A június 16-17-i párizsi tárgyalások elnöke összegzi az elhangzottakat. Nyitott kérdés, hogy az Egyesült Államok-központú és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e? Újra kell kezdenünk, célzott, hosszú távú, először az állami beruházásokra építő stratégia alapján, miközben a fundamentális kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el.

2008. június 16-17-én abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Párizsban találkozhattam a pénzügyi rendszer szakértőinek egy kiemel­kedő csoportjával. A pártatlan nemzetközi tanácskozást a Közgazdászok a békéért és a biztonságért (Economists for Peace and Security) és a Kezdeményezés a gazdaság újragondolásáért (Initiative for Rethinking the Economy) elnevezésű csoportok hívták össze. Két napon keresztül nem hivatalos tárgyalásokon elnököltem.¹

Szándékom az, hogy megbeszéléseink általános tendenciáit, gravi­tációs központját felelevenítsem javarészt anélkül, hogy bármely részt­vevő nézőpontját egy konkrét kategóriába sorolnám. Az alábbiakban tulajdonképpen saját meglátásaim sorakoznak. Ugyanakkor, reményeim szerint, az alábbi esszé egy szélesebb körű eminens csoport jóval tágabb szakmai álláspontját tükrözi.

1. A pénzügyi helyzet mélysége és súlyossága

A tanácskozás elején a legfőbb közös kiindulópontot a jelenlegi pénzügyi válság mélysége és súlyossága adta. Ezt a résztvevők az 1930-as évek óta történt pénzügyi események – ide értve az 1980-as évekbeli ázsiai és az 1990-es évekbeli orosz krízist – sorozatán kívül helyezték el. Akadt, aki ezt „korszakosnak" és „történelminek" nevezte. E mai krízist három té­nyező együttállása különbözteti meg az eddig válságoktól: (a) az Egyesült Államokból, vagyis a globális rendszernek nem a perifériájáról, hanem a központjából indult ki; (b) egy egymást követő buborékokból kifejlődött gazdasági buborék kipukkanását tükrözi; (c) a buborék, az értékpapír kibocsátásokon keresztül, egyedülállóan bonyolult és kinyomozhatatlan úton-módon irányult a pénzügyi struktúrára.

Ez a válság globális válság, amely az Egyesült Államokból indult útjára. Ez egyben azt is jelenti, hogy megkérdőjeleződik a globális hitelgazda­ság irányítása, mely eddig az USA-ban fókuszálódott, s alapja a korrekt és nyílt kereskedelem terén való jó hírnevünk volt. Az egyik résztvevő szerint a „G1 legitimációs válságáról" van szó. Hogy az Egyesült Álla­mokban koncentrálódó és a dollárra mint tartalékvalutára épülő globális pénzügyi rendszer hosszabb távon fennmarad-e, az a Csoport szerint nyitott kérdés.

Miközben néhány jelenlévő szerint a válság kiindulópontját a makro­gazdasági egyensúlyhiányok – egyfelől a megtakarítások és a beruhá­zások másfelől a kereskedelmi deficit – okozták, a többség borúlátóbb volt. Ez a nagyobb csoport elismeri, hogy a világ pénzügyi központjának számító országban folyó fizetési mérleghiányt kell produkálni – máskü­lönben a többi ország számára nem állnának rendelkezésre a tartalék­képzéshez szükséges dolláreszközök. A válság akkor alakul ki, amikor az instabilitás, az alkalmatlan vezetés és a korrupció észlelése miatt a világ elveszíti bizalmát a dollár értékelésének alapot adó rendszerben, s ez a szabályozási tekintély és a piaci rend összeomlásához vezet.

A buborékok szerves részei a kapitalizmusnak, a korai 30-as évek óta azonban nem ezek adták a fő irányt, hanem az iparosítás és a tech­nológia volt a meghatározó. Csak a 90-es évek végén, az információs technológia hirtelen fejlődésének időszakában lettek az egész gazda­ság tendenciáit meghatározók a pénzügyi megfontolások – beleértve a kockázati tőke felvirágzását és az ázsiai, illetve az orosz válság után az Egyesült Államokba szivárgó tőkét is. Az eredmény esetleges és ingatag volt – óriás beruházások pl. a titokzatos széles sáv területén, amelyek pénzügyi összeomláshoz vezettek -, ugyanakkor bizonyos társadalmi hozadéka is volt. A gazdaság szárnyalt s teljes foglalkoztatást ért el nulla infláció mellett. A széles sávú infrastruktúra jó része pedig fennmaradt későbbi hasznosításra.

Ugyanez nem mondható el a Bush-éra egymást követő lakás- és áru­piaci buborékjairól. A lakáspiaci buborék, melyet a hatóságok ahelyett hogy szabályozták volna, tudatosan tápláltak, a nagy múltú, a lakástu­lajdonlást támogató amerikai modellt csődbe taszította. A lakosság egy sebezhető részét csúnyán rászedték. A válság kibontakozása társadalmi következményekkel járt, melyek jóval túlnyúltak ezen a rétegen, a jó hitelekkel és stabil jelzáloggal rendelkező amerikaiak széles tömegé­ig, akiknek az otthonai most elértéktelenednek. Az elhagyott házak ugyanakkor gyakran lakhatatlanná válnak, így a széles sáv esetével ellentétben a lakásbuborék által generált tőke a válság során jelentős mértékben elenyészik.

A lakásbuborék kipukkadását egy árupiaci buborék kialakulása követte, különösen az olaj, az élelmiszer-gabona és az alapfémek terén. Ez egy spekulatív buborék, amely nem magyarázható „alaptézisekkel": az olaj­árak az elmúlt évben megkétszereződtek, miközben az olaj iránti kereslet mindössze néhány százalékkal emelkedett. Az energia-, élelmiszer- és fémárak szimultán árnövekedése ugyancsak a közös pénzügyi eredetről árulkodik. A szabályozás változásai, többek között az Enron-kiskapu és a „swap-kiskapu" (mindkettőt az akkor szenátor Phil Gramm csempészte be a törvénybe az ezredfordulón), illetve a London-kiskapu (a Határidő Árutőzsdei Bizottság [Commodity Futures Trading Commission, CFTC] szándékos hanyagságának köszönhetően) pénzügyi spekulációt generált az árutőzsdén. A London-kiskapu 2006 eleji megalkotása éppen csak megelőzi a buborék robbanó fázisát, és ez nyilván nem véletlen.

Az energia- és élelmiszerpiacon a pénzügyi erők rugalmatlan ellátással néznek szembe, ezért tornássza fel ez a buborék az árindexet, miköz­ben az előző kettő ezt nem tette. A pénzfelvevő piac relatív szűk mivolta biztosítja, hogy a makro-növekedési hatások minimálisak: a magasabb árak magasabb költségekhez vezetnek. Sőt, azokon a területeken, ahol a kínálati visszahatások rövid távon jelentkeznek, mint pl. a szénterme­lésben vagy az intenzív gazdálkodásban – ide értve a gabonából való etanolelőállítást is -, ezek a válaszok környezeti szempontból ártalma­sak. A jólét olajbáróknál és földbirtokosoknál való koncentrációja rend­kívül bomlasztó hatású. Végezetül, az olaj- és élelmiszerárak szimultán növekedése a szegény országokban megállíthatatlanul élelmiszervál­sághoz, éhezéshez, humanitárius és politikai krízishez vezet. A buborék természetesen azután fog robbanni, hogy ezek a hatások megjelentek.

A hitelnyújtást helyettesítő értékpapír-kibocsátás az USA-ban régóta működő, a kormányzati támogatást élvező Fannie Mae és Freddie Mac nevű szervezetek által megalkotott gyakorlat. Ez a New Dealt követő amerikai lakáspolitika sikerének egyik fő tényezője. Kérdés azonban, hogy hol a határ? Hol van az a pont, ahol a feltételek már túlságosan alacsony szintre esnek? Mostanra már világosan kell látnunk, hogy a szokásostól eltérő lakáshiteleket nem lehet biztonságosan kezelni ezzel a módszerrel, mert a hitelminőséget és így a vagyontárgy értékét nem lehet biztonságosan felbecsülni. Ráadásul az utóbbi évek szabályozási klímájában (amikor – mint arra William K. Black rámutatott – a politika kiválasztottjai láncfűrészekkel jelentek meg a sajtókonferenciákon), a szokásos körültekintő kölcsöngyakorlatok tökéletesen becsődöltek. A lakáskrízist megmételyezték az értékbecslési csalások, amit a hitelké­pességet vizsgáló cégek figyelmen kívül hagytak és ezáltal elő is segí­tettek. „Senki nem figyelt a hitelcsomagra." Most a rendszer elemeinek tisztasága – a kölcsönkezeléstől a kezességvállaláson át a hitelképesség vizsgálatáig – megkérdőjeleződött.

A csalás, a megtévesztés, a bizalom elárulása, főleg egy olyan piacon, amely tele van speciális adósságpapírokkal, titkos jogi személyiségek­kel és tőzsdén kívüli piaci tranzakciókkal, ott, ahol a bizalom képezi az értékbecslések alapját. Ez a bizalom most összeomlott. Az eredmény, mint ahogy azt John Eatwell megfogalmazta, az, hogy a pénzügyi krízis piaci patthelyzet formáját ölti – az intézmények szisztematikusan nem akarják elfogadni szerződött partnereik hitelképességét. Ez különös­képpen akkor jelent súlyos gondot, ha egy szerződött partnernek nincs közvetlen lehetősége végső hitelezőhöz fordulni – és így a válság au­tomatikusan továbbterjed a rendszernek a központi bankok közvetlen hatókörétől távolabb eső részeiben is. A közgazdász-fizikus Ping Chen ezzel kapcsolatban egy magasabb elméleti szempontot említett: a haté­kony piacok és a hitelképességet vizsgáló ügynökségek logikája, amely a Brown-mozgásra épül, léket kapott. A szabályozatlan pénzügyi piacok a természetszerűleg instabil és esetleg robbanékony információs és társadalmi hálózatoktól függenek.

A fenti három pont üzenete a következő amerikai elnök számára meg­lehetősen világos. A csoportban senki sem gondolja, hogy a pénzügyi válság 2009 januárjára eltűnik vagy akár csak stabilan kontrollálhatóvá válik. Abban az időszakban kétségkívül sürgető prioritásokkal kell majd szembenézni: további fiskális expanzió, gyors fellépés az ingatlanárveré­sekhez vezető lakásvesztések hulláma ellen, valamint gyors fellépés az árupiaci tőkespekuláció ellen – ezek vezetik jelenleg a tennivalók listáját. De a pénzügyi gondok nem fognak eltűnni. Ez azt is jelenti, hogy egy olyan kedélyes hitelbővítés, mint ami 1994-ben Clintont vállaira kapta és elnökségén végigvitte, most nincs a pakliban.

Ehelyett a következő adminisztráció egy ahhoz hasonlatos belső ke­resleti helyzettel fogja szemben találni magát, mint amilyen a '90-es évek elején, az idősebb George Bush idejében fordult elő, amikor a bankok és más hitelintézetek – melyeket a '80-as évek eleji harmadik világbeli adósságválság nagyon súlyosan érintett – szép csöndesen ültek a hatalmas amerikai államkincstári portfóliókon, s tőkéjüket egy meredek hozamgörbe kiaknázásával építették újra. 1994-ig nem kezdtek újra ke­reskedelmi és ágazati hitelbővítési tevékenységbe – ez 5-6 évvel volt a hitelek kifutása után. Egyelőre azonban nyitott kérdés, hogy a meredek hozamgörbe ezúttal honnan érkezik.

Ráadásul a következő adminisztráció nem élvezheti azt a megbízha­tóan stabil árkörnyezetet, amely a 80-as évek eleje óta megszokott volt, s lehetővé tette az infláció nélküli keresletnövekedést, amely a 90-es évek végén teljes foglalkoztatáshoz vezetett. Minden ebbe az irányba tett lépés az olaj és alapárucikkek árának instabilitásától és magának a dollárnak a bizonytalanságaitól való kínlódás veszélyét rejti. A politikai kezdeményezésekkel hadilábon álló erők ki fogják használni ezeket a sebezhető pontokat annak érdekében, hogy elbizonytalanítsanak és megakadályozzanak minden, a gazdasági növekedést szolgáló vagy a gazdasági fejlődésnek új irányt adó szisztematikus stratégiát a következő elnökség ideje alatt.

Ennek egy példája, kétségkívül az illetékes Államkincstár jóváhagyá­sával, az USA-ról szóló és nyilvánosságra hozott „IMF audit" ki nem mondott, ám nyilvánvaló következtetései. Az inflációs refrént fogja dalolni a washingtoni és a Wall Street-i fiskálisok jó öreg sirató kórusa. Vagyis, a probléma, amely a pénzügyi szektor deregulációjában, az alkalmatlan vezetésében és a korrupcióban gyökerezik, az amerikai politikai diskur­zusban a központi fiskális vezetés és a felelőtlenség problémájaként je­lenítődhet meg. Amennyiben ez megtörténik, az új elnöki kurzus számára súlyos kihívást fog jelenteni, hogy képes legyen a gazdasági növekedést egy alapjaiban más és konstruktívabb irányba terelni, valamint megbir­kózni olyan kritikus területekkel, mint az infrastrukturális veszteségek, az energiakérdés vagy a klímaváltozás.

A fenti okok miatt a Párizsi Csoport egyetértett abban, hogy a követ­kező vezetés abszolút prioritást kell hogy adjon – egy átfogóbb gazda­sági stratégia integráns részeként – a pénzügyi szektor gondjainak. A pénzügyi válságot a gyökereinél kell kezelni, s ez a pénzintézetek céljait, működését, irányítását és szabályozását jelenti. Személyes véleményem szerint politikai szempontból alapvetően fontos, hogy a tágabb gazdasági problémák pénzügyi eredetét mindenkor szem előtt tartsuk, ennek érde­kében pedig erős felügyeletre és reformprogramra van szükség.

2. Az instabil makrogazdasági környezet

Az 1990-es években az amerikai gazdaságot egy az információ tech­nológiai befektetésekre fókuszáló hitelbővülés hajtotta, a 2000-es évek közepén pedig a lakáshitelek robbanásszerű bővülése, ami építkezéseket generált és jelentős középosztálybeli fogyasztást tartott fenn. A keres­letnövekedés ezen forrásai mára kimerültek, sőt visszájukra fordulnak. Mindeközben az üzemanyag- és élelmiszerárak jelentős növekedése elszippantja a vásárlóerőt, és minden halasztható vásárlást vagy beru­házást késleltet. Ez áll a nyár elején jelzett masszív gépjármű-eladási visszaesések mögött is.

A fizetőképes amerikai keresletet 2008-ban fiskális expanzió támogatja. A januárban bevezetett adócsökkentések óriási, egyszeri hatással voltak a májusi lakossági vásárlásokra – vénás infúzió az összkeresletnek, noha egy része az importtermékek felé csordogál el. A második negyedéves adatok szerint a megnövekedett szövetségi kormányzati kiadások – kü­lönösen a védelmi kiadások – is fontos szerepet játszanak. Ugyancsak lényeges hatással vannak a dollár értékére és az exportkeresletre az alacsonyabb kamatlábak. A jövő évben mindezek a keresleti források hiányozni fognak.

Ráadásul a nyár közepén az államok és a helyi önkormányzatok taka­rékossági költségvetések végrehajtásába kezdtek, melyeket a vagyoni értékcsökkenés, az ingatlan-adóalapok beszűkülése és a forgalmiadó­bevételek stagnálása miatt zuhanó bevételi előrejelzések kényszerítettek rájuk. Mindeközben a törzsrészvényekre adott lakásvásárlási kölcsönök megszűnnek, a jelzálog-fedezetű értékpapírokba fektetett nyugdíjak alul­finanszírozottak, s a privát befektetések feltehetően követik a fogyasztás visszaesését. Nagyon kicsi az esélye annak, hogy a privát szektorban bármi újabb keresleti forrás bukkanjon fel. Miközben a terminus technicus szerint 2008-ban a recessziót valószínűleg elkerüljük, komolyabb haté­kony intézkedés hiánya esetén 2009-ben stagnálás következik, s akkor már nem lehet majd kivédeni a recessziót.

Amennyiben a kiürült és eladatlan házak (már amelyiket nem rombolják le azonnal) sokáig gazdátlanul maradnak, kicsi az esély a lakáshelyzet közeli rendeződésére. A belföldi értékek a szélesebb lakosság számára elérhető újabb hitelbővülést sem fogják biztosítani. A lakásügy rendező­dése valójában nem várható a következő elnöki periódus ideje alatt. Előre nem látható okok miatt történhetnek még pozitív fejlemények, miként az a technológiai ágazatban előfordult a 90-es években. De erős hit kell ahhoz, hogy valaki efféle kedvező történésekre alapozva kezdjen banki tranzakci­ókba. Valószínűbb, hogy a magánhitelpiacon semmiféle pozitív esemény nem történik 2009-ben, 2010-ben és 2011-ben. Ezért kiemelt politikai cél lesz a gazdasági növekedés más eszközökkel való elérése.

Az egyetlen lehetséges másik út, a fiskális politika azt a két kérdést veti föl, hogy milyen mértékű fiskális expanzióra lesz szükség és milyen időtávon belül?

Mostanában „második élénkítő csomagot" szorgalmazó hangokat lehet hallani. Ez azt jelzi, hogy az első élénkítő csomag, noha hatékony, de szükségszerűen rövid életű volt. De ugyanez lesz igaz a második élénkítő csomagra is. S ha vége van a választásoknak, vajon a helyén marad-e a jelenlegi rövidtávú élénkítést támogató koalíció? Ha nem, akkor mi fog történni?

Ha a fenti elemzés igaz, az új elnökség politikai tőkéjének gyors kime­rülését kockáztatja egy rövid távú stimulációs lépéssorozattal, amely alig tehet többet mint hogy minden alkalommal a felszínen tartja a gazdasá­got néhány hónapra. Mivel ezek a lépések nem fognak a magánhitelek újraéledéséhez vezetni, minden erőfeszítés a „túl későn, túl kicsi" képét fogja végül magára ölteni, s így a kudarc borítékolható. Mindeközben egy ismétlődő adócsökkentést hozó politika csak alááshatja az ország jelenlegi reputációját, hiszen a világ többi része valószínűleg nem szíve­sen pénzelne egy olyan országot, ahol a gazdaságpolitika mindössze a fogyasztók számára kiállított banki csekkek kitöltögetéséből áll.

Mi lehet az alternatíva? Az elejétől kell újra kezdenünk, célzott, hosszútávú, alapvetően az állami beruházásokra építő stratégia alapján az Egyesült Államok fizikai infrastruktúrájának újjáépítésére, az ener­giafelhasználási minták reformjára, valamint a klímaváltozásra és egyéb égető kérdésekre reflektáló új technológiák kifejlesztésére koncentrálva. Támogatnunk kell a Bush-éra buborékjainak kipukkanása miatt állásukat vesztett embereket, de eredményesen kell őket támogatnunk – munka­nélküliségi biztosítással, az állami és önkormányzati közszolgáltatások kiterjesztését szolgáló jövedelemelosztással, képzési és átképzési programokkal. Arra kell törekednünk egy öt évtől a következő generáci­óig terjedő időszakon belül, hogy a magánberuházások a fent felsorolt közcélokhoz képest kiegészítő jellegű tevékenységek felé mozduljanak el. Meg kell győznünk a világot arról, hogy ezeket a célokat érdemes finanszírozni.

Mint már említettem, ezt a stratégiát egy ellenséges környezetben, instabil olaj- és élelmiszerárak mellett kell kidolgozni. Hiba lenne azon­ban ezt az instabilitást inflációgerjesztőként interpretálni a szó általában használt értelmében, egy monetáris politikai válasz igényével. És mivel a fizetések nem változtak vagy növekedtek, a fogyasztói árak növekedé­sével a reáljövedelmek meglehetősen meredeken estek. Miként azt Ben Bernake egyik nyilatkozatában elismerte, az árindexváltozások egyike sem a béreknek tulajdonítható. Bernake szavaival: „ennek a kapcsolat­nak az empirikus bizonyítéka gyengébb, mint szeretnénk" (kiemelés a szerzőtől).

Ezért az infláció elleni felelős küzdelmet irányító szokásos formulák egyike sem alkalmazható. Ezeket a formulákat egy olyan világban dol­gozták ki, ahol az amerikai jegybank politikája (a „hitelesség" csatornáján keresztül) elrettentő funkcióval bírt a túlzott bérnövekedéssel szemben. De a túlzó bérrendezések ismeretlenek voltak negyedszázadon keresztül. Ehelyett éppen a pénzügyi piacokon keletkezik árbuborék! Nincs hitelező, aki a magasabb kamatlábaktól megijedne. Nincs tőzsdei energiakereske­dő, aki visszarettenne az olajárak feltornászásától csak azért, mert valaki másnak ezért néhány százalékkal magasabb kamatot kell majd fizetnie egy bankkölcsön után hat hónappal vagy egy évvel később.

A szövetségi jegybanki politika – amely egy gyenge gazdaság és instabil árupiaci árak közé szorult – a célok és az eszközhiány közti konfliktussal kénytelen szembenézni. „Nem veheti fel a harcot az inflációval" kamatemelésen keresztül a dollár támogatása és az im­portköltségek alacsonyan tartása érdekében. Ezt Luis Carlos Bresser Pereira „valutaárfolyam-populizmusnak" nevezi, ami ismerős jelenség Latin-Amerikában, és vonzó a politikusok számára, de a fejlődés ellen hat. Amennyiben a Fed Bank ezt az utat választja, a hazai gazdaság magához térésének normális csatornái bezáródnak, ráadásul a pénz­ügyi piacok valószínűleg meginognak, és a dollár védelmére egy tisztán monetáris politika még rövid távon is fenntarthatatlan lesz.

Az is lehet, hogy a Fed továbbra is hadakozik a jelenlegi pénzügyi válsággal, kiemelt prioritásként finanszírozza a likviditást; ebben az esetben a dollár azon a szinten fog megállni, amit a nemzetközi tarta­léktulajdonosok egyezsége megjelöl. Ebben az esetben nem a bérek és az árak spirálja, hanem az emelkedő árak és a dollár további esése az, amit nem lehet majd teljesen kivédeni.

Egyik lehetőség sem vonzó, nyilvánvalóan valami más megoldást kell találni. De mi lehet az?

Bizonyos körökben visszatérő szlogen, hogy az elnökök ne kom­mentálják a Fed Bank tevékenységét. Ebben a helyzetben azonban szükséges a kommentár. Egy megfelelő nyilatkozat a monetáris politika magasabb céljairól nem jelent interferenciát a rutinszerű döntéshozatallal, pl. a Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság (Federal Open Market Committee, FOM) munkájában. Sőt, a szomorú valóságot kell tükröznie: a Fed Bank és más pénzügyi szabályozó intézmények az elmúlt évtizedben nem teljesítették kötelességeiket, most az ezeknek való megfelelést újra fel kell vállalniuk.

Egy szabályozási rendszer legfőbb eleme maga a szabályozás. Egy lényegéből adódóan instabil és farkastörvényű ágazat tevékenységeit alá kell rendelnie magasabb társadalmi céloknak, ezáltal megelőzni annak lehetőségét, hogy pénzügyi érdekek diktálják a kormányzati politikát. Mindazonáltal pontosan ezt a helyzetet hagytuk előállni. A Fed-nek és más felelős intézményeknek most részben az a feladatuk, hogy vissza­állítsák a korábbi erőviszonyokat. Különösen a pénzügyi szabályozások alapos felülbírálatára van szükség a pénzügyi instabilitás leküzdése, az árucikkbuborék lelohasztása, a pénzügyi ágazatban jelen levő hatalmas monopóliumjáradékok visszaszorítása, a hitelgazdálkodás új feltételeinek megállapítása és a legrászorultabb területeken produktív tőkebefekte­tések generálása érdekében. Ez elsősorban a Fed feladata, noha több komoly intézményközi és nemzetközi dimenziója is van ennek.

Csak ha a pénzügyi spekulációt már térdre kényszerítettük, lehet az árucikkek árnövekedését generáló erőket megfékezni. Csak ha ezeket az erőket már megfékeztük, lehet a kamatlábak megállapításának szo­kásos menetét kontroll alatt tartani. Az évek során megtanultuk, hogy „az infláció mindenütt jelen van, és mindig monetáris jelenség", amelyet csak a Fed Bank képes előidézni és gyógyítani. De nem! Ez infláció nincs ott mindenütt és mindig az olcsó hiteleknek köszönhető. Lehet financiális tünet, és jelenleg valóban az, melynek hátterében a kontroll nélküli árupiaci spekuláció és a zuhanó dollár áll. Ezt a pénzügyi piacok, valamint az ezek alapját képező energia- és élelmiszerpiacok működését közvetlenül befolyásoló lépésekkel kell kezelni. A kamatlábak emelése nem tesz lehetővé hatékony fellépést, kivéve, ha az emelés drasztikus, ez esetben viszont a reálgazdaság nagy árat kell hogy fizessen.

A hatékony szabályozás helyreállítása mellett a kormányzat más eszközökkel is rendelkezik. Az egyik legfontosabb: a stratégiai olajtar­talék. Miért nem adnak el belőle, és törik le az energiaspekulánsokat, ahogy azt Paul Davidson javasolta? S ha az USA számára ésszerű a tartalékolt olajat ily módon használni, akkor más országok számára bizonyára ésszerű lenne gabonát tartalékolni (amikor hozzáférhető) az élelmiszerárak stabilizálása érdekében. Ezek az intézkedések megfelelő eszközt jelentenek az élelmiszerárak jelenlegi instabilitása ellen. A dollár esetében egy agresszív, egyoldalú lépés, mely egyébként valószínűleg válaszlépést váltana ki az Európai Központi Bank és más fontos sze­replők részéről, „a globális recesszió felé tartó versenyt" jelentené. Az alternatíva: kollektív fellépés a fontosabb valuták, így pl. a dollár stabi­lizálása érdekében, egymás szempontjainak figyelembe vételével. Az alábbiakban erről lesz szó.

3. A nemzetközi monetáris rendszer jövője

A Párizsi Csoportban több, a nemzetközi monetáris és pénzügyi rendszer struktúrája és irányítása terén elismert szakértő vett részt. Majdnem mindegyikük egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer bajban van s hogy komoly változások várhatók a közeljövőben, ha ugyan még nem kezdődtek el. Hogy ezek a változások evolúciószerűen vagy központi reformok által vezérelve következnek-e be, ez nyitott kérdés maradt. Az új rendszer ideális szerkezetével kapcsolatban nem alakult ki konszenzus, azonban az eszmecsere bizonyos vonulatai tanulságosak voltak.

A jelenlegi nemzetközi monetáris rendszer alapvetően két kritikus fogyatékosságtól szenved. Először is nem sikerült stabilitást, kiszámít­hatóságot produkálnia az általános üzleti tevékenységek számára. A tőzsdefolyamatok szinte teljesen determinálják a kamatmozgások irányát, aminek eredményeként ezek nagymértékben rendszertelenek, kiszámít­hatatlanok és ki vannak téve a manipulációnak, miközben a mögöttük álló pénzügyi hálózatok átláthatatlanok és nagy rendszerkockázatnak vannak kitéve. Másrészt, a monetáris rendszer nem ad egy olyan keretet, ame­lyen belül az egyes országok koherens fejlesztési, növekedési és teljes foglalkoztatási stratégiákat folytathatnának; ellenkezőleg: rigid fegyelmet és egyenetlen teljesítményt kényszerít rájuk. Nem véletlen, hogy a fejlődő világ legnagyobb sikertörténetei éppen két olyan országban zajlottak le -Kínában és Indiában, 1980 óta -, amelyek nem használtak bankhiteleket, s így elszigetelve maradtak a pénzügyi sokkoktól. Az 1990-es évek vége óta ezt a két országot mások is követték (elsősorban Argentína), mivel felismerték, hogy a leghatékonyabb pénzügyi stratégia gyakran az, ha leválnak a nemzetközi rendszerről.

Ebben az instabil és szeszélyes közegben az Egyesült Államok mint az egyetlen komolyabb valuta szolgáltatója igen előkelő pozíciót foglal el, kü­lönösen a '80-as évek eleje óta. Hogy a dollár meddig képes tartani ezt a pozícióját, az komoly bizonytalansági tényezőt jelent az Egyesült Államok számára. De ugyanezzel a bizonytalansággal a világ többi országának is szembe kell néznie, kiknek többsége számára kényelmes, hogy egyetlen tartalékvalutával rendelkeznek, s különösen kényelmes, hogy ez a valuta az USA-é. A világgazdaság éppen azért volt képes 2001 óta növekedni és jelentősen prosperálni, mert az Egyesült Államok, az összes létező fize-tésimérleg-kényszer megerőszakolása árán is, kész volt magas szinten tartani a fizetőképes keresletet. Az USA megtehette ezt, hiszen adósságai saját valutájában, alacsony kamatlábak mellett vannak.

Egy többpólusú rendszerre való áttérés véget vetne ennek a helyzetnek. Egy efféle megoldás rendkívül kockázatos lenne, mert egy többpólusú rendszerben nem léteik Consumer of Last Resort ('a végső menedéket jelentő amerikai vásárló'). Ha egyetlen ország vagy régió sem akar (vagy képes) adósságot felhalmozni, a többiek nem tudnak exportvezérlésű növekedést produkálni a teljes foglalkoztatás érdekében. A világ legna­gyobb része érti ezt, és ezért értelemszerűen támogatja Amerikát ebben a szerepkörben. Az összeomlás valódi veszélye tehát nem kívülről fenyegeti az amerikai vezetést, hanem egy belső hanyatlás és káosz felől.

A Bretton Woods-rendszer a tőke kontrollján keresztül próbált meg­birkózni az instabilitással. Úgy gondolta, hogy a nemzetközi számlák rendezését szolgáló globális pénzzel és klíringszövetséggel, valamint egy olyan kiigazítási rendszerrel, amely inkább támogatja a többletből adódó expanziót, mint a deficites országokban jelentkező visszaesést – így minden érintettet a teljes foglakoztatás felé terel, majd sakkban tartja a nemzetközi privát pénzügyi szereplőket. Az ITO Havannai Char­tája (amelyet sohasem hajtottak végre) hangsúlyozta egy ilyen típusú aszimmetrikus kiigazítás szükségességét a fejlődő országok számára a szabad kereskedelem farkastörvényei alól való mentességekkel együtt. A csoportból néhányan úgy gondolják, hogy ehhez a vízióhoz kellene visz-szanyúlni, ez adhatna kiinduló pontot egy új rendszer megtervezéséhez. A többség szerint ez az idea elérhetetlen, s inkább az instabilitás erősebb kontrolljának szűkebb célrendszerét keresik, valamint a növekedés és a magas foglalkoztatási arány irányába mutató tendenciák erősítését szorgalmazzák – vagyis inkább a dollártartalék-rendszer hibáinak korri­gálását, mint annak helyettesítését.

Abban minden résztvevő egyetértett, hogy a dollárrendszer túlélése nem választható el az Egyesült Államok reputációjától, különösen három területen. Az első geopolitikai: a második világháború után az USA azért jutott kiemelkedő pozícióba, mert ő lett a nemkommunista világ elismert és elfogadott vezetője. Amerika biztonságot nyújtott ennek a világnak, cserébe pénzügyi privilégiumokat kapott. A hidegháború éveiben azon­ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyesült Államok a többi ország számára nem nyújt megfelelő biztonságot, ehelyett sokak szemében ő maga lett az instabilitás melegágya. Az ország pénzügyi pozíciója meg kell hogy fizesse ennek árát.

A reputáció második fontos területe a pénzügyi kormányzat: az USA kiemelkedő pénzügyi pozícióját annak a széles körben elfogadott né­zetnek köszönhette, hogy az amerikai pénzpiacok viszonylag tiszták, stabilak és átláthatók. Ez a reputáció az elmúlt években nyilvánvalóan erős nyomásnak volt kitéve. Az ebből következő bizonytalanságok nem érintik a kincstár likviditását, de érintik a dollár értékelését, valamint a tartaléktőkeként funkcionáló dolláralapú értékpapírok vonzerejét.

Harmadrészt, az USA pénzügyi pozícióját technológiai vezető sze­repének köszönhette. A befektetők oda mennek, ahol a fontos dolgok történnek. Ez a tény különösen élesen nyilvánult meg az 1990-es évek végén – a tőke azért áramlott az USA-ba, mert ő volt képes a „techno­lógiai boom" generálására. Részben ezt az előnyt is eltékozoltuk, de a dolog még orvosolható. Ez a feladat a következő vezetésre vár.

Ezeket az alapvető kérdéseket felületes nemzetközi szabályozási diskurzusok homályosítják el, melyek szerint a pénzügyi rendszerrel kapcsolatos legfontosabb kérdések jelenleg az átláthatóság, a nyilvá­nosság felé fordulás és a cégek jobb kockázatmenedzsment-tevékeny­sége – azaz a Bázel II Program. Ez a program azonban figyelmen kívül hagyja a rendszerben rejlő kockázatokat. A rendszerkockázat egy változó világban központi és kikerülhetetlen kérdés. Mindeközben az IMF, a világ pénzügyi irányításának egyik intézménye, kivénhedt erővé vált, melyet saját rigid ideológiája és a hitelező államok aszimmetrikus kiszolgálása diszkreditált. Nem meglepő, hogy a fejlődő államok már nem akarnak az IMF-fel dolgozni.

A kínai, indiai és brazil résztvevők azt hangsúlyozták, hogy regionális pénzügyi egyezmények s bizonyos esetekben új intézmények vannak kialakulóban. (Az egyik legfőbb példa természetesen az euró.) Európán kívül ezek nem a devizaárfolyamok rögzítését, hanem a menedzsment és a kiszámíthatósági zónák létrehozását célozzák swap-hálózatok, a tőkefelügyelet és különösen a beáramlás kontrolljának kombinációján keresztül. Az ázsiai és latin-amerikai regionális valuták és klíringegységek egyre reálisabb lehetőséget jelentenek. Ezek növelni fogják a regionális gazdasági stabilitást, és csökkenteni fogják a dollártartalékok iránti keres­letet, azonban ellentétes hatásuk lesz az amerikai gazdasági stabilitásra, hacsak nem teszünk valamit. E fejlemények közül sok máris jelentős mértékben kikerült az Egyesült Államok közvetlen kontrollja alól.

Mit kell tehát tennie az Egyesült Államoknak? Tanácskozásunk során három fő tennivalót fogalmaztunk meg a következő adminisztráció szá­mára.

• Először is, az amerikai dollár kulcsvaluta szerepét a lehető legna­gyobb mértékben és a lehető leghosszabb ideig meg kell őrizni, még akkor is, ha ez teljesen nem is lehetséges. Ez leginkább a legfőbb partnerek, így az USA és annak fejlett, illetve fejlődő világbeli leg­nagyobb hitelezői közti nyílt együttműködésen keresztül valósítható meg. Ezen a téren Kína központi szereppel bír. Az Egyesült Államok, a feszítő körülmények miatt, egyszerűen rá lesz kényszerülve, hogy megegyezést keressen Kínával a mindkét ország számára jelentős előnyöket hozó gazdasági kapcsolatok minél hosszabb ideig tartó fenntartása érdekében.
• Tágabb perspektívában az USA-nak el kell fogadnia a pénzügyi vál­ság kockázatai csökkentésének lehetőségét, a fejlődő világ nagy ré­szében magukban rejtő, és ezáltal a folyamatos gazdasági fejlődést lehetővé tevő regionális stabilizációs blokkok szükségszerűségét és előnyeit egyaránt. De cserébe a feltörekvő régióknak és intézménye­iknek támogatniuk kell a dollárt a tartalékképzés stabilizálásával és az USA-ban történő befektetések ösztönzésével.
• Végezetül, az amerikai többlettartalékokat az USA technológiai vezető szerepének – különösen az energiaátalakítási szektorban – fokozatos újjáélesztésével lehet csökkenteni. Az USA végered­ményben a megtermelt javak eladásával lehet képes a „pénzügyi hegemónból normális országba" való átmenet – amennyiben az kivédhetetlen – végrehajtására. Mindenkinek közös érdeke, hogy ez az átmenet, amennyiben kikerülhetetlen, a lehető legsimább és leglassúbb legyen.

4. Politikai prioritások az Egyesült Államok számára

A Párizsi Csoportnak feltett utolsó kérdés arról szólt, hogy milyen főbb po­litikai prioritásokat javasolnak az Egyesült Államok számára a következő vezetés előtt nagy valószínűséggel álló gazdasági és pénzügyi kihívások ismeretében. A tanácskozás figyelemre méltó konszenzust hozott a főbb pontok tekintetében.

A soron következő adminisztráció feltehetően két területen: a lakáskér­dés és az olajügy terén fog akut helyzettel találkozni. Jól látható, hogy az árverezési válság és a lakásárak folyamatos esésének leküzdése érdekében tett jelenlegi erőfeszítéseket folyamatosan maga alá gyűri a válság gyors mélyülése. Becslések szerint mintegy tízmillió háztartás került „víz alá", a háztartások vagyonában pedig mintegy 6 billió dol­lárnyi kár keletkezett. Ráadásul a probléma rendkívül időérzékeny: ha egy házat egyszer elárvereztek és elhagytak, végzetes romlás telepszik a környékre, egyre sötétebb és mélyebb gondok érik azokat is, akiket elárvereztek, de azokat is, akiket nem. Az árverezéseket megállító és a családokat otthonaikban megtartó hatékony politika most az egyik legsürgősebb prioritás. Ha a következő adminisztráció nem képes megakadályozni egy erősödő lakásvesztési hullámot, valószínűleg más problémákat sem fog tudni megoldani. Ezért sürgősen fel kell állítani az Ingatlantulajdonosok Hiteltársaságát (Homeowners Loan Corporation, HOLC), valamint a Megoldás Befektetési Társaságot (Resolution Trust Corporation, RTC).

Amennyiben az olaj- és árucikkbuborékok januárig nem robbannak szét, ezeknek az áraknak egy ésszerű szintre hozatala is sürgős feladatot fog jelenteni. Miként a megtakarítási és hitelválság újraszabályozáshoz vezetett, az árupiaci válságnak is újraszabályozást kell hoznia a határ­időtőzsdén. Bizonyos technikai lépések előnyt élveznek, különösen az Enron- és London-kiskapuk bezárása (mint ahogy az most történik), valamint a hitelbukáscserék (credit default swap – CDS) kockázatvál­lalási korlátok közé szorítása az árutőzsdén. Tágabb perspektívában, ahogy azt föntebb már említettem, az új adminisztráció olajat adhat el a stratégiai tartalékból – mint ahogy ez meg is történt a „Sivatagi Vihar"² akcióban és a Katrina hurrikán pusztítása után. Amint az olajárak lejjebb szállnak, stabilizálni kell őket egy racionális szinten; a politikai cél nem az olcsó olaj, hanem a konszolidáció elősegítéséhez érzékenyen igazított olajárak kell legyenek, a középosztály kiszipolyozása nélkül.

Az új vezetés az élelmiszertermelő nemzetekkel is kooperálhat az ex­portmegszorítások és a készletfelhalmozások csökkentése érdekében. De akárcsak az olaj esetében, ezek az árak is elköteleződést kell hogy jelentsenek az alapélelmiszer-ellátás és azok árának stabilizációját célzó új, globális politika mellett. Mihelyt az intézkedések hatása érződni kezd, a Fed megszabadul az alól a nyomás alól, ami a dollár védelmére, illetve rosszabb esetben az élelmiszerek és üzemanyagok iránti igény letöré­séhez szükséges recesszió produkálására kényszeríti.

Ezek az intézkedések minden bizonnyal érzékenyen fogják érinteni a spekulánsokat, s arra fogják kényszeríteni a spekulatív eszközöket alkalmazó pénzintézeteket, hogy szembesüljenek veszteségeikkel. De ezt a lépést meg kell tenni, mégpedig a gazdaság talpra állása érdekében minél előbb. A Csoport véleménye szerint az árupiaci buborék szétpuk-kanásából származó nagyobb veszteségeket nem elsősorban a bankok, hanem az árfolyam-fedezeti alapok, a privát részesedési alapok és más spekulatív közös alapok fogják megérezni – ezek olyan veszteségek, melyeket a nagyobb rendszer képes tolerálni. Nem kell pánikba esni. Sokkal egyszerűbb lesz újjáépíteni a pénzügyi rendszert, mint kezelni azt a városi és külvárosi krízist, amely egy kezeletlen ingatlanválság eredménye lesz, nem is beszélve a helyenként éhínséghez közelítő körülmények okozta károk felszámolásáról.

A szabályozások érvényesítése csupán akarat és elhatározás kérdése, akárcsak az új törvényeké. A cselekvés szándéka véget vethet annak az önbeteljesítő próféciának, hogy a kormányokat (ezen a területen) szük­ségszerűen legyűri a piacok komplexitása. A következő kormányzatnak gyorsan kell lépnie a felügyeleti kapacitásokat az elmúlt években ért ha­talmas károk helyreállítása érdekében. Hangsúlyoznia kell autoritásának kézbe vételét – betöltve ezzel az elmúlt időszakban kialakult szabályo­zási fekete lyukakat. Erőskezű szakembereket kell ültetnie a Fed Bank Felügyelő Bizottságába és más intézmények megüresedő pozícióiba. Újjá kell építenie a felügyeleti intézményeket, megfelelő juttatásokat kell biztosítania a kiemelkedően tehetséges, köztük az idősebb szakértők alkalmazása és megtartása érdekében. Elegendő embert kell alkalmaz­nia a rendszerben való kompetenciájának megszerzése érdekében, s kerülnie kell a fanatikusokat. Az országnak egy hatékonyan működő szabályozási rendszerre van szüksége, nem az újabb Rudy Giulianik karrierjét egyengető platformra.

Egy rövidtávú fiskális ösztönző csomagra lehet szükség tekintettel a gazdasági problémákra, illetve az e téren való mielőbbi politikai győze­lem szükségességére. Ezt azonban illúziók nélkül kell végrehajtani. A gazdaság nem fog újra növekedési pályára állni egyetlen ilyen csomag hatására. A fiskális expanzió a következő kormányzati időszakban hosszútávú feladat kell hogy legyen, s a hosszútávon szükséges intéz­mények kiépítésére kell koncentrálnia. Ezért a kormányzati és a helyi közszolgáltatásokat támogató általános jövedelemelosztás, a nemzeti infrastrukturális bank, illetve az energia- és környezetvédelmi program mind egy hosszútávú, a kereslet stabilitását, munkahelyek teremtését és az amerikai vezető szerep, illetve a vezető piacokon domináns expor­tőrként való esetleges újbóli felemelkedésünket segítő, technikai bázis újjáteremtését célzó stratégia része kell legyen.

Minthogy a pénzügyi válság kikerülhetetlenül érinteni fogja a nyugdíjak értékét, a következő adminisztrációnak fontolóra kell vennie a társada­lombiztosítási juttatások kiterjesztésére irányuló lépések megtételét az idősek jövedelmeinek stabilabb alapokra helyezése érdekében.

A hosszútávú tőkeelköteleződéseket adekvát módon finanszírozzák a hosszúlejáratú adósságok. Ezért a költségvetési hiány növekedését tiló rendelkezések³ nem kell hogy korlátot jelentsenek az ez irányú cselek­véseknek. Nem származhat azonban baj egy progresszív adóemelés beprogramozásából a következő évekre, a költségvetési deficit-előirány­zatok kordában tartása érdekében. Amennyiben a körülmények indokol­ják, a hatályba lépés előtt ezek az adóemelések mindig elhalaszthatók.

Beszélgetéseinknek központi meglátása az volt, hogy ezeket az intéz­kedéseket nem lehet az Egyesült Államok nemzetközi pénzügyi helyzeté­től elvonatkoztatva szemlélni vagy megtenni. Nyilvánvaló, hogy egy dollár elleni sikeres spekulációs támadás komoly zavart okozna ennek vagy bármely más stratégiának a végrehajtásában. Ugyancsak nyilvánvaló, hogy a dollárnak a kamatlábak megemelésével való egyoldalú védelme tovább súlyosbítaná a reálgazdasági problémákat.

Az ebből a dilemmából kivezető út – az egyetlen út – a multilaterális koordináció és együttműködés, az Egyesült Államoknak és hitelezőinek közösen tett erőfeszítései. Ez azt jelenti, hogy a következő vezetésnek gyorsan és hiteles elköteleződéssel vissza kell térnie a kollektív biztonság és közös döntéshozatal világába, melynek negligálására a Bush-admi­nisztráció oly sok erőfeszítést tett. Az Irakból való békés kivonulás például fontos jelzése lehetne annak, hogy a jövőben az amerikai kormány más szabályok szerint kíván játszani.

Röviden: a kollektív biztonság nem puszta szlogen, hanem jövőbeni pénzügyi és gazdasági biztonságunk kulcseleme – azé a biztonságé, amely nem teremthető meg egyoldalú eszközökkel. Csakis közös lépések tarthatják fenn Amerika hitelezőinek elköteleződését a dollártartalék-rend­szer stabilitása mellett elegendő ideig ahhoz, hogy az hatással legyen az amerikai gazdasági átmenet következő szakaszára. Ugyanakkor az egyoldalú militarizmus pénzügyi és gazdasági dimenzióinak további föl nem mérése biztos utat jelent a következő kormányzat gazdasági és pénzügyi stratégiájának bukása felé. A két legfontosabb kérdés amellyel szembe kell néznünk – hogy miképpen tartsunk fenn Amerika gazdasági vezető szerepét a világ nagy részében, illetve hogyan kezeljük az ame­rikai katonai hatalmat – nem választható el egymástól.

A kollektív biztonság azonban több mint a kockázatok és az instabili­tások csökkentésének egyik módja. Ez az eljövendő gazdaság gyógyító jellegű átalakulásának alapköve. Nyilvánvaló, hogy annak a nemzetközi hatalomnak a katonai bázisa, amelyre az Egyesült Államok továbbra is apellál, tökéletesen elavult már évtizedek óta. Miként azt Irak mindenki számára (beleértve a professzionális hadseregeket is) bizonyította, a katonai erőfölény önmagában korántsem biztosítéka a stabilitásnak és a biztonságnak, főképp pedig elfogadhatatlan a humán és társadalmi rá­fordítások mellett. A katonai establishment bizonyos részei mégis tovább fejlesztik és lefoglalják azokat technológiai lehetőségeket és kapacitá­sokat, amelyekre jelenlegi energiaproblémáink különböző aspektusainak megoldásához lenne szükségünk. Az eszközök hozzáférhetővé tételében kulcsfontosságú lépés lenne a kizárólagosan a katonai eszköztárra alapozott biztonsági rendszerünkből való elmozdulás. És ugyanez áll más országok esetében is. Kína például szenet favorizáló energiagaz­dálkodási terveket alkotott, részben azért, mert az ehhez szükséges erőművek szétszórtan helyezkednek el és katonailag is felhasználhatók. Egy biztonságos világban egy ilyen országnak sokkal inkább hatalmas vízienergia-potenciáljának fejlesztésére kellene törekedne, miként azt az 1930-as években sebezhetetlen Egyesült Államok tette. A vízi energia szénmentes de katonailag sebezhető. A katonai félelmek stabil csökken­tése kulcslépés a kollektív problémák nagy léptékű megoldását lehetővé tevő piacok megnyílása felé.

Rövid konklúzióm: a következő amerikai elnök az első pillanattól kezd­ve azonnali cselekvést kívánó akut helyzettel néz szembe, különösen az olaj- és a lakáskérdés terén. Ezeken a területeken mielőbbi sikerek elérésére kell törekednie, ez a közép- és hosszútávú programok alapja. Középtávon az intézmények kiépítése, valamint a (nemzeti, illetve nem­zetközi) pénzügyi rendszert kézben tartó kompetens és hatékony hatalom helyreállítása lesz a fő feladat.

A hosszútávú cél az energiabázisunk átalakítása és a környezeti kihívásoknak való megfelelés kell legyen – nem kevesebb, mint Ame­rika újjáépítése. S ezt csak egy olyan nemzetközi pénzügyi klíma teszi lehetővé, amely a multilaterális döntéshozatalhoz való visszatéréssel és a kollektív biztonság mellett való elköteleződéssel válik lehetséges­sé. Az amerikai nép készen áll erre. Az elnöknek meg kell értetnie azt, hogy a világ közösségének vezetése, a világméretű kollektív cselekvés irányítása Amerika valódi küldetése. Egy nagy nemzet nem hiábavaló háborúskodással, hanem nagy erőfeszítések árán találhatja meg jövőjét, céljait, helyét a történelemben, valamint népe számára a prosperitást és a biztonságot.

*

Az EPS-IRE 2008. június 16-17-én Párizsban pénzügyi és biztonsági kérdésekről megtartott tanácskozásán rész vett szakértők:

Amerikaiak:

BLACK, William K.: University of Missouri-Kansas City; Black korábban a szabályozás terén működött, kriminológus és ügyvéd, a Keating Five ügy (a 80-as évekbeli hitelválság kapcsán keletkezett korrupciós botrány – A ford.) egyik kirobbantója

DAVIDSON, Paul: New School University, a Journal of Post Keynesian Economics szerkesztője

GALBRAITH, James: The University of Texas at Austin and Chair, EPS

GUTTMANN, Robert: Hofstra University and Centre d'Economie de l'Universite Paris-Nord HARVEY, Thea: Igazgató, EPS

KREGEL, Jan: Levy Economics Institute of Bard College and University of Missouri, Kansas City. Korábban az ENSZ-nek dolgozott (UNCTAD)

ROSSER, Barkley: James Madison University, a Journal of Economic Behavior and Organization szerkesztője

WEBSTER, Lucy Law: EPS

Franciák:

BLIN, Arnaud: Forum for a New World Governance (Fórum a Világ Új Kormányzásáért) CALAME, Pierre: Charles Leopold Mayer Foundation CHAVAGNEUX, Christian: Az Alternatives Economiques szerkesztő­helyettese

DEMBINSKI, Paul: Observatoire de la Finance

FONTANEL, Jacques: Centre d'Etudes sur la Securite Internationale et les Cooperations Internationales, Universite Pierre-Mendes-France, Grenoble

GNOS, Claude: Universite de Bourgogne

JACQUET, Pierre: Agence Francaise de Developpement and Cercle des Economistes KALINOWSKI, Wojtek: IRE LALUCQ, Aurore: IRE PARGUEZ, Alain: Universite de Besancon

RAVEAUD, Gilles: Universite Paris 8 Saint-Denis (jegyzőkönyvvezető).

Más országokból:

AGARWALA, Ramgopal: Research and Information System for Developing Countries, New Delhi. Korábban a Világbank pekingi kép­viselője

BRESSER PEREIRA, Luiz Carlos: Getulio Vargas Foundation, Sao Paulo. Brazília volt pénzügyminisztere

CHEN, Ping: China Center for Economic Research, Peking University and Center for New Political Economy, Fudan University

EATWELL, John: a Queens' College elnöke, University of Cambridge

LIETAER, Bernard, Research Fellow at the Center for Sustainable Resources of the University of California at Berkeley

A cikk eredetileg angolul jelent meg: Policy and Security Implications of the Financial Crisis: A Plan for America, Challenge, vol. 51. no. 6 (2008 November/December). A fordítás az M. E. Sharpe Inc. és a szerző enge­délyével készült. English text copyright © 2008 by M.E. Sharpe, Inc.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Fordítói jegyzetek:

1 A tanácskozás házigazdája, Pierre Calame és Aurore Lalucq nagylelkű kezdeményezése nyomán, a Charles Leopold Mayer Alapítvány az Emberi Haladásért volt. A résztvevők teljes listája a mellékletben szerepel. Ez az írás a Challenge 2008. november-decemberi számában jelenik meg.

2 Kuvait 1990-es iraki lerohanására válaszként adott amerikai hadművelet.

3 Az ún. PAYGO (pay-as-you-go) szabályok, amelyeket az Egyesült Államok 1990. évi költségvetési törvényében vezettek be és 2001-ig voltak érvényben, 2007. január 4-én újra bevezetésre kerültek. Megkövetelik minden kiadásnövekedés vagy bevételcsökkenés ellensúlyozását, úgy hogy a költségvetési hiány ne növekedjen.

*

Tojás Tóbiás a falra ült,

Tojás Tóbiás lependerült.

Hiába száz ló, száz katona,

Nem rakják Tóbiást össze soha.

(angol mondóka Tóthfalusi István fordítása)

 

Humpty Dumpty sat on a wall.

Humpty Dumpty had a great fall.

All the king's horses and all the king's men

Couldn't put Humpty together again.