap­vetően a teljes foglalkoztatottságból indultak ki, továbbá ab­ból, hogy az államnak elsősorban jövedelembiztonságot kell nyújtania a munkavégzés átmeneti akadályoztatása esetére. A nyolcvanas években azonban a munkanélküliség roppant fokozódása nyomán megnőttek az igények és szükségletek, miközben a társadalombiztosítás járulékbevétele csökkent. A jóléti állam pénzügyi válságának fő okozójaként sokan a tár­sadalombiztosítás rendszere és a munkapiac közötti egyen­súly megbomlását tekintik. A tömeges munkanélküliségen alapuló pénzügyi válsághoz demográfiai válság is járult. Az európai lakosság növekvő elöregedése, az eltartottak arányá­nak növekedése miatt mindez egyre nagyobb nehézséget je­lent.

Munkanélküliség Magyarországon

A munkanélküliség problémája – természetesen nagyon el­térő mértékben, hol csak bizonyos szakmákat, társadalmi csoportokat, régiókat, vagy gazdasági ágazatokat érintve; hol nyíltan, hol mélyen eltitkolva – a századfordulót megelőző évtizedek óta létező jelenség Magyarországon is. Még a tel­jes foglalkoztatottság, a korlátlan munkaerő kereslet és az erőforrásokkal való pazarlás időszakában is az aktív korosz­tály 1-3%-a munkavállalási gondokkal küzdött. Kialakult azoknak a társadalmi és szakmai csoportoknak a köre, ame­lyek kiszorultak az anyagi, szellemi és hatalmi javak elsőd­leges, másodlagos (és többszörös) elosztásának rend­szeréből. A gazdaság válságállapota, a szerkezetváltás igé­nye, valamint a munkaerő kereslet és -kínálat régről ismert strukturális feszültségei nyomán kialakult foglalkoztatási ne­hézségek első szakaszában ez a latens munkanélküliség ke­rült felszínre. 1989-90-ben a munkanélküliek összetételét alapvetően a marginalizálódott, nagyon rossz munkaerőpiaci pozícióval rendelkező (alacsony iskolai végzettségű, szak­képzetlen stb.) munkaerő határozta meg. 1991-től strukturális változás következett be a munkanélküliek összetételében, melynek eredményeképpen a még mindig döntő többséget kitevő alacsony képzettségű dolgozók mellett egyre nagyobb arányban jelentek meg a szakképzett, iskolázott állástalanok is.

A munkanélküliség mint gazdaságunk átalakulásának kö­vetkezménye – kényszerűen bár, de – egyre inkább elfoga­dott jelenséggé válik. Ugyanakkor a munkanélküliek közel 700 ezres nagyságrendje és kedvező irányú strukturális át­alakulása sem tudta kiváltani a társadalom elvárható toleran­ciáját e csoporttal szemben. Egy háztartási panelvizsgálat­ban például a megkérdezett munkanélküliek döntő többsége is úgy gondolta, hogy állástalan társaiknak nagy része a „ló­gósok" közül került ki (nyilván a megkérdezetten kívül).⁵ Sőt a TÁRKI által készített 1993. évi felmérés adatai szerint az ország lakosságának 22%-a úgy gondolja, hogy „azok lesz­nek munkanélküliek, akik elisszák a pénzüket". (Vidéken ez az arány 33 százalék!)⁶

Különösen érintett csoportok

A munkanélküliség természetesen nem jelent azonos veszé­lyeztetettséget minden munkavállaló számára. Bizonyos cso­portjukat – konjunkturális és strukturális fejlődésük változá­saitól függetlenül is – a munkaerőpiac kockázata jobban érin­ti, mint más munkavállalói csoportokat. A munkaerőpiac ezen „problémacsoportjaihoz" elsősorban olyan személyek tartoz­nak, akiket „természetes" és „kvázi természetes" tulajdonság­jegyek jellemeznek; nevezetesen életkor, nem, egészségi ál­lapot, nyelvi és etnikai hovatartozás stb. Közös jellemzőjük:

• a társadalmi struktúrában elfoglalt alacsony pozíció,
• a gyenge piacstratégiai védekezési lehetőség,
• mindezek eredményeképpen a hátrányos munkaerőpiaci helyzet.

Magyarországon a munkanélküliség veszélye elsősorban a fiatal pályakezdőket, valamint az idősebbeket, különösen az 50 éven felülieket érinti. Magasabb a munkanélkülivé válás kockázata az eredetileg is gyengébb pozíciójú munkavállalók (a szakképzetlenek, alacsony iskolai végzettségűek, az erős családi kötöttséggel rendelkező nők, a megváltozott munka­képességűek, az etnikai kisebbségek, deviánsok stb.) eseté­ben. Az átlagosnál nagyobb az érintettségük a foglalkoztatási szempontból kedvezőtlen régiókban élőknek, a menekültek­nek és bevándorlóknak is.

Ha ezen munkanélküli-csoportok elhelyezkedési, munkae­rőpiaci esélytelenségének társadalmi okait és következmé­nyeit vizsgáljuk, akkor a pályakezdő fiatalok, a munkanélküli cigányok ós a tartósan munka nélkül lévők helyzete tűnik a legmegoldatlanabbnak, ami hosszú távon beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat.

Ma a gazdasági folyamatokban a leépítés, a visszafogás a meghatározó. Ezeknek a lebontó mozgásoknak jelentős if­júsági munkanélküliséget növelő hatásai vannak. Azáltal, hogy kevés új munkahely jön létre, nincs felvevőpiaca a pá­lyakezdőknek, és a leépítések során elsők között a gyakor­lattal még nem rendelkező dolgozóktól válnak meg a mun­káltatók. Természetesen ehhez hozzájárul e csoport gyenge érdekérvényesítő képessége, és azok a szociális elemek is, amelyek a mérlegeléskor számukra kedvezőtlen döntést eredményeznek.

Míg a legtöbb fejlett európai országban a kilencvenes évek­től kezdődően a demográfiai nyomás számottevő enyhülésé­re lehet számítani, addig hazánkban éppen ez az időszak tűnik kritikusnak. Különösen azért, mert a demográfiai folya­matok kínálatot növelő munkaerőpiaci hatásai egybeesnek az általános gazdasági ós foglalkoztatási feszültségekkel.

A regisztrált pályakezdő munkanélküliek száma 1993 októ­berében 77.000 fő volt. Ebben a számban csak mérsékelten vannak jelen az általános iskolát (vagy annál is kevesebbet) végzett pályakezdők, hiszen – mivel a munkanélküli ellátás­ban ők nem érintettek – többnyire meg sem jelennek a re­gisztrációs helyeken. A pályakezdők esetében nem a mun­ka elvesztése okoz gondot – hiszen nem is volt mit el­veszteniük -, náluk sokkal inkább kilátástalanságról, jö­vővesztésről van szó.

A cigány lakosság fokozott foglalkoztatási veszélyeztetettsé­gének sok magyarázata van. Többek között alacsony iskolai és szakmai képzettségük; gyengébb egészségi és szociális álla­potuk;sajátos munkavállalási és munkavégzési attitűdjük, vala­mint az a tény is, hogy legnagyobb arányban éppen a gazda­ságilag, infrastrukturálisan legelmaradottabb – és most már a munkanélküliségtől is leginkább sújtott – régiókban élnek.

A cigányság elhelyezkedési gondjai nem véletlenül alakul­tak úgy, hogy egyes térségekben már minden cigány család kereső nélkül van, és hogy a cigányságon belül a munkanél­küliségi ráta, illetve a munkanélküliség időtartama többszö­röse az átlagos hazai értékeknek.⁷ Kevés az igazi válaszhoz az, hogy ez alacsony képzettségükön, iskolázatlanságukon múlik. Egyrészt a képzettségük sem pusztán pénz vagy egyéni szorgalom kérdése, másrészt nem vitathatóan létezik a cigány munkaerővel szembeni előítélet, amely megtalálható a munkahelyeken, de sajnos a munkaügyi hivatalokban, ki­rendeltségeken is. Társadalmi gyakorlatunkból még hiány­zik a másság értékeinek fel- és elismerése, nem vagyunk tekintettel a cigányság családi, fogyasztási szokásaira, munkarendjük örökségeire. Mindezeknek csupán a kívülál­ló számára olykor fonák vonásait hangsúlyozzuk, amely szin­te közvetlen alapja a megbélyegzésnek. (Pedig a megbélyeg­zés még egyetlen csoport önerejének mozgósításához, felelősebb önsegítő magatartásának kialakításához sem volt megfelelő eszköz.)

Ezek a régóta megoldatlan problémák most olyan foglal­koztatási nehézségekkel párosulnak, amelyek egyfelől a ci­gányság társadalmi kirekesztettségét tovább erősítik, másfe­lől ennek visszahatásaként az egyre kezelhetetlenebb álta­lános társadalmi veszélyeket súlyosbítják. Végleges leszaka­dásukat erősíti, hogy a cigány munkanélküliek alacsony vég­zettségük, képzetlenségük miatt alig tudnak bekapcsolódni a foglalkoztatáspolitika aktív eszközrendszerébe, és nagy lét­számban kiszorulnak a munkanélküli ellátásokból is. Az ellá­tásra jogosultak viszont – korábbi keresetük színvonala miatt – rendkívül alacsony munkanélküli járadékot kapnak, amely­ből ugyanakkor népes családot kellene eltartaniuk.

E probléma másik vetülete a lézengő, minden értelmes el­foglaltságtól megfosztott aktív emberek egyre bővülő csoport­jai (ez természetesen nemcsak a cigány munkanélküliekre jellemző), amelynek végletes példáját azok a borsodi, nóg­rádi, szabolcsi falvak képviselik, amelyekből lassan már sen­ki sem jár el dolgozni. Ez az egyénekben, a közösségek­ben, de a társadalommal szemben is olyan feszültségeket generálhat, amelyek következményeit ma még kiszámíta­ni nem lehet.

A munkanélküliség nagy vesztesei a hosszú idő óta elhe­lyezkedni nem tudó, tartósan munka nélkül lévők csoportja is. Az egy évnél hosszabb ideje állás nélkül lévők száma 1993-ban elérte a 360.000 főt. Számukra az idő múlásával egyre kilátástalanabbá válik a visszatérés lehetősége a mun­kaerőpiacra, ezért – különösen ha a kitörési kísérleteik rendre kudarcot vallanak – gyakran visszafordíthatatlan lélektani, személyiségváltozási, sőt konkrét fiziológiai károsodást szen­vedhetnek. Magyarországon ezzel a kérdéssel még kevesen foglalkoztak (eleinte azért, mert senki nem hitte, hogy itt em­berek ezrei hónapokig, esetleg évekig nem tudnak majd el­helyezkedni, másrészt, mert a korábbi, viszonylag hosszú el­látási időszak késleltette ezt a hatást), de a nemzetközi szak­irodalom pontos képet rajzolt a tartós munkanélküliség ha­tásmechanizmusainak időbeni alakulásáról, mely a követke­zőképpen vázolható: az elbocsátást követő első nagy meg­rázkódtatást egy nagyon aktív időszak követi (munkahelyke­resés, képzésbe bekapcsolódás, önfejlesztés stb.). Megkö­zelítően fél év sikertelen próbálkozásai után kezdik remény­telennek látni helyzetüket a munkanélküliek, s ha ebben az időszakban nem tudnak elhelyezkedni, vagy perspektívát mu­tató képzésbe lépni, elkezdődik, és az idő múlásával fel­erősödik az önfeladás, a beletörődés, majd a teljes passzivitás folyamata.⁸ Ez az időszak olyan hangulati ele­mekkel, önértékelési- és személyiségzavarokkal terhes, amelyek csökkentik, majd teljesen leépítik a munkanél­küli kapcsolattartási, kapcsolatteremtési készségeit, és ez súlyos családi konfliktusokhoz, a társadalomtól való teljes elszigetelődéshez vezethet. Újabb kutatások szerint a társadalmi presztízs és ezzel az önbecsülés elvesztése mi­att a munkanélküliek jelentős hányada betegségbe, sőt a ha­lálba menekül megoldatlan problémái elől. Norman Bealy wiltshire-i körzeti orvos véleménye szerint azok, akik több éve munkanélküliek, 57%-kal többször fordulnak orvos­hoz, és 13%-kal többfajta betegségben szenvednek, mint egy átlagos polgár. Londoni egyetemi kutatás szerint az 1971-ben munkát kereső férfiak közül 30%-kal többen hal­tak meg, mint az átlag. Még meredekebb az emelkedés a munkanélküli öngyilkosok arányában. Egy finn tanulmány szerint 1990-ben a halálozási arány csaknem kétszer olyan magas volt a munkanélküli férfiak körében, mint azok között, akik rendszeresen dolgoztak.⁹

Ellátórendszerünk „fejlődése" (nemzetközi összehasonlításban)

A munkanélküliség okozta létfenntartási zavarok enyhítése érdekében a különböző országokban és időszakokban sok­színű juttatási, segélyezési rendszereket dolgoztak ki és mű­ködtettek. Az ellátások színvonalát, hatókörét, a bekerülés feltételrendszerét számos tényező befolyásolta, mint például az adott ország politikai irányultsága, demokratizálódási foka, gazdasági fejlettsége, a munkanélküliség mértéke, a munka­nélküliekkel szembeni attitűd stb.

A munkanélküli-ellátások különböző konstrukciói a diszkvalifikáció számos olyan elemét magukban foglalták, amelyek az önkéntes és a kényszerű munkanélküliség megkülönböz­tetésére szolgáltak. A diszkvalifikációs elemek minden or­szágban nagyon hasonlónak bizonyultak, mivel mind az ere­deti brit törvényhozáson alapultak, és felölelték a megfelelő indok nélküli önkéntes kilépést; a felróható magatartás bün­tetését; a felajánlott, megfelelő állás elutasítását; a munka­helyi vita miatti állásvesztést; az átképzés visszautasítását; végül a tisztességtelen magatartást. A felsorolt diszkvalifiká­ciós elemek közül csak az utolsó határozható meg viszonylag egyértelműen, a többi öt csak úgy, mint a „képes és akar dolgozni" terminus, amely számottevő teret hagy szűkebb vagy tágabb interpretációkra.

A hetvenes éveket megelőző gazdasági fellendülés idején, amikor a munkanélküliség nem jelentett komoly problémát, a fejlett országokban bőkezű munkanélküli segélyrendszerek alakultak ki. A segélyek nem terhelték túl a költségvetést, mert kevés volt a munkanélküli; nem is ösztönöztek a mun­kanélküliségre, mert olyan kedvező változások mentek végbe a munkafeltételekben és olyan jelentősen nőttek a bérek, hogy a munkavállalás a legracionálisabb és leginkább kézen­fekvő munkavállalói magatartás volt.

A hetvenes évekre azonban – a gazdasági visszaesés mi­att – a fejlett országok jó részében nehézségeket okozott a kialakult társadalombiztosítási rendszer finanszírozása, ezért a kormányok a munkanélküli-ellátások területén is szigorítá­sokra kényszerültek:

• csökkentették a munkanélküli-segélyek mértékét és az ellátás időtartamát,
• szigorították a jogosultság feltételeit,
• növelték a munkáltatók, munkavállalók kötelezettségeit,
• további állami eszközöket pumpáltak a rendszerbe.

A nyugati munkanélküli-ellátó rendszerek sokszínűségük mellett azonban néhány alapkérdésben nagy hasonlóságot mutatnak. így például abban, hogy a munkanélküli-segélyek, illetve az egyéb juttatások – még tartós munkanélküliség ese­tén is – megbízható segítséget jelentenek a rászorulóknak. A munkanélküli-ellátásokat – rászorultság esetén – különféle szociális juttatások egészítik ki. Ezeket részben azok kapják, akik nem jogosultak munkanélküli-ellátásra, részben azok, akik a járadék (segély) kimerítése után sem tudnak elhelyez­kedni, illetve azok, akiknek biztosítási ellátmánya a létmini­mum alatt van. Számos országban ehhez még különböző kedvezmények kapcsolódnak. Például:

Nagy-Britanniában a munkanélküli-segélyt 1 évig fizetik, ennek leteltével jövedelemkiegészítést kaphat az a 16 éven felüli állandó lakos, aki a létminimum alatti jövedelemmel ren­delkezik. A jövedelemkiegészítés megvalósulhat egyéni se­gély, gyermekek utáni segély, kamatfizetés-átvállalás, lakbér, lakbér-kiegészítés, a szociális alap által nyújtott szülési, te­metési segélyek formájában. Elengedhetik továbbá a nyug­díjjárulék fizetését, de az adót minden esetben vállalni kell.

Ausztriában a munkanélküliségi biztosítás nem része a tár­sadalombiztosításnak, de kötelező biztosítási forma. Szolgál­tatásai: – munkanélküliségi díj (járulékfizetés alapján), – szükséghelyzetben lévők segélyezése (a munkanélküliségi díj lejárta után folyósítják mindaddig, amíg az igényjogosult­ság fennáll. A segély összegének megállapításakor a mun­kanélküli és a vele egy háztartásban élő hozzátartozók anya­gi helyzetét veszik figyelembe), – nyugdíjbiztosítás szolgál­tatásainak előlegezése (azon munkanélküliek részére, akik kérelmet nyújtottak be valamilyen nyugdíja, és annak meg­állapításáig előleget kaphatnak), – különtámogatások {az. el­őre hozott öregségi nyugdíjba való átmenet megkönnyítésé­re), – inszolvencia-biztosítás (ha valamely munkaadó vagyo­na felett csődeljárást kezdeményeznek, a munkavállalóknak inszolvencia-kiesési díjat fizet a biztosító bérre, végkielégí­tésre, kártalanításra stb.¹⁰

Magyarországon a munkanélküliek ellátása – elsősorban az időtartamot illetően – hosszú ideig bőkezűnek minősült, ugyanakkor, mint az alacsony bérekből származtatott minden juttatásé, átlagos értéke ritkán érte el a létminimum szintjét. A munkanélküli-ellátások mai rendszere a következőképpen alakult ki:

A hazai munkanélküliség nyílttá válása után – az anyagi veszteségek pótlására – 1989. január l-jén bevezették a munkanélküli-segélyezés rendszerét, amely a jogosultaknak egy évig biztosított ellátást. A segélyrendszer szigorú feltéte­lei – és a munkanélküliek akkori strukturális sajátosságai – miatt a regisztrált munkanélkülieknek csak mintegy 40-50%-a volt jogosult az ellátásra. A segélyezés lehetőségéből ki­maradtak a pályakezdők, a sikertelenül munkát kereső ház­tartásbeli nők, az egyéni vállalkozók, valamint azok a margi­nális csoportok, akik a korábbi évtizedek alatt nem tudtak beilleszkedni az egyedül hasznosnak minősített, szervezett munka merev világába (ezáltal nem rendelkeztek a segély folyósításához szükséges összefüggő munkaviszonnyal). Ez elsősorban azért volt veszélyes, mert a munkanélküliség mi­att kiesett jövedelem rendszeres pótlására egyedül ez az el­látási forma létezett Magyarországon. (A szociális segélyezés feltételrendszere csak esetenként, illetve a gyermek jogán és rendkívül alacsony szinten biztosított juttatást.) A segély összegét az átlagkereset 50-70%-ában határozták meg. (1989. I. félévében a segélyben részesültek [4625 fő] 61,4%-ának nettó segélyösszege nem érte el a létminimum akkori nagyságát.)

1990. január 1-jén vezették be a munkanélküli-ellátás új elemét, az átmeneti munkanélküli-járadékot. kz új ellátási for­ma bevezetésének hátterében az a kényszer állt, hogy – az elképzelésekkel ellentétben – voltak olyan állástalanok, akik a segélyezés egy éve alatt nem tudtak elhelyezkedni, ugyan­akkor a szociális segélyezés rendszere továbbra sem akart megnyílni a munkanélküliek előtt, s így ezek az emberek a folyósítás időtartamának kimerítése után teljesen ellátatlanok maradtak volna. Ezért a munkaügyi kormányzat – alapvetően szociális megfontolásokból – 1990. január 1-jén bevezette az átmeneti munkanélküli-járadékot, mely a munkanélküli-segély jogosultsági időtartamát kimerített, de elhelyezkedni továbbra sem tudó munkanélküliek részére biztosított további 1 évre – egy alacsonyabb szintű (a munkanélküli segély 75%-ának megfelelő) ellátást. Mivel a járadék egy követő ellátási forma volt, feltételrendszere nagymértékben megegyezett a munka­nélküli-segélyével. Ennek megfelelően a segélyezésből ki­szorultak a járadékra sem voltak jogosultak.

1991 februárjában az Országgyűlés elfogadta A foglalkoz­tatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi 4. sz. törvényt, mely formálisan biztosítási alapokra helyezte az ellátást. A törvény a regisztrált munkanélküliek részére a korábbi járulékfizetési idő függvényében differen­ciált munkanélküli-ellátási időtartamot (minimum fél évet, ma­ximum 2 évet) biztosított. (Az ellátás első felében az átlag­kereset 70, majd a folyósítás második szakaszában 50%-át.) Bár a foglalkoztatási törvény által létrehozott új konstrukció megfelelt a fejlett piacgazdaságokban működő biztosítási rendszerek átlagos paramétereinek, néhány tételében első­sorban szociális indíttatású kompromisszumra kényszerült. Ennek oka az volt, hogy munkanélküli-biztosítási rend­szerünkkel párhuzamosan nem jöttek létre a követő, kiegé­szítő ellátási (segélyezési) formák, s így a korábban kialakult ellátási „norma" teljesítését a járadék vállalta fel. Ez gátolta a tiszta biztosítási szempontok érvényesítését (lásd a pálya­kezdők nagyon szükséges, de itt rendszeridegen segélyezé­sét), és fedezetlen bőkezűségre késztette a törvény alkotóit (pl. az európai átlagnál jóval hosszabb járadékfolyósítási idő megállapításával).

A törvény nem változtatott azon az ellátási hiányon, amely to­vábbra is sújtotta azokat, akik a jogosultság feltételeit még vagy már nem elégítették ki. A másik probléma az volt, hogy legalizálta a minimálbérre vonatkozó előírás megszegését azzal, hogy a tör­vényben előírt járadékminimumot csak abban az esetben kellett érvényesíteni, ha a munkanélküli korábbi keresete elérte a mini­mális bér összegét. Ha a kereset – szabálytalanul – ez alatt volt, akkor a munkanélkülijáradék-minimum garanciája rugalmassá vált és követte az elfogadhatatlan bérek szintjét.

Az Országgyűlés azóta többször módosította a Foglalkoz­tatási Törvényt, ami döntően szigorításokat, visszalépéseket eredményezett. Ennek okai a munkanélküliség arányának kedvezőtlen alakulása, illetve az ebből következő finanszíro­zási gondok voltak. A módosítás szigorította a munkanélkü­li-járadék folyósításának feltételrendszerét, és csökkentette a folyósítás időtartamát is. Ennek alapján a munkanélküli-ellá­tás maximális időtartama 2 évről másfél, majd egy évre csök­kent.

A törvénymódosítások legnagyobb szépséghibája az volt, hogy – ellentétben a nemzetközi gyakorlattal – a munkanél­küliség nagymértékű emelkedésének következményeit kizá­rólag a munkáltatókra és munkavállalókra hárították.

1991-ben a munkanélküliség mutatóinak drasztikus emel­kedése, az ellátás időtartamának csökkentése, valamint egyes területeken a munkaerőpiac teljes beszűkülése olyan helyzetet teremtett, amely végre kikényszerítette a szociális ellátórendszer megnyitását a munkanélküliek bizonyos cso­portjai előtt. 1992. tavaszán a Kormány létrehozta a munka­nélküli-ellátásban nem részesülő egyes munkanélküliek szo­ciális támogatásának átmeneti rendszerét.

Ezt követően kétéves előkészítő és hat hónapon át húzódó törvénykezési munka után 1992. december végén megszü­letett a Szociális Törvény, mely az előzetes koncepciók ígé­retével ellentétben¹¹ már csak a munkanélküliek szűk réte­gére vonatkozott. A munkanélküliek jövedelempótló támoga­tása szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátás, melyre csak az a munkanélküli jogosult, aki kikerül a munkanélküli ellátásból, és családjában az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb össze­gének 80%-át. A jövedelempótló támogatás a mindenkori öregségi nyugdíj 80%-a, ami ma 5.200 Ft-ot ér. E mélyen a megélhetési szint alatt lévő juttatások – ha tartós munkanél­küliséggel párosulnak – az egész család életminőségét, fel­készülési lehetőségeit veszélyeztetik, s ez biztos esélyt ad a következő generáció munkanélküli státuszának újraterme­lődéséhez.

Jegyzetek

1 Feagin, J. R.: Social Problems (A Critical Power-Conflict Pers-pective). Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey. 78-79.

2 Az angol Herbert Spencer és az amerikai William Graham Sum-ner (utóbbi a Yale Egyetem professzora, 1909-ben az American So-ciological Society elnöke) fejlesztette ki ezt a nézetet.

3 Beveridge W. H.: Unemployment: A Problem of Industry. London, 1909.

4 Hasonló javaslata volt Beveridge-nek a negyvenes években, amelynek lényege az időkorlátozás nélküli, de kötelező képzésben, foglalkoztatásban való részvétellel összekötött munkanélküli segé­lyezés volt.

5 Magyar háztartási panelvizsgálat I. felvételének (1992. ápr.) ada­tai. Nagy Gyula előadása a „Munkanélküliség, második gazdaság és szociálpolitika" c. konferencián (1992. dec. 3-4.).

6 Durst Judit: „Olyan, mint a gyász". Figyelő, 1993. január 21.

7 A cigányság foglalkoztatásának korlátai és esélyei. Kutatási zá­rótanulmány. Készítették Eff Lajos, Gere Ilona és Jeney Sarolta. Bu­dapest, 1993.

8 Egy 1992. évi Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsgálat szerint az egy éve munka nélkül lévők már csak elenyésző arányban vesznek részt munkaerőpiaci átképzésben, és lemorzsolódásuk is jóval na­gyobb arányú (akik fél évnél rövidebb idő után vállalkoztak képzés­re, átlagosan 80%-ban sikeresen befejezték a tanfolyamot, míg a hosszabb ideje állástalanok esetében ez az arány 60%-os). (MTA Regiteszt Közvélemény- és Piackutató Kft.)

9 Az adatok a Figyelő 1993. január 21-i számában megjelent „A munkanélküliek korán halnak?" c. cikkből származnak.

10 Szociális biztonság Ausztriában. Bundespressedienst, Wien, 1988. Kézirat.

11 Javaslat a Szociális Törvény főbb koncepcionális elemeire. Bu­dapest, 1991. Kézirat.