A kubai forradalom hatalmas túlélőképessége vitathatatlan; ellenállt a bojkott, a blokád, a fenyegető támadások, továbbá a Szovjetunió és a kelet-európai államszocializmus bukásának. A túlélés nem csupán vegetálást jelent, hanem egy – remélhetően – tartósan életképes új gazdasági-társadalmi modell kialakítását is.

Bevezetés

A kubai forradalom és szocialista gazdasága hatalmas túlélőképességről tett tanúbizonyságot a politikai akadályok és kihívások ellenében. Sikeresen szállt szembe az USA által vezényelt invázióval, tengeri blokáddal, terrorista támadások százaival és a fél évszázada tartó bojkottal.¹ Kuba képes volt ellenállni a Szovjetunió és a kelet-európai kollektivista rendszerek összeomlásának utóhatásaival, továbbá Kína és Indokína kapitalizmusba fordulásával szemben, és felépített egy új fejlődési modellt.

Sok tudós és politikai vezető, beleértve az ellenségeseket is, megemlíti, hogy Kuba igen fejlett és működőképes szociális jóléti programot alkotott: ingyenes, általános és minőségi egészségügyi ellátással és ingyenes oktatással az óvodától a speciális egyetemi képzésekig.²

A kül- és belpolitikában, az USA bojkottja és nyomása ellenére, Kuba sikeresen tudott gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni az egész világgal.³

A nemzeti és személyes biztonság tekintetében Kuba a világelsők közt van. A bűnözési mutatók alacsonyak és az erőszakos bűncselekmények ritkák. A terrorista fenyegetések és akciók (melyek többsége az USA-ból és annak kubai emigráns ügynökeitől származik) meggyengültek, és kisebb veszélyt jelentenek a kubai emberekre, mint az amerikaiakra és európaiakra.

Pontosan a kubai forradalom sikere, annak a külső fenyegetésekkel (amely más kormányokat már rég megdöntött volna) szembeni ellenálló képessége az, ami mára jelentős problémák sorozatát hozta létre. Ezek sürgős beavatkozást igényelnek, ha – mint tudjuk – a forradalom a 21. századba lép. Ezek a problémák múltbeli külső kényszerek és a belső politikai fejlődés következményei. Néhányuk a szükségintézkedések elkerülhetetlen következménye, de most azonnali és radikális megoldásokért kiáltanak.

 

 

 

Forradalmi erények

 

A kubai forradalom nagy erénye, hogy életben maradt, fenntartva sok pozitív társadalmi vívmányát, amikor sok korábbi és későbbi reformista vagy forradalmi rendszer megbukott, megdöntötték vagy összeomlott. Az USA és szövetségesei megdöntötték Arbenz reformista rendszerét Guatemalában (1954), Mossadeghét Iránban (1953), Allendéét Chilében (1973), Lumumbáét Kongóban stb. A Fehér Ház elűzte Nicaraguában a szandinista kormányt 1989-ben, Aristide rendszerét 1992-ben és 2004-ben stb. Ezzel ellentétben, Kuba legyőzte az USA által szponzorált inváziót 1961-ben, ellenállt az USA tengeri blokádjának 1962-ben, meghiúsította a CIA által az utóbbi fél évszázadban szervezett merényletkísérletek és terrorista támadások százait, továbbá úrrá lett egy világméretű bojkotton.⁴

Igen éber diplomáciával Kuba előnyös és a lehetőségeket kihasználó kereskedelmi és segély-megállapodásokat kötött a néhai Szovjetunióval és Kelet-Európával. A 20. század végére Kuba diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat létesített majdnem az egész világgal – az USA bojkottja ellenére. Kuba még az USA kereskedelmi embargóját is megtörte 2001-ben, élelmiszert és gyógyszert hozott be (előnytelen és egyoldalú feltételekkel) amerikai külkereskedőktől és farmerektől.

A Szovjetunió hirtelen összeomlása, valamint Oroszország és Kelet-Európa nyugati kapitalista függőségbe kerülése pusztító csapást mért a kubai gazdaságra. A kereskedelmi partnerek elvesztése a termelésben meredek zuhanáshoz vezetett. Kína és Indokína kapitalistává változása kevés alternatívát hagyott szabadon. A kubai kormány a gazdasági szükségintézkedések stratégiájához nyúlt, egy „speciális időszakot" vezetett be, kényszerű megszorításokkal és strukturális kiigazítással, ami szétterítette a gazdaság rendbetételének kínjait az egész kubai társadalomban – ellentétben a kapitalista országok gyakorlatával. Kuba 1990 és 2000 között átalakította gazdaságát, hogy megfeleljen a világgazdaság kényszereinek, miközben megtartotta szociális védőhálóját, ami példa nélküli eredmény.

Kuba talpra állása több pilléren nyugszik: a turizmus gyors és átfogó fejlesztésén, nagy léptékű és hosszú távú beruházásokkal európai és latin-amerikai multikkal való együttműködéssel; a biotechnológiába való masszív befektetéseken, hogy a gyógyszeripari kutatást és exportot fejlesszék; a Venezuelával kötött hosszú távú és nagy léptékű kereskedelmi és beruházási megállapodásokon, ami magában foglalja kubai orvos­csoportok és orvosi felszerelések olajipari termékekre való cseréjét – kedvező feltételek mellett; közös vállalatokon a nikkel-, rum-, dohány- és déligyümölcs-termelés és -export fejlesztésére; továbbá élelmiszerimport-megállapodásokon amerikai és kanadai mezőgazdasági vállalatokkal.⁵ A kubaiak bezárták cukorgyáraik többségét, és jelentős mértékben csökkentették a cukortermelést, a cukornádültetvényeket alternatív termények termesztésére állították át, igaz, korlátozott mértékben.

Az új, fejlett számítástudományi iskolákba (200 millió dollár)⁶ , a gyógyturizmusba és a külső humanitárius projektekbe történő nagyberuházások folytatódtak. Ez a gazdasági stratégia, kedvező külső feltételekkel párosulva (a mezőgazdasági és bányászati cikkek magas világpiaci ára, a venezuelai elnök, Hugo Chávez radikalizálódása, a szélsőjobb rendszerektől a mérsékelt centrum-jobb neoliberális rendszerek felé történő váltás Latin-Amerikában), és a kubai emberek többségének tudatos áldozatvállalása fokozatos, de stabil gazdasági kibontakozáshoz vezetett 1994 után, amit felgyorsult növekedés követett 2003-at követően.⁷

A mély válságból való gazdasági kilábalás közben a kubai kormány fenntartotta szociális hálójának és jóléti ellátásának alapvető rendszerét. Minden fő egészségügyi és oktatási program folytatódott – ingyenesen és a köz számára hozzáférhetően. A gazdasági átalakítás miatt elmozdított munkások továbbra is megkapták fizetésüket, továbbá államilag finanszírozott állásokat és átképzést ajánlottak nekik. A lakbérek és a közszolgáltatások díjai alacsonyak maradtak. A nyugdíjakat továbbra is fizették. Az élelmiszerek állami támogatása és az alapvető cikkek jegyrendszere folytatódott. A kulturális, sport- és szabadidő-tevékenységek fejlődtek – finanszírozásuk radikális csökkentésének ellenére. Az általános hiányjelenségek és a társadalmi nélkülözés ellenére a bűnözési mutatók mélyen a latin-amerikai és az egyesült államokbeli szint alatt maradtak.

A nemzetvédelmi intézmények sikeresen megvédték a kubai lakosságot az USA által támogatott terrorista támadásoktól, és a Fehér Ház által pénzelt „disszidens" szervezetek belső destabilizáló erőfeszítéseitől.⁸ Kuba nagyfokú gazdasági sebezhetősége ellenére visszautasította az USA és az Európai Unió kísérleteit arra, hogy belső biztonsági és gazdasági kérdésekben diktáljanak neki.⁹ Kuba megakadályozta Washington azon törekvését, hogy Kubát a kelet-európai, kaukázusi és orosz példákhoz hasonlóan szabadpiaci csatlóssá tegyék. Kuba saját, független politikai-gazdasági modelljét követte.

A volt kommunista országok szovjetunióbeli, kelet-európai és ázsiai példájával ellentétben a kubai gazdasági váltás nem eredményezett szörnyű egyenlőtlenségeket, ahol a milliomosok és multimilliomosok szűk csoportja szerezte volna meg a köztulajdonú vagyontárgyakat és erőforrásokat, miközben a társadalom többi részét meghagyják szegénynek és állástalannak, hogy így nézzenek farkasszemet az égbeszökő bérleti díjakkal, az elérhetetlen magánosított egészségüggyel és oktatással, továbbá a nyomorúságos nyugdíjakkal.¹⁰ Hasonló különbség, hogy Kuba többségi részesedést tartott meg a legtöbb (ha nem az összes) külföldi tőkével közös vállalatban,¹¹ ellentétben azzal, ahogy az USA és Európa felvásárolta majdnem az összes jelentős vállalatot Kelet-Európában a feldolgozóiparban, a pénzügyi, a média- és a kereskedelmi szektorban!

Még inkább figyelemreméltó, hogy Kelet-Európával és a volt Szovjetunióval ellentétben Kuba nem szenvedte el a profitok, bérleti díjak, valamint a prostitúció, kábítószer- és fegyverkereskedelem széles hálózataiból származó illegális jövedelmek masszív kivonását az országból. Kubának a vegyes gazdaságra való áttérésekor sem jelentek meg olyan szervezett bűnözői társaságok, mint amelyek igen nagy szerepet játszottak a választási eredmények létrejöttében vagy meghiúsulásában Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában, Albániában és a többi új kapitalista demokráciában.¹²

Kuba sikere a túlélése elé tornyosuló világtörténelmi akadályok elhárításában, feltűnő gazdasági újjáéledése és az elrettentő nemzeti védereje nagy részben a népi kitartás, a forradalmi vezetőkhöz való hűség, továbbá az egyenlőség, szolidaritás, nemzeti büszkeség és függetlenség társadalmi értékké válása sajátos kombinációjának köszönhető. Azonban épp a kubai kormány sikere (az USA bojkottja és a Szovjetunió összeomlása miatt keletkezett akadályok kezelésében és legyőzésében) hozta létre a problémák és ellentmondások új láncolatát.

 

 

A „speciális időszak" utáni új ellentmondások és kihívások

 

A turizmus felkarolása, mint a gazdasági talpra állás egyik vezérfonala, volt a leggyorsabb, legkönnyebb és legésszerűbb Kuba természeti adottságainak kihasználása tekintetében a gazdasági visszaesés, tőkeszegénység és politikai elszigeteltség ellensúlyozására. Ezenfelül ez volt az a szektor, amely a leginkább érdekelte a leendő külföldi befektetőket. A turizmus növelte a szűkös keményvaluta-bevételeket, amivel az alapvető árucikkek behozatalát fedezték, elsősorban az olaj-, a feldolgozóipari és a gyógyászati termékekét, valamint az élelmiszerekét.

Mindazonáltal az idő múlásával a turizmus nagy torzulásokat okozott a gazdaságban: a turizmusban dolgozó szakképzetlen vagy félig szakképzett munkaerő számára kifizetett bérek sokszorosan meghaladták például a képzett tudósok, orvosok vagy a szakképzett mezőgazdasági munkások bérét. Ezenfelül a turizmus „vegyes vállalkozásai" egy új, bürokratikus burzsoázia megjelenéséhez és az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezettek.¹³ Hasonlóan romboló, hogy a turisták tömeges beáramlása megnövelte a lumpenproletariátus, prostituáltak, drogdílerek és másfajta nem produktív „csalók" számát, akiknek tiltott jövedelmei meghaladták a dolgozókét, az alkalmazottakét és a szakemberekét. Ez a csoport hálózatokat épített ki a szálloda-, étterem- és éjszakaiklub-vezetőkkel, ami a korrupciót bátorította, és kikezdte a forradalmi erkölcsöt. A továbbra is létező áruhiány, a tényleges vásárlóerő alacsony száma és a kívánt fogyasztói javak hiánya gyengítette a kormányzati kampányokat, amelyeket a turizmus tevékenységeinek – a turisták elriasztása nélküli – „erkölcsössé" tétele céljából kezdeményeztek.

A turizmus infrastruktúrájára fordított nagyszabású, hosszú távú befektetések (szállodák, éttermek, import bútorok és élelmiszerek) mezőgazdasági forrásokat vontak el. A mezőgazdasági termelés, különösen az élelmiszereké, jelentősen csökkent, azok elérhetősége főleg a helyi lakosság számára vált nehezebbé, ami kedvezett a fekete-, szürke- és „szabad" piacok széles körű kialakulásának. Kuba élelmiszerfüggő országgá vált.¹⁴ Miközben a turizmus vonzotta a keményvalutát, százmilliókat költöttek élelmiszer-behozatalra az USA-ból, Kanadából, Argentínából, a Dominikai Köztársaságból és máshonnan. Az USA-tól való élelmiszerfüggés megnövelte Kuba sérülékenységét az exportembargó bármilyen szigorításával szemben. Felvethető, hogy Kuba nemzetbiztonsága gyengült, mivel Kuba keményvalutában előre fizet, ahogy az USA pénzügyminisztériuma megköveteli, az amerikai élelmiszerimport egyre nagyobb részéért.

Néhány politikai hírelemző Kubában és azon kívül is azzal érvel, hogy a kubai kereskedelemben érdekelt mezőgazdasági vállalatok, farmerek és politikusok (több mint harminc tagállamban) erős lobbicsoportot képeznek, amely képes nyomást gyakorolni a Fehér Ház blokádjának megszüntetése érdekében. A tények nem támasztják alá ezt az érvelést. Az utóbbi évtizedben, Clinton és Bush elnöksége idején, nem történt valódi elmozdulás az USA Kuba elleni nyomásának megszüntetésére. Épp ellenkezőleg, ahogy növekedett a kubai behozatal az USA-ból, úgy sokasodtak a Kongresszus korlátozó intézkedései az utazás, az átutalások és a harmadik országok cégeinek feketelistázása terén, és nőtt a Fehér Ház által a destabilizációra és propagandakampányra fordított összeg nagysága is.

A turizmus a „speciális időszak" szükségszerű eleme volt, része az azonnali intézkedéseknek, de sajnos a gazdaság bebetonozott és stratégiai növekedési szektorává vált. Kuba folytatja „monokulturális" függőségének hagyományos ciklusait – cukorexportját átirányítva az USA-ból a Szovjetunióba és Kelet-Európába, majd átváltva turizmusra, kanadai és európai vendégekkel. Az új függőséggel az a probléma (akárcsak a régivel), hogy „rövid távú" megoldásokat kínál, miközben mélyíti a hosszú távú szerkezeti problémákat, beleérve az emberi erőforrások rossz elosztását (az építészek londinerek lesznek) és a sokrétű gazdaság hiányát, ami rugalmasabban megküzdhetne a kapitalista világpiac lényegéből fakadó, elkerülhetetlen gazdasági ciklusokkal.

Kuba növekvő élelmiszer-függősége kifejezetten égető kérdéssé válik, amit az is jelez, hogy a kubaiak étrendjében egyre nagyobb szerepet játszó rizst, babot, baromfit, sertést és marhahúst, valamint más lényeges termékeket (időnként a cukrot) importálni kell. Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében kiemelte a behozott élelmiszerek árának hatalmas emelkedését, megemlítve, hogy a tejpor ára megháromszorozódott a megelőző három évben, a rizsliszt ára (2006-ról 2007-re) 10%-kal, a csirke a kétszeresével emelkedett.

Kuba mezőgazdasági termelésének nagy részét a turizmus és a kivitel érdekeinek szolgálatába állították: a dohány, a déli- és trópusi gyümölcsök, az (igen kevés) cukor, a minőségi gyümölcsök többsége, a hústermékek és a baromfi a „farmer" magánpiacokon vagy pedig a dollár- vagy „konvertibilis" valuta alapú speciális boltokban talál vevőre. Ennek eredményeként az államilag támogatott „sarki" boltokban áruhiány alakult ki. A „városi kertek" kialakulása egy lehetséges megoldásnak bizonyult néhány kisközösség részére – ami friss, minőségi „bio"-terményeket nyújt -, de nem fedezi a népesség nagyobb részének a szükségleteit.

Az élelmiszer-termelés hanyatlása szembeszökő, különösen a rizsé (Kuba rizsszükségletének 75%-át importálja). Egy vezető kubai közgazdász azt mondta nekem, hogy ez a mezőgazdasági dolgozók rizstermelési hajlandóságának hiányából fakad, mivel a rizs munkaerő-igényes növény, legalábbis az érte kapható fizetség alacsony más, nem mezőgazdasági munkahelyekkel összehasonlítva. Kuba alacsony születési mutatóival és igen magasan képzett népességével mezőgazdaságidolgozó-hiányban szenved. Azonban Kuba, nem tisztázott okok miatt, elutasítja a bevándorlás ösztönzését olyan országokból, ahol a képzett mezőgazdasági munkásokból többlet van, például Haitiből, pedig ezáltal megerősíthetné csökkenő mezőgazdaságimunkaerő-bázisát, és növelhetné az alapvető hazai élelmiszernövények termesztését, amin az élelmiszer-biztonság nyugszik. Kuba mezőgazdasági függése a külföldi tőkétől, különösen az izraeli befektetőktől a déligyümölcs-szektorban, szintén nehezen érthető, mivel agronómusok és mezőgazdasági népoktatók nagy számban állnak rendelkezésre, és adott a lehetőség a marketingismeretek elsajátítására is.¹⁵ A világ déligyümölcspiaca különösen jövedelmező volt a brazil tőke számára, legalábbis a hatvanas évek óta, miközben Kuba késve lépett a piacra, részben külföldi tőke segítségével, ami profitkivitellel jár.

Miközben Kuba a turizmusba, biotechnológiába és más termelő ágazatban ténylegesen nagy arányú beruházásokat hajtott végre, elhanyagolta a lakásépítéseket, tízéves várólistákra helyezve több mint egymillió családot. A lakáshiány az egyik legfőbb forrása a kubai emberek elégedetlenségének, még a középszintű párt- és állami hivatalnokokénak is, akiknek együtt kell élniük anyósukkal, apósukkal. Továbbá a jelenlegi lakásállomány nagyon elhanyagolt; különösen szembeötlő ez Havanna központi óvárosában, ahol még az alacsony költséggel járó vakolatjavítás és festés is újraéleszthetné a munkásnegyedeket, amelyek most fájóan leromlottak.

Miközben a kormány meghirdette programját évi 100 000 lakás építésére, a programot rosszul irányítják (bürokratikus késések), a hivatalnokok lopkodják az építőanyagot, a termelékenység alacsony, az építőanyagok mennyisége elégtelen.¹⁶ Nem a lakáskérdés megoldása, hanem a szállodaépítő turizmus kapott elsőbbséget az elmúlt húsz évben. A gazdaság „talpra állításának" hangsúlyozása a „speciális időszakban" ahhoz vezetett, hogy a lakásszektorban elhanyagolták az alapvető fogyasztói szükségleteket.

A rövid távú „termelés" győzelme a fogyasztói programok végrehajtása felett közép- és hosszú távú problémákhoz vezet. Kubai demográfusok figyelmeztettek a kubai népesség abszolút fogyására és a társadalom öregedésére, ami csökkenti a termelőmunkára fogható emberek számát.¹⁷ Kubai népességelemzők szerint a népesedési vészhelyzet társadalmi-gazdasági kulcstényezői a lakások számának alacsony száma és a magas megélhetési költségek (Oficina Nacional de Estadísticas [ONE] 2007). Kuba gazdasági fejlődése, társadalmi stabilitása és politikai legitimációja is megköveteli, hogy a lakásépítéseket, -felújításokat és -helyreállításokat a legfontosabb feladatok közé sorolják.¹⁸

Kuba alacsony gazdasági termelékenysége, „bürokratikus eredménytelensége" és a mindennapos fásultság a munkahelyeken részben a nem kielégítő közlekedési hálózatnak köszönhető, az emberek és áruk elégtelen szállításának, legalábbis a hazai piacot illetően. A hosszú várakozás a buszmegállókban, a pontatlanság, a túlzsúfolt buszok és a tömegközlekedésre „átalakított" teherautók (a veserázó „camelosok"), továbbá az erősen szennyező üzemanyagok idült rendellenességekhez vezettek. A nem megfelelő közlekedésből adódó pontatlanság a munkahelyeken hozzájárult termelékenység csökkenéséhez, és néha „elfogadott" kifogás a lógások indoklására. A közlekedés anomáliái aláássák a munkahelyi és iskolai közhangulatot: ha a közhatalom képtelen az adminisztratív fegyelemre egy olyan alapvető dolog, mint a közlekedés területén, akkor hogyan fordulhatnak az alkalmazottakhoz nagyobb munkafegyelmet követelve? Az irányítók fegyelmének hiánya rossz példát mutat minden dolgozó számára.

Kuba mostanában ezer buszt vásárolt Kínától, ami némi enyhülést okozott, de a munkások továbbra is rákényszerülnek az autóstoppolásra, ami jelzi, hogy a nehézségek megmaradtak. Szintén probléma, hogy a termelőktől a fogyasztókig történő áruszállítás során keletkezett „veszteségek" tartós élelmiszer-, építőanyag- és olajhiányt okoztak.¹⁹ Főleg a korrupciót, a gyakori lopásokat, az irányítás hiányát, a nem megfelelő vezetői ellenőrzést okolhatjuk ezért, valamint hogy a fogyasztóknak és öntudatos munkásoknak nincs módjuk a politikai ellenőrzés gyakorlására. Azokban az ágazatokban, amelyeket az állam elsődleges fontosságúnak jelölt ki, mint a turizmus, a nikkel- és gyógyszeripar, a közlekedés elfogadható hatékonysággal működik.

A közlekedés problémáját nem egyszerűen a politikai akarat hiánya okozza. Fidel Castro 2005. novemberi bejelentése, hogy a benzin több mint 50%-át ellopkodták és eladták a feketepiacon, jelzi a kormányzati hatalom csődjét és az adminisztratív nemtörődömséget.²⁰ Az energiáért, közlekedésért és kereskedelemért felelős minisztereket még meg sem dorgálták a nyilvánosság előtt.

Kubának legalább 10 000 új szállítóeszközre van szüksége, de ez még csak a kezdet. Szükség van képzett karbantartókra és üzemeltetőkre, valamint szerevezett fogyasztói és munkásbizottságokra, hogy ellenőrizzék, vajon az új szállítóeszközöket, ha már egyszer beszerezték őket, a megjelölt célra alkalmazzák-e.

A munkások motiválása szempontjából fontos a társadalmi-politikai nevelés, az erkölcsi buzdítás és a példaadó történelmi vezetők példájának felidézése, de nyilvánvalóan elégtelen, ha közben a bér- és fizetési színvonal nem megfelelő.

Raul Castro 2007. július 26-ai camagüeyi beszédében rámutatott: „Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a velünk szemben álló szélsőséges, objektív nehézségek miatt a mai fizetések nyilvánvalóan elégtelenek minden szükséglet kielégítésére, és így megszűnt a szerepük annak a szocialista elvnek az érvényre juttatásában, hogy mindenki képességei szerint dolgozzék, és munkája szerint részesedjen a javakból. Ez társadalmi fegyelmezetlenségeket és elnézést szült, amit, ha már gyökeret vert, nehéz kiirtani, még akkor is, ha a mögöttük álló objektív okokat már megszüntettük."²¹

Az alacsony bérek, a gyenge motiváció, a munkafegyelem hiánya és az alacsony termelékenység ördögi kört alkot, ami hatással van a szolgáltatásokra, a gyáriparra és a mezőgazdaságra, de erény is kovácsolható belőle. Az utóbbi három évben a béreket – majdnem két évtized befagyasztás után – felszabadították, és viszonylag jelentős emeléseket adtak. A fizetésemelések mégis alatta maradtak annak a szintnek, ami nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, mivel ezt a háztartási áram, az élelmiszer (aminek jelentős részét a „szabad" piacon szerzik be), a ruházat és az egyéb létszükségleti cikkek jelentős áremelkedése kísérte.

Nemcsak nagyobb, hatékony fogyasztói vásárlóerőre van szükség, hanem a fogyasztási javak nagyobb kínálatára – megfizethető árakon. Az áruhiány melletti béremelések ahhoz vezetnek, hogy több pénz kevesebb áruval áll szemben, és a nem hivatalos áremelések elmállasztják a nominális „emeléseket". A gazdaságnak egyensúlyban kell tartania a fogyasztói javak nagyobb termelését és behozatalát a termelőeszközökbe történő beruházásokkal és a kivitelre termeléssel. A turizmus eszközeinek fejlesztését egyensúlyban kell tartani a tőkeberuházásokkal és a külpia­cokra termeléssel. Az ellentét a turisták luxuskörülményei és a munkások szegényes lakásai között hatalmasra nőtt a „speciális időszakban". A külföldi turistaipar terjeszkedésének folytatódása a gazdasági talpra állás másfél évtizedében, valamint a közjavak eltulajdonításából származó jövedelemkülönbségek bomlasztják a szocialista erkölcsi világképet. A különbségek nőttek a vegyes vállalatok vezetőinek, külkereskedőknek és a dollár-/eurógazdaságban dolgozóknak juttatott nem hivatalos „jutalmak" miatt. Egy új jövedelempolitika már önmagában nagyobb termelékenységre ösztönözhetne, ha együtt járna minden dolgozó nagyobb mértékű közvetlen részvételével a munkahely irányításában és ügyintézésében, valamint ha széles teret nyitnának a gazdaság átalakításának megvitatására.

Az új jövedelempolitikát a gazdaság kulcsfontosságú ágazatainak fejlesztésére kell irányítani. A mezőgazdaság, a feldolgozóipar és az alkalmazott számítástechnika növekedésének ösztönzése a kormányzati politika irányának megváltoztatását követeli meg, különös tekintettel az oktatási és szakképzési programokra.²² Míg a hatvanas években a legtöbb ázsiai és latin-amerikai ország Kuba után kullogott, mára messzire lehagyták Kubát azáltal, hogy gazdaságaikat több lábra építették, hogy versenyképes feldolgozóipari exportszektorokat hoztak létre, és hogy exportfüggőségüket, amely néhány árucikken nyugodott, csökkentették. Az ázsiai országok megnövelték áruik hozzáadott értékét, így növelve bevételeiket, ami magasabb bérekhez, valamint a felsőoktatás és a munkakínálat jobb „illeszkedéséhez" vezetett. Kuba gazdaságát az igen fejlett oktatási rendszer és a tulajdonképpen monokulturális gazdaság közötti megbomlott egyensúly jellemzi, a gazdaság nem kínál megfelelő munkalehetőségeket a széles körű felsőoktatásból kikerülők számára. Kubának változtatnia kell oktatási rendszerén, hogy olyan diplomásokat képezzen, akik képesek irányítani és működtetni a tömegfogyasztás tömegtermékeit előállító ipari és mezőgazdasági tevékenységeket, valamint az egészségügyben dolgozó képzett tudósokat.

Kuba nikkelt és déligyümölcsöt termel és exportál, de a feldolgozás hozzáadott értéket termelő tevékenysége, a késztermékek előállítása másutt folyik. Kuba exportra 5-6 millió tonna nyerscukrot állított elő évtizedeken keresztül, de a Szovjetunió felbomlása után már világpiaci áron kellett eladnia. Ezzel ellentétben Brazília a feldolgozott cukornád többcélú – különösen energiaforrásként való – hasznosításában lépett előre, miközben Kuba eltékozolta szűkös külföldi valutáját olaj vásárlására, csökkentve ezzel az általános növekedést. Ezután Kuba sok cukorgyárat zárt be. Néhány cukornádültetvényt más terményre állítottak át, de sok parlagon maradt, még akkor is, amikor az etanol ára az égbe szökött, és a kubai élelmiszer-behozatal nőtt. Sok kritikusnak igaza van, amikor rámutat az élelmiszer-termelés etanolra állításának negatív hatásaira, de Kuba esetében ez nem áll meg: a parlag sem élelmiszert, sem etanolt nem termel.

A közvagyon eltulajdonításának elterjedt gyakorlata nagyban fékezi a gazdasági növekedést, és növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Fidel Castro csak egy mutatót emelt ki, a benzin elosztásában a feketepiaci eladások miatt tapasztalt 50%-os jövedelemveszteséget. A hivatali korrupció és a közvagyon eltulajdonítása a feketepiacot működtetők kezében koncentrálja a jövedelmeket, növelve az egyenlőtlenséget, és rombolva az tisztességes munkások munkaerkölcsét. Ugyanennyire jelentős az is, hogy a tolvajlás a források rossz elosztását eredményezi, késlelteti az áruk és szolgáltatások fogyasztókhoz jutását, és áruhiányhoz vezet. A magas rangú hivatalnokok megbüntetése szükséges, de nem elegendő. A nyilvános elszámoltatás különösen reformért kiált; az új rendszer független elszámoló hatóságokon alapulhatna, fogyasztói és munkás-ellenőrzőbizottságokon, akiknek joguk lenne „betekinteni az elszámolásokba". A munkások és szakértők ellenőrzése nem fogja teljesen megszüntetni a korrupciót, de a hatóságokat kérdőre vonja ismétlődő, független jelentéseivel. Raul Castro elnök de facto követelte, hogy a miniszterek a jövőben szigorú munkaterveket kövessenek, és munkaterületükön friss, írásbeli jelentéseket tegyenek. A vezetésen belüli nagyobb beszámoltathatóság szükséges, de nem elegendő. Léteznie kell alulról meghatalmazott bizottságok általi ellenőrzésnek és felügyeletnek, továbbá egy párhuzamos, független, általános elszámoló hivatalnak.

A vegyes vállalatok és az osztálykülönbségek bizonyos foka bizonyára szükségszerű volt, hogy vonzzák a tőkét az általános válság, az összeomló kereskedelem és a pénzügyi hálózatok éveiben, azaz a „speciális időszakban". Azonban amit akkor taktikai visszavonulásnak vagy ideiglenes alkalmazkodásnak gondoltak, bebetonozódott, s ez messzemenő következményekkel járt. A társadalmi különbségek létrehozták azt az osztályt, amelyet Fidel Castro a liberális ideológiát magához ölelő újgazdag osztálynak nevezett. Ők a köz- és a magánszféra nagyobb mértékű együttműködését szorgalmazzák, s az országot végső soron a birodalmi tőke által uralt világpiacba szeretnék integrálni. A közvagyon Kubában még mindig domináns és politikailag erős,²³ de ha nem tud megbirkózni a hiánytól szenvedő közszükségletek és az egyéni fogyasztási igények kielégítésével, egyre inkább sebezhetővé válik a liberális kritikával és a sajátos „piaci szocialistákkal" szemben. Az utóbbiak úgy érvelnek, hogy a hiányjelenségeket az szüntetheti meg, ha a tőkés befektetőknek, továbbá a hazai és külföldi kereskedelmi érdekeknek nagyobb mozgásteret nyújtanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek nem kizárólag a piaci erőknek, a korrupciónak és a turizmusnak köszönhetőek. Mindez a gazdaság irányítása és adminisztrációja, valamint a közkiadásokkal való rendelkezés fölötti politikai hatalom koncentrációjának is a következménye. Az újgazdag burzsoázia növekedésének megfékezése többet követel, mint vissza-visszatérő népmozgalmakat (például amikor a szociális munkások elfoglalták a benzinkutakat), és többet az erkölcsi buzdítások felújításánál (amelyek egyébként fontosak). Az Új Osztály elleni harc megköveteli a választott képviselők új rendszerét, akik felügyelik a költségvetés felosztását a különféle minisztériumok számára, és jogukban áll beidézni az illetékes hivatalnokokat televízión közvetített meghallgatásokra, szigorú elszámoltatásra a nyilvánosság előtt, ha szükséges.

A lakosság elégedetlenségének egyik leggyakrabban és visszatérően említett oka, hogy nagy az aránytalanság a külföldre juttatott emberbaráti segélyek és a hazai piaci áruhiány között. Senki sem kívánja, hogy Kuba ne vállaljon továbbra is szolidaritást a nem Kubában élő szegényekkel, de a kubai lakosság nem támogatja a segélyek jelenlegi mértékét, a fennálló hazai fogyasztói áruhiány mellett.

Sokféle kifogás érte Kuba külföldi kötelezettségvállalásait és rosszul meghatározott prioritásait. Először is, sok segély egyszerűen adomány, és nincs gyakorlati haszna Kuba számára: az egészségügyi programokat a fogadó országok rendszerei nem viszonozzák kedvező diplomáciai vagy politikai intézkedésekkel. Valójában a kubai egészségügyi kiadások lehetővé teszik sok reakciós és USA-barát rendszer számára, hogy forrásokat szabadítsanak fel a külföldi befektetőknek adott kedvezményekre vagy hadieszközök vásárlására (amint azt Honduras, Pakisztán, Afrika és mások példája bizonyítja), valamint visszafogják az egyes népek saját kormányaikkal szembeni harcát, amely a szociális szolgáltatásokért folyik. Nem kétséges, hogy Kuba megnyeri ezen országok szegényeinek jóindulatát, de egyidejűleg sok kubai haragját is kiváltja. A hazai programok felgyorsításának sürgős igénye mellett Kuba nincs abban a helyzetben, hogy költséges külföldi programokat tartson fenn mindenféle pénzügyi, állami vagy kereskedelmi hozadék nélkül. Ugyanezt a kérdést felvethetjük a külföldi diákok, betegek és számos konferenciaküldött támogatásával kapcsolatban is.

Komolyan át kell gondolni a dolgokat, és még komolyabb gazdasági döntéseket kell hozni, hogy eredményes egyensúlyt hozzunk létre Kuba égető belső szükségletei és külföldi humanitárius küldetése között. Egy pozitív példa a kiegyensúlyozott kölcsönös kapcsolatra Kuba és Venezuela viszonya – kedvezményes olaj, befektetések és kereskedelem Caracas részéről cserébe a magasan képzett kubai munkaerő által nyújtott jelentős orvosi, oktatási és szociális szolgáltatásokért.

Kuba jelentős elvárásokkal és eredményekkel rendelkező fejlődő ország, ahol azonban a szegénység még mindig magától értetődő és látványos (gondoljunk csak a Havanna központjában omladozó házakra és a leromlott infrastruktúrára).

Ha Kuba le akarja győzni a bimbózó neoliberalizmus növekvő belföldi és külföldi kihívásait, az állami szektornak sokkal jobban kell reagálnia a tömegigényekre. A nagyobb átláthatóság és a jobb válaszadó készség megköveteli a fogyasztói és termelői szektor erősebb képviseletét és ellenőrzési lehetőségét.

 

 

Kultúra: forradalom és a neoliberális kritikusok

 

A neoliberalizmus fenyegetése számtalan forrásból fakad. A legnyilvánvalóbb „kemény fenyegetés" az USA birodalmából jön – kormányzatából és ál-„nemkormányzati szervezeteiből" (NGO-k), továbbá a tömegpropagandából és szórakoztatóiparból, valamint informális forrásokból, például rokonoktól és sportügynököktől. Azt mondom, hogy ez a „keményvonalas" gyűlölködés a kubai forradalom ellen közismert és félelmet kelt, de a legkevésbé hatékony – mivel pontosan felismerhető, és már sokan alaposan megértették.

A jelenlegi legjelentősebb kulturális fenyegetés belülről fakad, amit a forradalmi kulturális termékek visszaszorulása jelez a mozikban, irodalomban, színházban és zenében. A hatvanas és hetvenes években Kuba csodálatos dokumentumfilmeket készített a vietnami emberek hősies küzdelméről, a feketék felkeléséről az Egyesült Államokban, valamint a tétovázó értelmiségiek és a harcos forradalmárok szembenállásáról. Az utóbbi két évtizedben egy dokumentumfilm sem készült az iraki, afgán és szomáliai ellenállás világtörténelmi küzdelméről az USA által levezényelt birodalmi háborúk ellen, a kolumbiai gerillák küzdelméről a halálosztagos demokrácia ellen, és a New Orleans-i fekete tömegek küzdelméről otthonuk, iskoláik és kórházaik kapitalista leradírozása ellen.

Egy vezető kubai filmipari hivatalnok mondta nekem, hogy ezek „fontos témák", de hiányoznak hozzá a források, és gyakran kell a vegyes vállalatokban spanyol és más európai producerekkel dolgozniuk, akik nem érdeklődnek a forradalmi küzdelmek iránt. A pénzügyi érv nem meggyőző.²⁴ Gyarmatosításellenes háborúkról filléres költségvetéssel készültek filmek: két repülőjegy, egy videokamera, magnó, hálózsák és politikai akarat – kevesebb mint 5.000 dollárért (kisebb összeg, mint egy egyszeri üdülési hirdetés egy európai újságban). Semmilyen pénzügyi nyomás nem kényszeríti őket arra, hogy megfeleljenek a liberális és posztmodern európai koproducerek ízlésének.

Sok úgynevezett „kritikus" film és írás kifigurázza a forradalmárokat és harcosokat, vagy pedig egyszerűen kihagyja őket. Az a benyomásunk támad a mai kubai kulturális termékek láttán, hogy Kubában nem maradt egyetlen őszinte forradalmár sem.

A kubai televízió mostanában a hetvenes évek irodalmi hivatalnokaival készített interjúkat, olyan funkcionáriusokkal, akik az akkori merev és dogmatikus kulturális álláspontokat képviselték. Az „új kritikusok" hangos felháborodásban törtek ki, nem csak a korábbi hivatalnokok kulturális politikáját kritizálták jogosan, de a tv-csatornákat és a kormányzat kultúrpolitikáját is támadták, valamint elbocsátásokat, nyomozást és cenzúrát követeltek.²⁵ Más szóval, az „új kritikusok" pontosan ugyanazokat a tekintélyelvű módszereket követelték, amelyeket korábbi elnyomóik használtak. Továbbá heves hadjáratuk már-már boszorkányüldözéssé vált minden olyan irodalmi vagy művészeti törekvés ellen, amely megpróbálta megvédeni vagy bemutatni a forradalmi értékeket vagy a mai Kuba bármely pozitív társadalmi mozzanatát.

Az „új mozi" állandó műsorszámai közt megtaláljuk, a forradalmárok mechanikus és élettelen karikatúrája ellenpontozásaként, a kubai emigránsokat, akiket érzékeny személyiségnek ábrázolnak, akiknek „érzelmeik" vannak Kuba iránt, azonban kényelmesen elvannak külföldön. Az új mozi elfelejti megemlíteni, hogy az USA-ban az emigránsoknak nincs általános betegbiztosításuk, az egyetemet is magában foglaló ingyenes oktatásuk. Ezekben a filmekben az emigráns szereplőknek nincs tudomásuk arról, hogy a gyilkos Bush-rendszer Közel-Keleten milliók életét oltja ki. Egyetlen emberiesség elleni bűntett sem kerül bele az új kritikusok érzelmes „személyes forgatókönyveibe".

A kubai új irodalom, a szocialista realizmussal való szakítása után, rasszista és szexista sztereotípiákkal van tele – általában kiemelve a fülledten érzéki, hosszú lábú és domború fenekű (nalgas) mulattokat. Romantikus kalandok európai turistákkal vagy üzletemberekkel, melyek könnyfakasztó elválásokhoz és egy új országbeli szebb jövőre vonatkozó ígéretekhez vezetnek.

A Szovjetunióval és Kelet-Európával fennálló korábbi több évtizedes szoros kulturális kapcsolathoz képest most semmit sem tudhatunk meg arról (se filmekből, se írásos beszámolókból), hogy a posztszovjet blokk milyen katasztrofális válságban van, s hogy a neoliberalizmus mennyire teret nyert Kelet­-Európában. Sehol sem említik a kubai művészek azokat a masszív társadalmi-gazdasági válságokat, amelyeket a volt kommunista országok gazdaságainak külföldi felvásárlása okozott. Nincsenek dokumentumfilmek vagy dramatikus feldolgozások a nyugdíjalapok kirablásáról, a kábítószeres és szegény fiatal lányokat, asszonyokat szexrabszolgaként dolgoztató bűnbandák felemelkedéséről, a példa nélküli népességfogyásról, ami a kábítószernek, az alkoholnak, az öngyilkosságoknak és a már egyszer térdre kényszerített fertőző betegségek (tbc, szifilisz) újbóli megjelenésének köszönhető. A kubai emigráns nosztalgia ábrázolásában semmi sincs a neoliberalizmus másik oldalából, s csak a nyugati középosztály relatív jólétét mutatja – egy csökkenő életszínvonalú osztályét.

Lehet, hogy a saját liberális víziókkal rendelkező „új kritikusok" azért tagadják meg a „piaci szocializmus" vagy „posztszocializmus" katasztrofális következményeinek ábrázolását, mert attól félnek, hogy ezzel hiteltelenítenék egy „új és nyitott Kubába" való átmenetről kialakított saját verziójukat? A kapitalizmusba való átmenet iszonyú következményeit megkerülve inkább a könnyebb feladatra fókuszálnak, hogy Kuba múltjának és jelenének aktuális problémáit és ellentmondásait egy idealizált Nyugattal állítsák szembe. Csak kevés művész és értelmiségi fejezi ki aggodalmait liberális-demokratikus nézeteik csapdáival és ellentmondásaival kapcsolatban.

Kulturális forradalomra van szükség Kubában, hogy legyőzzék az afrokubaiak hirdetésekben, vezető pozíciókban és a hivatalos média-megjelenésekben való alulreprezentáltságát, továbbá hogy mélyítsék és kiterjesszék az afrokubaiak szakmai képzését, hogy így csökkentsék felülreprezentáltságukat a bokszban és más, sérüléssel járó sportágakban.

A forradalmi kultúra gyakorlatának és a faji megkülönböztetés elleni pozitív akcióprogramoknak az újraélesztése megerősíti és elmélyíti a 21. századi szocializmus fejlődését, és megnyitja az utat a gazdasági döntéshozatal kritikai újragondolása felé. A múlt gazdasági gyakorlatának kritikai észrevételezése és megvitatása valószínűleg fokozott figyelemhez, ésszerűséghez, összehangoltsághoz és költségelőny-elemzéshez vezet. A ráhagyatkozás az áldozathozatalt kérő erkölcsi felszólításokra már nem olyan hatékony, mint amilyen a kilencvenes években volt. A nagy volumenű közprogramok elindítása „megkésett eredményeket" vagy a későbbi teljesítésre vonatkozó ígéreteket hozott a lakosságnak, ami nem váltott ki népi lelkesedést, ahogy arra Raul Castro közvetlenül utalt 2007. július 26-ai beszédében.

A kubai beruházások tervezését a Nagy Haladó Ötlet iránti lelkesedési hullámok jellemezték, ami tartalmazhatott néhány haladó vonatkozást, de amit más prioritásoktól elkülönítetten valósítottak meg, így ezzel kapcsolatban nem teljesültek a költségelőny-elemzés kritériumai. Két terület emelkedik ki: a számítógépesítés és a biotechnológia. Mindkettőbe dollármilliókat fektettek, és elértek néhány innovatív eredményt, de ez más ágazatokkal összevetve igen költségesnek bizonyult.

Idevágó példa, hogy Kuba több száz millió dollárnak megfelelő összeget fektetett be egy gondosan megépített számítástechnikára szakosodott egyetembe. Az egyetemépítési projektet beilleszthették vagy integrálhatták volna a létező egyetemi központokba, de ennél fontosabb, hogy integrálhatták volna kulcsintézményekkel, hogy olyan adatbázisokat és programokat alkossanak, amik információfeldolgozási képességeikkel javítják a gyárak, benzinkutak, a kórházi és betegadminisztráció stb. hatékonyságát. Az ellentmondás a speciális, költséges és fejlett számítástudományi egyetem és a kulcsfontosságú társadalmi és gazdasági intézmények visszamaradott adatfeldolgozása között jelzi a hajlamot arra, hogy miként kerülhetünk egy „Nagy Ötlet" hatalmába – számítógépesítés annak átgondolása nélkül, hogy ez hogyan függ össze az alacsony hatékonyság, a lopás és a késések problémáival, és hogyan képes megoldani azokat.

A biotechnológia az a terület, amit a kubaiak a leggyakrabban említenek a jövő növekedési ágazataként. A befektetett több mint egymilliárd dollár révén első osztályú intézményeket lehetett létrehozni, első osztályú tudósokat képezni és toborozni, kifejleszteni néhány fontos védőoltást, és előrelépést tenni az orvosi ellátásban. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Kubában, mint a világ többi részén, a biotechnológiai befektetések hozama, mind orvosi áttörésekben, mind pénzügyi értelemben számolva, a legjobb esetben is egyenetlen. A biotechnológiai újítások Kubában, Európában és az USA-ban csak szerény javulást okoztak a közegészségügyben. Minden egyes sikeres felfedezést több tucat költséges és sikertelen program előz meg. Mivel Kubában az alapvető szükségletek kielégítéséhez szükség lenne olcsó és könnyen beszerezhető tápláló élelmiszerekre, tömegközlekedésre, lakásokra és más, égetően szükséges dologra, a prioritások kérdését fel kell vetni és széleskörűen, nyíltan meg kell vitatni. A fogyasztási javak krónikus hiánya, az infrastruktúra leromlása, az alacsony fizetések mellett hogyan tudná Kuba folytatni milliós összegek igen kockázatos ágazatokba való befektetésének gyakorlatát?

A nemzetközi tudományos elismerés és a humanitárius segélyek megérik-e a húsz évnél hosszabb ideje létező hazai hiányjelenségek miatti kiábrándulást és a csökkenő forradalmi buzgalmat?

A kubai külpolitika nagyon sok diplomáciai sikert könyvelhet el: az ENSZ általános közgyűlésén 98%-os támogatást kapott, és majdnem egyhangú szavazatokat az Amerikai Államok Szervezetében az USA gazdasági blokádja ellenében. Kubának kereskedelmi kapcsolatai vannak majdnem az egész világgal, sőt egyoldalú kereskedelme az USA-val annak ellenére, hogy Clinton és Bush elnökök keresztülvitték a Helms-Burton kereskedelmi és utazási embargótörvényt. Kuba és Venezuela a Fehér Ház szigorú nyomása ellenére sikeresen mozdítottak elő stratégiai, kereskedelmi, befektetési és katonai szövetségeket. Washington nyomása ellenére Kuba külpolitikája diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat épített és terjesztett ki még Washington legszervilisebb szolgarendszereivel is. Kuba „emberektől emberekig" diplomáciája kivívta a világ szegényeinek rokonszenvét. Hajthatatlan szembenállása az ázsiai és közel-keleti szabadpiacokkal és katonai inváziókkal (különösen Irak, Afganisztán és Libanon gyarmatosító lerohanásával szemben) elnyerte a világ népeinek támogatását és sok harmadik világbeli kormány szimpátiáját is.

Épp Kubának a birodalmi diplomáciai és gazdasági blokád áttörésében elért sikere szülte az új ellentmondások láncolatát: a jogos államérdek a kubai kereskedelem és diplomáciai támogatottság növelésében néha odavezetett, hogy a kormány támogatott és helyeselt néhány olyan reakciós, neoliberális rendszert, mint Lula Da Silváét Brazíliában, és baráti gesztusokat tett a halálbrigád-elnöknek, Uribének Kolumbiában.²⁶ A fő probléma, hogy a kubai állam és a Kubai Kommunista Párt nem válik szét. Ami megfelelő diplomáciailag a kubai államnak, az a neoliberális rendszerek ellen csatázó népmozgalmak nézőpontjából politikailag reakciós lehet. Kuba úgy tudná megoldani ezt a problémát, ha az állam és a párt elkülönült szervezetek lennének. A Párt a nép küzdelmével szolidárisan, forradalmi szempontból szólalhatna meg, az állam pedig a fennálló rendszerekkel tárgyalhatna.

 

 

Összefoglalás: ellentmondások és alternatívák

 

Kuba sikere, hogy úrrá lett a kelet-európai és volt szovjet kereskedelmi partnereinek összeomlásán, és átalakította gazdaságát, korunk történelmének egyik legdrámaibb eseménye. Hasonlóan, Kuba nemzetbiztonsági rendszerének ellenálló képessége, amellyel elhárította a világ legnagyobb szuperhatalmának a forradalom lerombolására tett kísérleteit, példa nélkül áll korunk világtörténelmében.

Kuba sikere, hogy szerény gazdasági talpra állást produkált, miközben fenntartotta fontos szociális programjait, a világ többi része fölé emeli, ahol a gazdasági átalakításokat a szociális ellátások óriási mértékű csökkentése kísérte. A forradalmi kormány által megtervezett változások azonban jelentős ellentmondásokat okoztak, amelyek még nem fenyegetik a rendszert, de ilyenekké válhatnak, ha elhanyagolják őket. Vannak olyan folyamatok, gyakorlatok, politikák és struktúrák, amelyek fokozatosan mállasztják a tömegtámogatás alapját, és amelyeket sürgősséggel kezelni kell, amíg még megoldhatók. A pozitív reformok a következőkből állhatnak:

1. Kiegyensúlyozott gazdasági tervezés, a bürokrácia munkás-fogyasztói felügyelete és munkás-fogyasztói részvétel a közös döntéshozatalban.
2. Minden minisztérium számláinak, bevételeinek és kiadásainak publikálása, hogy a nyilvánosság részletesen megvizsgálhassa azokat.
3. Minden vezető hivatalnok költségtérítési számlájának, közlekedésének, lakhatásának, ajándékainak, magánvagyonának és külföldi vásárlásainak nyilvánosságra hozatala.
4. Nyilvános vita és népszavazás a beruházási prioritásokról, a külföldi segélyek és a hazai programok arányáról az egészségügyben, a lakásépítésről, az élelmiszereket és a közlekedést érintő kérdésekről.

A kubai döntéshozóknak szakítaniuk kell a monokulturális mentalitásukkal – nem elegendő szakítani a cukorexporttal, és ráhagyatkozni a turistaiparra, valamint az elsődleges termékekre (nikkel, déligyümölcs, dohány és í. t.). Politikailag ésszerű lehet korlátozott kapcsolatokat kiépíteni amerikai mezőgazdasági exportőrökkel, de semmi értelme élelmiszerfüggővé válni és föladni az élelmiszer-biztonságot, különösen az USA pénzügyminisztériumával folytatott egyoldalú kereskedelemben, amely készpénzt követel (nincs hitel!).²⁷ Az ALBA jó alternatíva az USA dominálta ALCA-val szemben, de Kubának is meg kell tennie a magáét. Növelnie kell (a jelenleg majdnem zéró) élelmiszer-behozatalát Bolíviából, Ecuadorból vagy Nicaraguából, nem pedig az USA-ból, az élelmiszert cserébe kérve a gyógyszerexportért, valamint az egészségügyi és orvosi szolgáltatásokért számlázott összegekért.

Kubának meg kell fontolni a művelés alól sietve kivont cukornádültetvényeinek újramegnyitását, különösen azokét (az alföldeken), amelyeken lehetővé tehető a gépi aratás. A cukor tartósan magas ára miatt, ami a bio-üzemanyagok (etanol) felé fordulásnak köszönhető, Kuba külföldi valutát kereshet, etanolt termelhet, és így csökkentheti függőségét a benzinbehozataltól, ami még a venezuelai támogatás ellenére is több mint 30 dollár hordónként.

Kuba új, specializált számítástudományi központját integrálni kell a gazdasággal és a szociális szolgáltatásokkal: alkalmazott programok, diákmunka-programok a kórházakban és gyárakban, hogy sürgősen információs hálóba kössék a kórházakat, klinikákat és munkahelyeket. A szállítási rendszert számítógépesíteni kell, hogy kézben tartsák a határidőket, csökkentsék a felesleges kitérőket, ami az állami raktárakból ellopkodott áruk feketepiacosok számára történő törvénytelen kiszállításait fedezi. A számítógépesítés, ami lehetővé teszi a benzin és más áruk eladásából keletkezett bevételek napi, sőt óránkénti nyomon követését, megnöveli a bevételeket, és csökkenti a korrupciót. A számítógépesítés, továbbá a fogyasztói-munkás-könyvelői felügyeleti tanácsok fogják részben meghatározni a 21. század szocializmusát.

Az ipar több lábra állítása, különösen azokban a termelési vonalakban, amelyek közvetlenül érintik a népi ipar termékeit és a kivitelt, nagyobb hangsúlyt kell kapjon a szakképzésben, a számítógépes rendszerépítésben és a fogyasztói kutatásokban. A számítógépesítést sokkal egyértelműbben kell összekötni a sürgető népigények kielégítésével.

Kubának be kell fektetnie a nikkeliparba, a nikkel feldolgozásába, feldolgozóipari szakmunkás állásokat létrehozva, és növelve a hozzáadott értéket a Kínába és máshova irányuló exportban. Kubának mindenekelőtt vissza kell szereznie élelmiszer-biztonságát.²⁸ Egyáltalán nincs olyan ok, amely kizárná, hogy Kuba önellátóvá váljon baromfi, hús, rizs, bab és más alapvető élelmiszerek tekintetében, ha átalakítja gazdasági fejlődési prioritásait, és nagyobb hangsúlyt fektet hazai piacai fejlesztésére és kiszélesítésére, továbbá ha a beruházásokat átcsoportosítja a túlfejlett tercier ágazataiból az elsődleges és másodlagos szektorokba.

Kuba túlhangsúlyozta külföldi orvosi segélyprogramjait, új szakrendelőket épített, miközben a hazai kórházak leromlottak. A várótermeknek és folyosóknak a vidéki szakrendelőkben tisztáknak kell lenniük, és rendesen ki kell őket festeni. Néhány rendelőben szakemberhiány van. A karbantartó személyzetet nem használják ki. A kórházakban hiányoznak az alapvető oktató felszerelések, a diagnosztizáló központokból pedig a kémiai reagensek. Amíg a külső megfigyelők jogosan mutatják ki Kuba hatalmas fölényét az USA szegényes közegészségügyével szemben, a kubaiak mostanában panaszkodnak a kezelések elhalasztása és a várakozás miatt, mivel az orvosi személyzet külföldön kapott feladatokat.

Kuba meg kell fontolja, egyetértve Martinak a forradalom belső nemzeti dinamizmusa újraélesztéséről szóló tételével, hogy előresorolja, a legfontosabbak közé, a kubai emberek fogyasztói igényeinek kielégítését. Ezt el lehet érni az export és a hazai szektor közötti, valamint a fejlett képzés és a gazdaság gyakorlati igényei közötti egyenlőtlenségek kiigazításával. Az oktatási rendszer, amely jelenleg a szolgáltató szektor felé fordul, olyan diplomásokat kell képezzen, akik több lábra állítják a feldolgozóipart, és újraélesztik az élelmiszer-termelést.

Kuba a múltban már megmutatta, hogy képes megoldani belső ellentmondásait. A jelenlegi ellentmondások nem visszafordíthatatlanok, de a mai prioritások, stratégiák és struktúrák komoly és mély újragondolását igénylik. Egy átfogó, nyílt vita szükséges az összes antiimperialista kubai között, hogy elmélyítsék és fönntartsák a forradalom vívmányait.

Az új dogmák, az apolitikus és liberális művészek, írók és filmkészítők pózolása szintúgy akadálya a forradalom elmélyítésének, mint a bebetonozott bürokraták. A kubai forradalom és vezetői számíthatnak az afro- és európai kubaiak nagy többségének hatalmas jóindulat-, szolidaritás- és lojalitás-tartalékaira. De időbeli és türelmi korlátok vannak – a kubaiak vágya a jó életre mindennapi szükségleteik kielégítését sürgeti.

A késések és állandó halasztások a lakás-, bér- és élelmiszer-szükségletek kielégítésében csak a belső liberális ellenforradalmárokat segíti, akik a nagyobb „piaci szabadság" mellett érvelnek.²⁹ Az erkölcsi felhívások és büntetőintézkedések szükségesek, de elégtelenek, ha nem járnak együtt nagyobb népi felügyelettel, az anyagi javak nagyobb kínálatával, anyagi ösztönzőkkel, megfizethető minőségi és változatos élelmiszerekkel, minden család számára elérhető lakásokkal. A forradalom jövője most van, nem a későbbi életpályánk során, hanem ebben az évben. Nem kevesebb, mint a kubai forradalom jövője forog kockán a stratégiáról, a társadalom szerkezetéről és a politikai akciókról folytatott jelenlegi vitában.

Ahogy az 1959-es Forradalom történelmi vezetője, Ramiro Valdes parancsnok mondta 2007. május 28-án: „A hazai gazdaság megerősítése a tudomány és technológia, a társadalmi problémák megoldása és népünk életminősége terén olyan feladatok, amihez nagyobb rátermettséggel kell hozzányúlnunk, ha elszántságunk, a forradalom és a kubai szocializmus valóban visszafordíthatatlan, ahogy Fidel és Raul szeretné."³⁰

(Fordította: Bózsó Péter)

Jegyzetek

¹ Morris Morley: Imperial State and Revolution: The United States and Cuba (1952-1986). Cambridge University Press, NY 1987.

² Ernst and Young: A Business Guide to Cuba (2006. február), Bridgetown, Barbados, 1. rész; lásd még Fidel Vascos Gonzalez: Economía Cubana: Se Acelera su Ritmo de Crecimiento, Cubarte, 2007.

³ Uo. 3. rész, 36. o.

⁴ Morley: i. m.

⁵ Ernst and Young: i. m.

⁶ Interjúk a Számítástudományi Egyetem igazgatójával, 2006. február 11.; lásd még Ernst and Young: i. m. 6. rész.

⁷ Ernst and Young: i. m. 1. és 2. rész, The United Nations Economic Commission for Latin America (CEPAL) 2006. évi jelentés Kuba 2003 óta fenntartott növekedésére fókuszálva.

⁸ James Petras: „The Responsibility of Intellectuals: Cuba, the US and Human Rights", 2003. május 6. Rebelión www.rebelion.com

⁹ Interjú Felipe Perez Roque kubai külügyminiszterrel, 2004. február 4.

¹⁰ Paul Klebnikov: Godfather of the Kremlin: The Decline of Russia in the Age of Gangster Capitalism. Harcourt, NY, 2000; James Petras: „Global Ruling Class: Billionaires and How They Made it". Journal of Contemporary Asia, 2008. január; David Hoffman: The Oligarchs. Public Affairs, NY, 2003.

¹¹ Ernst and Young: i. m. IV. rész: Foreign Direct Investment és VI. rész: Sectors for Foreign Investment.

¹² Klebnikov: i. m.; Hoffman: i. m.

¹³ Fidel Castro beszéde a Havannai Egyetemen, 2005. november 17. (Granma, 2005. november 18.) Fidel hangsúlyozta, hogy a Forradalom fő veszélye a belőle kinövő Új Osztály.

¹⁴ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26-án. „A Forradalom 49. éve." Raul kiemelte, hogy nagyobb hazai mezőgazdasági termelésre van szükség, különösen a helyi piacokra szánt élelmiszerekére – rámutatva ezzel a „szerkezeti hiányosságokra".

¹⁵ Gideon Alon: „Just a Farmer in Cuba". Haaretz, 2007. július 3. Az izraeli sajtó riportja Rafi Eitant, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad európai tevékenységére felügyelő korábbi főnökét említi: „Eitan egy olyan cég résztulajdonosa, amelynek hatalmas kertészetei vannak Kubában […] A cég mezőgazdasági tevékenységet folytat Kubában […] déligyümölcslé-sűrítményeket állít elő a világ legnagyobb ültetvényén." Izraeli tőkések dollártízmilliókat fektetnek be egy havannai irodanegyedbe, ami 18 darab hatszintes irodaépületből áll majd 2 millió négyzetláb irodaterülettel. A fejlesztés a kubai állami ügynökség, a Cubalse and Grupo BM és egy Rafi Eitan által vezetett izraeli cég közös vállalkozása.

¹⁶ Lásd a Juventude Rebelde-ét a következőben: Gerardo Arreola: „Trabas burócratas ahondan crises de vivienda en Cuba: Juventude Rebelde", idézi a La Jornada 2007. június 18-án. A kereskedelmi szakszervezet lapja, a Trabajadores szerint a 2005-re jóváhagyott 8934 lakásépítésből csak 1445-öt valósítottak meg 2007 májusáig.

¹⁷ „La Población cubana decrece y envejece". Xinhua, 2007. július 11.; Gerardo Arreola: „Decrece la publación cubana". La Jornada, 2007. március 9.

¹⁸ Uo.

¹⁹ Raul Castro beszéde Camagüeyben, 2007. július 26. Raul megemlíti, hogy mennyi olajat pazarolnak el, amíg a tejet a tejgazdaságoktól a feldolgozókba szállítják, illetve vissza a fogyasztókhoz, akik az előbbi tejgazdaságok mellett laknak.

²⁰ Fidel Castro beszéde 2005 novemberében a Havannai Egyetemen (Granma, 2005. november 19.), az erről szóló tudósítás: Gerardo Arreola: „El Presidente Cubano recibe 2006 en un gasolinera de la Habana". La Jornada, 2006. január 2.

²¹ Raul Castro beszéde, 2007. július 26.

²² Pedro Campos: „Debería Cuba reconsiderar comércio unidireccional con EEUU y avanzar a la autosuficiencia alimentica". 2007. június (Perucho1949@yahoo.es).

²³ A vegyes vállalatok megjelenése ellenére fenmaradt az állami tulajdon túlsúlya, lásd Jose Luis Rodriguez gazdasági miniszter nyilatkozatát: Gerardo Arreola: „Firme en Cuba el predominio de la propriedad estatal: ministro de Economía". La Jornada, 2007. május 30.

²⁴ Interjú Havannában, 2005. február 7.

²⁵ Gerardo Arreola: „Cuba: el fantasma de la censura". La Jornada, 2007. január 19.

²⁶ Gerardo Arreola: „Intercambian invitaciones Castro y Uribe para hacer visitas reciprocas". La Jornada, 2007. április 2.; „Nueva etapa de cooperación y solidaridad con Cuba: Torrijos". La Jornada, 2005. december 2. Torrijos Panama elnöke és közismert szabadpiacpárti, aki támogatja az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, az ALCA ötletét.

²⁷ Kuba élelmiszerimportért felelős vezetője, Pedro Alvarez az USA-ból behozott élelmiszerekre költött összeget 1,5-1,6 millió dollárra becsülte; olyan árukról van szó, amelyeknek a nagy részét Kubában is elő lehetne állítani. 2006-ban Kuba nettó kereskedelmi hiányának több mint felét tette ki az amerikai élelmiszer-behozatal. Kuba 2001 és 2006 között 2,26 billió dollárt költött amerikai élelmiszer-vásárlásokra. Kuba amerikai élelmiszerimportjáról lásd Ernst and Young: i. m. II. és III. rész; „Cuba preve comprar este año en el exterior entre mil 600 y mil 700 MDD in alimentos". La Jornada, 2007. július 31. A kubai gazdapiacoknak a bérekhez és fizetésekhez képest csillagászati árairól lásd BBC News, 2007. július 31.

²⁸ Raul Castro 2007. július 26-ai beszédében hangsúlyozta, hogy növelni kell az élelmiszer-termelést, hogy iparosítani és több lábra kell állítani a gazdaságot, továbbá bírálta a bürokrácia tehetetlenségét, és új tulajdonviszonyokat szorgalmazott a külföldi befektetéseket illetően (az utóbbit a jelenlegi állami adminisztráció hozzá nem értése miatt).

²⁹ Kubában Raul Castro mostanában független, tudományos alapon szervezett munkacsoportok sorát hozta létre, hogy megvitassák az állami tulajdon problémáit és hiányosságait, valamint a köz- és magánszféra közötti alternatív kapcsolatokat.

³⁰ La Jornada, 2007. május 30.