Az USA immár egy évtizede viselt imperialista háborúja Afganisztánban mostanra egyértelműen vesztésre áll. A vereség előrelátható okai részben Afganisztán belső viszonyaiból, az afgán társadalom sajátosságaiból vezethetők le, részben az amerikai katonai és politikai vezetés hibáinak és bűneinek következménye. A háború s várható kimenetele Washington s személy szerint Obama elnök politikai kudarcát jelenti.

Bevezetés

A közel egy évtizedes hadakozás dacára, amely magába foglalt egy inváziót és egy megszállást is, az USA hadserege, valamint szövetsé­geseinek és csatlósainak fegyveres ereje éppen elveszíti az afganisztáni háborút. A központi területek, valamint néhány város és katonai erősség kivételével az afgán nemzeti ellenállás erői – különféle lokális, regionális és nemzetiségi szövetségeseikkel együtt – ellenőrzésük alatt tartják a területeket, az embereket és a kormányzást.

A vég nélkül elhúzódó hadakozás mélyen aláásta az USA fegyveres erőinek morálját, és alaposan csökkentette a háború mögött álló amerikai lakossági támogatást – megnyirbálva ezzel a Fehér Ház lehetőségeit arra, hogy újabb imperialista háborúkat indítson. Az évente sokmilliárd dollárra rúgó hadikiadások hatására a költségvetési deficit kicsúszott az ellenőrzés alól, és a kormányzat minden szintjén kemény és népszerűtlen szociális megszorító intézkedésekre kényszerítette az ország irányítóit. Mindennek a vége még egyáltalán nem látható, hiszen az Obama-kormányzat tízezrekkel növeli a csapatok létszámát és több tucat milliárd dollárral a hadikiadásokat, ám az ellenállás mind katonai, mind pedig politikai szempontból csak tovább növekszik.

A lakosság növekvő elégedetlensége valamint a kiadások csökkentését követelő banki és civil szervezetek széleskörű nyomása miatt Obama és a főparancsnokság kénytelen egyfajta „részleges kivonulásban" gon­dolkodni, vagyis egy nagy, állandó afgán zsoldossereg és rendőri erő toborzásában és kiképzésében az USA és az ENSZ szakembereinek irányításával.

Az USA stratégiája: egy afgán gyarmat létrehozása

2001 és 2010 között az amerikai hadikiadások mindösszesen 428 milliárd dollárt tettek ki; a gyarmati megszállás 2010 június elsejéig több mint 7228 halálos áldozatot és sebesültet követelt. Az amerikai hadi helyzet romlására a Fehér Ház a csapatok létszámának növelésével reagált, ami még több halálesetet és sebesülést eredményezett. Az Obama-kormányzat eddig eltelt 18 hónapja alatt több katona esett el, mint a megelőző nyolc év során összesen.

A Fehér Ház és a Pentagon stratégiája a pénz és a fegyverek bősé­ges áramlásán, valamint a különféle segéderők – nagyrészt jól fizetett hadurak és bábuként viselkedő, nyugaton képzett egykori emigránsok – számának növekedésén alapul. A Fehér Ház „fejlesztési segélyei" szó szerint magukba foglalják a különféle klánfőnökök illékony lojalitásának megvásárlását. A választások kiírásával a Fehér Ház a legitimitás máza mögé igyekszik rejteni a dolgokat, de mindez csak még jobban hangsú­lyozza az élősködő kabuli bábrezsim és regionális szövetségesei korrupt természetét.

Ha a hadműveleteket nézzük, a Pentagon egyik „offenzívát" indítja a másik után, egyik sikert a másik után jelenti be, majd minden esetben visszavonja erőit, és visszatérnek az ellenállás harcosai. Az amerikai hadműveletek lerombolják a kereskedelmet, feldúlják a termőföldeket és a piacokat, miközben a „tálibok" és a milíciák ellen indított légicsapások többször ölnek meg esküvőkön, vallási ünnepeken összegyűlő civileket, vagy éppen a piacon sorban állókat, mint valódi harcosokat. A civil áldo­zatok magas számának oka az amerikai tábornokok kivételével mindenki számára világos: nincs különbség a „militánsok" és az afgán civilek milliói között, hiszen az előbbiek saját közösségeik integráns részét képezik.

Az amerikai megszállási övezet kulcsproblémája, hogy gyarmati enklávéként létezik egy gyarmatosított nép körében. Az USA, helyi bábjaival és NATO-szövetségeseivel együtt idegen gyarmatosító sereget képez, afgán katonai és rendőri regrutáit pedig egy állandósult illegitim hatalom puszta eszközeinek tekintik. Az emberek bármilyen akciót, legyen akár agresszív, akár jó szándékú, büszke és független népük szokásainak, történelmi örökségének megsértéseként értelmeznek. A mindennapi élet­ben a megszállás minden fejlődést szétzüllesztett; semmi sem mozdul, hacsak nem az idegenek által dirigált katonaság és rendőrség közvetlen parancsára. Az emberek, ha erőszakkal fenyegetik őket, együttműködést színlelnek, azután az ellenállásban harcoló apjuknak, testvérüknek vagy fiúknak nyújtanak segítő kezet. A regruták felveszik a zsoldjukat, majd fegyvereiket átadják az ellenállóknak. A falvakban élő fizetett besúgók vagy kettős játékot játszanak, vagy pedig szomszédjaik rájönnek szere­pükre, és így a felkelők célpontjaivá válnak.

Washington legközelebbi szövetségeseit, az afgán kollaboránsokat korrupt árulóknak tekintik; olyan átmeneti uraknak, akik bőröndjeiket állandóan összecsomagolva, amerikai útlevelüket pedig folyton a zse­bükben tartják, hogy azonnal elmenekülhessenek, amint az amerikai erők távozni kényszerülnek. Egyetlen program, „újjáépítési" alap, képzési misszió vagy „civil program" sem tudta, vagy fogja tudni kivívni az afgán emberek rokonszenvét, hiszen ők minden ilyesmit az erőszakon alapuló amerikai megszállás részének tekintenek.

Tíz ok arra, hogy miért fog győzni az afgán ellenállás

1. Az ellenállásnak mély gyökerei vannak a népesség körében – a családi közösségek, nyelvi és kulturális kötelékek rendszerén az USA kívül esik, és nem is tud „kitalálni" ilyeneket; de még az afgán kollaboránsok vagy a propaganda sem képes az efféle kötelékeket megvásárolni, megtanulni vagy leutánozni.

2. Az ellenállásnak igen rugalmas határai vannak, és széleskörű nem­zetközi támogatása, elsősorban Pakisztán felől, de számos egyéb antiimperialista, iszlamista csoport is fegyverekkel és önkéntesekkel támogatja, és támadja az USA és a NATO utánpótlási vonalait Pa­kisztánban. Emellett arra kényszerítik az USA olyan klienseit, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Jemen vagy Szomália, hogy többfrontos harcot folytassanak.

3. Az amerikaiak által toborzott és kiképzett afgán katonai és rendőri erők közé nagy számban szivárognak be az ellenállás harcosai, jelentős köreikben az ellenállás aktív vagy passzív támogatása. Így az ellenállás már előre tudomást szerez a csapatmozgásokról. A dezertálások és az önkényes távolmaradások aláássák a „hadra­foghatóságot".

4. Az ellenállás területe és tevékenysége jóval kiterjedtebb, mint a gyarmatosító csapatoké, amelyek ezért kénytelenek olyan megbíz­hatatlan afgán biztonsági erőkre támaszkodni, amelyek tagjainak nemigen fűlik a foga saját honfitársaik lemészárlására, különösen mikor olyan közösségek ellen vezénylik őket, ahol rokonaik vagy hittestvéreik élnek.

5. Az ellenállás szövetségesei a mély közös hit miatt lojálisabbak, ke­vésbé korruptak és sokkal megbízhatóbbak. Az amerikaiak szövetsé­gesei csakis azért lojálisak, hogy kielégíthessék pillanatnyi pénzügyi igényeiket, amíg az USA katonai ereje az országban állomásozik.

6. Az ellenállás azzal fordulhat az emberekhez, hogy a bomlasztó meg­szállást megelőző mindennapi rend és törvényesség helyreállítására törekszik. Az USA hiába ígér háborús győzelme esetére mindenféle pozitív eredményt; ezek az ígéretek egy évtizedes pusztító megszál­lás után nemigen hatnak az emberekre.

7. Az USA nem tud olyan hitrendszert felkínálni, amely versenyképes lenne az ellenállás vallási-nacionalista-tradicionalista elképzelései­vel, amelyek nagy hatással vannak a falvak és a kisvárosok lakossá­gának túlnyomó többségére, valamint népszerűek a földjeiről elűzött paraszti népesség körében.

8. Az ellenállás támogatja az iraki, palesztin és más antiimperialista erőket – ez pedig igencsak pozitív üzenet azoknak az afgánoknak, akik tanúi lehettek az amerikaiak iraki háborújának, illetve az ahhoz kapcsolódó pakisztáni, szomáliai és jemeni háborúk pusztító hatásá­nak. Izraelnek az amerikaiak által támogatott libanoni agressziója, a Palesztinának szánt segélyt szállító hajó megtámadása, és a cionista militánsok látványos jelenléte az amerikai kormányzati körökben komoly ellenérzéseket kelt a politikailag tudatos afgán vélemény­formálók körében.

9. Az afgánok a körülmények miatt kitartóbbak az USA katonai erejével szembeni ellenállásukban, mint a háborút támogató amerikaiak, akiknek egyéb, sürgetőbb gondjaik is vannak, illetve mint az amerikai haderő, amelynek egyre több dolga akad az Arab-öbölben.

10. Az afgán ellenállás általában nem gyilkol civileket harci akciói során, hiszen az USA és a NATO katonái egyértelműen azonosítható el­lenségek. Ugyanakkor fordítva ez egyáltalán nem igaz. A megszállt területek falvaiban élő afgánok gyakran kell, hogy elszenvedjék a „különleges egységek" gyilkos támadásait és a robotrepülőgépek bombázásait. Ilyen körülmények között az egyszerű embereket ugyanolyan katonai támadások fenyegetik, mint az ellenállás har­cosait.

Egy elbukott küldetés: képtelenség egy megbízható, hatékony afgán zsoldoshadsereg létrehozására

Egy ez év júniusának végén közzétett amerikai kormányzati ellenőrzés megcáfolta az Obama-kormányzat állításait, miszerint sikeresen folyik egy olyan hatékony afgán zsoldoshadsereg és rendőrség kiépítése, amely támogatást nyújthat a jelenlegi kabuli kliens-rezsimnek. A részletes elemzéseken és helyszíni megfigyeléseken alapuló jelentés rámutat, hogy a Pentagon „olyan sztenderdekre alapoz, amelyek szánalmasan alkalmatlanok, és csökkentik azon afgán egységek képességeit, amelye­ket Mr. Obama »küldetésünk lényegének« titulál" (Financial Times, 2010. június 7. 1.). Más szavakkal, Obama továbbra is úgy bűvészkedik, ahogy azt választási kampányának a „változásról" és a „háború végéről" szóló hamis szlogenjei alapján gondolni lehetett, és a „gazdaság megóvásá­nak" jelszavával tovább lapátolja a pénzt a Wall Streetre. Harmincezer új katona odavezénylésével alaposan kiterjesztette az afganisztáni háborút, miközben a katonai és rendészeti költségeket 325,5 milliárd dollárra emelte, ami megközelítőleg 132%-kal magasabb a Bush-kormányzat utolsó évében mért hasonló költségeknél (Congressional Research Service 2010, Supplemental for Wars, 2010 június).

Az Obama-rezsim a fejlődésről szóló álszent ígéreteit sokkal inkább saját önkiszolgáló, bürokratikus és technikai kritériumaira alapozta, mint az afgán zsoldoshadsereg valóságos harci teljesítményére és magatar­tására. A katonai parancsnokság jelentései és a fejlesztési beszámolók azt részletezték, hogy hány, milyen hosszúságú és mélységű kiképzésre került sor, illetve mennyi és milyen minőségű fegyverrel és felszereléssel látták el az afgán csapategységeket. Amikor a „kiképzési küldetésen" átesett afgán egységek száma 2008 és 2009 között a nulláról 22-re emel­kedett, a Pentagon hihetetlen fejlődésről szónokolt. A hibákat elkerülendő a Pentagon „a parancsnokok helyi felméréseire" támaszkodott – amely persze önmagában is hiba volt, hiszen az adott parancsnokoknak jól felfogott érdekükben áll túlbecsülni az alájuk tartozó afgán zsoldosok teljesítményét, hogy így újabb juttatásokat és kitüntetéseket érdemel­jenek ki. Az Obama-kormányzat a 2009 novemberi 97.000-ről 2010 októberére 134.000-re, 2011 októberére pedig 171.000-re kívánja emelni az afgán katonák létszámát, ez 75%-os emelést jelent két év alatt (Congressional Research Service 2010, 13.). Hasonló emelkedést ter­veznek a rendőrségnél is: a 2009. novemberi 93.800-as létszámot 2011 októberéig 134.000-re emelnék, ami 43%-os növekedést jelent.

Obama állítására, amely szerint a háború fokozatosan az amerikaiak által „kiképzett" afgán csapatok kezébe kerül, két további tény is alaposan rácáfol. A Fehér Ház 1,9 milliárd dollárt kért – ez kétszerese a Bush-kormányzat által 2009-ben kért összegnek – új, a „hosszú távú jelenlétet" szolgáló katonai bázisok és berendezések kiépítésére (ami a szélhámos Obama szerint véletlenül sem jelent „permanens jelenlétet"). Másodszor, az Obama-rezsim megszokott kettős beszédét alkalmazva Gates védelmi miniszter és Mullen admirális, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsá­gának elnöke mostanában azt hangoztatják, hogy Obamának a csapatok kivonásának 2010 júliusi megkezdéséről szóló kampányígéretei „azt a napot jelentik, amikor megkezdjük az átmenetet […] nem pedig azt a na­pot, amikor kivonulunk", és minderre a „körülményektől függően" kerül sor „egy sok éves folyamat" során (Gates meghallgatása a Szenátus Hadügyi Bizottsága előtt, 2009. december 2.). Magyarul, az „átmenet" nem jelent „kivonulást". Azt jelenti, hogy az amerikai csapatok évtizedekig maradnak, harcolnak és megszállva tartják Afganisztánt. Azt jelenti, hogy újabb csa­patok érkeznek, és újabb katonai bázisok épülnek. Azt jelenti, hogy újabb 400 milliárd dollár megy el a háborúra az elkövetkező öt évben. És azt is jelenti, hogy az elkövetkező három évben megduplázódik, 7.000-ről 14.000-re nő majd az elesett és megsebesült amerikai katonák száma.

A háború „sikeres" afganizálásának kritériumaira rácáfol a bázisok, harci egységek és költségek egyre növekvő amerikanizálása. Ennek oka, hogy az afgán katonai vezetők legfeljebb annyira megbízhatóak, mint Obama választási ígéretei. Az amerikai létszám azért is növekszik, mert az afgán politikai bábok annyira korruptak, hatékonyságuk oly alacsony, és saját népük annyira megveti őket, hogy Washington kénytelen „megfi­gyelők" és „tanácsadók" seregével körülvenni őket – ezek viszont teljesen alkalmatlanoknak bizonyulnak a helyi közösségek viszonyainak és szük­ségleteinek a megértésére. Az egyre nagyobb mérvű amerikai „segélyek" csupán a korrupciót és a beteljesítetlen ígéretek számát növelik, és mind nagyobb gyűlöletet gerjesztenek az elérni vágyott célközönség körében.

Az alapvető probléma, hogy ez egy amerikai háború, és ez az oka, hogy az afgán csapatok harcképessége a legalább 20%-os dezertálási arány miatt – ennyit vallanak be az amerikai katonai vezetők – a felére csökken (Congressional Research, id. mű, 14.). Más szavakkal: az afgán regruták fogják a zsoldjukat és a fegyvereiket, majd visszaszök­nek falvaikba, szomszédjaik és családjuk körébe, és vélhetőleg sokan akadnak olyanok is, akik katonai kiképzésük után a nemzeti ellenálláshoz csatlakoznak. Az afgán katonák – és nem egyszer az afgán tisztek – kö­zötti ilyen mértékű elégedetlenség mellett egyáltalán nem meglepő, hogy az ellenállók hírszerzése kiváló információkkal rendelkezik az amerikai csapatmozgásokról. Ilyen mértékű elégedetlenség mellett azon sem lehet meglepődni, hogy az amerikai hírszerzés sok informátora kettős játékot játszik, vagy pedig könnyen lelepleződnek és életüket vesztik. A milliárd dolláros toborzóprogramok dacára is rengeteg a dezertőr, és sokan „jótevőik ellen fordítják fegyvereiket". A Fehér Ház, a Pentagon és a Kongresszus nem hajlandók felismerni azt a realitást, hogy maga az imperialista megszállás az oka szinte az egész nép ellenállásának. E helyett még több újoncot, még több „kiképzési programot" és „világosabb" zsoldos-szerződéseket követelnek.

A valóság az, hogy az amerikai megszálló erők és a katonai költségek növelésével az ellenállás is erősödik, körülveszi a nagyobb városokat is, találkozókat támad meg Kabul központjában, és rakétatámadásokat indít szerte az országban a legnagyobb amerikai katonai bázisok ellen. Egy­értelmű, hogy az Egyesült Államok politikai értelemben már elvesztette ezt a háborút, és éppen most veszíti el katonailag is.

Hiába a legfejlettebb katonai technológia, a robotrepülőgépek, a külön­leges alakulatok, az újoncok számának emelése, a mind több kiképző, tanácsadó, a civil szervezetek tömkelege, hiába építenek újabb és újabb katonai bázisokat – az ellenállás győzedelmeskedik. A Fehér Ház a milliószámra otthontalanná tett, lemészárolt és megnyomorított afgánok számának további növelésével csak az ország népének egyre elkese­redettebb gyűlöletét vívhatja ki. A civilek legyilkolásának hírére mind több és több újonc fog dezertálni, vagy válik „megbízhatatlan" katonává. Lesz köztük, aki a „másik oldal" elkötelezett harcosául szegődik. Ismét bebizonyosodik, amit már láthattunk Indokínában, Algériában és másutt is – egy népszerű, erősen motivált ellenálló gerilla-hadsereg, amely mé­lyen gyökerezik egy elnyomott népesség nemzeti-vallási kultúrájában, képes ellenállni, kitartani és győzelmet aratni egy technikailag fejlett, idegen imperialista hadsereg felett. Obama „uralkodj vagy pusztítsd el" jellegű afgán háborúja, inkább előbb, mint utóbb, feldúlja majd Amerikát, és véget vet az elnök szégyenteljes kormányzásának is.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: James Petras: Afghanistan: The Longest Lost War. Global Research, 2010. június 16. http://www.globalresearch.ca/PrintArticle.php?articleId=19758