Ha némely más kelet-európai országgal, különösen ha, mond­juk, az NDK-val, Csehszlovákiával vagy Romániával hasonlítjuk össze, a magyarországi átmenet a kommunista egyeduralomból a többpárti demokráciába szinte már természetes fejlődésként tűnik fel. A politikai élet demokratizálódását és a piacgazdaságra való áttérést, a Varsói Szerződés országaiban végbement át­alakulások e két lényegi momentumát, Magyarországon egy hosszú előkészítő folyamat előzte meg. A kádárista rezsim kor­látozott, mindazonáltal kézzelfogható liberalizmusa már jóval korábban lehetővé tette egy alternatív gondolkodású elit szín­relépését és eszméik megfogalmazódását. Ezzel egy időben a rezsim által 1968-ban megkezdett piaci reformok egyre radiká­lisabb, bár egyenetlen megvalósítása (mind a gyakorlat, mind az elmélet szintjén; a kommunista párton belül és kívül) azt mutatta, hogy a szükséges változtatások alapvető iránya te­kintetében a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki elit tu­lajdonképpen már a 80-as években megegyezésre jutott. Ebből adódott, hogy Magyarországon az átmenet végül nem jelentett mást, mint a társadalom egy igen szűk rétegén, a po­litikai és kulturális eliten belüli hatalomváltást, mely ugyan a tömegek részvétele nélkül, de ugyanakkor, persze, mégis ob­jektív szocio-ökonómiai és politikai tényezők hazai és külső nyo­mására ment végbe.

A gazdasági reform kudarca

A közgazdászok és a hivatalos irányítás képviselői – beleértve a vezető pártfunkcionáriusokat is – egyaránt arra a megállapí­tásra jutottak, hogy a reform nem hozta meg azt a minőségi áttörést, amit szorgalmazói reméltek tőle. E megállapítás két, a reformfolyamat céljával, illetve eszközével összefüggő kritérium­ra alapozódott. A reform célja a gazdaság hatékonyságának megteremtése volt, mindazzal együtt, amit ez az előállított javak minősége, az export stb. területen maga után von. Az eszköz a nagyobb piacfüggőség kialakítása lett volna, szemben a bü­rokratikus koordinációval. (E kísérletig a legátfogóbb koncepció, ami a szocialista gazdaság megújítására született, a jugoszlá­viai önigazgatási reformok korai szakaszának koncepciója volt.) A 80-as évek második felében a magyar gazdaság teljesítmé­nye – a növekedés, produktivitás, reáljövedelem, külkereskede­lem és eladósodás standard kritériumai alapján – már semmivel sem volt jobb, mint a többi KGST-ország gazdaságaié, ahol ilyen reformok nem történtek. Az életszínvonal egyértelműen hanyatlott (lényegében az 1973-as szintre esett vissza); az or­szág egy főre eső adósságállománya magasabb volt, mint bár­mely más KGST- államé (az összvolumen elérte a 20 milliárd dollárt); a 10 milliós népesség 20 százaléka a hivatalosan meg­állapított létminimum alatt élt; a nyugati országokkal folytatott kereskedelem intenzitása csökkenő tendenciát mutatott.¹

De a reform nemcsak céljának, a gazdasági hatékonyság­nak megvalósításában vallott kudarcot, hanem – ahogyan szé­les körű felismerés mutatta – az eszköz tekintetében is, amennyiben a remélt áttérés a bürokratikus koordinációról a piacra alapjában véve nem törtónt meg. Kornai János, Magyar­ország egyik legelismertebb közgazdásza, 1986-ban ezt írta: „a vezetők előmenetele, a cég fennmaradása vagy megszűnte, az adók, az állami támogatások és hitelek, az árak és a bérek és egyáltalán a cég prosperitását érintő valamennyi pénzügyi »sza­bályozó« sokkal inkább a felsőbb hatóságok, mint a piaci viszo­nyok függvénye”.² Ugyanezt a nézetet fogalmazta meg még erőteljesebben Bauer Tamás: „a nagyobb törvényi vagy formális függetlenség ellenére, a magyar állami vállalatok az 1980-as évek közepére kiszolgáltatottabbak voltak az állami hatóságok­kal folytatott alkufolyamatok eredményének, mint 10-15 évvel korábban”.³

Minthogy sem a hivatalos gazdaságirányítás, sem az állami vezetők többsége és a külföldön élő értelmiségiek sem tekintették soha lehetséges alternatívának a döntésho­zatal demokratikus kontrollját a piac kényszerítő fegyelmé­vel szemben, a magyar gazdaság kudarcalt általánosan, gyakorlatilag a kritikusan szembenálló értelmiség egésze – és egyre növekvő mértékben maguk a pártvezetők is – a piaci politika következetes végigvitele elégtelenségének tudták be. Az 1980-as évek vége felé a párt vezetői nyíltan felvállalták a piacgazdaságot (ahol a piac immár nemcsak a javak, hanem a tőke és munka piacát is jelentette) mint a gaz­dasági válságból való kilábalás egyetlen útját. 1989 elején az MSZMP által uralt parlament megszavazta a Társasági Tör­vényt, amely tulajdonképpen nem volt más, mint a termelőesz­közök magántulajdonba kerülése törvényes kereteinek biztosí­tása. Ebben az időszakban születtek meg azok a törvények is, amelyek a külföldiek tulajdonszerzése, az állami vállalatok ki­árusítása és a tőzsde újbóli megnyitása számára előkészítették az utat.

Hogy ez a gyökeres váltás, az akkor még hatalmon lévő kommunisták irányításával a hivatalos társadalmi értékek és cé­lok területén, bár nem minden belső pártharc nélkül, de végbe­mehetett, ahhoz nem kis mértékben hozzájárult a Szovjet­unióban megkezdődött peresztrojka is, amely a magyar kom­munista vezetést végleg megszabadította minden ideologikus kényszerétől. Azt mondhatjuk tehát, hogy az eredeti (kapitalista) piacgazdaság irányába való előrehaladást, mely a jelenlegi poszt-kommunista rezsim célja, egy meglehetősen hosszú pe­riódus során – amit a magyar stagnálás korszakaként emleget­nek – maguk a magyar kommunisták készítették elő.

A magyar „pangás”

A nem kommunista uralomra való átmenet magyar variánsában számos paradox jelenséget figyelhetünk meg. Az aktív ellenzé­kiek száma csekély volt, a néptömegek politikai apátiába süllyedtek. Míg Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Romániában a népi tömegmozgalmak a szó szoros értelmében kiragadták a hatalmat a kommunista pártok kezéből, addig Ma­gyarországon az MSZMP olyan kis értelmiségi csoportoknak adta át – gyakorlatilag önként – a hatalmat, amelyek az 1990-es áprilisi választások döntő fordulójában a szavazásra jogosultak­nak még a felét sem voltak képesek mozgósítani. A kádárizmus végleges politikai kimúlása pedig – azé a kádárizmusé, amelyet hosszú időn át a piaci stílusú reformok politikájával és a (kor­látozott) politikai liberalizációval azonosítottak – éppen akkor vált egyértelművé, amikor a hasonló politikai törekvésekkel fém­jelzett gorbacsovizmus színrelépése a brezsnyevi stagnálás kor­szakának végét jelezve új lendületet adott a szovjet politikai életnek.

A magyarországi átmenet sajátos formáját – az adott nemzetközi helyzet kontextusán belül – tulajdonképpen há­rom belső tényező kombinációja határozta meg: magának a kádárizmusnak mint politikai formációnak a természete; a gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális stagnálás, amelyet a kádárista vezetés, bár az 1980-as évek közepére a dolog egyértelművé vált, képtelen volt visszafordítani; egy olyan alternatív vezetés vagy stratégia hiánya magán az MSZMP-n belül, mely képes lett volna a magyar mun­kásosztály Jelentős hányadának támogatását megnyerni.

Miután az 1956-os ébredésben mind a kommunista refor­merek, mind a régi rákosista keményvonalasok, akárcsak a nem kommunista pártok, vereséget szenvedtek, a kádárista pártnak az 1960-as évek folyamán egy olyan politikával sikerült konszo­lidálnia hatalmát, amely egyfajta kétoldalú kompromisszumnak vagy kölcsönös engedménynek tűnt a párt és a magyar társa­dalom között. Egyfelől a rezsim egy olyan gazdaságpolitikát kö­vetett, mely az átlagemberek életszínvonalában kézzelfogható javulást eredményezett. Másfelől az intellektuális és kulturális élet addigi, az egész szovjet blokkban általános megkötöttségei is jelentős mértékben enyhültek. A gondolatok és információk cseréjének viszonylagos szabadsága az intellektuális és tudo­mányos közösségen belül, a szabadabb életpálya választás és utazás egy bizonyos modus vivendit teremtett az értelmiség és a rezsim között, miközben a fogyasztói igények kielégítésé­vel és a mindennapi élet színvonalának érzékelhető javulásával az olyannyira áhított célt, a tömegek depolitizálását is sikerült elérni. A kádárista rezsim, mely 1956-ban szovjet katonai se­gítséggel jutott hatalomra, nem táplált illúziókat a naptömegek­hez fűződő valós viszonyáról. Az „aki nincs ellenünk, az ve­lünk van” hivatalos szlogenje a passzivitás bátorítására ki­talált formula volt.

Ez az értelmiséggel kötött „történelmi kompromisszum”, a kádárizmus jellegzetes vonása, az 1970-es évek alatt sokat vi­tatott téma volt. Az egykori Lukács-tanítvány Vajda Mihály, akit 1973-ban kizártak a pártból (ós filozófusi állásából is elbocsá­tottak), így írt erről: „az értelmiség nem kérdőjelezte meg az alapstruktúrát, a pártvezetés pedig a maga részéről mindent megtett, hogy az élet az adott határokon belül a lehető legel-viselhetőbb legyen. Így vált lehetővé, hogy a magyar hatóságok 'liberálisak' legyenek”.⁴ Bár a kisszámú, hangos „másként gon­dolkodót” zaklatták, és a fogyasztás fellendülése is korlátozott volt, a konszolidáció e két eleme mégis hozzásegítette a kádá­rista rezsimet hatalmának egyfajta torz legitimációjához. Ettől lett más a magyarországi kommunista rendszer, mint az összes többi kelet-európai. Az értelmiséggel kötött kompromisszum és a fogyasztóbarát gazdaságpolitika fontos politikai tartalékot biz­tosított a kádárizmus számára. Az 1980-as évek közepére vi­lágossá vált, hogy ez a politikai tartalék kimerült, a stagnálás jelei egyre nyilvánvalóbban mutatkoztak. Az évtized második felében a rezsimnek egy olyan gazdasági és társadalmi/politikai válsággal kellett szembenéznie, mely hatalmának mindkét pil­lérét aláásta.

A gazdasági élet válságának egyik szimptómája volt, hogy a megszokott életszínvonal a lakosság szóles rétegei számára csak a „második gazdasághoz” való visszatéréssel lett fenntart­hatóvá. A növekvő önkizsákmányolásnak azonban megvoltak a maga fizikai határai, és egyúttal azzal a nemkívánatos követ­kezménnyel is járt, hogy – mivel a második gazdaságban való tevékenykedés lehetősége a társadalom különböző csoportjai számára eltérő mértékben volt adott (a nagyiparban foglalkoz­tatott munkásság esetében például kevéssé) – a társadalmi egyenlőtlenség nőtt. A fogyasztói igények kielégítése a nemzeti jövedelem emelkedésétől függött, ez pedig egy olyan szovjet típusú expanzív gazdaságban, mint amilyen a magyar volt, a túlmunkához szükséges munkaerőkapacitáson és a nyersanya­gokhoz illetve az energiához való olcsó hozzájutáson múlott. Az 1970-es évek folyamán ezek az előfeltételek eltűntek, és az egyetlen út, mely a rezsim számára a pénzügyi stabilitás (a fogyasztói igények kielégítése, a depolitizálás) megőrzésére még nyitva állt, a nemzeti adósságállomány növekedésén ke­resztül vezetett. Ám ennek szintén megvoltak a maga korlátai, és a válságot valójában csak fokozta. 1975-ben az ország kemény­valuta-exportjának 20 százaléka fordítódott a nemzeti adósság törlesztésére, 1986-ra ez az adósságszolgálati arány 60 százalékra emelkedett. 1982-ben Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valuta Alaphoz, s ennek nyomán az 1980-as években számos olyan szigorú intézkedés meghozatalára kény­szerült, amely a rezsim és a lakosság között az elidegenedést még inkább elmélyítette. Mindez a fokozódó gazdasági és tár­sadalmi válságban semmiféle megoldással nem kecsegtetett. Gáspár Sándor, a szakszervezetek akkori vezetője, aki a poli­tikai bizottságnak is tagja volt, 1986-ban annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarország az 1956 óta legsúlyosabb po­litikai válságát éli.

A növekvő gazdasági és társadalmi Válság elkezdte aláásni a rezsim és az értelmiség (a művelt középosztályok) viszonyát, és a kormányzathoz addig hű, fontos értelmiségi csoportok sem voltak már hajlandók ellenkezés nélkül elfogadni a kommunista párt politikáját. (Ezt jelezte többek között a „Fordulat és reform” című dokumentum, amelyet – bár olyan szakemberek állították össze, akiknek jó része a rendszer mértéktartó eleme volt – a Központi Bizottság végül elvetett, valamint az írószövetség kö­rüli bonyodalom 1986 novemberében.) Általában véve attól kezdve, hogy a Kremlben Gorbacsov hatalomra jutott és a vele jövő új szovjet vezetés nemcsak a magyar stílusú piaci politikát tette magáévá, de ami még fontosabb volt, egy olyan gyöke­resen új nemzetközi és biztonsági politikát is, ami a háború után kialakult helyzet békés megoldását lehetségessé, sőt el­kerülhetetlenné tette, a magyarországi rendszerhű értelmiség egyre inkább hajlott a jövőt a radikális liberalizmus talaján el­képzelni. Szemük egy olyan kapitalista piacgazdaságra szege­ződött, amely a parlamentáris demokrácia politikai keretei kö­zött, az országot gazdaságilag és kulturálisan a Nyugathoz kap­csolná. A kádárizmus társadalmi bázisa, mely e rendszert a kelet-európai bürokratikus kormányzás sajátos, egyedülálló for­májává tette, megszűnt létezni.

A reformkommunisták

A fent említett 1986-os dokumentum annak a Hazafias Nép­frontnak a támogatásával jött létre, amelyet Nagy Imre szerve­zett meg még 1954-ben, a pártonkívülieknek a kormányzati ügyekbe való bevonására. 1982-től a Hazafias Népfrontot Pozsgay Imre vezette. Pozsgay 1976-ban kulturális miniszter lett, de e posztról 1982-ben eltávolították gyanús nemzetieskedő és li­berális tendenciái miatt. Pozsgay, aki a párt reformszárnyának prominens egyénisége volt, ekkor a Hazafias Népfrontot hasz­nálta fel arra, hogy bázist teremtsen magának, és kapcsolatait az ellenzéki értelmiséggel szorosabbra fűzze. Bár az 1956-os reformerekkel való kontinuitásukat hangsúlyozták, a párt Pozsgay-féle csoportosulása egy annál valójában jóval modernebb jelenség volt, ideológiailag és politikailag is sokkal inkább össz­hangban volt azzal a populista értelmiséggel, amelynél. Nyu­gat-barát, kapitalista orientációja az 1987 szeptemberében meg­alapított Magyar Demokrata Fórumban nyert szervezeti kifeje­ződési formát. A pozsgaysta csoport lényegében nem tett mást, mint hogy opportunista módon reagált a Moszkvából fújó új sze­lekre és saját értelmiségének a „szocialista” tervezés minden formájából való teljes kiábrándulására.

Bár a liberális-reformista csoportot a pártban eleinte keve­sen támogatták, bizonyos tényezők összjátéka mégis egyre elő­rébb juttatta. Az egyik ilyen tényező volt, hogy a kádárista ve­zetés, a hatalomban eltöltött több mint harminc év után, látha­tóan képtelen volt a válság adekvát kezelésére. 1988. március 17-én – ugyanazon a napon, amikor egy másik ellenzéki cso­port, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (ebből lett később a Szabad Demokraták Szövetsége, a második legnagyobb par­lamenti párt) is kimondta megalakulását – Kádár egy televíziós nyilatkozatban, melyet a nemzethez intézett, kijelentette, hogy „szó sincs semmiféle válságról… mindenkinek kell tennie a dol­gát, ahogy korábban, csak jobban és még szorgalmasabban”. Egy további tényező volt, hogy a liberális-reformista csoport politikája nemcsak az értelmiség követeléseivel volt összhang­ban, de a Nemzetközi Valuta Alap követelményeivel is, mely a további támogatás előfeltételeként a piaci fegyelem következe­tesebb alkalmazását szabta meg. Végül látható volt az is, hogy irányvonaluk jobban megfelel mind a Moszkvában kialakulóban lévő új rendnek, mind a nagyobb demokratizálódás felé haladó elkerülhetetlen folyamatok követelményeinek.

Ha a magyarországi események menetében egyáltalán meg lehet jelölni fordulópontot, az minden bizonnyal az 1988. májusi pártértekezlet volt, ahol Kádárt legtöbb támogatójával együtt a politikai bizottságból eltávolították, helyét a párt élén Grósz Károly vette át, Pozsgay és Nyers pedig a Politikai Bi­zottság tagja lett. A Grósz-vezetés azonban csak közbülső ál­lomás lehetett. Hogy megértsük azt a valós, a helyzetben gyö­kerező dilemmát, amellyel az új vezetés magát szemben találta, két dologgal kell tisztában lennünk. Az első, hogy a régi párt­vezetés kádáristákból, és nem tradicionális sztálinistákból állt. Kádár nem Honecker volt vagy Ceauşescu. A kádáristák ha­gyományos „reformerek” voltak, akik a tervezést és a piacot kombinálni akarták, és régóta elhatárolták magukat a gazdaság régi parancsuralmi modelljétől. Felhagytak az olyan próbálko­zásokkal is, hogy a nemzet intellektuális és kulturális életét el­lenőrzésük alá vonják. A második, hogy az új vezetésben egyet­len csoport sem mutatott fel valami módon még szocialistának nevezhető stratégiát a vezetők és vezetettek viszonyának radi­kális átalakítására. A „munkásosztály”, de még a „szocializmus” is gyanús, a „kommunizmussal” és a „proletárdiktatúrával” asszociált fogalmakká lettek, a múltat idéző zavaró kísértetekké. „Harmadik út” nem merült fel Magyarországon.

Egy ilyen helyzetben a Grósz-vezetés számára nem maradt más lehetőség, mint hogy engedményeket tegyen, és rálépjen arra az útra, melyet a Pozsgay és Nyers vezetésével kibonta­kozott, most már határozott körvonalakat öltő társadalmi-de­mokratikus áramlat kínált.

A három év alatt, míg a párt súlyos vezetési és stratégiai válságával küszködött, a vidék nagyjában-egészében békés maradt. Amint az általános rossz közérzet messze ható követ­kezményei világossá váltak, számos tanulmány növekvő elége­detlenségről számolt be. Az ország a világ legmagasabb ön­gyilkossági arányát mondhatta magáénak, és egy főre eső tömény­alkohol-fogyasztásával az első helyen állt. A hivatalos sta­tisztikák az alkoholisták számát félmillió fölöttire becsülték. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO által publikált adatok szerint Magyarországé volt a harmincöt-negyvennégy év közötti korosztály legmagasabb halandósági rátája, összefüggésben a várható élettartam általános hanyatlásával. Az 1980-as évek elején a bűnesetek száma Budapesten 30 százalékkal emelke­dett. A néptömegek megmaradtak passzivitásukban, az értelmi­ség volt az a réteg, amely mozgolódni kezdett.

Ezzel egy időben, nem egészen két hónappal azután, hogy az októberi pártkongresszuson a liberális reformerek győzelmet arattak és a pártnak új nevet adtak, egy újjáéledt MSZMP is bejelentette létezését. 1990 januárjában közzétett programjuk­ban kifejezték a társadalmi tulajdon melletti elkötelezettségüket, és a „nagy kapitalista monopóliumok” dominanciájával való szembenállásukat. Az újjáélesztett párt a nemsokára esedékes választásokon marginális szerepet játszott (3,7%). Az MSZP ok­tóberi konferenciáján a népi demokratikus platform kínált balol­dali alternatívát a „régi, konzervatív, sztálinista erőkkel” és a párt jobbszárnyát képező pozsgaysta csoportosulással szem­ben. Ennek a platformnak a tagjai voltak azok, akik pártonkívü­liekkel és más pártok baloldali érzelmű tagjaival együtt létre­hozták a Baloldali Alternatíva Egyesülést, mely a vállalati mun­kástanácsok megalakításának előmozdítását is feladatának tekintette (lásd később).

De éppen úgy, ahogyan a Grósz-féle párt belső felállásá­nak logikája sem hagyott semmilyen más konzisztens alterna­tívát a Pozsgay és Nyers vezette csoport szociáldemokrata, pi­acosító törekvéseivel szemben, úgy most az MSZP sem ajánlott semmilyen elfogadható alternatívát azzal szemben, amit az 1987-88-ban létrejött új értelmiségi pártok a magyar választók­nak kínáltak. A párt 1956-tal kapcsolatos politikájának Pozsgay által szorgalmazott felülvizsgálata is csak még jobban aláásta azt, ami még a régi pártrezsim – amelyhez Pozsgay is tartozott – legitimációjából addig még megmaradt. A romániai magyarok védelmében az MDF populistáin nem tehettek túl. A szabadde­mokraták és az MDF nem csak radikálisabb piaci politikát kí­náltak, de a nyugat-európai és észak-amerikai politikai elit tá­mogatását is élvezték. A nyugat-európai szociáldemokrata pár­tok tekintélyük teljes súlyával a kicsiny, 1989 januárjában alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt mögé álltak. Egy 1989-es március-áprilisi közvélemény-kutatás az – akkor még egységes – MSZMP csupán 26 százalékos budapesti és 20 százalékos országos támogatottságát mutatta.

Az új politikai erők

A Kádár-korszak „liberalizmusa” odáig nem terjedt, hogy füg­getlen politikai társaságok és pártok megalakítását elnézte vol­na. A kommunista párt hatalmi monopóliuma a rendszer létfon­tosságú eleme volt, amit Magyarországon is, akárcsak másutt Kelet-Európában, csak a rendszer pusztulásának végső stádiu­mában lehetett megtörni.

Magyarországnak már az 1970-es évektől kezdve megvol­tak a maga kis „másként gondolkodó” csoportjai. A városi ér­telmiségiek – közülük egyesek marxista múlttal – szamizdatokat adtak ki, kapcsolatokat építettek nyugati baloldali és liberális-demokrata csoportokkal, de komoly politikai veszélyt, jóllehet a rezsim állandóan zaklatta őket, sohasem jelentettek. Számos közgazdász, szociológus és filozófus volt közöttük, és az 1970-es, 80-as évek alatt az ő írásaik jelentették a fő információs és elemzési forrást, amelyre a kelet-európai szocializmus és de­mokrácia kérdése iránt érdeklődő nyugati baloldaliak támasz­kodhattak. Az 1980-as években e független csoportok tevékeny­ségi köre kibővült a béke és az ökológia kérdéseivel is, és ennek nyomán kapcsolatba kerültek nyugat-európai békemozgalmak­kal és környezetvédő csoportokkal. 1988 májusában létrehozták a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, egy legális politikai szervezetet, amely még ugyanez óv novemberében politikai párttá, a Szabad Demokraták Szövetségévé (SZDSZ) alakult. Önmagukat mint politikai irányzatot úgy határozták meg, mint amely elveti a gazdasági nacionalizmus vagy szeparatizmus minden formáját, illetve bármiféle „harmadik”, specifikusan ma­gyar utat, hangsúlyozottan a nyugati kulturális és politikai érté­kekkel azonosul, és keményen ragaszkodik ahhoz, hogy a kül­földi tőkének a magyar gazdaságba való behatolását minden korlátozás nélkül lehetővé kell tenni. Szoros szövetségbe tömö­rültek a Fiatal Demokraták Szövetségével, akik hasonló, bár talán némileg radikálisabb módon közelítették meg a piacosítás és a magyar függetlenség kérdését.

Bár az SZDSZ ellenzéki értelmiségiéi jól körülhatárolható csoportot alkottak már 1988 májusa előtt, nem ők voltak az elsők, akik (potenciális) politikai párttá szerveződtek. Az első ilyen pártalakulás 1987 szeptemberében zajlott le, a Magyar Demokrata Fórum létrejöttével. Azoknak az értelmiségieknek a háttere, akik a Fórumot létrehozták, nagyon különbözött az SZDSZ-t létrehozó ellenzéki urbánus értelmiségiekétől. Ezek a népi irányzathoz tartozó kritikus, de nem „ellenzéki” erők hang­súlyozták a nemzet és a család értékeit, a szovjet rendszert a „nemzettől idegennek” látták, és arra törekedtek, hogy a külföldi tőke ne kaphasson túl nagy részesedést a magyar iparban. Vá­lasztási programjukban úgy írták le magukat, mint egy „demok­ratikus nemzeti középpártot”, amelynek ideológiája magába fog­lal „francia vagy német típusú kereszténydemokrata eszméket”, együtt olyan „középosztályi liberális értékekkel”, amelyek a pár­tot „az Egyesült Államok Demokrata Pártjával rokonítják”. Bár a párt egyes támogatóinak részéről kétségkívül sor került anti­szemita megnyilvánulásokra, az MDF visszautasította azt a vá­dat, hogy „népi-nemzeti” felfogása antiszemitizmust takarna. Az alapvető gazdasági és társadalmi kérdésekben a két fő anti­kommunista párt között nagyon kevés lényegi különbség mu­tatkozott, kivéve, hogy a Fórum talán némileg bizalmatlanul szemlélte a Szabad Demokratáknak a korlátlan gazdasági libe­ralizmus melletti nyílt elkötelezettségét.

Rögtön 1987 elejétől és az ezt követő, az 1990-es válasz­tásokhoz vezető időszak folyamán volt egy bizonyos mértékű nyílt ellenségeskedés az MSZMP/MSZP e két fő riválisa között. Az SZDSZ vezetői (Kis János, Rajk László, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós és sokan mások) sok éve nyíl­tan szemben álltak a rendszerrel, vállalva mindazt, amit ez a karrier, a rendőri bántalmazások, korlátozott utazási lehetősé­gek stb. vonatkozásában magával hozott. A Fórum vezetői (An­tall József, Csurka István, számos jól ismert író és művész), bár nem voltak párttagok, számottevő pozíciókat töltöttek be Magyarország kulturális és szellemi életében. Pozsgayt meg­hívták, hogy beszéljen a Magyar Demokrata Fórum 1987-ben Lakitelek faluban tartott alakuló gyűlésén, de az ellenzékieket nem hívták meg. A Szabad Demokraták azzal vádolták a Fó­rumot, hogy alkut kívánnak kötni a reformkommunistákkal a ha­talom megosztásáról. Elhangzottak olyan utalások is, hogy a Fórum magatartását az a tény határozta meg, hogy a Szabad Demokraták vezetői közül sokan zsidók. Ezek az ellenséges­kedések azonban nem alapvető politikai nézetkülönbségeken alapultak.

Valójában ez az egység, amely az alapvető kérdéseket il­letően az összes számottevő politikai erő között létrejött, egyik jellegzetes vonása volt a magyar átmenet első szakaszának; olyan sajátossága, amelyben osztozott a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatokkal. Az új elitcsoportok, amelyek a pár­tok körül kialakultak, és a magyar választásokon egymással ver­sengtek, nem fejeztek ki már létező (vagy egymással szemben álló) társadalmi érdekeket. A viszony ezek között a pártok és csoportok valamint a társadalom között feszült volt, mivel e pár­tok programjai igen elvont jellegűek voltak. A volt kommunisták, az MSZP döntése a gyárakhoz fűződő szervezeti szálak meg­szakításáról, úgy tűnik, erényt kívánt kovácsolni ebből az el­vontságból. Ebben a helyzetben a nemzeti és történelmi szim­bólumoknak, erkölcsi meggyőződéseknek és utópikus progra­moknak (Európa, a piac, a nyugati értékek) nagyobb jelentő­sége volt, mint a kidolgozott társadalmi alternatíváknak.

Az 1987 utáni időszak folyamán számos politikai csoport és párt jött létre, de különböző okokból egyiküknek sem sikerült jelentősebb bázisra találnia a magyar társadalomban. Néhány jobboldalibb jellegű párt megkísérelt létrehozni bizonyos konti­nuitást az 1947 előtti tradíciókkal. Különösen vonatkozik ez az 1988 novemberében alakult Független Kisgazdapártra, amely a választásokon a szavazatok 11 százalékát kapta, és az új kor­mányban a Demokrata Fórum koalíciós partnere lett. Az FKGP igyekezett magának tömegbázist teremteni falun, és azzal a kö­vetelésével vívott ki magának különálló helyet a magyar politikai élet palettáján, hogy a földet, az 1947-es jogi állapot alapján, adják vissza az eredeti tulajdonosoknak. (Az 1945-ös választá­sokon a Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunista párt ugyanekkor csupán 17 százalékát. Ám 45 év után semmiféle, a múlt által adott legitimációnak nem volt komoly vonzereje az átlag magyar számára, akit elsősorban a jövő érdekelt, a piac, és a Nyugat.) A magyar vidék szerke­zete is gyökeresen megváltozott 1945 óta. Az iparban is meg­kísérelt reformok a mezőgazdaságban már jóval korábban meg­kezdődtek, és sokkal több sikerrel jártak. A mezőgazdasági munkaerő háromnegyed része szövetkezetekben dolgozott. 1984-ben 1279 mezőgazdasági termelőszövetkezet működött (átlag 4.000 hektáros földterülettel). Ez a szövetkezeti struktúra lehetővé tette a mezőgazdaság nagyfokú gépesítését, termelé­kenységének szintje közel állt a nyugati standardokhoz, s ez nyilvánvaló módon megmutatkozott a falusi lakosság életszín­vonalában is. A háztáji földművelést bátorították, és a magyar mezőgazdaság össztermelésének 34 százalékát ez adta. A földművelést főfoglalkozásként űző magán parasztok csupán a mezőgazdasági munkaerő mintegy 6 százalékát alkották. Tény, hogy a magyar mezőgazdaság rendkívül sikeres volt. A legtöbb élelmiszer vonatkozásában Magyarország önellátó, és ugyan­akkor mezőgazdasági termények állandó exportőre. Bár a ma­gyar vidéknek kétségtelenül vannak problémái, és a mezőgaz­dasági szektor bizonyos átszervezése elkerülhetetlen, nincs széles bázis az 1945 előtti típusú tradicionális parasztpártok számára.

Az 1989 áprilisában alakított Kereszténydemokrata Néppárt még a kisgazdákénál is régebbi tradícióhoz nyúlt vissza, és a magyar katolikusok bizonyos mértékű támogatásával a háta mögött, a szavazatok kevéssel több mint 5 százalékát kapta meg a választásokon. Bár a magyarok körülbelül 60 százaléka névleg katolikus, az egyház nem játszik döntő szerepet a ma­gyar politikai életben. Pontos adatok ugyan nem állnak ren­delkezésre, de egy 1980-as közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a népességnek csupán mintegy 20 százaléka jár rend­szeresen templomba, és a 20-29 éves korcsoportnak csak kb. 25 százaléka vallja magát valamilyen értelemben istenhívőnek. Az egyház 1948-ban elvesztette földtulajdonát és az oktatás fölötti ellenőrzését, ma [e tanulmány megírásának idején – a szerk.] csak nyolc katolikus gimnázium működik az országban, és a gyerekek mindössze kb. 6 százaléka részesül katolikus hitoktatásban. Az 1960-as évektől (és különösen Mindszenty bíboros 1974-ben bekövetkezett halála óta) az egyház és a kommunista kormányzat viszonya javult. Az 1970-es és 1980-as évek folyamán számos „bázisközösség” kezdte meg működését az egyházon belül, amelyek kritikusan szemlélték az egyházi hierarchia és a kormányzat közötti barátságos viszonyt, és részt vettek a katonai szolgálat elleni kampányban. Ezeket a csopor­tokat az egyházi vezetők és a hatóságok egyaránt igyekeztek elnyomni. 1983-ban a Vatikán elítélte őket a kormány és a hívők közötti jó viszony veszélyeztetése miatt. Magyarországon van még kb. 2 millió kálvinista, kevesebb mint félmillió lutheránus, és hozzávetőlegesen nyolcvanezer zsidó. Lengyelországtól eltérően tehát, úgy tűnik, a vallásosság valóban csökkent a la­kosság körében, a vidéken és a városokban egyaránt zajló tár­sadalmi folyamatok eredményeként. A magyar egyház, kelet­német megfelelőjével ellentétben, távol tartotta magát az ellen­zéki tevékenység minden formájától.

Szocialisták és szociáldemokraták

A magyarországi átmenet egyik érdekes vonása volt a szo­ciáldemokraták alacsony támogatottsága a választásokon. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely 1989 elején alakult és még ugyanennek az évnek során a Szocialista Internacio­nálé felvette tagjai sorába, éppen a régi, nem reformkommu­nista MSZMP mögött végzett a választásokon, a szavazatok 3,6 százalékával. A párt meglehetősen későn alakult és sokat szenvedett a belső megosztottságoktól. Működésének első éve alatt nem volt bázisa a gyárakban, a szakszervezetekben, és az MSZP-hez hasonlóan ez a párt sem tett kísérletet arra, hogy a munkásosztály pártjaként tüntesse fel magát. Osztozott a töb­bi párttal a piacgazdaság szükségességére vonatkozó konszen­zusban, a gazdaságtalanul működő vállalatok felszámolására hívott fel, és az ellenőrzött privatizáció mellett foglalt állást, ami­kor is egyes vállalatokat olyan részvénytársaságokká alakítanak át, amelyeknek kibocsátott részvényeit készpénzzel fizető valódi tulajdonosoknak adnák el. 1990 januárjában közzétett válasz­tási programjuk támogatta a föld visszaadását az 1947-48-as tulajdonosoknak vagy leszármazottaiknak, és a párt elnöke egy közvetlenül a választások előtt sugárzott tévéinterjúban az új Magyarország egyik fő feladatát egy új, nemzeti vállalkozói ré­teg megteremtésében jelölte meg. A zavaros, opportunista és inkább jobboldali jellegű politika, amelyet a párt folytatott, a párt eredeti vezetői közül néhányat és velük néhányszáz tagot egy új párt, nevezetesen az 1989 novemberében alakult Független Szociáldemokrata Párt létrehozására indította. Az FSZDP kevés jelöltet állított a választásokon, egy jelöltje azonban – ellentét­ben a hivatalos MSZDP jelöltjeivel – bejutott a választások má­sodik fordulójába is. Parlamenti képviseletre egyik pártnak sem sikerült szert tennie. A volt kommunista Magyar Szocialista Párt szintén kérte a Szocialista Internacionáléba való felvételét.

A munkásosztály és a szakszervezetek

A magyar munkásosztály csupán passzív résztvevője volt a kommunista rendszerből az új rendszerbe való magyarországi átmenetnek. A magyarok nagyon is tudatában voltak a közel­múlthoz és a többi kelet-európai országhoz képest magas élet­színvonaluknak. A háztartások kb. 90 százalékában van televí­zió, mosógép és frizsider. Az élelmiszer-ellátás sokkal jobb, mint 15-20 évvel ezelőtt. Különösen igaz ez a mezőgazdaság­ban foglalkoztatott munkaerőre, amely az aktív népesség 20 százalékát alkotja. A munkaerőhiány, és az hogy viszonylag könnyen lehetett állást változtatni, jó alkupozíciókat biztosított a munkásoknak, elsősorban a szakmunkásoknak a menedzserek­kel szemben, kiváltképp a béreket illetően. A vállalatok autonó­miájának növekedésével és különösen a lengyelországi Szoli­daritással kapcsolatos tapasztalatok után a hivatalos szakszer­vezetek többé nem a párt politikájának egyszerű végrehajtói voltak, hanem egyre komolyabb szerepet játszottak a vállalatok közötti, illetve a vállalatok és a minisztériumok közötti vertikális és horizontális alkufolyamatokban. Az életfeltételek romlásával párhuzamosan a nyolcvanas években a munkások életszínvo­naluk megőrzése érdekében egyre inkább a második gazdaság felé fordultak. A magyar munkások hosszabb munkaidőben dol­goztak, mint társaik bárhol másutt Kelet- vagy Nyugat-Európá­ban. 1982-ben a rendszer bevezette a vállalaton belüli ún. „szer­ződéses munkacsoportok” intézményét, ami lehetővé tette a munkásoknak, hogy kialkudott díjért bérbe vegyék a vállalat fel­szerelését munkaidő utáni munkára, saját maguk vagy egy má­sik vállalat által kötött szerződésekben vállalt munka teljesítése céljából. Ez a jövedelem adóköteles volt, de a bórszabályozók nem vonatkoztak rá. Az ilyen magánjellegű vállalati gazdasági munkaközösségekből sok ezer jött létre az országban, de, jól­lehet a vállalatvezetés és a rezsim számára hasznosak voltak, ez végül is nem volt más, mint a túlmunka egy új formája.

A kormány takarékossági politikája, a növekvő infláció, a romló életszínvonal és egy esetleges jövőbeli javulás csekély kilátásai széles körű elégedetlenséghez vezettek, ez azonban nem torkollott a munkások szervezett tiltakozásába vagy politi­kai akciójába. A régi kádárista vezetés belülről történt össze­omlása és a Pozsgay és Nyers által vezetett szociáldemokra­ta-liberális irányzat hajlandósága, hogy megtegye azokat a po­litikai jellegű és piacosító irányba mutató engedményeket, amelyeket a középosztályi értelmiség követelt, azt jelentette, hogy nem indult olyan kezdeményezés sem, amely a munká­sokat cselekvésre késztette vagy a politikai életbe bevonta vol­na, ahogyan ez például Csehszlovákiában törtónt. A kormány új intézkedései, amelyek részben az IMF-fel és más tőkés szer­vezetekkel való kapcsolatokkal függenek össze, az életszínvo­nal további csökkenését fogják maguk után vonni, munkanél­küliséget és növekvő jövedelmi aránytalanságokat. Hátravan még a feladat, hogy a munkásokat meggyőzzék: az ilyen sokk­terápiás intézkedéseket gazdasági szükségszerűségek igazol­ják, és megérik a velük járó áldozatot. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy a nagyvállalatoknál dolgozó mun­kások tömege – akik közül sokakat a feleslegessé válás és az elbocsátás réme fenyeget – még mindig nem szervezte meg saját önálló szervezeteit, úgy, ahogyan ez Lengyelországban történt és a Szovjetunióban jelenleg folyamatban van.

Megjelentek már független szakszervezetek, de ezek igen kis létszámúak és egyelőre majdnem kizárólag az értelmiségiek körében szerveződnek. Az első ezek sorában a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt, mely 1988 máju­sában alig több mint ezer taggal alakult meg Budapesten, s legtöbb tagja a különböző tudományos intézetek és egyetemek oktatója vagy adminisztrátora. 1988 decemberében Szabad Szakszervezetek Demokratikus Ligája néven létrejött ezeknek a kis független szakszervezeteknek a szövetsége. Ekkor a Li­gának öt társult tagszervezete volt, mintegy 40.000-es taglét­számmal (az új tagok főleg a médiák dolgozói és a tanárok közül kerültek ki). A választások idejére a társult tagszervezetek száma 17-re emelkedett, de a taglétszám még mindig alig volt több hatvanezernél. Az ipari és kétkezi dolgozók körében tehát továbbra sem került sor a független szakszervezetek áttörésére. Bár szervezeti szabályzata alapján a Liga pártoktól független szervezet, a gyakorlatban szoros kapcsolat fűzi a SZDSZ-hez. Egy, a Ligához csatlakozott kisebb szerveződés, a Munkás­szolidaritás, az SZDSZ próbálkozása volt arra, hogy valamiféle bázist építsenek ki maguknak a munkásosztályban. Egyik ve­zető szóvivője, Kerényi György, a Fiatal Demokraták jelöltje volt a választásokon. Mindazonáltal ezideig a hagyományos szak­szervezetek maradtak a munkástömegek szervezetei. 1988-89-ben a munkástanácsok megalakulásával sok gyárban jelentke­zett egy új munkásszerveződési forma. Ezek a tanácsok sok esetben válaszként jöttek létre a munkanélküliség fenyegetésé­re. E tanácsok közül néhányba az SZDSZ is és a Magyar Demokrata Fórum is bekapcsolódott, mert jó eszközt láttak ben­nük a SZOT kiszorítására. 1989 decemberében megrendezték a munkástanácsok képviselőinek konferenciáját, amelyen létre­hozták a Munkástanácsok Szövetségét. A választások idejére körülbelül 40 munkástanács csatlakozott a Szövetséghez, ame­lyek közül sok eredetileg függetlenül szerveződött. Jóllehet a baloldal a munkástanácsokban az önigazgatás szerveit látja, sem maguk a tanácsok, sem a bennük résztvevő különböző politikai erők között nincs egyetértés a munkástanácsok által betöltendő szerepet illetően. A Magyar Demokrata Fórum hata­lomra kerülése, amely nyíltan ellenezte az önigazgatás minden formáját, nyilvánvalóan érinteni fogja ennek a küzdelemnek a kimenetelét. [Az MDF azóta jelentős pozíciókat szerzett ma­gának a munkástanács-mozgalomban. – a szerk.]

A nemzeti kérdés

A Szovjetunió és a kelet-európai országok közötti kapcsolat jel­lege elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy a nemzeti szim­bólumok és a nacionalista érzelmek fontos politikai szerepet játsszanak a kommunista rendszerről az új rendszerre való át­menet folyamatában. Magyarország esetében a romániai ma­gyar közösség sorsa még fokozta ezeknek a tényezőknek a szerepét. Ez a – mérsékelt – nacionalizmus fontos eleme volt a politikai konszenzusnak. Annak, hogy ez a nacionalizmus nem öltött szélsőséges formát, egyik fő oka az volt, hogy egy másik, az új elit számára fontos orientáció, az európai, kiegyensúlyoz­ta. Már az 1980-as évek elejétől egyes kelet-európai értelmisé­giek (Konrád Magyarországon, Kundéra Csehszlovákiában és sokan mások) megkezdték ezt a vitát Közép-Európáról. Az új elit profiljának – beleértve a korábbi ellenzéket is – egyik köz­ponti eleme volt ez az Európa felé irányuló orientáció. Ez nem egyszerűen gyakorlati kérdés (gazdasági racionalitás az Euró­pai Közösségbe való belépés stb.), hanem sokkal inkább álta­lános történelmi önfelfogás kérdése. Ahogyan Jadwiga Staniszkis kimutatta, az új elitnek ezt az europaizmusát egy XIX. századi, majdnem hegeliánus történelemfelfogás kíséri.⁵ E felfogás sze­rint Magyarország egyszerűen visszatér történelme valódi útjá­ra, amely 1945-ben megszakadt. Ez magába foglalja a Nyugat-Európában kifejlődött piacgazdasági mechanizmusok bevezeté­sét (bár ottani kialakulásuknál gyorsabb ütemben) és a politikai struktúra átvételét a nyugati országoktól. Mindkettőt úgy tekintik, mint a történelmi fejlődés természetes szakaszát.

Ebben rejlik Magyarországon (ahogyan Lengyelországban és másutt is) az átmenet dilemmáinak egyike. Az európai rend­szerrel való kapcsolatában és az abba való betagozódását il­letően Magyarország csak nagyon kevés önálló cselekvési tér­rel rendelkezik. A beruházások, technológia és hitel területén az európai orientáció nem egyszerűen kulturális aspiráció, ha­nem kemény gazdasági és társadalmi kényszer. Fennáll a ve­szély, hogy az ország nyugat-európai „kolonizációjának” társa­dalmi és gazdasági következményei súlyos politikai problémák elé fogják állítani az új elitet. A hatalom csúcsain uralkodó po­litikai egység, az első politikai fázis jellegzetes vonása, nem lesz tartós. Ennek a politikai egységnek a megbomlása (amely Lengyelországban és Csehszlovákiában sokkal hamarabb be­következett) Magyarországon is elkerülhetetlen lesz. Ilyen kö­rülmények között a mérsékelt nacionalizmus nagyon gyorsan szélsőségesebb formákat ölthetne.

A jövő

Azok a társadalmi és gazdasági problémák, melyekkel a ma­gyar népnek a következő periódusban szembe kell néznie, ha­talmasak. A gazdasági szakértők „Kék Szalag” Bizottsága, amely tanácsadó szerepet tölt be a kormány mellett, egy igen ambiciózus privatizációs tervvel állt elő. A cél 35 százalékos privatizáció három éven belül, és 75-80 százalékos privatizáció tíz éven belül. Hogy e vállalkozás méreteit fel tudjuk mérni, arra kell gondolnunk, hogy a brit konzervatív kormány tíz év alatt is csupán a közvagyon 5 százalékát adta magánkézbe! A „Kék Szalag” Bizottság arra számít, hogy a 20 milliárd dolláros ma­gyar külföldi adósság egy jelentős részét az állami tulajdonban lévő vállalatok eladásából származó jövedelemből (amit 30 mil­liárd dollárra becsülnek) az ország visszafizetheti. De ez felté­telezi, hogy léteznek a nagy állami vállalatok megvásárlására kész vevők. A Kelet-Európának szánt nyugati gazdasági segít­ség összehangolásáért felelős Európai Bizottság számításai szerint Magyarországnak ezen a segítségen felül még legalább további 20 milliárdos tőkeberuházásra lesz szüksége, és még ilyen kedvező körülmények között sem lesz abban a helyzetben, hogy tíz évnél előbb az Európai Közösségbeli tagságért folya­modhasson. Fel sem merül, hogy a 20 milliárdos adósságot át lehetne ütemezni, még kevésbé leírni. Az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának jelentése ugyancsak alábecsülte a helyzet súlyosságát, amikor azt állította, hogy „a megkövetelt intézkedések a munkanélküliség jelentős emelkedését fogják magukkal hozni”. A 24 országból álló csoport által Magyaror­szágnak és Lengyelországnak nyújtott segély, amelyet az Eu­rópai Gazdasági Közösség Bizottsága hangol össze, és 1990-re 600 millió ECU-t irányoz elő, valójában nem a magyar gazdaság egészének van szánva, hanem a demokratikusan választott kor­mány belátására bízzák, hogy úgy ossza el, ahogyan jónak lát­ja. Az Európai Közösség szabályozói abban az irányban hatnak, hogy ez a pénz elsősorban a magánszektorban hasznosítódjék, és ki kelljen egészíteni további megfelelő pénzalapokkal – vagy­is a magyar kormánynak, hogy a segélyt megkapja, saját erő­forrásai jelentős részét kellene a magánszektor támogatására fordítania. Mind a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szö­vetsége, mind a Szakszervezetek Európai Szövetsége nyíltan kritizálta az Európai Közösség segélyprogramját, amiért figyel­men kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, amelyek az ilyen új intézkedések nyomán Magyarországon csak növeked­hetnek. Az IMF már 1990-ben egy, a kormánnyal kötött meg­állapodást attól tett függővé, hogy a kormányzat visszaszorítja a hiteltámogatások folyósítását. Még a segélycsomagok részle­tes elosztása sem lesz teljesen a demokratikusan választott kor­mány kezében. Ahogyan az Európai Közösség dokumentuma mondja: „A Bizottság lépéseket fog tenni azoknak a területeknek a meghatározására, ahol az ilyen segély a leghasznosabb le­het.” A segélynek ez a kényszerítő jellege és a takarékossági intézkedések keresztülvitele érdekében a külföld részéről a kor­mányzatra nehezedő nyomás hatalmas problémákat fog terem­teni egy olyan vezetés számára, amelynek legitimitása demok­ratikus konszenzuson nyugszik. Magyarországon növekszik a bizonytalanság amiatt, hogy a munkásosztály a rendszerváltás során nagyjából passzív maradt, és soraiban a parlamenti pár­tok egyikének sincs szervezett bázisa.

A magyar nemzetet 1918 előtt Bécsből kormányozták, 1945 után pedig Moszkvából. Az 1848-as és 1956-os forradalmak kísérletek voltak ennek a nemzeti szolgaságnak a lerázására. Mindkettő elbukott. 1990 „békés forradalmának” valódi tétje az lesz, hogy vajon valóban lehetővé teszi-e a magyar nép szá­mára, hogy szabadon és demokratikusan határozza meg saját jövőjét, gazdasági és társadalmi téren éppúgy, mint politikai téren.

(Ford.: Szalai Miklós)

Gus Fagan itt közölt írásában számos, Magyarországon természetesen ismert tény szerepel. Érdekesnek találtuk azonban annak bemutatását, hogy miként látszanak e folyamatok kívülről nézve. (a szerk.)

Jegyzetek

1 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja. A magyar tapasztalat. In: Jan. S. Prybyla: Privatizing and Marketizing Socialism (A The Annals of the American Academy of Political and Social Science 1990. januári kiadá­sa), p. 106. V. Brus és K. Laski szerint „a növekedés gyorsulása és lassulása Magyarországon szorosan megfelelt a többi kelet-európai or­szágban zajló folyamatoknak (eltekintve a SZU-tól és Jugoszláviától), amelyeknek gazdaságát lényegében nem reformálták meg; ha egyál­talán volt különbség, ez abban mutatkozott meg, hogy a magyar nö­vekedés lassulása még kifejezettebb volt, 3,2 százalék évi növekedési rátával 1976-80 között, szemben Kelet-Európa egészének 3,9 száza­lékos átlagával, és 1,4 százalékkal Kelet-Európa 2,4 százalékával szemben 1981-65 között. L: V. Brus-K. Laski: From Marx to Market. Socialism in Search of an Economic System. Oxford, 1989. p. 65.

2 Kornai János: „The Hungarian Reform Process. Visions, Hopes, and Reality” Journal of Economic Literature. 1986. december, p. 1700.

3 Bauer Tamás: A tervgazdaság reformja p. 111.

4 Vajda Mihály: The State and Socialism. London, 1981.

5 Jadwiga Staniszkis: „Dilemmata der Demokratie in Osteuropa”. In: Rainer Deppe et al. (eds), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frank­furt, 1991. p. 343.