Alig néhány éve az amerikai politika irányítói még magabiztosan állították: Oroszország a privatizációnak és a piaci reformoknak köszönhetően, annak rendje s módja szerint stabil, virágzó demokráciává fog válni. Az Egyesült Államok egyengeti majd az átalakulás útját, s a gyors és önzetlen amerikai segélyezés “hídként” szolgál a két oldal számára ahhoz, hogy képviselőik nyugodtan végezhessék feladataikat. A kamerákba mosolygó, barátságosan ölelkező “Bill” és “Borisz” az amerikai-orosz kapcsolatok új korszakát jelképezték. Olyan korszakot, amely a legkevésbé sem hasonlít majd az előző évtizedek rossz emlékű, hidegháborús légkörére.

Mára e várakozások szertefoszlottak. Nemcsak hogy nem teljesültek a jobb élettel kecsegtető ígéretek, de az 1990-es évek Amerika által ösztönzött „reformjai” az oroszok egy részét – ha nem a többségüket – az addiginál is nagyobb szegénységbe taszították.¹ Ma az oroszok közül sokan mindezért a nyugati segélyeket okolják.² Sőt vannak, akik úgy vélik, az USA szándékosan tette tönkre gazdaságukat.

De vajon hogyan engedhette meg az Egyesült Államok, a kétségtelenül erősebb fél, hogy a század egyik legígéretesebb közeledési kísérlete zátonyra fusson? Ahelyett, hogy a józan ész, vagy az államok kapcsolattartásában régóta bevált módszerek szerint járt volna el, ideológiai alapon s az államközi kapcsolatokban erősen megkérdőjelezhető módon cselekedett. A szóbanforgó ideológia – az erőltetett privatizáció és piacosítás programja, amelyet ráadásul egy olyan társadalomra kényszerítettek, amelynek e téren semmiféle újabb keletű tapasztalata nem volt – széles körben ismeretes. Kevésbé köztudott, ám igen lényeges része a történetnek azonban az az eljárás, ahogyan a tanácsokat és a segélyeket adták.

Ha az üzleti célú kapcsolatépítés e sajátságos válfajának nevet kívánunk adni, a gazdasági antropológiában szerzett tapasztalataim alapján javaslom: nevezzük tranzakciós kapcsolatrendszernek, vagy röviden “tranzakciózásnak” (transactorship), a benne részvevőket – aktorokat – pedig tranzakciós szereplőknek vagy “tranzaktoroknak” (transactors).³ Eszerint tehát a tranzaktorok olyan kis, informális csoportokban, kölcsönös előnyökért tevékenykedő személyek köre, akik formálisan különböző feleket képviselnek. Ha a tranzaktorok törekszenek is az általuk képviseltek meghatározott céljainak elérésére, vannak járulékos céljaik és ezek elérését szolgáló módszereik is, amelyek akarva-akaratlanul keresztezhetik vagy maguk alá rendelhetik az előbbieket. A csoport tagjainak viselkedését rendkívüli rugalmasság és szerepváltásra való képesség jellemzi: képviseletüket készek kiterjeszteni másokra is, nemcsak azokra, akikhez hivatalosan tartoznak.

Az alábbiakban azt a “bensőséges viszonyt” szeretném bemutatni, amely az 1990-es években az amerikai tanácsadók és az orosz közéleti szereplők – együtt: a tranzaktorok – között formálódott ki, s amelynek következtében az Oroszországba irányuló amerikai segélyprogram nemcsak hogy nem érte el a meghirdetett célokat, de egyenesen ellenük hatott. Különösen azok a célok szorultak háttérbe, amelyek előmozdíthatták volna a gazdasági fellendülést, segíthették volna a demokratizálódást, s baráti viszonyt teremthettek volna a kétoldalú kapcsolatokban. Jelenleg, az új évtized kezdetén, a segélyprogramban résztvevő tranzaktorok kulcsfiguráival szemben, pénzmosás, korrupció s más bűncselekmények gyanújával, vizsgálatok folynak – be nem vallott céljaik egyenes következményeként.

A tranzakciózás az elmúlt évtized amerikai-orosz kapcsolataiban olyan egyénekre, intézményekre és csoportokra terjedt ki, amelyek hivatalos státusát igen nehéz lenne megállapítani. A tranzaktorok körül szinte minden képlékeny. Működésük területe nem egyértelműen a köz-, de nem is a magánszféra, nem egészen a politika, de nem is kizárólag a gazdaság, tetteik nem teljesen nyilvánosak, de nem is igazán titkosak vagy konspiratívak, maguk a tranzaktorok pedig sem az egyik, sem a másik oldalra nincsenek elköteleződve. Ez a fajta alakíthatóság nagyfokú rugalmasságot biztosít számukra, s minden oldalon növeli befolyásukat. És sajnálatos módon, éppen ez a tulajdonságuk volt az, amely megrendítette az orosz-amerikai kapcsolatok új korszakába vetett bizalmat.

A tranzakciózás kialakulása

Hogyan kerültek egymással kapcsolatba a tranzaktorok, s miként láttak hozzá kapcsolataik kiépítéséhez, ki-ki a maga oldalán? 1991 második felében, a hatalmas szovjet állam széthullásával egyidőben, a Harvardon tanító Jeffrey Sachs, Andrei Shleifer és mások találkozókon vettek részt egy Moszkva melletti dácsában. Ezeken az összejöveteleken fiatal, leendő orosz „reformerek” egy lehetséges gazdasági és politikai változás forgatókönyvén törték a fejüket. A dácsában tartott megbeszéléseken orosz részről két közgazdász, Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz volt a hangadó. A találkozókra egyidőben került sor azzal, hogy Borisz Jelcin, Szovjet-Oroszország akkori elnöke, hozzálátott saját gazdasági tanácsadóinak összeválogatásához. Jelcin a posztkommunista Oroszország gazdasági “reformjainak” első építőmesteréül Gajdart szemelte ki. Csapatának magjává pedig azt a már huzamosabb ideje létező, jól összehangolt szentpétervári csoportot tette meg, amelynek élén Anatolij Csubajsz állt. Jelcin elképzelése az volt, hogy később Gajdar helyét Csubajsz veszi majd át, aki ily módon egyben (az elnök) nélkülözhetetlen segítője is lesz.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk egyelőre a dácsában történteknél. Sachs és munkatársa, Anders Åslund, valamint számos más nyugati szakértő felajánlotta szolgálatait az oroszoknak, beleértve azt is, hogy biztosítja egyes nyugati források könnyebb hozzáférhetőségét Oroszország számára. Az oroszok elfogadták az ajánlatot. Az ezt követő hónapokban és években mind a Harvard-, mind a Csubajsz-csapatnak sikerült elérnie, hogy a maguk oldalán ők legyenek a reformfolyamat kijelölt képviselői, azaz – a fenti értelemben – tranzaktorai. Az orosz gazdaság átalakításához az elméletet és a tanácsokat amerikai részről a Harvard Institute for International Development (HIID) emberei szolgáltatták.

Az amerikai politika irányítói a Harvard Intézetet különleges bánásmódban részesítették. Az Intézet az USAID-tól 1992 és 1997 között 40,4 millió dollár juttatást kapott, 1997 májusáig pedig, amikor is az USAID beszüntette támogatását, további 17,4 millió dollárt tett zsebre. A Clinton-kabinetnek a Harvarddal kapcsolatban álló tisztviselői “külpolitikai” megfontolásból szinte teljesen megkerülték a külföldi segélyprogramokkal kapcsolatban egyébként előírt nyilvános tendereztetést. Akik lemondtak a versenyről, elnyerték a Harvard Intézet – elsősorban a pénzügyminisztériumban dolgozó – “barátainak” támogatását.⁴ A kormány közbeszerzésekkel foglalkozó hivatalnokai és az Egyesült Államok Legfelsőbb Állami Számvevőszékének (GAO) tisztségviselői – köztük Louis H. Zanardi, a GAO későbbi elnöke, a HIID oroszországi és ukrajnai működését feltárni hivatott számvevőszéki vizsgálóbizottság vezetője – szerint felettébb szokatlannak számított, hogy egy kezdetben jóval kisebb összegről szóló támogatás (a Harvard Intézet eredetileg 2,1 millió dollárt kapott volna) ilyen mértékű felemelésével kapcsolatos döntést lényegében versenytárgyalás nélkül hozzanak meg. Az amerikai kormány valójában a Harvard Intézetre ruházta át a több mint 350 millió dollárt kitevő oroszországi gazdasági segélyezés egészének menedzselését. Az Intézetnek arra is törvényes lehetősége volt, hogy más – akár számára konkurens – vállalkozásokat is kézben tartson, kihasználva azt, hogy az amerikai segélyekkel kapcsolatban kizárólagos javaslattételi joggal rendelkezett, jóllehet egyszersmind e segélyek legfőbb kedvezményezettje is volt. A GAO 1996-ban arra a megállapításra jutott, hogy a Harvard Intézet “lényegében ellenőrzésre tett szert az USA segélyprogramja fölött.”⁵ A kormány közbeszerzési hivatalnokainak, illetve GAO tisztségviselőinek véleménye szerint példa nélküli, hogy egy magáncégre ilyen volumenű segélyeket bízzanak.

Oroszországban a Harvard munkatársai kizárólag Anatolij Csubajsszal és környezetével dolgoztak együtt. A Csubajsz-klán néven elhíresült csoport és a Harvard Intézet érdekei hamarosan azonosakká váltak.⁶ A csoport tagjai egymás iránti lojalitásukról és – a kívülállókkal szemben – egységes fellépésükről váltak ismertté.⁷ A Harvard-Csubajsz-csoport 1993 közepére rendkívül befolyásos, informális érdekcsoporttá vált, amely megszabta az Oroszországba irányuló amerikai gazdasági segélyezés és általában a nyugati gazdaságpolitika irányát és kihatását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok számára kulcsfontosságú volt az a támogatás, amelyet Lawrence Summers – korábban a Harvard Egyetem tanára, a szóban forgó időszakban pedig a Világbank egyik vezető közgazdásza – biztosított számukra. Summerst szoros kötelék fűzte a Harvard-csapathoz, többek között Andrei Shleiferhez is, aki a Harvard Intézet oroszországi programjának vezetője volt.⁸ Summers később vezető szerepet töltött be a Pénzügyminisztérium amerikai és nemzetközi gazdaságpolitikájának irányításában, ahol előbb államtitkári, majd miniszterhelyettesi, végül miniszteri posztot töltött be.

A Csubajsz-tranzaktorokat – önmaguk és támogatóik egyaránt – a “fiatal reformerek” szlogennel népszerűsítették. A nyugati média mítoszt teremtett köréjük, miközben más oroszországi reformcsoportokat figyelemre sem méltatott.⁹ A nyugati adományozók az oroszokat nem annyira a szabadpiachoz való viszonyuk, mint inkább a nyugati szemszögből kedvező személyes tulajdonságaik alapján minősítették “reformereknek”. Ilyen tulajdonság volt például a jó angol nyelvtudás, a nyugatias megjelenés, a “piac”, a “reform”, a “demokrácia” s egyéb mágikus kifejezések szajkózása, vagy “hiteles” nyugati személyiségek elismerése. A Csubajsz-csapat tagjai rendelkeztek az összes említett tulajdonsággal. Nyugati támogatóik mint a felvilágosult Oroszország képviselőire tekintettek rájuk; olyan csoportra, amely kiválóan alkalmas arra, hogy Oroszországot a kapitalizmus és a jólét felé vezető útra terelje. Summers “álomcsapatnak” kiáltotta ki őket¹⁰, ami – tekintettel magas társadalmi pozíciójára – rendkívül jó reklámnak bizonyult.

Mindazonáltal Oroszországban a Csubajsz-tranzaktorok ereje nem az ideológiában s nem is a reformstratégiában rejlett, hanem inkább erős összetartásukban és abban a képességükben, hogy képesek voltak nyugati pénzeket megkaparintani. Miként Olga Kristanovszkaja, orosz szociológus megállapítja: “Csubajsznak megadatott mindaz, ami egyetlen más elitcsoport tagjainak sem. Nevezetesen: rendelkezik a vezető nyugati politikai körök – az Egyesült Államok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – támogatásával, s ilyenformán ellenőrzést gyakorol a Nyugatról Oroszországba áramló pénzek felett. Az Anatolij Csubajsz által vezetett, kis létszámú, művelt fiatalokból álló csoport az elmúlt öt év során ezáltal válhatott az oroszországi elit legerősebb klánjává.”¹¹

Az Egyesült Államok által nyújtott támogatás döntő szerepet játszott az oroszországi átalakulásban. A Csubajsz-klán – az amerikai vezetéstől származó “álomcsapat”-minősítésnek is köszönhetően – mint Oroszország egyedüli törvényes képviselője, első számú közvetítő gyanánt lépett fel Oroszország és a Nyugat, illetve a nemzetközi pénzintézetek között. Mindez lehetővé tette, hogy a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok több száz millió dollár nyugati kölcsönt és amerikai segélyt csikarjanak ki.

A modus operandi

Ideje részletesebben is megvizsgálni, hogy ez a rendszer mitől lehetett ilyen mértékben hatékony (hatékonyságon a pénz- és pozíciószerzés képességét értjük).

Rendeleti demokrácia

A tranzaktorok kedvelt eszköze volt az elnöki rendeletekhez való folyamodás. Az amerikaiak nyíltan bátorították ezt a gyakorlatot mint a piaci reformok elérésének hatékony módját. Walter Coles, az USAID privatizációs segélyprogramjának egyik kulcsfigurája szerint: “Ha valamilyen rendeletre volt szükségünk, Csubajsznak nem kellett átverekednie magát a bürokrácia rengetegén.”¹² A rendeletekre támaszkodás a tranzaktorok számára lehetővé tette a Legfelsőbb Tanács és a Duma megkerülését is. A Harvard Intézet orosz ügyekért felelős igazgatója, Jonathan Hay és munkatársai odáig merészkedtek, hogy a Kreml néhány rendelettervezetét ők maguk fogalmazták. Természetesen mindez nem segítette Oroszország felemelkedését a demokratikus rendszerek közé, s aligha felelt meg azoknak a fennen hangoztatott céloknak, amelyek éppen e felemelkedést voltak hivatottak elősegíteni.

“Kaméleonszervezetek”

A Harvard-Csubajsz-féle tanzaktorok által létrehozott szervezetek hálózatát is hasonlóan antidemokratikus szellemiség hatotta át. A tranzaktorok olyan – segélyekre alapozott – magánszervezeteket hoztak létre és működtettek, amelyek azt a látszatot keltették, mintha céljuk a gazdasági fellendülés elősegítése lenne, miközben gyakran a tranzaktorok különérdekeit szolgálták. E szervezetek helyettesítették, illetve kiszorították az állami intézményeket: rendszeresen láttak el olyan feladatokat, amelyek a modern államokban a kormányzati szervek hatáskörébe tartoznak. Ily módon lehetővé vált olyan fontos intézmények megkerülése, mint például a Duma, amelyek bevonása pedig létfontosságú lett volna ahhoz, hogy a gazdasági reformok Oroszországban meggyökerezhessenek. Említett tulajdonságaik alapján – rendkívüli alkalmazkodóképesség, rugalmasság, több funkció egyidejű betöltése – e szervezeteket “kaméleonszervezeteknek” nevezem.

Az adományozók legfőbb szervezete a Harvard Egyetemmel szoros kapcsolatban álló Orosz Privatizációs Központ volt, amelynek alapító okiratában az Egyetem mint “alapító” és “a Központ teljes jogú tagja” szerepel.¹³ A Központot valamennyi nagyobb s számos kisebb nyugati adományozó és hitelező is finanszírozta, többek között az Egyesült Államok, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az Európai Unió, Németország és Japán.¹⁴ A Központ egyik vezető tisztségviselője – a Csubajsz-klán tagja –, állítása szerint, a Központ vezetőjeként mintegy 4 milliárd dollárt kitevő, nyugati forrásból származó adományt menedzselt.¹⁵ Azt, hogy ezekkel a pénzekkel valójában mi történt, az amerikai Legfelsőbb Állami Számvevőszéknek megfelelő Orosz Számvevőszéki Kamara vizsgálta. A Kamara egyik szakértője így foglalta össze a vizsgálat eredményét: “A pénzt nem a kijelölt célokra használták fel. Azok, akik a pénzt adták, valami egészen meghatározhatatlan dologért fizettek.”¹⁶ A Központban dolgozó, fizetésüket a segélyekből lecsippentő tanácsadókkal készített interjúim során arról is értesülhettem, hogy a forrásokat rendszeresen használták fel politikai célokra is.

A Központ a “kaméleonszerevezetek” jellegzetes példája – mondhatni: archetípusa – volt, amely indentitását és státusát a különböző helyzetektől függően folyamatosan változtatta. A formálisan és jogilag nonprofit és nem kormányzati szervezet valójában orosz elnöki rendelet nyomán alakult meg, s költségvetését azoknak a Csubajsz-tranzaktoroknak köszönhette, akiknek az orosz kormányban is kulcsfontosságú szerepük volt. A Központ gyakorlatilag kormányügynökségként működött: nemzetközi pénzügyi szervezetekkel tárgyalt, s az orosz állam nevében kölcsönöket vett fel.

Az Orosz Számvevőszéki Kamara dokumentumai arról is tanúskodnak, hogy a Központ ellenőrző szerepe egyes privatizációs ügyekre vonatkozó iratokkal, utasításokkal kapcsolatban nagyobb volt, mint a privatizációért hivatalosan felelős orosz állami hivatalé.¹⁷ A Központ két vezetője – a Csubajsz-klánhoz tartozó elnök, illetve a Harvard Intézet moszkvai képviselője – arra is fel volt hatalmazva, hogy privatizációs ügyekben – Oroszország nevében – döntést hozzon.

“Transzidentitás”

De nemcsak a szervezetek voltak képesek gyors szerepváltásra: a “kaméleonszervezeteknek” megvolt az egyéni megfelelőjük, a “transzidentitás” jelensége, amely a tranzaktoroknak arra a képességére utal, hogy identitásukat tetszés szerint váltogatták, tekintet nélkül arra, hogy eredetileg melyik felet képviselték.¹⁸ A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok az effajta “kaméleonmentalitás” verhetetlen mesterei voltak. Előfordulhatott, hogy ugyanaz a személy, ha érdekei úgy kívánták, az egyik találkozón az Egyesült Államokat, egy másikon pedig Oroszországot képviselte, míg egy harmadikon esetleg egyiküket sem.

Jonathan Hay, aki felváltva játszott oroszt és amerikait, tipikus példa erre a jelenségre. Hay amellett, hogy a Harvard legfőbb oroszországi megbízottja volt, s több más (Oroszországban) érdekelt amerikai céget is képviselt, oroszként a Csubajsz-klánba is bebocsátást nyert. A klán tagjaként jogában állt az orosz kormány privatizációs ügyekben hozott, magas szintű döntéseit jóváhagyni, illetve megvétózni. A Harvard tevékenységét vizsgáló egyik tisztségviselő szerint, Hay “többször volt orosz, mint amerikai”. Rajta kívül számtalan olyan példát lehet még felhozni a transzidentitásra, amikor a Csubajsz-tranzaktorok amerikaiakat indítottak orosz színekben.¹⁹

Rendkívül nehéz volt (és még ma is nehéz) átlátni, hogy a nemzetközi gazdasági élet prominens szereplői valójában kit képviseltek, kinek dolgoztak és ki fizette őket, illetve adott időben lojalitásuk és – nem utolsósorban – érdekeik kihez fűzte őket. Jeffrey Sachs, aki 1995–1999 között a Harvard Intézet igazgatója volt, szintén ilyen “különleges” eset.²⁰ John Helmer elmondása alapján, Sachs és munkatársai (beleértve David Liptont is, aki először Sachs tanácsadó cégének igazgató-helyettese volt, majd átigazolt a pénzügyminisztériumba, ahol Summersnek dolgozott tovább²¹) az oroszok és az IMF oldalán egyaránt “játszottak”. 1992-ben például, az IMF és az orosz kormány között folyó tárgyalások alkalmával, Sachs és munkatársai az orosz fél tanácsadójaként voltak jelen. Ezzel egy időben azonban “titkos jelentéseikkel az IMF-t is segítették.”²²

Ahhoz, hogy a kép valamelyest tisztuljon, fontos lenne tudnunk, hogy Sachs valóban az orosz kormány tanácsadója volt-e. Saját állítása szerint, igen²³, de a kijelentés igazságtartalmában tekintélyes orosz közgazdászok és nemzetközi tisztségviselők is kételkednek.²⁴ Sachs-nak azon a szokásán, hogy önmagát rendszeresen az orosz kormány tanácsadójaként mutatta be, Jean Foglizzio, az IMF első Moszkvába delegált képviselője is megdöbbent. Foglizzio szavaival élve: “Amikor a miniszterelnök (Viktor Csernomirgyin) is azt állítja, hogy ő soha nem kérte Sachs úr tanácsát, hát az nagyon kellemetlen érzést vált ki az emberből. Olyan ‚akkor ki is ő valójában’-érzést.”²⁵

Sachs közvetítőként is felajánlotta szolgálatait. Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz képviselője, valamint más források szerint, Sachs az orosz vezetők előtt olyan közvetítő szerepében tetszelgett, aki politikai összeköttetései révén képes nyugati segélyek megszerzésére. 1992-ben, amikor Jegor Gajdart (akivel Sachs egy ideig együtt dolgozott) támadások érték, s jövője bizonytalanná vált, Sachs felajánlotta szolgálatait Gajdar parlamenti ellenzékének. 1992 novemberében pedig memorandummal fordult Ruszlán Haszbulatovhoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez (akit Nyugaton retrográd kommunistaként “tiszteltek”), amelyben tanácsadást és nyugati segélyeket kínált, valamint kapcsolatok kiépítését ígérte az Egyesült Államok Kongresszusával. Az emlékeztető nyilvánosságra kerülése után Haszbulatov elhárította Sachs “segítségét”.²⁶ Ezen kívül Sachs sikeresen lobbizott az amerikai politikai élet főszereplői körében is.²⁷

A leghatékonyabb és legbefolyásosabb tranzaktorok rendkívüli módon értettek ahhoz, hogy egyidejűleg több szerepben és többféle identitással lépjenek fel. Az egyik ilyen, mindenütt jelenlevő tranzaktor Anders Åslund, egykori moszkvai svéd követ volt, aki Sachs-szal és Gajdarral dolgozott. Åslund egyidejűleg képviselte az amerikai, az orosz, valamint a svéd kormányt és hatóságokat. A washingtoni orosz hivatalnokok egy része ezért úgy tekintett rá, mint Csubajsz személyes megbízottjára. Bár Åslund – “civilben”, mint svéd állampolgár – fontos szerepet játszott az Oroszországgal kapcsolatos svéd politika és segélyezés kialakításában²⁸, ez nem akadályozta őt abban, hogy részt vegyen az amerikai Pénzügyminisztérium, illetve a State Departement magas szintű, az Egyesült Államok és az IMF politikájával foglalkozó ülésein²⁹, miként abban sem, hogy Oroszországban³⁰ és Ukrajnában³¹ üzleti tevékenységet folytasson: az Orosz Belügyminisztérium szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályának tudomása szerint Åslundnak az Orosz Föderáció területén “jelentős” befektetései voltak.³² Amellett, hogy különböző kormányoknak, a Harvard-Csubajsz-tranzaktoroknak és a magánszektornak is dolgozott, Åslund PR-munkát is “vállalt”. Ukrajnai megbízatása – amelyet Soros György finanszírozott – a vele dolgozó, ugyancsak Soros által fizetett tanácsadók szerint, az ország érdekeit szolgáló PR-tevékenységet is magában foglalt.³³ Eredményességét ezen a téren kétségtelenül segítették egyes washingtoni tanácsadó cégekkel létesített kapcsolatai, valamint vezető nyugati lapokban (Washington Post, Financial Times) megjelent cikkei, s az a tény is, hogy ezekben az írásaiban, promóciós szerepei ellenére, mindig objektív elemzőként nyilvánult meg.

Felcserélhetőség

A manőverezési képesség, amelyet az egyének szintjén a transzidentitás biztosított, csoportszinten is jelen volt. A Harvard Intézet, bár hivatalosan az Egyesült Államokat képviselte, egyúttal ellátta a Csubajsz-csoport képviseletét is. Így történhetett, hogy egyes amerikai tisztségviselők, illetve a szálak felgönygyölítésén dolgozó nyomozók, amikor oroszokkal szerettek volna találkozni, amerikaiakhoz irányították őket. Amikor viszont a Harvard Intézet segélyre “vadászott”, a csoport tagjai fennen hangoztatták, hogy szabad bejárásuk van az orosz “reformerekhez”; PR-munkájuknak tulajdonképpen ez volt a legfőbb komponense. Másfelől, a Harvard hozta össze a Csubajsz-klán tagjait az amerikai politikai közélet és a segélyalapok vezetőivel. A Harvard-tranzaktorok Csubajszt az Egyesült Államokban mint Oroszország “hangját” népszerűsítették, s az amerikai hivatalnokok és kommentátorok szemében ő volt a felvilágosult orosz mintapéldánya.

Nem meglepő, hogy a tranzaktorok és barátaik a Harvard-Csubajsz-kapcsolat mélypontjai idején is – ilyen volt az 1998-as augusztusi rubelválság vagy a Bank of New York pénzmosási botránya – mindent megtettek, hogy segítsék “kollégáik” hatalmának és befolyásának fennmaradását, mind Oroszországban, mind az Egyesült Államokban. Ily módon például Summers is rendszeresen kiállt Csubajsz és a többi fontos tranzaktor mellett. Az USA Külügyi Bizottsága előtt tett vallomásában Summers kitartóan védte Csubajszt, s kérvényezte, hogy Csubajsz előre elkészített vallomását (“Én nem hazudtam”) vegyék be a kongresszus ülésének jegyzőkönyvébe.³⁴ Hozzá hasonlóan, Åslund is fellépett Csubajsz védelmében. Mostanában ugyanő Vlagyimir Putyin mellett érvel.³⁵

Mentesség a felelősségre vonás alól, a befolyás és a hatalom átmentése

A tranzaktorok lényegében mentesülnek a felelősségre vonás kockázata alól. Tagjait a csoport különböző pozíciókba juttatja, ahol feladataik végzése során szembekerül(het)nek a kormánnyal, illetve a közérdekkel, amelyet elvileg képviselnek. Az orosz “reform” egyik legfőbb szervezete, az Állami Vagyonügynökség élén például Csubajsz-tranzaktorok sora állt, köztük maga Csubajsz, valamint Maxim Bojcko és Alfred Kokh. Miután Jelcin Bojckót menesztette tisztségéből – mert az elfogadott egy rosszul álcázott, 90 ezer dolláros megvesztegetési összeget a privatizáció során kedvező elbírálásban részesült egyik cégtől –, Kokh lett a Vagyonügynökség elnöke. Később Kokhot is elmozdították helyéről – 100 ezer dollár értékű kenőpénz elfogadása miatt (amely ugyanettől a cégtől származott). Csubajsz, Bojcko és Kokh is a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok által működtetett Orosz Privatizációs Központ több, igen nagy befolyást biztosító posztját tudhatta magáénak.

Az elmondottakból kitűnik: igen valószínűtlen, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa meg tudjon szabadulni a Csubajsz-tranzaktoroktól. Mi több, Putyin már réges rég összeállt velük. Valójában Putyin, aki a KGB operatív tisztje, majd utódszervezetének vezetője volt, a Csubajsz-klán legtöbb tagjához hasonlóan szentpétervári származású, ahol annak idején részt vett a “reformmozgalomban”. Putyin, miután a Csubajsszal való együttműködés érdekében Moszkvába költözött, tevőlegesen közreműködött a Jelcint és családját – valamint magát Csubajszt – érintő vizsgálat zátonyra futtatásában.³⁶ Csubajsz az ország villamosenergia-szektorának irányítása mellett, Putyin elnökválasztási kampányának menedzselésében is segédkezett.³⁷

A tranzakciózás következményei

Felmerül a kérdés: egyáltalán miért baj, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok a tranzakciós rendszeren alapulnak? Számos amerikai tisztségviselő azon a véleményen van, hogy a piaci reformok végrehajtásának tulajdonképpen ez a leghatékonyabb módja. E felfogás azonban több ponton is hibás.

A tranzakciós kapcsolatrendszer aláásta a demokratikus folyamatokat s akadályává vált áttekinthető, felelős intézmények kialakulásának.

A rendeleti úton való kormányzás nyilvánvalóan eleve ellentétes a demokráciával, s nem egyeztethető össze a segélyezés oly sűrűn hangoztatott céljával, a demokrácia oroszországi kiépítésével. Mindez az oroszok szemében hiteltelenné tette az “üzenetet”, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a demokrácia letéteményese. Végül, de nem utolsósorban, a segélyeken alapuló “kaméleonszervezetek” önkényesen az állam helyébe léptek, s gyakran láttak el olyan funkciókat, amelyek az állam közigazgatási-hivatali szerveinek hatáskörébe tartoztak.

A “kaméleonszervezetek” hozzájárultak az úgynevezett “klánállam” kialakulásához is. E kifejezésen olyan államokat értek, amelyeket kiterjedt korrupció jellemez, s illetéktelen csoportok befolyása alatt állnak.³⁸ Az efféle államokban az egyes klánokat (amelyek mindegyike saját vagyonnal és anyagi forrásokkal rendelkezik) szinte hajszál pontosan azonosítani lehet egyes minisztériumokkal vagy kormányhivatalokkal, olyannyira, hogy egy idő után a klán és az állam tevékenységi körei egymástól megkülönböztethetetlenekké válnak. Ily módon, míg a Csubajsz-tranzaktorokat a kormány privatizációs és gazdasági ügyekért felelős szegmensével, a velük konkurens klánokat más és más állami szervezetekkel: a honvédelmi, illetve a belügyminisztériummal, a biztonsági szolgálatokkal stb. lehetett azonosítani. Általánosságban elmondható, hogy amíg az igazságszolgáltatás politikai befolyásnak van kitéve, az egyik klán hatalmát csakis egy másik, rivális klán ellenőrizheti, illetve tarthatja kordában. Az amerikai “segítség”, a demokratikusan megválasztott parlament módszeres megkerülésével, semmibe vette a demokratikus kormányzás létfontosságú komponensét: a parlamentarizmust.

A tranzaktorok megjelenése keresztezte a valódi piaci reformok útját.

A társadalom támogatása és megértése nélkül, a csupán rendeletekre alapozott piacgazdaság igencsak labilis építményt jelent. Vannak persze reformok, amelyeket rendeletekkel is keresztül lehet vinni, az esetek jelentős részében azonban a reformok a törvények, a közigazgatás és a gondolkodás megváltoztatását, a jogalkotók és a piaci szereplők összehangolt munkáját igénylik, s megvalósításukhoz nem elegendő egyik vagy másik klán támogatása.³⁹

Volt már róla szó, mégis újra megemlítem, hogy bár a tranzaktorok általában magukénak vallják az általuk képviselt felek legfőbb céljait, saját tevékenységük sikere érdekében azonban e célokat, akarva-akaratlanul, aláaknázhatják. Köztudott, hogy a Csubajsz-Harvard-tanzaktorok esetenként megakadályoztak bizonyos reformkísérleteket. Különösen akkor éreztek késztetést a reformkezdeményezések elfojtására, ha a javaslatok a csoporton kívül születtek, vagy úgy észlelték, hogy azok keresztezhetik saját elképzeléseiket.⁴⁰ Amikor a Csubajsz-Harvard-tranzaktorok által menedzselt USAID-támogatásból fenntartott szervezetek egyike, számításai ellenére, nem kapott további anyagi támogatást az USAID-től, vezetői azonnal útját állták a reformokhoz szükséges törvénymódosításnak (a tulajdon- és jelzálog-bejegyzés területén; a reformjavaslat egyébként az orosz kormánytól származott⁴¹). Ilyen esetekben a tranzaktorok valójában saját céljukkal, a piaci viszonyok megteremtésével kerültek szembe.

Az átláthatóság hiánya azoknak a módszereknek az esetében is megnyilvánult, amelyekkel a tranzaktorok a gazdasági reformok bevezetését szorgalmazták. A privatizáció folyamata sejtelmes ködbe burkolózott, s az orosz nép egésze számára számtalan kedvezőtlen következménnyel járt. A privatizáció – amelynek útját a Harvard-Csubajsz-tranzaktorok s jelentős részben az USAID-támogatások egyengették – a szabadpiac előnyeit lett volna hivatott elterjeszteni. Ehelyett fél tucat korrupt oligarcha érdekeinek szolgálatában álló “iparmágnás-kapitalizmus” megvalósulását segítette elő. A “reformok” inkább szóltak vagyonvesztésről, semmint gyarapodásról, s ez bátorította a fosztogatást, a vagyonok felélését és a tőkemenekítést.⁴²

A tranzaktorok alkalmazása elősegítette a személyes haszonszerzés lehetőségeinek maximalis kiaknázását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorokat presztízsük és előnyös pozíciójuk egyaránt arra ösztönözte, hogy befolyásukat minél több területre kiterjesszék, beleértve – állítólag – az orosz értékpapírpiacot is, mind Oroszországban, mind nemzetközi színtéren, ami hozzájárult látványos meggazdagodásukhoz. A tranzaktorok “magántevékenysége” ezáltal meghiúsította az általuk elvben képviselt fél céljait.

Az a körülmény, hogy egy kis létszámú, a hatalomhoz közel álló közvetítői csoport (powerbrokers) szabad kezet kapott, elkerülhetetlenül a korrupció elterjedéséhez vezetett. Mindez olyan időszakban történt, amikor a nemzetközi közösség éppenséggel biztosítékokat várt volna arra vonatkozóan, hogy Oroszországban megteremtik a gazdaság működésének törvényes és szabályozott, a tulajdonjog és a szerződések tiszteletben tartásán alapuló kereteit. Az elmúlt évek során számos bizonyíték került nyilvánosságra arra vonatkozóan, hogy a Csubajsz-tranzaktorok közpénzeket használtak fel személyes meggazdagodásukhoz.⁴³ Jelenleg e személyekkel szemben bűnvádi eljárások folynak: azzal gyanúsítják őket, hogy a Bank of New York s más pénzintézetek bevonásával dollármilliárdok tisztára mosásában közreműködtek.⁴⁴

A Harvard Intézetnek is megvoltak a maga nehézségei. 1996-ban a GAO felfigyelt a Harvard felügyeletét ellátó USAID-menedzsment “lazaságára”.⁴⁵ 1997-ben a kormány leállította az Intézetnek előirányzott utolsó 14 millió dollár átutalását, mondván, hogy bizonyítékai vannak arra: a projekt két felelőse – Hay és Shleifer – pozícióját és bennfentes információit az orosz értékpapírpiacon eszközölt befektetéseik és más magánvállalkozások útján nyerészkedésre használta fel.⁴⁶ Ma az amerikai igazságügyi minisztérium mindkettőjükkel szemben bűntető- és/vagy polgári jogi vizsgálatot folytat.⁴⁷ 2000 januárjában a Harvard egyik munkacsoportja tanulmányt tett közzé, amely utalt erre a pénzügyi botrányra. A jelentésben a HIID felszámolását javasolták, s azt, hogy a programok egy részét olvasszák be más, egyetemen belüli programokba. Az Intézetet nem sokkal a jelentés közzététele után bezárták. (…)

Mivel a tranzaktorok eredményessége a kölcsönös lojalitáson és bizalmon alapszik, a korrupciós ügyek meglehetősen sebezhetővé teszik őket. Az összetartás létfontosságú számukra, hiszen bármilyen “dezertálás” a csoport többi tagjára nézve súlyos következményekkel járhat.

A tranzaktorok alkalmazásának gyakorlata nemcsak elősegítette a korrupciót, hanem kifejlesztette eltitkolásának képességét is.

A tranzakciózás a tranzaktorok számára maximális “rugalmasságot” és befolyásolást, az általuk elvileg képviselt feleknek viszont – velük szemben – csupán minimális felelősségre vonhatóságot tett lehetővé. Ha, mondjuk, az amerikai hatóságok felszólították volna a Harvard Intézet oroszországi vezetőjét, hogy számoljon be a privatizációs döntésekről és pénzügyekről, válaszában arra hivatkozhatott volna, hogy a szóbanforgó döntéseket oroszként, nem pedig mint amerikai hozta. Ha viszont az USAID-ot próbálták volna tűz alá venni, mert az orosz államot pénzelte, azzal vághatott volna vissza, hogy magánszervezeteket támogatott.

Most, hogy a korrupciós ügyek felkerültek a lapok címoldalára, a pénzügyminiszter, Summers egyre inkább hajlik arra, hogy az orosz kormánytól kártérítést kérjen. “Ez az amerikai követelés már évek óta napirenden van” – állítja Summers, aki úgy tesz, mintha nem is ő címezte volna leveleit “Kedves Anatolij”-nak⁴⁸, s nem ő találkozott volna Csubajsszal, még 1999 nyarán is. Mindez csupán hónapokkal azután történt, hogy Csubajsz elismerte: 1998 júliusában 4,8 milliárd dolláros kölcsönt “csalt ki” az IMF-től⁴⁹, s hogy a megállapodás részleteit Summers lakásán, reggelizés közben dolgozták ki – azon a találkozón, amelyet a New York Times a támogatások jóváhagyása szempontjából kulcsfontosságúnak nevezett.⁵⁰

A tranzakciózás különösen kártékonynak bizonyult olyan környezetben, ahol egészen mostanáig a kommunizmus uralkodott.

A tranzaktorok közötti kapcsolatrendszer a kommunizmusnak pontosan azokat a jellemzőit idézi, amelyekre a nemzetközi közösségnek éppen azért kellett volna megkülönböztetett figyelmet fordítania, hogy ne erősödjenek meg. A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok által alkotott – nem hivatalos, ám igen befolyásos – párhuzamos vezetés azt a teljhatalmú “pártfogói hálózatot” juttatja eszünkbe, amely azelőtt a Szovjetuniót is de facto működtette. A gazdasági segítségnek álcázott politikai segély csupán jól ismert trükk az oroszok szemében, akik olyan rendszerben nőttek fel, ahol mindig is a politika határozta meg a gazdasági döntéseket. Ahogyan Shleifer is elismerte a Harvard Intézet gondozásában, 1995-ben megjelentetett könyvében: “A segélyek igenis segítik a reformokat, de nem azért, mert közvetlenül hatnak a gazdaságra – ahhoz túlságosan jelentéktelenek –, hanem mert segítik a reformereket politikai küzdelmeikben.”⁵¹

Az amerikai tisztségviselők is osztották ezt a nézetet. Egy 1997-es interjújában Richard L. Morningstar nagykövet, aki az egykori Szovjetunióba irányuló amerikai segélyprogramot koordinálta, így nyilatkozott: “Pár száz millió dollárral nem válthatod meg az országot, viszont hatékony segítséget nyújthatsz vele Csubajsznak.”⁵² Ez a kijelentés felér annak beismerésével, hogy (az amerikaiak) közvetlenül beavatkoztak Oroszország politikai életébe. Amerika még akkor is támogatta Csubajszt, amikor Jelcin 1996 januárjában már menesztette miniszterelnök-helyettesi tisztségéből. Ezután – a vele való szolidaritás jeléül, amit az amerikai politikai vezetés is nyíltan támogatott – a Harvard fizetési listájára került…

A tranzaktorok alkalmazásáról szerzett közös amerikai-orosz tapasztalat nem csupán önmagában érdekes és egyszersmind aggasztó, hanem azért is, mert az effajta működésmód egyre gyakoribbá válhat a XXI. század nemzetközi kapcsolataiban. A megállíthatatlan globalizációs folyamat közepette a szereplők nemzetisége egyre kevésbé lényeges. Az immár “globális” elit tagjai soha nem álltak még ilyen szoros viszonyban egymással s ennyire laza kapcsolatban a nemzetállammal. Ez a fajta elit már nem annyira úgy tekint önmagára, mint amerikaira, brazilra vagy olaszra, hanem mint egy soknemzetiségű, mozgékony és előkelő klub tagjára, ahol a klub szokásai és szabályai még kialakulatlanok: most írják őket. A klubtagok kulturális háttere, életvitele, ízlése stb. között több a közös vonás, mint ami saját honfitársaikkal fűzi össze őket. Ahogyan Peter Berger megjegyzi: “Lehet, hogy a hasonló ízlés könnyíti meg, hogy politikai kérdésekben közös nevezőre jussanak” – no meg, tegyük hozzá, gazdaságiakban is.⁵³

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a globális elit továbbra is nemzetállamokra osztott világban “kénytelen” működni. Egy ilyen világban pedig a képviselettel szemben támasztott követelmények – a nemzeti és a nemzetközi jogrendben – azon a gondolaton alapulnak, hogy az egyén hivatalosan csak az egyik vagy a másik államot képviselheti, a kettőt együtt nem.

Ennek kapcsán jó néhány fontos politikai kérdés is felmerül. Hova vezethet például az, ha az egyik fél képviselőinek kiválasztásakor szinte kötelező jelleggel figyelembe kell majd venni a másik fél önjelöljeit is? S vajon milyen következménnyel járhat, ha ugyanaz a szereplő több oldalt is képvisel? Mi lesz a sorsa a választókkal, illetve a parlamenttel szembeni beszámolási kötelezettségnek egy olyan világban, ahol döntéseit az uralkodó elit közösen hozza? Hol lép be a képbe – ha ilyen körümények között belép egyáltalán – a népképviselet és a demokrácia? Az elmúlt évtizedek amerikai-orosz kapcsolatai a felvetett kérdésekre tanulságos példákkal szolgálnak. A lecke azonban kissé túlságosan is költségesnek bizonyult…

(Fordította: Szabó Veronika)

Jegyzetek

¹ Oroszország “lakossága iszonyúan kemény időket élt át” 1998 augusztusa, a rubel leértékelése óta. 1999 első negyedévének végén, becslések szerint, 38%-uk élt szegénységben, míg ez az arány egy évvel korábban 28% volt. 1999 júniusában a reáljövedelmek az 1998. júniusi szint csupán 77%-át tették ki. (OECD Economic Outlook, 1999. december, 132.) Az oroszok 1999-ben is tovább szegényedtek, bár a bérek késedelmes kifizetésére már ritkábban került sor, s a szegénységi küszöb alatt élők abszolút száma is csökkent. Az Orosz Statisztikai Hivatal szerint “Az oroszok készpénzben kifejezett reáljövedelme, az inflációt figyelembe véve, átlagosan 15%-kal csökkent.” (Yevgenia Borisova: “Poverty Still Widespread Despite Modeswt Growth”, Moscow Times, 2000. január 13.) Becslések szerint, az orosz lakosság 70%-a él a szegénységi szint alatt.

² L. United States Information Agency, “Is Economic Reform in Russia Dead?”, Opinion Analysis (USIA: Office of Research and Media Reaction, 1999. március 15.), 3–4. Azoknak az oroszoknak az aránya, akik kedvezően vélekedtek az orosz-amerikai közeledési kísérletről, szemben azokkal, akik ellenezték, 1994 és 1999 között jelentősen csökkent. 1994-ben ez a viszonyszám 2,47 volt, 1999-ben pedig 1,67. L. Borisz Dubin: “Vremja i ljugyi: o masszovom voszprijatyii szocialnüh peremen”, Russian Public Opinion Monitor (1999. május-június), 22–23.

³ A “tranzaktor” kifejezés megalkotásakor tudatosan támaszkodtam a fogalom eredeti, “üzletkötő”, “üzletet folytató” stb. jelentésére.

⁴ Részletesebben l. “Rigging the U.S.-Russian Relationship: Harvard, Chubais and the Transidentity Game”, Demokratyizicija: The Journal of Post-Soviet Democratisation (1999. ősz), 478–479.

⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance: Harvard Institute for International Developpement’s Work in Russia and Ukraine (Washington, DC, GAO, 1996. november), 3.

⁶ A “klán” az orosz szóhasználatban olyan informális csoportot jelöl, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymás pénzügyi, politikai és stratégiai érdekeit. L. Olga Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai” (oroszul), Argumentyi i Fakti (1997. május).

⁷ Bár a gazdasági lehetőségekből rendszerint az egyének kovácsolnak maguknak előnyt, a tranzaktorok esetében a haszonélvező a tranzaktorok csoportja; az egyes tranzaktoroknak mindig tekintettel kell lenniük “kollégáik” érdekeire.

⁸ Shleifer és Summers legalább egy alkalommal közösen részesültek alapítványi támogatásból.

⁹ Az oroszországi reformkísérletek történetéről bővebben, l. Lynn D. Nelson and Irina Y. Kuzes: Property to the People: The Struggle for Radical Economic Reform in Russia (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1994) és Nelson and Kuzes: Radical Reform in Yeltsin’s Russia: Political, Economic, and Social Dimensions (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1995).

¹⁰ Russia Business Watch (1997. tavasz), 9.

¹¹ Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai”, i.m.

¹² A szerző interjúja W. Coles-szal, 1996. június 6.

¹³ U.S. GAO, Foreign Assistance, 60.

¹⁴ Russian Privatization Center, 1994 Annual Report, 5., 24.

¹⁵ A szező interjúja Venjamin Szokolovval, az Orosz Számvevőszéki Kamara auditorával, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok.

¹⁶ Uo.; V. Szokolov, beszéd az American Univerity-n, 1998. június 2. 1994-ben a Duma és az Orosz Állami Vagyonügynökség részletes beszámoló elkészítésére szólította fel az Orosz Privatizációs Központot, amely azonban a felszólításnak nem tett eleget. (l. Szergej Zavorotnyi cikkét, Komszomolszkaja Pravda, 1997. április 8.)

¹⁷ A szerző interjúja V. Szokolovval, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok. L. az Orosz Állami Vagyonügynökség 1992. október 5-i, 188. sz. rendeletét, amely Jonathan Hay-t a Vagyonügynökség projektjeivel kapcsolatban egyetértési joggal ruházza fel.

¹⁸ A “transzidentitás” fogalmát Fredrik Barth könyvéból kölcsönöztem: Ethnic Groups and Boundaries: The Social Organization of Culture Difference (Boston, MA: Little, Brown & Co., 1969).

¹⁹ L. “Rigging the U.S.-Russian Relationship” c. írásomat, 485., illetve Anne Williamson, Contagion. The Betrayal of Liberty: Russia, and the United States in the 1990s (megjelenés előtt), 15. fejezet.

²⁰ Egyidőben Sachs és Shleifer egymás riválisai voltak, s igen különböző tevékenységet folytattak Moszkvában. Azonban ekkor is mindkettőjük a tranzakciós kapcsolatok szerint járt el, s szorosan együttműködött a Csubajsz klánnal.

²¹ Lipton és Sachs együtt voltak tanácsadók Lengyelországban és Oroszországban. “Jeff és David… elválaszthatatlan pár volt”, jegyezte meg Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz munkatársa. (A szerző interjúja Vernyikovval, 1997. november 22.) Liptont Kelet-Európáért és a volt Szovjetunióért felelős pénzügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Azután, hogy Summerst 1995-ben pénzügyminiszterré léptették elő, munkakörét Lipton vette át, s ezzel az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának alakításában is “jelentős felelősség” hárult rá.

²² Nem volt világos, hogy ezért Sachs-ot és teamjét ki fizette. (Helmer: “Russia and the IMF: Who Pays the Piper Calls the Tune”, Johnson’s Russia List, 1999. február 17.)

²³ Miközben saját szerepével kapcsolatban dokumentumokkal nem szolgál, Sachs ezt írja: “1991 decemberétől 1994 januárjáig az orosz kormány hivatalos tanácsadója voltam. Anders Aslunddal közösen vezettük az orosz Pénzügyminisztérium Makroökonómiai és Pénzügyi Részlegét.” Sachs állítása szerint, Oroszországban munkájukat Åslunddal “többnyire a Ford Alapítvány és a svéd kormány támogatta. Engem nem az orosz kormány fizetett.” (Sachs levele a szerzőhöz, 1998. március 12.)

²⁴ Alekszander Bevz, Gajdar intézetének a vezetője, A. Williamson újságírónőnek azt mondta, hogy “Sachs soha nem volt a kormány hivatalos tanácsadója, ez csupán önáltatás a részéről.” Gajdar maga is “jelentéktelen figuráknak” nevezte Sachs-ot és Åslundot. Williamson arról is beszámol, hogy “Még Gajdar legfőbb riválisa, Grigorij Javlinszkij is kitartott amellett, hogy ‚Amit csináltunk, abban tíz százaléknyi sem volt olyasmi, ami az ő tanácsaikon (Sachs-én és Åslundén) alapult volna.’ Gajdar csupán szószólóként használta őket a Nyugat felé, valójában azonban azt tette, amit jónak látott.” (Williamson, Contagion, i.m. 7. fejezet.)

²⁵ A. Williamson interjúja J. Foglizzióval, 1994. február 1.

²⁶ J. Sachs memoranduma R. Hazbulatovhoz, 1992. november 19.; a szező interjúi Michael Bernstam közgazdásszal, a Stanford Egyetem munkatársával, 1997. augusztus 21. és október 17.

²⁷ L. például a Külügyminisztérium 1993. február 4-i keltezésű, a minisztérium titkárságához elküldött emlékeztetőjét arról, hogy Sachs találkozót kért a titkárságtól. A feljegyzés tanúsága szerint, Sachs-nak sikerült megkörnyékeznie Anthony Lake nemzetbiztonsági főtanácsadót, Larry Summers pénzügyminiszter-helyettest és Strobe Talbott nagykövetet.

²⁸ Dan Josefsson, “The Art of Ruining a Country With Some Professional Help from Sveden”, ETC, English Edition 1 (1999).

²⁹ A szerző interjúi a Pénzügy- és a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőivel.

³⁰ Åslund hosszú időn át kötődött Brunswickhoz. Kapcsolatuk egy moszkvai székhelyű brókercégnél kezdődött, majd egy beruházási banknál, a Brunswick Csoportnál folytatódott. (L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.) Åslund két svéd nemzetiségű társa dolgozott Csubajsznak az Állami Vagyonügynökségnél, ahol a voucher-rendszerű privatizáció kidolgozásában és bevezetésében segédkeztek. (A. Williamson interjúja Martin Anderssonnal, l995. február.) Később, “a Csubajsszal továbbra is jó viszonyban lévő” Brunswick Brókerügynökség is bekapcsolódott a voucheres privatizációba, s nyugati befektetőknek adott el kötvényeket és más kintlévőségeket. (Sven-Ivan Sundquist: “Svenska Rad Biter Pa Ryssen: Svenska Finansman i Ledningen for Brunswick Group, Foretaget Som Ska Hjalpa Ryska Staten Att Privatisera Industrin”, Dagens Nyheter, 1997. június 15.)

³¹ Åslund oroszországi és ukrajnai üzleti tevékenységéről számos egyéb orosz, ukrán, svéd és amerikai forrás is beszámol.

³² L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.

³³ A szerző beszélgetései Marek Dabrowskival, 1995. május 9. és 1997. november 27. Åslund ukrajnai tevékenységének részleteiről, l. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989–1998 c. írásomat (New York: St. Martin’s Press, 1998), 158–161.

³⁴ A Harvard tranzaktorai, Hay és Shleifer gyakran beszéltek egyes Csubajsz-tranzaktorok – nevezetesen Maxim Bojcko, az Orosz Privatizációs Központ feje és Dimitrij Vasziljev, a Szövetségi Bizottság vezetője – nevében.

³⁵ L. például Barry Wood: “Russia’s Economy”, Amerika Hangja, 2000. január 3.; Johnson’s Russia List, 2000. január 4. és „The State of the (Former Soviet) Union” (Washington, DC: Carnegie Endowment for International Peace, 2000. január 6.).

³⁶ Putyin a Kreml beszerzési igazgatójának, Pavel Borogyinnak a beosztottja volt, akit a Mabatex-botránnyal szoktak kapcsolatba hozni. A svájci ügyészség szerint, a Kremllel üzleti kapcsolatban álló Mabatex Project Engineering dollármilliókat utalt át a Jelcin-család tagjainak bankszámláira. Putyin egyik első intézkedése az volt, hogy Jelcint elnöki rendeletben mentesítette minden esetleges jövőbeni bűnvádi eljárás alól, s különféle személyes kedvezményekben (lakhely, nyugdíj stb.) részesítette. L. Washington Post, 2000. január 7.

³⁷ L. pl. Paul Starobin: “The Brain Trust Polishing Putin’s Image”, Business Week, 2000. január 31.

³⁸ L. “Informal Relations and Institutional Change: How Eastern European Cliques and States Mutually Respond” c. írásomat, World Bank, Social Development Group (Washington, DC, 1998. április 20.)

³⁹ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 134–137., 145.

⁴⁰ A GAO-források megerősítik ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései L. H. Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴¹ A szerző interjúi az USAID által fizetett tranzaktorokkal, valamint az amerikai kormánytól származó források. A GAO egyik könyvvizsgálója megerősíti ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴² Részletesebben l. a Világbank vezető közgazdásza, Joseph Stiglitz “Whither Reform” c. beszédét az interneten (www.worldbank.org/knoeledge/chiefecon/); Jonas Bernstein: “Loans for the Sharks”, Moscow Times, 1995. december 19. és Fritz W. Ermarth: “Seeing Russia Plain: The Russian Crisis and American Intelligence”, The National Interest (1999. tavasz).

⁴³ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 151-155. és A. Williamson, Contagion, i.m., különösen a 13. és 15. fejezetet.

⁴⁴ 1999 augusztusában és szeptemberében a napilapok beszámoltak róla, hogy dollármilliárdokat mostak tisztára a Bank of New York-on keresztül. (L. New York Times, 1999. augusztus 19.) Az ügyben állítólag Anatolij Csubajsz és a Jelcin-kormány több tagja is érintett volt. (L. USA Today, 1999. augusztus 26.)

⁴⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance, 43.

⁴⁶ Az USAID levele Jeffrey Sachs-nak, a HIID igazgatójának, 1997. május 20. L. még: “USAID Suspends Two Harvard Agreements in Russia” (Washington, DC: USAID Press Office, 1997. május 20.)

⁴⁷ Hay neve más ügyek kapcsán is szóba került. Csalás és pénzmosás gyanújával, a Dart Management Inc. nevű vállalattal együtt, eljárás folyik ellene a New Yersey-i kerületi bíróságon, az Avisma Titano-Magnesium Kombinat bejelentése nyomán.

⁴⁸ Egy 1997. áprilisi levelében (amelyet a Nyezaviszimaja Gazeta megszerzett és közzétett) Summers instrukciókat adott Csubajsznak az orosz külhoni és a hazai gazdaságpolitikával kapcsolatban.

⁴⁹ Kommersant Daily, 1998. szeptember 8.; Los Angeles Times, 1998. szeptember 9.

⁵⁰ New York Times, 1998. július 17.

⁵¹ Maxim Boycko, Andrei Shleifer and Robert Vishny: Privatizing Russia (Cambridge, MA: MIT Press, 1995), 142.

⁵² A szerző interjúja R. L. Morningstarral, 1997. február 11.

⁵³ Peter L. Berger: “Four Faces of Global Culture”, The National Interest (1997 ősz), 24-25.