A kapitalizmus permanens válsága ellenére „válságrezisztensebbnek" bizonyult, mint az ismert szocializmusmodell. A baloldal mindeddig nem találta meg azt a hangot, tartalmat, amellyel meg lehetne szólítani az embereket – olyan körülmények között, amikor legalább a kapitalizmus viszonylag „civilizált" működése is kétséges.
A tagadás nem program. Politikai téren erre nagy nyomatékkal Thomas Mann hívta fel amerikai hallgatósága figyelmét a harmincas évek végén a hitleri náci térhódítás legnehezebb perceiben, amikor Roosevelt ki akarta ragadni az Egyesült Államokat kényelmes, de veszélyes önelszigeteltségéből, megértve, hogy a fasizmus globális felülkerekedésének megakadályozása Amerika nélkül aligha sikerülhet. A kelet-közép-európai szocialista baloldal mai helyzetéről gondolkodván azért idézem ezt fel, mert a helyzetben hasonlóságot vélek felfedezhetni. A legjobb, legigényesebb kapitalizmuselemzések és -kritikák mondanivalója is csak nyomokban jut el olyan következtetésekig, melyek arról szólnának, hogy ha kapitalizmust nem, akkor helyette és nyomában mit kellene és főként mit lehetne az emberiség mai termelőerőinek, mentális és tudományos felkészültségének tényeit szem előtt tartva, csinálni.
Jómagam – pályám kínálta ismeretek és tapasztalatok birtokában – a hetvenes évektől tudatában voltam annak, hogy a szovjet típusú szocialista kísérlet Európában végzetes válságba juthat, ha nem sikerül nagyon mélyreható strukturális reformokkal visszavezetni korábbi növekedési pályákra. Azt is beépítettem gondolkodásomba, hogy az alapvetően gazdasági természetű verseny nem lesz megnyerhető a társadalom működési szabályainak, tehát a politikai felépítménynek plurális irányba való elmozdítása nélkül. Ma sem látok okot annak a meggyőződésemnek a revíziójára, miszerint az 1917-ben elindult forradalmi kísérlet a kapitalizmus meghaladására az emberi haladás, az önfelszabadítás kategorikus imperatívusza. E kísérlet – ma tényleges, világtörténelmileg mindazonáltal átmeneti kudarca ellenére – létezésének és hatásainak évtizedeiben olyan progresszív változásokat kényszerített ki, indukált és provokált a kapitalizmus térfelén is, melyek, és ez tényleg botrányos paradoxon, Ugandától Kínáig és Bolíviától Polinéziáig korszakosan vitték előbbre az emberiséget, miközben nekünk mára a kiégett katalizátor sorsa jutott.
Fölöttébb érthető tehát, hogy azok a szocialista baloldaliak, akik rendszerük bukását követően nem vállalták fel a komprádor hajcsár szerepét a kapitalista restauráció kiteljesítésében, haragosan és szenvedéllyel tagadnak mindent, ami azóta történt és ma is történik; tiltakoznak és reklamálnak, átkozódnak és keseregnek. Most bocsánatot kérek kényesebb ízlésű olvasóimtól, mert ideírok egy kissé vaskos népi bölcsességet: szart ér a harag hatalom nélkül!
Mire lehet és mire érdemes ma a világnak ezen a részén törekedni, ha az ember elérhető célokat akar önmaga és politikai szerepvállalásával kizsákmányolt és kiszolgáltatott embertársai elé állítani?
A termelési viszonyokat, tehát a mind globálisabban működő kapitalizmust leváltani csak akkor sikerül majd, ha a centrum-országokban mutatkoznak alternatív modellek. Aki ma is Marx szellemében gondolkodik, az nem tagadhatja, hogy a kapitalizmus – noha iszonyatos árakon – válságrezisztensebbnek bizonyult, mint a szocializmus. (Ez utóbbinak átélt változatairól beszélek.) Addig arra kell és lehet törekedni, hogy a kapitalizmus viszonylag civilizált változata működjék, egy olyan pluralitás, mely politikai eszközökkel ír elő és kényszerít ki szabályokat a mással ma le nem váltható piacon. A társadalmat olyan politikai követelmények mentén kell megszólítani, melyek reálisak és érthetőek. Tehát és konkrétan: az emberi létfeltételeket biztosító gazdasági ágazatokat, az energiagazdaságot, a különböző közszolgáltatókat, az egészségügyi rendszert, a környezetgazdálkodást is a piac törvényei szerint működtetjük, mert jobbat ennél ma nem tudunk, de szigorúan alárendelve a társadalom nem csak gazdasági érdekeinek és céljainak. A profit ezekből az ágazatokból csak ugyanezekbe áramoltatható vissza, ha szükséges, akkor a keresztfinanszírozás lehetőségét is megnyitva. Éppen ez utóbbi két alapvető feltétel okán nem engedhető meg a magángazdasági túlsúly. Ezért kezdődött meg már tőlünk nyugatra is a küzdelem e területeken a politika primátusának visszaállításáért, ami nem feltétlenül jelenti a szocialista elvű köztulajdon újbóli bevezetését, de az olyan törvényi szabályozást feltétlenül, amely garantálja a társadalmak gazdasági és szociális önrendelkezését.
A 20. század legnagyobb vívmányai közt emlegetjük az emberi élettartam általános növekedését. Az olyan, pillanatnyilag szomorú helyzetű országokban is, mint a miénk, eme általános növekedésen belül, illetve ehhez képest mutatkozik a visszaesés. Azt a szociális biztosítékrendszert tehát, amit az általános nyugdíj megteremtésével a szocialista rendszerek évtizedekkel ezelőtt intézményesítettek, nem privatizálni és nem visszafejleszteni kell, hanem az elosztási rend – ha kell, drasztikus – újraértelmezésével hozzáigazítani a mai és a holnapi demográfiai közállapotokhoz. Ez pedig, könnyű belátni, korántsem csupán gazdaságpolitikai szemléletet kívánó feladat. E feladat megoldását a tőketulajdonosok (akiknek kisajátítása belátható időn belül nem kerül napirendre) maguktól soha sem fogják finanszírozni. Ehhez politikai koncepció, akarat és nem utolsósorban demokratikusan legitimált hatalom kell.
A globális kapitalizmus viszonyai között semmiféle olyan elv érvényesítésére nincs lehetőség, ami hazai és külföldi tőke között különbséget tenne ezen az alapon. Nagyon megnehezíti a társadalmak legitim önrendelkezésének érvényesítését is az a körülmény, hogy a nemzeti vagy tömbhatárokat a tőke sokkal akadálytalanabbul lépi át, mint ahogy a nemzeti államok vagy azok szupranacionális intézményei (például az Európai Unió) határaikon belül szabályozni, szükség esetén védekezni tudnak. Ebből következően alapvető baloldali feladat a szabályozási szükségletek meghatározása és olyan politikai befolyás megszerzése, mely a felismert szükségszerűségek gyakorlati érvényesítését lehetővé teszi.
Nekünk itt, Magyarországon szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az MSZP gyakorlatilag meg sem próbálkozott a kapitalizmuson belül olyan szabályozó rendszerek kialakításával, mint amelyekről fentebb – a teljesség igénye nélkül – jelzésszerűen szóltam. Magyarázat erre található, mentség aligha. Azok a kilencvenes években még fellelhető remények, hogy az MSZP-n belül sikerül olyan embereknek is befolyáshoz jutniuk, akik politikai eszközökkel állják útját annak a teljesen torz fejlődésnek, amelynek a lényege, hogy a nacionalista, mára mind szembetűnőbben fasisztoid jobboldal baloldali követeléseket hangoztathat, önmagát öntudatos antikapitalista erőnek adhatja ki, a választóknak immár ijesztően nagy többségét állítva éppen ezzel maga mögé, szóval ezek a remények elpárologtak. Az MSZP, nyilvánvaló belső meghasonlásának keserves útján, eljutott odáig, hogy magára húzott egy embert, akinek szocialista értékekhez és célkitűzésekhez – saját, nyilvánosan hangoztatott nézetei, vélekedése és persze megannyi kormányzati intézkedése szerint – semmi köze.
Balról tekintve a mai magyar politikai viszonyokra, társadalmunk esélyei egy akárcsak olyan mértékig kiegyensúlyozott fejlődésre, mint – mondjuk – a szlovéniai, a nullával egyenlőek. Én személy szerint tragikusnak tartom azt is, hogy a kezdeteikor egyértelműen a Kádár-kor libertárius és szociális deficitjeit bíráló SZDSZ a létezett szocializmus durva torzulásait támadó, tehát minősíthető antikommunizmusán át előbb, fölöttébb racionális számítások révén, eljutott a Horn-féle MSZP-vel való koalícióig, majd – nyilván nem minden külső hatás nélkül – mára a legreakciósabb neoliberális kapitalizmus primitíven agresszív zászlóvivője. Nap mint nap olyan támadási felületeket mutatva, kínálva a történelmének legirracionálisabb korszakaira emlékeztető jobboldalnak, melyek tragédiához vezethetnek.
Mi tehát a teendő, hogy ne csak ilyen-olyan diagnózisokkal bajmolódjunk?
Ennek az eszmecserének több résztvevője is tudja, mert voltak vitatkozó beszélgetéseink, hogy már a Medgyessyt megbuktató puccsot megelőzően egy új baloldali és jól látható, meg nem kerülhető centrum megteremtését szorgalmaztam. Mert az is nyilvánvaló volt, hogy meg kell indítani a kisiklott rendszerváltás korrekcióját, és azt is tudtuk már akkor is, hogy az MSZMP-ből 1989 őszén balra elindult emberek – különböző szervezeteik működtetése ellenére – képtelennek bizonyultak elfogadtatni magukat a politikai képviselet nélkül maradt széles társadalmi rétegekkel. A felelősséget azért, hogy mára széles rétegek politikai magatartására nem az agresszió, hanem a depresszió a jellemző, ezek a politikai csoportosulások nem háríthatják azokra, akiknek az érdekeit kellene védeniük, képviselniük.
Meggyőződésem, hogy a szocialista baloldaliságnak csak egy, minden korábbit meghaladó új értelmezésével válhatunk politikaformáló erővé – feltéve, hogy ehhez van intellektuális és erkölcsi erőnk. Példa erre Európában már van. A Balpárt Németországban nem egészen két év óriási munkája nyomán a kontinens vezető gazdasági hatalmának harmadik legerősebb politikai pártja, megkerülhetetlen, és az ott is a neoliberális tőkeszolgálat útvesztőjében bolyongó szociáldemokráciának már nemcsak a mumusa, hanem mind több országrészben – és nem csak keleten – a leváltója. Leírt, meghirdetett programja a pártnak a demokratikus szocializmus, mert Németországban, a legtekintélyesebb polgári lapok tudósításai szerint (lásd pl. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2007. július 9.; Die Zeit, 2007. augusztus 9.), a lakosság fele tartja jónak a szocializmust, világosan megkülönböztetve az eszmét annak torzulásaitól. Nincs ok kételkedni abban, hogy a magyar társadalom sem jutna más következtetésre, ha végre hangosan érvelve akadályoznánk meg a sok lezüllött bérfirkászt a folyamatos rágalmazásban. Mert nekem soha sem jutna eszembe a kereszténységet az inkvizícióval vagy a harmincéves háborúval vagy XII. Pius pápával azonosítani… Pedig hát ezek a fejezetek is részei a kereszténység történelmének.
A munkát régen el kellett volna kezdeni. Magunkon kívül senki másnak sem tehetünk szemrehányást, ha Magyarország 2010-ben a Horthy-korszak reinkarnációjaként feketedik majd Európa térképén.
