Azok a kollégáink, akik a társadalmi változás érdekében a tu­dományos kutatás küzdőterein izzadnak, jól teszik, ha minde­nek előtt azt tanulmányozzák, mi is tartja életben a jelenlegi rendszert? Annak, hogy a kapitalizmus nem omlik össze szá­mos gyengesége és a határozott ellenzéki mozgalmak ellené­re, egyik oka az úgynevezett nonprofit szektor. Nem ez az egyetlen ok, hiszen többek között jelen van a nyílt elnyomás is. Mindenesetre az emberbarát tőkét, annak befektetéseit és elosztását a kapitalizmus bírálói nem méltatják kellő figyelemre. Ami általában e témában megjelenik, a nonprofit szektor nagy­vonalú támogatásával lát napvilágot; csupán alig néhány kutató indul ki Marx és Engels megfigyeléséből: „A burzsoázia egy része orvosolni akarja a társadalmi visszásságokat, hogy ezzel a polgári társadalom fennmaradását biztosítsa. Közgazdászok, emberbarátok, jótét lelkek, a dolgozó osztályok helyzetén javí­tók, jótékonyságszervezők, állatvédők, antialkoholista egyesü­letek alapítói, zugreformerek tartoznak ide a legtarkább válto­zatosságban." (Kommunista Kiáltvány, 1977, 159.)

Az Amerikai Egyesült Államok harmadik szektora méreteit és széles körét tekintve egyedülálló. Évente például négyszáz milliárd dollárt költ különböző támogatásokra (Nonprofit, 1992-93, 9.). Adómentes vagyona valószínűleg számba sem vehető. Gondoljunk csak az alapítványok tulajdonában lévő ingatlanállományra, épületeinek berendezéseire, hozzájuk tartozó földterület vagyontárgyaira, a befektetésekre, melyek egyházi célokat, magánegyetemeket és magániskolákat, mú­zeumokat, állatkerteket, egyetemi klinikákat, hagyományőrző egyesületeket, operaházakat stb. támogatnak. Sőt, amint azt P. D. Hall is megállapította: „Az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, amely legfontosabb kulturális intéz­ményeit szinte kizárólag magánforrásokból tartja fenn. A világ más részein, még az úgyszólván reakciós országokban is, a főbb múzeumok, könyvtárak, kórházak és egyetemek állami finanszírozás és felügyelet alatt állnak." (1975, 464.)

Mindazonáltal a jelenség nemzetközi vizsgálatra is kínálko­zik, tekintettel arra, hogy ezek a pénzek és módszerek már egy jó évszázada terjednek szerte a világon. Az Egyesült Ál­lamok emberbaráti hálózata legújabban tiszta nonprofit szek­torok létrehozásával próbálkozik a kelet-európai országokban. A „bibliai imperializmus" ennek egy korai változata volt; a mo­dernebbek közé tartoznak a 20-as, 30-as években a London School of Economics-nak (Londoni Közgazdaságtudományi Egyetem) nyújtott óriási Rockefeller-adományok (Fisher, 1980), a nagyszámú hallgatói csereprogram és Violeta Chamorro választási kampányának támogatása Nicaraguában, melyet a németországi Konrád Adenauer Alapítvány és ame­rikai források közösen fedeztek (Pinto-Duschinsky, 1991).

Néhányan úgy vélhetik, hogy az e szervezetekből összeálló csillagrendszerek hasznos munkát végeznek: milliónyi fényt gyújtanak. Ámde a nonprofit világot egyfajta hatalomnak is felfoghatjuk, amely a vállalkozási elit érdekeit is szolgálja.

Miben is áll a nonprofit szektor? Az Egyesült Államokban ez egyaránt magában foglal egyházakat, magániskolákat és egyetemeket, kulturális intézményeket, érdekképviseleti cso­portokat, politikai mozgalmakat, kutatóintézeteket, jótékonysá­gi szervezeteket, alapítványokat és még sok minden mást: egyszóval szinte minden szerveződést, kivéve az üzleti életet, a kormányzatot és a családot. Ezen belül különösen figye­lemre méltóak azok a szervezetek, amelyeket az Adótörvény 3. fejezet c) bekezdés 501-es paragrafusa említ.¹ Ezek azok a jótékony célú szervezetek, amelyeknek bevételei adómen­tesek, és amelyeknek támogatását az adományozó leírhatja adójából. Tulajdonképpen csupán az ilyen szervezetek,része­sülnek alapítványi támogatásokban. Viszonzásul ezek tartóz­kodnak a politikai állásfoglalástól, így a választási kampányok­ba sem keveredhetnek bele. Emellett tilos részvénytulajdonosok között nyereséget osztaniuk, bár közülük nem egy foly­tat üzleti jellegű tevékenységet.

A szektoron belül nem mindenki ártalmatlan rendszerőrző tevékenységet űz; akadnak független, általában szegény és alig észrevehető szervezetek is. Ezzel együtt a szervezetek többsége egymáshoz és magánvállalatokhoz is kapcsolódik. Ez tetten érhető a finanszírozási, befektetési, technikai-irányí­tási szövetségekben és az olyan csúcsszervezetekben, mint például a Council on Foundations (Alapítványok Tanácsa) és az Independent Sector (Független Szektor).

Az Independent Sector több száz tagot foglal magában, köztük – 1988 novemberi adatok szerint – az AT&T Alapít­ványt, az Aga Khan Alapítványt, a Közösségek és Gyermek­kollégiumok Amerikai Szövetségét, az Egyetemi Nőoktatók, ill. Nőhallgatók Amerikai Szövetségét, a B'nai B'rith International-t, az Amerikai Cserkészek Szövetségét, a Coors Ala­pítványt, a Környezetvédelmi Jogintézetet, a Mexikói-Ameri­kai Jogi Alapot, az „Anyák az Ittas Vezetés Ellen" egyesületet, az NAACP (Színesbőrűek Egyenjogúságának Országos Szö­vetsége) Jogvédelmi és Oktatási Alapját (LDEF), az Országos Audubon Társaságot, a Sierra Clubot, és a Természetvédelmi Világszövetség Alapítványt. Figyelemre méltó tény, hogy az Egyesült Államokban a hagyományos jótékonysági szerveze­tek és alapítványok mellett jelenleg több mint ezerötszáz olyan alapítvány is létezik, amely profitérdekelt vállalat alá tartozik, hogy ezáltal „a gépezet továbbra is olajozottan működjék" (lásd a táblázatot).

Hogyan is szolgálja ez a szektor a kapitalizmus védelmét? Olyan szerteágazó módon, hogy egy teljes egyetemi oktató­gárdának jutna belőle tanulmányoznivaló. Én itt mindössze néhányra fogok kitérni.

Először is, a nonprofit szervezeteknek nagy szerepe van a profitérdekelt szektor tőkekoncentrációjában és tőkeelosztásá­ban (Hall, 1975). Ezt igazolják például, hogy a kórházi veze­tőtestületek élén üzletemberek, bankárok, ingatlanügynöksé­gek, biztosítási cégek irányítói stb. állnak. Ha ezek vállalko­zásaik kiterjesztése mellett döntenek, az nagy lökést ad az érintett régió gazdasági fejlődésének, de az egyes cégeknek is gyümölcsöző. Ezenkívül az alapítványok és más jótékony­sági intézmények hasonlóan fektetik be vagyonukat rész­vényekbe, kötvényekbe és más értékpapírokba, és így hatal­mat gyakorolnak, mint más intézményes befektetők.²

Másodszor: olyan javakat és szolgáltatásokat pénzelnek, amelyeket a piac képtelen: a hajléktalanok elszállásolásától kezdve operaelőadások és BBC-tévéjátékok létrehozásáig. Ez utóbbiak igen nagy jelentőségűek, tekintve, hogy az értelmi­ség elfordulása már-már fenyegetőbbnek tűnik, mint a nyo­masztó szegénység.

A nem kifizetődő, ám szükséges intézkedéseket a kormány is végre tudná hajtani, amint az számos országban gyakran így is történik. Igaz ugyanakkor, hogy ez a jelenség – nagy­mértékben az Egyesült Államok nonprofit világának hatására – átalakulófélben van. A jótékonykodás, a kultúra, az oktatás és a gazdasági átalakulás magánosítása ugyanis sok előnnyel jár. A pénzforrások tömege másképp adóztatás alá esne, és így kiszélesítené az állami szektort, elosztása politikai viták témájává válna. Ámde ezeket a szervezeteket önkormányza­tok irányítják, önálló működésük felett nem áll demokratikus ellenőrzés. E testületek tagjai elvesztik közszolgálati státuszu­kat és az ebből fakadó egzisztenciális biztonságukat, az em­berbarátiság és annak jól láthatóan ölelő karjai fonják őket körül. Pénzforrásaiban szinte mindegyik szervezet vállalatok­ra, illetve alapítványokra támaszkodik, hiszen a csekélyke adományok és tagdíjak összege csak ritkán elegendő na­gyobb feladatok finanszírozásához, ugyanakkor behajtásuk sok energiát emészt fel. Még az NAACP Jogvédelmi és Ok­tatási Alapja is kritikus mértékű függőségbe került, mert az 1954-es „Brown kontra Oktatásügyi Minisztérium" ügy perre viteléhez alapítványi támogatásra szorult (Whitaker, 1974).

Másfelől viszont jó néhány ilyen, anyagi hasznot nem hozó tevékenységet politikai pártok vagy mozgalmak is folytathat­nának. Ez bevett dolog a világ számos táján, ahol a pártok ifjúsági csoportokat, óvodákat, gyermektáborokat és más jó­tékonysági és oktatási feladatokat támogatnak anyagilag. Az ember azt hihetné, demokráciában különösen kézenfekvő, hogy elsősorban pártok tartsák fenn a társadalmi reformot ku­tató és propagáló központokat, illetve általánosságban a napi politika bázisát. Ám a fizetett tanácsadói testületek állításaival ellentétes és súlyos bizonyítékaink vannak arra, hogy a kü­lönféle pártok hány embert is képviselnek valójában. Az Egye­sült Államokban az érdekképviselet és a társadalmi reform ügyét mindazonáltal nagyrészt a nonprofit szervezetek sajá­títják ki.

Ugyancsak védelmi funkció, hogy az elit az alapítványok révén állást képes biztosítani fiai és leányai számára, akik egyébként munkanélkülivé és mellőzötté válnának, akárcsak az egyéb osztályokból származó ellenzékiek, illetve „kétes elemek". Végy feltételezett és tényleges zavarkeltőket, és e kotyvalékot gazdagon szórd meg aranypénzekkel. Ha ezt fel­hörpinted, biztosan enyhíti panaszaidat. Az a tény, hogy ezek a szervezetek az államtól függetlenül, de nem búvópatakként léteznek, az önzetlenség és az önállóság glóriáját vetíti a fejük köré. Nemzetközi tevékenységüket nézve számukra ez a leg­hasznosabb állapot. Földrajzi és szakterületi értelemben tel­jességre törekednek, és alig akad arra bizonyíték, hogy a filantrópia behatolásának valahol is ellenállnának. Az újabb te­vékenységi körök közé tartozik a kereszténydemokrata pártok, egyesületek, az alulról jövő szervezetek támogatása Latin-Amerika-szerte (Pinto-Duschinsky, 1991); a nonprofit szektor kiépítése Kelet-Európában és az egykori Szovjetunióban; egy nem faji alapú és nem kommunista dél-afrikai rendszer meg­szilárdításának elősegítése és a „fenntartható növekedés" vá­lasza a harmadik világ kizsákmányolását bírálóknak. Termé­szetesen maga az ENSZ is – születése és fejlődési iránya folytán – szorosan kötődik ehhez a multinacionális jótékony­kodáshoz.

A nonprofit rendszer körvonalai tisztábbá válnak, ha a nagy tervező és finanszírozó védőkarokat, más szóval a nagy ala­pítványokat vesszük szemügyre. Ezek egyaránt részt vállal­nak a szabadidő hasznos eltöltésében, a műkincs-kereskede­lemben, a biokémiai kutatásokban és a szokványos jótékony­sági formákban. Legfőbb érdekük azonban mégis a társadalmi átalakulás irányításához fűződhet. Az amerikai gazdasági és politikai rendszer számos hiányosságát pótolják. Ezek közül számunkra az a legfigyelemreméltóbb, hogy ők maguk, illet­ve az általuk létrehozott szervezetek sugallják a politikai átalakulás igényét.

A kiterjedt, sokoldalú alapítványok a 20. század kezdetén jelentek meg, szoros összefüggésben a progresszivizmus el­méletének és gyakorlatának, összességében a társada­lomtudományok fejlődésének megélénkülésével. A „vérszívók" hitványságát követő új milliomosok az alapítványokban külön­féle céljaik szolgálatának eszközeit látták. Először is azért, mivel segítségükkel hatalmas vagyonok szisztematikusan vol­tak elhelyezhetők, figyelembe véve, hogy az elaprózott jóté­konykodás adminisztrációs szempontból lidércnyomásnak tűnt. Másrészt azért, mivel a jótékonykodás igen jelentős társadalmi kontrollt tett lehetővé.³ John D. Rockefeller ezért döntött úgy:…..egy nagy alapítványt kell létrehozni. Ez az ala­pítvány egyetlen központi holding-társaság lesz, amely majd pénzeli az összes többi jótékony célú szervezetet, és így szükségszerűen általános felügyelete alá vonja őket." (Howe, 1980, 29.)

Harmadsorban az alapítványok arra is képesek, hogy az ellenszenvet kiváltó cégek hírnevén javítsanak. Rockefeller e téren kétségkívül sikeresnek bizonyult. A kor liberálisai és baloldali gondolkodói úgy vélték: a Rockefeller Alapítványt azért hozták létre, hogy a ludlowi mészárlás botrányáról a figyelmet eltereljék (U.S. Congress, 1915). „Az alapítvány lét­rehozásának egy másik mozgatórugója, amelyet külön is hangsúlyozott, Rockefellernek az a vágya volt, hogy bebizo­nyítsa a szocialistáknak: a kapitalizmus képes a legszélesebb értelemben vett »közjó« előmozdítására." (Curti & Nash, 1965, 215.)

Ma már a progresszivizmust úgy jellemzik, mint ami a po­litikai korrupció és a gépies politizálás gyógyítására szolgált, egyben az új szakmunkás-osztály lelki elbizonytalanodását is kezelte. Noha ezek a megállapítások is hozzátartoznak a tör­ténethez, mégsem fedik azt fel teljes egészében, hiszen a progresszivizmus populista és szocialista tiltakozásokra való válaszként jött létre a 19-20. század fordulóján (Hays, 1975). A kezdeti időszakban (az I. világháborút megelőzően) még szocialisták is részt vettek benne. Amikor az alapítványok már érdekeltségeket szereztek a társadalmi reform szerveze­teiben, a progresszivizmus az osztályharc minden nyilvánvaló jelét szociális problémává kezdte átfogalmazni, és így a tár­sadalomkutatók hatáskörébe utalni. Még a tömegek sorsának javításánál is égetőbbnek bizonyult, hogy értelmiségieket von­janak be a mozgalom vezetésébe, mivel a közvélemény-for­málók politikai kultúrája mély szocialista érzelmeket hordozott magában.

Az alapítványok elitista és technokrata jellege – a fennsőbbséges és hatalmi megnyilvánulás – természetesen fakad ab­ból a meggyőződésükből, hogy a társadalmi átalakulást és a gondok orvoslását kizárólag magasan képzett – elméleti és gyakorlati – szakemberek irányításával lehet véghezvinni, mi­vel ők rendelkeznek a kellő ismeretekkel, és így javaslatokat tudnak tenni a megoldásra (Arnove, 1980, 18.).

A Russell Sage (a. m. bölcs) Alapítvány élen járt annak a felfogásnak a képviseletében, amely a társadalmi zavarokat, amelyek szakértők beavatkozásával kezelhetők, egyedi mű­ködési zavaroknak tulajdonította. Ezáltal ténylegesen megte­remtette a professzionális szociális munka szakterületét. En­nek jeleként beindította a Survey (Felmérés) című irányadó folyóiratot, kutatásokat, szakmai egyesületeket és a szociális munkások szakképzésére létrehozott új iskolákat támo­gatott (Slaughter & Silva, 1980). Ezt a mintát aztán más ala­pítványok is követték, amikor számos területen próbálkoztak a társadalmi átalakítás kezdeményezésével és irányításával.

A II. világháborút követően az alapítványok politikai szerepe óriásira nőtt. Például a politikai zűrzavartól való félelem – az amerikai társadalmon belüli faji megkülönböztetés (az apart­heid rendszer) és a gazdasági talpraállás bizonytalan követ­kezményei – a Ford Alapítvány keretein belül hosszú távú ál­lapotjavító intézkedéseket eredményezett. Az Alapítvány 1949-es jelentésében, amely első országos színrelépését je­lentette, néhány olyan nehézségre mutatott rá, amelyek az amerikai rendszer megerősítése és a kommunista irány kizá­rása érdekében feltétlenül megoldásra vártak. Ezek közé tar­tozott a polgárháború lezáratlanságának az ügye, a polgárok politikai szerepvállalásának hiánya és a lelki sérültek proble­matikája. Elsődleges intézkedései arra irányultak, hogy finan­szírozza a feketéket és fehéreket egyenjogúként kezelő Fel­lebbviteli Bíróságra utalt peres ügyeket; hogy végbemenjen a büntetőjogi rendszer reformja, és hogy a törvénykezési testü­leteket újonnan nevezzék ki (lásd Roelofs, 1984-85).

A hatvanas években a tömeges méreteket öltő tiltakozó megmozdulásokra a Ford Alapítvány úgy reagált, hogy példát szolgáltatott a közérdekről szóló törvény kidolgozásához. Ügy­védi munkaközösségeket alapított, részt vett jogi tanulmányi programok kialakításában, jogi kérdésekkel foglalkozó szakfo­lyóiratokat jelentetett meg, és megfogalmazott egy mindezt jól átfogó ideológiát. A peres ügyek vitelére létrehozott szerveze­tek közé tartozik a Puerto Ricó-i Jogvédelmi és Oktatási Alap, a Nők Jogi Alapja, a Környezetvédelmi Alap, a Természeti Erőforrások Védelmi Alapja, a Mexikói-Amerikai Jogvédelmi és Oktatási Alap és az Amerikai Születésű Amerikaiak Jog­védelmi és Oktatási Alapja. Több, már korábban is létező for­máció, mint például a Színesbőrűek Jogvédelmi és Oktatási Alapjának Országos Fejlesztési Szövetsége vagy az Amerikai Polgári Szabadságjogok Egyesülete, finanszírozásának függő­sége révén csatlakozott ehhez a rendszerhez.

A fent említett ideológia, melyet konferenciákon, jelentések­ben, továbbá fizetett kutatások és kiadványok áltáfterjesztet-tek, azt hirdette, hogy a radikális tiltakozások a pluralizmus gyengeségeire utalnak; a hátrányos társadalmi csoportok, azaz a feketék, a latin-amerikai bevándorlók, a nők, a gyer­mekek és a szegények segítségre szorulnak jogaik érvénye­sítéséhez (McKay, 1977). Ez azt sugallja, hogy a pénzado­mányok lehetővé teszik számukra, hogy az előnyösebb hely­zetű társadalmi csoportokkal egyenrangúan vegyenek részt az érdekképviseleti folyamatban, és így a jövőben majd nem kényszerülnek tovább energiáikat értelmetlen, ám egyide­jűleg bomlasztó tevékenységekre pazarolni. Figyelem: a sze­gények csak mint az egyik kisebbségi csoport szerepelnek ebben a felfogásban! Minden olyan felvetés, amely a szegény­séget, a militarizmust, a faji előítéletességet és a környezet pusztulását a kapitalizmus melléktermékeként értelmezi – szi­gorúan ki van zárva!

Az alapítványok egy másik válasza a 60-as évekbeli zava­rokra az volt, hogy pénzeket utaltak át már létező szervezeteknek, hogy ezáltal értelmes, pragmatikus célok felé tereljék őket. Többek között, a vállalati érdekeltségű NAACP mellett a feketék tiltakozási mozgalma is megélénkült. Ebben olykor kommunista vezetők is részt vettek a maguk „vészterhes" né­zeteivel, tudniillik hogy az amerikai feketék tekintsék magukat a világ gyarmatosítás elleni harcosainak. Következésképpen pénzek kezdtek csordogálni a feketék mértéktartó szerveze­teibe, köztük a National Úrban League (Országos Városi Szö­vetség), az NAACP, az NAACP/LDEF és a Southern Régiónál Council (Déli Területi Tanács) szervezeteibe.

Harmadik megoldásként új szerveződések létrehozása kínál­kozott, különös tekintettel a status quo helyreállítását szolgáló koalíciókra. így alakult meg 1967-ben a National Úrban Coalition (Országos Városi Koalíció) polgárjogi szervezetek, ala­pítványok és jelentős vállalatok szövetségeként. A folyamat együtt járt a vállalati alapítvány felvirágzásával. Az ezt meg­előző időkben a vállalati jótékonykodás általában a reklámnak, azaz új termék sikeres bevezetésének, az alkalmazottak be­tanításának és hasonlóknak a célját szolgálta. A 60-as évektől kezdődően a legtöbb nagyvállalat olyan alapítványokat hozott létre, amelyek a Ford, a Carnegie, a Rockefeller és más ala­pítványokkal együtt a kapitalizmus általános megerősítéséhez járultak hozzá, és ezek is az Independent Sector tagjaivá vál­tak. A vállalati pénzek jótékony célú felhasználásának jogos­ságát a részvénytulajdonosok gyakran vonják kétségbe. Még­is, a nonprofit szektor ezen új irányzatának jelentőségét a politikai elemzők általában figyelmen kívül hagyják.

Az NUC egyik programja, melyet a Ford Alapítvány irányí­tott, a Közösségfejlesztő Vállalatok megalapítása volt. Ezáltal arra törekedtek, hogy a „feketék hatalma" szlogent az elfo­gadhatóbb „feketék kapitalizmusa" kifejezésre szelídítsék. Ezek a szervezeti egységek, melyeket a kormány, vállalatok és alapítványok közösen tartanak fenn, kisvállalkozásokat és ipari tevékenységeket indítanak be elszegényedett területeken – legyenek ezek bár feketék vagy fehérek által lakott, városi vagy vidéki területek. A legtöbb tanulmány ezeknek a befek­tetéseknek elenyésző vagy semmilyen megtérüléséről számol be (Cummings & Glaser, 1985). Ugyanakkor hasznosságuk lemérhető az érintett területen elért békés közhangulat, a mér­sékelt vezetés kialakítása és az egyéni társadalmi mobilitás skálája szerint.

Az alapítványi-vállalati szövetség egy másik kezdeménye­zése volt a Martin Luther King Jr. Centre for Non-Violent Social Change (Ifj. M. L. K. Központ az Erőszakmentes Társa­dalmi Átalakulásért) életre hívása Atlantában. Az intézmény költségeinek fedezéséhez a nagy alapítványokon kívül olyan vállalatok alapítványai is hozzájárultak, mint például a Ford Motor Company, az Atlantic Richfeld, a Levi Strauss, az Amo-co, a General Motors, a Heublein, a Corning, a Mobil, a Wes­tern Electric, a Procter&Gamble, a US Steel, a Monsanto, a Morgan Guaranty Trust stb. (Foundation Center, 1984.) A köz­pont tevékenységei közé tartozik napközi otthonok működte­tése, alapfokú szakoktatás, konfliktuskezelési műhelyek, szín­padi eladások megszervezése, hajléktalanok elhelyezése, a választásra először jogosultak felkészítése, valamint a dr. Martin Luther King születésnapján rendezendő megemlékezé­sekre vonatkozó tanácsadás. A M. L. King Központ két intéz­kedése különösen meglepő. Számos tevékenységében, ide­értve a tábori lelkészeket segítő programját is, szorosan együttműködik az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumával, a Fegyveres Erők Tábori Lelkészeinek Testületével és más szervezetekkel. A Központ a tábori lelkészekkel az etnikumok és személyek közötti, továbbá az emberi kapcsolatok fejlesz­tése és a konfliktuskezelés tárgykörében dolgozik együtt. A Központ tábori lelkészeket támogató programja révén társ­szponzora a dr. M. L. King születési évfordulója alkalmából rendezendő ünnepi hét szertartásainak, melyet az Egyesült Államok területén és a tengeren túl többszáz katonai állomás­helyen bonyolítanak le. Ezenkívül a felmerülő műszaki igé­nyeknek is eleget tesz (M. L. King Center, I985, 6.).

A M. L. King Központ a University of Georgia-val közösen finanszírozza az évenként sorra kerülő Martin Luther King, Jr.-előadássorozatot, melynek címe: A szabad vállalkozási rendszer: a fokozatos társadalmi átalakulás egyik eszköze (M. L. King Center, 1985, 10.).

Más kisebbségi csoportok is hasonló „bánásmódban" része­sültek. A Southwest Council of La Raza (L. R. Délnyugati Ta­nácsa) és a National Council of La Raza (L. R. Országos Tanácsa) olyan, a Ford Alapítvány által létrehozott szerveze­tek, melyek a délnyugati latin-amerikaiak eredetileg katonai mozgalmait fogadták be és tették szalonképessé (Sierra, 1983). A hatvanas évtized kezdetén amerikai mexikóiak egy felfegyverzett csoportja (Alianza Federal de Mercedes) mint­egy tízezer támogatóval a háta mögött azt a meggyőződését nyilvánította ki, hogy őket az amerikai társadalom gyarmati kisebbségként kezeli, és földjeiket is csalással vették el tőlük (Love, 1971). Húsz évvel később a délnyugati latin-amerikaiak egy alulról jövő kezdeményezése már a Ford Alapítvány mo­delljét követte közösségfejlesztő tevékenysége során: otthon­teremtés, helyi tőkés réteg kialakítása és a McDonalds-hálózat bevezetése szerepelt programjában. Országos szinten az NCLR mint érdekképviseleti szervezet lépett fel a hagyomá­nyos érdekképviseleti folyamat során.

Az az intézkedés is az 1960-as évek tisztázatlan politikai és gazdasági állapotát kívánta megszüntetni, melynek során vezetőképző és szaktanácsadó hálózatot építettek ki, hogy ez­által a tiltakozó- és érdekképviseleti szervezetek tovább fej­lődjenek. Konferenciák, kiadványok és olyan szervezetek, mint a Center for Community Change (Központ a Közösség Átalakulásáért), a Youth (Ifjúsági) Project és a tuftsi székhelyű Lincoln Filene Center for Citizenship and Public Affairs (Köz-és Állampolgári Ügyek L. F. Központja) azt az üzenetet köz­vetítik, hogy a gyakorlatias célok fel fogják lazítani a pénz­szerzési lehetőségek kötöttségeit, és az érintett csoportok el­ismert érdekeket fognak tudni megjeleníteni a pluralista rend­szeren belül. Ezek az alapítványok azt hirdetik, hogy prog­ramjaik révén hozzájárulnak a pluralizmus tökéletesítéséhez. Ám tevékenységük valódi lényege az, hogy fokozzák az ala­pítványi-vállalati összefonódás hatását.

A magánalapítványoktól a közügyekig terjedő hatásláncolat olyan cselekvési terveket jelent, amelyeket az alapítványok „házon belül", illetve általuk létrehozott szervezetekben köz­vetlenül állítanak össze. Olyan cselekvési terveket, amelyeket a finanszírozóik erős befolyása alatt álló szervezetek hajtanak végre. Az alapítványok cselekvési programját olyan személyek szabják meg, akiket az alapítványok által fenntartott tanács­adói testületek képeztek ki és szocializáltak, amelyeknek tag­jai oda-vissza járkálnak a kormányzat és más magas szintű politikai szervezetek, törvényhozói és végrehajtói területek pozíciói között (Colwell, 1993, 196.).

Az alapítványi erőfeszítések hasonlóképp nem jártak ered­ménnyel az állampolgárok politikai részvételének fokozásában sem. A választásra jogosultaknak csupán megközelítően 50 százaléka él választói jogával. Ez a széles körű távolmaradás a legalapvetőbb demokratikus jog gyakorlásától sok különféle tényező eredője, például az elsorvasztott politikai közéleté is. Ide tartozik, hogy a politizálás, a politikai anyagok tanul­mányozása és megvitatása lassan, de biztosan eltávolodik a nyilvános és sokszor helyi közéleti színterektől, környékbeli iskolák és közösségi központok falain kívül marad. Ehelyett a hivatásos „politikacsinálás" intézményeiben zajlik, mint ami­lyen a Brookings Intézet, a Harvard Egyetemen működő Russian Research Center (Orosz Intézet) és a Carnegie Corpo­ration (Lagemann, 1989, 263.).

Nem állítható, hogy az alulról jövő kezdeményezések pó­tolják a választásokon való részvételt, hiszen minden tanul­mány azt bizonyítja, hogy akik a választásokról távol marad­nak, aligha kapcsolódnak be nagyobb politikai aktivitást igény­lő tevékenységbe, még ha az nem több is köznapi politizá­lásnál.

Mint oly sok minden az Egyesült Államok-beli életben, mára már a hivatalos politizálás részesei is megváltoztak. Ugyan­akkor azok a nők és más kisebbségiek, akik a hatalom köz­vetítői között találhatók, általában továbbra is az elit-ideológia saját neveltetésű vagy legalábbis kipróbált emberei.⁴

A jelentős amerikai alapítványok mindig is nemzetközi szempontból mérlegeltek. Az is elmondható, hogy a II. világ­háború előtt aktívabb külpolitikát folytattak, mint az Egyesült Államok kormánya. Tevékenységek széles sorát támogatják jelenleg is külföldön, például a Rockefeller Alapítvány orvosi programhoz biztosít anyagi hátteret Bulgáriában, Kínában, La­tin-Amerikában és másutt. Emellett a U.S. Council on Foreign Relations, ez a kiváló külpolitikai tanácsadó testület is a Rockefeller Alapítvány és a Carnegie Endowment (C. Ado­mány) jóvoltából jött létre, és mind a mai napig alapítványi működtetés alatt áll, akárcsak nemzetközi megfelelője, a Trilateral Commission (Háromoldalú Bizottság). Az ENSZ létre­hozásának ötlete és anyagi háttere szintén nagyban köszön­hető a Rockefeller család jótékonyságának.

Alább csupán néhányat mutatunk be az alapítványok nem­zetközi tevékenységei közül. A Latin-Amerikában kialakult bi­zonytalan helyzetet örömmel üdvözölték a fegyveres testületi „nagykutyák", a CIA és a hadsereg. Ugyanakkor számtalan alapítványi finanszírozású kezdeményezésnek is jól jött, me­lyeket közvetlenül vagy anyagi támogatásuk révén nonprofit szervezetek hajtottak végre. Ezek közé sorolható a nem-kom­munista (főként kereszténydemokrata jellegű) polgári szerve­zeteknek nyújtott segítség, a potenciális politikai vezetők Egyesült Államok-beli képzése (pl. Parvin Alapítvány), vala­mint az egyetemi programok és ösztöndíjak finanszírozása.

Az alapítványok ezen túlmenően megteremtették az Americas Watch-ot (Amerikai Figyelő), és még további hasonló szervezeteket hoztak létre a világ más tájain. Ezek elsődlegesen arra a felfogásra épülnek, hogy a latin-amerikai országokban a forrongásokat a helyi kormányoknak az emberi jogokat sem­mibe vevő viselkedése idézi elő, mely talán nemtörődömségből, gondatlanságból, esetleg a politikai közélet romlottságából fa­kad. Ha az Americas Watch tudomást szerez egy-egy ilyen jogsértésről, arra felhívja a média és a nemzetközi társ­szervezetek figyelmét. Ugyanakkor elutasítja azt a felfogást, miszerint az elnyomás, a meghurcolás és a pusztítás maga akár kormányzati politikai eszköz is lehet – nem csupán pil­lanatnyi „üzemzavar". Annak a lehetőségét sem mérlegeli kel­lő körültekintéssel, hogy a szakmai segítséget nyújtó progra­mok a kínzás módszereit közvetíthetik a nem latin-amerikai országokba. A figyelem most is éppen úgy terelődik el az oli­garchikus irányítás mélyben meghúzódó igazságtalanságairól, ahogy a világháború utáni Egyesült Államokban a hangsúly eltolódott a jogérvényesítés kérdéséről.

Kelet-Európában és a Szovjetunióban éveken át alapítványi támogatás állt az ellenzékiek háta mögött, például a Kelet-Európai Kulturális Alapítvány. Ennek az volt a célja, hogy tu­dósokat és kormányzati tisztviselőket csereprogramok kereté­ben az alapítványok hatása alá vonjon. A kommunista kor­mányok meggyengülése óta az amerikai nonprofit szektor nemcsak egyedileg tartja fenn a különböző nonprofit szer­vezeteket, de azzal is próbálkozik, hogy egy egész világot teremtsen a saját képére. Ezért szakértőket küld az alkot­mányozási folyamatokba, a polgári jog teljes felülvizsgálatá­hoz, az egyetemi tanulmányi programok kialakításához, vala­mint az érintett ország nonprofit szektorának megalapításá­hoz, amely majd ellátja a korábban állami hatáskörbe tartozó jótékonysági, kulturális, szociális és oktatási feladatokat (For­mán, 1993). A hagyományos fenntartókhoz Soros György ala­pítványainak széles sora csatlakozott erre a célra (I. Berndtson and Roelofs, 1991). Maga az Egyesült Államok kormánya is, az alapítványok rendszerét követve, akcióba kezdett a Na­tional Endowment for Democracy (Országos Adomány a De­mokráciáért) formájában, melyet a Kongresszus 1983-ban az­zal a céllal hívott életre, hogy az amerikai Kereskedelmi Mi­nisztérium, az AFL-CIO (American Federation of Labor and Congress of Industrial Organizations, Amerikai Munkás­szövetség és az Ipari Szervezetek Kongresszusa), valamint a Demokrata és a Republikánus Pártok segítségével a ten­gerentúli civil- és politikai szervezeteket pénzbeli támogatás­ban részesítse. E szervezetek közül nem egy menet közben alakult meg, mint például a Demokratikus Erők Egysége, egy nem-kommunista választási szövetség Bulgáriában. Mindez – nem véletlenül – az ENSZ nicaraguai szereplésére emlékez­tet.

A kelet-európai nonprofit szektor a piacosodással járó meg­rázkódtatásokat próbálja enyhíteni: nemcsak a munkanélküli­vé válást és elszegényedést, de a számos, azelőtt termé­szetesnek vélt kulturális és szociális intézmény összeomlásá­nak sokkhatását is.

A környezetvédő mozgalom kibontakozása ugyancsak fenyegetőleg hatott az üzleti világra. Ez különösen vonatkozik arra az esetre, amikor a környezeti pusztulást vállalatok – ha­zaiak és külföldiek egyaránt – tevékenységének rovására ír­ták, és a mozgalomban résztvevő ellenzékiek együtt emleget­ték az imperializmust, a lelket megmérgező rasszizmust és a munkaerő kizsákmányolását. Az alapítványok világából erre az a válasz érkezett, hogy nagy számban hoztak létre szer­vezeteket, tanácsadó testületeket, egyetemi intézeteket, és rendeztek konferenciákat a „fenntartható fejlődés" jegyében, amellett, hogy a „fenntartható fejlődés" ideológiáját magát is hirdették.⁵

Az alapítványi befolyás minden tekintetben meghatározónak bizonyult az 1992 júniusi Rio de Janeiró-ban megrendezett környezetvédelmi ENSZ-konferencián. A „globális fórum" szá­mos résztvevőjét (nem-állami, polgári szervezeteket) alapítvá­nyok támogatták vagy hozták létre. Az alapítványok hálózata erős kezű irányítást gyakorolt: „Egyes szervezetek, mint pél­dául a World Resources Institute (a világ erőforrásait kutató intézet), a Women' s Environment and Development Organization (Nők Környezetvédelmi és Fejlesztési Szervezete) és az International Institute for Environment and Development (Nemzetközi Környezetvédelmi és Fejlesztési Intézet) szorgal­masan vett részt a szövegezési, pozícióelosztási és a médiá­val kapcsolatos munkálatokban." (Maughan, 1992, 15.)

Még a hivatalos kormánydelegációk tagjai is ennek a háló­zatnak az irányítása alatt működtek. Az olyan magánszerve­zetek, mint amilyen a Nemzetközi Környezetvédelmi és Fej­lesztési Alapítvány, szakértői segítséget biztosítottak azoknak a fejlődő országbeli kormányoknak, melyek nem rendelkeztek kellő ismeretekkel a vitában való részvételhez, és kész szö­vegekkel látták el azokat a kormányképviselőket, akik a komp­romisszumok megkötéséhez szükséges diplomáciai nyelveze­tet – a terítéken lévő problémák nem tökéletes ismerete miatt – nem beszélték. A civil szervezetek kutatásai és elemzései szintén nagy súllyal szerepeltek a plenáris vitákon és a szek­cióüléseken (Maughan 1992, 16.).

Az alapítványi világ állampolgári részvétel iránti érdeklődése ma már nemzetközinek mondható. Ez – akárcsak maga a non-profit szektor – a legitimációval kapcsolatos stratégia exportjá­nak a jele (I. Alford and Friedland 1975; Ginsberg 1986). Ter­mészetesen, ahogy a korábbi vezetőképző programok során is, az embereknek itt is azt tanítják, hogy legyenek hatékonyak, azaz válasszanak gyakorlatias, ésszerű célokat. Egy új szerve­zet is létrejött: „A CIVICUS: Világszövetség az Állampolgári Részvételért. Ennek tagjai között egyaránt találhatók adomá­nyozók és adományban részesülők, hogy a Szövetség ezáltal serkentse az állampolgárok részvételét és befolyását világszer­te … A vezetőségi iroda jelenleg az Independent Sector was­hingtoni székházában működik." (World Alliance 1993, 1.)

A harmadik szektor rendszervédő funkciójának e vázlatos áttekintése után hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az alapítvá­nyok sok szükséges és hasznos tevékenységet is finanszí­roznak. Hogy ez elegendő-e a Föld gazdasági, környezeti, szociális és politikai pusztulásának késleltetéséhez – ez szé­les körű kutatásokat és alapos megfontolást követelő kérdés. Az viszont már most világosan látszik, hogy a fennálló rend­szer gyökeres átalakításának megfogalmazásához, elfogadta­tásához és bevezetéséhez szükséges energiákat a harmadik szektor – a tőkés rendszert védő funkciói révén – csak el­pazarolja.

(Fordította: Battyán Katalin)

(A tanulmány a Nemzetközi Politikatudományi Társaság XVI. Világ­kongresszusán [1994. augusztus 21-25.] A gazdasági és a politikai demokrácia alapjai című szekcióban elhangzott eladás írott változata.)

A vállalatok által szponzorán alapítványok száma: 1.587

1.587 alapítvány adományai, eszközei 1.366 millió 5.727 millió

Az 50 legnagyobb az 1.587 százalékában   43.5% 34.7%

[Forrás: The Foundation Center]

Jegyzetek

¹ Eszerint: „Vallási, oktatási, jótékonysági, tudományos és irodalmi szervezetek, továbbá a közbiztonságot elősegítő, bizonyos országos és nemzetközi sportversenyeket támogató, illetve a gyermek- és ál­latvédő szervezetek, a magánalapítványokat is ideértve."

² Egy meghökkentő, de korántsem szokatlan példa erre a College Teachers (Főiskolai Oktatók) nyugdíjalapja, mely fő befektetője volt a Mail os America (Amerika Üzletközpontja), az ország legnagyobb be­vásárlóközpontjának Minneapolisban.

³ A nonprofit világnak ezt az ellenőrző funkcióját már azért sem gyen­gítik, mert az egyes vállalati adományozók számára ez különféle rek­lámlehetőségekkel is jár. Például a Philip Morris cég balettet támogat. (A reklám a jelentősebb alapítványok létrehozásában döntő tényező­ként szerepelt: Carnegie és Rockefeller egykor páratlan vérszívóként élt a köztudatban, akiket az értelmiség zöme megvetett.) Sőt: néhány alapítvány abból a célból jött létre, és eszerint is működik, hogy ke­reskedelmi és adókedvezményeket eredményezzen. Még továbbmen­ve: vannak olyan nonprofit irányítók is, akik pozíciójukkal visszaélnek. Az ebből fakadó botrányok és az ezekre adott válaszok gyakran elfedik az itt felvetett problémát: tudniillik, hogy ez az egész egy határokat nem ismerő misszió, a többi csupán kísérőjelenség.

⁴ Egy ehhez kapcsolódó jelenség: Az alapítványi kutatási ösztöndíjért pályázó szakértők és professzorok, ha „túl távol esnek" (ti. politikai felfogásukat tekintve – a ford.), nem részesülnek kedvező elbírálás­ban. Őket nem fogják arra felkérni, hogy vendégoktatóként töltsenek el egy évet akár a Brookings Intézetben akár a Resources for the Future (A Jövő Erőforrásai) Kutatóintézetben. Arra sem fogják őket felkérni, hogy nézeteiket ismertessék a Committee for Economic De­velopment (Gazdasági Fejlesztő Bizottság) vagy a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa) hallgatói csoportjai előtt (Domhoff, 1983, 208.).

⁵ Íme erre egy-két példa: Institute for Sustainable Communities (Fenntartható Közösségek Intézete) (kelet-európai és volt szovjet­unióbeli érdekeltséggel); a Tufts University Fenntartható Változás és Fejlődés című tanulmányi programja; Az emberek jogai és biztonsága: a fenntartható fejlődés stratégiái a 21. században (konferencia); a svájci Centre for Our Common Future (Központ Közös Jövőn­kért); Oaxaca Népi Mozgalmát Támogató Központ.

Irodalom

Alford, R. and R. Friedland. 1975. Political participation and public policy. Annual Review of Sociology 1: 429-479

Amove, R. (Ed.). 1980. Philanthropy and cultural Imperialism. Bos­ton: G. K. Hall.

Berndtson, E. and J. Roelofs. 1994. Foundations, social scientists and Eastern Europe. In S. Brooks and A. Gagnon (eds.) The Political Influence of Ideas: policy communities and the social sciences. West-port: Praeger.

Colwell, M. 1993. Private foundations and public policy: the political role of philanthropy. New York: Garland.

Cummings, S. and M. Glaser. 1985. Neighborhood participation in community development. Population Research and Policy Review, 4: 267-287.

Curti, M. and R. Nash. 1965. Philanthropy in the shaping of Ame­rican higher education. New Brunswick: Rutgers University Press.

Domhoff, G. W. 1983. Who rules America now? Englewood Cliffs: PrenticeHall.

Fisher, D. 1980. American philanthropy and the social sciences: the reproduction of a conservative ideology. In Amove, R. (ed.). Philanth­ropy and cultural imperialism. Boston: G. K. Hall.

Ford Foundation. 1949. Report of the study for the Ford Foundation on policy and program. Detroit.

Forman, S. 1993. Confronting the challenge of change. Ford Foun­dation Report, Summer, o. 8-24.

Foundation Center. 1984. Grants for Public Policy and Political Sci­ence. New York.

Ginsberg, B. 1986. The Captive public. New York: Basic.

Hall, P. D. 1975. The model of Boston charity: a theory of charitable benevolence and class development. Science and Society, 38: 464­477.

Hays, S. 1957. The response to industrialism: 1885-1914. Chicago: University of Chicago Press.

Howe, B. 1980. The emergence of scientific philanthropy, 1900­1920. In R. Amove (Ed.). Philanthropy and cultural imperialism. Bos­ton: G. K. Hall.

Lagemann, E. 1989. The politics of knowledge. Chicago: Univ. of Chicago Press.

Love, J. 1971. La Raza: Mexican Americans in rebellion. In R. Bins-tock and K. Ely (eds.) The Politics of the powerless. Cambridge: Win-throp.

Martin Luther King, Jr. Center for Non-Violent Social Change, Inc. 1985. Profile. Atlanta.

Marx, K. and F. Engels. (1948). The Communist manifesto. New York: International.

Marx, K. – Engels, F: Kommunista kiáltvány. In: Marx és Engels válogatott művei; Kossuth, 1977.

Maughan, J. 1992. The road from Rio. Ford Foundation Report, Summer: 13

McKay, R. 1977. Nine for equality under law: civil rights litigation. New York: Ford Foundation.

Nonprofit almanach 1992-1993. 1993. Washington: Independent Sector.

Pinto-Duschinsky, M. 1991. Foreign political aid: the German political foundations and their US counterparts. International Affairs, 67 (1): 33-63.

Roelofs, J. 1984-85. Foundations and the Supreme Court. Telos (62): 59-87.

Roelofs, J. 1987. Foundations and social change organizations: the mask of pluralism. Insurgent Sociologist, 14 (3): 31-72.

Sierra, C. 1983. The Political transformation of a minority organiza­tion-Council of La Raza. Ph. D. Dissertation, Stanford.

Slaughter, S. and Silva, E. 1980. Looking backwards: how founda­tions formulated ideology in the progressive period. In R. Amove (Ed.). Philanthropy and cultural imperialism. Boston: G. K. Hall.

U. S. Congress. Commission on Industrial Relations. 1915. Report Whitaker, B. 1974. The foundations. London: Methuen World alliance. Foundation News. Sept/Oct. 1993, 10.