A harmadik út mítosza és valósága

Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata létezik az európai-amerikai övezetben. Sőt, mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől.

Mi is a harmadik út? Régebben is, manapság is számos olyan politikai vezető és mozgalom létezett, létezik, aki és ami fennen hangoztatja a harmadik úttal való kapcsolatát – ezek még alternatív meghatározásokat is adnak az általuk dominánsnak tekintett paradigmával szemben. Manapság a harmadik út legismertebb képviselője Tony Blair brit miniszterelnök, bár rajta kívül még sok más európai és Európán kívüli politikai vezető nyilvánította ki szimpátiáját vagy egyetértését a Blair-féle harmadik út retorikájával és alapelveivel.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a harmadik útnak még rengeteg egyéb változata lelhető fel az európai-amerikai övezetben. Sőt, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mai formája gyökeresen különbözik a korai, a huszadik században kiemelkedő szerepet játszott harmadikutas európai politikai megközelítésektől. Tanulmányom először röviden áttekinti a jelenlegi európai-amerikai harmadikutas nézetek alapvető kérdésfelvetéseit. Majd összeveti és kifejti a harmadik út történelmi tapasztalatait és korábbi képviselőinek álláspontját, kritikusan közelítve feltevéseikhez és prognózisaikhoz. Azután a legújabb harmadikutas álláspontokat tekinti át az európai-amerikai nézeteket is beleértve, végül összegezi az elemzést, és elméleti konklúziót von.

 

 

Az európai harmadik út követelései

 

A harmadik út nyugat-európai változata (mindenekelőtt a Tony Blair és Antony Giddens képviselte irányzat) az általa szabad versenyes kapitalizmusnak és államszocializmusnak nevezett jelenség bírálatából indul ki. Azt állítja, hogy a szabad versenyes kapitalizmus embertelen és kizárólagos – osztályalapú intézményrendszerre épül, amely megtagadja a társadalom bizonyos osztályaitól és csoportjaitól az egyenlő lehetőségeket. Másfelől, a harmadik út ideológiája azt állítja, hogy az államszocializmus nem biztosítja az egyén választási szabadságát, és megfojtja vállalkozói tevékenységét. Miután így körvonalazzák a jelen és a közelmúlt két domináns gondolati modelljét, a Blair-hívők kijelentik, hogy olyan gazdaság és társadalom megteremtését óhajtják, amely egyesíti a piac adta egyéni választást és a jóléti állam szociális biztosítékait. A harmadik út egy sor szociológiai feltevésre alapoz, amelyeket Blair politikai elveinek elméleti szótárából kölcsönöznek.

A harmadik út szociális-történeti premisszái

 

A harmadikutas elmélet szerint a történelmi fejlődés felszámolta a régi, osztályalapú politikát, és az osztályharcot lényegtelennek minősítette. A termelőket a technikai újítások és a piac követelte kezdeményezések egyesítik az új, globális információs gazdaságban. A termelőket az a cél vezérli, hogy magasabb termelékenységet és a világpiacon nagyobb versenyképességet érjenek el. A harmadikutas elmélet szerint az államnak az a feladata, hogy biztosítsa a vállalkozások, újítások és egyenlő esélyek feltételeit és ösztönzőit.

A szociális szférát úgy kell megújítani, hogy az egyes emberben fokozni kell a személyes felelősségérzetet, s az állam feladata inkább a foglalkoztatás biztosítása, mint a jóléti szolgáltatások fenntartása. A harmadikutas elmélet szerint nem szűnik meg ugyan a szociális egyenlőtlenség, de a társadalom az esélyegyenlőséget segíti. A cél ennek megfelelően nem az, hogy az állam a bevételeket újra elossza, hanem hogy mindenkinek növekedjék a jövedelme. A tisztánlátás érdekében érdemes a mai harmadikutas elmélet feltevéseit és javaslatait összevetni a korábbi harmadikutas érveléssel. Az összevetés világosan megmutatja, hogy a mai harmadik út radikálisan szakított a múlttal, és egyidejűleg kritikai perspektívát nyújt a korábbi harmadikutas megközelítések korlátairól. E történeti összevetést követően szemügyre vesszük a mai harmadikutas nézetek minden alapelvét, és általános következtetést vonunk le a harmadik út kontextuális kialakulása és esetleges kimúlása kérdésében.

 

 

A harmadik út történeti tapasztalatainak összehasonlítása

 

Lényeges, hogy különbséget tegyünk a huszadik századi harmadikutas törekvések két elkülöníthető, de egymással kölcsönhatásban álló irányzata között: az egyik a reform-szocialista megközelítés, amely a tizenkilencedik század fordulójától a II. világháború végéig tartott, a másik pedig a jóléti kapitalista szemlélet, amely a II. világháború után alakult ki, és az 1980-as évek közepén eltűnt. Mindkét megközelítés fellépett a képviselői által szélsőségesnek nevezett álláspontok ellen, és olyan alternatívát kívánt megfogalmazni, amely a korszak társadalompolitikai fejlődésének elemzésén alapult.

 

 

Reformszocializmus: a vadkapitalizmus és a forradalmi szocializmus között

 

A tizenkilencedik század végétől a Német Szociáldemokrata Pártban, majd minden más szociáldemokrata pártban is körvonalazódott a Karl Marx által felvázolt eredeti forradalmi perspektíva alternatív paradigmája. Az új szemléletmód egyik vezető teoretikusa Eduard Bernstein volt, aki A szocializmus fejlődése című művében jelölte ki a kapitalizmus és a forradalmi szocializmus között a harmadik út programját. Később, az oroszországi bolsevik forradalom hatására Karl Kautsky és európai elvbarátai továbbfejlesztették a forradalmi bolsevizmust és a tőkés reakciót egyaránt elutasító harmadik út elméletét. Ezek a reformszocialisták lényegében jobb- és baloldali ellenfeleik nézeteinek ellentéteként dolgozták ki a maguk harmadikutas koncepcióját.

 

 

Reform vagy forradalom?

 

A reformszocialisták a fokozatos, evolúciós változások folyamata mellett érveltek – szemben a forradalmi változásokkal, melyek széles körű, hosszú távú változásokat hirtelen, radikális módszerekkel érnek el. Nézetük szerint a politikai hatalom felhalmozódása és a békés reformok végül korlátozni fogják, majd fel is számolják a tőkés hatalmat. A társadalmi átalakulással kapcsolatos reményeiket a választásokon való részvételi jog megszerzéséhez és a képviseleti törvényhozó intézmények változatlanságához (demokrácia) fűzték. Ezért aztán szinte egyedülálló bizalmat tápláltak a választási politika révén megszerzett hatalomban, ez pedig szöges ellentétben állt a forradalmi baloldal álláspontjával, amely a parlamenten kívüli, közvetlen akciók politikáját hirdette. A harmadik megkülönböztető vonás, amelyet a harmadik út e korai formájának szószólói a maguk és a forradalmi baloldal álláspontja között megneveztek, a tőkés társadalom elemzésével és a kialakuló osztálystruktúrával kapcsolatos felfogás. A reformszocialisták azt állították, hogy a kapitalista növekedés és a szociális reformok egyre nagyobb középosztályt termelnek majd ki, amely – ha helyesen értelmezik – a szocialista reformerek fő szövetségese lesz a társadalmi tulajdonjog és az egyenlőség kiterjesztésére irányuló törekvéseiben. Ez az álláspont szemben állt a forradalmi elemzéssel, mely szerint a növekvő tőkés koncentráció fokozatosan felszámolja a középosztályt, proletarizálja a munkaerőt, és tőkére és munkára osztja a társadalmat.

 

 

Reform kontra kapitalizmus

 

A reformszocialisták e korai harmadikutas nézetrendszere elhatárolta magát az uralkodó tőkés osztályok szemléletétől is. A reformszocialisták a jobboldallal szemben azt követelték, hogy növekedjék az államnak a gazdaságban és a társadalomban betöltött szerepe, a jobboldal továbbá kiállt még a szabad magántulajdonlás, az egyéni jótékonykodás és a munkásosztálynak címzett erkölcsi buzdítás mellett; ez utóbbival azt prédikálta, hogy vállaljanak nagyobb személyes felelősséget saját sorsuk alakulását illetően. A reformszocialisták támogatták a munkakörülmények, az egészségügy és a lakáskérdés állami szabályozását, valamint a gazdaság ésszerű tervezését a teljes foglalkoztatottság biztosítása érdekében. Álláspontjuk különbözött a jobboldali kapitalista politikai elképzelésektől, melyek azt állították, hogy a piac láthatatlan jelenléte képes a leghatékonyabban előmozdítani a társadalmi jólétet. A reformszocialisták szerint az állam szerepe abban állt, hogy ösztönzője és támogatója az üzleti vállalkozásoknak. A reformszocialisták központi kérdésnek tekintették a társadalmi egyenlőtlenségek törvényi úton való csökkentését; ennek eszközei szerintük a bérek növelése, a tehetősek megadóztatása a szociális jólét finanszírozása érdekében, a szakszervezetek kollektív alkujogainak erősítése voltak. A jobboldal ezzel ellentétben azt állította, hogy az egyenlőtlenségek a valóban meglévő, természet adta képességek különbségét tükrözik, és a megkülönböztetetten magas jövedelmek fokozzák a vállalkozó kedvet és az egyéni kezdeményezést. Végül, a szocialista reformerek kitartottak amellett, hogy valódi demokrácia csak egyidejű gazdasági és politikai demokrácia révén érhető el. Azon a véleményen voltak, hogy ellentmondás van az anyagi bőség és hatalom tekintetében tapasztalható nagy különbségek és a politikai demokrácia között, s ez az állapot formális demokráciát eredményez. A tényleges demokrácia csak a kiegyensúlyozott anyagi lehetőségek közepette érhető el. E nézet ellenzői úgy vélték, hogy a gazdasági demokrácia zsarnoksághoz vezet, és aláássa a politikai demokráciát, mely utóbbi szerintük a piaci hatalomért versengő csoportoktól függ. A reformszocialisták ilyenformán a forradalmi szocializmus és a kapitalista reakció között találták meg a harmadik út helyét: kísérletet tettek arra, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági reformok egyes elemeit a liberális kapitalista politikai intézményekkel ötvözzék.

 

 

A reformszocialista harmadik út bírálata

 

A harmadikutas gondolatkör e korai változata olyan politikai, gazdasági és szociális premisszákon alapult, melyek érvényessége erősen kétséges. Először, a harmadik út e képviselői tökéletesen alábecsülték a tőkés rendszer ingatagságát és azt a sajátosságát, hogy hajlamos a válságokra. A kapitalizmusról alkotott alapképzetük az volt, hogy az fokozatosan terjeszkedő rendszer, amely lépésről lépésre beolvasztja a társadalom különböző rétegeit a termelői létbe és a polgári státusba. Úgy képzelték, hogy ebben a folyamatban a reformszocialisták alkudoznak, egyezséget kötnek, és reformokat emelnek törvényerőre, s ezzel megteremtik a társadalmi kiegyenlítődést, és rábírják a tőkésosztályt arra, hogy nézzen szembe végső bukásával. A valóságban a kapitalista világrendszer hosszan tartó gazdasági válságba zuhant az 1920-as évek végén, amely súlyos munkanélküliséget, a szociális támogatások megnyirbálását, valamint világszerte bankcsődök sorozatát eredményezte. Másodszor, a társadalom növekvő homogenizálódására (a középosztály növekedésére) alapozott, a társadalmi harmóniáról alkotott reformszocialista látomás összeütközésbe került az egyre növekvő társadalmi megosztottsággal, amelyet a gazdasági világválság és a középosztály proletarizálódása idézett elő. Mivel nem törekedtek a kapitalista válságok természetének elemzésére, és készületlenül érte őket az erősödő osztálypolarizáció s az ebből fakadó konfliktusok, a reformszocialisták értetlenül álltak a tőkésosztályok autoriter támadásával és ennek politikai kifejeződéseivel szemben. Ez eredményezte aztán a reformszocialista látomás harmadik téves előrejelzését: a kapitalista demokrácia stabilitásának túlbecsülését és azt a tökéletes vakságot, amely megakadályozta a felismerést, hogy a demokrácia a tőkésosztály számára csak egy eszköz.

A reformszocialisták politikai intézményekkel kapcsolatos elképzelései a politikai rendszernek szinte kizárólag a választási vagy demokratikus aspektusaira koncentráltak, és figyelmen kívül hagyták a permanens állami intézmények önkényre hajló természetét. Ennek következtében, ahogy a gazdasági válság folytatódott, a társadalmi polarizáció elmélyült, a reformszocialisták tökéletesen felkészületlenek voltak arra, hogy a tőkésosztályok önkényuralmi, totalitárius fordulatával szembenézzenek. Mindez fasiszta hatalomátvételhez vezetett anélkül, hogy a reformszocialisták lényegi ellenállást tanúsítottak volna. Végül, a reformszocialistáknak a világgazdaságról szőtt ábrándja – hogy tudniillik azt egyre globálisabb kölcsönkapcsolatok jellemzik majd – éles ellentmondásba került a valóságos helyzettel: a nagyhatalmak közötti fokozódó rivalizálással. A reformszocialistáknak a globális integrációról vallott hibás nézete eltakarta előlük a II. világháború fenyegető közeledtét. Azáltal, hogy a világgazdaságban a kapitalisták által követelt fokozott versengés eszméjéhez ragaszkodtak, maguk is hozzájárultak a háború előkészítéséhez. A reformszocialista harmadik út nem tudott választ adni a kapitalizmus fő válságaira: a gazdasági válságra, a fasizmusra és a háborúra. A történelmi fejlemények hibás elemzése miatt arra kényszerült, hogy olyan programokat és stratégiákat kövessen, amelyeknek semmi közük sem volt a formálódó valósághoz. Tény, hogy a korai harmadikutas gondolkodás a reformok által fejlődő szocializmust képviselte, és valóban emelni tudta a szociális jólét színvonalát, ám képtelennek bizonyult ezeket a vívmányokat megvédeni a kapitalista válságok és a háború hatásaitól. Mi több, míg azon ügyködött, hogy kijelölje a harmadik út helyét a kapitalizmus és a forradalom között, addig valójában a kapitalisták pártjára állt a forradalommal szemben (a politikai demokrácia alapján), s közben elmulasztott szövetségre lépni a forradalmi erőkkel a fasizmus és az önkényuralmi kapitalizmus ellen.

A harmadik út második hulláma: a jóléti kapitalizmus

 

Közvetlenül a II. világháború után a harmadik út fogalmát újradefiniálták: reformszocializmusból reformkapitalizmus lett. A harmadik útnak ez a második hulláma már nem vonta kétségbe (elméletileg sem) a tőkés tulajdonviszonyokat, és nem sürgette a tőke-munka viszony fokozatos átalakítását sem. Ehelyett, az új harmadik út a kapitalista jólét eszméjét szegezte szembe mind az államszocializmussal, mind pedig a liberális kapitalizmussal. Az erős német és svéd szociáldemokrata párttal az élen az új harmadikutas paradigma elfogadta a kapitalista tulajdonviszonyokat, és elutasította a kommunizmust; mindezért cserébe növekvő jóléti juttatásokat, progresszív adózást, az egészségügyi, oktatási és üdülési szolgáltatások bővülését kapta. Az 1950-es évek elejétől az 1970-es évek közepéig és különösen a gyors kapitalista terjeszkedés időszakában növekedett a bérmunkásoknak juttatott szociális szolgáltatások és szociális segélyek mértéke, ugyancsak megnőtt a fizetett szabadság időtartama, és csökkent a munkaidő. Emelkedett a bérmunkások részesedése a nemzeti jövedelemből, és a foglalkoztatottság szilárdnak látszott. Másfelől viszont elmúlt a tőkés tulajdonviszonyokat a II. világháború után fenyegető veszély.

A jóléti államok szociáldemokratáinak támogatásával Európa-szerte megszilárdult a tőkés hatalom. Volt ugyan két kivételes helyzet – Franciaországban 1968-ban és Olaszországban 1969-ben -, de ettől eltekintve a jóléti államok szociáldemokratáinak a tőkével kötött alkuja középtávon hasznot hozott a munkaerőnek, a tőkének pedig stratégiai nyereséget. Hasonlóan fontos volt, hogy a jóléti állam biztosította előnyöket a szociáldemokratáknak a nagyhatalmi politikacsinálókkal és a tőkével való nyílt együttműködése garantálta. Algériában, Indokínában, Afrikában és Latin-Amerikában a jelentős munkásszövetségek és a jóléti államot preferáló, néha még a kormányban is szerepet vállaló munkáspártok nyíltan vagy hallgatólagosan támogatták az imperialista katonai beavatkozást és a multinacionális testületek terjeszkedését. Ennek a kollaborálásnak (vagy árucserének) hosszú távon az lett a következménye, hogy a munkásosztályt sikeresen megfosztották radikalizmusától. A radikalizmus elvesztése nemcsak abban nyilvánult meg, hogy a szociáldemokrácia képtelen volt a kapitalizmus stratégiájának az 1980-as és 1990-es években bekövetkezett változásaira – pontosabban a jóléti állam ellen intézett kapitalista támadásra – reagálni, hanem egyfajta organikus alkalmatlanságot is eredményezett arra, hogy a tőke és munka között létrejött szociális paktum eredeti előfeltételeit újragondolja.

 

 

A harmadik út második hullámának bírálata

 

A jóléti kapitalizmust képviselő harmadikutas gondolkodók nem ismerték fel annak a történelmi kontextusnak a valós elemeit, amelyben nekik látszólag központi szerep jutott a jóléti állam megteremtésében. Úgy gondolták, a jóléti állam az ő zsenialitásuk, pragmatizmusuk eredménye, továbbá annak a képességüknek köszönhető, hogy meg tudják szervezni a munkásságot, és tudnak egyezkedni a tőkével. A jóléti államot az érett kapitalizmus strukturális fejlődésében inherens fázisnak tekintették. Amit azonban szem elől tévesztettek – nagyrészt radikalizmusellenes gyűlöletüktől vezettetve -, az a tény volt, hogy a jóléti állam nem strukturális, hanem kontextuális meghatározottságú (azaz konjunkturális jelenség, történelmi kompromisszum a kapitalizmus és a reformkapitalisták között, amely egy meghatározott feltételrendszerben jöhetett létre). E körülmények – melyek a társadalmi paktum alapfeltételét határozták meg – a II. világháborút követő politikai helyzetben gyökereztek. Először is, a kapitalizmust a fasizmussal való kapcsolata lejáratta. Másodszor, növekvőben volt a kommunizmus és a Szovjetunió tekintélye, hiszen ez az ország döntő szerepet játszott a náci Németország leverésében. Harmadszor, léteztek már a kommunista országok fejlett jóléti programjai, amelyek vonzerőt gyakoroltak a nyugati munkásságra. Negyedszer, a gyarmati és félgyarmati országokban feljövőben voltak a forradalmi mozgalmak.

Az európai – és kisebb mértékben az amerikai – tőkésosztály kevésbé látta veszélyesnek a jóléti szociáldemokráciát, mint a honfitárs vagy külföldi kommunistákat és a parlamenten kívüli balosokat. Európa újjáépítése és a növekedés gazdasági stratégiája a keresleti közgazdaságtan révén, amihez jelentős alapot adtak az olcsó nyersanyagok (az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején az olaj hordónkénti ára nem érte el a két dollárt) és a hidegháborús katonai kiadások: mindezek biztosították a magas profitot és a növekvő jóléti költségeket. De a döntő mozzanat, ami miatt a tőkésosztály ráállt a jóléti állam paktumára, az osztályerőviszonyok alakulása volt. Egyértelmű bizonyítéka ennek, hogy a kommunizmus összeomlásával mindenhol radikálisan csökkentek a jóléti kiadások. A jóléti állam összeomlásának okai a kapitalizmus háború utáni konszolidációjában, tengerentúli terjeszkedésében s a munkásság radikalizmusának és szervezettségének hanyatlásában gyökereztek. A hatalom e stratégiai átrendeződése eredményezte a jóléti kapitalizmusnak a neoliberalizmusba való paradigmatikus átalakulását.

A neoliberalizmus – azaz a keresleti kapitalizmusnak kínálati kapitalizmusba való átformálódása – nyílt szakítást jelentett azzal a társadalmi paktummal, amely a jóléti kapitalizmust összefoglalóan jellemezte: a progresszív adózásról a regresszív adózásra való áttérést, a szociális kiadások átcsoportosítását a nagyvállalatok támogatására, és mindenekelőtt új szabályozó rendszert, amely fokozta a tőke mobilitását és leépítette a munkaerőt védő törvénykezést. A harmadikutas reformkapitalizmus második hulláma nem ismerte fel, hogy programjának sikere a tágabb hatalmi egyensúly függvénye. Nem akarta beismerni, hogy a munkásság bérének és szociális támogatásainak növekedését azért fogadták el a kapitalisták, hogy ezzel a nagyobb strukturális változtatásokat elkerülhessék. A harmadik út képviselői a jóléti állam jelenségét mint a kapitalizmus strukturális sajátosságát értelmezték, tekintet nélkül annak kontextuális esetlegességére.

Mélyebb értelemben a jóléti állam hívei szem elől tévesztették a kapitalizmusnak azt a késztetését, hogy kizárólag instrumentális okokból ellenőrzése alá vonja az államot, és hogy megértse, hogyan lehet a demokráciát belülről lebontani – a nem választott hivatalnokok növekvő befolyása és az erős hazai és nemzetközi pénzügyi intézmények révén. A jóléti állam eszméjének szószólói valóban elhitték saját retorikájukat, és úgy gondolták, hogy a kapitalizmus belső dinamikája (azaz állandó növekedési képessége) szüntelenül biztosítja majd a jóléti kiadásokat. Még az 1972-es és 1973-as válság, illetve az ezt követő hosszú távú stagnálás sem volt elégséges figyelmeztetés arra, hogy kritikusan újraértékeljék optimista álláspontjukat. Végül pedig, mivel a kapitalista jóléti állam hívei elvesztették radikalizmusukat, és beilleszkedtek a tőkés rendszerbe, elvesztették józan ítélőképességüket, amellyel megérthették volna a jóléti állam válságát okozó mélyebb összefüggéseket. Mivel képtelenek voltak saját eredeti álláspontjuk elemzésére, elveszett az a képességük is, hogy bármilyen radikális alternatívát tudjanak kidolgozni. Ennek következtében a neoliberális kapitalista támadás a korábbi kapitalista reformpártokat asszimilálta és beillesztette a neoliberális képletbe.

 

 

A harmadik út négy változata

 

A Szovjetunió összeomlása, a nyugati jóléti államok megszűnte, a harmadik világ országainak elmélyülő kapitalista válsága hatására gombamód szaporodtak a harmadikutas megközelítések, s ezek mindegyike azzal lépett fel, hogy a kapitalizmus és a szocializmus között új irányt jelöl ki. A Blair és Clinton (és Schröder) képviselte angol-amerikai harmadik út tehát csak egyik változata a témának: kísérlet arra, hogy a maga javára fordítsa a mélységes és közkeletű kiábrándulást a szabadpiaci kapitalizmus és a szovjet kommunizmus társadalmi és gazdasági hibáiból és erkölcsi csődjükből. A harmadik út minden változata meghatározott politikai kultúrát és társadalmi struktúrát, valamint nagyon eltérő politikai elképzeléseket tükröz.

A harmadik világban az 1940-es évek közepe óta létezik a harmadik út. Ilyen gazdasági-politikai stratégiát fogalmazott meg Juan Peron, Argentína elnöke, aki elutasította az európai-amerikai kapitalizmust és a moszkvai kommunizmust egyaránt. Nemzeti-populista programja tartalmazta a lehetőségekhez képest el nem kötelezett külpolitikát, erős állami beavatkozást, a hazai kapitalizmus támogatását és széles körű szociális, jóléti támogatást a munkásságnak. Peron 1955-ös megbuktatása időben egybeesett azzal, hogy a harmadik világban szélesebb politikai mozgalom indult útjára a nem sokkal korábban felszabadult afrikai-ázsiai országok vezetőivel az élen. Az el nem kötelezettek mozgalma, amelyet olyan nacionalista-populista vezérek határoztak meg, mint az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito, a ghánai Nkrumah és az indonéz Szukarno, új lendületet adott a szovjet kommunizmus és a nyugati kapitalizmus között megfogalmazott harmadik útnak. Amikor az 1970-es években ezeket a rendszereket – egyes helyeken erőszakkal – megdöntötték, megnyílt a terep a nyugatbarát, önkényuralmi, szabadpiaci rendszerek előtt. Ezek a nyugatorientált rezsimek azonban nem tudták kielégíteni a tömegek anyagi vagy szellemi szükségleteit.

Az 1980-as évektől kezdve a legkülönfélébb harmadikutas gondolkodásmódok léptek színre. Ebben a tekintetben a legdöbbenetesebb fejlemény az iszlám mozgalmak és rendszerek kialakulása volt; a folyamat 1979-ben, az iráni sah Amerika által támogatott diktatúrájának elsöprésével és a helyébe lépő klerikális kormányzattal vette kezdetét. A Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában a harmadikutas iszlám mozgalmak és rezsimek sokféle változata bukkant fel. Mindegyik elutasította a nyugati dekadenciát és az istentagadó kommunizmust. A gyakorlatban e mozgalmak közül néhány a kulturális iszlám és a nyugatbarát szabadpiaci gazdaságpolitika sajátos ötvözetét teremtette meg, másutt pedig a klerikális paternalizmust követték, amely a szociális jóléti politikát nacionalista szólamokkal vegyítette. Egy újabb változata, amely átlépte Észak-Dél megosztottságának határait, alternatív fejlődési stratégiákkal jelentkezett, melyeket a civil szervezetek (NGO-k) dolgoztak ki. A harmadik út ezen alakváltozata az általuk civil társadalomnak nevezett formáció elsődlegessége mellett érvelt, elutasítva egyfelől a neoliberális kapitalizmust, másfelől az államot (amely vélhetően egyaránt jelentette a szocializmust, a kommunizmust, a nemzeti populizmust és a jóléti államot). A közösség teremtette fejlődés mellett álltak ki, melyet az önsegítés, a kisvállalkozások és a kiscsoportok közötti kölcsönös támogatás mozgat. Mivel ez a változat a tőkés hatalom domináns rendszerének hasadékaiban kapott életre, és lényegileg alkalmazkodott a mindenható szabadpiaci modellhez, az így alakult civil szervezetek jelentős anyagi támogatásban részesültek a nemzetközi pénzintézetektől – pedig időnként felléptek a neoliberalizmus ellen. A harmadik út harmadik változata technikaellenes, öko-szociális mozgalom, amely a "vissza a természethez!" elvét és a társadalmi egyszerűség modelljét hirdeti a központosított, fogyasztói elvű, környezetromboló, technicizált kommunista és kapitalista államokkal szemben. Ennek korábbi változata a XX. század elején a Mahatma Gandhi vezette erős szociális mozgalom, de ez a példa akkor még nem talált követőkre. Ma ez a mozgalom az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a legerősebb, és különösképpen a felsőbb osztályok csalódott tagjai és radikális környezetvédők alkotják. Ugyanakkor nem talál visszhangra a harmadik világ nyomorgó népessége körében.

Az európai-amerikai harmadik út Tony Blair miniszterelnök által kidolgozott, és Clinton elnök, Schröder miniszterelnök és a nyugat-európai államok miniszterelnökei által a gyakorlatban alkalmazott változata retorikai szinten bírálatát adja az új típusú jobboldali politizálásnak. A harmadik út európai-amerikai változata alapvetően a régi jobboldali, a Thatcher-Reagan képviselte doktrínákra (a privatizációra és a koncentrált, centralizált tőke támogatására) épül, illetve ezeket fejleszti tovább (lásd a harmadikutas rezsimek jóváhagyásával végbemenő gigantikus tőke-egyesüléseket). Bár állítólag munkás- vagy szociáldemokrata pártok állnak e rendszerek élén, mégis készségesen követik a régi jobboldalnak a munkássággal szembeni politikáját, amikor államilag támogatják a kínálati politikát. Legalább ilyen mértékben, ha nem jobban követik a régi jobboldal mohó vágyát, hogy multinacionális vállalataik és bankjaik nemzetközi befolyását kiterjesszék, miközben komolyan azt kérik a munkásságtól, hogy fogadja el a szociális támogatások csökkentését és az alacsony fizetéseket annak érdekében, hogy a multik versenyképessége (és profitja) növekedhessen.

A harmadikutas rezsimek túltesznek a régi jobboldalon abban az igyekezetükben, hogy az európai-amerikai hegemónia érvényesüljön a harmadik világ, Közép- és Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fölött. E törekvés eszköztára változatos: fegyveres beavatkozás, NATO-bombázás, katonai megszállás, összehangolt gazdasági stratégiák, melyek mind az európai-amerikai gazdasági dominancia megszilárdítását szolgálják. Összességében, az európai-amerikai harmadik út döbbenetes elfordulást jelent a reformszocializmustól és a jóléti szocializmustól a neoliberalizmus felé. A nagyobb egyenlőséget követelő szociáldemokrata pártok olyan rendszerekké alakultak, amelyek egyre növelik a gazdagok és szegények közötti különbséget; a korábban teljes foglakoztatást és munkabiztonságot óhajtó pártok ma a gyakorlatban a munkáltatókkal szolidáris rendszert, a munkaerőt rugalmasan kezelő törvényeket és az olcsó munkanélküli-politikát teremtették meg. Ma a szociáldemokrata pártok nem szocialisták és nem is demokraták – új, a réginél sokkal életképesebb jobboldalt képviselnek, mely egyidejűleg képes a korábbi reform-retorika néhány elemét ismételgetni, s közben politikájában a "nagy üzlet" és a szabadpiac színtiszta elveit gyakorolni.

 

 

Az európai-amerikai harmadik út bírálata

 

Hiba lenne lebecsülni a "nagy üzlet" étoszát legitimáló szociológiai és gazdasági ideológiát, amely az új munkáspártot (New Labour) s nyugat-európai támogatóit áthatja. A harmadik út ideológiája arra szolgál, hogy igazolja és legitimálja a szociáldemokrácia jobboldali fordulatát. Alapvető fontosságú a harmadik út szociális, gazdasági és politikai premisszáinak és nézeteinek vizsgálata, mert reakciós politikáját mélységesen téves empirikus és történelmi feltevések sorozatára építi.

Szociológiai tévedések

 

A harmadik út ideológusai és vezetői érdemeken alapuló demokráciáról (érdemokráciáról) beszélnek – azaz az osztályalapú egyenlőtlenségek felszámolását felváltó, az érdemeken (vélhetőleg a tudáson és képességeken) alapuló demokráciáról. Tudósok és újságírók ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a régi és új gazdagok valamint a társadalom nagy többsége között egyre nő az egyenlőtlenség – különösen érvényes ez a londoni City és a New York-i Wall Street szupergazdag polgárai és a szolgáltatási szférában dolgozó, rosszul fizetett munkástömegek között egyre fokozódó szociális-gazdasági egyenlőtlenségre. A szociális egyenlőtlenség növekedése a harmadikutas ideológia egy újabb tévedéséhez kapcsolódik: ez pedig az a feltevés, hogy az osztályharcnak vége. Ezen elképzelés ellentéteként, a valóságban a felülről megindult, hosszadalmas osztályharc meggyöngítette a munkásságot, rontott a munkafeltételeken, hatástalanította a szakszervezetek fellépését, tovább rontotta az életszínvonalat, viszont megerősítette az uralkodó osztálynak az állam feletti ellenőrzését, az állami kiadások elosztását és az adók behajtását pedig a maga javára fordította. A harmadik út ideológiájának azt az állítását, hogy az osztálypolitika már idejét múlta, megcáfolják a költségvetésről társadalmi hossznézetben készült tanulmányok, az államnak a válságmenedzselésre kidolgozott politikája és az állam gazdasági elkötelezettsége a hazai piacok és a tengerentúli terjeszkedés iránt. A költségvetés mindenhol feltűnően elbillent a gazdagoknak nyújtott adókedvezmények irányába, és ez az egészségbiztosítási, a jóléti és oktatási költségek csökkentésével járt együtt, illetve a nemzetközi terjeszkedést, a katonai beavatkozást és a nemzetközi spekulációk kiterjedését vonta magával. A nyertesek és a vesztesek jól megmutatják az állam, az államot irányító politikusok osztálytermészetét, s a politikusok, bankárok és a közérdek közötti viszonyrendszert.

Ami a legdöbbenetesebb a harmadikutas retorika és az új jobboldal politikája közötti szálakat illetően, az az a tény, hogy ahol ez az ideológia a legmélyebb gyökereket eresztette – az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában -, a szociális programokat ott érte a legérzékenyebb veszteség, és ott a legvirágzóbb a tőkésosztály.

 

 

A gazdaságelmélet tévedései

 

A harmadik út ideológusai azt állítják: céljuk a piaci viszonyokon alapuló, versenyképesebb és nyitottabb gazdaság megteremtése. A valóságban azonban a harmadikutas rendszerek helyeselték, sőt maguk is aktívan segítették a történelem eddigi legátfogóbb vállalati fúzióit – amelyek a gazdasági hatalom növekvő koncentrációját eredményezték egyre kisebb számú óriási monopólium kezében. Az óriások mérete növekedett, közben a piacot meghatározó monopóliumok száma csökkent. A harmadikutas ideológusok nagyobb hatékonyságról és versenyképességről értekeznek – ám a termelékenység stagnál, a piacokat pedig egy szűk csoport alakítja. Sőt, a szelektív protekcionizmus, a jelentős állami támogatások és az állami vállalatok magánkézbe adása homogenizálta a piacot, és tovább nehezítette, hogy új résztvevők lépjenek színre, különösen a specializált piaci szektorokban. Másodszor, a kapitalista prosperitást jórészt a spekulatív finánctőke és a tőke ingatlanszektora produkálta – nem pedig a termelő, újító szektorok. A gazdasági felvirágzás nagyrészt a részvénypiacon zajlott, valamint az ehhez kapcsolódó hazai és nemzetközi spekulatív tevékenységek körében, melyben a törvényellenes műveletek – sokmilliárd dolláros pénzmosás – jutottak döntő szerephez. A termelőágazatok tekintetében a fegyveripar még mindig kulcsszerepet tölt be az export terén – a harmadikutas vezetők ostoba erkölcsi pózolása ellenére. Végül, a harmadik út ideológusainak azon állítása, hogy új gazdasági korszakba lépünk – posztindusztriális, high-tech információs korszakba -, különösen is hamis. Az Egyesült Államokban a számítógépipar részesedése nem éri el a gazdaság 3%-át. A termelékenységre gyakorolt hatása elenyésző, és részvényeinek értékét a harmadikutas ideológusok és tőzsdei spekulánsok jelentősen felnyomták. A high-tech információs rendszerek az elsődlegesen pénzügyi-ipari gazdaságban alárendelt szerepet játszanak, nem jelentenek önálló, dinamikus erőt. A harmadik út ideológusainak az a kísérlete, hogy technikai jelleget adjanak a szupergazdag pénzügyi mágnásokkal való kapcsolatuknak, nem túl hiteles. A gazdasági valóság itt is megcáfolja az ideológiai szólamokat.

 

 

A harmadikutas ideológusok politikájának tévedései

 

A harmadikutas ideológusok előszeretettel hangsúlyozzák: mindent elkövetnek, hogy nagyobb szerep jusson a civil társadalomnak és az állampolgároknak a politikai folyamatokban. A gyakorlatban azonban a harmadikutas vezetők, különösen Tony Blair, pártjaikat személyes hatalmuk önkényuralmi eszközévé silányították; a pártjaik belső ellenzékét marginalizálták vagy kizárták. A választókerületek helyi pártjelöltjeit a központi vezetés nevezi ki; a képviselőket annak alapján jelölik ki, hogy mennyire hűen képviselik a vezetés nézeteit. Az országos kongresszusokról a vitákat száműzték, vagy háttérbe szorították. Ennek következménye, hogy a harmadikutas pártok egyre oligarchikusabbak, viszont egyre kevésbé érzékenyek tagjaik véleményére. Egyre inkább a nagy pénztőkések s egyre kevésbé a választók ízlése alakítja a választási kampányokat, a politikai programok tartalmát, az elnökök és kormányfők napirendjét. A régi jobboldali pártoktól eltérően, amelyek sokkal kevésbé csináltak titkot a tőkésekhez fűződő közvetlen kapcsolataikból, a harmadikutas pártok kezdetben titkolóztak a nagy üzleti körökhöz fűződő kapcsolataikat illetően. Mióta azonban hatalomra kerültek, sokkal cinikusabban beszélnek a pénzügyi hatalmasságokhoz való hívságos viszonyukról, dicsekszenek az őket összekötő gyengéd szálakkal, és mindig készek arra, hogy felvágjanak az őket közfunkcióikban támogató nagy bankcsoportok helyeslésével.

Amikor a harmadikutas döntéshozók gyakorolják a hatalmat, a kulcsfontosságú állami intézmények kevésbé függnek a törvényi ellenőrzéstől. Mindez azzal a jelszóval történik, hogy ezek az intézmények nagyobb autonómiát kapnak, ám a valóságban sokkal kiszolgáltatottabbá váltak a magántőke hatalmának. A civil társadalom szerepének felértékelődése valójában úgy értendő, hogy a civil társadalom pénzügyi szektorainak nagyobb befolyása lesz az állam stratégiai fontosságú intézményeiben, miközben csökken a civil társadalom azon szektorának politikai szerepe, amelyet a bérből és fizetésből élők alkotnak. A civil társadalom ideológiai furkósbottá változott, mellyel meg lehet nyirbálni a kiterjedt állami programokat, és olyan titkos jelszó lett, amely valójában azt a folyamatot jelöli, hogy a közpénzt a hatalom a befolyásos magántőke kezébe játssza át. Az állampolgári státus hangsúlyozása pedig a munkásszervezetek szétforgácsolásának igazolására szolgál, és ezzel az uralkodó osztályok megerősödését vonja maga után – a nyilvános viták így a lényegi osztálypolitikáról elterelődnek a sajátos szociális jelentésétől megfosztott állampolgári erkölcsi erényekre.

Végül, a hatalomgyakorlás és a döntéshozatal folyamatai a harmadik út kezében az önkényuralmi politikai rendszerek számos sajátosságát öltötték magukra. Szaporodó miniszteri rendeletek, a jogalkotói, végrehajtói és irányítói hatalom helyébe lépő elnöki és miniszterelnöki döntések a tulajdonviszonyokra, a kereskedelemre és a befektetésekre vonatkozó alapvető kérdésekben, melyekkel kapcsolatban e politikusok még csak nem is színlelik, hogy igényt tartanak a nyilvánosság véleményére – ezek az elemek a harmadik világ diktátorainak hatalomgyakorlási stílusából ismeretesek. Miniszteri rendeletekkel, a közvéleménnyel vagy az állampolgári érdekekkel ellenkezően privatizálták már a közösségi tevékenységek nagy szféráit, a jövedelmező állami vállalatokat és az alapvető közszolgáltatásokat – azért, hogy mindezt átjátsszák a nagy banki és ipari csoportok kezére. A politika terén a harmadik út elmélyítette és kiszélesítette a régi jobboldal központosító és önkényuralmi politikáját, legfeljebb még azt tanulták meg, hogyan kell a posztmodern (azaz ál-) baloldal részvételi (participációs) szólamait hatásosan alkalmazni.

 

 

Következtetések

 

A mai európai harmadik út nagyjából és egészében elődeitől tökéletesen elütő politikai képződmény. Szociális és gazdasági politikája egyértelműen regresszív és sok tekintetben közel áll a korábbi harmadikutas reformszocializmus és jóléti kapitalizmus jobboldali szószólóinak politikájához. A mai harmadik út nem keres új utakat, hanem inkább a régi jobboldal – melynek a helyére lépett – neoliberális politikai nótáját fújja, s közben új ideológiai magyarázatokkal áll elő. A harmadik út vezető alakjai ma vetélkednek a régi jobboldallal abban, hogyan nyerjék meg a bankárok, tábornokok és vállalatvezetők jóindulatát, hogy ezzel társadalmi elismertséghez, pénzügyi támogatáshoz és személyes előnyökhöz jussanak. A harmadikutas ideológia az új jobboldal számára az egyik lehetőség, hogy politikailag megkülönböztesse magát a régi jobboldaltól: egyfelől átveszi a harmadik út alapvető téziseit, másfelől távolságot tart a régi szociáldemokrata hagyomány és program jóléti céljaitól. A harmadikutas ideológia elkendőzi a régi jobboldal lejáratott szabadpiaci politikájához való kötődését, s közben lehetőséget ad a harmadik út legelkötelezettebb támogatóinak, a felettébb mobil szakértőknek és vállalkozóknak, hogy kapcsolatba léphessenek a létező hatalmi alakzatokkal. A korábbi szociáldemokrata pártok politikai apparátusának vezetését megkaparintva, a harmadikutas vezetőknek a kezükben vannak azok a hatalmi eszközök, amelyek a munkaerőt alárendelik az új, szabadpiaci kapitalizmusnak. Mivel azonban ez az ideológia összeütközésbe kerül a ténylegesen stagnáló termelékenységgel, a növekvő munkanélküliséggel és a szociális szolgáltatások szűkülésével, és mivel a szociális programokat súlyosan megcsonkították, ezért a bérből élők, a szakszervezetek és a közösségi szervezetek körében egyre mélyebb a csalódottság.

Egyre nyilvánvalóbb lesz az ellentmondás a harmadikutas politikusok új banki szövetségeseinek és hagyományos munkásválasztóinak érdekei között, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy a választók fellázadnak. A harmadikutas német elnök, Gerhard Schröder milliós nagyságrendű szavazatvesztése a legjelentősebb (de valószínűleg nem az egyetlen) példája ennek. A mai harmadikutas politika felemelkedése és jövőbeni bukása logikusan következik abból, hogy félreértelmezi a világot, és végtelenül hamis melódiát húz választói fülébe, s ami még fontosabb, a növekvő társadalmi polarizációt édeskés dallammá lágyítja, pedig éppen ez a polarizáció az, ami létében fenyegeti a harmadik utat. A veszély ugyanakkor abban áll, hogy a baloldali választók szavazatainak birtoklása révén a harmadik út ellehetetleníti az autentikus baloldal kialakulását, viszont elősegíti a szélsőjobb előretörését – amint azt a jobboldal szavazótáborának növekedése Ausztriában és Svájcban már igazolta.

 

(Fordította: Baráth Katalin)