Ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. Kérdés, hogy a 2002-ben a baloldali Munkások Pártjának jelöltjeként elnökké választott Luíz Inácio Silva ("Lula") kormánya képes lesz-e politikájának fenntartására a neoliberális erők ellenében?

Brazíliának komoly súlya van a nemzetközi porondon. Hatalmas kiterjedése, magas lélekszámú népessége, a Latin-Amerikában betöltött vezető szerepe, valamint másodvonalbeli államként is megnyilvánuló ereje hozza magával, hogy mindaz, ami Brazíliában történik, annak jelentős geopolitikai és világgazdasági következménye is van. 2002-ben, Brazília történelmében először, egy baloldali pártnak, a Munkások Pártjának (PT) a jelöltje, Luíz Inácio Silva (“Lula”) nyerte meg a választásokat, ami a baloldali erők térnyerését tanúsítja Latin-Amerikában és a déli féltekén általában. Most azonban, mindössze tíz hónap elteltével, a brazil és a külföldi szakírók elemzései igencsak eltérnek egymástól. Ismét előtérbe tolulnak az efféle kérdések, hogy Délen képes-e fenntartani magát egy olyan megválasztott, baloldali kormány, amelynek politikája ellene megy a neoliberális erőknek, vagy hogy állja-e az USA, a Világbank és a nagytőke nyomását?

Lássuk legelőbb is, hogy Lula megválasztásának pillanatában milyenek voltak az erőviszonyok. Lula azzal nyerte meg a választók többségét, hogy más, főképp centrista pártokkal lépett szövetségre. Pártja amúgy kisebbségbe szorult a brazil parlamentben. Brazíliában a társadalmi egyenlőtlenségek nagysága a világrekordot súrolja. A vidéki lakosság zömének nincs semmi földje. Az országot akkoriban azok a szerződések béklyózták, amelyeket az előző rezsim kötött az IMF-fel. Brazília tetemes adósságokat halmozott fel, tényleges tartalékai pedig viszonylag szűkösek voltak. Hat hónappal a megválasztása előtt Lula nyílt fenyegetést kapott, hogy tömegesen állnak majd le a beruházások és elapadnak pénzügyi forrásai is, ha nem lesz képes “megszelídíteni” a világtőkét, vagyis meggyőzni arról, hogy nem hoz olyan intézkedéseket, amelyeket az barátságtalanoknak minősíthetne. Másfelől azonban Lulát a nép lelkesedése juttatta az elnöki székbe, mely lelkesedést részben személyisége, részben a maga és a pártja által képviselt antiliberális program táplált. Lula és a brazilok, különösen a szegények számára a remény erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A brazilok politikai érdeklődése három nagy területre összpontosul: a gazdaságpolitikára, az agrárreformra és külpolitikára. Lula kormánya eleve elhatározta, hogy először is a gazdaságpolitika terén tesz lépéseket. Lula már beiktatása előtt biztos garanciákat ígért a nemzetközi tőkének. Sűrűn hangoztatta, hogy Brazília a jövőben különös figyelmet szentel majd az infláció elleni harcnak. A Központi Bank élére Henrique Mireillest, a Boston Bank vezérigazgatóját nevezte ki, nem nézve azt, hogy a választások előtt Mireilles Lula ellenjelöltjét támogatta. Lula gazdasági alakulatának többi tagja is olyan személyek közül került ki, akik politikájukban nem kívánnak szembemenni a nemzetközi tőkével. A kormány a maga igazolására azt hirdeti, hogy egy olyan szerződésről akar tárgyalni az IMF-fel, amely enyhítene az infrastrukturális és társadalmi beruházások megszorításain, mi több, egy általános egyezmény meg is szüntethetné őket egészen.

Az eltelt tíz hónap alatt két nagy horderejű gazdasági intézkedés vont magára különös figyelmet. A brazil kormány megtartotta kötvényei rendkívül magas kamatkulcsát (még ha 26%-ról 22%-ra csökkentette is), és reformot hajtott végre a társadalombiztosítás terén, ami jelentős korlátozásokkal járt együtt az állami nyugdíjrendszerben. Pénzügyileg mindkét intézkedés konzervatív szemléletről tanúskodik, és a baloldali értelmiség keményen bírálta is őket, akárcsak a vállalkozói szektor egy része, mondván, hogy a magas kamatkulcsok lehetetlenné teszik gazdasági szerepük megőrzését a külföldi bankok és a hozzájuk sok szállal kötődő brazil nagyvállalatok mesterkedéseivel szemben. Az említett baloldali értelmiségiek eleve ellenkező állásponton voltak, mert ők a kamatkulcsok radikális csökkentése által kiváltott “sokkhatás”-t tartották volna gyümölcsözőnek. Egyikük, Emir Sader “elszalajtott alkalom”-ról beszél, aminek a közeljövőben igen negatív következményei lesznek.

Az agrárreform terén a kormány már jóval megfontoltabb volt, mint a gazdaságpolitikában. Más szóval, túl sok mindent nem tett. Lula azonban erősen igyekszik, hogy megőrizze a Földnélküliek Mozgalmának (MST) bizalmát, amely történelmileg a PT egyik alappillére azonkívül, hogy váltig élvezi a katolikus egyház jókora szegmensének és a jelentős szakszervezeteket, egyházi és diákszervezeteket maga körül tömörítő Társadalmi Mozgalmak Érdekképviseletének támogatását. Az MST nagyszámú földfoglalást vezérel meg nem művelt területeken (ami a brazil termőterület jókora részét teszi ki). A kormány hivatalos álláspontja az, hogy ő maga vásárolja meg a földeket tulajdonosaiktól, hogy utána átengedje a “földnélkülieknek”. Gond csak ott van, hogy erre a valóságban nincs pénze, gazdaságpolitikája pedig nem teszi lehetővé, hogy belátható időn belül szert tegyen a szükséges összegre. Az MST viszont nem ül ölbe tett kézzel, és folytatja földfoglalásait annak ellenére is, hogy a nagy földbirtokosok nemegyszer fegyveres ellenállásába ütközik, akik az MST-ben olyan veszedelmes mozgalmat látnak, amelyet szerintük fel kellene számolni, de legalábbis megzabolázni. A nagybirtokosok jó része amúgy sem hajlandó rá, hogy eladja földjeit, és arra még kevésbé, hogy ellenszolgáltatás nélkül engedje át másnak.

Nemrégiben az MST kihallgatást kért Lulától, amire június 24-én sor is került, a nagybirtokosok általános felzúdulására. Lula a találkozáson “türelmet” kért az MST vezetőitől, és ismételten hangot adott “történelmi és morális elkötelezettségé”-nek az agrárreform mellett. Az MST egyik vezetője, João Paulo Rodrigues Chaves kijelentette, hogy mindannyian bíznak Lulában, figyelmeztette azonban, hogy 2003 végéig valódi változtatásokat várnak tőle. Kiderül majd, hogy mire lesz képes.

Végül pedig, ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, a baloldal kritikusai azt tartják, hogy Lula ezen a területen tüntette ki magát leginkább, és valóban számos kézzelfogható jelét adta már szándékai komolyságának. Kezdeményező módon nyújtott kezet más dél-amerikai államok vezetőinek, és nemcsak Venezuelában vagy Argentínában, hanem Peruban is, ahová ebben a hónapban látogatott annak az eszmének a jegyében, hogy a MERCOSUR erősödjék, növekedjék és jelentős tényezővé váljék a világ geopolitikai színterén. A MERCOSUR jelenleg nem több, mint egy gazdasági unió embriója, és tagjai közül eleddig csupán négy mérsékelte egymás között a vámtarifáit. Súlya nem több, mint amennyit az Európai Unió nyomott kezdetleges formájában, úgy 30-40 évvel ezelőtt.

A legfőbb kérdés kétségtelenül az, hogy a MERCOSUR miképpen viszonyul az Egyesült Államok által mozgatott Amerika-közi Szabadkereskedelmi Szerződéshez (ALCA). Az Egyesült Államok szemében a MERCOSUR a legjobb esetben is szálka, a legrosszabban pedig ellenség. Az Egyesült Államok olyan szabadkereskedelmi egyezményt akar, amely pénzintézeteinek szabad bejárást enged a latin-amerikai országokba, és garantálja szellemi tulajdona védelmét, a latin-amerikaiak pedig abban érdekeltek, hogy termékeik eljussanak az észak-amerikai piacra. Voltaképpen mindkét fél azt reméli, hogy megtorpedózhatja vagy megkerülheti a másik fő törekvéseit, ezért aztán azon van, hogy a számára kényes kérdések ne kétoldalú tárgyalásokkal dőljenek el, hanem az OMC keretében, amelytől egyik és másik is támogatást remél.

Akárhogy is, az ALCA kapcsán felmerülő ellentétek az Egyesült Államok és Brazília között a viszály almájában öltenek testet. Ha Lula erősen tartja pozícióját, akkor előbb-utóbb azzal találja magát szemben, hogy olyan változásokat idéz elő a világ geopolitikájában, amilyeneket a Bush-kormány nem tűr el egykönnyen. Ha azonban lemond erről, akkor mandátuma lejártával nem sok eredménnyel dicsekedhet majd.

Brazíliában javában folynak a választási manőverek. Általános választások 2004-ben lesznek, az elnökválasztás pedig 2006-ban. A PT már lajstromba vette azokat a pártokat, amelyekkel kész szövetségre lépni, és azokat is, amelyekkel semmilyen körülmények között sem. Lula azt mondja, nem tudja, hogy jelölteti-e magát még egyszer, amit nemigen hisz el neki senki. Jelenleg is kiválóak a mutatói. Karizmatikus személyiségével szemben még nem mutatkozott a látóhatáron méltó ellenfél.

Milyen politikai irányzathoz sorolható Lula kormánya? Hívei azt állítják, hogy középbal kormány (már csak szövetségesei révén is). Ő maga augusztusban azt mondta, hogy nem “baloldali”, soha nem is volt, holott múltbeli nyilatkozatai ezt szembeszökő módon cáfolják, miután arról beszélt, hogy a szocialista perspektívával kecsegtető latin-amerikai baloldalhoz tartozik. Brazíliában több baloldali értelmiségi a kormányt jobboldalinak minősíti, bár azt is elismerik, hogy tőle balra nemigen van számottevő párt.

A szomszédos Argentínában Kirchner elnök olyan politikát folytat, amelyről igen sokan remélik, hogy Lula lesz a megvalósítója, mert Kirchnert erre nem tartják képesnek. Csakhogy Lulát és Kirchnert más-más társadalmi és kulturális “restrikciók” szorongatják. Miképp Raúl Zibechim, a balodali uruguayi újságíró emlékeztetett rá, Argentína középosztálya mind nehezebb anyagi helyzetbe kerül, miközben a brazil középosztály felemelkedőben van.

Vajon Lula képes lesz-e tovább haladni abba az irányba, amelyet a PT jelölt ki történelmileg Brazíliában? Ez nem kis mértékben múlik azon, hogy a MERCOSUR-nak mit sikerül elérnie. Másfelől viszont függ attól is, és ezt ma még kevesen tudják, hogy George Bushnak milyen problémákkal kell később szembenéznie. Ha az Egyesült Államoknak politikai és gazdasági nehézségei támadnak, akkor jelentősen megnő egy olyan kormány mozgástere, mint amilyen Luláé. Mindenesetre 2004-ben jóval világosabb lesz a kép.

 

(A cikk az Iniciativa Socialista 2003. őszi számában jelent meg; fordította Székely Ervin)