Az Öböl-háború nem hasonlítható össze annak a több mint 120 fegyveres konfliktusnak egyikével sem, amit a második világhá­ború befejezése óta megértünk. Áll ez nem csupán a dolgok gazdasági, geostratégiai és ökológiai következményeire, hanem e katasztrófa szociálpszichológiai méreteire is.

Ha a gondolkodás visszahull a barbárságba…

Az Öböl-háborúra éppen a történelem olyan szakaszában került sor, amikor először jutott világszerte érvényre az a gondolat, hogy nem lehet többé háborúzni, hogy a mások biztonsága előfeltétele a saját biztonságunknak is, és hogy az emberi civilizáció csak akkor élhet tovább, ha az államok közössége utat lel egyfajta, a világot átfogó „belpolitikához" is. Az újfajta gondolkodás – mondhatni: a reálisan lealkonyuló szocializmus tervezete, mely méltán megérdemelné a Nobel-dí­jat – azt a reményt ébresztette az emberiségben, hogy felismer­heti civilizációjának fordulópontját, s új partok felé indul. Az a tény, hogy a háború ennek ellenére lehetségessé vált, az érte­lem aligha túlbecsülhető kudarca. Ennek révén ugyanis nem­csak a háborúk megnyerhetőségének illúziója ébred újjá, hanem a barbárság is visszatér a népek látszólagos szolida­ritásának fedezéke mögül, s a közös biztonság stratégiáját át­forgatja a népek által közösen eltűrt népgyilkossággá. S újra megtörténik: a humanista gondolatot a népgyilkosság és az el­nyomás ideológiájának igazolásává minősítik le.

A helyzet globálisan problematikus állapota láttán el­kezdődött a népek társadalmi lelkületének átalakulása. A kétel­kedés a haladás eddigi paradigmájában, a nemzeti és nemzet­közi veszélyeztetettség iránti érzékenység és az a bizonyosság, hogy az emberi civilizációnak alighanem vége, a 80-as években nem csupán oda vezetett, hogy egy másfajta gondolkodás kez­detei bukkantak fel, hanem egyfajta általános feszültséget és fé­lelmet okozott. Pszichológiai szemszögből nézve olyan jelen­séggel állunk szemben, amely az egyének identitásának válsá­gához és az értelmezések ellehetetlenüléséhez vezet. Akárcsak minden más válság, ez a pszichikai állapot is hordoz magában lehetőségeket, ám veszélyeket is. A kollektív szubjektumok ilyenkor nem viselkednek másképpen, mint az egyéniek: ké­pesek arra, hogy újfajta értelmezéseket és cselekedeti for­mákat vegyenek fel, de arra is, hogy visszahulljanak a már elfeledett korábbiakhoz. Az embernek az a benyomása, hogy az Öböl-háborúra az utóbbi érvényes.

A helyzet nem új. Évszázadunk két világháborúja előtt is észlelte már az emberiség azt a lidércnyomást, mely végül ke­serű valóságnak bizonyult. A békekutatók számára még min­dig rejtély, hogyan történhetett, hogy a diplomácia minden baljós előérzete és nem csekély igyekezete ellenére is meg­történt az, amitől mindenki félt. A népek és a kormányok na­gyobb mértékben sodródtak a háborús helyzetek szaporodá­sa és éleződése felé, semmint akarták volna. Nem mintha nem lettek volna – akárcsak ma – minden oldalon olyan erők, amelyek akarták a háborút; ám a dolgok kiterjedése és lefolyása ellentmondott még a legharciasabb szándékoknak is. Lehet, hogy megismétlődik a történelem?

A történészek, a politológusok, meg – amióta ilyenek is lé­teznek – a békekutatók mindenkor gondosan összeszámolták a politika melléfogásait és a katonaság téves számításait. És még­is, mindig marad valami érthetetlen. Ezt a maradékot rendszerint átengedik a pszichológiának, a szociológiának meg másoknak, akik az emberi cselekedetek magyarázatával foglalkoznak. Az első világháború után a pszichológia, a második után a szocio­lógia vállalta, hogy az emberi lélek mélységeiben vagy egész nemzetek szocializálódásának felforgató hatású töréseiben ku­tasson az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan után. Emlegették a halálvágyat, a tömeghisztériát, holmi hatalmas, áldozatokért ki­áltó emberi felsőbbrendűségről beszéltek, meg mindenféle más­ról. Ha megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, soha nincs híja a magyarázatoknak.

A marxizmus nem csupán kivonta magát az ilyenfajta értel­mezések alól – ellenséges ideológiának tekintette őket. A politi­kát nem lehet „pszichologizálni", a lélek mélységein túlmenően mindenekelőtt az ember érdekei iránt kell kérdezősködni – már­pedig azok kézenfekvőek. De a marxista értelmezések után is visszamarad egyfajta rossz érzés. Mert a töke érdekeltségeit és az imperialista stratégiákat meg lehet ugyan magyarázni, azt vi­szont nem, ha mindezek fatalista módon olyan háborús kataszt­rófákba torkollnak, melyek révén sem örvendetes profitokra, sem a dolgok eredményes befejezésére nincs remény. Mivel magyarázható, hogy az áldozatok tettesekké válnak? Megnyug­tató materialista választ kell találnunk, mert az áldozatok őrülete sem a nyilvános véleménynyilvánítók remek manipulációiból, sem a biologisztikus hajlamokból nem vezethető le.

A háború és a szocializmus válsága

Számos olyan ok található, melyek révén kapcsolatba lehet hoz­ni egymással az Öböl-háború kitörését és a szocialista fejlődés eddigi útjának hanyatlását. Várható volt, hogy a kelet-nyugati konfliktus kiesése révén felerősödik az észak-déli; az is előre látható volt, hogy az USA nem fogja elmulasztani azt a kedvező pillanatot, amelyben sor kerülhet az amerikai elnök szeme előtt lebegő ábránd, a Pax Americana feltámadására, amihez a gonosz Szaddám Huszein most ha nem is indítékot, viszont vissza nem térő alkalmat szolgáltatott. Azt is ki lehet számítani, hogyan illeszkedik ez a háború a három kapitalista főcentrum, az USA, Japán és Nyugat-Európa viszonyába. Alap­jában véve azonban ezekkel a momentumokkal is, csupán a há­ború szociális-gazdasági, vagyis objektív vetületét ragadtuk meg, s nem azokat a szubjektív mozzanatokat, amelyek kitelje­sítik az őrületet.

A szocializmus válságának nem csupán globális-stratégiai vetülete van, hanem ideológiai is; ám még ez is csupán része a társadalmi gondolkodás átfogó válságának. Évek óta írunk és beszélünk arról, hogy az emberiség történetében megváltoztak a paradigmák, hogy mélyenszántó áttörésekre került sor, hogy lehetségessé vált az emberi civilizáció hanyatlása, s hogy nincs hiány olyan adatokból, amelyek a valóság szörnyű voltát tanúsít­ják. S miközben a tudós urak és hölgyek a modernség bukását latolgatják, egyre terjeszkedik a családi televíziós szobákban a borzalom. Előbb a Római Klub kasszandrai sikolyai, mert kime­rülnek a természet forrásai, azután pedig a harc a NATO kettős határozata, az atomvilág holocaustja ellen, és végül Csernobil, az ózonlyuk, az őserdő halála, az AIDS és sok minden egyéb ellen. Higgyünk bár a haladásban vagy az emberi értelemben – a médiumokban egyik sokkoló műsor a másik után zúdítja reánk korunk borzalmait.

Ez persze nem újdonság. Valamennyi kapitalista világkrízisre mindenkor egyfajta mélyenszántó nihilizmus volt jellemző, s nincs hiány materialista magyarázatokban, érdekfeszítő adalé­kokban arról, mi az összefüggés a társadalmi fejlődés krízisei és az emberi gondolkodás válságai között. Csakhogy ma minden másképpen van. Először is: nem csupán a filozófia vagy a szel­lemi tudományok válságával van dolgunk, hanem – a világot át­fogó médium-hálózat következtében – a tömegtudat válságával és az eddigi haladás-orientált gondolkodás töredékessé válásá­val, a tudományok, a politika és mindennemű társadalmi autori­tás válságával. Az, hogy mind efölé kiterjeszkedik a tájékozódás válsága, s ezért újból felbukkan a félelem, empirikusan igazolha­tó, s talán legláthatóbban az új szociális mozgalmakban tükrö­ződik.

Másrészt azonban a produktivisztikus-kapitalista haladás válsága ma éppenséggel az elméleti és gyakorlati antikapi­talizmus válságával esik egybe. Nem csupán a szocialista ál­lamközösség, hanem a hajdani kommunista és szocialista pár­tok is ott állnak elméleteik és értékrendszereik halotti máglyája előtt. A hajdani „reálszocialista országok", a harmadik világ né­pei és a baloldali mozgalmak elvesztették tájékozódó képessé­güket, s – ami még fontosabb – azt a lehetőségüket, hogy egyáltalán tájékozódhassanak. A marxista gondolkodás válsága elmélyült ugyan a reális szocializmus válsága nyomán, de nem ez a válság oka. Régebbi dolog ez: akkor kezdődött, amikor a marxisták először becsülték alá az emberiség újabb problémáit, és akkor érte el a csúcsot, amikor a 80-as években elkezdődött az újkonzervativizmus diadalmenete.

Az ember alighanem a spekuláció vékony jegére lép, amikor azon tűnődik, vajon hogyan festene a világ a szocializmus effaj­ta gyakorlati és elméleti lesüllyedése nélkül, s hogy vajon ugyan­úgy belecsúszott volna-e egy háborúba, mint most. Csak annyi biztos, hogy a szocializmus süllyedésének szubjektív oldala nem kevésbé fokozta egy háború valószínűségét, mint egyfajta geo-stratégiai bomlás.

A félelem megkeresi félelmének okát

Az, hogy a legfőbb kapitalista országokra egyre nagyobb mér­tékben jellemző a jövőtől való félelem, a jelek szerint nem egy lelki háborús készségre, hanem annak ellenkezőjére utal. Hogy mekkora a félelem a háborútól, az éppen az NSZK hatalmas bé­ketüntetésein látható: emocionális áramlásaik mélységes, az életet illető félelmeket tükröznek. Ám azt is számításba kell ven­ni, hogy ugyanakkor több mint kétharmaduk támogatta a hábo­rúba való belépést, hogy még a réges-régi békeaktivisták is hir­telen az alaptörvény megváltoztatását követelték, s ugyanakkor azt is, hogy német fegyvereket szállítsanak Izraelnek, a háború lehetséges résztvevőjének. Az emberben már-már az a benyo­más keletkezik, hogy éppenséggel a háborútól való félelem az, ami a háborúba hajtja az embereket, hiszen háborús lelkesedés aligha akad. Ám a médiumok által rendezett komputerháború tiszta, „fájdalommentes", technikailag tökéletes, s ugyanazzal a béke-fétissel takaródzik, mint az újabban ismét szóba kerülő SDI-program. Nem képtelenség, hogy a csak imént lelepleződött hazugság, miszerint a több fegyver nagyobb biztonságot jelent, most olyan formában támad fel, hogy még háború révén is lehet békét teremteni?

Ha nem ellenkeznék tapasztalatainkkal, az ember azt mond­hatná az USA-kormányról: mesteri, tudományosan megalapo­zott módon ért ahhoz, hogy a háborútól való félelmet háborúra való készséggé változtassa át. A dolog azonban valószínűleg úgy áll, hogy a Fehér Ház adminisztrációja csupán ügyesen kap­csolódik a mindennapi tudathoz, mely inkább aggódva, semmint optimistán tekint a jövőre, s hogy éppen a látens, de sokrétű vi­lágkrízis okán keletkezett állapotoknál fogva bocsátkozhat bele a háborúba.

A félelem rossz tanácsadó, mondja a népnyelv, s ezzel me­gint egyszer bölcsebb, mint sok más tele szájjal szóló tudomány. Az ember félelmeinek mindenkor több forrása is van, s csak rit­kán közli a tudattal, mitől is tart. Minél kevésbé ismert a valóság, annál nagyobb a félelem. A félelem az ismeretlen, a leselkedő borzalom, mely annál nagyobb, mennél csekélyebbnek bizonyul az értelem tájékozódó képessége. Kisgyermekeken tanulmá­nyozhatjuk, hogyan keletkezik a félelem, s mit tesz velünk. Ott alakul ki, ahol csődöt mond a tájékozódás, ahol megbúvik az is­meretlen, és bizonytalan az eljövendő. A félelmek olyanok, mint az igények: eleinte nem specifikusak, szétszakadozottak, s kez­detben csupán szorongást keltenek, mely paradox módon csak akkor szűnik, ha a félelem megtalálja a tárgyát. Nemcsak az is­meretlen veszély lelki hárítása, hanem már a felismerése is hoz­zásegít a feszültség csökkenéséhez.

A gyermekek azok, akik a legláthatóbban, a felnőttek ennél jóval szublimáltabb módon győzik le félelmeiket – úgy, hogy va­lamilyen alapot találnak a számára. A gyermekek szétszórt iszo­nya permanensen hoz létre kísérteteket és monstrumokat; ezek­re nemcsak ráirányul a félelem, hanem a szó legszorosabb ér­telmében ki is merítheti önmagát. A felnőttek sem igen cselek­szenek másképpen. Sohasem nagyobb az igény a horror, az erőszak filmbeli fantáziaképe iránt, mint olyan időkben, amikor nagy a rettegés; a pszichoanalízis meggyőzően bizonyította be a „fekete humor" példáján, hogyan igyekeznek az emberek hor­ror-látomások segítségével legyőzni a félelmeiket. Van olyan re­agálás a félelemre, mely félelmet keltő szituációk bevonásába torkollik. És megint csak a néplélek mutatja fel végső következte­tésként a végzetes konzekvenciát: az ember öngyilkos lesz a haláltól való félelmében.

Az ugyanis, amit egyszer már (tévesen) halálvágyként inter­pretáltak – mármint azt a megmagyarázhatatlan készséget, hogy az ember a romlásba vesse magát -, sokféle mindennapias magyarázatra alkalmas. Akiket szenvedélybetegség gyötör, általában jól tudják, hová vezet ez: a személyiség teljes szétszóródásához, idült kórhoz és halálhoz. Ám ez a felismerés koránt­sem a visszafogásra, hanem éppen a mértéktelenségre viszi rá őket. Az ember feladja magát, s mindent megtesz, csak hogy önnön romlását siettethesse. A katasztrófától való féle­lem egy önmagát beteljesítő próféciához vezethet, ha a felhal­mozott emocionális indulat túlmegy a határon. Márpedig a törté­nelem azt mutatja, hogy ez az „önmagát beteljesítő prófécia", melyet a szociálpszichológia jól ismer, nem csupán az egyes emberek, de akár egész népek fölött uralkodhat.

Az Öböl-háborúban nem csupán annak a régies gondolko­dásnak a tartóssága nyilvánul meg, amely jogosnak tekinti, ha valamely vétket a vétkező módszereivel torolnak meg; egyúttal reprodukálódik az áldozat mítosza is. Miközben a politikai és ka­tonai gondolkodást – minden józanság ellenére – az ótestamen­tumi „szemet szemért – fogat fogért" elve uralja, ennek számos kritikusa az elkerülhetetlenség gondolatának áldozata lesz. Úgy tetszik, mintha ezzel a halálvágy pszichoanalitikus gondolkodá­sát igazolnák, melyet már oly sokszor használtak fel arra, hogy magyarázatot találjanak a tömeges áldozatvállalás irracionalitá­sára. Ám még ha a genetikusan öröklődő halálvágy csupán fik­ció volna is, akkor is léteznek hagyományos gondolkodási min­ták, melyek ugyanúgy hatékony hordozói az információknak, mint a genetikai kódok. Példa rá a vétkesek bűnbánatos készsé­ge arra, hogy tévedéseiktől büntetés révén szabaduljanak meg. Ez a fajta, az Ítéletnap-kategóriában való gondolkodás – beleért­ve a megérdemelt büntetést, mely még a bűnözőket is arra készteti, hogy tudat alatt szembenézzenek saját beismeréseik­kel – lidércnyomásként nehezedik a nyugati világ szocializált tu­datára. Számos irracionális cselekedetünkben egy olyan, sok ezer esztendős bűnkultúra örökösei vagyunk, amely azt sugallja, hogy a szenvedést önnön bűnözési képességünk eleme gyanánt fogadjuk el.

Bármily őrületesnek tűnjenek is ezek a magatartási példák – különösen akkor, ha arról van szó, hogy egész népek hajlamo­sak arra, hogy vesztükbe rohanjanak -, ezek mégis a társadalmi realitás részei. Olyan realitásé, melyet a szociálökonómiai társa­dalomelmélet persze jó sokáig elhanyagolt. A marxizmus ugyan nem tagadta annak idején a társadalom szubjektív tényezőinek szerepét, de annak sajátos törvényszerűségeit nemigen vizsgál­ta meg. A történelem szubjektív vetületeit, az emberek igényeit, rezdüléseit és szenvedélyeit csupán objektív feltételek vissza­tükröződésének, nem pedig önálló, történelmet építő realitások­nak ismerte el; lemondott a szubjektív tényező gondolati átvilágí­tásáról, a megváltoztathatatlan objektív törvényszerűségek ma­radványaira redukálta azt. Ám sem az individuum, sem a tár­sadalom nem csupán a társadalomgazdasági bázis követ­kezménye, az egyének is, a társadalom is szubjektummá válnak: azáltal, hogy magukévá teszik a teljes emberi történe­lem kulturális örökségét. Olyan örökség ez, amely átfogja a for­mációkat, mely sokkal lassabban fordul másfelé, mint a társa­dalmi-gazdasági feltételek, s viszonylag önálló tényezőként működik. Éppen az Öböl-háború látszólagos irracionalitása mu­tat rá, milyen elengedhetetlenül szüksége van a materialista tár­sadalomelméletnek a társadalmi szubjektumok elméletére, hogy megérthesse a történelem szubjektív vetületét.

Megcáfolódott-e a békére kész imperializmus tézise?

Az utóbbi évek marxista vitái során jelentős szerepet kapott a modern kapitalizmus elemzése. A „békeszerető imperializ­mus" szószólóit a jelek szerint megcáfolta a valóság, s a megbékélésre hajlamos imperializmus képe immár csak ájtatos ábrándként tünedezik el a tőke való, ismert arculata mögött. Ám ha az előbbi meggondolások alapján eljutunk ahhoz a felisme­réshez, hogy e háború javaslói és ellenzői nem csupán racioná­lis megfontolások által vezettetik magukat, mi több: hogy embe­rek óriási csoportjai olyan magatartást tanúsítanak, mely ellent­mond egy még rövid idővel ezelőtt is elfogadott logikának, akkor más következtetésre is juthatunk: a modern kapitalizmus ob­jektíve – vagyis: gazdasági szemszögből – ugyan képes len­ne a békére, ám szubjektíve képtelen rá.

A békére kész kapitalizmus tézise valójában nem jelent egyebet, mint azt, hogy gazdasági törvényeit háború nélkül is le­het érvényesíteni, mi több, mai fejlődési feltételei mellett és te­kintettel a világ állapotára, mely a civilizáció vége felé halad, ob­jektíve is rákényszerül a békére. A strukturális harcképtelenség nem fikció, hanem tudományosan ellenőrizhető tény. Csak aki a modern társadalmak analízisekor még mindig egy gazdaságilag redukcionalista társadalomelmélet híve, az gondolhatja, hogy a gazdasági békére való készség „belenyugvást" jelent.

Ám a régifajta gondolkodáson, azon az évezredek óta működő logikán, mely szerint az erőszakot csak erőszakkal le­het kiiktatni, maga a kapitalizmus sem képes túltenni magát. Még akkor sem, ha háború nélkül is megállna a lábán: gonosz­ságai az általa kizsákmányolt, elszegényített harmadik világban mindig újra és újra előidézik az erőszakot, melyre a régi gondol­kodás szerint csak háborúval lehet válaszolni. Az újfajta gondol­kodás – ezt még a nagykapitalizmus bölcsebb képviselői is az egyetlen kiútnak tekintik – nyilvánvalóan jóval gyengébb annál, semhogy olyan helyzetben, mint amilyen Kuvait annexiója után alakult ki, gyakorlati politikát hozzon létre. Nem volna szabad ennyire félvállról venni az olyan régi dolgok felülkerekedését, amilyenek például a különlegesen agresszív tőkefrakció győzel­me vagy a fegyvergyártás. Ha több milliónyi ember, akinek gaz­dasági szempontból semmi oka sincs arra, hogy háborúra vágy­jon, elkerülhetetlennek, jogosnak és a nemzetközi jogbiztonság aktusának tekinti ezt a háborút, akkor ez csupán azt igazolja, mi­lyen kevéssé tartós egyelőre az újfajta gondolkodás.

Ismeretes, hogy az emberek fejében nem csupán racionális gondolatok támadnak; ha a valóságot akarják értelmezni, je­lentősen befolyásolják őket az érzelmek is. A felfokozott emóci­óknak – amelyek között nagyon is helyet kap a félelem – az a következménye, hogy csődöt mond a racionális gondolkodás. Az egyén ilyenkor visszahullik az archaikus gondolkodási mintá­hoz, akkor is, ha ezen régóta túllépett már; s ilyenkor kész min­dennemű józan állapotban elfogadott logika ellenében cseleked­ni. S ha a kollektív felpezsdülés állapota további dinamikát bon­takoztat ki, az még a legjózanabb fejeket is képes magával ra­gadni.

A világ jelenlegi veszélyhelyzete – ide tartozik többek között az a folyamat, melynek során széthullani látszik a Szovjetunió – nyilvánvalóan egyfajta szociálpszichológiai izgalmi helyzet, melynek révén az ember mindent elfelejthet, amire az utóbbi esztendők új felismerései tanítottak meg bennünket. A helyzet tehát pszichológiai szemszögből nézve igencsak veszedelmes.

(Fordította: Meller Ágnes)

Utopie Kreativ, 1991/8.