Úgy tűnik, hogy a XX. század végére lehanyatlik a legújabb kori történelem két, ez ideig uralkodó alakzata: a nemzet és a tömegpárt.

A modern európai társadalomelméletek – a közgazda­ságtantól a jogtudományokig – a tudományos gondolkodás el­vitathatatlan kiindulópontjának tekintették a nemzet-formát (nemzeti piac, állam, …). Mindazonáltal a jelen fázisban az újjászerveződő nemzetközi munkamegosztás a világpiacon olyan új, nemzetek fölötti alakzatot alakít ki, amelyben az új pénzügyi-ipari csoportok szövevénye, hegemón szerepe már észrevehetően kirajzolódik, de még nincs meg az ennek meg­felelő politikai forma.

Az ipari országok külkereskedelme a bruttó nemzeti jöve­delem 1/4-e körül van, és nagyobb belső piacra van szüksé­gük. Az USA külkereskedelme a bruttó nemzeti jövedelemnek csak az 1/10-ét adja, nagy a belső piaca, s ennek ellenére Me­xikóval már megalakult, Kanadával pedig folyamatban van a közös piac kialakítása. Délkelet-Ázsiában is kibontakozóban van egy nagy gazdasági térség, amely Japáni, a „négy sár­kányt" (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr) és az ASEAN más országait (elsősorban Thaiföld és Malaysia) fogja integrálni. Még a jelenleg multinacionális cégek uralma alatt álló, külföldi adósságok kamatterheitől sújtott, iparilag ke­vésbé fejlett országok is, Latin-Amerikától a Maghreb orszá­gokig, közös piaci és gazdasági kooperációs formákkal kísér­leteznek. Ám a nemzetforma Nyugat-Európában fog a legmé­lyebb válságba kerülni. Ma a tizenkét közös piaci ország je­lenti a világ legnagyobb potenciájú belső piacát, az ő szellemi tőkéjük a leggazdagabb, a kézműipari termékek kínálata sok­rétű és rugalmas, s mégis, a vállalatok és a bankok a konku­renciával szemben még mindig alulméretezettek. A teljes egészében 1993-ban érvénybe lépő, de a vitákban már szim­bolikus értékű Egyezségokmány a szabad tőkeáramláson, a szállításnak, a távközlésnek és a bankok piacának tényleges egyesítésén túl az európai kapitalizmus kulcsproblémájára adott első választ jelenti: az USA-éval és Japánéval azonos léptékű gazdaságok megteremtését.

Az üzleti világban manapság ez a mondás járja: „európai kutatás, amerikai fejlesztés, japán termék". 1993 nyitott kér­désként veti fel ennek a kapcsolatrendszernek a felborulását és az új, a csendes-óceáni térségre vetített egyetemes mun­kamegosztás feltartóztatását.

Jelenleg a tizenkettek világkereskedelmi exportrészese­dése az USA és Japán együttes hányadának a kétszerese, de ennek több mint a fele a közösségen belüli csereforgalomból származik. A háború utáni világkereskedelem növekedési aránya – az olajválság hatásaival párhuzamosan – a 70-es években és a 80-as évek első felében csökkent, míg az utóbbi években – inkább a dollárárfolyam csökkenésének, valamint a csereforgalom volumennövekedésének köszönhetően – is­mét megemelkedett.

Valójában kettős tendencia működik: a közös piaci térségben növekszik a nemzetek közötti csereforgalom, míg a térségek között – ahol a konkurencia erősebb, és a be­jutást sorompók nehezítik – a csereforgalom csökken.

Másrészt az európai Közös Piac fejlődésében az Egyez­ségokmány fokozatos megvalósításával kapcsolatban két cél is megoldatlan: az egyik műszaki (az előírások és a szabvá­nyok egyesítése), hiszen a közösség különböző nemzeti pia­caira nem lehet ugyanazon módon termelni; a másik a pénz­ügy és a vagyonkezelés, hogy ez ösztönözze a világpiaci ha­tékonyságot lehetővé tevő gazdaságok létrehozását. Az egyetlen központi bank létrehozásának kérdésétől az egysé­ges pénznem kérdéséig a pénzügypolitika egységesítéséről folyó jelenlegi vitában a kormányoktól és parlamentektől füg­getlen központi bank önállóságának olasz-német vonala lát­szik előnyben részesülni. A politikai egység létrejöttéig az európai nép valódi képviseletét a központi bankok igaz­gatótanácsai fogják ellátni, s ennek alapján megjósolha­tó, hogy a fogyasztás és a foglalkoztatás kárára a monetá­ris stabilitást fogják buzgón védelmezni. Azt mondhat­nánk, hogy az európai közösség piacainak jelen egyesí­tési folyamata ismét életre kelti a kapitalizmus állati énjét, legyőzi a régi nemzetformát, de győzelme egyúttal a mun­kásmozgalom fölött is megkondítja a lélekharangot.

Ugyanezt a pályát futja be a párt-forma. Az európai törté­nelemben a tömegpárt az agrár-ipari oligarchák uralta, cenzusos rendszerekből az általános választójogon alapuló de­mokratikus rendszerekbe való átmenetet létrehozó történelmi alany volt. Ahogy a munkások harcai a kapitalista fejlődés tényleges motorjává válva a technikai és a szervezeti megúju­lás ösztönzői voltak, a munkásosztály párttá szerveződése rá­kényszerítette az uralkodó osztályt, hogy á kulturális befolyás és a konszenzus talaján álló, hegemón módon válaszolni tu­dó, analóg szervezeti formákat és társadalmi szövetségi poli­tikát alakítson ki: ezáltal a munkásosztály a jogi és a politikai megújulásnak is a motorjává vált.

De napjainkban a tömegpárt is válságban van. Egyrészt a kapitalista átszerveződ és nemzetközi jelenségsorozata a munkamegosztásra kiható mikroelektronikai forradalommal, amely a vállalatoknál, cégeknél új szakember-típusokat ter­melt ki, megváltoztatta az osztályösszetételt; másrészt a tö­megtájékoztatási eszközök hatásai lerombolták azokat a munkás és paraszti szubkultúrákat, amelyekre az osztály­önállóság megszilárdítása céljából a szocialista mozgalom tá­maszkodott, és amelyekre építve próbáltak a későbbiek során a szociáldemokrata és kommunista vezető csoportok – eltérő nemzeti sajátosságok között – a nemzeti hagyományok új és modernebb interpretálóiként kapcsolatot teremteni az ural­kodó osztályok kultúráival. Az NSZK-ban az SPD, Franciaor­szágban az FKP, Olaszországban az OKP kiemelkedő példák arra: miként vallott kudarcot az a törekvésük, hogy az ország­nak egy lehetséges új politikai és kulturális irányt adó, osztály­mozgalmat irányító képviselőkként lépjenek fel.

Miként a nemzetközi jelenségek és a nemzetforma válsága válságba sodorták a keynesi nemzeti politikát, ugyanígy jutnak válságba az egyes nemzeti munkásmoz­galmak által az elmúlt évtizedek során kialakított kulturá­lis identitások is: a folyamat különösen a latin országokban látszik súlyosnak, ahol a válság mind a gazdasági harc szer­vezeti kérdéseit illetően (a szindikalizáció mértékének csök­kenése), mind pedig kulturális értelemben (piaci szemléletek hegemóniája) erősebb, és ahol a baloldal távol áll attól, hogy európai közösségi szinten adjon választ az új, nemzetek fölötti kultúra kérdésére, sőt mintha egyenesen ki is térne ezelől.

A reagani korszak nemzetközi neoliberális kurzusa a sza­badpiaci ideológiákat és a világ antisztálinista irányú átrende­ződését részesítette előnyben. Valójában – mint már a 70-es évek közepén a Háromoldalú Megállapodás dokumentumai­ból kitetszik – a népi beavatkozás törvénytelenítésének ideoló­giája az erős végrehajtó hatalom-gyenge demokrácia páro­sítást vette célba.

Ez látható volt a destabilizáló pénzügyi manőverek eseté­ben a francia baloldali kormány első időszakában, valamint Olaszországban, az OKP által is támogatott nemzeti egység­kormány idején a szabadkőművesek manővereiben.

Érthető, hogy napjainkban az európai baloldal pártjai, kü­lönösen a kommunista pártok, de a labouristák és az északi szocialisták véleménye is megoszlik abban, hogy – a letűnt nemzeti stratégiákhoz való vesztes visszavonulás kockázatá­val – feltárják-e az egyesítés közősségi folyamatában a multi­nacionáíisok által betöltött hegemón szerepet, vagy e cél megvalósítása (és egy igazi nemzetek fölötti tervezés képes­sége) nélkül síkra szálljanak-e a gazdasági és társadalmi telj­hatalommal rendelkező egységes parlament mellett. Az igazi veszélyt az jelenti, hogy az évszázad végéhez egy állammá alakulni képes piaccal, de olyan népekkel jutunk, amelyek képtelenek arra, hogy új Nemzetet hozzanak létre, hogy béké­sen végbemenő társadalmi átalakulást célzó tervet dolgozza­nak ki.

De mit jelentett és mit jelent ma a nemzeti kérdés a mun­kásmozgalom számára?

Marx művében a nemzet kategóriájával kapcsolatban két tisztán elhatárolható gondolati sík található. Egyrészt a nem­zet, mint a modern európai történelem terméke, kiterjedt területet uraló, feudális kötöttségektől megszabadított piaci kapcsolatok növekedési folyamata, amely a közpon­tosított állam vezetésével végbemenő intézményi szerke­zetreformmal jár együtt. Ebből a szempontból, röviden, a központosítás civilizációt alkot, s ez magában foglalja azt is, hogy a kis nemzeteknek el kell tűnniük. Ez a civilizáció-típus a maga jellegzetes társadalmi és politikai formáival valamint a termelés és a csere kapitalista viszonyainak fejlődésével vi­lágszerte elterjed és tért hódít.

Semmi kétség afelől, hogy Marx és Engels írásaiban egészen az 1848/49-es forradalmak koráig ez a nemzetfoga­lom uralkodik, amely az újkori történeti irodalomban, a XIX. század első felének forradalmi gondolkodására teljesen jel­lemzően mint a haladás és a reakció közötti ellentét van jelen.

Mindazonáltal már ezekben a fiatalkori írásokban is kü­lönbséget tesznek „nemzetiség" és „nemzet" között. A nemzetiség kulturális kategória, melynek gyökerei távoli évszázadokba nyúlnak vissza, feltételezi a közös nyelvet, szokásokat, rokonsági formákat; nemcsak egy meghatározott gazdasági formáció társadalmi viszonyaira utal, hanem egy közösség tartós történelmi viszonyaira is, beleértve e közös­ség fizikai környezetét, amelyben él, és amit saját munkájával átalakított.

A nemzetiségek, a középkori „nationes", a közösségek vagy katonai rendek „nemzetekbe" szerveződése nem is­mert franciákat, olaszokat vagy németeket, hanem pikárdiaiakat és normandokat, lombardokat és nápolyiakat, szászokat és svábokat.

Ezekben az években Marx és Engels, akárcsak a Res­tauráció utáni liberális és demokratikus gondolkodók, Európa történetét a haladás és a reakció pártjainak harcaként értel­mezik: egyik oldalon az ipar, a polgárok törvény előtti egyenlő­sége, a gyülekezési és sajtószabadság; a másikon a feudális maradványok és a despotizmus, a maga különböző formájú szervilizmusaival. Ebben az ütközetben osztályok és nemze­tek összefonódnak: a polgári forradalom demokratikus vívmá­nyainak európai elterjesztése érdekében a munkásosztály­nak az ipari burzsoáziával és az alkotmányos államokkal kell szövetkeznie, míg a cár vagy Poroszország védelmét kere­ső nemzetiségek csak az ellenforradalom oldalán harcoló, deklasszálódott társadalmi rétegek reakciós történelmi szere­pét játsszák.

A londoni száműzetés éveiben Marx látóköre kiszélese­dik, újraértékeli a cári birodalmon belüli lengyel felkelés és a Nagy-Britanniát uraló agrár-ipari tömörüléssel szemben ki­robbant ír felkelés forradalmi szerepét. Szó sincs a nemzeti­ségek, vagy a kis nemzetek önálló értékként való elismerésé­ről, de felismeri, hogy a kapitalista világ nemcsak egy formá­ció, hanem egy rendszer.

A gyarmati világgal foglalkozó, a Britishben elmélyített, és a New York Daily Tribune számára megírt tanulmányokban felismeri a nemzetközi munkamegosztást, az ipari országokbeli szabadságjogok, a félfeudális országokbeli szol­gaság és a gyarmatok rabszolgasorsa közötti kölcsönös összefüggést. Engelshez írt levelében (1858. X. 8.) már ké­telkedik abban, hogy az európai szocialista forradalom végül is végbe mehet „a világ e kicsiny sarkában, elfojtják, mivel a pol­gári társadalom jóval nagyobb területen van már fellendülő­ben …"

Ebben az értelemben Marx érettkori írásaiban a Nemzet fogalma összetett történelmi kérdés, nem hagyja figyelmen kívül a nemzetiségek történelmi elsekélyesedését és ismételt felszínre kerülésüket a társadalmi és a nemzeti harc dialekti­kájában. Ki nem fejtett intuíciókról van szó. Kétségtelen, hogy Marx elméletében eurocentrikus marad, hogy a civilizációt egyes számban és nem többes számban értelmezi. Mindazo­náltal ez a marxi értelmezés, valamint az ír kérdéssel foglal­kozó írásai hatottak Leninre, ez látszik a nemzeti önrendelke­zés jogáról szóló téziseiben, a Rosa Luxemburggal, Radekkal és Buharinnal folytatott vitáiban, akik még a társadalmi forra­dalom és a nemzetiségi kérdés kapcsolatának kozmopolita és neojakobinus koncepciójához kötődtek.

Másrészről annak a szakításnak az elméleti háttere, aho­gyan előbb a bolsevik vezetőcsoport, majd a Komintern a gyarmati kérdés kapcsán szembefordult a II. Internacionálé eurocentrikus sovinizmusával, a világgazdaságnak mint rend­szernek, mint centrum-periféria kölcsönviszonynak az érett Marx általi megsejtésében és az idős Engels kifejezetten anti­kolonialista álláspontjában található – erre Lenin egyértel­műen utalást tesz. (L. Engels 1882. IX. 12-i Kautskyhoz írt le­velét.)

A három Internacionálé történetében (a nyugati politika­történettel, a nemesi és polgári rétegek hatalmát képviselő in­tézmények történelmi formáival párhuzamosan) a kongresszusokon és a vezető szervezetekben mindig nemzeti képvi­selet volt. Mindazonáltal a nemzetiségek kérdése elméleti és politikai szempontból is állandó téma és potenciális ellentét­hordozó maradt, bár a politikai centralizmus, a nemzeti képvi­seleti forma nagy túlsúlya mellett. (Az Osztrák-Magyar Mo­narchia szociáldemokráciája kivételt jelent, mivel ez az 1897-es bécsi kongresszus óta hat nemzeti szervezet föderációját alkotja; a zsidó Bund és az örmény szociáldemokraták a bol­sevik OSZDMP-vel vitába szállva ezt vették mintául.)

Maga a Komintern soha nem állította a vitában a szekció­szervezés nemzeti formájának egyedüliségét, mégis a nem­zetiségek, a kapitalista rendszerekben elnyomott nemzeti ki­sebbségek, a gyarmati népek kérdését illetően sokkal érzéke­nyebbnek mutatkozott. Radikalizmusuk csak a VII. Kongres­szus (1935) után csökkent, mivel az antifasiszta védelmi stra­tégia mind a társadalmi, mind a nemzeti harc célkitűzéseit ille­tően mérsékelt fordulatot igényelt. Mindazonáltal ez a fogé­konyság soha nem csökkent, sőt – a szociáldemokrata szek­ciókkal szembeni eltérő jelleget mutatva – a Komintern fel­bomlása után is a nemzeti szekciók kultúrájának építő eleme maradt, ott is, ahol, mint Nyugat-Európában, a kommunista pártok fejlődése az utóbbi időkben eltért egymástól.

Hiba lenne a kommunistáknak a nemzeti kisebbségre irá­nyuló állandó figyelmében csak egy eszközt, a politikai harc­ban kihasználható sajátos ellentmondás felismerését látni. Természetesen van egy „taktikai" dimenzió, mely az adott tör­ténelmi pillanat és a vezető csoportok szerint változik, s bár nem mindig világosan és sohasem adva teljes megoldást, egy inkább kulturális mint intézményes választ követelő antiökonomisztikus törekvés kifejeződését foglalja magában. Ebből a szemszögből ismét felmerül és még bonyolultabbá válik a nemzetiség és a nemzet közötti azonosság/különbség kap­csolat. Míg a nemzet a kapitalista piac államformája, a nemzet kulturális alapjai a nyelvben, a vallási formákban, a művésze­tekben és a szokásjogban: mindazon „hosszú távon" működő (s a folklórban nem kimerülő) kulturális formákban gyökerez­nek, amelyek éppen a modern nemzetformában élettel telí­tődve visszahozzák a nemzetiségek örökségét. Különböző nemzeti adottságok között az európai munkásmozgalom ezen a kulturális talajon igyekezett működni; a nép igazi szel­lemi letéteményeseként a nemzetiségekben élő történelmi örökség visszaszerzését célozta meg, és szembeállította azokkal az irányt adó értékekkel, amelyekkel a különböző uralkodó osztályok a nemzeti egységesítési folyamatot erősí­tették: az SPD a klasszikus német filozófiához és különösen a fichtei etikai idealizmushoz való visszakapcsolással állította szembe a közösség és a társadalom kategóriáit; az FKP a laikus felvilágosodás és a forradalmi jakobinizmus hagyo­mányaira, az OKP pedig, egy befejezetlen demokratikus for­radalom örököseként az olasz Risorgimento antifeudális és antiklerikális harcára hivatkozva.

Bár ez a kérdés elmélyültebb tanulmányozást érdemel, ezek mégis csak minket gazdagító tapasztalatok, a világpiac nemzetek fölötti térségekben való átszerveződése más vála­szokat igényel. A munkásmozgalomnak a közösség kihívásá­val szembeni gyengeségét jelzi (1993 csupán egy szimboli­kus határidő), hogy elutasító alapállása vagy tehetetlensége miatt, de képtelen arra, hogy az Európa-nemzet kérdésére adandó minden gazdasági vagy társadalmi választ megelő­zően mindenekelőtt kulturális szempontból átgondolja azt.

Az Egyesült Államokban a munkásmozgalom soha nem valósította meg azt a célt, hogy politikai párttá alakuljon, az et­nikumok és a nemzetiségek rétegződése akadályozta a moz­galom kulturális egyesítését. Az EGK-országokba irányuló, a Közösségen kívüli országokból jövő és egyre erősödő mun­kaerő-beáramlás ugyanezeket a kérdéseket veti fel: katolikus vagy ortodox felekezetek, iszlám szervezetek (az EKG-ban már tízmillió muzulmán van) igyekeznek – és néha sikerrel – megvédelmezni az emigránsok kulturális identitását, míg a szakszervezetek és a munkáspártok nem lépik túl a szociális gyámkodást, a kulturális védelemmel nem foglalkoznak, és nem bíznak az integrációban.

A tömegkommunikációs szektor jelenlegi, a kiadóktól a televíziós csatornákig érvényesülő koncentrációs folyamata nemcsak a piaci kvóták átszerveződésének része, hanem a Közösség-szintű kultúrpolitikai hegemónia kapitalista tervé­nek kifejeződése is.

Egy új vezetői osztály kialakulását illetően ismét felmerül a kérdés: egyik oldalon Brüsszel és Strasbourg eurobürokratái, a közösségi piacot követő multinacionális cégek, bankok funkcionáriusai és a NATO-tisztek, a másik oldalon az ülések­ről távolmaradó, egymást nem nagyon megértő baloldali Eu­rópa-parlamenti képviselők, a szakszervezetek és jótékony­sági intézmények nemzetközi irodáinak funkcionáriusai, s az emigráns szervezetek. A mérleg nyelve egyértelműen a fi­náncburzsoázia felé billen.

Az elkövetkező években a közösség országainak társa­dalmi életét két folyamat fogja egyértelműen meghatározni: az első az egységes piac szolgálatában működő vállalatok és szolgáltatások átstrukturálódásának új fázisa; a másik a nem­zetközi gazdasági ciklus ma még csak részben megjósolható evolúciójából következik. Ezeknek az éveknek a hosszú, ex­panzív fázisa csakis az Egyesült Államok belső piaca által ját­szott húzó szerepnek volt köszönhető. Éveken át az USA töb­bet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, s árut, tőkét impor­tált. A 80-as évek első felében a magasan tartott kamatláb po­litikájával párosuló dollárfelértékelés a világ minden részéről lecsapolta a tőkéket, de a kereskedelmi mérleget passzívvá tette, egyes szektorokban egyenesen iparfelszámoláshoz ve­zetett. A 80-as évek második felében a dollár árfolyamának esése fékezően kezdett hatni a kereskedelmi deficit alakulá­sára, de a kamatlábat továbbra is magasan tartó politika a kül­földi tőke vonzásával és a szövetségi deficit finanszírozásával növelte a kamatterhet és/tehát a pénzügyi mérleg hiányát. Másrészt a magas kamatok a legutóbbi hónapokban a dollár váratlan újrafelértékelését eredményezték, ez megnöveli a külföldi tőke beáramlását, de gyengíti a kereskedelmi mérleg javításának lehetőségét.

1989 végén a külföldi adósság 600 milliárd dollár körüli: az adósság bűvös köre kezd elviselhetetlenné válni.

A szanáláshoz vezető két legfontosabb út a katonai ki­adások csökkentésén és az adók növelésén át vezet, ahogy ezt egy korábbi cikkben (l. Marxismo Oggi II. évf. 6. szám) már megpróbáltuk kifejteni: az első út első lépése az SDI-tervek és a nyugat-európai jelenlét költségeinek átdimenzionálásával kezdődik, a másodikra pedig a közeljövőben rá lehet tér­ni, pl. a benzinadó emelésével kezdve. Bármeddig tartson is az adósságból való kilábalás hosszú művelete, és bármilye­nek legyenek is az eszközei, az USA-nak csökkentenie kell a belső fogyasztást, a dollárárfolyam csökkentésével kell ma­nővereznie, és növelnie kell az exportot: egyszóval a deflációs szövetségi politika útjára kell térnie.

Mindezekhez a nehézségekhez társul a nyersolaj-ár kó­boraknája. Tavaly már 60%-kal emelkedett a színesfém ára, és nincs semmi biztosíték arra, hogy Szaúd-Arábia továbbra is felügyeli a „hét nővér" olajhordóit. A közeljövő iráni politiká­jának alakulása kisebb feszültségekhez vezethet a Perzsa­öbölben, és így megkönnyítheti az olajár emeléséről szóló megállapodások létrejöttét. Afganisztánban az éppen a szaú­diak által felbérelt peshawari szunnita csoportok és az iránba­rát siita csoportok közötti összeütközés kihat az olajárfo­lyamra is, melynek útjai, akárcsak az Úré, kifürkészhetetle­nek.

Néhány alapanyag és a kőolaj árának felemelése, a hadi­ipari megrendelések csökkenése és az ehhez kapcsolódó ne­héz átállás, az Egyesült Államok belső piaci fogyasztásának visszafogása: mindezek a deflációs politika lehetséges ténye­zői, egyszóval a fogyasztás csökkentése nemzetközi szintű recesszióval fenyeget.

A nemzetközi ciklus kibontakozásának mindenesetre a japán és az USA-export európai piacokra gyakorolt nyomásá­nak erősödéséhez kell vezetnie, ez a foglalkoztatottság csök­kenésének minden súlyos hatásával együtt fokozza az egye­sített piac hatására már működő kapitalista szerkezetváltás sebességét és kisugárzási körét, továbbá növeli a szociális ki­adások visszaszorítását, a régi módon iparosodott területek válságát, a fejlődés és a jövedelem ollójának nagyobbra nyitódását az egyes vidékek között.

Úgy tűnik, hogy az európai baloldali munkásszervezetek­ben mindez gyengén és helytelenül tudatosul: gyenge, amennyiben a politikai összeütközés közvetlen (nemzeti) és helyi aspektusai a stratégiai (európai közösségi-nem­zetek feletti) aspektusok fölé kerekednek; helytelen, amennyiben a „szociális" politikának többé-kevésbé emfatizált követelése, a piacok semlegesnek és egyértelműnek tar­tott egységesítési folyamatával szemben, elkülönülő, járulé­kos, ténylegesen alárendelt követelésként jelenik meg.

Ebben a megkülönböztetésben – túl a tehetetlenség gya­korlati következményein – a felhalmozás, a szociális és kultur­ális igények kielégítésére szánt összegek, a környezeti kiha­tások nyilvános kontrollfolyamatainak, egyszóval a szocializ­musnak és minden lehetséges hozzávezető átmeneti formái­nak ellenőrző hipotézise semmivé lesz. Itt a nemzeti állam vál­sága új történelmi munkamegosztás, a piac spontaneitása, vagyis az oligopóliumok vezető csoportjainak kialakulása, az „új közösségi fejlődési modell" meghatározása felé mutat, a nép képviselői a társadalmi feszültségek tompítóinak ma a nemzeti parlamentben játszott szerepét tölthetik be, s ugyan­ehhez fognak holnap Strasbourgban asszisztálni.

A ciklusellenőrzés Keynes-féle nemzeti politikája csak akkor látszik hatásosnak, ha nemzetek fölötti szinten újragon­dolják, ám a baloldal képtelen arra, hogy saját fejlődési alter­natíváját megfogalmazza, s ez visszavezet oda, hogy képte­lenek szembesülni saját, nemzetek feletti identitásuk problé­májával. Visszatükröződik továbbá ez a tehetetlenség abban is, hogy hiányzik azoknak a nemzeti témáknak a kiválasztása, amelyeknek az új nemzetközösségben hatniuk kellene. Az egyik oldalról a közös piaci belépést sürgető török nyomás az EGK országokkal folytatott cserekereskedelem érdekében, amely a közös piaci országokkal immár a teljes mennyiség 50%-át súrolja. Úgy tűnik, hogy nem az európai baloldalnak a szakszervezeti funkcionáriusok és antifasiszták meggyilko­lása elleni tiltakozása fogja az azonnali belépést megakadá­lyozni, hanem az Európai Közösség piacán megjelenő olcsó török munkaerő dömpingje miatti félelem. Ez okból Ciprus csatlakozását is megakadályozták, pedig az már megérett er­re. A másik oldalon továbbra is csend honol, és ez a csend, mint sziklanehéz kő, úgy nehezedik a német kérdésre is. (…)

Mivel az Európai Parlament helyeiért folyó választási kampányban erről nem esett szó, hagyjuk nyitva ezt a kérdést, halasszuk a közösségi élet új választási, vagy nem választási határidejére, s várjunk, hogy megérjen Ausztria felvételi kérel­me, ami újabb helyzeteket (nem utolsósorban a magyar hely­zetet) fogja mozgásba hozni.

De vannak más, hamarabb esedékes határidők: a piacok egyesítésétől a belőle következő szerkezetátalakítási hullá­mig, s mindez egy olyan történelmi fázisban, amikor a világ­piac horizontján a recesszió felhői gyülekeznek, és a harma­dik világban az adósság egyre nyomasztóbb, egyre fokozódó circulus vitiosusa a drágaság elleni véres felkelésekhez vezet.

A baloldalnak ezekre az aktuális kérdésekre válaszokat, mégpedig olyan elsősorban mozgalmi válaszokat kell adnia, amelyek a nemzetek fölötti szakszervezeti küzdelem csoport­vitáiban, egy egységes munkatörvény kikényszerítése érde­kében vívott harcokban, a munkásmozgalom különböző nem­zeti szektoraiban közös társadalmi és politikai identitás kiala­kításában fejlődhetnek ki. Európai Közösség szintű mun­kásharcok nélkül nem lesz semmiféle európai baloldal. A társadalmi harcok új ciklusának fejlődése a szocializmus nemzeti eszméjének a jelenlegi fejlődési formákon és a jöve­delemelosztás célkitűzésein belüli radikális újragondolása nélkül nem lesz elegendő. Nem a piaci Európának társadalmi Európával való kiegészítéséről van szó, hanem egy új, nem­zetek fölötti kulturális identitásról és új politikai szervezeti for­mákról. A felhalmozás olyan nyilvános ellenőrzését lehe­tővé tevő formák felé kell fordulni, amelyek képesek a döntési folyamatok átláthatóságával a társadalmi fo­gyasztás prioritását és a környezeti hatások szabályozá­sát garantálni.

A munkásmozgalom csak ezen a talajon terjesztheti ki hagyományos társadalmi bázisát a műszaki és az intellektuá­lis munka új tömegeire, ily módon nyerheti vissza vonzerejét a felnövő generációkra, és így tudja kritikai módon elsajátítani az új ökológiai kultúrák radikális elkötelezettségét.

És ezen a talajon állva elkerülhetetlenül találkoznia kell az új szovjet vezető csoport javaslataival, mint a hadiipar pol­gárivá alakítása, a katonai kiadások radikális csökkentése; új piacok az európai államok között; az egész Mediterrán-tér­ségre kiterjedő tudományos és műszaki együttműködési for­mák. Járható útról van szó, mely más térségekkel kapcsolat­ban is kulturális cseréket, gazdasági együttműködést és békét hozhatna. De ez a találkozás a nyugati baloldal igazi és valódi kulturális forradalmát, átalakulási folyamatát és az Európai Közösség szintjén az egymástól eltérő nemzeti hagyomá­nyoknak egy új, szocialista kultúrában való feloldását feltéte­lezi.

(Ford.: Halászné Garami Szilvia)

Marxismo Oggi, 1989/3-4.