Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.