Vázlat

1. A piacgazdaságok társadalmi fejlődésének legfőbb jellegzetessége ma világszerte a szegénység rendkívüli megnövekedése. Az 1960-as évek óta 15-ról 62-re, azaz négyszeresére növekedett azoknak az or­szágoknak a száma, amelyekben csökkent az egy főre Jutó bruttó nemzeti termék. A visszaesés ma 12-szer annyi embert érint, mint azelőtt, vagyis 71 millió helyett 808 milliót.
2. A fenti időszakot tekintve az iparosodott országokhoz felzárkózók száma – szintén az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve – 601 millióról 90 millióra csökkent.
3. A piacgazdaságok összlakosságának emelkedő aránya, 45 helyett 75%-a tapasztal az egy főre jutó nemzeti termék mennyiségében visszaesést, vagy az iparosodott országokhoz képest további lemaradást.
4. A súlyosbodó világszegénység Afrika, Közel-Kelet, Latin-Amerika és a karibi szigetvilág csaknem minden országát érinti. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Afrikában 1974, a Közel-Keleten 1977, Latin-Amerikában és a karibi szigetvilágban pedig 1980 óta folyamatosan csökken. Vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága a 20 évvel ezelőtti szintre esett vissza, és vannak olyanok, ahol 70%-kal zuhant vissza az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.
5. Az általánosan tapasztalható trendek eredményeképpen a világ­történelemben eddig soha nem látott mértékűvé tágult a gazdasági egyenlőtlenség.
6. Ilyen körülmények között abban reménykedni, hogy az 1990-es a szélesedő konszenzus és a békés fejlődés évtizede lesz, alapvetően té­vedés. Ha nem küzdjük le a növekvő világszegénységet okozó problé­mákat, a következő tíz évben Észak és Dél konfliktusának kiéleződésére számíthatunk.

Eufória és kijózanodás

Az 1990-es évek kapujában a szocialisták, úgymond, egyedülálló kihí­vásnak néznek elébe. Fukuyama hírhedtté vált cikke nyomán sokan te­szik fel a kérdést, hogy valóban „vége a történelemnek?”, és úgy gon­dolják, hogy a szocialistáknak szembesülniük kell a liberálkapitalizmus és a piacgazdaság világméretű hódításával.

A kérdés feltevői, Fukuyama metafizikáját Reagan, Thatcher és Bush valóságára fordítva azzal a kijelentéssel állottak elő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus olyan nemzetközi renddé szélesedett, amely el tud­ja hozni a világnak a gazdasági prosperitást, a liberális demokráciát és a békét. Ráadásul – állítják – a kelet-ázsiai újonnan iparosodott orszá­gok – mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – példái megmu­tatták, hogy a bőség és a szabadság nemcsak a fejlett ipari országok­ban létezik, hanem következetes gazdálkodással a fejletlenek számára is elérhető.¹

Elismerték ugyan, hogy akadnak kivételek, de az a tény, hogy Etiópi­ában és Szudánban százezrek pusztulnak el sorozatos éhínségek miatt, és hogy az UNICEF számításai szerint félmillió gyermek hal meg az adósságválság közvetlen vagy közvetett következményeképpen, mind­össze csak néhány lábjegyzetet érdemelt, és csupán széplelkű jótékony­ságra buzdított. E kivételeket a fejlődés általános trendjétől független anomáliáknak tekintették.

A brit politikusok arról ábrándoztak, hogy az 1990-es évek a nemzet­közi béke, mi több, az „új világrend”, a modern „pragmatizmus” és kiszé­lesedő „kompromisszum” évtizede lesz. Az értelmiséget pedig az „Euró­pa Ház” tervezgetése kötötte le, amelynek falai között persze nem jut hely a harmadik világban élő hatalmas népességnek.²

A szocialistákat egy letűnt korból itt maradt őslényeknek tekintették, akiknek a reaganizmus és a thatcherizmus új, vibráló valóságával kell szembenézniük.

Alig egy év elteltével a világ már egészen más képet mutat. Az 1990-es karácsony az Öböl-háború rémségeinek árnyékában telt. Az adós­ságválság okozta elnyomorodást ma már aligha lehet nem észrevenni. Az amerikai és nagy-britanniai gazdasági prosperitás fénye elhomályo­sult (s ma már mind többen tekintik a teljes pénzpiaci szabadság korát egyszer s mindenkorra lezárultnak). Az új rend megteremtésénél buz­gólkodó kelet-európaiak sem vélik már a szabad piac minden folyomá­nyát egyértelműen pozitívnak. Kétely férkőzött a nagy álomba, hogy az eljövendő évezredben a kapitalizmus diadalmaskodik. Thatcher asszony leköszönt, és a Reagan-országlás olyan súlyos pénzügyi és gazdasági gondok elé állította Amerikát, amilyenekre a Nagy Válság óta nem volt példa.

Piacgazdaság és mélyülő nyomor

A valóság azonban még ennél is sokkal kegyetlenebb. A piacgazdaság mellett kardoskodók éppen az ellenkezőjét állítják az igazságnak. A ka­pitalizmus ma egyáltalán nem a békét és a felvirágzást hozza, hanem a szinte elképzelhetetlen mértékű nyomort – olyan általános elszegénye­dést, mely egyedülálló a második világháború óta. Ez a szegénység, ahelyett, hogy fokozatosan felszámolódnék, mind súlyosabbá és súlyo­sabbá válik.

Az események pontosan az ellenkező irányba haladnak, mint amit a piacgazdaság ideológusai 1989 végén divatossá vált kijelentéseikben meghirdettek. Az 1950-es és az 1960-as években – mint látni fogjuk – még tényleg lehetséges volt arról beszélni, hogy a kapitalizmus emelni fogja a világ népeinek életszínvonalát. Ebben az időszakban példátlan gazdasági növekedés köszöntött be, ez a prosperitás azonban egyes or­szágokban nagyobb volt, mint másutt, és környezetkárosító hatásai mel­lett bizonyos megnyilvánulásaival más veszélyeket is hordozott magá­ban. Mindazonáltal az életszínvonal valóban mindenhol növekedett, és a gazdaságok virágoztak.

Az 1980-as évek kezdetével a helyzet gyökeresen megváltozott. A pi­acgazdaságokat általában többé nem a prosperitás, hanem az abszolút vagy relatív elszegényedés jellemzi. Először törtónt meg a második vi­lágháború óta, hogy a kapitalizmus látványos kudarcot vallott a világmé­retű jólét megteremtésében. Ahelyett, hogy liberálisabbá vált volna a vi­lággazdaság, és javultak volna az életkörülmények, a helyzet mind két­ség beejtőbb képet mutat.

Gazdasági holokauszt

A szegénység olyan méreteket öltött, hogy teljes komolysággal állíthat­juk, – 1945 óta először – egyfajta gazdasági holokauszt közeleg. Most nem arról van szó, hogy egy rezsim kiirt egy vallási közösséget, hanem arról, hogy a piac működése milliókat fog a pusztulásba kergetni.

Hogy e döbbenetes, globális elnyomorodást egyes országok nem érezték meg közvetlenül, annak egyedül az az oka, hogy a 80-as és 90-es években egy szűk sávban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban és néhány hűbérgazdaságban – Kelet-Ázsia úgynevezett újonnan iparosodott országaiban – a kapitalizmusnak sikerült tovább gyarapodnia Az emberiség zömének azonban ez nem jutott osztályré­szül, s csak távolról szemlélheti a jólét szigeteit.

De lássunk világosan: szegénységről szólván nem az angliai nincste­lenekre gondolunk, bár az ő helyzetük is sérti a civilizált ember szemét. És nem is a papundekli-városok iszonyatos nyomorára kívánjuk felhívni a figyelmet. Nem, arról a szegénységről beszélünk, mely szó szerint öl, és nem egyeseket, hanem milliókat – közvetve vagy közvetlenül.

Az etiópiaihoz hasonló katasztrófák, néhány nevezetes televíziós műsor és könyv, továbbá az Öböl-válság okait kutató némely komolyabb elemzés már kezdték megsejtetni a nagyközönséggel, hogy mi is folyik Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán szűk határain kívül.

Az ismertté vált kirívó jelenségek azonban csak a jéghegy csúcsát je­lentik, csupán rövidke fejezetei az emberiséget sújtó csapássorozatnak. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy a növekvő világszegénységre vonatkozó adatok összegyűjtésével és rendszerezésével feltárja, milyen is a piacgazdaságok helyzete valójában.

Mivel a bemutatott kép esetleg túlságosan ijesztő lehet, s alkalmasint szögesen ellentétes a toryknak, a piac liberális apologétáinak „hagyo­mányos okfejtésével”, előre kell bocsátanunk, hogy a felvonultatott ada­tok nem radikális baloldali közgazdászoktól származnak. Információkért mindannyiszor a nemzetközi kapitalizmus köztiszteletben álló, ortodox szervezeteihez fordultunk – a Nemzetközi Valutaalaphoz, a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetéhez (OECD), a Világbankhoz és az ENSZ-hez. Mindent egybevéve, három meghatározó körülmény ötlik rögtön a szemünkbe:

• Az emberiség az 1990-es évek elején történelmének legsúlyosabb gazdasági egyenlőtlenségével néz szembe.
• Ha az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket vesszük, az ipari orszá­gok mellé felzárkózó államok száma az 1980-as években egyharmadára esett vissza.
• Az 1960-as évek óta megnégyszereződött azoknak az országoknak a száma, ahol az egy főre eső bruttó nemzeti termék abszolút mérték­ben csökkent, és csaknem tucat szorosára duzzadt az a népességtö­meg, mely a gazdasági hanyatlás által érintett államokban él.

Következzék állításaink bizonyítása.

A nemzetközi egyenlőtlenség kialakulása

Ha különböző országokat avagy hosszabb időszakokat kívánunk gazda­ságilag összehasonlítani, az természetesen komoly módszertani problé­mákat vet fel. Figyelőmbe kell vennünk, hogy milyen hatásokat váltanak ki a pénzforgalom mozgásai, az egyes országokban érvényesülő külön­böző árszintek és a termékszerkezet változásai. Nehezíti a helyzetet, hogy a nemzeti jövedelem elosztására vonatkozó, módszeres összeha­sonlításra alkalmas adatok a legtöbb országban hiányoznak. Ha árnya­latnyi, apróbb változásokat akarnánk a nemzetközi szegénység alakulá­sában kimutatni, nehéz lenne határozott következtetésekre jutnunk. Mi­után azonban a változások egyáltalán nem csekélyek, semmi kétséget nem hagynak irányuk felől, és a különböző adatfelmérések – kevés kivé­tellel – ugyanazokat a trendeket tárják elénk, egyértelműen bizonyítva, hogy mi is történik valójában.

Az egyes országok gazdasági helyzetének összehasonlításához per­sze – ideális esetben – olyan, huzamosabb időszakot felölelő számítá­sok szükségeltetnének, amelyek figyelembe veszik a különböző álla­mokban létező árszinteket, azaz megadnák a PPP-re (Parity Purchasing Power – viszonyított vásárlóerő) vonatkozó adatokat. Sajnos, hosszabb periódust figyelembe vevő, összehasonlító PPP-kalkulációk nem állnak rendelkezésünkre minden országból, s így gyakran változatlan, napi ár­folyamadatokkal kell dolgoznunk. Mindazonáltal a világban olyan nagyarányú változások mennek végbe, hogy azok iránya félreérthetetlen – s ezt a már meglévő PPP-vizsgálatok is megerősítik.

Az elmúlt három évtizedben végbement világgazdasági változások főbb vonulatát az első és a második táblázat, valamint az 1. és a 2. ábra mutatja. A főbb következmények nyilvánvalóak.

Mélyülő abszolút szegénység

Ami rögtön a szemünkbe tűnik, az az abszolút értelemben elszegényedő – vagyis a bruttó nemzeti terméküket tekintve visszafejlődő – országok számának drámai megugrása. A visszaesés által érintett országok szá­ma az 1960-70-es évtizedben megadott 15-rói 1970 és 1980 között 27-re, majd az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban 62-re emelkedett (2. táblázat). Ez annyit jelent, hogy az elszegényedés 1960 és 1970 között 71 millió, 1970 és 1980 között már 204 millió, majd 1980-ról 1988-ra összesen 808 millió embert sújtott (3. ábra). Röviden: az egy főre jutó brut­tó nemzeti termékük csökkenését átélő népesség száma az elmúlt har­minc évben megtizenkétszereződött, s a legnagyobb arányú helyzetrom­lás az 1980-as években következett be.

3. ábra: Összlakosság azokban az országokban, ahol csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, 1960-1988

Míg az 1960-as években még el lehetett mondani, hogy az abszolút elszegényedés marginális jelenség – a piacgazdaságok lakosságának ekkor még mindössze 3%-a szenvedett országának gazdasági hanyatlá­sától -, az 1970-es években már nyilvánvalóan nem ez volt a kép, hi­szen ekkorra már a piacgazdaságok népességének 7%-a, tizennegyed része ért olyan államokban, ahol abszolút mértékben fogyatkozott a brut­tó nemzeti termék. Az abszolút elnyomorodás az 1980-as évtizedre vált igazán súlyossá – ebben az időszakban már a piacgazdaságok lakossá­gának 23,7%-ára, csaknem egynegyedére volt kihatással a gazdasági visszaesés. Látni fogjuk, hogy a gazdaságok sorvadása nem valami ki­vételes szerencsétlenség, hanem általánosan kibontakozó trend.

A relatív szegénység elmozdulásai

A változások másik iránya az a félreérthetetlen arányeltolódás, amely a gazdasági fejlődési trend szempontjából vett két fő országcsoport között végbement; az egyik csoporthoz tartoznak az ipari és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék tekintetében melléjük felzárkózott államok, a má­sikba az abszolút elszegényedő, illetve az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államoktól mind inkább lemaradó országok.

Az 1950-es és az 1960-as években még a piacgazdaságok népessé­gének többsége, 54%-a élt iparosodott vagy a fejletteket beérő orszá­gokban (1. táblázat). Ez az arány azonban már az 1970-es években 50%-ra csökkent.

Az 1980-as évtizedre már a piacgazdaságok lakosságának zöme, 74%-a élt olyan országokban, ahol vagy visszazuhant az egy főre eső bruttó nemzeti termék (abszolút elszegényedés), vagy, ezt az adatot alapul véve, lemaradás volt tapasztalható az ipari államokhoz képest (relatív elszegényedés). A már tárgyalt, abszolút értelemben szegé­nyedő államok mellett a piacgazdaságok lakosságának növekvő része -1960-tól 1979-ig 43,5%-a, de az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban már 51,1 %-a – él relatíve romló helyzetű országban. Látható a változá­sok kettős iránya: a tényleges gazdasági visszafejlődéstől szenvedő ál­lamok számának radikális megemelkedése, és a fejlett országokat utol­érő népek táborának feltűnő megcsappanása

A két trendet figyelembe véve egyértelmű, hogy miként alakult a fejlődés 1960 és 1980 között. Az 1960-as évtizedben a piacgazdaságok­ban élő emberek javarésze ugyanannyi egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méket könyvelhetett el, mint az ipari államok, vagy legalább is jó úton volt afelé, hogy ez utóbbiakat utolérje. Ám az 1980-as évekre a lakos­ságnak már a háromnegyed része panaszkodhatott hazájának csökkenő termeléséről, vagy arról, hogy országát mind mélyebb szakadék választ­ja el a fejlett államoktól.

A felzárkózó államok megfogyatkozása

A nemzetközi szegénység elmélyülésének egyik velejárója, hogy jócs­kán megcsappant azoknak az országoknak a száma, amelyek egy főre jutó bruttó nemzeti termékük tekintetében kezdték beérni az iparosodott államokat. 1967 és 1970 között, dollárban számolva, 35 ilyen ország volt. 1970-től 1980-ig 49-re szaporodtak, ám az 1980-tól 1988-ig terjedő periódusban számuk 14-re zuhant vissza A felzárkózó országok összla­kosságának megfogyatkozása azonban még szembeszökőbb: azok után, hogy az 1967 és 1970 között mért 600,8 milliós adat az 1970 és 1980 közötti évtizedben 700,5 millióra ugrott, 1980-tól 1988-ig közel 90%-os visszaesés következett be, vagyis a szám 89,5 millióra apadt. (1. táblázat.)

Egyszóval a fejlett államokhoz közelítő újonnan iparosodott államok példája egyáltalán nem általánosítható, sőt sokkal inkább kivételnek szá­mít a ma érvényesülő szabály alól. A kelet-ázsiai újonnan iparosodott ál­lamoktól eltekintve – ide tartozik Hongkong, Dél-Korea, Tajvan és Szin­gapúr -, azoknak az országoknak a tábora, amelyeknek gazdasági hely­zete a fejlettekhez viszonyítva javult, mára drámaian csökkent, s mind­össze maroknyi, jelentéktelen és túlszakosodott gazdasággal rendel­kező csoportra szorítkozik (nevezetesen a Bahamák, Barbados, Grenada Málta, Seychelles, St. Vincent, Vanuatu és a volt Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság). Ezek a változások éles ellentétben állnak az 1960-tól 1980-ig terjedő időszak eredményeivel, amikor is olyan orszá­gok indultak meg a felzárkózás útján, mint Algéria, Brazília, Irán, Irak, Mali, Mexikó és Nigéria. A fejlődés azonban megakadt, és a beérkező államok köre mára drasztikusan összeszűkült.

 

 

Amiről a számok beszélnek

A tényekből kibontakozó trendet az 5. ábra illusztrálja – ebből láthatjuk az egy főre jutó bruttó nemzeti termék alakulását a harmadik világ négy fő régiójában (Afrikában, Ázsiában, a nyugati féltekén – az Egyesült Ál­lamokat és Kanadat kivéve -, továbbá a Közel-Keleten), valamint az iparosodott országokban. Az adatokat a Nemzetközi Valutaalap konti­nentális növekedésre vonatkozó összesített számításaira támaszkodva adjuk meg.

Egy főre jutó BNT 1980-ban, US-dollárban, 1960-as árfolyamon, 1960-87

Mint láthatjuk, az 1960-as évtizedben (és a rendelkezésünkre álló in­formációk alapján az 1950-esben is) az összes piacgazdasági övezet „egységesen” fejlődött, vagyis – a gyorsabb iramú Közel-Keletet kivéve – nem volt lényeges különbség az egyes régiók között, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mindenhol növekedett.

Az 1970-es évektől kezdve azonban a helyzet egyszeriben megválto­zott, amikor a kapitalista világ két régióra szakadt: egyfelől a továbbra is fejlődő iparosodott államokra és Ázsiára (A Nemzetközi Valutaalap szá­mításai Kínát is ide sorolják), másfelől a hanyatló gazdaságú Afrikára, Közel-Keletre, Latin-Amerikára és a Karib szigetvilágra.

Vessünk egy pillantást először a visszafejlődő régiókra:

Afrikában az egy főre eső bruttó nemzeti termék növekedése 1974-ben megakadt, majd azok után, hogy évekig stagnált, 1977-et követően csökkenni kezdett (ha Dél-Afrikát beleszámoljuk, ti. a Szaharától délre fekvő fekete-afrikai országok helyzete – mint később látni fogjuk – ennél is rosszabb). 1989-re az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 14,1%-kal esett vissza, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a fekete kontinens gazdasága 1969-es szintjére zuhant, azaz csaknem két évtizedet lépett hátra a fejlődésben.

A Közel-Keleten az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mennyiségé­nek gyarapodása 1977-ben állt meg, majd innen feltartóztathatatlanul fo­gyatkozásnak indult. 1988-ra 24,9%-kal csökkent, vagyis az 1971-es szintre esett vissza. Másfél évtized gazdasági fejlődése vált ily módon semmivé.

A nyugati féltekén, vagyis Közép- és Dél-Amerikában, valamint a ka­ribi szigetvilágban az egy főre jutó bruttó nemzeti termék növekedése 1980-ban érte el csúcsát, majd ezt követően 10%-kal csökkent. A későbbi gazdasági fellendülés visszaszerzett négy százalékot a veszte­ségből, de az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1988-ban még így is 7,9%-kal alatta maradt az 1980-ban mért adatnak, vagyis nem tudott túl­lépni az 1977-es szinten. 11 év gazdasági fejlődése foszlott szerte.

Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mindenütt átlagokról van szó, úgyhogy lehetnek olyan országok, amelyeknek még ennél is rosszabb a helyzete. Zambiában 70%-kal csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, Li­bériában több mint 60%-kal. Nicaragua, ahol az amerikaiak által pénzelt kontra-háború pusztított, több mint 50%-os visszaesést szenvedett el, Zairében és Bolíviában pedig 40%-os volt a visszafejlődés.³

Az általános hanyatlással szemben Ázsia még az iparosodott álla­moknál is gyorsabban növekedett, habár ebben – mint később látni fog­juk – élesen elkülönül az országok többségétől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy míg az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi piacgazdaság egyenletesen fejlődött, és minden régió egyformán fellendülésnek indult, 1970-et követően a helyzet olyannyira megváltozott, hogy egységes felemelkedésről többé nem beszél­hetünk.

Az általános gazdasági progresszió a múlté. Habár az iparosodott or­szágok továbbra is gyarapodnak, ez csak szűk kivétel a jóval nagyobb népességű harmadik világbeli államok zöméhez képest. A piacgazda­ságokban élő népek hatalmas tömegei egyre súlyosbodó nélkülözésnek néznek elébe.

Az egyenlőtlenség alakulása

Ha a pillanatnyi változásokról a hosszabb távú fejlődésre irányítjuk fi­gyelmünket, szembe kell néznünk azzal, hogy Afrikára és a Közel-Kelet­re vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre huzamosabb időszakot felölelő, történelmileg összehasonlítható adatok. Mindazonáltal Angus Maddisonnak sikerült a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szerve­zete (OECD) számára Ázsiáról, Latin-Amerikáról és az ipari országokról olyan számításokat készítenie, amelyek az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket az egész huszadik századon végigvonulva felbecsülik a PPP szempontjából. A Maddison által vizsgált 32 ország a világ bruttó ter­melésének 85, összlakosságának pedig 76%-át adja.

A hatos számú ábra mutatja az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút értékeinek hosszú távú alakulását Az ábra alátámasztja a mé­lyülő egyenlőtlenségről mondottakat, azonkívül megvilágítja és összefüg­géseiben magyarázza az elmúlt időszakban Ázsiában végbement relatív fejlődést.

Tekintsük először a Latin-Amerikát az iparosodott OECD-áliamokkal összehasonlító adatokat. Latin-Amerika átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 41,8%-a, 1913-ban 44,9%-a, 1929-ben 44,7%-a, 1950-ben 45,3%-a, 1973-ban 35,1 %-a, 1987-ben pedig 29,7%-a volt az OECD-országokénak. Más szóval, Latin-Amerika 1900 és 1913 között kezdte be­érni az OECD-országokat, helyzetét az 1913-tól 1950-ig terjedő időszak­ban is megőrizte, esetleg csekély mértékben javított is rajta, ám ezt kö­vetően mind jobban és jobban lemaradt. 1973 után pedig még gyorsab­bá vált gazdaságának hanyatlása.

Ázsia átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 26,7%-a, 1913-ban 24,2%-a, 1929-ben 22,00%-a, 1950-ben 14,2%-a, 1973-ban 13,5%-a, 1987-ben pedig 19,1 %-a volt az OECD-országokénak. Ázsia relatív helyzete az OECD-országokéhoz viszonyítva 1900-tól 1950-ig – az 1930-as és 1940-es évek között bekövetkezett abszolút visszaesést is beleértve – fokozatosan romlott, az 1950-tól 1973-ig terjedő időszakban stagnált vagy kis mértékben hanyatlott, majd 1973-at követően javulás­nak indult. A fejlődés ellenére azonban Ázsia – az 1900 és 1929 közti időszakhoz képest – 1987-re még inkább az iparosodott államok mögé szorult, tekintve, hogy a nagyobb ázsiai országok egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1900-ban egynegyede, 1987-ben pedig mindössze egyötöde volt az OECD-államokénak. Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt években Ázsiában gazdasági fellendülés következett be, ám a földrész­nek nem sikerült behoznia relatív lemaradását.

Az egyetlen nagyobb állam, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét alapul véve jelentősen sikerült ebben a században az iparoso­dott országoktól mért távolságát csökkentenie, a Szovjetunió volt – ami érthetővé teszi, hogy az 1950-es és 1960-as évek között miért vált olyan vonzóvá a szovjet modell a fejlődő országok számára A Szovjetunió egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1929-ben 38,3%-a volt az ipari ál­lamokénak. Ez a szám 1950-re, a háború pusztításai ellenére, 63,8%-ra növekedett, ám a fejlődés ezt követően lelassult, és 1973-ra csupán a 64,5%-ig sikerült eljutnia. A rákövetkező években a szovjet gazdaság megtorpant, majd válságba jutott: 1973 és 1987 között az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az OECD-országokhoz viszonyítva 58,6%-ra esett vissza.

Relatív növekedési ráták

A kontinensek viszonylagos növekedési rátáit a 7. ábrán láthatjuk. Az ábra logaritmikus skálája nem az egy főre jutó bruttó nemzeti termék ab­szolút különbségét mutatja, hanem az egyes földrészek fejlődési ütemé­nek ingadozását.

 

1900 és 1950 között az ipari államok növekedési üteme lassú volt, az 1950-tól 1973-ig terjedő periódusban jelentősen felgyorsult, majd 1973 és 1987 között megtorpant, de nem esett vissza korábbi szintjére.

Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti termékének növekedési üteme 1900 és 1950 között meghaladta az ipari országokét, ám 1950 után – annak ellenére, hogy ha lassabban is, de továbbfejlődött – már nem sikerült utolérnie a fejlett országok eredményeit, 1973-at követően pedig még inkább az ipari országok mögé szorult.

Ázsia fejlődése 1900 és 1929 között feltűnően lassú volt, és 1929-től 1950-ig abszolút mértékben is visszaesett, ám 1950 után az ázsiai gaz­daságok hirtelen növekedésnek indultak, és fejlődési ütemük 1973-at követően már meghaladta az iparosodott államokét.

(Szovjet-)Oroszország növekedési rátája 1900 és 1913 között egy szinten volt az ipari államokéval. 1913-tól 1929-ig, a forradalmi zűrzavar­nak és utóhatásainak következtében a szovjet gazdaság stagnált, de az 1929-tól 1950-ig terjedő időszakban fejlődési üteme már meghaladta az ipari államokét. 1950 és 1973 között – az ipari országok megugrásának, s nem saját hanyatlásának betudhatóan – a Szovjetunió lemaradt a fej­lett országok mögött, 1973 után pedig helyzete drasztikusan megrom­lott, s már nemcsak az ipari országok, hanem még Ázsia is lehagyta a növekedésben, miközben ő maga egyedül Latin-Amerikánál mutatkozott eredményesebbnek.

A világ országainak relatív helyzete

Ha vizsgálódásainkat a világ összes országának fejlődésére ki akarjuk terjeszteni, felmerül az a nehézség, hogy nem állnak rendelkezésünkre hosszabb időtávot felölelő PPP-számításokon alapuló adatok. Ezek hi­ányában a számokat – a Világbank felméréseire támaszkodva⁴ – valutá­ban, azaz dollárban kell megadnunk. Mint korábban említettük, ez – a le­ás felértékelések következtében – arányeltolódásokhoz és eltérő árszer­kezetekhez vezet. Mindamellett az eredmények, a gazdasági szempont­ból legtarkább képet mutató Ázsia kivételével, a belőlük kibontakozó trend tekintetében lényegében korrelálnak a korábban idézett konstans árszámításokkal és PPP-felmérésekkel. A változás iránya tehát itt is ugyanaz, egyedül az abszolút értékek változnak. A valutában megadott adatok csak megerősítik és nyilvánvalóbbá teszik az általános trendet, ami a 7. ábrán is jól látható.

Az eddigi számításokkal összhangban az a kontinens, amelynek napi dollárárfolyamban kalkulálva leginkább súlyosbodott a helyzete, Afrika volt. A Szaharától délre fekvő országoknak az ipari államokhoz viszonyí­tott relatív helyzete 1976-ban állt a legjobban, amikor b dollárban kifeje­zett egy főre jutó bruttó nemzeti termékük 5,3%-a volt az OECD-országokénak. Ez a szám 1988-ban több mint felére, 1,9%-ra csökkent.

A latin-amerikai gazdaságok visszaesése relatív értelemben nem volt olyan mérvű, mint az afrikai országoké, ám az abszolút számok annál súlyosabb helyzetről tanúskodnak. A dollárban megadott egy főre jutó bruttó nemzeti termék viszonylagos értéke 1976-ban volt a legmaga­sabb – 19,3%-a az ipari országokénak. Ám ez a szám 1988-ban már 10,7 %-ra, csaknem a felére zuhant vissza

A Közel-Keletnek relatív helyzetén 1982-ben sikerült a legtöbbet ja­vítania, dollárban kifejezett egy főre jutó bruttó nemzeti terméke ekkor 10,5%-a volt az ipari országokénak. 1988-ban ez az érték 6,9%-ra esett vissza, ami egyharmados csökkenést jelent.

Mint korábban említettük, Ázsia élesen különbözik az átlagtól, és a folyóárban megadott adatok e földrész esetében térnek el legjobban a Maddison-féle számításoktól. A folyóár-számítások szerint Dél-Ázsia vi­szonylagos helyzete jelentősen romlott az iparosodott államokéhoz ké­pest, míg Maddisonnak a fontosabb dél-ázsiai országokról készített fel­mérései szerint a régió megőrizte pozícióját. 1988-ban a térség egy főre jutó bruttó nemzeti terméke az ipari országok eredményeinek 1,8%-ára csökkent.

Kelet-Ázsia – Kínát is beleértve – 1984-ben dicsekedhetett a legma­gasabb, 4,1%-os, dollárban kifejezett relatív értékkel, ám 1988-ban brut­tó nemzeti terméke már csak 3,2%-a volt az ipari országokénak. Maddi­son PPP-számításai és a konstans árakra vonatkozó adatok azt mutat­ják, hogy Kelet-Ázsia 1987-ig határozottan javított helyzetén (az eltéré­sek jórészt abból adódnak, hogy a térség fontosabb országai egészen az 1980-as évek végéig igyekeztek valutaárfolyamaikat minél alacso­nyabban tartani a dollárhoz képest, ami mesterségesen csökkenti dollár­ban kifejezett bruttó nemzeti termékük összegét az ipari államokéval összehasonlítva). Helyesebb, ha Kelet-Ázsia tekintetében inkább a PPP-adatokat tekintjük irányadónak.

A dollárszámítások tehát – Ázsia kivételével – szemmel láthatóan megerősítik a más úton nyert adatokat. A számok szerint Afrikát és La­tin-Amerikát gazdasági katasztrófa sújtotta, a Közel-Keleten is nagyará­nyú visszaesés következett be. Az egyedüli eltérés az, hogy a konstans árszámítások Afrika esetében az 1974-tól 1977-ig terjedő időszakra, a Közel-Keleten 1977-re, Latin-Amerikában pedig 1980-ra teszik a forduló­pontot, míg a folyóár-adatok alapján történő összehasonlítások szerint Afrikában és Latin-Amerikában 1976-ban, a Közel-Keleten pedig 1980-ban kezdett a gazdaság mind jobban lemaradni az ipari országokhoz ké­pest. A részletkülönbségek azonban nem fedhetik el előlünk a változá­sok általános irányát.

Az adatok egyedül Ázsia esetében ellentmondásosak, ahol az ipari országokkal történő folyóár-összehasonlítások a helyzet romlását, míg a PPP- és a konstansár-kalkulációk a gazdaság fellendülését jelzik. Az utóbbi adatok megbízhatóbbnak tűnnek. A folyóár-számítások és Maddi­son PPP-kalkulációi Latin-Amerika esetében különböző abszolút értéke­ket eredményeznek. Bár Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méke 1987-ben Maddison adatai szerint egyharmada, a folyóár-számítások szerint pedig egyötöde volt az ipari országokénak, a fejlődés iránya és a fordulat időpontja nagyjából egy. Az abszolút különbségek vizsgá­latánál inkább a PPP-alapú értékekre kell támaszkodnunk, de – a többi számítás mellett – a folyóár-adatok is megerősítik, hogy az 1970-es évek véget követően Latin-Amerika helyzete súlyosan megromlott.

Beruházások

Hogy teljesebbé tegyük a képet, és rámutassunk a jövő fejlődési le­hetőségeire, dolgozatunkat a beruházások földrészenkénti szemrevéte­lezésével zárjuk. Minthogy a beruházások nemcsak törvényszerű velejá­rói, hanem hajtóerői is a növekedésnek, nem képzelhető el, hogy a sze­génységbe süllyedt kontinensek javíthatnának helyzetükön nagyarányú invesztíció nélkül. A beruházások bővülését az egyes földrészeken a nyolcadik ábrán láthatjuk. Ebből kitűnik, hogy Afrikában, Latin-Ameriká­ban és a Közel-Keleten a beruházások még az egy főre jutó bruttó nem­zeti terméknél is drámaibban csökkentek.

 

Afrikában 1977-ben a beruházások a bruttó nemzeti termék 30,7%-át tették ki, ám ez az érték – jórészt az állótőke túlzott arányának köszön­hetően – 1987-ben 18,8%-ra, azaz 40%-kal esett vissza.

A nyugati féltekén a beruházások az 1974-ben mutatkozó 24,8%-ról 17,5%-ra csökkentek 1984-ben (ezek az utolsó rendelkezésre álló ada­tok), ami 30 %-os visszafejlődést jelent.

A Közel-Keleten a beruházások az 1984. évben mért 28,4%-os tetőpontról 1985-ben 22,4%-ra zuhantak vissza – itt tehát 21%-os a visszaesés.

Ázsiában az 1960-as évek elején a bruttó nemzeti termékből beruhá­zásra szánt összeg minden kontinensnél alacsonyabb volt, ám az 1950-es adatok, ahol fellelhetők, Ázsia korábbi elszegényedésének folyomá­nyaként még ennél is rosszabb képet mutatnak. Az 1970-es években a beruházások aránya növekedett, és 1981-ben elérte a legmagasabb szintet, 28,3%-ot. Ezután csekély mértékű visszalépés következett, 26,0%-ra. Az egyes országokra vonatkozó adatokból kitűnik, hogy az ázsiai fejlődés egyáltalán nem jellemző, a beruházások aránya itt jóval magasabb, mint az újonnan iparosodott országokban, viszont alacso­nyabb a többi állam átlagánál.

A változások általános iránya

A beruházási arányok alakulása félreérthetetlenné teszi a már jelzett trendeket, és szemmel láthatóan követi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék változásait.

Afrikában a bruttó nemzeti termék 1974 és 1977 között, a beruházá­sokra jutó hányad 1977-ben volt a legtöbb.

A közel-keleti országok 1977-ben termelték a legtöbbet, az ipari or­szágokhoz viszonyított helyzetük, dollárban kifejezve, 1982-ben volt a legjobb, a beruházási hányad pedig 1984-ben érte el a legmagasabb szintet.

A nyugati félgömbön a beruházások aránya 1974-ben volt a legna­gyobb, az iparosodott országokhoz viszonyított, dollárban számított rela­tív helyzet 1976-ban állt a legjobban, az egy főre jutó bruttó nemzeti ter­mék pedig 1980-ban tetőzött.

Ázsia, jelentós belső különbségeitől eltekintve, egészében közeledett az ipari államokhoz, és a bruttó nemzeti termékből beruházásra fordított hányadot is igen magas szinten tartja.

Mindazonáltal a beruházási adatok megerősítik azt, amit az eddig is­mertetett számok már elmondtak a szegényedésről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem ciklikus, hanem kumulatív folyamatról van szó. Ez után a hanyatlás után nem következik fellendülés. Kontinensek jutnak gazda­sági romlásba anélkül, hogy akár csak reményük lehetne a kilábalásra. A beruházások drasztikus csökkenése valójában lehetetlenné teszi, hogy a sorvadó gazdaságú földrészek felépüljenek a nemzetközi helyzet gyökeres megváltoztatása nélkül. A világon mind nagyobb tömegek vál­nak nincstelenné, a beruházások pedig, Ázsia és az iparosodott államok kivételével, drámaian csökkennek.

Ezek azok a változások, amelyeket a piacgazdaság apologétái nem hajlandók a folytonos fejlődésről alkotott képbe berajzolni.

A nagy ugrás – hátra

A világ piacgazdaságainak helyzetéről már akkor áttekintő képet kap­tunk, amikor John Toye az 1987-es OECD-szimpozionon ismertette Morawetznek a gazdasági fejlődésről készített felmérését. Érdemes itt kö­vetkeztetéseinek teljes szövegét idéznünk:

„Rendkívül érdekes, hogy Morawetz, miután áttekintette az elmúlt 20 év fejlődését, 1977-ben az alábbi reményeinek adott kifejezést:

1. kevéssé valószínű, hogy a jövőben az éhínségek tömeges halált okozzanak;
2. nem valószínű, hogy az adósságprobléma útját állná a fejlődő or­szágok széles körű gazdasági megerősödésének;
3. a monokulturális gazdaságból származó gondok előreláthatólag nem fognak olyan súllyal felmerülni, mint korábban;
4. a szegénység felszámolása nem lesz többé olyannyira felkapott téma, mint eddig.

Az emberek zöme, amikor az elmúlt évtized fejlődésére legjellem­zőbb négy probléma megjelölésére kérték, az alábbi válaszokat adta (közülük legalább egyet):

1. pusztító éhínségek okoztak végzetes katasztrófákat, elsősorban Etiópiában és Szudánban 1984-ben és 1985-ben;
2. 1982 óta megoldhatatlannak látszó adósságproblémák szorongat­ják a latin-amerikai államokat és néhány más országot; e súlyos gondok megfordították a pénzáramlás irányát az adós és az OECD-országok kö­zött;
3. olyan újabb monokulturális gazdaságok jelentek meg – Nigéria, Lí­bia, Indonézia, Irán -, amelyek az 1982-1983-as olaj áresés következté­ben válságba kerültek;
4. 1980 után a szegénység enyhítésének gondja gyakorlatilag leke­rült a napirendről a vezető OECD-országokban és a Világbankhoz ha­sonló nemzetközi szervezetekben. Egyes helyeken meg a híres „csur­ran-cseppen” teória is újból megjelent,⁵ s terjedőben van az a nézet, hogy a szegénység tulajdonképpen hasznos, mert kemény munkára ösztönöz, és fokozza a vállalkozó kedvet.”⁶

Nos, miként jelen írásunkból is kitűnik, semmiféle bizonyítók sincsen arra, hogy a világgazdaságban bármi is „csurranna-csöppenne” a fejlődő országoknak; ami pedig a szegénység ösztönző erejét illeti, ennek meg­ítélésére talán javasoljuk, hogy végezzenek egzakt felmérést Etiópia pa­rasztjai vagy a többi hanyatló gazdaságú ország 300 millió lakosa kö­zött.

Mélyülő egyenlőtlenség

A világgazdaság fejlődési irányait vizsgálva az alábbi következtetésekre jutunk:

A nemzetközi egyenlőtlenség általános trendjét elemezve Maddison megállapítja, hogy „A bruttó nemzeti termék átlagos OECD-szintje 1900-ban közel ötszöröse volt az ázsiainak és háromszorosa a latin-amerika­inak. A térségek közti szakadékok tovább mélyülnek… 1987-ben a leg­gazdagabb és a legszegényebb ország bruttó nemzeti termékének ará­nya 36 volt az 1-hez, többszöröse az 1900-ban mért legnagyobb különb­ségnek, amit 8:1-nek kalkuláltak.”⁷

A legszegényebb országok helyzete, amelyekről a Maddison által vizsgált elmúlt 90 évre vonatkozóim nincsenek adataink, még ennél is kétségbe ejtőbb. Az 1987-es World Economic Surveyben olvashatjuk az ENSZ legutóbbi időszakra vonatkozó következtetéseit, amelyek szerint: JK legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti szakadék mélyül. Az iparosodott államok átlagos egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy ötszöröse a legfejletlenebb országokénak.”⁸

A Világbanknak a háború utáni időszakra vonatkozó felmérése sze­rint 1967-ben a leggazdagabb országnak, az Egyesült Államoknak egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 81-szerese volt Ruandáénak, az akkor legszegényebb államénak. 1987-ben a különbség még nagyobb, a leg­gazdagabb ország, Amerika 141-szer annyi egy főre jutó bruttó nemzeti terméket könyvelhetett el, mint a legszegényebb, Mozambik.⁹

Noha a valutaárfolyamok befolyásolják az arányeltolódásokat, ezek mégis szemléletesen bizonyítják a nemzetközi egyenlőtlenség elmélyü­lését, ami napjainkra történelmileg példátlan mértékűvé vált.

Politikai következmények

A számokból kibontakozó trendek politikai következményei teljesen vilá­gosak. Thatcher, Reagan és Bush hangzatos szavainak semmilyen alapja sincs – pontosan az ellenkezőjük bizonyult igaznak. Az 1950-es és az 1960-as években a tőkés világ még némi joggal állíthatta, hogy a kapitalista rendszer mindenki számára javuló életkörülményeket hoz, ab-szolút vagy relatív értelemben. Ma azonban ez már nem áll. Napjaink­ban már az abszolút értelemben elszegényedő országok egyre széle­sedő táborában él a tőkés országok összlakosságának csaknem egyne­gyede. A kapitalista országok zömében csökken az életszínvonal az ipa­rosodott államok életkörülményeihez viszonyítva, de sok helyen abszolút értelemben is. Mondhatni, jelentéktelenre zsugorodott azoknak az or­szágoknak a száma, ahol az életszínvonal közelít a fejlett államokéhoz.

Növekvő egyenlőtlenség, gyors elszegényedés: ezek, s nem a néhány nyugati állam prosperálása jellemzi valójában a nemzetközi kapitalizmus mai helyzetét, rémisztő, ám igaz válaszként Fukuyamának, a „történelem végéről” szóló mítoszára és a szabad verse­nyes kapitalizmus győzelmére. Ezek a változások a huszadik század végének politikáját is megjósoljak. Hányszor hallottuk, hogy az évezred vége a béke, a konszenzus, az új, haladó világrend kora lesz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyorsan növekvő világszegénység nem lehet alapja egy ilyen irányú fejlődésnek. Képtelenség, hogy miközben a szó szoros értelmében százmillióknak csökken folyamatosan az életszínvonala, és többezermilliós népesség marad le mindjobban az iparosodott államok mögött, béke és konszenzus uralja a nemzetközi politikát. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között csakis az Észak és a Dél sorozatos összecsa­pásaira számíthatunk, olyan ütközetekre, amelyek mellett eltörpülnek majd századunk háborúi. Az „új világrendet” nem a béke fogja jellemez­ni, hanem Észak Dél ellen vonuló hadseregei. A háborúk terhei azonban végül aláássák Észak gazdasági prosperitását, s belegondolni is rossz, mennyi szenvedéssel és pusztulással járnak majd együtt.

Az Észak hiába követel a Déltől lefegyverzést és atomsorompót, amíg a világ nagy részét szegénység és sorscsapások sújtják. Ha a ta­nulmányunkban ismertetett gazdasági körülmények nem fognak javulni, a Dél tűzfészekké válik, s megsokasodnak az Észak nyomasztó fölényé­vel szembeszegülő fegyverek.

Nem maradhat fenn az a rendszer, amely ilyen nagymérvű igazság­talanságon alapul. Valójában minden, e rend tartósítására tett kísérlet a kapitalizmus haszonélvezőinek, Észak országainak békéjét és virágzá­sát dúlja fel, mert egy effajta nemzetközi gazdasági helyzetből nem szü­lethet más, csak konfliktus és háború.

Mindez egy olyan korban, amikor fillérekért vesztegetik a nukleáris és vegyi fegyverek technológiáját, olyan jövőt fest elénk, amely túlságo­san is ijesztő ahhoz, hogy számolni merjünk vele.