A reform gazdaságtörténetéből – Megjegyzések Kornai János cikkéhez

A tavaly elhunyt közgazdász akadémikus egyik utolsó, eddig kiadatlan írását adjuk közre, melyben megjegyzéseket fűz Kornai Jánosnak a gazdasági mechanizmus reformját elemző és értékelő írásához. A szerző több évtizedeken át aktív részese volt a reformfolyamatnak, ebben az írásában pedig e korszak megismerésére, alapos és körültekintő tanulmányozására ösztönözte az őt követő generációkat.

Kornai János cikke Péter Györgyről,1 a reformközgazdáról, al­kalom volt arra, hogy elmondja véleményét arról a gazdasági reformról, amelynek Péter György egyik szellemi atyja.

A cikkben szereplő néhány nagyon fontos tézissel egyetér­tek. Közülük ezt emelem ki. Foglalkoznunk kell a reform tör­ténetével. Ha másért nem, hát gazdaságtörténeti érdekessége miatt. Az emberiség ismeretanyaga, a tudomány számára ez borzasztóan fontos. Bármi is legyen a kutató véleménye az elmúlt negyven esztendőről (ezen belül az utolsó harminc év­ről), az nem vitatható, hogy Magyarország gazdaságtörténe­tének, sőt általában történetének nem lényegtelen szakaszá­ról van szó. Nemzeti kötelesség és felelősség e kornak alapos elemzése, valósághű ábrázolása. Nagy a mai kutató felelős­sége a kései kollégákkal szemben. Hogy ti. a néhány évtized múlva a mai kort elemző számára olyan hagyaték maradjon, amely képessé teszi az ebben a világban való eligazodásra, hogy ne vezessük félre a valós eseményeket illetően. Mert a hiteles dokumentumok szétszórtan és hiányosan léteznek; akik pedig a reform-munkában közvetlen közreműködők vol­tak, már nagyon sokáig nem fognak tanúskodni.2 De legalább azt láthassa a kutató utód, hogy nem egyfajta vélemény lé­tezett a tények megítélésében, sőt még a tények interpretá­lása sem egységes. Fel is szólít Kornai: „Erről beszélnünk kell, mégpedig most, ameddig az a nemzedék, amely ebben részt vett, életben van és tanúskodni képes."3 Jelentkezem tanúnak.

Ha történelmet, akár gazdaságtörténetet írunk, kínosan kell ügyelnünk arra, hogy a tényekhez makacsul ragaszkodjunk. Ide sorolom azt is, hogy az események a tényleges súlyuknak megfelelően szerepeljenek a leírásunkban és elemzésünkben. E követelmény egyaránt vonatkozik a múlt és a jelen össze­függéseinek és folyamatainak elemzésére.4

Az alapvető kérdésnek azt tartom, hogy magyarcentrikus, magyar mechanizmus centrikus nézőpontból tárgyalható-e a szocializmus kudarca? Hogy ti. szabad-e a szocializmus ma­gyarországi sorsát a többi országétól izoláltan tárgyalni. A ma­gyarcentrikus gondolatmenetben a szillogizmus a következő: Premisszák: a) a szocializmus összeomlott Magyarországon; b) reformot vezettek be Magyarországon 1968-ban. Konklúzió: a szocializmus kudarca Magyarországon az 1968-as reform kudarca. Ez a logika akkor érvényes, ha a dolgok magyaror­szági menetének nem sok köze volt a többi szocialista or­szágban – a Szovjetunióban! – végbement folyamatokhoz. Ez­zel a gondolatsorral elég gyakran lehet találkozni; még balol­dali nézeteket vallók körében is. Komái most kanonizálja eze­ket a gondolatokat.

Vagy megfordítva: azt kell állítanom, hogy a reform nem izolált magyar jelenség volt, hanem a többi szocialista ország­ban is bevezették. Ebben a gondolatmenetben a hangsúly nem Magyarországon van, hanem a reformon. Akkor már ál­talánosíthatom a mondanivalómat: a szocializmus kudarca a reform kudarca. „A szocialista országokban bevezetett 'piaci szocializmus' valóságos szociológiai környezetét a követke­zők jellemzik…"5 Ezt a mondatot azonban nem tudom értel­mezni. Ui. (Jugoszlávia kivételével) Magyarország volt az egyetlen szocialista ország, amelyben megkezdték és a lé­nyeget tekintve hamar abbahagyták a piaci szocializmus meg­valósítását.

Komolyan hiszi-e Kornai, hogy a szocializmus Magyarorszá­gon bukott meg? Hogy a szocializmus bukása a magyar re­form bukása. És nem fordítva van-e? Hogy ti. a szocializmus a Szovjetunióban bukott meg. (Nem Kádár tárgyalt Bushsal Máltán, hanem Gorbacsov.) Márpedig azért bukott meg, mert sem gazdasági (gazdasági mechanizmusbeli és gazdaságpo­litikai), sem politikai reformot nem hajtottak végre a Szovjet­unióban. S hogy már a hetvenes évek elején a nálunk bekö­vetkezett ellenreformációnak is a Szovjetunió megmerevedé­se, a mindenfajta reformmal való szembeszegülése volt az oka. Mert a szovjet vezetés ellenében csak nagyon korlátozott gazdasági és még csekélyebb politikai reformot lehetett meg­valósítani.

Kornai azonban tagadja az 1972-es ellenreformáció jelen­tőségét, sőt mintha tagadná a tényét is: „…ez az állítás élesen eltér sok reforrnközgazdász álláspontjától, akik menet közben, a 70-es és 80-as években azt hangoztatták és utólag is azt vallják: a reform elgondolása alapjában véve helyes volt, csak a megvalósításba csúsztak bele torzulások, elsősorban a re­form ellenfeleinek ellenállása következtében."6 ,7 ,8

Csak a fenti kérdés tisztázása után lehet érdemben azzal foglalkozni, mit is mond Kornai a magyar reformról: …..a re­form azért hozott kevesebb sikert, mert a tervrajz lényegében realizálódott – csakhogy maga a tervrajz eleve súlyos belső ellentmondásokat tartalmazott."9

Aki a gazdasági mechanizmus reformjának közelében volt, netán tevőleges résztvevője – akár mellette, akár ellene -, pontosan tudta (és ha még életben van: tudja),10 hogy az 1972-es év negatív fordulat volt a reform történetében. Nem a „megvalósításba csúsztak bele torzulások" (ez az ötvenes évek pártzsargonja), hanem a Brezsnyev-féle vezetésre tá­maszkodó konzervatív politikai erők hajtottak végre sikeres ál­talános támadást a reform ellen. A nagyközönség számára ez nem volt megrázó esemény, mert hivatalosan soha nem ítélték el a 68-as reformot, és továbbra is megtartották a reform ter­minológiáját, sőt számos intézményét. Csak éppen a torkát vágták el.

Tehát nem a reform „ellenfeleinek ellenállásáról" volt szó, csak úgy általában. Brezsnyev és az akkori Szovjetunió ve­zetősége fordult a magyar reform ellen. Reájuk támaszkodva szerezték meg a hatalmat a reformellenes honi erők. E hata­lom birtokában hajtottak végre személyi változtatásokat (ép­pen a Mozgó Világ szóban forgó 9. száma tartalmazza Bossányi Katalinnak a Nyers Rezsővel készült interjúját is ).11 Ami pedig a dolog lényege (ezért a személyi változások is): sorra hozták azokat az intézkedéseket, amelyek együttese az ellenreformáció. Most talán elegendő példa gyanánt annyit megemlíteni, hogy a reform hatóköréből kivonták a nagyvállalatokat. Ezzel a reform meg is halt. Ám az intézke­dések egész sora szolgálta az ellenreformációt.

Mégsem gazdasági síkon vérzett el a reform, nem a „belső ellentmondásai" miatt, hanem a politikai arénában, mert a po­litikai mechanizmus reformja meg sem kezdődött;"mert kilátás sem volt – a gazdasági reforméhoz hasonló mélységű, átfogó – politikai reformra.

Annak megfelelően, hogy a reform továbbfejlesztését hatá­rozták el a hetvenes évek elejére, előkészítettek egy nagy­szabású mechanizmus-vizsgálatot, amely majd alapul szolgál a további lépésekre. Erre a vizsgálatra 1972-ben került sor.12 ,13 Csakhogy ez már az ellenreformáció időszaka. A munka végterméke – ezt már akkor jól lehetett látni – a reform nekrológja volt, illetve a támadók a reform elleni vádiratnak szánták. A felülvizsgáló munkát vezető reformerek kétféle tak­tikát követtek. Az első naiv volt: „tegyünk úgy, mintha mi sem történt volta; írjuk le egymás mellé, súlyozás nélkül a reform kisebb és jelentősebb fogyatékosságait". A másik taktika: „te­gyük a jelentést a reform védőiratává; váljék egy későbbi re­form-szakasz kiindulópontjává". Az első taktikai variáns érvé­nyesült. (Nem túlzóm el e tény negatív hatását.)

Megvallom, a cikk első olvasásakor nem volt világos, hogy tulajdonképpen miért tagadja Kornai az 1972-es ellenreformá­ció – történelmileg nyilvánvaló – tényét? Más magyarázatot nem tudtam találni, csak azt, hogy a valóság figyelembevé­tele zavarná Kornai prekoncepcióját. Ti. azt a prekoncep­ciót, miszerint a magyar reform – belső ellentmondásai miatt – eleve bukásra volt ítélve. Az is közismert volt a reform részt­vevői előtt, hogy maga a hatvannyolcas reform nem a „végső harcnak" volt szánva, hanem óvatos, átmeneti reformcsomag volt, valóban tele ellentmondásokkal.14 A hatvannyolcas re­formnak alapvető elve volt a fokozatosság.15 Nehogy a hirte­len változás inflációt vagy/és munkanélküliséget okozzon. Meg egyáltalán: a politikai rezon a fokozatosságot indokolta. Az életbeléptetett mechanizmus tele volt rakva (ahogyan ak­kor neveztük) „fékekkel" és „riglikkel", amiket majd később tá­volítanak el. Ez szükségszerűen ellentmondások tömegét okozta. Ennek megfelelően előirányozták, hogy 1971-ben újabb reformcsomagot léptetnek életbe. Csak azután nem osztogatták, hanem fosztogatták. Olyan tényekről van szó, amelyekről aligha lehet hallgatni egy reformtörténeti munká­ban.

Ha ezeket a tényeket figyelembe vesszük, akkor megala­pozottan már azt sem állíthatjuk, hogy az 1966-os Központi Bizottsági határozat a „hivatalos vázlat", a „végleges vázlat" volt. Gondoljuk csak meg: milyen körülmények között és mi­lyen céllal készült ez a pártdokumentum. El kellett fogadtatni a Központi Bizottsággal, hogy ezentúl a vállalatok nem kap­nak tervutasítást, hogy a döntéseket azon a szinten hozzák meg, ahol az adott kérdésben legnagyobb az áttekintés, hogy a nyereség lesz a vállalatok legfőbb mozgatója; hogy nem az egész nyereséget fogja elvonni az állami költségvetés, ha­nem a nyereség jelentős részével maga a vállalat fog rendel­kezni; hogy a vállalatok beruházásaik nagy részét a saját nye­reségből és bankhitelekből fogják finanszírozni; hogy az árak meglehetősen nagy részét nem fogják központilag előírni, ha­nem a piaci kereslet és kínálat fogja szabályozni stb., stb. Mindez szögesen ellentmondott az addig vallottaknak, s ezeket az „eretnekségeket" kellett elfogadtatni. Következéskép­pen a határozat-tervezetbe csak annyi, csak akkora csomag kerülhetett bele, amennyi elégséges volt a reform elindításá­hoz, de nem riasztotta a döntéshozókat. A vezetők jelentős része, mondhatjuk, többsége, ideológiai, hatalomféltési stb. okokból ódzkodott a reformtól. De a lakosság is félt a válto­zásoktól.16 Vagyis az új építménynek nem a tervrajzáról, ha­nem legfeljebb a prospektusáról volt szó.17

Tehát ismétlem: szó sincs arról, hogy az 1966. évi hatá­rozat a gazdasági mechanizmus reformjának végső terv­rajza lett volna.

Valóban voltak lényeges kérdések, amelyekben a reformot előkészítő bizottságok (pl. az ár-bizottság) megegyeztek, de nem lett volna opportunus, hogy a határozat-tervezetbe be­kerüljenek. Pl. a reform előkészítői számára evidens volt, hogy az ágazati minisztériumokat meg kell szüntetni, s helyettük egy gazdasági minisztériumot kell létesíteni. (A történelem fin­tora, hogy az ágazati minisztériumokhoz görcsösen ragasz­kodnak a restauráció során is.) Továbbá a későbbiek során lett volna mód kiküszöbölni a reformnak bizonyos bajait (pl. a rövid távú nyereség-érdekeltséget hosszú távú érdekeltség­gel felváltani). Mód lett volna nyitva maradt kérdéseket lezárni. (Pl. ilyen nyitott kérdés maradt a tőkeáramlás problematikája, a részvénytársaságok lehetősége és szükségessége.)18

Ám fogadjuk el, hogy a KB határozat a tervrajz volt, vagyis hogy a reform minden lényeges stratégiai elemét tartalmazta. „Péter György két fontos gondolata sikkadt el a hivatalos re­formtervrajzban. Az egyik: Péter György úgynevezett 'piactisz­tító' árakat javasolt, azaz olyan árakat, amelyek egyensúlyt teremtenek a kereslet és a kínálat között. A hivatalos reform­tervrajz alapelvei között ez nem szerepel. A másik elsikkadt gondolat: …..váljék a gazdaság működésének mozgató erejé­vé a verseny, pontosabban: az eladók versenye a vevőkért."19

Egy fent idézett szövegemből (14. lábjegyzet) is kitűnik: a reform eleve a kereslet és kínálat hatására alakuló szabad árak formájába sorolta az árak igen jelentős részét, távlatilag pedig a legjelentősebb árkategóriának szánta. Kitűnik mindez a határozatból? „Az új gazdasági mechanizmusban az árrend­szernek rugalmasnak kell lennie. A hatósági árrendszernek szabadabb árrendszerrel való felcserélése azonban csak fo­kozatosan irányozható elő." „Mindig szem előtt kell tartani azt az alapkövetelményt, hogy az állam közvetlen árszabályozása a szükséges minimumra korlátozódjék, nehogy az árstabilitás­ra irányuló célkitűzés a hatósági árrendszer bürokratikus for­máinak fenntartására, illetőleg visszaállítására vezessen… Eb­ben az időszakban tehát viszonylag széles körben kell alkal­mazni a részleges hatósági árszabályozást."20 „…az új árrend­szerben lehetővé kell tenni, hogy az árak széles körben az eladók és a vevők megegyezése alapján alakulhassanak."21 Ez, gondolom, elég világos beszéd. Nem azt támasztja alá, mintha a 66-os határozat fenn akarta volna tartani az alapjá­ban véve központilag előírt árak rendszerét. Ellenkezőleg: a „hivatalos reformtervrajz" a kereslet és kínálat között egyen­súlyt teremtő árak dominanciáját irányozta elő.

Mi a helyzet a másik „elsikkadt gondolattal": „…váljék a gaz­daság működésének mozgató erejévé a verseny, pontosab­ban: az eladók versenye a vevőkért." Enyhén szólva, nem a reformtól függetlenül gyökeresedett meg akkor közgazdáink között a fogalompár: eladók piaca vs. vevők piaca. Vagyis, hogy áruhiány esetén a verseny a vevők között éleződik ki, s az eladók ülnek karba tett kézzel. Míg túlkínálat esetén az eladók között éleződik ki a verseny, a piac a vevőké. A részt­vevők számára evidens volt, hogy a reformnak a vevők piacát kell létrehoznia az addigi – ideológiailag is megindokolt – el­adók piaca helyett.22

Mit mond a Határozat? Teljesen egyértelműen „a keresletet némileg meghaladó" kínálatról beszél.23 Nem kell nagyon ala­pos szövegelemzés ahhoz, hogy kitűnjék: a Határozat – min­den óvatosságával együtt – egyértelműen valóságos piac, a piaci kategóriák szabályos működését irányozta elő. Termé­szetesen mindezt – a tervutasítás nélküli – tervgazdaság ke­retei között……a szocialista gazdaság összmechanizmusában tág teret biztosítunk a piaci mechanizmus működésének, va­gyis a kereslet-kínálat árak közvetlenül érvényesülő kölcsön­hatásának, tehát az eladók és vevők közötti valóságos áru­kapcsolatoknak."24

„Még mindig a versenynél maradva: nincsen valóságos ver­seny nyertesek és vesztesek nélkül. Az igazi verseny 'nem babra megy'; a résztvevőket a győzteseknek járó nagy jutalom és a vesztesekre váró pusztulás, kilépési kényszer serken­ti."25 Eddig igaza van Komáinak. De folytatja: „Erről azonban szó sincsen a reformszocialista gazdaságban. A nyertesektől elveszik a 'túlzott' nyereséget, és odaadják a veszteseknek, hogy azok is életben maradjanak. A vesztes vállalat számíthat arra, hogy az állam újra és újra kihúzza a csávából."26 Kornainak ezt az állítását nem tudom a Határozatból vett idézettel cáfolni. Mégis állíthatom, hogy a reformkoncepció implikálta a versenynek a vállalatokat differenciáló hatását. A me­chanizmusreformot – más bizottságokkal együtt – előkészítő árbizottságban a következő álláspont alakult ki. A vállalatok­nak nyújtott költségvetési támogatást – a társadalompoli­tikaiig vagy gazdaságpolitikailag nagyon indokolt esetektől eltekintve – meg kell szüntetni. A támogatást azonban nem lehet az egyik évről a másikra elvonni, mert ez társadalmi és gazdasági zavarokat okozna. Meg kell jelölni a vállalatok szá­mára egy időtartamot (pl. öt évet), amelyen belül évről évre (lineárisan vagy nem-lineárisan) fokozatosan csökken, és amelynek a végére megszűnik a támogatás. Ha a vállalat ez idő alatt nem képes nyereségessé válni, akkor tönkremegy, megszűnik. Ez teljes mértékben megfelelt a reform gazdaság­politikai koncepciójának: nem kell minden tevékenységnek és nem kell minden szervezetnek, vállalatnak fennmaradnia és növekednie. Más szavakkal ezt úgy fejeztük ki, hogy át kell térni az extenzív fejlődésről az intenzív fejlődésre. Mert a re­form az intenzív gazdasági fejlődés koncepciójára alapozó­dott, ezért állíthatom, hogy a vállalati differenciálódás gondo­latát implikálta a reform.

Amikor azt mondtam, hogy a nagyvállalatokat kivonták a reform hatásköréből, akkor azt is állítottam, hogy éppen az imént vázolt célt nem engedték érvényesülni: a jól működő vállalatoktól továbbra is elvonták a nyereséget, és szubven­cionálták a veszteségest. Ez azonban nem a reform, hanem az ellenreform. A hetvenes évek végén nagyszabású munka indult az „árrendszer tökéletesítésére". A javaslatot kidolgozó bizottság (vezetője Nyers Rezső) koncepciójában ismét jelen­tős szerepet kapott a vállalati támogatások néhány éven belüli felszámolására irányuló – fent vázolt – koncepció. Csakhogy először is e bizottság javaslatait lesöpörte az asztalról a – hamvába holt, ám akkor a Nyugaton is nagy tetszést aratott – ún. kompetitív árrendszer ideája.27 Másodszor (és ez a leg­lényegesebb), az akkori vezetésnek esze ágában sem volt hozzányúlni a nagyvállalatokhoz a nyolcvanas években.

Voltaképpen már az eddigiekből is kitűnik, hogy Kornai alapkifogása a reformmal szemben: nem a tőkés viszo­nyok visszaállítását tűzte zászlajára. Megállapítja (puszta tényt szögez le, elismeri, rosszallja, kritizálja?), hogy mind Pé­ter György, mind maga a reform a szocializmust, a szocialista tulajdonviszonyokat, a tervgazdaságot kívánja átalakítani, kor­szerűsíteni, ezzel erősíteni. (Ettől reform a reform.):28 …..egyik sem foglalja magában a tervezés végleges megszünteté­sét."29 „Péter György írásaiban nem merült fel …az állami tu­lajdon privatizálásának gondolata."30 „Axiomatikusán elfogad­ta a fennálló tulajdonviszonyokat."31 Én inkább a csodálkozást érzem.

A Ludas Matyiban volt egy állandó rovat az első években. Valamely aktuális politikai kérdést egy viccel válaszoltak meg. Egy alkalommal a kérdés ez volt: Hogyan van az: egyesek most csodálkoznak azon, hogy a kommunisták szocializmust akarnak. A válasz: A hároméves Éviké benyit a fürdőszobába, ahol a papa zuhanyozik. Utána rémülten rohan a mamához, hogy újságolja: Anyu, az apa fiú!

Kornai alapállítása – összhangban a ma uralkodó ideológi­ával -, hogy csak a magántulajdonosi gazdaság működhet hatékonyan, az állami tulajdon pedig nem. Igaz: a mai gaz­daság sem tisztán magántulajdonon, s különösen nem a ti­zenkilencedik századi magántulajdonon nyugszik. A nyugati gazdaság vegyes gazdaság, amelyben a magántulajdon do­minanciája érvényesül. Ami tulajdonképpen bizonyításra szo­rulna. Milyen hatékonyság tételezhető fel egy olyan vegyes gazdaságról, amely – lényegében egy kiteljesedett – 1968-as reform állami tulajdonának dominanciáján alapul? Ugyancsak feltéve erről a gazdaságról, hogy nem telepszik rá a politi­kára, hanem nagyfokú autonómiája van (tehát egy, a szovje­tétől alapjaiban különböző politikai mechanizmust feltételez­ve).

Vagyis Komáinak azt kellene bizonyítania, hogy egy ilyen gazdaság sem tud hatékonyan működni. Persze aki Kornait cáfolni akarja, annak pedig az ellenkezőjét kell bizonyítania. És az előny Kornai oldalán van: ezt a bizonyítékot voltakép­pen senki sem igényli tőle. Mert a tények látszólag önmagu­kért beszélnek. Ha azonban tüzetesen vesszük figyelembe a tényeket (erre törekedtem a fentiekben), akkor legfeljebb ezt mondhatjuk: Nem bizonyítható az 1968-as reform életképes­sége, mert nem volt módja, hogy életképességét bebizonyítsa. Ám igaz ennek az állításnak az ellenkezője is: ugyanezen ok miatt a reform életképtelensége sem bizonyítható.

Budapest, 1993. január.

Jegyzetek

1 Kornai (1992) 43-49. oldal

2 Figyelemre méltó, hogy Kornai cikkének (1992) jegyzeteiben (48­49. oldal) jószerével egyetlen olyan cikk, tanulmány nem szerepel, amely a reformmunkában közvetlenül résztvevők tollából származnék. Eszem ágában sincs megsérteni a Kornai által idézett kiváló kollé­gákat, de hát ők mégis csak ott voltak, ahol mesélték a reform törté­netét.

3 Kornai (1992) 46.

4 Ami ez utóbbit illeti, a kelet-európai folyamatokat alapjában véve kétféle módon lehet vizsgálni. Meg lehet közelíteni egy meghatározott prekoncepció alapján. (Ez ma a szokásos vizsgálati szemlélet.) Azaz: ebben a térségben a Nyugaton létező viszonyoknak kell kialakulniuk és ilyenek fognak kialakulni. Az ettől az úttól tapasztalt eltérések heves bírálat tárgyai. Az elemző közgazda helyébe a tanácsadó lép. A másik lehetséges analízis (és én ezt tekintem igazából tudományosnak): el­fogulatlan tanulmányozása annak, hogy ténylegesen milyen tulajdon­viszonyok alakulnak ki a volt szocialista országokban.

5 Kornai (1992) 45.

6 Kornai (1992) 45.

7 „A profilgazda intézményének újbóli esetleges bevezetése és a pár­huzamos termelés megszüntetése a mi körülményeink között a rugal­masságot, az alkalmazkodó képességet nagymértékben korlátozza, amint ez a múltban már elég világosan kiderült. De akkor ez legalább összhangban volt a tervutasításos rendszerrel." Hoch (1976).

8 „A kiteljesedés helyett az új mechanizmus átmeneti jellege állan­dósult, sőt – mint erre már utaltam – a változások sok tekintetben a mechanizmus-koncepcióval ellentétes irányúak voltak." Hoch (1979) 20.

9 Kornai (1992) 45.

10 Aki nem volt profi mechanizmus ügyekben, egyáltalán nem szük­ségszerűen vette észre az ellenreformációt. Valamikor a nyolcvanas évek elején előadást tartottam a reformról egy számítástechnikai inté­zetben, és természetesen beszéltem az ellenreformációról is. AJiall-gatóság soraiban jelenvolt egyik kiváló matematikus az előadás után kijelentette, hogy számára ez a közlés nóvum, de lehet benne valami.

11 Bossányi (1992) 3-16.

12 A vizsgálat összefoglalója „Gazdasági Mechanizmusunk" (1972) címen készült el.

13 Magam „Termelői és fogyasztói árak kapcsolata" c. albizottságot vezettem.

14 Jól megnyilvánul ez az óvatosság pl. a (mind termelői, mind fo­gyasztói) áraknak az ún. árformákba való besorolásában. A részleges hatósági szabályozás formájába sorolták be az árak igen nagy részét 1968-ban. „Nyilvánvaló lett azonban, hogy semmiféle árforma nem tün­tetheti el a hatósági árszabályozásra és a nagyfokú árképzési rugal­másságra való törekvés ellentmondását. E probléma megoldását vi­lágszerte keresik, de valójában sehol nem találták meg." Hoch (1972) 125. „Az elmondottakból nem következik, hogy a részleges árszabá­lyozás nem alkalmazandó forma… Hangsúlyozni kell azonban, hogy a részleges árszabályozás – bármily szükséges is – az ellentmondá­sokat nem szünteti meg, sőt egy idő után kiéleződésüket sem akadá­lyozhatja meg. Mindebből az következik, hogy távlatilag emez árforma körének szűkítésére és nem bővítésére kell törekedni. Egyfelől a fix vagy a maximált árak körébe kell sorolni majd azokat az árakat, ame­lyeket hosszabb távon sem tudunk szabaddá tenni, másfelől fel kell szabadítani azokat az árakat, amelyeknél a feltételek megérettek… Mindennek nem mond ellent, hogy átmenetileg indokoltak lehetnek fordított irányú változások is"; uo. 127-128.

15 …..az új mechanizmus összefüggő rendszer, elemei kölcsönösen feltételezik egymást, kedvező gazdasági hatásukat csak együttműkö­désükben fejtik ki, s ezért nem lehet az egyes elemeket időben egy­más után bevezetni. Az új gazdasági mechanizmus alapvető elemeit… 1968. január 1-én kell életbe léptetni" …..az ezt követő mintegy két év… az új mechanizmus kibontakozásának időszaka." A Magyar Szo­cialista Munkáspárt (1966) 11.

16 „A Központi Bizottság 1966-os határozatát követően üzemekben, hivatalokban pártnapokat tartottunk. Ecseteltük a beruházások, a kül­kereskedelem, a termelői árak stb. új rendszerének előnyeit. A felszó­lalásokból azonban rendszerint kiderült, hogy az embereket alapjában véve két kérdés foglalkoztatja: lesz-e munkanélküliség és lesz-e inf­láció? Jogos volt tehát politikailag is, de gazdaságilag is az óvatosság. Az új irányítási rendszer teljes szélességében életbe lépett 1968. ja­nuár 1-én, de úgy, hogy a régi irányítási rendszer számos elemét meghagytuk azzal az elgondolással, hogy fokozatosan iktatjuk ki őket a reform megszilárdulása alapján, annak haladásával párhuzamosan. Pl. azonnal életbe léptettük a reform szellemének megfelelő árrend­szert, de úgy, hogy az elvigyázatosság kedvéért időlegesen fix formá­ba soroltunk olyan termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket elvileg rugalmasabb árformába kellett volna sorolnunk." Hoch (1979) 20.

17 Mint reform-munkás még távolabbról szemléltem a Központi Bi­zottsági határozat előkészítésének, benyújtásának és elfogadásának procedúráját. Ám már testközelből láthattam az 1984. évi (a reform továbbfolytatásáról szóló) KB-határozat előkészítését, sőt részt is vet­tem benne. Az 1966. évi határozat után csaknem húsz évvel, egy sokkal kisebb jelentőségű határozat elkészítésekor minden mondatot, minden szót megrágtak az előterjesztők, nehogy olyan fogalmazás ke­rüljön a tervezetbe, ami miatt a Központi Bizottság nem fogadja el a dokumentumot. A lehetséges félreértések elkerülése végett. Az akkori gazdaságpolitikai titkár a reform – igaz, nagyon óvatos – híve volt. Éppen ezért a nagy elővigyázatosság a 84-es határozat előkészítésé­ben.

18 Nagy (1970) 675-690.

19 Kornai (1992) 44.

20 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 26.

21 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 24-25.

22 „A fent vázolt alapelveken nyugvó gazdasági mechanizmustól azt várjuk, hogy elősegíti erőforrásaink jobb, gazdaságosabb felhasználá­sát, a gazdaság gyorsabb és kiegyensúlyozottabb növekedését. Konk­rétabban: olyan gazdaságirányítási és vállalatgazdálkodási rendszert akarunk létrehozni, amelyben az eladók és a vevők, az ipar és a kereskedelem, a kereskedelem és a fogyasztók kapcsolatai közvet­lenebbé válnak; ti. abban az értelemben, hogy a piaci kapcsolatok és az anyagi érdekeltség megváltoztatott rendszere arra ösztönözze az eladókat, hogy a vevők érdekeihez igazodjanak, de a vevők is érde­keltek legyenek abban, hogy keresletük kialakításában figyelembe ve­gyék a tényleges kínálati lehetőségeket, adottságokat. Mindennek fel­tétele, de várhatóan eredménye is, hogy a piac az egyensúlyi állapot­hoz közeledjék, hogy fokozatosan a vevők piacává váljék, vagyis a konkurrencia ne a vevők között éleződjék ki, hanem az eladók között. Olyan helyzet felé kell közeledni, amelyben nem a vevő szalad az áru után, hanem az eladó a vevő pénze után." Hoch (1966) 65.

23 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 16.

24 A Magyar Szocialista Munkáspárt (1966) 15.

25 Kornai (1992) 45.

26 Kornai (1992) 45.

27 Hoch (1980).

28 Hoch (1990) 8.

29 l. h.

30 Kornai (1992) 44.

31 Kornai (1992) 44.

Irodalom

A gazdasági mechanizmus reformja. A Magyar Szocialista Munkás­párt Központi Bizottsága 1966. május 25-27-i ülésének anyaga. Kiadja a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztálya, 1966.

Bossányi Katalin: A piaccsináló antikapitalista. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 3-16.

Hoch Róbert: A fogyasztói ármechanizmus reformjáról. Kereskedel­mi Szemle, 1966. 2. sz.

Hoch Róbert: Fogyasztás és ár. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1972. 125. o.

Hoch Róbert: Profilgazda? (Figyelő, 1976. 11. sz. 3. o.)

Hoch Róbert: Szabályozó módosítás – mechanizmus továbbfejlesz­tés (Gazdaság, 1979. 2. sz. 20. o.)

Hoch Róbert: A világpiaci árak és az árcentrum. Közgazdasági Szemle, 1980. 10. sz. 1153-1158. o. Hoch Róbert: Mindenki reformer. Élet és Irodalom, 34. 1990. 3. 8. Hoch Róbert: Formációváltozás és privatizálás. Társadalmi Szemle, 1991. 7. sz. 19-30. o.

Gazdasági Mechanizmusunk Működésének Elemzése és Továbbfej­lesztésének Munkahipotézisei. (A mechanizmus-bizottságok összefog­lalói alapján.) Bizalmas. Budapest. 1972. június 7. 1-69. o.

Kornai János: Az eretnekség történelmi hivatása. Mozgó Világ, 1992. 9. sz. 43-49. o.

Nagy Tamás: Az eszközök átcsoportosításának célszerű formáiról népgazdaságunkban. Közgazdasági Szemle, 1970. 675-690. o.