Történelmi háttér

Az önkormányzat és az önigazgatás elméleti vonatkozásai a két világháború közötti tőkés Európában igen szerteágazók. Elemeik szinte minden baloldali irányzat eszmevilágában megtalálhatók, rövidebb vagy hosszabb történelmi távlatra vonatkoztatva. Jóval szűkebb, bár még mindig a véltnél jóval sokrétűbb az önkormányzat gyakorlata. Itt is beszélhetnénk 1919-1920 torinói gyárfoglalásairól és az ottani üzemi bizott­ságokról; baloldali francia, belga, csehszlovák községtaná­csok tevékenységéről; a „vörös Bécs" városi önkormányzatá­nak nagyarányú szociális programjairól, de még a szociálde­mokrata vezetésű magyarországi Általános Fogyasztási Szö­vetkezet törekvéseiről is. Ám önkormányzó termelőegységek tartós tevékenységéről csak igen korlátozott értelemben szól­hatunk. Ez teszi nagyon jelentőssé a Spanyol Köztársaság­ban az 1936. július 18-i ellenforradalmi lázadás után kibonta­kozott, igen kiterjedt, alulról, spontán módon létrehozott ön­kormányzó gazdasági szektort. Ehhez hasonlót a második világháború után sem igen találunk Európában.

A polgárháború hatalmas irodalmában az önkormányzat problémája aránylag szerény megvilágítást nyer, különösen a hadtörténethez és a politikatörténethez képest. Ennek egyik oka, hogy az „autogestión" főszereplői a spanyol anarcho-szindikalisták voltak, ők pedig nem álltak közel a leggazda­gabb irodalmi termést produkáló polgári, illetve kommunista történetírás szívéhez. Maguk az anarchisták viszont a polgár­háború után többé nem játszottak számottevő szerepet a spa­nyol munkásmozgalomban. Az egyéb okok között a legfőbb, hogy 1936-1939 között a nemzetközi és a belpolitikai körül­mények igen rossz környezetet teremtettek az önkormányzat szabad és sikeres kibontakozásához.

Röviden a keletkezés pillanatáról. A júliusi lázadás után, szeptember 4-ig még polgári köztársasági kormány (José Giralé) vezette az országot. Elődeitől abban különbözik, hogy hajlandó volt felfegyverezni a felkelőkkel harcba szállt mun­kásokat, illetve tudomásul venni, ha önmagukat fegyverezték föl. Szeptember 4-én az Általános Munkásszövetség (UGT) veterán szocialista vezetője, Francisco Largo Caballero ala­kított kormányt – immár szocialista és. kommunista miniszte­rek bevonásával. Ehhez a kormányhoz november 4-én – ál­lam- és politikaellenes doktrínáik szögre akasztásával – az anarchisták és az anarcho-szindikalisták is csatlakoztak négy miniszterrel, átmenetileg alárendelve a kormányrészvételt tiltó doktrínájukat a fasizmus elleni egységes harc követelmé­nyének.

A lázadás szétzilálta a kormányzat és a gazdálkodás ad­digi szövetét. A végletesen kiélezett osztálykonfliktus során a nagy földbirtokosok és a nagyobb gyárak tulajdonosai túlnyo­mórészt vagy a lázadók mellé álltak, vagy – megrémülve a felfegyverkezett nép elementáris megmozdulásaitól – kül­földre távoztak. Ennek nyomán támadt az az új szükséglet, hogy a köztársaságiak birtokában maradt területen az igazga­tást és a termelést saját erőik vegyék a kezükbe. Ám a polgári republikánus kormánynak nem volt olyan apparátusa, amely ezt országos méretekben megoldhatta volna; komoly kísérle­tet sem tettek rá. Egyetlen erő volt, amely ezt a feladatot – a maga módján – megoldhatta: a harcra kelt nép, s ezt nem is habozott megtenni. Az országban több ezer mezőgazdasági kollektíva keletkezett, amelyek a lázadóktól megtisztított terü­leten a művelhető földterület reálisan mintegy egyharmadát (különböző számítások szerint 17-47%-át) művelték. Eredeti formájukban ezek nem voltak teljesen egységesek. Erre (azon túl, hogy különböző irányzatok képviselői domináltak bennük) elégséges magyarázat az, hogy hamarabb alakultak, mintsem bárki rendeleti úton közös mederbe terelhette volna őket. Mindenesetre a dolgozók nagyfokú találékonyságról tet­tek tanúbizonyságot. Nélkülük a lázadás utáni első hetekben nagy valószínűséggel összeomlott volna a termelés és a köz­ellátás, amint a nép által létrehozott új önkormányzati szervek nélkül a közigazgatás is. Egyszersmind az iparban is létrejöt­tek a különböző szakszervezetek képviselőiből álló munkás­ellenőrző bizottságok, illetve – ahol a tulajdonos árulóvá lett, vagy magára hagyta az üzemet – a Vállalati Tanácsok.

A kollektívák aránya és jellege országrészenként nagyon eltért. A baszk tartományokban szinte teljesen fennmaradt a hegemón republikánus burzsoázia magángazdálkodása. Az anarchista többségű Katalóniában és Aragóniában viszont túlnyomórészt kollektív termelőegységek működtek, jól tagolt önkormányzattal.

Az irodalom gyakran hangsúlyozza a kollektivizálás és a kollektív termelés spontán népi jellegét. Ezt azonban csak jelentős megszorításokkal fogadhatjuk el. A kollektív termelő­egységek és a vállalati önkormányzatok ugyanis nem valami­féle, a lázadás után kibontakozó új társadalmi erők vezetésé­vel jöttek létre és tevékenykedtek. Nagyon kevés kivétellel a

Spanyolországban akkor létező két nagy, milliós taglétszámú szakszervezeti szövetség emberei vették kezükbe az esemé­nyek irányítását. Az Országos Munkakonföderáció (CNT) anarcho-szindikalistái és a szocialista vezetésű, de 1935 óta a kommunistákat is felölelő Általános Munkásszövetség (UGT) osztozott a pozíciókon, helyi befolyásuk mértékében.

Talán különös, hogy éppen Katalóniában és Aragóniá­ban, ahol az anarchisták domináltak, került sor először a kol­lektivizálás rendeleti szabályozására. Az agrárviszonyokra vonatkozó határozatok itt a CNT 1936 szeptemberében összehívott parasztkongresszusának javaslatán alapultak;¹ ok­tóberben viszont, a katalán tartományi kormány, a Generalitat adott ki rendeletet az iparvállalatok köztulajdonba vételéről, illetve munkásellenőrzéséről.

A talány csupán látszólagos. Egy országban, ahol a kol­lektív termelői társulások és a rájuk épülő szabad társadalom ideológiájának akkor már legalább 70 éves mozgalmi háttere volt, s ahol milliós taglétszámú anarcho-szindikalista szak­szervezetek működtek, szükségképpen olyanok irányították a helyszínen is a kollektivizálást, akiknek több-kevesebb fo­galma volt a libertáris kommunizmus anarchista teóriáiról, a termelőközösségekre vonatkozó elképzeléseikről. Az imént említett katalán dokumentum is eléggé pontosan szabályozza a kollektivizálás formáit, mértékét és a társadalmasított ter­melőegységek működésének módját. Ám magából a híres október 28-i dekrétumból és az irodalomból is tudjuk, hogy a szabályozást jóval megelőzték a jogilag nem rendezett töme­ges kisajátítások. Ezek esetenként a későbbi szabályozástól eltérő normákat alkalmaztak (elsősorban többet, mást és más módon kollektivizáltak). A lázadással szembefordult tömegek kezdetben láthatóan elvonatkoztattak azoktól a külső körül­ményektől, amelyek később engedményekre, a doktrína la­zább kezelésére kényszerítették magukat az anarcho-szindikalistákat is. (A republikánus burzsoázia vagyonának leg­alább elvi tiszteletben tartása, a középrétegek érdekeinek vala­melyes figyelembevétele; a nem fasiszta tőkés államok polgá­rai anyagi érdekeltségeinek szem előtt tartása, a hadviselés érdekei stb. stb.)

A kollektív gazdálkodó egységek jellege

Ismét utalva a háborút kísérő társadalmi folyamatok bonyo­lultságára, meg kell jegyeznünk, hogy a libertárisok (anarchis­ták) döntő befolyása alatt álló területen a társadalmi átalak ítás jóval messzebb ment, mint más területeken, ahol a népfront pártjai „új típusú demokratikus köztársaság" kialakítására vettek irányt. Éppen emiatt azonban az anarchisták vezette területen alakultak ki a legjellegzetesebb önigazgató képződ­mények, egészen az Aragónia egy részét önállóan irányító, Fraga székhelyű Aragóniái Tanácsig, amely egy éven keresz­tül (1937 augusztusáig) szinte köztársaság volt a köztársasá­gon belül.

Bár a kollektivizálás történetének még jócskán vannak elégtelenül tisztázott vonatkozásai, az 1970-es évek óta e téren sok új eredmény született. Ehelyütt két alapmunkát emelnék ki, a veterán anarcho-szindikalista átélő, Zafón Bayo írását és a hatalmas kutatómunkát végzett német szaktörté­nész, Bernecker monográfiáját.²

A túlságos elvontság elkerülése végett ezúttal nem a kö­zösségek viszonyainak összegezett leírását adnám, hanem egy adott, jellegzetes közösség konkrét képét rajzolnám meg.

Alcorisa 400 lakosú község volt az Aragóniái Tanács igazgatta területen, jó földekkel, és – ami Spanyolországban igen fontos – elegendő vízzel. Határa zömmel nagybirtokok­ból állt, de sok kistulajdonos is volt. A falu lakóinak csak 5%-a végzett ipari tevékenységet egy kis olajütőben, a malomban, egy szappanfőzőben és a szódavíz-"gyárban". A földmunká­sok és az ipari bérmunkások főleg anarcho-szindikalista szer­vezetekhez kötődtek. Volt bizonyos befolyása a köztársasági polgári pártoknak. Azana köztársasági elnök Baloldali Köztár­sasági Pártjának (IR) és a Köztársasági Egyesülésnek (AR) is. Működött a libertáris káderszervezet, az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) egy kis csoportja is.

A felkelés után a község 8 napig a lázadók kezén volt. Mivel azonban távol esett a támadás fő irányaitól, néhány nap elteltével visszafoglalta a lázadók elől a hegyekbe vonult, va­dászpuskákkal és öreg pisztolyokkal fölszerelt munkás-pa­raszt milícia.

Ennek nyomán a faluban Védelmi Bizottság alakult. Tíz taggal képviseltette magát a CNT, 22 taggal az IR és az AR, illetve a FAI. Ugyanebben az arányban épült föl a község 5 tagú központi Intézőbizottsága (CCA). Elhatározták, hogy egységes szakszervezetet hoznak létre (vagyis a szórványo­san jelenlevő l/G7-tagokat is a CNT keretében és elvei alap­ján szervezik).

A bizottságokban heves vita folyt arról, hogy maradjon-e fenn egyelőre a magántulajdon és a magánkereskedelem, vagy vegyenek azonnal mindent a saját kezükbe, a minimális önellátás biztosítása érdekében. Mindez „élesben" vetődött föl, mivel beállt az aratásidő és 500 ember a hadsereg(ek)ben a fronton volt.

Első lépésként – a gépek szűkében lévő gazdaság érdeké­re tekintettel – a CCA elkobozta a nagybirtokosok mezőgazda­sági gépeit és hozzá értő dolgozókból csoportot szervezett a kezelésükre. A falu határát körzetekre osztották, amelyeket a dolgozók meghatározott csoportjai műveltek. Egy-egy képvi­selőjükből bizottság alakult, amely döntött a munkálatok sor­rendjéről. Ez volt a létrejövő termelési közösség magva.

A közösségbe az 1936 júliusa előtti szakszervezeti tagok külön felvételi eljárás nélkül léphettek be, a többiek belépését a közgyűlés hagyta jóvá. A kilépést elvileg lehetővé tették, de a közgyűlés joga volt eldönteni, hogy indokolt-e; ha nem, a kilépő nem vihette ki a javait.

Az Intéző Bizottság (CCA) élén „főtitkár" állt. Többi tagja szakterületeket irányított (mezőgazdaság, ellátás, munka­ügyek, oktatás). A közgyűlés jelölte ki őket, kizárólag szak­szervezeti tagokból (a kivételhez a CNT jóváhagyása kellett). A közgyűlés havonta ült össze, ez volt a néphatalom élő szer­ve. Szabályzatát két haladó, republikánus ügyvéd készítette. Döntéseit egyszerű többséggel hozta; esetleges rendkívüli üléseit a CCA hívhatta össze. A vezetők elvben visszahívha­tók voltak.

A pénzt eltörölték – bonokkal helyettesítették. Ezek nem kapcsolódtak szorosan a munkateljesítményekhez, hanem az életkori szükségletekhez és a család méreteihez igazod­tak. A közgyűlésen minden alkalommal tájékoztatták a lako­sokat a falu anyagi helyzetéről.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomot filmvetítő-helyiséggé, egy kisebb kolostort iskolává alakítottak. A két magántulajdonú garázs egyikéből cipészműhely lett, a ked­velt régi főnök vezetésével. Javítómunkákra állandó építőbri­gádot szerveztek. Új létesítmények is születtek. Kolbász­gyártó műhelyt hoztak létre, amely (egyéb termékek fejében) az egész körzetet ellátta. Szállodát és közös tehénistállót épí­tettek. Ennek azért volt jelentősége, mert a nagybirtokosok külterjes állattenyésztése sok kárt okozott a kisparasztok és bérlők parcelláin. A szakszervezeti házat is kibővítették. Egé­szében elmondható, hogy abban a nyomorúságos helyzet­ben, melyben létrehozták, az önkormányzat működött, a falu lakóinak fennmaradását sikerrel biztosította. Legfőbb ered­ményüknek az tekinthető, hogy megszüntették a javak szélső­séges egyenlőtlenségét, a szegények számára is létfeltétele­ket teremtettek; a szolgáltatásokra a közösség minden tagjá­nak eredendően joga volt.

Aragónia, különösen pedig Katalónia más részein a CNT túlsúlya nem volt ennyire elsöprő. Sokhelyütt az UG7-val, vagy a négy munkáspárt egyesüléséből létrejött kommunista PSUC (Katalónia Egyesült Szocialista Pártja) szervezeteivel kellett egyezkedni, megállapodni. Sok községben nem vált el egymástól a községi igazgatás és a létrehozott kollektív ter­melő közösség vezetése. Noha a kisparasztok birtokai elvileg megmaradhattak (és gyakran meg is maradtak), a bizottságok egyetlen közösségként kezelték a lakosságot, egységesen intézték termelési, politikai, művelődési, egészségügyi, ellá­tási ügyeit.

Sokhelyütt kiütköztek a primitív egyenlősdi nyomai. Egyes mezőgazdasági birtokokon a brigádok hetenként vál­tották egymást a kijelölt földdarabokon, nehogy a föld minősé­gének kisebb-nagyobb különbségeiből jövedelmi, majd pedig vagyoni eltérések keletkezzenek.

A városi kommunák kísérletei döcögve haladtak előre. Itt a bér általában fennmaradt, de szélsőséges egyenlősítő ten­denciákkal. Feljegyezték pl., hogy Valenciában 1936 augusz­tusában egy fodrász és a város vezető mérnöke azonos fize­tést kapott. (E primitív egyenlősdi gyökerei az aragóniai föld­munkások nagy többségének földhöz ragadt szegénységére nyúlnak vissza. Amikor fegyveres osztagaikat a nagy váro­sokba vezényelték, egy fürdőszoba látványa elegendő volt ahhoz, hogy valakit a burzsoáziához soroljanak… Spa­nyolország nagy része valóban kevéssé volt érett arra, hogy az önigazgatás kapitalizmus utáni formációként verjen gyöke­ret benne.)

Az Aragóniai Tanácsban és bizottságaiban nem csupán anarchisták hanem szocialisták, kommunisták, a trockista szí­nezetű POUM és a kis Szindikalista Párt hívei is működtek. Mindazonáltal az anarcho-szindikalisták túlsúlya egyértelmű volt. Az összetűzések általában nem a helyszínen keletkez­tek, hanem az országos politika súrlódásainak az áttevődései voltak. A Tanács, amelyet tagjai – és nemcsak a kommunista közreműködők – olykor Aragóniai Szovjetnek neveztek, ér­deklődött a szovjet tapasztalatok iránt is. így került sor arra, hogy 1937 elején küldöttséget menesztettek a Szovjetunióba, két anarcho-szindikalista és egy kommunista részvételével. Moszkvában nagy előzékenységgel fogadták őket, ám első­sorban új nagyüzemeket, szociális intézményeket, kultúrhá­zakat mutattak nekik, igen szoros – szabad tájékozódásra alkalmat nem adó – program keretében. Így hát a delegáció libertáris tagjai elégedetlenül tértek haza, míg a kommunisták jóval pozitívabban ítélték meg a látottakat.

Az önigazgató közösségek „röppályája" a népfront éveiben

Önigazgató termelői és szolgáltató társulások Spanyolor­szágban egészen a polgárháború végéig működtek, bár a hadi helyzetnek megfelelően fokozódó állami-hatósági szabá­lyozás közepette. Az anarchisták vezette kollektívák fénykora 1936 júliusa és 1937 augusztusa közé tehető. Az utóbbi dá­tum – az Aragóniai Tanács feloszlatása – cezúra: ezután újabb közösségek általában már nem alakultak, s a régiek is lassan az országos helyzethez idomultak. Magában véve az is harci tereppé változtatta őket, hogy a köztársaság egyes erői a magántulajdont, mások a központilag erősen szabályo­zott köztulajdont, ismét mások az autonóm önigazgató egysé­gek laza hálózatát tekintették a gazdálkodás kívánatos kere­tének. Ennek megfelelően, ami pl. az anarchisták számára mesebeli vívmány volt, azt a kommunisták vagy a centrista szocialisták anakronisztikus ostobaságnak tekintették. Mind­ez a köztársaság doktrínákkal túlságosan is átitatott politikai életében nagy feszültségeket, olykor gyilkos indulatokat is szült. Erre a talajra telepedett rá azután a köztársaságot jelen­tős támogatásban részesítő, eleinte óriási tekintélynek ör­vendő Szovjetunió akkor kiéleződő politikai deformációinak az áttevődő hatása: a trockisták elleni hajsza, az NKVD titkos spanyolországi tevékenysége, az erőszakos egységesítő tö­rekvések ellentétükbe forduló, megosztó hatása.

Franco uralma egyszeriben „feloldotta" a dilemmát. A közösségek vezetőit súlyos büntetésekkel sújtották. Tisztsé­get nem viselő tagjaikat – ha önként lemondtak a földkisajátí­tás során kapott földekről – nem büntették, de kizárták a föld­bérlés lehetőségéből. Különösen durván büntették a dolgozók oldalára állt értelmiségieket: tanítókat, ügyvédeket, papokat. Az északi vidékeken külön börtönt létesítettek papok és más egyházi személyek számára.

Némi összegzésféle

Ha összegzésül megpróbáljuk a magunk számára értelmezni az 1936-1939 közötti spanyolországi önigazgatási kísérletek (olykor nem is csak kísérletek) tanulságait, a helyzetüket be­folyásoló, sorsukat meghatározó tényezőket két nagy cso­portba sorolhatjuk. Az egyikbe azok a mozzanatok kívánkoz­nak, amelyek szorosan az adott történeti helyzethez kötőd­nek, s így nem is vetíthetők ki más korokra, más színterekre. A másikba azokat a momentumokat sorolhatjuk, amelyek ma­guknak az önigazgató társulásoknak a természetes és el nem hárítható problémái, legalábbis mindaddig, amíg nem olyan gazdasági rendszerben (sőt: világrendszerben) működnek, amely maradéktalanul az önigazgatás logikája szerint épül föl.

1. Az első csoportba sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a spanyolországi termelő és szolgáltató kollektívák egy véres és pusztító belháború menetében jöttek létre és fejtették ki a tevékenységüket. Ha mindez a XIX. század valamely polgár­háborújában zajlik, a végletes decentralizáció akár a prog­resszív erők hasznára is válhatott volna. Lehetőséget adha­tott ugyanis arra, hogy az egymástól elvágott termelő és szol­gáltató egységek gazdaságilag és önvédelmi szempontból is életképesek maradjanak. Ám 1936-ban a helyzet más volt. Míg a közösségek saját léte és munkájuk logikája a maximális decentralizációt kívánta volna meg, a háború, a katonai ellá­tás szükségletei az eszközök lehető legnagyobb központosí­tását, bizonyos ágazatok erős kormányzati szintű kézbentar­tását igényelték. A kétféle – egyaránt objektív – szükséglet ta­lálkozása törvényszerűen konfliktusok sorozatának a forrá­sává lett; az összeütközések pedig áttevődtek a politika teré­re, kiélezett szituációkat szültek. Ezeket az anarchizmus és a szocializmus korábbi történeti összeütközései is motiválták. A háború tehát igen ellentmondásos szerepet játszott a kollek­tívák sorsában. Egyrészt egészében neki köszönhették a lé­tüket: ha a lázadás következményei a köztársasági területen nem zilálják szét a termelés magántulajdonon alapuló szerke­zetét, az önigazgató egységek létre sem jöhettek volna. Más­részt a hadviselés mint önigazgató közösségeket kétségtele­nül deformálta őket.

2. Egy másik, erősen korhoz kötött tényező, hogy a kora­beli szocializmus legtöbb szektora idegenkedett az önigaz­gatás decentralizációt sugalló elvétől. A centralizáció háború sugallta szempontja jól illeszkedett a kommunisták, a cent­rista és a jobbszárnyhoz tartozó szocialisták egész jövőképé­be, a központilag tervszerűen irányított szocialista gazdaság hipotézisébe. Az önigazgatás szorgalmazása szemükben a háború szempontjaitól függetlenül is tévútnak, kisiklásnak tűnt. Ami pedig a polgárság republikánus és nemzetiségi párt­jait illeti, ők éppen a kisebb és a közepes magánvállalkozá­sokhoz képest (amelyeknek érdekeit képviselték) vélték törté­neti visszakanyarodásnak az önigazgatást.

3. Végül nem feledkezhetünk meg a korabeli önigazga­tás ideológiájának leegyszerűsítő vonásairól sem, ami abból is fakadt, hogy a kollektívák egy része csak a legszegényeb­bek számára volt vonzó lehetőség. Elsősorban a kezdetleges egalitarizmus ötlik szembe. A közösségektől idegenek voltak nemcsak a számottevőbb jövedelemkülönbségek, hanem az egyéni érdekeltség ennél szelídebb formái is, pl. hogy egy-egy dolgozó tartósan ugyanazt a földdarabot munkálja meg. Külön ütközéseket okozott, hogy ezt a merev egalitarizmust sok közösségben egyeztetni kellett az UGT, vagy a kommu­nisták elképzeléseivel. Tény, hogy a közösségek, legalább 1937 tavaszáig, erősen ideológiai motivációjúak voltak. Ez a praktikum szempontjából hátráltató tényezőnek bizonyult: a bonyolultabb fizikai és a kifejezetten szellemi tevékenység aláértékeléséhez vezetett, ennek minden következményével.

Ha figyelembe vesszük a felsorolt gyengítő tényezőket, ezek elkerülhetők, vagy kiküszöbölhetők. A háborús környe­zet többé-kevésbé kizárható kísérője a mai önigazgatási kí­sérleteknek. A modern kiutat kereső marxista ihletésű szocia­lista ideológiákban előrehaladt az ultracentralizált gazdasági építmény súlyos fogyatékosságainak az erőteljes bírálata, valamiféle önkormányzat fontosságának a felismerése. Az sem szükségszerű, hogy az autodetermináció hívei primitív egalitárius, vagy izolációs elképzelésekre építsék önigazgató közösségeiket. így tehát – mondhatnók – az önigazgatás mai perspektívái jobbak az ötven év előttieknél.

Az önigazgatás bizonyos kérdőjelei azonban már Spa­nyolországban is túlmutattak ezeken a korhoz és helyhez kö­tött mozzanatokon és ma is fennállnak, részben a pillanatnyi szituáció által determinált, részben azonban elvi akadályként.

Minden olyan önigazgatási kísérletnek, amely nem a dol­gozók önkormányzatán alapuló társadalomban (még ke­vésbé önkormányzó társadalmakra épülő világgazdasági rendben) működik, talán leglényegesebb ellentmondása, hogy ilyen ideális helyzet híján a kollektívák külső kapcso­latai elvileg különböznek belső viszonyaik természetétől. A termelő egységen belül jó esetben a kollektív döntések, a nagyfokú egyenlőség, a szolidaritás jegyében folyik a munka.³ Mihelyt azonban a kollektív gazdaság kilép a gazdasági cselekvés nemzeti vagy nemzetközi terepére, ott ettől idegen elvű közegben kell helytállnia. Ez lehet a tőkés piac dzsungele, vagy a szocialista államnak az önigazgatás szempontjaival összhangba nem hozott preferenciarendszere, ezen alapuló szabályozó eljárásai. Ez a környezet könyörtelenül szorít­ja a közösséget vagy arra, hogy belső viszonyait a na­gyobb hatékonyság érdekében hozzáidomítsa a környe­zethez (s ebben az esetben az egyenlőség elvét a teljesít­mény szempontja gyűri maga alá), vagy arra, hogy elszi­getelődjék, begubózzék. Spanyolországban ez abban tük­röződött, hogy azok a közösségek maradtak tovább működő­képesek, amelyek zömmel a helyi ön- és közellátás feladatait látták el. Azok viszont, amelyek korábban szerteágazó áru-és pénzkapcsolatokat tartottak fenn, nagyon hamar kormány­segítségre szorultak (forgótőkehitel, anyagbeszerzés, értéke­sítés dolgában) és ezzel erős állami kontroll alá kerültek, még ha ez nem mindig öltött is tetten érhető jogi formát.

Mai önigazgatók számára viszont ez annyit jelent, hogy először hatékony tőkés (vagy félállami) vállalatként kell bizo­nyítaniuk életképességüket. Ezután kísérelhetik meg, hogy a társadalmat és a termelést a maguk képére formálják, akár csak egy ország méreteiben is.

Összes kérdőjelei ellenére az 1936 és 1939 közötti Spa­nyolország önigazgató törekvései – az egészen más jellegű jugoszláv kísérlettől eltekintve – a legnagyobb tömegeket mozgató és leghosszabb ideig fennálló önigazgató szektor tapasztalatát hagyták ránk, amelyet kár lenne az „anarchis­táknak" szóló szokásos kézlegyintéssel elintézni.

A katalóniai és aragóniai kollektivizálás dokumentumaiból (1936)

Az alább közölt dokumentumok további részleteket világíthat­nak meg ezen önigazgató szektor működésével, a termelő kollektívák életével kapcsolatban.

Az első dokumentum, a CNT által összehívott 1936. szeptemberi katalóniai parasztkongresszus tervezete a földek kol­lektív tulajdonba vételéről, olyan időpontban született, amikor Katalóniában a tényleges hatalom még szinte teljesen az anarchista milíciák kezében volt, bár az autonóm katalán kor­mányt a republikánusok tartották kézben. Ennek megfelelően itt az anarchista doktrínát enyhébben korlátozzák a más szer­vezetekkel folytatott egyezkedésnek a szövegben egyébként külön megemlített szempontjai. A másik két dokumentum (a kongresszus 5., ill. 7. napirendi pontjának vitáját lezáró hatá­rozatok) ugyancsak az anarchisták mezőgazdasági és falusi politikáját tárgyalja.

*

1. Az 1936. szeptemberi katalóniai tartományi parasztkongresszus határozata a föld kollektivizálásáról és a szakszervezeti egységről.

A Bizottság, miután behatóan tanulmányozta azokat a többrétű jelleg­zetességeket, amelyek közepette a katalán mezőgazdaság működik, mélyen elemezve a tartomány parasztjainak lelki beállítottságát, le­hetségesnek látja, hogy felvázolja az alábbi irányelveket. Reméli, hogy ezek normaként szolgálnak, vagy szolgálhatnak majd annak az útnak a kijelölésében, amelyen haladnunk kell, és amely el fog vezetni bennünket a föld teljes kollektivizálásához, amely cél a CNT elveiből következik.

A katalán kisbirtok jellegzetességei a függetlenségnek abból a szellemiségéből erednek, amely mély gyökeret vert parasztjainkban. Miután szenvedélyes vágyuk, hogy megszabaduljanak a bérrabszol­gaságtól vagy attól a kizsigereléstől, amely a részes-, vagy haszon­bérlet révén sújtotta őket, a függetlenséget egyetlen gondolatban, illetve célban sűrítették össze: FÖLDET! Legmesszebb menő törek­vésük pedig az volt, hogy e föld tulajdonosaivá váljanak.

Miként a szerelmes, akinek a szenvedélye elemi önzéssel páro­sul, hajtja magát a paraszt, hogy elérje és megragadja célját. Nem kíméli erejét, éjjel-nappal dolgozik, egyfolytában és pihenés nélkül, éppúgy, mint családtagjai. Elégtelenül táplálkozik, tönkreteszi egész­ségét, valójában csak tengődik, silányabbal, mint az állatai.

Ekkora lemondás és áldozat láttán meg kell értenünk, hogy ha azonnal az összes földek kötelező kollektivizálására törekednénk, azokéra is, amelyekre a munka és az önmegtagadás említett mártírjai már szert tettek, számos akadályba ütköznénk, amelyek meggátolnák a normális haladást céljaink felé!

A kistulajdonos annyira kötődik a nagy nehezen megszerzett földdarabkához, hogy az számára hovatovább életének egy darab­jává lesz. Meggyőződésünk, hogy gyanakodva tekintene bárkire, ha azt hiszi róla, hogy el akarja ragadni tőle, még ha azzal a céllal is, hogy nagyobb jóléthez juttassa őt.

Ezt a bizalmatlanságot számos tényező igazolja. A paraszt ugyanis tapasztalta, hogy mindazok, akik azt ígérték neki, hogy fel­szabadítják, mindig nyomorultul becsapták, hogy az ő rovására jussa­nak előnyhöz. A politikusok bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez az egoista észjárás, amely inkább illik egy kispolgárhoz, mint a proletárhoz, és létrejöjjön a tökéletes bizonytalanság hangula­ta, amelynek áldozatai a falu dolgozói.

Mindezeknek a megfontolásoknak az alapján a Bizottság úgy véli, hogy a plénum elé terjesztheti döntés céljából az alábbiakat:

Ebben a következő irányelvek vezes­sék őket:

A)     Ha a faluban lehetséges a kollektivizálás, anélkül, hogy ezzel kiváltanák a már jelzett nehézségeket, hozzá kell látniuk, hogy ezt maradéktalanul és azonnal megvalósítsák.

B)     Ha a helység parasztjainak a többsége ezeket az elveket nem osztja, vagy vannak, akik nem osztják őket, akkor a szakszervezetek tiszteletben tartják a kistulajdonosok művelési módját, és elkezdik a nagybirtokok és a lázadó elemek földbirtokainak a kisajátítását, amely utóbbiakat szintén kollektivizálni kell.

C)     A szakszervezeteket fel kell jogosítani arra, hogy ha a falvak követelményei ezt teszik tanácsossá, függesszék fel a végleges kol­lektivizálás végrehajtását arra a legrövidebb időre, amely ennek az előkészítéséhez szükséges. Tegyék lehetővé a kisbérlőknek, hogy a művelést a kistulajdonosok esetében már említett módon folytassák, fenntartva, hogy az említett földek kollektivizálásra várnak, mihelyt ennek a feltételei előállnak.

A parasztság felszabadítását kiteljesíti kollektív gazdaságok lé­tesítése, ahol mindazok a vívmányok rendelkezésre állnak, amelye­ket a modern földművelés nyújt a merész megvalósítóknak: villamosí­tás, urbanizáció, az elhanyagolt falvak rendbehozatala, öntözés, talaj-egyengetés, mocsárlecsapolás. Végtelen a javító intézkedések sora, amelyek végeredményükben növelik a siker esélyét az új létesítmé­nyekben. Ez a legélőbb ösztönzés arra, hogy az összes parasztot a CNT követeléseiben található nemes törekvések oldalára állítsák.

A határozat záróaktusaként, mint a legszélesebbre nyitott födera­lizmus hű értelmezését (amelyet a CNT mindig képviselt), a Bizottság szükségesnek tartja, hogy minden paraszti településnek a legna­gyobb szabadságot biztosítsák az előbbiekben ismertetett döntések véghezvitelében és formájuk megválasztásában.

A Bizottság⁴

A határozatot egyhangúlag jóváhagyják.

2 Határozat

a napirend ötödik pontjához

Széles körű vita után, amelyben a Bizottság⁵ minden tagja részt vett, a plénum elé terjesztjük a következőket.

Mivel a fasizmus elleni harcot nem egyedül a CNT folytatja, ha­nem részt vesznek benne az összes forradalmi szervezetek; mivel drágán megfizetendő ostobaságnak bizonyulna, ha meg­határozott társadalmi rendszert vezetnénk be; figyelembe véve, hogy híven ki kell tartanunk a forradalmi szövet­ség egyezménye mellett, és tiszteletben tartanunk más proletár cso­portosulások véleményeit, javasoljuk:

(Közli, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Harsányi Iván)

Jegyzetek

1 Maria Carmen Garcia-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. kötet. (La guerra de España 1936-1939). Guadia­na, Madrid, 1974. 153-157., ill. 67-75. old. L. a cikk mellékletét.

2 Juan Zafón Bayo: El consejo Revolucionario de Aragón. Planeta, Barcelona, 1979.; Walter L. Bernecker: Colectividades y revolución social. El anarquismo en la guerra civil española, 1936-1939. Critica, Barcelona, 1982.

3 A „jó esetben" megszorítást azért alkalmazom, mert a kollektívák létrehozása körül nem kevés kényszerítő eljárásról tudunk.

4 Itt a Bizottság tagjainak névsora következik, 23 név, amelyeket, minthogy a mai magyar olvasónak keveset mondanak, mellőzhetőnek tartunk; mindegyi­kük egy-egy járás CNT-szervezeteit képviselte.

5 Ez a Bizottság Katalónia négy megyéje (Barcelona, Tarragona, Lérida, Gero­na) CNT-szervezetének és a barcelonai rádiónak a képviselőiből állt.

6 Consejo de Economía – a katalán regionális kormány gazdasági csúcsszerve.