Miért nem képesek a közgazdászok elismerni, hogy a cégek önmagukat szolgálják, nem pedig a piacot?

A közgazdaságtan uralkodó irányzata mindmáig úgy tekint a gazdaságra, mint a kis méretű, a piac feletti hatalommal nem bíró vállalkozások szabad versengésének színterére. Holott John K. Galbraith negyven évvel ezelőtt máig ható érvénnyel bebizonyította, hogy a fejlett kapitalizmus törvényszerűen életre hívja az óriásvállalatokat, amelyek felett nem uralkodik a piac, amelyet inkább ők felügyelnek és igazgatnak saját érdekeik szerint. Ezt az alapigazságot az elmúlt évtizedek gazdasági megrázkódtatásai sem cáfolják, sőt, az elmúlt évek vállalati botrányai megerősítik a nagyvállalatok által űzött széles körű piacmanipuláció tényét .

A jelen egyik irodalmi kuriózuma, hogy bár John Kenneth Galbraith volt a múlt század legolvasottabb közgazdásza, és Marx után valószínűleg minden idők legolvasottabbja is, legfontosabb könyve, noha négy kiadásban több millió példányt adtak el belőle, már évek óta eltűnt a könyvesboltokból.

Nem Az új ipari állam1 volt édesapám legjobban fogyó műve, hanem beszámolója az 1929-es Wall Street-i pénzügyi összeomlásról, A nagy válság (The Great Crash), melyet 1955 óta folyamatosan újranyomnak. (Amikor négy évvel ezelőtt Havannában találkoztam Fidel Castróval, így szólított meg: "A nagy válság – a kedvenc könyvem! Az ágyam mellett tartom!") És nem is ez a könyv volt a legsikerültebb irodalmi alkotása. Ez az elismerés A bőség társadalma (The Affluent Society) című művét illeti meg, amely talán az utolsó könyv a közgazdasági gondolkodás történetében, amely fenekestül fölforgatta a közgondolkodást, éppen azt, amire új kifejezést honosított meg az angol nyelvben (conventional wisdom2 ).

Az új ipari állam a teoretikus fő műve volt, amelyben arra törekedett, hogy valóban felváltsa az addig uralkodó gazdasági modellt valami értelmesebbel és valósabbal. Ebben a könyvében az üzleti vállalkozást nem csupán profitvadászként ábrázolta, hanem mint szervezetet is, és az ilyen szervezetek hálóját a fejlett kapitalizmus lényegi alapjának tartotta. Az üzleti vállalkozások kisvárosi képéhez kötődő hagyományos közgazdaságtan nagyrészt elutasította ezt a nézetet. A nagy cégek azonban nem tűntek el, és a világban még mindig szükség van a könyvben kifejtett gondolatokra.

A tőkés társaságok azért jönnek létre, hogy felügyeljék a piacokat, és gyakran azért is, hogy kiiktassák azokat. A menedzserek a bizonytalanságot nem mágikus erővel csökkentik, vagy "tökéletes előrelátással", ahogy a közgazdasági tankönyvek írják, és nem is magabiztos valószínűség-számítással, "portfoliódiverzifikálással"; inkább megfelelően nagy szervezeteket hoznak létre, hogy saját szerencséjük kovácsai lehessenek. A politikában ezek a szervezetek az országok és a pártok, a gazdaságban pedig a nagy társaságok.

A technológia azt diktálja, hogy a piacokat felügyelni kell. A modern élet meghatározó termékei, mint az autók, sugárhajtású repülőgépek, mikrochipek, az elektromos áram és a kábeltelevízió, a mérnöki tudás hatalmas hálózatainak együttműködésén keresztül csak időigényes előkészítés után állíthatók elő. Ez tervezést igényel. A feladatokat le kell bontani, hogy a szervezett tudás (kémia, fémkohászat, optika, fizika és genetika) alkalmazható legyen. A lebontott feladatokat aztán egybe kell fogni. Jó előre meg kell találni a lehetőleg elkötelezett vevőket. Ezek a feladatai a szervezeteket ténylegesen irányító hivatásos emberek hálózatának, a technostruktúrának. Néha a tervezés balul üt ki, de a bizonytalanság inkább technikai vagy szervezeti jellegű, mintsem piaci eredetű. Érdekes példa erre, hogy az Airbusnak már most vannak biztos vásárlói új A380-as gépeire, de a gép maga még nem készült el.

Ha a szervezet megszerzi az ellenőrzést, írta Galbraith, akkor teljesen megszerzi azt, ezért a kis céget és annak tulajdonos-vállalkozóját leíró és erre kidolgozott közgazdaságtan használhatatlanná válik. A társaságok magukért dolgoznak, nem pedig részvényeseikért. Pontosabban, nem azért maximalizálják a profitot, hogy csupán átadják másoknak. Ennek meggondolására a következőket írta: "Képzeljünk el egy energikus, lelkes és meggyőzően heteroszexuális férfit, aki illedelmesen tartózkodik az őt intimen átölelő nőtől – csak azért, hogy olyan más férfiak lehetőségeit maximalizálja, akiknek a létezéséről csak hallomásból értesült." Amikor néhány, a fő áramhoz tartozó közgazdász évekkel később elkezdte tanulmányozni a részvényesek és a vállalatirányítók szélsőséges szétválását, ezt "megbízó-ügynök-problémaként" nevesítették. Nem használtak olyan színes nyelvet, és cseppet sem jutottak előbbre.

Furcsa módon Galbraith, a szervezetek teoretikusa egyedül dolgozott, ő maga szellemi vállalkozó volt, miközben a nézeteit megvetően elutasító egyetemi falanx konformista szemléletű és tanszéki kiváltságait gondosan őrző szervezeti emberekből állt. Egyikükre sem fogunk egyéniségként emlékezni, azonban a "hiteles" elmélet fölötti kontrolljuk abszolút marad. Galbraith eretneksége a szabadpiacon győzelmet aratott, de az egyetemeken épp a könyvében szó szerint leírt módszerekkel nyomták el azt.

Galbraith előre látta ezt. "A gáncsoskodók – írta – kritizálni fogják az Egyesült Államok bármilyen társadalom-földrajzi leírását, mivel eltekintenek New Yorktól, Chicagótól, Los Angelestől és minden Cedar Rapidsnál nagyobb településtől, hogy így az országot lényegileg kisvárosi, virágos-tornácos közösségnek ábrázolhassák." Alsóéves egyetemistákat még mindig tanítanak ilyen közgazdasági felfogásra. A tankönyvek világát a kicsi, versengő, tulajdonos által működtetett üzleti cégek uralják.

Az új ipari állam 1967-ben jelent meg. A mai vád ellene az, hogy nem látta előre azokat a súlyos csapásokat, amelyek azóta érték az amerikai gazdaságot, méghozzá négy hullámban. Először jött a japán kihívás, különösen az autó- és az acélpiacon. Azután következett a nyolcvanas évek ipari összeomlása. A kilencvenes években azt mondták, hogy a technológiai buborék kipukkadása megerősítette a Bill Gates és Steve Jobs által megtestesített tőkés-tulajdonos ellenőrző szerepét a cégek fölött. Végül a céges botrányok következtek: az Enron, a Tyco és a WorldCom.

Hogy egy könyv nem látta előre a jövőt ismerős kritika. Marxtól gyakran elvitatják nagyságát, mivel úgy vélte, hogy a forradalom mindenütt győzni fog, ami, ugye, nem következett be. Galbraith az amerikai cégekről azok hatalmának csúcspontján írt, amikor kritikusai úgy tettek, mintha a cégek hatalma nem is létezne, majd szégyenketrecbe állították, mivel nem tudta előre jelezni e hatalom hanyatlását. Állításuk szerint a gyengülés valahogy azt bizonyította, hogy ez a hatalom sosem létezett. Ami apámat illeti, ő továbblépett, és nem adott erőteljes válaszokat, ezért Az új ipari állam kikopott a közbeszédből.

Ez kiábrándító, mivel a könyv felismerései kitűnően megvilágítják az amerikai cégvilágnak a tündöklését követő bukását. A japán kihívás nem bizonyította, hogy a versenypiac az úr, ez egyszerűen az egyik tervezési módszer behatolása volt a másik játékterületére. Ezt a behatolást politikailag kezelték – a Ronald Reagan szabadpiac-hívői által javasolt "önkéntes exportkorlátozásokkal". A nyolcvanas évek ipari összeomlása nem a vállalatok belső működéséből fakadt, ezt Paul A. Volker FED-elnökkel egyetértésben ismét Reagan erőszakolta ki. Hadjáratot folytattak a könyörtelenül magas kamatlábakért, hogy letörjék a szervezett munkásság ellenhatalmát. Hogy ez rengeteg cég eltűnését is eredményezte, csak mellékes veszteség volt, mert ahogy már sokszor megállapították, a háború pokol.

A későbbi technológiai fellendülés azzal kezdődött, hogy a technostruktúra egy része levált a nagy ipari cégekről. Mondjuk, a szélcsatornával ellentétben a mikroprocesszor olyan alkalmazott technológia, amit széles körben lehet felhasználni, ezért gyártói nagyobb lehetőséggel rendelkeztek, ha termelésüket nem kötötték csak egyfajta felhasználáshoz. Az ilyen vállalatok alapítóit a mérnök-vállalkozók új nemzedékeként ünnepelték; de valóban azok voltak? Erre az Intel alapítója, Robert Noyce jobb példa, mint Gates. Noyce a tranzisztorait először a hadseregnek és az IBM-nek adta el, miközben a nyilvánosság számára viszonylag ismeretlen maradt. Az Intel természetesen vállalatok, és nem közvetlenül a fogyasztók számára értékesít.

Másrészről a Microsoft fogyasztóitermék-marketingje arra épült, hogy Gateset fiatal megszállott zseniként beállítva agyonreklámozza, holott ő mindig az üzleti, és soha sem a tudományos vezető volt. A szupersztár-mítosz dekoratívabbá tette a céget, amelynek a szerencséje egy kizárólagos jogú szerződésen alapult, megint csak az IBM-mel, később pedig részben piaci erejének sokat vitatott ügyes kihasználásán. Sem Noyce, sem Gates, sem pedig a velük egyenrangúak semmilyen tekintetben nem emlékeztetnek a klasszikus versenyző kisvállalat tulajdonos-vállalkozóira.

Végül, a friss cégbotrányok Az új ipari államban részletesen megjósolt kórkép jeleit mutatják. Galbraith e könyvében tárgyalja a fosztogatás témáját is, negyedszázaddal előbb, mint ahogy ez az egyetemi körökben felkapott témává vált. Tiszteletre méltó közgazdászok a nyolcvanas évek amerikai takarékbank-válságát (S & L crisis) a betétbiztosítás "erkölcsi kockázatára" (moral hazard) vezették vissza, mintha a biztosítás a különben ésszerű bankárokat vadul kockáztató viselkedésre ingerelte volna, ahhoz az érveléshez hasonlóan, hogy a biztonsági öv felelőtlen vezetésre ösztönöz. Galbraith számára a működési elégtelenségek oka a szociális és jogi normák felforgatásában rejlik. Ahogy korunk neves vezetőicsalás-szakértője, William K. Black fogalmaz, választanunk kell. Vagy abban kell hinnünk, hogy az Enron ártatlan terméke volt egy rosszul megalkotott piacnak, vagy pedig abban, hogy az Enron bűnös szándékkal vesztegette a piacot. Az ügyészek, esküdtek és Galbraith követői számára nem volt nehéz a választás. A takarékbanki fiaskó felgöngyölítése során több mint ezer esetben született büntető ítélet, továbbá Kenneth Lay és Jeff Skilling is elmarasztaló ítéletet kapott.

Az új ipari állam nem tökéletes könyv. Találtam benne néhány hittételt, melyektől édesapám reményeim szerint megszabadulhatott volna. Ő széles olvasóközönség számára írt, de az összes könyve közül ez a legnehezebb; ennek ellenére mérföldkő. A közgazdászok körében nyílt titok, hogy a könyv megjelenése óta eltelt negyven évben a szabadpiaci szervezőelvet övező szilárd hit összeomlott. Azonban még nem tűnt fel sok más, ami helyettesíthetné. Az új ipari állam továbbra is a kivezető út, melyen a közgazdászoknak át kell haladni, mielőtt a haladás újraindul.

(Fordította: Bózsó Péter)

A jelen cikk James K. Galbraith előszava Az új ipari állam Princeton University Press gondozásában megjelenő új kiadásához.

Jegyzetek

1 John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam. KJK, Budapest, 1970.

2 Általánosan elfogadott, de nem mindig igaz nézetek összessége. (A ford.)