Kritikai megjegyzések a „demokratikus centralizmus” fogalmához

Az Októberi Forradalom győzelmét követően a forradalmi szocialista pártok, csoportok szerte a világon az ún. „lenini pártmodell" mintájára igyekeztek megszervezni magukat. A vitairat szerzőjének érvelése szerint, ez a sajátosan lenini pártmodell sose létezett, a bolsevik párt kifejezetten a nyugati szociáldemokrata pártok szervezeti normáit követte. Amit a későbbi forradalmi mozgalmak példaképnek tekintettek, az valójában a bolsevik pártnak a hatalomátvételt követően kialakult, bürokratikus elfajulással már megfertőzött formájának sematikus változata. E hibás szervezeti modellhez való ragaszkodás nagymértékben hozzájárult a forradalmi szocializmus XX. századi vereségéhez.

A huszonegy elvtárs által előterjesztett vitaanyagban ("Felhívás a Szolidaritás1 újjáalapítására") több dolog is akad, amivel kapcsolatban nem értek egyet. Most azonban a dokumentumban tárgyalt témakörök közül csupán egyre szeretnék koncentrálni, a szervezeti javaslatra, azon belül is néhány mondatra, amely a szerzők általános motiváció­ját ismerteti.

Elég hosszan fogok elidőzni e témánál, mivel a szervezeti kérdést nagyon fontosnak tartom; jó néhány informális vita lezajlott már ezzel kapcsolatban a Szolidaritás berkeiben, amióta a tagja vagyok a szervezetnek, és megérdemli, hogy behatóan foglalkozzunk vele.

Tézisem röviden úgy szól, hogy Lenin nem volt "leninista". Az 1917 előtti bolsevik párt magának Leninnek a felfogása szerint sem volt "új típusú párt" abban az értelemben, ahogyan e fogalmat a baloldalon használják immár sok évtizede.

Valójában a "leninista párt" modellje a forradalom után keletkezett, és ennek két fő hajtóereje volt: az egyik az a próbálkozás, hogy a forradalmat az oroszok másolásával exportálják, a másik pedig a felemelkedő szovjet bürokráciának az a szükséglete, hogy elhallgattassa a kritikát és lehetetlenné tegye a független politikai szerveződést. A végeredmény a szervezetnek egy olyan kártékony kultusza lett, amelyben Lenin egy pillanatig sem osztozott.

Nagyjából a most vázoltakhoz hasonló véleményen voltam már a 80-as évek közepe óta, amikor szakítottam az SWP-vel.2 Sok évvel később az internet révén megismerkedtem másokkal, akik hasonló vagy párhuzamos nézeteket vallottak, és ez kétségtelenül befolyásolja a kérdéssel kapcsolatos mai álláspontomat.

Különösen két cikket ajánlanék, az egyik "Lenin »pártkoncepciójának« mítosza" Hal Drapertől, a másik Peter Camejo "Visszatérés a materializmushoz" című írása. Mindkettő megtalálható a Google segítségével. Draper esetében érdemes elolvasni a szektákról írott korábbi munkáit is, ezek szintúgy fellelhetők ugyanazon internetes archívumban.

 

A demokratikus centralizmus és a mi szervezeti hagyományunk

 

A "Felhívás a Szolidaritás újjáalapítására" c. dokumentumban az elvtársak ezt írják:

A "Szolidaritás" alapító okirata helyesen jelenti ki, hogy mind a döntéshozatal, mind pedig a döntések végrehajtása tekintetében demokratikus szervezetet kell felépítenünk. A kommunista és a trockista mozgalmak hagyományában, amelyben a Szolidaritás gyökeredzik, a demokratikus döntéshozatalt és végrehajtást demokratikus centralizmusnak nevezik. Sok Szolidaritás-beli elvtárs, akiket elriasztanak a demokratikus centralizmus különféle karikatúráival való találkozásaik vagy az azokról szóló híradások, most elutasítják ezt a kifejezést. De valójában nem a szóhasználat, hanem maga az elgondolás az, ami számít: a kollektív elkötelezettség a közösen meghozott döntések végrehajtására.

Azt hiszem, az elvtársak a fenti passzussal zavarodottságot idéznek elő. A "demokratikus centralizmust", ahogyan azt a baloldalon majd 90 éve értelmezik és gyakorolják, tényleg el kell utasítani. Megértem, hogy ez elfogadhatatlannak tűnhet a csoportosulás paleo-trockista tagjai és a Szolidaritás egésze számára is, de ennek ellenére fontos, hogy elutasítsuk ezt a hagyományt, méghozzá nyíltan.

Valóban, a Szolidaritás "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományában" "gyökeredzik", de csak egy nagyon speciális értelemben. Abban az értelemben, hogy a Szolidaritás szakítást jelent ezzel a tradí­cióval, egyet jelent e tradíció fontos aspektusainak tagadásával, különösen a szervezeti kérdés vonatkozásában.

Nem értek egyet azokkal, akik megpróbálnak különbséget tenni egyrészt "a demokratikus centralizmus karikatúrái", másrészt a "kommunista és trockista mozgalmak" demokratikus centralizmusa közt, az előbbit rossznak, az utóbbit jónak kiáltva ki.

Nem hiszem, hogy lehetséges volna egyszerűen leválasztani a demokratikus centralizmust erről a hagyományról mint szervezeti mechanizmust (ami valójában magában foglal egy sor szervezeti elgondolást a szervezetnek más szervezetekhez, a tömegmozgalmakhoz és saját társadalmi osztálybázisához való viszonyával kapcsolatban) anélkül, hogy ne hozzuk vele együtt annak kenyeres pajtását, a "leninista" pártot.

 

"Leninizmus" és "guevarizmus"

 

Úgy vélem, hogy az egész tradíció, amely a Kominternnel kezdődött, tarthatatlan. Különösképpen ahogyan azt ma a fejlett tőkés országokban alkalmazzák, a "leninista párt építésének" egész koncepciója hibás. Hibás azért, mert eleve rossz alapokról indul. Úgy tekint a pártra, mint egy eszme megtestesülésére, ahelyett hogy az osztály valóságos mozgalmának kifejeződéseként tekintene rá. A mi esetünkben hiányzik a szükséges előfeltétel, az osztálytudatos tömegmozgalom, nemcsak most, de már hosszú-hosszú évtizedek óta.

A kominternista pártépítés kísérlet volt az orosz forradalom sikerének leutánzására csakúgy, mint ahogyan a számtalan gerillacsoport Latin-Amerikában a 60-as években a kubai forradalom leutánzására tett kísérlet volt.

Mostanra, közel kilenc évtized után le kell vonnunk a következtetést: ha lehetséges volna forradalmat csinálni a "klasszikus" orosz modell bármelyik variánsának követésével, akkor már megtörtént volna. Közel egy évszázadnyi kísérletezés áll mögöttünk, gyakorlati próbák minden elképzelhető feltétel mellett, ezernyi kísérlettel, több variációval egy témára, mint ahányat akár Mozart képes lenne megalkotni.

Nem szabad félnünk levonni a következtetést. Ha a kubaiak képesek voltak alig egy évtizednyi kísérletezés után levonni a következtetést, hogy a gerillaháború stratégiája avagy "módszere" (ahogy Che nevezte) hibásnak bizonyult, akkor nekünk is legyen meg a bátorságunk egyértelműen kimondani azt, amit közel évszázadnyi kísérletezés egyértelműen bebizonyított: hogy a "demokratikus centralista" "leninista pártok" építése helytelen útnak bizonyult.

Azoknak pedig, akik szerint "ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel", azt válaszolnám, nyolcvanéves gyerek nem létezik. Ez egy holttest. Ideje eltemetni.Azt olvastam valahol, hogy makacsul ismételni ugyanazt a végtelenségig, remélve, hogy az eredmény egyszer különböző lesz: ez nem más, mint a téboly definíciója.

 

Lenin és a "leninizmus

 

"Valaki ellene vethetné, hogy az elvtársak azt a leninizmust (vagy azt a "demokratikus centralizmust") szeretnék, amelyet Lenin és társai eredetileg gyakoroltak, nem pedig azt, amely Zinovjev és a Komintern nyomán alakult ki.

Csakhogy a bolsevik áramlat, majd később párt kiépítésének egész ideje alatt Lenin egyetlenegyszer sem állította, hogy ő szervezeti vonalon bármilyen speciálisan különleges vagy innovatív dolgot csinálna. És az idő legnagyobb részében a német szociáldemokrácia Kautsky által vezetett "balszárnyával" (mint később kiderült, a centrumával) azonosult. Még 1915-ben vagy 1916-ban is a Német Szociáldemokrata Párt "centralizmusát" (Lenin saját kifejezése) védelmezte. Hogy később elhatárolódott-e a kautskysta német szociáldemokrata centralizmustól, és milyen mértékben, nem világos számomra.

Akárhogyan is, annyi biztos, hogy maga Lenin nem tekintett úgy saját magára, mint akinek lenne valamiféle, az európai szociáldemokrácia többi részétől, különösen pedig annak vezető pártjától eltérő, elkülönülő, azzal szembeállítható sajátos "szervezetelmélete". Ez igaz a bolsevik párt hatalomátvételét megelőző egész időszakra, de legalábbis eme időszak legnagyobb részére, jócskán az első világháborúba belenyúlóan.

Még a bolsevikokhoz legközelebb álló orosz áramlattal, a ('17 előtti) trockistákkal folytatott vita sem a párt szervezeti működésének normái körül forgott. Hanem akörül, hogy lehetséges-e közös munkáspártot építeni a mensevikekkel. Hogy mai példával szemléltessük a vita lényegét, olyan ez, mint annak a kérdése, hogy építhetünk-e közös szervezetet olyan áramlatokkal, mint mondjuk a CPUSA (az Egyesült Államok kommunista pártja), amely stratégiájának középpontjába a Demokrata Párt megreformálását, illetőleg az azon belül történő szervezkedést állítja.

Történtek erőfeszítések arra, hogy ezt az 1917 előtti Lenin-Trockij-vitát a pártról szóló vitaként állítsák be, hogy ugyanis Trockij képtelen volt "felfogni" a párt építésének lenini koncepcióját. Szerintem ez tévedés.

Ez egy politikai vita, közelebbről a burzsoáziától való politikai függetlenséggel kapcsolatos vita volt. Trockij túlságosan engedékeny volt a párt alapelveit, az elvi demarkációs vonalat illetően, hogy kik tartozhatnak a pártba, és kik nem.

Magának a "demokratikus centralizmusnak" az "alapelvét" könnyű definiálni: demokrácia a döntéshozatalban, egység a cselekvésben. A nehézség csak abban áll, hogy ugyan hogyan is lehetne ezt az alapelvet alkalmazni a mikroszkopikus méretű propagandacsoportokra, amelyeknek igazából nincsenek organikus kapcsolódásai a munkásosztályhoz, vagyis amelyeknek a tagjai nem ennek az osztálynak a valóságos küzdelmek során kiválasztódott vezetői és legöntudatosabb elemei közül kerülnek ki.

Ha megkíséreljük a demokratikus centralizmus elveit "alkalmazni" e propagandacsoportokra, akkor ennek jellemzően az lesz a következménye, hogy minden tagot arra kényszerítenek, hogy a "közös irányvonalat" védelmezze "a nyilvánosság előtt", mivel a valóságban a propaganda jelenti e csoportocskák számára a "cselekvést". E stádiumban még a tagok szakszervezeteken belüli ténykedésének is csak túlnyomórészt propagandisztikus jelentősége van, amennyiben a szakszervezeti vezetésnek és aktivizmusnak egy másféle modelljét próbálják meg szemléltetni.

Az OSZDMP-hez és később a bolsevikokhoz hasonló tömegpártok számára viszont a demokratikus centralizmus valami egészen mást jelent. Hogy mást ne mondjunk, az osztályával való organikus kapcsolatainak köszönhetően az ilyen párt rendelkezik valódi visszacsatolással. A propagandaszövetség és a tömegpárt minőségileg eltérő szervezeti típust képvisel.

És ha valaki beleolvas azokba a valóságos vitákba, amelyek során felmerült a pártdemokrácia és centralizmus kérdése, látni fogja, hogy ezek nemigen alkalmazhatóak a jelenlegi helyzetre. Az OSZDMP megalapításától kezdve valódi tömegpárt volt, amelyet osztályának öntudatos rétege saját politikai kifejeződéseként ismert el. E viták nagy része a választási taktika körül forgott – Lenin váltig hangoztatta, hogy az OSZDMP-nek, illetve később a bolsevikoknak a választási küzdelem során egységesen kell fellépniük, mivel ha megengedik, hogy a párttagok a választott taktikával ellentétes módon szervezkedjenek és agitáljanak, az teljes mértékben aláásná a pártnak a tömegek megnyerésére irányuló erőfeszítéseinek hatékonyságát.

 

Mi nem vagyunk párt

 

Nekünk nincsenek hasonló problémáink. Mi nem rendelkezünk a proletár osztályharcosok öntudatos rétegével, mivel nincs olyan osztálytudatos munkásmozgalmunk, amelyből egy ilyen réteg kiemelkedhetne. Mi nem párt vagyunk, mi legjobb esetben is részben propagandacsoport, részben pedig aktivistakörök társulása vagyunk, és hiba azt gondolni, hogy működésünk során figyelmen kívül hagyhatjuk ezt a különbséget. A méret igenis számít, a mennyiség átcsap minőségbe, egy pár száz sejtes embrió megközelítőleg sem úgy néz ki, mint egy kifejlett emberi egyed. Ha pedig az embriónak már ebben a fázisban is emberi alakja lenne, akkor a rákövetkező kilenc hónap során nem ember, hanem szörnyszülött fejlődne ki belőle.

Mondhatná valaki persze, hogy a "demokratikus centralizmus" – vagy legalábbis annak centralizmus-összetevője – bármely önkéntes csoport működéséhez elengedhetetlen, és aztán amilyen mértékben demokratikus az adott csoport, olyan mértékben lesz a centralizmus "demokratikus centralizmus". Például, a szakszervezeti tagok szavaznak a kollektív szerződés tervezetéről, és ha azt a többség elfogadja, akkor mindenkire érvényes lesz. Egy lánycserkészcsapat sütit ad el, és ha a többség arra szavaz, hogy a bevételt nem új egyenruhára, hanem valamely távoli rendezvény meglátogatásának útiköltségére költik, akkor ez lesz, és kész.

De ha ez minden, amit az "újraalapító" elvtársak javasolnak nekünk demokratikus centralizmus címén, akkor elég bizarr ötlet a kommunista és trockista tradícióra hivatkozni.

Ez utóbbi ugyanis a fentieken túl még sok minden mást is magában foglal, beleértve az intellektuális kényszerzubbonyt, a véleménynyilvánítás akadályozását, szabályokat arra nézve, hogy mikor helyénvaló a szabad véleménynyilvánítás (minden néhány évben néhány hónapon át, legalábbis elméletben!), és mikor nem helyénvaló (e pár hónapon kívül semmikor), bizonyítottan magában foglalja továbbá az arra való képtelenséget, hogy akár a kis véleménykülönbségeket képes legyen kezelni a szervezeten belül.

E tradíció specifikusan trockista vonulatának állandó átka volt a szakadások, kizárások egymásutánja, a szekták sokszorozódása; mindezek egészen odáig vitték a degenerációt, hogy közkeletűvé vált az elvtársak utáni kémkedés, egyéb rendőrállami taktikák alkalmazása, megfélemlítő osztagok bevetése és a sztálinisták esetében még a gyilkosság is.

És egyszerűen nincs alapunk arra, hogy leválasszuk a speciálisan trockista tradíciót a többiről. A történelem megmutatta, hogy még a "legegészségesebb" trockista-leninista pártokban sincs számottevően nagyobb tere a véleménykülönbségeknek, mint a Moszkva-barát sztálinistáknál vagy a maoistáknál.

Mindig emlékezni fogok egy visszatérő jelenségre még azokból az időkből, amikor az SWP vezetőségének a tagja voltam, ami ékesen szemlélteti számomra az ún. leninizmusból fakadó legnagyobb problémát. Valahányszor valami jelentős esemény történt, fiatal elvtársak – ami azt illeti, többségükben női elvtársak – jöttek hozzám, kérdezve, "mit gondolunk" az adott eseményről. Ez újra és újra előfordult, Kambodzsa vietnami megszállásakor, akkor, amikor a grenadai forradalmi kormányt megdöntötte a Coard-frakció (naná, hogy a "demokratikus centralizmus" nevében), a havannai perui követségen előállt "válság" és utána a Marielből induló csónakinvázió idején és az iráni forradalom kirobbanásakor. "Mi" mit gondolunk róla (a "mi"-be beleértve a kérdezőt is), így szólt a kérdés. Magától értetődőnek vették bármilyen kinyilatkoztatandó igazság automatikus, feltétel nélküli elfogadását.

Mi több, a baloldali csoportok – különösképpen, de nem kizárólag a trockista tradícióból jövők – láthatóan képesek az égvilágon minden politikai és társadalmi jelenség elemzésére, kivéve egyet: a ránk hagyományozott "leninizmus" kifejezett hajlamát olyan szekták és kultuszok termelésére, amelyek kótyagosság tekintetében versenyre kelnek a legbizarrabb vallásokkal is.

 

A szervezet kultusza

 

Honnan jön ez az egész? Úgy vélem, a szervezet, "a leninista Párt" kultuszából. E kultusz nem egyszerűen arról szól, hogyan tekint magára a szervezet, hanem a szervezet társadalmi és politikai tevékenységéről meg arról, hogy milyen viszonyt alakít ki saját politikai környezetével.

Még azok a szervezetek is, amelyek kifejezetten és tudatosan nem nevezik magukat "élcsapat"-nak meg hasonlóknak, mégis azzal, ahogyan más baloldali csoportokkal és a társadalmi/tömegmozgalmakkal való viszonyaikat alakítják, valamint mániákus önteltségükkel és belterjességükkel lépten-nyomon jelét adják az élcsapatvírus általi megfertőződöttségüknek. Olyan kopernikuszi világkép az övék, amelyben – ó, minő szerencsés véletlen – pont az ő szervezetük tölti be a középpont, a nap szerepét. Ez akkor válik igazán komikussá, amikor azt halljuk elvtársaktól, hogy azért az ő csoportjuk a legjobb a világon, mert az ő csoportjuk nem képzeli magát élcsapatnak.

A valóság ezzel szemben az, hogy habár esetleg elméletben felismerték, hogy nem ők "az" élcsapat, gyakorlati tevékenységüket továbbra is az élcsapat-viszketegség határozza meg, különösen a társadalmi mozgalom típusú szervezetekhez való viszonyukban.

Könnyen kimutatható, hogy ezt a viszonyt nem horizontális viszonyként, hanem hierarchikus, a "magasabb rendű" vagy "élenjáróbb" szervezeti formák és a többi szervezet közti viszonyként gondolják el.

 

Élcsapatszellem a gyakorlatban

 

Az állítólagosan "nem élcsapatjellegű" demokratikus-centralista csoport korlátozatlanul turkál más szervezetek belső ügyeiben. A "demokratikus-centralista" csoport számára más szervezetek életének és vitáinak minden intim részlete nyitott könyv, ugyanakkor viszont bármilyen kívülről jövő érdeklődést, vonatkozzon az akár a csoport életének legtriviálisabb mozzanatára, el fognak utasítani. Ezt értem hierarchikus viszonyuláson a többi szervezethez, és ez a kominterni-zinovjevista "demokratikus-centralista" hagyomány központi jellemzője, ez az, ami különbözővé teszi azt mondjuk egy sakk-klub "demokratikus centralizmusától".

Az alatt a néhány év alatt, amióta tagja vagyok a Szolidaritás csoportnak, az egyik meglepő és kellemes felfedezésem az volt, hogy e szervezet tiszteli azoknak az egyéb csoportoknak az autonómiáját és szervezeti integritását, amelyekben a Szolidaritás tagjai részt vesznek. Abban az évben, amikor tagja voltam a Politikai Bizottságnak, egyszer sem kaptam jelentést Chris K-tól annak a folyóiratnak a belső ügyeiről, amelyben részt vesz, sem David F-től az ATC szerkesztőbizottságának belső vitáiról, sem Theresától annak az antirasszista hálózatnak a testületi üléseiről, amelynek a szervezésében Theresa részt vesz.

Nem azért mondom, hogy meg voltam lepve ettől, mert bármilyen tudatos várakozásaim voltak e tekintetben, mikor csatlakoztam a Szolidaritáshoz – egész biztos, hogy nem az ilyen szervezeti vonatkozásokra figyeltem akkor. Mégis fontos észben tartani, mert ez pontosan az antitézise annak a specifikusan zinovjevista vagy kominternista "demokratikus centralizmus"-nak, amelyet az "újjáalapító" elvtársak "a kommunista és trockista mozgalmak hagyományának" neveznek.

Azért hívom zinovjevistának, mert Zinovjev volt az a bolsevik vezető, akihez mint a Kommunista Internacionálé vezetőjéhez a leginkább hozzákötik e hagyomány kodifikálását és az "új típusú párt" modelljének elterjesztését szerte a világon. Meg azért is, mert pofonegyszerű kimutatni, hogy akármi is tette a bolsevik pártot sajátossá vagy egyedülállóvá, az nem az volt, hogy e pártot tudatosan valamiféle újfajta pártmodell alapján építették volna fel, ilyen értelemben tehát Lenin pártja nem volt "leninista" párt.

 

Lenin és az "új típusú párt"

 

Kísérletképpen végigfuttattam egy keresést a www.marxists.org 3 honlapon a "új típusú párt"-ra (e kifejezést gyakran Leninnek tulajdonítják), hogy kiderítsem, Lenin mikor és mire használta. Több tucatnyi hivatkozást találtam, különösképpen a Lenin összes műveihez mások által írott előszókban és lábjegyzetekben, amelyek azt állították, hogy ebben vagy abban a bekezdésben Lenin kifejti saját eredeti hozzájárulását az "új típusú párt" koncepciójához, valamint nagy számban szerepelt a kifejezés későbbi "leninisták" írásaiban. (Az amerikai szerzők esetében például a spektrum James P. Cannontól4 Carl Davidsonig5 terjed.)

Ám a Google csupán egyetlen helyet talált, ahol maga Lenin használta e kifejezést, egy Alekszandra Kollontajhoz 1917. március közepén írott levelében (aki épp az Oroszországba való visszatérésre készült). A levél legnagyobb része az Áprilisi tézisek fő gondolatainak egyfajta vázlata, ezenkívül Lenin azt kéri, hogy Kollontaj ismertessen meg egyes elvtársakat téziseinek egy vázlatával (feltételezem, az Áprilisi tézisek valamilyen vázlatáról van szó). A keresett kifejezés az utóiratban bukkan fel, amit teljes terjedelmében idézek:

P. S. Attól tartok, Pétervárott most járványszerű betegség lesz az, hogy az emberek "egyszerűen" lelkesednek s nem munkálkodnak majd rendszeresen az új típusú, semmi esetre sem à la "II. Internacionálé" párton. Kiszélesíteni a munkát! Újabb rétegeket bevonni! Új kezdeményezést ébreszteni, új szervezeteket alakítani minden rétegben, bebizonyítani e rétegeknek, hogy a békét csakis a munkásküldöttek felfegyverzett szovjetje hozza meg, ha átveszi a hatalmat.6

Lenin az oroszországi helyzetről beszél, néhány nappal a februári forradalom győzelme és a cárizmus megdöntése után. Az a figyelemre méltó, hogy ebben a passzusban, az egyetlenben, ahol az ominózus kifejezést használja, egyszerűen nincs szó azokról a dolgokról, amiket mi általában az "új típusú párt" fogalmához kapcsolni szoktunk. A "régi típusú" párttal való szembeállítás jól látható, de úgy látom, hogy ez alatt Lenin a szűk munkásarisztokráciára alapozott pártokra gondol; e témával Lenin foglalkozott a megelőző hónapokban (lásd például "Az imperializmus és a szakadás a szocializmus táborában" című, 1916 októberében írott cikkét). Lenin azt akarta, hogy a bolsevikok fogjanak hozzá a munkások korábbinál sokkal szélesebb rétegeinek bevonásához és megszervezéséhez. Ez az én olvasatom.

A sztálinista Lenin összes műveiben a "Mi a teendő" előszavában az "új típusú párt" idézőjelben jelenik meg, mintha az előszó írója a főszövegből vette volna ki. De nincs benne Lenin szövegében. Hogy teljesen biztosra menjek, hogy nem holmi triviális sajtóhiba vagy hasonlók miatt nem találom az idézetet, letöltöttem a brosúra PDF-változatát, és módszeres keresést folytattam az "új típusú", "újfajta" és még egypár hasonló variáns után. Még mindig semmi, de közben eszembe jutott, hogy az előszóban azt írták, hogy a "Mi a teendő"-ben az új típusú párttal kapcsolatos fejtegetés "az eredete Lenin híres elméletének, mely szerint a Párt »a proletariátus élcsapata«". Így hát nekiálltam rákeresni erre a kifejezésre a PDF-fájlomban. Ugye kitalálták? Az idézőjel használata ellenére erre a kifejezésre se volt egyetlen találat sem a brosúrában.

Mikor "a proletariátus élcsapata" kifejezést az egész www.marxist.org -on végigfuttattam, látványosan eltérő eredményt kaptam. Lenin számos alkalommal hivatkozott az OSZDMP-re vagy a szociáldemokratákra mint a proletariátus élcsapatára. Mint ahogy Luxemburg, Kautsky és mások is ugyanebben az időszakban. (1904-1908 közötti hivatkozásokat vizsgáltam; ez az összes hivatkozásnak csak egy kis része volt, de elegendő ahhoz, hogy megbízható és tényszerű módon jelenthessem: a forradalmi munkáspártnak mint "a proletariátus élcsapatának" a gondolata egyáltalán nem Lenin saját kitalálmánya volt.)

 

"Leninizmus" a Kommunista Kiáltványban

 

Igazából már a keresés előtt tisztában voltam vele, hogy mi lesz a keresés eredménye, mivel tudom, hogy Lenin honnan vette az "élcsapat" gondolatát. Ugyanonnan, ahonnan Kautsky és mindenki más is: a Kommunista kiáltványból.

"…a kommunisták tehát a gyakorlatban minden ország munkáspártjainak leghatározottabb, szüntelen továbbhaladásra ösztökélő részét alkotják. Az elmélet terén a proletariátus többi tömegével szemben az az előnyük, hogy világosan látják a proletármozgalom feltételeit, menetét és általános eredményeit."7

A kommunistáknak a szélesebb munkásmozgalmon belül játszott speciális szerepének az eszméje eredetileg nem Lenintől, hanem Marxtól és Engelstől származik, és ők maguk is csupán módosították és aktualizálták a maguk kora és az azt megelőző időszak forradalmárainak soraiban közkézen forgó elgondolásokat.

De be kell vallanom, hogy a legjobban az tetszik, hogy Marx és Engels milyen "alulról jövő" módon fejezi ki az élcsapatjelleg lényegét: a munkáspártok "szüntelen továbbhaladásra ösztökélő" része.

Egyszerűen nem igaz, hogy Lenin előállt volna valamiféle saját tervvel egy "új típusú párt" létrehozására, mint ahogy az sem igaz, hogy Fidel 1956-ban azzal az elgondolással vágott bele a Granma expedícióba, hogy a gerillafocók fokozatosan megváltoztatják Kubában a szubjektív feltételeket, aminek eredményeképpen lehetségessé válik a forradalom. Ez utóbbi Régis Debray tézise, amelyet a "Forradalom a forradalomban" című munkájában fejtett ki. A bolsevik párt és a Július 26-ika Mozgalom fejlődése és szerepük a két ország politikai életében rendkívül komplex, sokdimenziós folyamat volt, amit később kétdimenziós karikatúrává redukáltak.

Jó okkal teszem ezt a történelmi kitérőt. Mégpedig azért, hogy megmutassam, milyen kevés alapja van annak az állításnak, hogy miután Lenin rájött, hogy szükség van "a proletariátus élcsapatára", nekiállt felépíteni egy "új típusú pártot". Lenin elgondolása egy kimondottan szabványos, habár az orosz viszonyokhoz igazított szociáldemokrata párt volt, amelynek az összes többi szociáldemokrata párthoz hasonlóan a proletariátus leghaladottabb és legöntudatosabb rétegeit kellett összefognia.

Mármost van egy rendkívül fontos vonása Marx és Engels felfogásának a kommunista pártról mint a munkásosztály harcainak vezető erejéről: nevezetesen, hogy képesek voltak a legcsekélyebb habozás nélkül feloszlatni e párt szervezeti kifejeződését, a Kommunisták Szövetségét, épp csak egy pár héttel azután, hogy a fenti sorokat leírták a Kiáltványban, amikor Németországban kitört a forradalom.

 

Miért oszlott fel a Kommunisták Szövetsége?

 

Engels "A Kommunisták Szövetsége történetéhez" című cikkében egyértelműen úgy magyarázza e lépést, mint ami szimplán a politikai feladatokkal függött össze. A régi propagandaszövetség nem volt megfelelő a forradalmi Németország új viszonyai közepette, az újság sokkal jobb politikai eszköznek ígérkezett, hát véget vetettek a Szövetségnek, és megalapították a Neue Rheinische Zeitung c. napilapot.

Hadd ismételjem meg újra a lényeget, mivel ez az egész "leninista Párt" és "demokratikus centralizmus" dolog egyfajta vallásos fétissé vált: a szervezeti formák a konkrét politikai feladatokból nőnek ki; e formák nem valamiféle elsődleges elvekből vezethetők le, nem valamilyen ideális modell gyakorlatba való átültetéséből születnek. Ez a kérdés materialista megközelítése. Marx és Engels így közelítette meg a kérdést, és Lenin is, függetlenül attól, hogy mi mindent írtak össze róla 1917 óta.

És ha valaki megnézi a "Mi a teendő?"-t és Lenin más akkortájt született írásait a szervezeti kérdésről, akkor az "új típusú párt" valamiféle szinte felfoghatatlanul mély kifejtése helyett annak egyszerű tárgyalását fogja találni, hogy hogyan szervezzünk a politikai feladatok függvényében. Szervezet mint a politikai feladatok függvénye, nem pedig valamilyen ideális forma megtestesülése: pontosan ez az, ahogyan Lenin közelített a kérdéshez.

Sokan közülünk, a Szoli-tagok idősebb korosztályából, korábban tagjai voltak különféle "leninista" szervezeteknek. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki annak idején a "Mi a teendő?" vagy más írások olvasása közben igyekezett megfejteni, ugyan mi is a lényege "a pártépítés lenini stratégiájának", és zavarodottan, sőt kissé bosszúsan úgy találta, hogy képtelen meglátni benne azt, amiről más elvtársak azt mondták, hogy márpedig ott van Lenin írásaiban: a tökéletes párt általános tervezetét.

 

Lenin "demokratikus centralizmusa" a gyakorlatban

 

Ami pedig Lenin "demokratikus centralizmus"-át illeti, ahogyan ő ezt ténylegesen értelmezte és gyakorolta, emlékezzünk, hogy Zinovjev és Kamenyev október előestéjén publikált egy cikket, amelyben kikeltek a párt felkelést támogató irányvonala ellen, és valójában felháborító fegyelemszegést elkövetve "kiszivárogtattak" egy nem nyilvános központi bizottsági határozatot, amely a felkelés előkészítéséről és végrehajtásáról szólt. Lenin sztrájktörőknek bélyegezte őket és kizárásukat követelte, különösképpen mivel cikküket a párton kívüli sajtóban követték el.

Lenin érvelése azért igen figyelemre méltó, mivel a kizárási javaslatot nem valamilyen, a forradalmi munkáspártban elvárt magasabb rendű vagy speciális vagy különböző vagy "új típusú" fegyelemre való hivatkozással támasztotta alá. Ellenkezőleg, alapvető érvelése szerint olyan fegyelemszegést követtek el, ami bármilyen munkásszervezetben megengedhetetlen, és gondolatmenetét szinte kizárólag a szakszervezettel vont párhuzamra építette. A szakszervezet sztrájkot készít elő, de az akció konkrét mikéntjét és időpontját taktikai okokból titokban tartja.

Ha ezek után a szakszervezeti vezetőség egy tagja "kiszivárogtatja" a bizalmas döntést a döntés nyilvános bírálatával a burzsoá sajtóban, akkor az illető sztrájktörő, így tehát Zinovjevet és Kamenyevet ki kell zárni mint sztrájktörőket. Szó sem esett "az új típusú párt" speciális fegyelméről, csupán annak a munkásszervezetnek az egész közönséges fegyelméről, amely meglepetésszerű csapást készül mérni a főnökökre.

De azt is meg kell jegyezni, hogy – amennyire meg tudom állapítani – Lenin egyetlen másik központi bizottsági tagot se bírt felsorakoztatni követelése mögé. Annyira megrögzült szokás volt a pártban, hogy az elvtársak szabadon leírják és elmondják, amit gondolnak, hogy Leninnek egyszerűen le kellett szállnia a témáról, fel kellett hagynia "Zinovjev úr" és "Kamenyev úr" mint exelvtársak emlegetésével, és helyre kellett állítania velük a normális munkakapcsolatokat a pártban és a vezetőségben.

 

Utólagos mintagyártás

 

Ez az egész szöveg a sajátosan bolsevik "fegyelemről" és "centralizmusról" és a többiről, amiket Lenin állítólag feltalált, és amiket mindnyájunknak egy bizonyos kor felett okítottak, amikor fiatalabbak voltunk, pusztán egy utólagos kísérlet arra, hogy a bolsevikok és az orosz forradalom élményét mintává merevítsék a többi párt számára – éppúgy, ahogyan Che és kicsivel később Debray írásai a gerilla-hadviselésről mint stratégiáról megkísérelték ugyanezt megcsinálni a kubai forradalommal.

Hogy ez történt, az teljes mértékben érthető. Ha egy jó gyakorlati érzékkel rendelkező szakszervezeti vezető lát valahol egy igazán sikeres sztrájkot, az első gondolata az lesz, hogy "rajta, beszéljünk azokkal a nővérekkel és fivérekkel, hogy lássuk, hogyan sikerült ezt nekik összehozniuk, és hogyan lehetne ugyanezt megcsinálni nálunk is". Hát persze, természetes, hogy ez történik.

Különösen Európában, az első világháború vége felé és kicsit azt követően. Németország és más országok szinte túlérettek voltak a forradalomra. Mindössze egy proletárpártra volt szükség, amelyben megvan a bátorság és az elszánás, és Lenin és társai mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy a Kominternt éppilyen pártok keltetőjévé alakítsák. Persze hogy megpróbálták. Ha sikerrel jártak volna, akkor a mi mostani történelmi vitáink arról a korszakról úgy kezdődnének, hogy vajon jól teljesített-e Debs8 az Egyesült Államok első szovjetkormányának elnökeként. Bolondok lettek volna, ha nem próbálják meg.

Valamennyi orosz vezető részt vett a dologban, de a legaktívabb nem Lenin volt a Komintern ügyeit illetően (ő kissé el volt foglalva a polgárháborúval és az oroszországi helyzettel, és az egészsége is gyenge lábakon állt), hanem ironikus módon a "sztrájktörő" Zinovjev.

Innen jön a "21 feltétel"9 és a többi. Mindez körülbelül ugyanolyan viszonyban állt az orosz forradalommal, mint ahogyan Régis Debray kis könyve, a Forradalom a forradalomban – amely szisztematikusan kifejti a gerillastratégia foquista variánsát, amelyet Che megpróbált Bolíviára alkalmazni – viszonyul a kubai forradalomhoz.

Azzal a különbséggel, hogy amit az oroszok mondtak és tettek, az legalább ezerszer nagyobb hatással volt, mint amit a kubaiak. Elvégre ez a proletárforradalom hajnala volt, a végső összecsapás kezdete, és most ezek a fickók tényleg megcsinálták, és íme, most elmondják nekünk is, hogyan kell csinálni. A Leninista Párt mint elengedhetetlen feltétel forradalmárok nemzedékei számára vált éppoly megkérdőjelezhetetlen hittétellé, mint az osztályharc maga.

 

"Túl orosz"

 

Az egyetlen bolsevik vezető, akinek láthatóan volt némi problémája, legalábbis azzal, ahogyan ezt megcsinálták, Lenin volt. Utolsó előtti jelentős nyilvános beszédében, mikor már túl volt az első agyvérzésen, és egészségi állapota gyorsan hanyatlott, elnézést kért a küldöttektől, hogy az elvállalt témaköröknek csak egy kis részét tudja tárgyalni. Ennek ellenére a Kommunista Internacionálé pártjaira rákényszerített elhibázott szervezeti normákat elég fontosnak tartotta, hogy belevegye az 1922 novemberében tartott negyedik kongresszus számára készített jelentésébe, habár annak kevés köze volt a beszéd eredeti témájához, vagyis "az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai"-hoz.

Egyebek közt az alábbiakat mondta:

1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni – én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is, túlságosan hosszú, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor, még ha elolvassák is, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva – minden nyelvre remekül lefordították -, hanem mert teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig, ha kivételképpen valamelyik külföldi meg is érti, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel, és remélem, hogy a kongresszus alatt a továbbiakban, ha személyesen nem vehetek is részt az üléseken – sajnos, ez lehetetlen számomra -, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el…10

Hogy Lenin pontosan mit értett ezen, és milyen lépéseket szándékozott tenni, azt soha nem fogjuk megtudni, a betegség elhallgattatta, mielőtt visszatérhetett volna a témához. De az idézet kifejezetten sokatmondó. És talán a legfontosabb mondat az, hogy még ha a más országból való elvtársak képesek tökéletesen megérteni, mit kellene tenniük a határozat értelmében, ténylegesen megtenni azt lehetetlen.

Tudunk más, Lenin politikai életének vége felé számára különösen fontos problémákról is, és ezek összefügghetnek a Komintern nemzeti pártjaival kapcsolatos aggodalmaival.

Az egyik ilyen probléma a soviniszta nemzetiségi politika – ezt mi mai amerikai szóhasználattal "rasszistának" neveznénk. Egy másik, szintén erősen kapcsolódó probléma az államapparátus problémája volt, amelyet legutolsó cikkében a következőképpen jellemzett:

Államapparátusunk állapota annyira elszomorító – nem akarom azt mondani, hogy visszataszító -, hogy mindenekelőtt alaposan fontolóra kell vennünk, miként küzdjünk fogyatékosságai ellen, szem előtt tartva, hogy ezek a fogyatékosságok a múltban gyökereznek, amelyet felforgattunk ugyan, de még nem küzdöttünk le, s amely még nem tekinthető a messzi múltba vesző, letűnt kultúra korszakának. Éppen a kultúra kérdését vetem most fel, mert ezekben a dolgokban csak azt szabad elértnek tekintenünk, ami meggyökeresedett a kultúrában, a mindennapi életben, a szokásokban. (…) Zárójelben legyen mondva, nemcsak szovjetintézményeinkben, hanem pártintézményeinkben is akad bürokrácia.11

Nem ez volt az első alkalom, hogy Lenin ezzel a témával foglalkozott. Pár hónappal korábban ezt mondta a tizenegyedik pártkongresszuson:

Nézzük meg akár Moszkvát – 4700 felelős kommunista – és aztán vegyük szemügyre ezt a bürokratikus óriást, ezt a tömkeleget – ki kit vezet? Nagyon kétlem, hogy azt mondhatjuk, hogy ezt a tömkeleget a kommunisták vezetik. Az igazat megvallva, nem ők vezetnek, hanem őket vezetik.12

Ezt általában nem szokták számításba venni a korai Komintern politikai örökségének mérlegelésekor. Úgy gondolunk rá, mint egy olyan intézményre, amit olyan nagy elmék pártja vezetett, mint Lenin és Trockij. De ez egyben az a párt is volt, amely pont abban az időben, saját első számú vezetője szerint, épp megadta magát a nagyságrendekkel hatalmasabb kultúrának, a szörnyűségesen elmaradott feudális-bürokratikus cárista kultúrának.

 

Középkori barbarizmus

 

Hogy valóban pontosan erről volt szó, azt minden kétségen felül bebizonyította a felemelkedő bürokratikus rezsim középkori barbarizmusa és obskurantizmusa, mihelyt e rendszer teljesen megszilárdult. Azt pedig, hogy ez a legteljesebb antitézise volt a bolsevizmusnak, nyilvánvalóvá teszi, hogy a bürokrácia szükségesnek érezte meggyilkolni az egész "régi bolsevik" réteget a 30-as évek közepén.

Így aztán szinte mindjárt az elejétől kezdve, amit olyanok, mint James P. Cannon, Max Schachtmann és a speciálisan trockista mozgalom más megalapítói megtanultak, az nem "pusztán" az orosz tapasztalatok túlegyszerűsítése volt, hanem egy olyan leegyszerűsítése, amit már megfertőzött a megszilárduló bürokratikus kaszt (ebben az esetben keveset számít, kasztnak, osztálynak vagy bármi másnak tekintjük-e) hajlama minden független politikai gondolkozás, a szólás- és szervezkedési szabadság stb. elfojtására, annak érdekében, hogy bitorlása ne ütközhessen ellenállásba.

Ezért elhibázott törekvés a kommunista és trockista hagyomány valódi, jó, igaz "demokratikus centralizmusához" való visszatérés. A Kominterntől kezdve ilyen nem létezik, részben mivel már a kezdetektől fogva csupán kétdimenziós karikatúrája egy sokdimenziós folyamatnak, részben pedig mivel már nagyon hamar, a korai 20-as években pedig egyre inkább, e karikatúra már kombinálódott a szovjet forradalmi folyamat növekvő bürokratikus degenerációjából adódó problémákkal és azzal, ahogyan e fejlemények megtalálták kifejeződésüket még a bolsevik párton és annak vezetőségén belül is.

Ez elég világosan látható Lenin Végrendeletéből (amelyet néhány héttel az előbb idézett, Komintern-kongresszus számára készített jelentés után diktált), ahol lehordta Trockijt arroganciája és a tisztán adminisztratív megoldások iránti vonzódása miatt, Sztálint pedig gorombasága miatt. (Más jegyzeteiben Lenin felemlegeti a grúz Sztálin nagyorosz sovinizmusát is.)

Mindez azt jelenti, hogy ha meg akarjuk találni a "tiszta", fertőzéstől és túlegyszerűsítéstől mentes "leninizmust" és "demokratikus centralizmust", akkor vissza kell nyúlnunk a forráshoz, az eredeti, hatalomátvételt megelőző bolsevik tapasztalathoz.

De ha megpróbálkozunk ezzel, akkor olyasmiket fogunk találni, mint mondjuk azt a levelet, amelyet Lenin a Egyesült Államok Szocialista Propagandaszövetsége titkárának írt angolul:

Sajtónkban mindig síkraszállunk a belső pártdemokráciáért. De sohasem nyilatkozunk a párt centralizációja ellen. A demokratikus centralizmus hívei vagyunk. Azt mondjuk, hogy a német munkásmozgalomnak a centralizáció nem gyenge, hanem erős és pozitív vonása. Németország mai szociáldemokrata pártjának nem az a baja, hogy centralizált, hanem az, hogy többségben vannak benne az opportunisták, akiket ki kell zárni a pártból, különösen most, miután árulók módjára viselkedtek a háborúban.13

Az összes művek szerint ez a levél nem később, mint 1915 novemberében íródott, de ez nyilvánvalóan hibás, hiszen címzett csoport akkor még nem szerveződött meg, így a levél egy évvel későbbről való. Nem számít. Akárhogyan is, azt mutatja, hogy Lenin még ebben a késői időpontban sem tett éles különbséget (nem is beszélve egy "új típusú párt" meghirdetéséről) a bolsevizmus és a második internacionálé pártjai között – a szervezeti formák vagy szervezeti elvek vonatkozásában. A különbségek politikaiak voltak.

 

A különbségek politikaiak voltak, nem szervezetiek

 

Lenin és a német szociáldemokrácia főbb vezetői közt fennálló különbség maga Lenin szerint is politikai volt: Lenin forradalmat akart csinálni, amazok pedig nem. Persze ennek vannak szervezeti implikációi is, hiszen a szervezet a konkrét politikai feladatok függvénye.

Már csak ezért is helytelen az 1917 utáni bolsevikokra mutatni mint az "igazi" leninista modellre. Egy olyan párt előtt álló politikai feladatoknak és kényszereknek, amelyik az államhatalom birtokában van, különösen egy polgárháború kellős közepén, nagyon, nagyon kevés köze van a mi helyzetünkhöz, mégis jórészt az 1917 utáni párt lett a Komintern szekció­inak modellje, nem pedig az 1917 előtti párt.

Így vált modellé például a "belső" vitafüzetek rendszere, meg a nagy létszámú központi bizottságok a föléjük helyezett politikai bizottságokkal. 1917-ig nem létezett bolsevik vitafüzet, a politikai viták nyilvánosan zajlottak a sajtóban (ezért úszhatta meg Kamenyev és Zinovjev az 1917. októberi kihágást); a központi bizottság létszáma fél tucat és egy tucat között ingadozott majdnem 1917 októberéig, és nem delegálta át hatáskörét kisebb testületre.

Így hát nem létezik csodafegyver, nem létezik titkos recept, nincs mindenható mantra, nincs szabadalmazott összetevő, nincs olyan speciális formula, amiből kiolvashatnánk a válaszokat a "szervezeti kérdésre". A "leninista párt" mint Lenin egyedülálló hozzájárulása a marxizmushoz: mítosz, és pont a speciálisan "leninista" demokratikus centralizmus az, ami mérhetetlen problémákat okozott és könnyűnek találtatott a XX. század folyamán.

Azt mondhatnánk, hogy az a mód, ahogyan a forradalmárok megszervezik magukat, a konkrét politikai feladatoknak, valamint annak a függvénye, hogy milyen körülmények közt találják magukat.

És mielőtt még elfelejtenénk, talán minden idők legsikeresebb forradalmi szervezeti formája, hatását tekintve, nem is a bolsevik párt volt.

Hanem… egy barátság. Amely Marxot és Engelst összekötötte.

 

Jegyzetek

 

1 1986-ban alakult forradalmi szocialista csoport az Egyesült Államokban. A cikk témája szempontjából érdemes megjegyezni, hogy a csoport deklaráltan nem törekszik egyöntetű "irányvonal" kialakítására, leszámítva néhány nagyon általános alapelvet, amely itt olvasható: http://www.solidarity-us.org/12poa.html [ford.].

2 SWP, Socialist Workers Party: az "eredeti", még Trockij irányításával 1938-ban létrehozott amerikai trockista párt. A vietnami háború elleni tömegmozgalmak korának lezárultát követően a párt teljesen eljelentéktelenedett [ford.].

3 E honlap a marxizmushoz valamiképpen kapcsolható szerzők műveinek kiterjedt archívumát tartalmazza (több nyelven, pl. magyarul is). Az angol nyelvű archívum a legnagyobb, ebben fellelhetőek egyebek mellett Lenin összes művei is, habár a gyűjtemény egyelőre még nem egészen teljes (mintegy 4500 dokumentumból közel 4000 van fenn) [ford.].

4 Trockij amerikai követője, az 1938-ben alakult amerikai trockista párt (SWP) vezetője 1953-ig [ford.].

5 Az amerikai újbaloldal egyik vezető személyisége a 60-as és a korai 70-es években. Később elmozdult a Bustelo által bírált "leninizmus" egyik válfaja irányába. A marxism.org-on egy 1973-as írása található meg [ford.].

6 Levél A. M. Kollontajhoz, 1917. III. 17., Lenin összes művei. 49. kötet, 420. o.

7 Kommunista kiáltvány a XXI. századra, Baloldali Alternatíva Egyesülés, 1998, 23. o.

8 Eugene Victor Debs (1855-1926), amerikai munkásvezér, marxista politikus, az Amerikai Szocialista Párt vezetője és több választáson elnökjelöltje [ford.].

9 1921-ben a Komintern harmadik kongresszusa 21 pontból álló szervezeti szabályzatot fogadott el, ami a világ összes kommunista pártja számára homogén szerveződési elveket tett kötelezővé [ford.].

10 Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai. Előadói beszéd a Komintern IV. kongresszusán. Lenin összes művei, 45. kötet, 292-293. o.

11 Inkább kevesebbet, de jobban. Lenin összes művei, 45. kötet, 387-388, 395. o.

12 Az OK(b)P központi bizottságának politikai beszámolója. Lenin összes művei, 45. kötet, 97. o.

13 A "Szocialista Propagandaszövetség" titkárához. Lenin összes művei, 27. kötet, 69. o.

 

(Fordította: Baráth Katalin)