Mészáros István: József Attila és a modern művészet, Budapest, Argumentum Kiadó, 2004.
Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig, Budapest, Alexandra Kiadó, 2002.
A rendszerváltozás lázában, a neofita őrjöngések csúcspontján a József Attila utca nevét is meg akarták változtatni azok a megszállottak, akik az úgynevezett "kommunizmussal" együtt az egész huszadik századi progressziót ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. Az 1990-ben kibontakozó új kurzusban minden baloldali érték gyanúsnak számított, s ebben nem hozott érdemi változást az 1994-es kormányváltozás sem, hiszen a győztes baloldali párt az oktatást, a kultúrát és általában a szellemi életet készségesen átengedte a liberálisoknak. Azoknak a liberálisoknak, akik nagy elődeikkel szemben nem szövetségest, hanem kiszorítandó ellenfelet látnak a baloldali szellemi körökben. Részint saját ultrabaloldali múltjuk kompenzálása okán, részint a szűkülő értelmiségi piacon való előnyszerzés szándékával.
Ezekben az években valóban félni lehetett attól, hogy József Attilát sikerül kiszorítani a magyar irodalom fősodrából, s a közöny és az ellenpropaganda kettősével karanténba zárják az újkapitalizmusra veszélyes életművét. József Attila kiiktatásával és Ady Endre kétoldali kisajátításával (szabadelvű és antiklerikális publicista a liberális tábornak, a "zsidók" által megrontott, de lelke mélyén igaz magyar és jó keresztény költő a jobboldal számára) a huszadik századi magyar lírából kilúgozható lehetne annak forradalmi politikuma. Ha viszont ez a kísérlet elbukik, s Ady Endre és József Attila a maga eredeti mondanivalójával visszhangra talál a felnövekvő nemzedékekben, akkor egyre nehezebb lesz eltitkolni, hogy a múlt századi magyar költészet csúcsain állók egyszerre utasították el a magyar Ugar nacionalizmusát és a kapitalista társadalmi rendet.
A mai magyar szellemi élet arra a hamis "kánonra" épül, hogy csak két ellenpont létezhet benne: a piac- és Nyugat-barát liberálisok, s az erősen nacionalista jobboldaliak. József Attila egész életműve ennek a hamis alternatívának a tagadása. Ő a befelé zárkózó nacionalizmust és a tőke társadalmi rendjét egyforma következetességgel utasította el. József Attila saját korát, a konszolidált Horthy-rendszert (a fehérterror után és a zsidótörvények előtt) nem nacionalista kurzusként, hanem érett kapitalizmusként láttatja. Olyan rendszerként, amelyről elmondható, hogy "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). A pénz által vezérelt jogállamra áll, hogy benne a szellemi ember "neve, ha van, csak áruvédjegy / mint akármely mosóporé" (Mondd, mit érlel…), itt igaz, hogy "ki szenet árul, ki szerelmet" (Világosítsd föl), a nép fia "hol lehet altiszt, azt kutatja" (Hazám), erre rímel, hogy "a munkabér a munkaerő ára, / cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. / Ujságpapír az asztalon kenyérrel / s az ujságban, hogy szabadok vagyunk" (Munkások). Ezt a rendet jellemzi, hogy a szövőlány (és a Tesco éjszakai pénztárosa) kezében "kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért" (Hazám). A rendszer, amelyről elmondható, hogy "Nem isten, nem is az ész, hanem / a szén, vas és olaj, / a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve" (A város peremén), nem a király nélküli királyság neobarokk díszlete, hanem mögötte a klasszikus kapitalizmus való világa. S nemcsak Magyarországon, hanem a "művelt Nyugaton" is: "élj Párizsban vagy Szatymazon, – / mire a béredet kikapnád, / itt állsz és ott ül a haszon" (Haszon). Ebben a "szörnyű társadalomban" a jogállam és a szabadság is csak üres szó az alulra szorított millióknak. Cserépfalvi összkiadásában, a Horthy-korszak fénykorában bátran megjelenhetett sok ezer példányban, hogy "De – elvtársaim! – ez az a munkásság, / mely osztályharcban vasba öltözött", s még nem fenyegette a vörös csillagot üldöző mai jelképtörvény a következő sorokat: "a munkásság majd a sötét gyárra / szegzi az Ember öntött csillagát" (Munkások). Ez az osztályharcos indulat nem az ellenforradalmi rendszer s nem is a kezdődő fasizmus, hanem a kapitalizmus lényege ellen irányul. Sorai mai világunkban éppoly aktuálisak, éppúgy a tőke és a munka örök konfliktusáról szólnak, mint ama régen eltűnt Magyar Királyságban. A kapitalista rendszer legbelső lényegét megfogalmazó zseniális mondata ("Jogállamban a pénz a fegyver") élete utolsó szakaszában született meg. Nem lázadó kamaszként, hanem érett költőként fogalmazta meg végtelen tömörítőképességével a piaci logikára épülő jogállam belső ellentmondását: azt, hogy alapvető sorskérdéseiben a kapitalista társadalom szükségszerűen csak antidemokratikus lehet.
Szellemét sokak meglepetésére nem tudta kiszorítani a rendszerváltozást kísérő kultúrpolitikai tisztogatás. Rövid bizonytalanság után nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok körében József Attila a leghitelesebb magyar költő, a sorain felnőtt középnemzedékből sokan hűek maradtak hozzá, s az úgynevezett "szellemi élet" fórumain is pezsgő vitákat vált ki személye és életműve. Kezdetben hálás témának bizonyult a Moszkvából vezényelt kommunista törpepártból való kizáratása, s hosszan el lehetett csámcsogni a Világosítsd föl című versben található "fasiszta kommunizmusról". Holott a szövegösszefüggésből nyilvánvaló, hogy ez egy olyan mese, amelyre annak van szüksége, akinek az a célja, hogy "ne legyen szabad, ami jó". ("Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.") Ebből az ironikus szópárosításból aligha lehet kiolvasni azt, hogy József Attila összemosta volna a nácizmust és a kommunizmust, ahogy azt jelentéktelen szerzőcskék mellett a gazdag és értékes életére méltán büszke Fejtő Ferenc is teszi, többek között A Monarchiától a globalizációig című kötetében (Alexandra, 2002). (Fejtő emlékezete szerint egyébként a kommunisták juttatták hatalomra Hitlert: a valóságban a kommunisták és a szociáldemokraták ellenében a polgári pártok szavaztak bizalmat Hitler kancellári megválasztásához 1933 januárjában, pusztító útjára engedve a náci diktatúrát.) József Attila mai olvasóit azonban nemigen foglalkoztatják az efféle fáradt okoskodások. Verseit azért szeretik, mert szépek, mert igazak, mert könnyen idézhető verssorok vannak bennük, mert személyisége rokonszenves, szelleme pedig azt a lázadó nyugtalanságot sugározza, amely nélkül nem élet, csak vegetáció az emberi és társadalmi lét. Józan és politikai előítéletektől mentes olvasói számára nyilvánvaló, hogy József Attila természetesen, "ahogy a csillag megy az égen", baloldali és forradalmár költő. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy a mindvégig tudatos marxistaként gondolkodó költőt kommunistának vagy szocialistának gondoljuk-e. Egy önmeghatározásában egyszer "liberális kommunistának" nevezte magát, ami talán legközelebb állt egyéniségéhez. De a mai világunkból hiányzik az a szellemi rugalmasság, ami a kifejezés mögött álló, összetett gondolat- és érzésvilág megértéséhez szükségeltetik.
Centenáriuma, születésének századik évfordulója nagy próba a baloldali politikai erőknek és szellemi műhelyeknek. Ha elsumákolják az évfordulót, ha a forradalmi életműről a szocialista lényeget kilúgozó álszakértők mögé bújva mernek csak megemlékezni, ha kényelmetlennek találják az "elvtársat" és "osztályharcot" a verseiben, ha József Attila helyett is mentegetődzni kezdenek a szellemi élet fura urai előtt, akkor sok jót nem várhatunk a centenáriumtól. (S az efféle baloldaltól.) De az elmúlt esztendő politikai történései azt jelzik, hogy a folyamatos szellemi önfeladás véget ért a magyar baloldalon. Ez esetben tiszta szívvel ünnepelhetjük József Attilát. Azt a magyar költőt, gondolkodót, proletárból lett értelmiségit, aki a magyar szocialista szellem mindmáig legtehetségesebb és legtisztább emlékezetű képviselője. Az ünnep sohasem a halottnak, mindig az élőknek szól. 2005-ben a József Attila-centenárium az ünnep méltóságával prezentálhatja, hogy igenis létezik a liberálistól és a jobboldalitól egyaránt különböző, szocialista kultúra. A magyar baloldalnak van korszerű és vállalható antikapitalista hagyománya, van a piaci társadalmon túlmutató, humánus és közösségi világképe. Van olyan szellemi csúcsteljesítménye, amelyhez a huszadik században sem a liberális, sem a népnemzeti és jobboldali alkotók nem értek fel. S igen, a magyar szellemi életben sok évtizedes tradíciója van a dogmamentes baloldaliságnak. Ezt nem kell bizonygatni, elég kinyitni egy József Attila-kötetet. Magyarázkodás helyett magabiztos büszkeséggel kell József Attiláról beszélnünk. Lehet, hogy nem vagyunk méltóak hozzá, lehet, hogy sok mindent elrontottunk és összezavartunk az elmúlt években és évtizedekben. De a sors különös kegyelméből ő akkor is a miénk maradt, s az ünnepen – ahogy az ünneplők általában – nem a rosszról beszélünk, hanem a jóról. József Attila ünnepe a hazai szellemi baloldal számára egyszerre lehet a hagyomány és a megújulás – az önfeladás korszakán való túllépés – kivételes alkalma.
Élete és életműve természetesen messze több, mint politikum. Játékossága, széles körű műveltsége, összetett és némiképp sérült személyisége, kegyetlen gyermekkora és kamaszos fiatalsága (igazi felnőttkora nem is volt) végtelen történetek és legendák témájává lett. Aki életében bármilyen szinten kapcsolatba került vele, az maga is bevonult az irodalomtörténetbe és a köztudatba, hiszen hatvan-hetven esztendővel később is népszerű televíziós sorozatokban, izgalmas dokumentumregényekben és hírlapi polémiákban bukkan fel a neve a nagy költő oldalán. Alighanem József Attiláé a huszadik század legjobban és legrészletesebben dokumentált magyar élettörténete. Már a Cserépfalvi-féle első összkiadás is hosszú és fájdalmasan őszinte önéletrajzával indít. Maga és pszichiáterei jóvoltából nemcsak élete minden részletét ismerjük naptári pontossággal, hanem öngyilkossági kísérleteiről, szexuális gondjairól és álmairól is árnyalt képet kaphatunk. Arcát nagyon széles körben ismerősként azonosítják, egy-két sorát idézve milliók nyugtatják meg magukat, hogy ismernek valamit a magyar lírából, műveltségben fölötte állnak a kereskedelmi tévék villalakó bunkóságának. Mutatis mutandis, József Attila népszerűségét tekintve valamiképp a magyar Che Guevara. Ahogy Che, úgy József Attila mítoszában is fontos része van az emberi tisztességnek és hitelességnek, a naivságig tiszta meggyőződésnek, az arc nemességének és egyszeriségének, s persze a fiatalkori – valamiképp Krisztusra rímelő – halálnak. Aki sokáig él, arról mindenféle fénykép fennmarad, öregkori és nyavalyatörős is, idővel ír hülyeségeket, elvállal rossz tisztségeket, és megfutamodik jó ügyek elől, s a kaján utókor szemében mindez kikezdi, ha nem is a művek minőségét, de a személyiség tisztaságát mindenképp. József Attilának minderre nem volt ideje, s mindannyian biztosak vagyunk benne, hogy ő személy szerint nem is lett volna képes beleszürkülni a felnőttségbe. Halálának oka minden lélekbúvárkodó okoskodáson túl feltehetően az volt, hogy nem akart rossz felnőtt lenni egy rossz korban.
Egyik legdöbbenetesebb Flóra-versében így ír szerelméről (remélt támaszáról?), a későbbi koszorús állami költő koszorús hitveséről: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak: / mint gyermekeknek játék, oltalom, / mint munkásoknak emberi öntudat." Ilyen "pártosat" a legdogmatikusabb pártköltők sem mertek leírni szerelmes versben. Ilyet csak az ír, akiben már valóban elválaszthatatlan lét-egésszé olvadt össze a szerelem és a világnézet, a magánéleti szenvedély és a közéleti elkötelezettség. Simán szerelmes soraiban ekkorra már meg is bicsaklik az amúgy zseniális költő. "Félek, nem tudod megbocsájtani / eltékozolt, ostoba, könnyű multam", írja egy másik Flóra-versben. Ez Karády Katalinhoz illő slágerszöveg lenne, ha nem éreznénk mögötte a tragikus és megszépítő hazugságot. József Attila múltja minden volt, csak nem eltékozolt, ostoba és könnyű. Önmagát vigasztalva azt hazudja magának, hogy azért nem kell a kedvesének, mert azelőtt léha és felelőtlen életet élt, amivel legalább visszamenőleg színesebbé teszi a múltját. (Karády Katalin, a kor szupersztár dívája a negyvenes évek első felében egy filmjében egyébként valóban elénekelt pár József Attila-sort, a költő népszerűségének biztos jeleként.)
Vannak múltjukkal zsonglőrként játszó, megélhetési értelmiségiek és vannak elveikhez hű, igazi szellemi emberek. József Attila ez utóbbiak csillaga, a "Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." gondolatának szerzője. Jó érzés olyan könyvet olvasni, amelyet egy ilyen ember ír róla. Mészáros István, az 1956-ban Nyugatra távozott és régóta Angliában élő marxista gondolkodó az ötvenes évek végén olasz nyelven írta meg József Attila és a modern művészet című könyvét (nagyesszéjét, ihletett vallomását) a költőről. Az Argumentum Kiadó és a Lukács Archívum jóvoltából most – a szerző bevezetőjével, Andor László és Agárdi Péter utószavával – magyarul is megjelent ez a mű. Olyan szellemi közegben élünk, ahol már az is csodának számít, ha valaki nyíltan vállalja és vállalhatja negyvenöt esztendővel ezelőtti sorait. Mészáros István esetében azonban ennél többről van szó. Számára József Attila életműve "nagy gondolati költészet", "esztétikum és társadalmiság" szerves egysége, a "lelki világrend" lírája. Az időközben kitört posztmodern őrület, az elvont "textus" és "kánon" divatjának félművelt majmolói ezeket a fogalmakat azóta kiirtották a magyar irodalomtörténetből. A negyvenöt évvel ezelőtti könyv a mai olvasó számára ezért szokatlanul frissnek hat, a sok áporodott irodalomtörténeti badarság után élő nyelven és közérthető szavakkal a lényegről beszél. Merész és korszerű könyv, túllép a félmúlt intellektuális kacatján. Olvasása közben időről időre megfeledkezünk arról, hogy közel fél évszázada született, néha úgy hat, mintha – finoman és direkt utalások nélkül – az elmúlt egy-két évtized kötelező torzításaival vitatkozna. Mészáros István számára már 1959-ben is világos volt, hogy az avantgárd éppoly dogmatikus lehet, mint a zsdanovizmus, s az utókor ismeretében ez az avantgárd örökébe lépő posztmodernről még inkább elmondható.
A kötet egyik legizgalmasabb elemzése az 1930-ben született, Nyár című vers utolsó szakaszának a történetéről szól. "Ily gyorsan betelik nyaram. / Ördögszekéren jár a szél – / csattan a menny és megvillan / elvtársaim: a kaszaél." Így jelent meg az 1931-ben elkobzott és zúzdába küldött kötetben. Aligha kell részletesebben magyarázni, hogy a kaszaél Dózsa György (Ady által is megénekelt kaszájának) az éle, a lázadásé és a forradalomé, amelyet a parasztok helyett immár a munkásoknak kell megvívniuk. Igazi, József Attilához méltó befejezése egy természeti idillként induló versnek. A vers ugyanis József Attila – és Mészáros István – értelmezésében nem a szerelemről és nem a természetről, hanem a lelki világrendről szól, amelyben a nyári gólyahír és a társadalmi mondanivaló természetes egységet alkot. 1934-ben a költőnek a megjelenés érdekében meg kellett változtatnia az utolsó sort. Két változatot is kiagyalt az "elvtársaim: a kaszaél" helyett. Az egyik szerint, ami megvillan, az "Kék, tünde fénnyel fönn a tél", a másik szerint "- dől a zápor – a kaszaél". A kötetbe végül az előbbi, az elég abszurd téli kép került be. Egy, Mészáros István szavai szerint "tipikusan kispolgári mentalitású kritikus" 1938-as tanulmányában hosszan megdicsérte a költőt a cenzúra által kikényszerített változtatásért. "Ideológiai túlbuzgalommal", "vezércikkszerű" verseléssel vádolja legjobb verseit, s a fenti sorcsere kapcsán úgy fogalmaz, "félek leírni a régi utolsó sort". Majd hosszan dicséri a kikényszerített új sort mint a költő jó útra térésének biztos jelét. Olvassuk el egészében is a verset.
Nyár
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög, s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.
A magyar lapály nyarába a vihar olykor lázadást és forradalmat hoz, de többnyire csak a lázadás hamar kihunyó indulatát, látomást és délibábot. De "kék, tünde fénnyel fönn a tél" sohasem jön a nyári viharral a magyar Ugaron. Nemcsak politikailag, hanem meteorológiailag sem létezik ilyesmi a magyar Alföld szárazon izzó nyarában. A Mészáros István által "tipikusan kispolgári mentalitású kritikusnak" nevezett szerző egyébként az a Fejtő Ferenc, aki ezek szerint nem tegnap kezdte el József Attila polgári költővé finomításának folyamatát. Fentebb említett könyvében – és számos előadásában – már azt tartja a legfontosabbnak József Attilában, hogy állítólag ő tett volna először egyenlőségjelet a nácizmus és a kommunizmus között.
Mészáros István már negyvenöt esztendeje világosan látta, hogy a liberálisok "antiideologikus buzgalma" mögött kőkemény ideologikusság rejlik. (Fejtő Ferenc élete minden tiszteletet megérdemel: de József Attila más hitet vallott legjobb lírájában, mint amit a kommunizmussal valóban szakító Fejtő választott magának.)Mészáros István az emigráció szabadságában megengedhette magának, hogy minden dogma és "antiideologikus buzgalom" nélkül írjon József Attiláról. Hosszan idézi Ignotus Pál és József Attila vitáját a szocialista társadalomról. József Attila szerint az ifjabb Ignotus látomása a szocializmusról olyasmi, hogy "Gödöllőn a főszolgabíró egy könyökvédős Lukács Alajos lesz a fürjtollas Endre László helyett, és nagy szociális haladásnak számít, hogy ő is motorkerékpáron vagy egy kis Tátra kocsin közlekedik, nem négyfogatú hintón, mint Endre László, és hogy a parasztnak azt mondja, Szabó úr, ön…, nem pedig Hé, te…, mint Endre László." József Attila (és Marx) szerint ezzel szemben a "kapitalista is rabja a kapitalizmusnak", s a szocializmus azt jelenti majd, hogy minden ember felszabadul a gazdasági kényszer rabságából. Tegyük hozzá tárgyilagosan, hogy a "létező szocializmus" hétköznapi valósága jobban hasonlított Ignotus kispolgári víziójára, mint József Attila álmára. De ezt még tovább írja majd a történelem.
Mészáros István világosan bemutatja, hogy a Tiszta szívvel kamaszos anarchizmusa és a korai évek Juhász Gyulára rímelő elvont szegény-szeretete még messze állt a tudatos szocialista költészettől. Horger Antal nemcsak gonosz, hanem rendkívül ostoba is volt, amikor kiátkozta a költőt a "Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám" jellegű soraiért. Az ilyen sorok tizenkilenc éves szerzőiből idővel könnyen lehet nemcsak gimnáziumi tanár, de konzervatív professzor és jobboldali politikus is. (Azt mindenesetre üdítő olvasni, hogy a mai jobboldal szellemi elődei a "zsidó sajtó exponensének" nevezték a fiatal József Attilát: vannak, akiknek permanens ostobaságában folyamatosan megbízhatunk.) Akkor történt fordulat a költészetében, amikor érett marxista gondolkodó lett, s "egységes áramkör" jelent meg lírájában. Mészáros István soha meg nem tagadott mestere, Lukács György is felbukkan a könyvben. József Attila és Lukács György ismerték és becsülték egymást, s a költő így írt az akkoriban már emigrációban élő nagy filozófusról egy antológia kapcsán. "Miért nézik Lukács Györgyöt levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikai-bölcseleti munkássága.)" Hatvan évvel a Horthy-rendszer bukása után akad-e akár csak egyetlen magyar iskola is, ahol József Attila szellemében mernének Lukács Györgyről és Németh Lászlóról tanítani a tanárok?
Úgy hat rám a könyv, mint egy pohár száraz és jóféle fehérbor cukros és összeöntögetett löttyök után. Íze, zamata van, tiszta és áttetsző. Világossá teszi, hogy József Attilára azért van szükségünk, mert eszmevilága "páratlanul időszerű", mert amit a költő meg akart változtatni a világban, az ma is változásra szorul. "Művészetének esztétikai nagysága teljesen egybeforrott nagy gondolati lírájának mélységével." Nem tisztább beszéd ez a "textus" szóhoz hozzáragasztott néhány tucat fél-angol fél-magyar szó-csodabogárhoz képest? A magyarul és angolul író szerző ezt a könyvét, mintegy ujjgyakorlatképpen, eredetileg olaszul írta. Ebben és a versek fordításában nagy segítségére volt olasz felesége, Donatella. Köszönjük nekik, hogy római kitérővel visszaadták nekünk az igazi József Attilát.
