“Az egykori kommunista rendszereknek nincs hagyatékuk” – írta François Furet már 1991 elején, meglehetősen sietősen megvonva a felbomlott kelet-európai államszocializmusok történeti mérlegét. (Magyarul L. “Miért olyan rejtélyes a kommunizmus összeomlása?” Népszabadság, 1991. márc. 15.) A nagy francia forradalom Michelet-től Jaur?sen ?t Soboulig ívelő, osztályszempontú ábrázolásának revíziójával hírnevet szerzett, 1997-ben elhunyt francia történész utolsó, Egy illúzió múltja c. monográfiáját (Le Passé d’une illusion, Robert Laffont/Calmann-Lévy, Párizs, 1995.) a fenti tézis részletes kifejtésének szentelte. A műnek a Magyar Tudomány 1996/1. számában megjelent fejezete apropóján a lap 6. és 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál folytatott vitát. Az itt közölt írás, amely a Mensuel, Marxisme, Mouvement c. folyóirat 1996. január–februári számából való, s amelyet itt jelentősen lerövidítve adunk közre, F. Furet e munkáját bírálja.

***

Furet cáfolja, hogy a kommunizmus történetét kívánta volna megírni: munkájának tárgya “nem a kommunizmus, még kevésbé a Szovjetunió története, hanem a kommunizmus illúziójának a története”. Furet azonban nem elégszik meg azzal, hogy leírja a Szovjetunióval, a kommunizmussal kapcsolatos különböző, sajátos illúziókat: ezeket úgy állítja be, mintha egyazon (alap)illúzió különböző megnyilvánulási formái lennének. De mi is ez az “alapvető illúzió”, amelynek boncolgatására Furet vállalkozik? A kommunizmus “konstitutív” illúziója, Furet szerint, nem más, mint az az “ambíciója, hogy megfeleljen a történelmi Ésszerűség szükségszerű fejlődésének”. Noha a gondolat nem új, a megfogalmazás leegyszerűsítéseivel együtt járó pontatlanságokkal együtt mégis Marx elméletének egyik legkritikusabb pontjára mutat rá, arra a kétértelműségre, amit általában a későbbi marxisták sem tudtak kiküszöbölni: e szerint a kommunizmus szükségessége valójában felfogható lehetősége szükségességeként, illetve effektivitása szükségességeként egyaránt. A második megfogalmazás prófétikus lezárása elméletileg és gyakorlatilag is veszélyezteti az első megfogalmazás utópikus nyitva hagyását.¹ Furet célja azonban nem az, hogy kimutassa vagy feloldja e kétértelműséget: arra törekszik, hogy a kommunizmus egészét egy egyértelmű változatba préselje bele, hogy azután annak történetét fél kézzel elintézhesse, s mint a gyerekmesékben, egyetlen ütéssel a földre küldhesse. Egyébként is miért zavartatná magát bármiféle fenntartásoktól, hiszen szerinte a kommunizmus – a fasizmushoz hasonlóan – nem más, mint “értelmiségi zagyvaság”. Következésképpen felesleges is tételesen végigmenni e “holt eszme-kacatokon”: elég, ha “azokból a szenvedélyekből indulunk ki, amelyek számukra erőt kölcsönöztek”. Az egész illúzió, Furet szerint, a burzsoázia gyűlöletével kevert forradalmi szenvedélyben gyökerezik. Ezzel alapozódik meg a liberális történelemfelfogás…

A történelem – liberális ábrázolásban

Furet értelmezésében a burzsoázia homályos, megfoghatatlan valami, hiszen “politikai kategóriákkal nem definiálható” és “teljes egészében a gazdaságtól függ”. Néhány szóval félresöpri a társadalomtörténetet, elvitatja a szociológia célkitűzéseinek értelmét, hogy ezáltal a liberalizmus az ő általa képviselt felfogásnak megfelelő formát öltsön. A burzsoázia immár nem egy meghatározott osztály, hanem egy, törékenysége miatt veszélyben forgó regényes szereplő.

De ez még nem minden. Ha hihetünk Furet-nek, a társadalmi mozgásokat is csak a burzsoá lét “törékenységével” lehet magyarázni, és mindennek a hiúság és a kitűnni vágyás a mozgatója: “Ebből következően, a társadalmat anyagias nyugtalanság (agitation corpusculaire) vezérli, ez hajtja előre szüntelenül”. Ez az egyetlen mondat – amelyben ott van Tocqueville, megtámogatva Rousseau-val, persze mindkettő leegyszerűsítve – lehetővé teszi, hogy túllépjünk a klasszikus politikai gazdaságtanon, és sejthetően magán Marxon is.² A polgári társadalom dinamikáját a legkevésbé sem a tőkés termelés logikája magyarázza, amely létrehozza a konkurrenciát és annak velejáróit.

Furet néhány oldalon kifejti a lényeget: a burzsoázia egy teljesen alaptalan gyűlölet ártatlan áldozata. Mert hiszen ártatlan. Hogy a burzsoáziát minden felelősség alól felmenthesse, meg kell próbálnia megfosztani ezt az osztályt minden funkciójától, minden megragadható vonásától. Eszerint a burzsoázia, lényéből eredően, csupán egy fantom: ha mégis testet ölt, az puszta akcidencia. Megfoghatatlan, immár nincs semmiféle funkciója; mellékszereplő, csak a statiszta szerepe jut neki, “törékenysége” pedig biztosítja számára az alibit a hitványsághoz. Szuverén, ám óriási szárnyai akadályozzák a járásban: tévedései alkatából következnek. Hogy ezek végzetesek-e? Ezekért az ellene harcoló óriások a felelősek, de ezeket a vele szemben ellenséges óriásokat legkevésbé sem ő hozta létre… Az ártatlan burzsoázia azonban könnyű zsákmány – különösképpen önmaga számára. Márpedig – mint jól tudjuk – egy ártatlan áldozat könnyen bűnbakká válik. Így működik a történelem, Furet szerint…

Kísértet járta be századunkat – vallja Furet –, anélkül, hogy tudtunk volna róla: a liberalizmus kísértete. A liberalizmus kísértetének azonban nem volt meg a maga kiáltványa; ennek megírására most Furet vállalkozik: a liberalizmus lényéből eredően demokratikus, szükségképpen kapitalista, az pedig csupán véletlenszerű, ha megszünteti a szabadságot. A cél filozófiai szinten fogalmazódik meg, megelőzve a történelmi igazolást: a demokrácia csak liberális lehet, másképpen nem is létezhet.

Pedig a valódi történelemben az alapvető demokratikus reformok olyan – a liberalizmustól idegen – mozgalmaknak köszönhetők, amelyek túl akartak lépni a liberalizmus korlátain, és meg akarták semmisíteni a burzsoázia uralmát. Ezért aztán Furet bevezeti az empirikus történelemmel párhuzamosan futó lényegi történelem fogalmát, amely szerinte meghatározza az empirikus történelmet: ez lenne a lényegében demokratikus liberalizmus mesebeli, a valós történelem által azonban felforgatott történelme.

A szerencsétlen demokrácia a fasizmus és a sztálinizmus harapófogójában csak ártatlan áldozata egy olyan konfliktusnak, amelyben semmi része sem volt. Semmi sem könnyebb tehát, mint szembeállítani a demokratikus eszme vitathatatlan erényeit a forradalmi szenvedély szerződésszegő bűneivel.

Hogyan kell értelmezni e szenvedélyt, Furet szerint? A voltaképpeni forradalmi szenvedély – a burzsoá gyűlölete – a modern demokrácia “anya-szenvedélyéből”, az egyenlőség iránti szenvedélyből ered.

Miben is áll ez az egyenlőség iránti szenvedély?³ Milyen szenvedélyről van valójában szó? Miféle egyenlőségre céloz Furet? Nem számít… A lényeg máshol van. “Az egyenlőség – nyilvánvalóan soha el nem érhető – eszméje elvi horizontként szolgál a polgári társadalomban.” A jakobinusok óta – akik a “valódi egyenlőség nevében akarták továbbvinni a Forradalmat”, de aztán “ráébredtek, hogy e zászló mögött végtelen rálicitálási lehetőségek rejtőznek” –, illetve a sans-culotte-ok óta – akiknek “alapbeállítottsága az egyenlőség iránti szenvedély és a megtorlás volt”⁴ – nincs semmi változás: “az egyenlőség iránti – nyilvánvalóan kielégíthetetlen – szenvedély”, “a francia forradalmárok eme egyenlőség-mániája” eluralkodott a demokrácia történetén.

Az egyenlőség fogalmának különböző változatai említést sem érdemelnek. Elég annyi, hogy az egyenlőséget azonosítjuk annak karikatúrájával, vagyis azzal, amit mi magunk állítunk róla, és az máris félelmet keltővé, ijesztővé válik. Mivel az egyenlőség szenvedélye táplálja az egyenlőtlenség iránti gyűlöletet, amelynek koncentrált formája, szubsztanciája, Furet szemében, a burzsoá gyűlölete.

Kezdetben volt tehát a szenvedély. De mit lehet kezdeni egy ily szegényes antropológiai invariánssal? A szenvedély pedig – mint tudjuk – az illúziók szülőanyja. Ám mit lehet kezdeni egy ilyen soványka pszichológiával? Ahhoz, hogy a történelmet a szenvedély által lehessen magyarázni, elkerülhetetlen, hogy a szenvedélyt megtöltsük némi történelemmel. Ha viszont a történelmet mozgató szenvedélyeket egyszer már beillesztettük a polgár létébe és a liberális demokráciába, többé nemigen szükséges a történelemre hivatkoznunk ahhoz, hogy magyarázzuk e szenvedélyeket.

Márpedig a nagy illúzióra vonatkozó nagy szenvedély szinte semmit sem magyaráz meg, sem az “alapvető illúziót”, sem az összes többi egyéb illúziót, amely végigkíséri a századot. Először is azért nem, mert a burzsoázia iránti népi gyűlölet sohasem volt sem kizárólagos, sem egynemű. Másodszor: a burzsoáziának a szellemi megosztottságból következő öngyűlölete voltaképpen csak arra a zavarodottságra mutat rá, ami egyes értelmiségi alakjaira jellemző: a férfiak és nők azon millióinak illúziói, akik ilyen vagy olyan okból szimpátiával tekintettek a Szovjetunióra, nem is létezik Furet számára, vagy azokat csak az elitek illúzióinak prizmáján át láttatja. És végül azért sem, mert a Sztálin korabeli Szovjetunió realitásaival kapcsolatos vakság nem csupán a forradalmi szenvedély áldozatait jellemezte.⁵ Illúziók váltották egymást, egymásra rakódtak, s mindez anélkül, hogy ezeket vissza lehetne vezetni egyetlen forrásra: illúziók a tervgazdálkodás felszabadító jellegéről; antifasiszta illúziók a Szovjetunió demokratikus elkötelezettségéről; antikolonialista illúziók az elnyomott népek egyenjogúsításával kapcsolatban…

A forradalmi szenvedély – jóllehet minden jel arra mutatott, hogy lecsillapodott – csak arra várt, hogy reaktiválják. Hogyan? “Az első világháború által”, amely – Furet szerint – persze szintén teljesen véletlenszerűen következett be: “Senkinek nem sikerült még bebizonyítania, hogy e háború végzetszerűen be lett volna kódolva a nagyhatalmak gazdasági vetélkedésébe.” Furet – szokásos eljárását követve – az általa vitatott interpretációnak csak karikatúraszerű változatáról vesz tudomást, hogy ne kelljen szólnia annak kidolgozottabb variánsairól, vagy egyszerűen, hogy elhallgathassa a tényeket, amelyeket e verziók kimunkálásához felhasználtak. Hogy érveléséből kiküszöbölje az elégtelen magyarázatokat, Furet helyénvalónak látja, ha megszabadul minden felesleges ballaszttól. Mindenekelőtt számára ez a háború lényegében demokratikus természetű; amint a gazdasági tényezőket egyetlen kézmozdulattal félresöpörte, a háború alatt és után megnyilvánuló osztályviszonyok máris figyelmen kívül hagyhatók. Furet azt akarja kimutatni, hogy a háborút hazafias tömegek kezdték el, mert csak ezzel tudja megmagyarázni, hogy belőle az emberek a háború által kondicionált tömegként kerültek ki. Az osztályok korát ezáltal azonnal átalakítja a tömegek korává. Immár kész a díszlet: a háború éleszti fel azokat a francia forradalommal megszülető szenvedélyeket, amelyek meghatározzák a század történelmét. “A XX. századi kommunizmus eszméje” ezáltal kész a színen való megjelenésre.

Az első világháborúban megtestesülő véletlenhez még egy akcidencia társul: az októberi forradalom. Ha ez az esemény “valószínűtlen”, akkor újítási törekvéseinek “sincs túl sok valószínűsége”. Ez azt jelenti, hogy az orosz forradalom semmilyen szempontból nem volt sem szükségszerű, sem jövőbe mutató. Hogy a lehető leggyorsabban megközelíthesse magát a “kommunista eszmét”, Furet láthatóan szükségesnek tartja, hogy minden gátlás nélkül átvágja magát a “kommunizmus történetének” sűrűjén. Kiforgatja a történelmet, hogy bemutathassa az eszmét, pontosabban azt, amit ebből az eszméből láttatni akar. Az 1917 februárjában kezdődő folyamat egész társadalmi dimenziója elvész; minden olyan “orosz sajátosság”, mint például a szovjetek formájában megjelenő népi önszerveződés, egy csapásra eltűnik. Az orosz kísérlet radikális újszerűsége megszűnik. Az orosz forradalom elemzésének sematizmusához azután a bolsevik párt tevékenységének karikatúrája társul. Vajon Furet csak azért egyszerűsít, mert az ő témája nem a kommunizmus története? Lássuk csak. Furet értelmezése konzekvens logikán alapul: minél rémisztőbb az orosz forradalom képe, annál jobban kidomborodik annak az illúziónak a jelentősége, amelyet ez a forradalom váltott ki, és annál könnyebb lesz megmagyarázni ezt az illúziót.

Minthogy “Október univerzális bája” nem más, mint “egy univerzális Október illúziója”, elég tudomásul venni ennek meghiúsulását, és máris leleplezhetjük ezt az illúziót, s az egész forradalmi folyamatra ki lehet terjeszteni az e kudarcból kirajzolódó karikatúraszerű képet. A forradalom eme verziójának köszönhetően Furet-nek sikerül rejtélyként beállítania a forradalom szétsugárzását: “Van valami különleges és kissé rejtélyes abban, hogy a szovjet forradalom eszméje ily könnyen univerzálissá válik.” Furet szavaiban itt legalább nincs semmi rendkívüli, sőt állítása teljesen logikus: valóban hogyan lehetne megmagyarázni azt a hatást, amit Október az emberek millióira gyakorolt, ha ezt az eseményt előzőleg pusztán politikai dimenziójára redukáljuk, politikai dimenzióját pedig egy elsietett, elhibázott puccsra korlátozzuk?

Furet, miután a győztesek perspektívájából lehetetlennek nyilvánítja az orosz forradalmat, nem mulasztja el, hogy – történészi leereszkedéssel – visszamenőleg adjon stratégiai tanácsokat Leninnek. Pedig a történészt, a múlt letéteményesét semmi sem kényszeríti arra, hogy úgy viselkedjen, mint egy részvényes: felvegye utólagos tisztánlátásának járadékait anélkül, hogy tudomást akarna venni a tapogatózva előre haladó történelemről. Az orosz forradalom mérlegének megvonására még mindig nem került sor, Furet azonban előre tudja, hogy a forradalomnak mely pillanatban kellett volna befejeződnie: még a kezdete előtt. Február 27-i keretei között a forradalom elérte a történelmileg tolerálható határt: a liberális demokráciát…

Furet nem bonyolítja feleslegesen a dolgát: a szovjet kísérlet egyetlen nagy zárójelbe fogható egység, ahol is a zárójel a Téli Palota ostromával nyílik meg, s a berlini fal lerombolásakor zárul be…

Nem szívesen bár, de Furet kötelességének érzi, hogy “belemenjen annak a kérdésnek a boncolgatásába, hogy mi az, ami Lenint és Sztálint összeköti, s mi választja el őket egymástól”. Egyszerű engedmény, amit aztán gyorsan semmissé tesz, mivel “semmi sem szól az ellen, hogy egyszerre tekintsük őket egyeknek és különbözőknek”, hiszen közöttük – pontosabban az általuk folytatott politika között – csak fokozatbeli különbség létezik. Ezt a szemléletet követeli meg Furet tézise: az orosz forradalom egyetlen egység, amelyet esetleg két szakaszra oszthatunk; ám csak egyetlen kommunizmus létezik, mely az első bolsevizmusból átvezet a másodikba. Lenintől Sztálinig csupán annyi történik, hogy egy hegemonikus pártból totalitárius párt lesz. Sztálin győzelme “megváltoztatja a bolsevizmus és az univerzalitás viszonyát, a hangsúly az internacionalizmusról a nacionalizmusra tevődik át”: egyszerű elhajlás, tartalmi változás nélkül. Az Október univerzalizmusától a “szocializmus egy országban” gondolatáig vezető utat vizsgálva, “ha nem is átalakulást, de elmozdulást megfigyelhetünk”: amiről tehát szó van, egy egyszerű (hangsúly)áthelyeződés. Lenintől Sztálinig mindvégig ugyanarról a folyamatról van szó. A sztálinizmus tehát nem más, mint az orosz forradalom legfelsőbb foka, hogy aztán Furet számára a kommunizmus legfelsőbb fokává váljon.

Senki sem tagadhatja, hogy a bolsevik párt szervezeti alapelvei, a hatalom megszerzésének és gyakorlásának lenini koncepciója közrejátszott a bürokrácia hatalomra jutásában. Hogy a Lenin idején hozott kivételes intézkedések távolról sem voltak vitathatatlanul helyesek, ez annál is inkább nyilvánvaló, mert a kommunisták is (és nem is akárkik) vitatták ezeket és harcoltak ellenük: gondoljunk csak Rosa Luxemburgra vagy a “munkásellenzékre”. Evidencia, hogy ezek az intézkedések vetették meg az alapjait Sztálin hatalmának, aki aztán a maga hasznára fordította azokat. Semmi sem kényelmesebb tehát, mint az, hogy egyetlen – a szándékot és a funkciót, a célszerűséget és az ésszerűtlenséget egybemosó – szóval fejtsük meg Lenin és Sztálin rejtélyes kapcsolatát: Lenin előkészítette Sztálin uralmát. Furet-nek elég annyi, hogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan. Pedig bármi is legyen a felállított hipotézis – hogy Sztálin győzelme szentesítette a forradalom kudarcát már 1929 előtt, vagy hogy ez a győzelem egy ellenforradalmi fordulatot jelentett a Szovjetunióban – a szovjet forradalom egysége visszamenőleges mítosz: egyszerű elismétlése annak a mítosznak, amit éppen a forradalom sírásói: Sztálin és hívei terjesztettek.⁶

Furet – mielőtt végigtekintené a kortársaknak a sztálinizmussal kapcsolatos illúzióit 1932 után – a “testvér-ellenfelek”, a kommunizmus és a fasizmus “összehasonlító történetét” tárja elénk. Ennek magyarázata egyszerű: a kommunista illúzió valódi mibenléte csak a fasizmus és a nácizmus tükrében mutatkozik meg.

Az elemzés célkitűzése azonban szalmaszálként söpri félre az összes módszertani szempontot.

Mindenekelőtt az összehasonlításnál láthatjuk ezt. Ami lényeges Furet számára, az a “kommunista és a fasiszta rezsimek összehasonlíthatósága a liberális demokrácia szemszögéből”. Ez a szempont persze nem illegitim – minden összehasonlítás termékeny lehet –, de természetesen nem csak ez az egyetlen szempont létezik. Még az sem biztos, hogy a hegycsúcsra felérve szabad kilátásunk nyílik, főleg, ha az összehasonlítás kiindulópontja azonos a céllal: a liberális demokrácia a történelem igazsága, ezért minden összehasonlításnak ez a próbaköve; a liberális demokrácia a történelem sója (értelme), ezért hasonlíthatók össze ellenfelei olyannyira, hogy egy ponton azonosaknak tekinthetők: “A szovjet forradalom nem valami jövőbe mutató dolog, hanem egyike az európai történelem nagy reakciós, antiliberális és antidemokratikus kísérleteinek, a másik pedig a fasizmus és annak különböző formái.” Ahhoz azonban, hogy azt állíthassuk: mind a fasizmus, mind a kommunizmus reakciós forradalmak, először ki kell mutatni, hogy itt két forradalomról van szó, azután pedig – minthogy az orosz forradalom egy és oszthatatlan – rátérhetünk arra, hogy egyetlen forradalomról beszéljünk. Az az érv, amely lehetővé teszi, hogy a kommunista illúzió egységességét végigvigyük a Szovjetunió egész történelmén, most másodszor is jó szolgálatot tesz: fontos újólag leszögezni, hogy csak egyetlen kommunizmus létezik, jellegében ugyanolyan Lenintől Sztálinig, és azután máris kimutatható a kommunizmus és a fasizmus lényegi egysége, azonossága. Hogyan lehet a fasizmust és a kommunizmust antiliberális lényegükre, a kommunista eszmét pedig reakciós lényegére redukálni?

Első lépés: a társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyása, illetve töredékeinek félresöprése. Furet elvet minden olyan magyarázatot, amely a társadalmi viszonyokra, illetve ezek átstrukturálódására alapozna: a társadalom atomizált (éppen ez az atomizáltság a definíció lényege), és dinamikája kizárólag a szenvedélyek játékából fakad. Hogy így azután a társadalom végül már csak azoknak a szenvedélyeknek szintjén létezik, amelyek a burzsoá uralom alapvető törékenységéből következnek, nos, ezt már korábban megállapítottuk. A politika maga is e szenvedélyek zsákmányává lesz, így aztán a szenvedélyeknek meghatározó szerep jut a totalitárius katasztrófákban. De így az osztályviszonyok és az erőviszonyok egyre inkább megfoghatatlanná válnak: minthogy a politika nem a társadalomból következik, a politika autonóm magyarázó elvvé válik. Ebben az alapzat nélküli történelemben a kauzalitás a súlytalanság állapotába kerül.

Második lépés: az esetlegességek előtérbe helyezése. Furet számára a bolsevizmus és a fasizmus teljes egészében megmagyarázható két történelmi véletlennel: egy véletlenszerű háborúval és néhány kivételes személyiséggel.

A fasizmus és a sztálinizmus tehát megmagyarázzák egymást, hiszen mindkettő magyarázata a háború. És mi lett közben a liberális demokráciával? Az nem tehet semmiről, hiszen a másik kettő túsza. Furet előkészületeket tett, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelyet egyenesen nem mer feltenni, de amely mégis mindig jelen van: hogyan lehetne elkerülni az olyan magyarázatot, amely a kapitalizmusra, a polgári társadalom ellentmondásaira, a társadalom osztályokra tagozódására, a liberális demokrácia misztifikációira teszi a hangsúlyt? A válasz egyszerű: Furet megelégszik azzal, hogy követendőként “a történész klasszikus eljárását” ajánlja: “számba venni az eszméket, a szándékokat és a körülményeket”. Ezzel aztán ez a királyi út egyszerű kerülőúttá válik, hiszen kikerüli a gyökereket éppúgy, mint a struktúrákat, és csak az eseményekkel kapcsolatos okokat vizsgálja. És ha a leltár szelektív, ez nem a helyhiány miatt van, hanem magából az alapelvből következik: Furet megszűri a történelmet, mint ahogy a lencsét válogatják.

Maga a magyarázat már a gyökereknél “rövidre van zárva”. Bár a totalitarizmus elválaszthatatlanul kötődik a múlthoz, az előzményekhez, amelyek ott munkálkodnak a század történelmének mélyrétegeiben, Furet elkeseredett erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a totalitarizmust rövid távú, pillanatnyi okokkal magyarázza.⁷

A liberális történelem csak úgy tudja értelmezni az eseményeket, ha lemond azok magyarázatáról. Ráadásul ez az értelmezés szigorúan retrospektív, vagy mondjuk így: nótáriusi (jegyzői).

A nótáriusi történetírás

Miután tudósított bennünket a francia forradalom végéről, Furet most a kommunizmus eszméjének halotti könyvét nyitja ki.⁸ Jó történészként Furet arra is szakított időt, hogy felállítsa a történelem ítélőszékét. S az ítélet meg is született: a szovjet kísérletből nem maradt fenn semmi.

A hidegháború véget ért, de Furet a maga módján az orosz kölcsön visszafizetését követeli. A sztálinista kommunizmus összeomlása egy ideig még jó alkalmat kínál: lehetővé teszi, hogy a sztálinizmus katasztrófáját, a kapitalizmus kritikáját és a kommunizmus horizontját egyszerre diszkreditálja.

A mű előszava a “tabula rasa” jegyében íródott; az utószóban aztán ugyanez ismétlődik meg. Ami igaz a kelet-európai sztálinista rezsimekre, Furet szerint igaz magára a kommunizmusra is. A tegnapi kommunizmusból – illetve abból, amit annak tekintettek – mára “egyetlen eszme sem maradt”. Vagyis maga a kommunizmus eszméje semmisült meg. A szerényen dicsőített jelennek az a szerepe, hogy megerősítse ezt a végrendelkezést: “a kommunista rezsimek maradványai között semmi mást nem találunk, csak a liberális demokrácia ismerős elemeit”. A konklúzió megerősíti a bevezetés mondandóját: a kommunista rezsimek átadják helyüket “a liberális demokrácia eszköztárának.”

A kommunizmus bukása eltörli múltját, és a nótáriusi történetírás azzal fizeti ki ezért a múltért, hogy megfosztja bármiféle jövőtől. “Egy másfajta társadalom eszméje szinte elgondolhatatlanná vált, és a mai világban egyébként sincs senki, aki egy új koncepciónak akár csak a vázlatát is felvetné. Íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, melyben élünk.” Ha pedig a múltat eltemettük, a jövő pedig elgondolhatatlan, nem marad más hátra, mint felélénkíteni a jelenbe való belenyugvás fakó színeit a kimúlt történelem iránti vezekléssel: derék vallásos hozzáállás ez, amely lehetővé teszi, hogy racionalizáljuk a posztumusz dühöt…

A történész, a befejezett tények nótáriusa, a tények hitelességének ellenőre megfogalmazza tehát a történelem testamentumát. Fő törekvése, hogy felidézze illúzióink útját, s eközben megfoltozza az igazság foszlott szövetét, hogy a szabadság merészségét beburkolja a történelem halotti leplével.

Hogy Furet kénytelen magát történelem végi pozícióba helyezni, nos, ez a történelem miatt van így – legalábbis ő ezt hiszi, vagy úgy tesz, mintha ezt hinné. És ha ennek a végnek bizonyossága még kérdéses, akkor improvizálni kell

Furet egy álmot lát: a mozdulatlan történelem álmát – egy kihűlt, kanalizálható történelmet, hiszen az meghatározható már azelőtt, hogy végbemenne –, egy olyan történelmet, amely a lehetséges határai között marad. Ez a lehetséges azonban csak a valóban megtörténtek sivár ismétlésére korlátozódik.

Furet nem hisz az előre meghatározott, az okság által megszabott történelemben: helyet ad a lehetségesnek, de ez egy megvalósuló lehetséges, amit állandóan szembe állít az absztrakt lehetségesekkel. A valódi, de meg nem valósult lehetségessel nem foglalkozik. Pedig a történelem minden szakaszában több lehetőség is nyitva áll, s ezek mindegyike módosíthatja a történelem menetét. Semmiféle – akár előre tekintő, akár visszamenőleges – tudással nem lehet ezeket teljes bizonyossággal megítélni. A szovjet demokrácia kiszélesítésének perspektívájában például az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatása egy merész lépés vagy apró epizód is lehetett volna. Végzetes lépésnek bizonyult, ahogy ezt Rosa Luxemburg is felismerte. De az sehol nem volt megírva, hogy az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásának törvényszerűen minden demokratikus forma elvetése legyen a következménye. A forradalom nemzetközivé szélesedésének perspektívájában a breszt-litovszki béke csak egy átmeneti meghátrálás. Semmiféle csillagállásban nem volt megírva, hogy ez szolgáljon majd kaucióként a “szocializmus egy országban” teóriájához. Ugyanebből a szempontból nézve az orosz forradalom ideiglenes visszavonulásai nem készítették elő sem a vadkapitalizmushoz való visszatérést, sem a gyilkos kollektivizálást. Csak a retrospektív történetírás látja ezt végzetszerűnek, a szemlélő és a történelmi cselekvő szempontjainak felcserélésével.

Furet felfedezi a XX. század történelmének néhány paradoxonát. De a történészi észjárást megbotránkoztató paradoxonok megfogalmazása általában egész népeket romlásba döntő szerencsétlenségeket takar. Furet paradoxonokról alkotott mondanivalójának megvan a maga – szabadon és egyoldalúan megállapított – súlypontja, mivel szándéka nem az, hogy megmutassa, miként lett tússzá, miként lett semlegesítve, legyőzve – néha a teljes megsemmisülésig – az emancipáció, hanem az, hogyan vált a liberális demokrácia egy kvázi-összeesküvés legfőbb áldozatává. Ezért privilegizálja annak hőseit, a liberális ellenállókat, akik szembeszálltak a kor két szörnyetegével: sem a sztálinizmusból kitörni nem tudó kommunistáknak, sem azoknak a forradalmároknak, akik szakítottak mind a fasizmussal, mind a sztálinizmussal, nem jut más, csak távolságtartó szánalom.

Sok példát lehetne még elősorolni, de Spanyolország – hogy Furet kedvenc kifejezésével éljünk – kitűnő “vizsgálódási terepet” kínál ahhoz, hogy megítélhessük Furet esszéjének értelmét. Művének azok az oldalai, amelyeket a spanyol polgárháborúnak szentel, a legjobbaknak tekinthetők. De miközben megpróbálja elősorolni a demokratikus kormányok be nem avatkozási politikáját magyarázó helyes és helytelen érveket, elmulasztja megemlíteni a spanyol tragédia legfőbb paradoxonát: a be nem avatkozási politika következtében a Köztársaságot a Szovjetunió segítsége nélkül azonnal legyőzték volna, a szovjet beavatkozás következtében viszont a Köztársaság szükségszerűen bukásra volt ítélve. A spanyolországi szovjet beavatkozásból következő szerencsétlenségekkel azonos súllyal esik latba a demokratikus országok kitérő taktikája, akik ezzel szabad folyást hagytak a sztálinista politikának, amit egyébként Furet nagyon jól leír. Furet azonban a be nem avatkozási politikának csak arról a vetületéről vesz tudomást, amellyel a demokráciák arra akarták kényszeríteni a szovjeteket, hogy ők se avatkozzanak be a konfliktusba. Egy olyan műben, amelyet mindvégig az a szándék hat át, hogy bebizonyítsa, nem lehet úgy kommunistának lenni, hogy ne lennénk egyúttal sztálinisták is, Furet-nek nincs sok mondanivalója a spanyol forradalmárok tragikus elszigetelődéséről, akiket a liberális demokráciák elvből nem támogathattak, s akiket Sztálinnak – ugyancsak elvből – támogatnia kellett, s éppen ezzel járult hozzá bukásukhoz.

Furet ékesszólóan írja le annak az antifasizmusnak a paradoxonát, amely nem vonhatja kétségbe a sztálini rendszert, de – legalábbis nyíltan – nem is harcolhat ellene. De Furet csak a liberális antikommunizmus elszigeteltségéről tesz említést, a forradalmi antisztálinizmus jelentőségét elhanyagolhatónak – legfeljebb erkölcsi jelentőségűnek – tekinti. Ugyanilyen szellemben nem tudja és nem akarja a század tragikus–ironikus vonásai közé sorolni azt a körülményt sem, hogy a kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia válságai kezdetben legitimálták a sztálinizmust, hogy aztán majd a sztálinizmus összeomlása legitimálja a kapitalizmust és a parlamenti demokráciát. Furet leírja az első felvonást, amikor megmutatja, hogy az 1929-es válság után hogyan erősíti meg presztízsét a Szovjetunió egy olyan társadalom illúziójával, amelyben a kapitalizmus válságai a tervgazdálkodás csodáinak köszönhetően elkerülhetők, illetve leírja azt is, hogy e “csodák” hogyan tették lehetővé, hogy a sztálinista rendszer elleplezze bűneit. Az utolsó felvonásban azonban Furet egy aszeptikus verziót kínál nekünk: a boldog végkifejlett kedvéért fenntartások nélkül kitart a kapitalizmus visszanyert szűziességének illúziója mellett.

Bárhogy is csavarjuk azonban a történelmet, a tények tények maradnak: a demokraták és a sztálinisták közösen képviselt “antifasizmusa” kétségtelenül vakká tett a Szovjetunió valódi természetével szemben, s az utóbbi számára zálogul szolgált. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a Szovjetunió nagyban hozzájárult Hitler vereségéhez. Bárhogy is értelmezzük a liberális demokráciát, a tények makacs dolgok: egy sztálinizált munkásmozgalom és egy totalitárius állam léte sarkallta arra a demokratikus államokat, hogy bevezessék a nőkre is kiterjesztett általános választójogot, hogy az emberi jogok közé beemeljék a szociális jogokat is, hogy önként vagy kényszer hatására, a “hidegháború” ellenére és miatt, de elfogadják a dekolonizáció tényét. Ezek az érvek elégségesek azok számára, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a sztálinizmusnak pozitív vonásai is vannak, s ezek miatt a sztálinizmus mérlege összességében nem lehet negatív: ezt az ájtatos és botrányos, a “globálisan pozitív mérleg” és a “mindezek ellenére pozitív eredmények” szlogenjeivel operáló szemléletet mi nem osztjuk. A XX. század valóban tragikus évszázad, mert ez a paradoxonok évszázada: egy olyan évszázad, amelyben a sztálinizmus minden veresége azzal fenyegetett, hogy a proletariátus vereségét hozza magával; olyan évszázad, amelyben a nácizmus feletti győzelem a sztálinizmus győzelmével járt együtt. Egy olyan évszázad, melyben a sztálinizmusnak sikerült adósává tennie az ellenfeleit azzal, hogy időnként segítséget nyújtott nekik; ahol a sztálinizmus támogatta a nemzeti felszabadító mozgalmakat – miközben ezzel saját expanzív céljait is szolgálta –, majd utóbb cserben hagyta őket. Ez a század tele van tragikus paradoxonokkal: mivel a demokráciának – legyen az liberális vagy sem – a sztálinizmussal szembeni adósságai csak még hangsúlyosabbá teszik a jóvátehetetlen tényeket.

Furet szerint a történelem tanulsága egy nagy, megkönnyebbült sóhaj: semmiféle jövő nem fenyeget minket. Az egy lehetetlen múlt felé forduló ellenforradalom és az elérhetetlen jövő felé forduló forradalom között csak a meghaladhatatlan jelen marad nekünk: “íme, arra ítéltettünk, hogy abban a világban éljünk, amelyben élünk”.

(Ford.: Takács M. József)

Jegyzetek

¹ Ezzel kapcsolatban hadd utaljak Denis Berger-vel közösen írt munkánkra: Convoiter l’imposible. L’utopie avec Marx. Albin Michel, Párizs, 1995.

² Furet itt valóban Rousseau-ra és Tocqueville-ra utal. Először is Tocqueville-ra, aki állandóan hangsúlyozza, hogy “az osztályok nagy összevisszaságában minden osztály valami másnak kíván látszani, mint ami” (De la démocratie en Amérique. Garnier-Flammarion, Párizs, 2. k. 64.), s aki többször is említi a kitűnni vágyást, amely a demokratikus társadalmak polgárait vezérli, illetve az ambíció fontos szerepét. Azután Rousseuau-ra is, legalábbis a második Értekezés Rousseau-jára – pontosítja Furet –, hiszen nem feledkezhet meg arról, hogy A társadalmi szerződés íróját kell felelősnek tartani a (jakobinus) terror ideológiájáért. Rousseau azonban a kitűnni vágyás szenvedélyét az egyenlőtlenségből eredezteti, míg Tocqueville azt az egyenlőségből vezeti le.

³ Ismét egy Tocqueville-re utaló gondolat, mivel szerinte a feltételek egyenlőségéből születik meg az egyenlőség iránti – mind kielégíthetetlenebb – szenvedély (I. m. 2. k. 119. és 122.).

⁴ F. Furet – D. Richet: La Révolution française. Nouvelles Éditions Marabout, Párizs, 1965. 210.

⁵ Ám amikor az efféle megtévedettekről van szó, Furet-nek ismét van egy ad hoc magyarázata: “ennek az elvakultságnak mélyebb alapja van, mint a tradícióhoz való egyszerű kötődés: az emberek képtelenek megítélni azt, ami még nem történt meg”.

⁶ Furet nem habozik kijelenteni, hogy az orosz forradalom 1920–21-ben fejeződött be. És igazat adhatunk neki – még ha a sztálinizmus kommunista bírálói vitatják is ezt –, amikor a kronstadti felkelés leverése pillanatára teszi a forradalom vereségét. Minek kell akkor tekintenünk azt, ami ezután következik? Mert az orosz forradalom eme első halálát legalább még egy második követi: “az első bolsevizmus Sztálin győzelmével ér véget. (…) A forradalom ezzel meghal.” Ugyanaz a forradalom tehát kétszer hal meg, nem is beszélve a végső összeomlásról – ez azért egy kicsit sok.

⁷ Kétségtelen, hogy Hannah Arendt, aki képes volt különbséget tenni az eredet és az okok között (ahogy azt Furet is elismeri), csak a náci rendszernek az imperializmusban és az antiszemitizmusban rejlő eredetét vizsgálta, de ő legalább nem próbálta meg azt (amire Furet utóbb biztatja), hogy ezek jelentőségét tagadja, csak hogy megkönnyítse a nácizmusnak a sztálini rendszerrel való összehasonlítását.

⁸ Ha Furet kijelenti, hogy a francia forradalom véget ért, ezt nem csak azért teszi, mert most, miután minden szenvedély kihunyt, a történész hideg tekintetével végre munkához láthat: hanem azért is, mert jelenünket is ez a vég definiálja. Ezt erősíti meg Furet írása (La France unie), amely a Jacques Juillard-ral és Pierre Rosanvallonnal közösen írott, La République du centre című könyvben jelent meg (Calmann-Lévy, Párizs, 1988).